Lucius M. Liddell

Hát izé... "Vörös haj, mások levetett talárja, csak egy Weasley néz így ki." Nem, nem, vicceltem. Vagyis, a vörös az stimmel, csak nem hordok talárt, és nem vagyok Weasley sem. A hajamat anyától örököltem, épp olyan, mint az övé, csak az enyém persze jóval rövidebb, és jóval göndörebb, pedig anyué sem egyenes amúgy. Nem mintha kilógnék a sorból ha hosszú hajam lenne, végülis apáé is hosszú eléggé, nem annyira, mint anyának, de jóval hosszabb, mint az enyém.
Aztán, lássuk csak, mi van még... magas vagyok, mint apa, vagyis, picit magasabb, mert én 187 centiig nőttem, de gyanús, hogy ennél magasabb most már nem leszek. Amúgy vékony vagyok, mint a papírlap, de ahhoz képest mérsékelten izmos is. Anya szerint ez nem meglepő, mert sok a magas, vékony, de izmos férfi a családunkban. Mondjuk, szerintem nem kell ezt olyan messze nézni, mert apa is épp ilyen. Apropó apa, anya szerint a mosolyom is tőle örököltem, mert épp olyan meleg és játékos, mint az övé. Ami viszont már vicces, az az, hogy anya gyakran emlegeti azt is, hogy szerinte az arcom formája leginkább Michael bácsira emlékezteti... szerinte épp olyan markáns az arccsontom, és hegyes az állam, mint neki. Mondjuk, szerintem meg elég lenne, ha anya tükörbe nézne, mert engem az állam az övére emlékeztet.

Öööö... hát, hogy is lehetne azt lefesteni... Mondjuk talán úgy, hogy egy kedvesen fura csodabogár vagyok...? De a haverok neveztek már hippi-rockernek és szivárvány-punknak is... Van olyan? Van. Biztos. Nem tudom, nem szeretem, ha beskatulyáznak. Én simán olyan vagyok, mint... én. Tény, hogy kicsit hippisen, kicsit szivárványosan nézem az életet, és kicsit rocker vagyok, meg punk is... Békés vagyok, és egyenlőséget akarok, meg sokszínűséget, és lázadok a létező rendszer ellen, vegyítek és keverek, kavarok, mindent és bármit, felháborodást keltek... és nem hagyom abba, mert létezek, és vagyok, és olyan vagyok, amilyen vagyok. Ha bőrkabátot húzok és a kedvenc citromsárga napszemcsimet, akkor az öreg nénik rendszerint huligánnak jellemeznek. Ha meg vasárnap anyáék mellett ülök a templomban a csinos ruhámban, ing, nadrág, néha még nyakkendő is, esetleg meg is fésülködök, akkor meg a kedves, rendes fiú vagyok. Milyen vagyok? Ilyen vagyok. Jó vagyok. És rossz vagyok. Jót akarok. És mindent akarok. Mindegy is, mit mondok, mindenkinek megvan a véleménye rólam, ha beszélgetsz velem tíz percet, majd elkönyveled te is magadban, hogy szerinted milyen vagyok, én pedig majd vagy egyetértek, vagy nem, de az biztos.

Hát hogy is mondjam úgy, hogy ne legyen para... az a csuda nagy helyzet, hogy... hát szóval, a jövőbe látok. Igen, nem olvastad félre. Látom a jövőt. Előre tudhatom a jövő eseményeit, melyek még nem történtek meg. A holnapi időjárástól kezdve, a jövő heti focimeccs eredményén át, a jövő havi repülőgép szerencsétlenség áldozatainak számán keresztül, egészen a jövőre születő unokatestvéreim mennyiségéig és milyenségéig... bármit megtudhatok. Nem én döntöm el, miről szerzek tudomást, de ahogy telnek az évek, és gyakorolom, egyre ügyesebben tudok célzott látomást előidézni. Gondolom, eljön majd az idő, mikor már annyira ügyes leszek, hogy bármit, azonnal tudjak, ha úgy akarom. Most még ez inkább ösztönből következik be. Vagy nem is tudom minek nevezzem. Maradjunk annyiban, látok dolgokat, néha azért, mert akartam, néha meg csak úgy. És amikor látok valamit, akkor azt lefestem. A látomások nem mindig egyértelműek, néha foltosak, ködösek, darabosak... ezt a képeim is tükrözik. Állítólag tehetséges festő vagyok, de... én úgy gondolom, mindig van hova fejlődni.

