Josie & Philip

A Nap szikrázó fénye mellett, az ember szívesen gondol arra, hogy szép az élet. Ez különösen igaz volt ebben a városban. Mármint, sok volt a napsütés, és a szép élet. Az már persze más kérdés volt, hogy az élet csak úgy magától szép, vagy valaki tesz is érte.
Én ugyan ritkán álltam meg, csak azért, hogy gyönyörködjek a napfényben, ám a munkámnak szerves része volt a fény, és az emberek boldogsága. Ma, példának okáért, konkrét feladatom volt, hogy a napfényben gyönyörködjek, valaki szép életének a kedvéért.
Még sötét volt, amikor felkeltem, majd a reggeli rutinomat követően, kocsiba ültem, és elsőként, az iroda előtt még egy másik helyre mentem. Az egyik projektem helyszínére. Ugyanis, a megrendelő a hegyoldalba képzelte el a családi álomotthonát, s a feleségének külön kérése volt, hogy egész nap napfényben fürödjön a ház minden zuga, de az üvegfal nem jöhetett szóba, mert az nem elég intim és meghitt, így a tetővel, illetve, az ablakokkal és falakkal kellett játszanom. Ehhez a fény esésének minden verzióját ismernem kellett az adott helyszínen. Nagyjából jól állt már az elképzelésem, de a napkelte ideje még hibádzott. Újra látnom kellett azt, ezért korán reggel odamentem, hogy a megfelelő helyen legyek, mikor az aranyló fény megtölti a légteret.
Néhány képet is készítettem a pontos visszaidézés érdekében, nem mintha a memóriámmal bármi gond lenne, de a szememben mindig jobban bíztam. Amikor pedig mindezzel készen voltam, csak akkor indultam az irodába. Ahová ugyancsak időben akartam érkezni, hiszen... fontos nap ez. Egy fontos tárgyalás napja. 
Josephine Russel. Megjegyeztem a hölgy nevét, akit elütöttem, megdobált, lehordott, és akit terveim szerint, hamarosan a feleségemnek nevezek majd. Persze, csak a hitelesség kedvéért!
Milyen vicces is olykor az élet... sosem tudhatjuk, mikor csöppen az ölünkbe egy ajándék. Ez a lány egy furcsa találkozásnak indult, és most ő a... nos, nem nevezném megmentőnek, de... mondjuk, hogy ő a megoldás egy problémára. 
Habár, abban is bizonyos voltam, hogy ő lesz a következő nagy próbatétel is, amit a jó Isten elém állít. Egykor annyit töprengtem, miért is treníroz annyit a Teremtő, ha a türelemről volt szó, hát... az első és eddigi egyetlen "beszélgetésünk" nyomán, volt bennem egy olyan megérzés, hogy talán a lány lesz a kulcs eme rejtély kapcsán is. Mert a temperamentumát elnézve... hasznát látom majd a régen begyakorolt türelmemnek!
Talán ezért is volt hasznos, hogy előrelátóan úgy szalajtottam a lány után egy emberem, hogy... hozza el nekem, de bármi áron. Nem állítanám, hogy konkrétan azt mondtam neki, hozza elém, akár akarja, akár nem, de... technikailag ez volt a dolog lényege, igen, mert nagyon úgy éreztem, a könyörgés, a szépen kérés, ezek hasztalanok lesznek/lennének nála. Erős fellépés kell majd feltehetőleg, és nem kívántam két-három kört tenni, mire végül elém kerül.
Persze, jogosan merülne fel a kérdés, ha ennyire akartam vele találkozni, miért nem én mentem el hozzá?! De... az a helyzet, hogy sokkal szívesebben tárgyaltam volna az én felségterületemen, mint az övén. Nevezhető ez helyzeti előnynek is, meg akár annak is, hogy nála nem uralom az ajtókat, de nálam azt zárom be, amelyiket csak akarom, vagy ha azt mondom, tartóztassák fel, akkor az meg is történik, ha el akarom érni, hogy márpedig végig hallgasson, de ő mondjuk nagyon nem szeretne. Illetve, nálam sokkal kevesebben merik kihallgatni a beszélgetéseimet, mint amennyien vélhetően náluk tennék. Ugyebár, vannak környékek ebben a városban, ahol a falnak is füle van.