Mikor úgy körül-belül négy és fél éves voltam... azt hittem, hogy amikor dörög az ég, Isten haragszik, és kiabál éppen valakivel. Ijedten szaladtam anyuékhoz, mert féltem Isten haragjától. De bebújhattam közéjük, elbújtunk a takaró alatt, és anyu azzal csitítgatott, hogy ez nem így van, az ég nem ezért dörög, és különben is, nagypapa nem szokott kiabálni. 
Akkoriban, ez még egy megnyugtató közlésnek tűnt számomra. Végülis, úgy tudtam, a nagyszülők, mint olyan, egy kedves fajtájú családtagot jelentenek. Olyanokat, akik mindig megvédenek, szeretnek, és azt is megengedik, amire anyu és apu nemet mond. Legalábbis a mesékben ez mindig így nézett ki...
De persze... idővel, ahogy kicsikét idősebb lettem, megtudtam, hogy ez azért nem minden nagyszülőre igaz. Például, az enyémek ennél sokkal, de sokkal bonyolultabbak.
Mikor még kisebb voltam, nem értettem igazán, hogy Isten a nagyapám. Persze, anyu nem csinált ebből titkot, de... amikor hallottam, hogy emlegették Istent, meg amikor emlegették nagyapát, én ezt a két személyt nem igazán kötöttem össze, hogy ugyanazok. Ami teljesen érthető, nyilván ez a normális egy ilyen kicsi gyereknél, aki még azt sem igazán érti, micsoda, vagy kicsoda Isten egészen konkrétan. Mert, oké, hogy vannak tündérek, sárkányok, és szörnyek, na de... "a világ megteremtője" picit nagy falat még. Eszébe sem jut az embernek (félvérnek) , hogy az a nagybetűs Isten a nagyapja, és a nagymamája Istennő. Nyilván furcsa ötlet lenne... Még egy olyan családban is, ahol anyu egyik testvérét például Lucifernek hívják...
De aztán kicsit már idősebb lettem. És már meg tudtam érteni a dolgokat. És hát... amúgy sem volt soha szokatlan, hogy a mi családunkban akadnak fura szerzetek... beszélő macska, meg ilyenek... De azért Istennel és Istennővel nem számoltam... Mondjuk, persze, az sem mindegy, hogy ha egy gyereknek azt kezdik magyarázni, hogy az a bizonyos Isten a nagypapája, és ő teremtette a világot, amiben élünk... hát, az olyasmi, mint mikor valaki azzal szembesül, hogy a szülei szuperhősök. És persze, egész máshogy súlyozzuk az ilyen tényeket adott korban... Például, kb. hat évesen az ilyesmiből mit szűrünk le? Azt, hogy ezek szerint nagypapa teremtette az összes cicát a világon, meg az összes elefántot, és minden klassz játék is tőle van, vagyis az övé, vagyis mind a miénk lehet, ha szépen kérjük! És lehet minden nap szivárvány, ha ő csinálja! És lehet minden nap hullócsillag! És ehetünk minden nap fagyit! És ha nagypapa az Isten, akkor apu és anyu sosem halnak meg, és örökre velünk maradnak!
Igen, a gyerekekben sok ilyen ötlet felmerülhet még rendes esetben is, hát még akkor, ha felkerül a családfára Isten, mint nagyapa. És ezek talán kicsit viccesek, és kicsit butaságok, de egy gyereknek ezek teljesen jogos gondolatok, és abszolút logikusak. Na persze... a gyerekeknek még finoman magyarázzák meg az ilyesmiket... és néha nem is értjük meg, amiket magyaráznak, csak elfogadjuk, hogy ne tűnjünk butának, mikor például azt mondják, hogy nem, azért még nem lehet minden nap hullócsillag. Én is beletörődtem a dologba, bár kicsit talán csalódva. Persze kiengeszteltek, szó, ami szó... mert bár hullócsillagot nem kaptam, de apu hozott helyette csillagszórót, ami majdnem ugyanaz, és ráadásul a kezembe vehettem, szóval kicsit klasszabb is volt, mint a hullócsillag, még ha kívánni nem is lehetett tőle.