Persze, azért volt bennem egy egészséges mértékű remény, hogy a lány befogadó szellemiségű lesz az ajánlatom kapcsán, hisz nincs nagyon más választása, de... azért persze a legrosszabb eshetőségre készültem, nem a legjobbra. Mondjuk úgy, biztos, ami biztos, készültem némi nemű... anyagi természetű erőszakkal... csipetnyi zsarolással... és megvesztegetéssel is. Attól függően, mire lesz szükség, de... reméltem, hogy ebből elég lesz a megvesztegetést felhasználnom.
Alig parkoltam le az iroda előtt, jött is a telefonomra az üzenet, hogy a lány a kocsiban van, és úton vannak errefelé. Amire elégedetten hümmögtem egy keveset, miközben kiszálltam a kocsiból és elindultam befelé az épületbe. Volt még addig némi idő, míg ideérnek, így addig is, bementem, és elintéztem néhány telefont. Akkor álltam fel az asztalomtól, amikor a telefonon megjelent egy új üzenet, melyben csak annyi állt, "5 perc és ott vagyunk!". Így szépen, komótosan kisétáltam az épület elé, hogy biztos lehessek benne, nem szalad el a lány az ellenkező irányba! 
Mikor először megpillantottam őt a leparkoló autó ablakán át, abszolút biztos lehettem benne, reális esély volna rá, hogy elszaladjon, kiabáljon, de ha a kezébe kap valamit, talán még meg is dobál majd ismét. Gondolatban feljegyeztem, hogy ne kínáljam meg kávéval, mert nem kívántam megfürdeni benne, ha úgy tartaná a kisasszony kedve, hogy azt vágja hozzám! 
Egy viszonylag kedves, de kimért, tiszteletteljes pillantással mértem őt végig, amint mérgesen szállt ki az autóból, és indult el felém, persze dúlva-fúlva.
- Én is örülök, hogy újra látom, Miss Russel. Nem felejtem majd el megadni kegyednek a társalgásunk végén az ügyvédeim nevét és telefonszámát, hogy felvehesse velük a kapcsolatot az Ön ügyvédje, bár... őszintén meglepne, ha telne olyanra, akit nem esznek meg reggelire az enyémek, de... ahogy kegyed kívánja, természetesen! - igyekeztem beszéd közben nem megengedni magamnak egy kárörvendő vigyort. Persze a szemem csillogása elárulhatta, hogy roppantul élvezem a gondolatát is, hogy azt hiszi, le tudna győzni... bármilyen téren is. De nem kívántam én vele semmiféle ügyvédi kalandot, nem, én egészen mást terveztem vele, és ezt nem is titkoltam előle.
- De most, azt szeretném, ha velem fáradna, be, az irodámba, és váltana velem pár szót, békés körülmények között - intettem fejemmel higgadtan a mögöttem magasodó épület felé, mintha az ő lázongását észre sem venném. Persze észrevettem én, csak... úgy voltam vele, hogy nem foglalkozom olyan kérdésekkel, amik egy hisztis 5 évest idéznek előttem. - Higgye el, ez az Ön érdeke is, és... a családi éttermük érdeke is - tettem még hozzá békítő, s ösztönző célzattal, ha netán makacskodni, vonakodni kívánna, miközben a kezemet invitálón nyújtottam feléje udvariasan.

Ohh, kedves Isten, drága Isten, humorod nem ismer határokat! - gondoltam magamban, ahogy elnéztem az érkező leányt. Kollégám a háttérben csak a fejét csóválta, és volt közben az arcán egy kifejezés, egy amolyan... "Na, ezt vártam!"-típusú, mintha a tévécsatornák között váltogatva most találta volna meg azt, amit eddig keresgélt. Ebből ki tudtam találni, hogy a kedvesnek nehezen titulálható vendégünk "csatornát váltott" a megérkezésükkel, és nem volt nehéz megtippelni, hogy az "őrült fúria" nevű jutott nekem. Ő pedig nyilván várja, hogyan viselkedek majd a lánnyal, elvégre, nem hirdettem ki, hogy azért kéretem ide az ifjú hölgyet, mert úgy megfogott a sértő viselkedése, hogy menten el is akarom venni!