Egy gyereknek nincs is szüksége többre, nem igaz? Elég két szülő, akik mindig ott vannak, törődnek velünk, vigyáznak ránk, és felvidítanak, ha valami elveszi a kedvünket. Tény, hogy a családom nem átlagos, és soha nem is volt az, de nem is vágytam rá, mert úgy volt eleve tökéletes, ahogy volt.
Na persze, én azért mindig különleges helyzetben voltam kicsit ezzel a család-dologgal kapcsolatban. És most nem a macskaszerű fickóra, vagy Istenre kell gondolni. Hanem például arra, hogy amikor még kicsi voltam, a szüleimnek el kellett magyarázniuk, hogy az árvaházbeli gyerekek nem a testvéreim, mivel... számomra mindig úgy érződött, hiszen körülöttem voltak születésem óta, és így én is közéjük valónak éreztem mindig magam, nem éreztem, hogy kilógnék a sorból, pedig ugye, eleve azzal eltértem már tőlük, hogy nekem megvoltak az igazi szüleim... de valójában, nem csináltunk ebből problémát, mert osztoztunk az enyémeken. Nekem igazából ez volt a hétköznapi, miközben másoknak, a kívülállóknak meg ez volt a fura. Az árvaházbeliek is a családom voltak ugyanúgy és mindig, és mi így együtt tűntünk nekem a normálisnak, mármint... az, hogy bár nekik nincsenek meg a saját szüleik, de itt vannak az enyémek, akik helyettük is vigyáznak rájuk, velem együtt, főleg anyu.
És ha ez még nem volna elég, mint "nagy, fura, boldog család", akkor még az életemben jelen lévő unokatestvéreimről ugye ne is ejtsünk szót... Vagyis, dehogynem, nagyon is ejtsünk!
Rögtön ott volt például Alex. Aki egy picit fiatalabb nálam, így joggal viselkedhettem "nagytesósan" felette, bár kimondhatom talán kereken, hogy épp olyan lázadó és angyali volt kezdettől, mint én. És igen, ezt nyugodtan lehet szóviccnek tekinteni, naná, elvégre... ő is félig angyal, ja, és ráadásul, ő is, mint én, egy olyan arkangyal gyermeke, aki egyszer fellázadt a rendszer ellen! Szüleink lázongásának gyümölcsei pedig végső soron mi lettünk. Mi voltunk az alma a fán. És minden hozzánk hasonló... mint például Trixie, és az ő ikrei, és Pippa, és... még annyi sokan. Mi voltunk minden, mi áldott, és tiltott eme világon. És nem ritkán megesett, hogy igazán angyaliak tudtunk lenni, igen, de... hát na, lázadók nemzettek bennünket, ezek után ki hibáztathatna minket érte, hogy olykor égetnivaló kis lázadókká változtunk mi is?! 
És lehet akkor még csoda ezek után, hogy Isten légynek tekintett mindünket, akik a tökéletes levesében úszkáltunk? Sőt, nem is csak úszkáltunk, de komplett medencés bulikat szerveztünk benne...
És én mégis annyira...