Miként a kedves vendégem felém masírozva már szórni is kezdte átkait, szitkait, én, mint az Úr által a helyére teremtett nemes tölgy, csak álltam, és tűrtem a természet csapásait rendületlenül. S közben gondoltam magamban, ha ettől a lánytól nem megyek csődbe, akkor már semmitől! 
- Ooh... mit nem mond. Talán... tanúkkal, esetleg elszenvedett károkkal, videó- és/vagy hangfelvétellel, rögzített vallomással tudja bizonyítani, hogy bárki is korlátozta magácskát a szabadságában? - kérdeztem meg tőle, olyan végtelen nyugalommal, amit, szavamra, a dalai láma is megirigyelhetne.
Természetesen, abban teljesen biztos voltam, hogy a haja szála sem görbült meg az idehozatala közben, hiszen a "bármilyen áron" részletében az is szerepelt, hogy persze erőszakra nincs szükség, eszemben sem volt ártani a lánynak, és azt is határozottan kerülni kívántam, hogy más a nevemben kárt tegyen benne. Elvégre, nem vagyok én vadállat. És... végképp nem vagyok az apám. 
- Hamarosan meg fogja tudni - bólintottam higgadtan, tudomásul véve, hogy újfent úgy volt vele, nem kér a segítségemből. Ez kezdett szokássá válni, kettőből ugyebár kettő... de reméltem azért, hogy ezen a szokásán képes lesz túllépni, különben hosszú és fájdalmas napunk lesz... vagy legalábbis neki biztosan... és nem, nem fizikailag, persze, hanem inkább érzelmileg, mert ha továbbra is ezt az öszvérszerű makacsságot fogja tartani, nehezen fogunk megállapodni, és ez neki lesz rosszabb, nem nekem. 
De legalább arra hajlandó volt, hogy befáradjon az épületbe, ahová követtem is őt.
Egy mosolynak alig nevezhető rándulással a szám szegletében, néztem, amikor tanácstalanul torpant meg az előtér közepén. Hozzá kell tennem, amint előttem haladt, óhatatlanul is megcsapott kellemes illata, amit egyébként igen csábítónak találtam. 
Persze, a varázs addig tartott, míg a felém perdülő lány haja hevesen végig nem simogatta az arcomat. Bár, legalább egyelőre nem vágott hozzám semmit, ez is haladás! Az ujjával mondjuk megbökött, gondolom a határozott fellépés érdekében, de... a meglepett arcát már nehezebb volt besorolni. Talán azt gondolta, elkapom a kezét, vagy efféle? Nem nagyon tartottam attól, hogy a vékony ujjaival komolyabb kárt tehetne bennem vagy a ruhámban, szóval... a magam részéről úgy voltam vele, ha ez kielégíti a bosszúvágyát ellenem, hát csak bökdössön bátran. Mondjuk, amint ilyen közel álltunk egymáshoz, egy pillanatra eljátszottam a gondolattal... hogy kedvem volna átkarolni a derekát, magamhoz húzni, és...
De itt magamra is parancsoltam, hogy elég lesz, mert érzékeltem, hogy a recepción ücsörgő lány figyel bennünket, így megköszörültem a torkomat, és léptem egyet hátrafelé.
Újabb kijelentéseire, és enyhe kis fenyegetésére már azonban tényleg muszáj volt elmosolyodnom. A "lökdösődése" már csak hab volt a tortán. Elégedetten konstatáltam, hogy ez a kis méregzsák fél tőlem. Nem azért, nem voltam afféle ember, akit boldoggá tesz, ha félnek tőle, csupán... az volt ínyemre, hogy a kis pulyka védekezésül támadott, nem pedig lekushadt, mint egy félős nyuszi. A gyávákat sose szerettem. 
Ezzel együtt, finoman közelebb hajoltam hozzá, hogy bizalmasnak hatón közölhessem vele válaszom.
- Nincs problémám magával, Miss Russel. - És közben finoman ingattam a fejemet is, mintha csak nonverbálisan is a tudtára akarnám adni, mekkora tévedésben van, hátha a szavaimból nem érti meg a közlendőmet.
Végül, úgy tűnt megadja magát... legalábbis mondata beletörődőnek hatott, ami legalább azt engedte remélni, hogy ha belekezdek a témánkba, talán eljuthatok valameddig benne, mielőtt ismét ordibálni kezdene. 