A hatodik születésnapom előtt történt, hogy kitaláltam, írni akarok egy levelet nagypapának is, hátha eljön a szülinapi bulimra. Anya korábban igyekezett elmagyarázni nekem, hogy Isten miért is nem lehetne ott velünk azon a fontos napon, de én eltökéltem magamat. Tudtam, hogy ha anyunak szólnék, ő ismét szomorú lenne, és próbálná nekem elmagyarázni, miért nem lesz itt velünk a nagyapám, ezért inkább az egyik otthonbeli "testvéremet" kértem meg, hogy segítsen nekem. Ő már járt iskolába, és már tudott írni. Én diktáltam, hogy mi legyen a levélben, és ő leírta nekem egy szép levélpapírra, amilyenre korábban anyuval a többi meghívót is írtuk a bulira. Mikor elkészültünk a levéllel, összehajtogattam, és egy madzag segítségével hozzá kötöztem egy lufihoz. Mivel anyu mondta, hogy nagyapa a Mennyben lakik, odafent az égben, én azt gondoltam, hogy a lufi biztosan fel tud odáig repülni, akkor pedig ő biztosan megkapja majd a levelem. Értettem én, mikor anyu azt magyarázta, hogy nagypapa különleges valaki, aki nem jár ilyen ünnepségekre, de én azt is láttam, hogy amikor erről beszélt, anyu szemei mindig szomorúak lettek, és mivel anyu azt mondta, ő nem tud felmenni a Mennybe, én azt gondoltam, Isten talán nem is tudja, hogy nekem születésnapom lesz. Vagy hogy szeretnénk, ha eljönne. Szóval, ez állt a levélben. Hogy születésnapom lesz, és én, meg anyu is örülnénk, ha eljönne a bulimra. A végén pedig ott szerepelt a nevem, hogy tudja, kitől is kapta a meghívást.
Miután kész lett a levél, és a lufit is rákötöttem már, kimentem az udvarra, és felengedtem a lufit a levegőbe, ami vitte magával a levelemet. Addig néztem az égben egyre feljebb és feljebb repülő üzenetemet, amíg csak el nem tűnt a távolban a szemem elől. Dolgom végeztével, büszkén kihúzva magamat, indultam vissza a házba, teljes meggyőződésemmel aziránt, hogy minden esélyem megvan a sikerre!
A bulim napján volt is bennem egy kis adag csalódottság, bármennyire is igyekezett a családom, hogy szép napom legyen... hiszen nagyapa nem jött el.
Anya persze észrevette, hogy valami bánt, és ő meg apa, kis erőfeszítéssel kiszedték belőlem végül, hogy miért is lógatom az orromat. Mikor elmeséltem a levelem történetét, először nem nagyon értettem, hogy anyu miért sírta el magát rajta. Végül, mikor megkérdeztem, azt felelte, hogy azért sír, mert ennyire jó vagyok, valakihez, akit nem is láttam még soha. Én meg meglepődtem, és azt mondtam erre, hogy akár láttam, akár nem, ő akkor is a nagypapám. És bár most úgy tűnik, ma nem ért rá, de majd írok neki jövőre is, hátha akkor majd rá fog érni, és eljön.
Ezen anya csak még inkább sírt, és alaposan megölelgetett.
És következő évben is... tényleg úgy tettem. Ugyanúgy ment minden, levél, lufi, és addig néztem, míg el nem tűnt a távolban a szemem elől. Ez talán egy buta szokás, tudom... de az a helyzet, hogy még mindig csinálom. Azóta is. Minden évben. A születésnapom előtt pár nappal, írok egy levelet, lufihoz kötözöm, és az égbe engedem. Bár már felnőttem, és tudom, egy efféle üzenet sosem jut el a Mennyországig, valamiért mégis megtartottam ezt a hagyományt. Nyilván butaság... és úgy főleg, hogy nálam jobban senki sem tudhatja, hogy nem fog eljönni, de... nem is tudom... talán csak azért csinálom, hogy éreztessem Istennel, mindegy, mit gondol a mi ágrólszakadt, bűnös, lélektelen, átokverte családunkról, aminek mind-mind részei vagyunk... mi akkor is... család maradunk. És tetszik, vagy sem, ennek ő is a része. És amíg élek, legalább egy unokája mindig lesz, aki évente egyszer emlékezteti rá, hogy mi együtt vagyunk, ő meg egyedül, és bármilyen véleménnyel is legyen rólam, én még mindig szívesen látnám a bulimon, és amilyen rendes gyerek vagyok, még tortát is kapna, és nem az arcába... vagy legalábbis nem CSAK oda. 
Talán vicces, de az sem szegte kedvem ebben a kis rituálémban, hogy azóta eltelt nem is egy, nem is kettő, de nem is három év... hanem annál már azért jóval több. Azóta, mondhatni, hogy teljesen... fel lettem világosítva, ami az életemet illeti. Már megértettem, hogy Isten és a nagyapám egy személy, és Isten az a nagybetűs Isten, nem valami furcsa mesefigura, vagy akármi. Tudom, hogy a nagyanyám Istennő, és tudom, hogy milliónyi bácsikám és nénikém van, akik angyalok, köztük pár arkangyallal is. És tudom, hogy ennek a sok rokonnak a nagy része valószínűleg utálja, de legalábbis helyteleníti, hogy létezek, közülük is legjobban Isten. Ehhez képest, apu családja szinte átlagosnak nevezhető, pedig ők sem éppen mesefigurák...
Apropó, mesefigurák...
Mindig is jók voltak a megérzéseim, az ösztöneim... már kicsi koromtól kezdve. Anya mindig mosolygott, és azt mondta, szerinte ezt apától örököltem. Akkor még nem gondoltuk, hogy ez annál is több...
Tizenöt voltam, amikor először megtörtént... akkor láttam az első "látomásom". Én mondjuk inkább jobban szerettem mindig is, ha úgy mondom, hogy "bepillantás a jövő egy szeletébe", de ez túl hosszú volt... és az unokatesóim szerint sokkal menőbb simán "látomásnak" nevezni. Szóval nevezzük így, a poén kedvéért... "látomás".
Amikor először átéltem a dolgot... különös érzés volt, és ijesztő... ahogy zúgott a fülem, és hirtelen, mintha a látóterem egy... mozivászonná vált volna... nem a saját látásom volt, nem az, amit látnom kellett volna a szememmel fizikailag, ez... ez valami teljesen más, egy "lopott kép" volt. Persze... elvett a dolog riasztó ízéből a megdöbbenés, és a zavar, azt illetően, amit láttam. És amit nem fogok elmesélni, mert szerintem magánügy... az enyém, és valaki másé. Nem kell semmi durvára gondolni, nem, nem, nem, de... az én dolgom... vagy még inkább, a MI dolgunk. Magánügy. Sosem meséltem el... vagyis... a látomás másik szereplőjének elmeséltem... később... miután megtörtént már amit előre láttam. De előtte senkinek. 
Az első alkalom után azért sem meséltem senkinek semmit, mert még én magam sem értettem, hogy mi is történt velem pontosan. A negyedik látomásig vártam, míg végül a szüleim elé álltam, azzal, hogy valami történt velem. És nem kell ebben olyan fene hosszú időre gondolni, mert a négy látomás kb. két nap alatt jött össze... A második látomás után a szárnyam is megjött, szóval amúgy is nehéz lett volna sokáig titkolóznom...
A családom eleinte nehezen értette meg, és hitte el, hogy amit tudok... az valóban a jövőbe tekintés... és hogy TÉNYLEG nem fogok mesedélutánokat tartani, mindarról, amit esetleg emiatt megtudtam. Már amiatt is, hogy ilyen képességgel lettem megáldva, úgy éreztem kicsit, hogy egy olyan "Torpedó játékot" játszok Istennel, amit nem én akartam. De még csak nem is ő. Nem akartam még azzal is kockáztatni magam és a szeretteimet, hogy úton-útfélen elmesélem, miket tudok épp meg. Amúgy is... épp elég veszélyes volt szerintem, hogy én miket tudok meg, nem akartam felelőtlenül bánni a tudásommal. Mert ugye, a Pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Nem mondom azt, hogy sosem mondtam semmit, vagy hogy nem léptem itt-ott közbe... de... úgy éreztem, hogy az erőm, és a tudásom birtokában, az életem hirtelen egy vaksötét, nagyon értékes lufikkal teli szobában történő séta lett, amit tűvel a kezemben kell végig csinálnom, és úgy kell célba érnem, hogy egy lufit se pukkasztok ki menet közben. Ez nehéz volt. De ezt diktálták az erkölcseim, a lelkiismeretem, a szívem, és az eszem is. Mivel én voltam az, akinek felelősséget kellett vállalnom a tetteimért, ezért minden erőmmel azon voltam, hogy okosan sakkozzak, közben minden bábumat megvédve. 
De mint mondottam... olykor vannak kivételes esetek. És az ilyen esetek kapcsán néha jól jön, ha van a félvérnek egy időutazó legjobb cimbije.