Mikor odébb lépett tőlem, eltávolodva ezáltal, intettem neki némán, hogy kövessen, és mutatva az utat, elindultam befelé.
A recepciós pult előtt elhaladva, az ott ülő fiatal lány udvariasan köszöntött bennünket, válaszul biccentettem neki egyet. A folyosón végigmenve aztán megérkeztünk az iroda belterébe. Az asztalok mellett elsétálva, az emberek egy pillanatra abbahagyták a sürgés-forgást, hogy köszönthessenek, mielőtt még visszatérnek a helyükre, hogy a munkájukkal tovább törődjenek. Én pedig elhaladtomban udvariasan biccentettem feléjük egyszer-egyszer, míg el nem értük az iroda végét, illetve, a válaszfalként is szuperáló tolóajtót, ami a nagy tárgyalóba vezetett.
Vihettem volna a fenti irodába is a lányt, ott nyilván hangszigeteltebb is lett volna, ha netán kiabálni óhajt, de én a magam részéről sokkal jobban éreztem magam ebben a tágas teremben, napközben is szívesebben dolgoztam itt, mint odafent.
- Foglaljon helyet, érezze magát otthon - intettem neki a hosszú asztal felé, amint, remélhetőleg, ő is belépett a nyomomban a helyiségbe, és nem szaladt el az ellenkező irányba, mihelyt a hátamat mutattam neki.

Nem volt nehéz kitalálni, hogy az ifjú hölgy nem elégedett a helyzettel. Persze, ez nem tekinthető kizárólagosan az én művemnek, elvégre, már azelőtt is fel volt húzva, mint a kakukkos óra, ellenem, mielőtt ma idekérettem volna. Ő már azelőtt megítélt, hogy egy szót is szóltam volna, és bár ezt speciel már megszoktam, az mindenképp újkeletű jelenség volt, hogy valaki ennyire rossz véleménnyel legyen rólam, tulajdonképpen ok nélkül.
Na, nem mintha olyan sok esélyem lett volna, hiszen úgy tűnt, a lány az élő fába is beleköt, ha az vagyonosabb nála. Ilyen ez, mikor valaki hasraütéssel ítél meg másokat. Persze zavarhatna a dolog, és valahol piszkálta is a csőröm, nem tagadom, ám... az a helyzet, hogy ez jelenleg leginkább annyiban volt lényeges a mi helyzetünkben, hogy... neki kellemetlenebb lesz lenyelni a békát, mikor rájön, hogy együtt kell velem működnie, így, hogy a tiszta lapot még részben sem adta meg nekem, nemhogy egészben. Nyilván úgy érzi majd, hogy a gonosz szörny karmai közé kényszerítem... pedig sem kényszeríteni nem kívánnám, sem szörny, sem gonosz nem vagyok. Pusztán elérem, azt, amit akarok, és ami mindenkinek a legjobb.
Jól láttam, és alaposan figyelemmel kísértem, amint kinyitotta a száját, hogy visszavágjon nekem, de hát sajnos... nem volt mivel. Kénytelen volt elismerni - még ha ki soha nem is mondta volna -, hogy igazam van. És elismerem, láthatta is rajtam, hogy tetszik ez a helyzet. Mikor nem csak hogy igazam van, de ő maga sem tudott vele vitatkozni, hogy így van. Nem is kellett elismernie, elég volt látnom a kifejezést az arcán, a felismerést a szemeiben, ez bőven elegendő volt, hogy érezhessem a diadalt.
Szemöldököm finoman felfelé emelkedett a szavaira, majd egy fejcsóválásnak épp csak nevezhető fejmozdulattal együtt annyit feleltem:
- Köszönöm a lehetőséget, de nem vagyok én léggömb. - És a válaszomból ugyancsak ki nem érezhette, hogy zavarna, a kis szemtelenkedése. Ha neki ettől sikerélménye lett, hát csak mondja, nekem már elég volt a tudat, hogy végre találtunk valamit, amiben nem tudott velem vitába szállni, és ennek ő is tudatában volt.
Mindenesetre, elutasító viselkedése és pukkancs kis jelleme ellenére is, végül csak sikerült rábírni, hogy elinduljon velem befelé. Ez persze némi kis tétovázás okán megszakadt a bejáratnál, aminek következtében kissé közelebb kerültünk fizikailag egymáshoz, mint az tervezett lett volna bármelyikünk részéről is... de... az az igazság, nem volt ellenemre. Már csak amiatt sem, mert viselkedése ide vagy oda, én sem kőből lettem kifaragva, és már első találkozásunk alkalmával is meg tudtam állapítani, hogy gyönyörű. Így közelről pedig még inkább annak tűnt. A "csiszolatlan gyémánt" kifejezés jutott róla az eszembe először. És igen, tényleg, szívesen magamhoz húztam volna, hogy tenyereim alatt érezzem selymes bőrét, és karcsú alakját a karjaim között...
De a pillanat hamar elillant, mikor ujja bökésével kívánt "távolabb lökni" talán magától, és én engedelmeskedtem is a feltételezhető kívánságának, ami persze nekem is érdekem volt, s hagytam magunk között némi plusz teret. Közben emlékeztetve magam arra is, hogy ez nem több, csak üzlet. Abból, ami "több", már elég volt. Nem egyszer és nem kétszer megkaptam a leckét, most már tanulok belőle. Nem kellenek érzelmek, szó sem lehet róluk, EZ nem lehet más, csak amit eleve elgondoltam. Üzlet. Egy kicsit hosszabb játék, amit eljátszunk majd a világ előtt, és annyi. Idővel, ha mindennel végzünk, kétfelé megyünk majd, és éljük tovább az életünket. Mindez csak szigorúan munka lesz! Akármilyen csábítóak is azok a szemek, az a száj... nekem arra kell végig koncentrálnom, hogy íriszeiben a megvetés szikrája égett, és elutasító szavak áradtak felém tőle, most, mikor őszinték voltunk, és még nem vette kezdetét a játék. És minden más, ami később esetleg majd történik a játék során, nem lesz több annál, mint ami!
Ennek érdekében pedig, mély lélegzetet vettem, és nem törődtem mással, kizártam minden zavaros jelecskét, csak a nyers valóságot tartottam szem előtt. Ez üzlet, és ahhoz hideg fej kell.
- Nyugodtan elmondhatja - mondtam tárgyilagosan, utalva rá, hogy valójában kétlem, hogy VELEM személy szerint bármi gondja is lehetne. Rendben, tény, hogy elütöttem, de azt nem mondhatja, hogy nem kezeltem helyesen a helyzetet, én igazán próbáltam jóvátenni a hibám, ő nem kért belőle. Más egyéb közös dolgunk pedig ezidáig abszolút nem volt, tudomásom szerint, szóval... ÉN nem ártottam neki, így nincs is miért gondot látnia bennem. Mindaz, amit rám húzott, puszta előítélet volt a részéről. Hiszen az égvilágon semmit nem tud rólam, tehát nincs is miért utálnia. MÉG biztosan nincs.
De végül továbbindultunk, s legnagyobb örömömre, ő is velem tartott, nem próbált ismét megszökni. Persze megint dacolt, így nem az általam kínált helyre, hanem egy maga választotta székre ült, dehát... nekem úgy is jó volt.
Egy bő pillanatig csak néztem őt, a kis méregzsákot... aminek ez a csinos nő álcázta magát. Kétségtelenül, bármely szemekkel rendelkező ember megállapíthatta, hogy gyönyörű, és az eddigiekből ítélve vág az esze. Persze a kelleténél talán kissé jobban felvágták a nyelvét, de ezt írhattuk a neveltetése és a származási helye számlájára. A bátorsága és a tűrőképessége viszont mindenképp figyelemfelkeltő és elismerésre méltó volt, véleményem szerint.
Miközben én így véleményezgettem őt magamban, persze ő nem állhatta tovább a várakozást, ám épp csak kinyitottam volna a számat a sürgetése nyomán, mikor megcsörrent a telefonja. Orrom alatt megeresztettem egy kisebb mosolyt, arra, hogy ő sürget, aztán egy pillanat múltán mindjárt fontosabb is a telefonja... Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy odamegyek és kiveszem a kezéből, mondván, ha már sürgetett, lássunk hozzá a beszélgetéshez... de az az áldott jó szívem... ahh... az végül is meggyőzött, ha már elnézést kért érte, akkor hagyom, hadd tudja le azt a fontos hívást. Még a pillantásom is diszkréten elfordítottam, mintha nem figyelnék, arra, amit beszél. Na persze, ez szinte lehetetlen volt, elvégre, ahhoz azért közel voltunk egymáshoz, hogy figyelmen kívül hagyhassam a hallottakat. ÉS különben is, az első mondat után amit a kis készülékbe intézett, ember legyen a talpán, aki nem várta volna érdeklődve a folytatást!
Kimondottan különös beszélgetésnek hatott... mindenesetre, legalább nem tartott sokáig. Ez volt az előnye. A hátránya, hogy úgy tűnt, ennek a hívásnak a hatására megint kicsivel pukkancsabb lett Miss Russel, hisz újfent a sürgető hangnemét vette elő.
Egy percig haboztam, de aztán, ahogy arcát kémleltem, s csillogó szemeiben tisztán égett a sürgetés szikrája, hát, megvontam a vállam, amolyan "nekem mindegy" alapon, és igen, szándékosan úgy helyezkedtem még mindig el, hogy közte és a kijárat között álljak félúton, arra az esetre, ha netán megpróbálna majd a szavaim hallatán kicsörtetni innét, akkor el tudjam még kapni időben.  
- Rendben van, hát... ha Önnek ilyen sürgős, akkor rögtön a lényegre térek - bólintottam egyet, és most szándékosan nem fogtam vissza magam, az arcomra volt írva, hogy "te akartad, hát megkapod, pedig én ezt finoman akartam, de ha neked ennyire siethetnéked van, akkor tessék, parancsolj". Nem vártam hát soká, és nem húztam az időt udvarias felvezetéssel, kimondtam a lényeget, kerek-perec. - Azt akarom, hogy legyél a feleségem!

- Milyen érdekes, hogy engem akar mindenáron ilyen módon minősíteni, pedig kettőnk közül maga viselkedik úgy, mint a felfújt tudja mi - feleltem, s direkt nem használtam ugyanazt a konkrét jelzőt, mint ő. Okos kislány, rájön ő magától is, hogy a hólyagra gondoltam. S talán arra is, hogy igazam van. Megint. Természetesen. És ezt nem azért gondoltam, mert beképzelt lennék, egyszerűen csak jó a szemem, és láttam a különbséget kettőnk között. Ő az alapján ítélt meg engem, és sorolt saját maga mögé, hogy mit képzel el a magamfajtákról, én meg az alapján ítéltem meg őt, és soroltam nagyjából magam mellé valónak, hogy mit láttam, mit tapasztaltam tőle és rajta. Láttam a negatív értékeit is, de a pozitívakat is, ő ellenben nem kereste ez utóbbiakat, elkönyvelte inkább, hogy az mind csak őbenne van, és a magafajtákban.
- Köszönöm, nekem is tetszik - biccentettem kissé érdeklődőn oldalra a fejemet. Igen, némileg talán meglepett, hogy ezt hangosan is kimondta, és közben vagy utána nem harapta el a saját nyelvét, amiért ez kiszaladt a száján.
Az tény volt, hogy nem nagyon tudtam hová tenni a viselkedését. Még amikor felizzott közöttünk a levegő, akkor is... nem is tudom, az az érzésem támadt, hogy nem csak én egyedül érzek olyan dolgokat fellángolni magamban egy pillanatra, amikből nem kérek. Habár, ez talán nem is meglepő, vagy legalábbis olyan téren nem, hogy... megállapíthattam, én emberből vagyok... és hát igen, ő is. Szóval talán a nagy egyesülésünkben, mint rövidebb idejű üzleti partnerek, nem feltétlenül tagadunk majd meg magunktól minden kellemes percet, ha úgy adódik lehetőség... Vagy talán ha mindennek vége lesz köztünk, mint partnerek ilyen téren, akkor utána... ki tudja, talán egy búcsúkör erejéig elviszem vacsorázni, és... lehet egy kellemes esténk, ha ő is akarja. Több biztosan nem. Abból nyilván egyikünk sem kérne. Ha pedig nem... ha nem kér belőlem ilyen módon, ha leküzdi inkább magában ezeket a fura vibrálásokat irányomba, hát akkor azért sem fogok megsértődni. Erőltetni biztosan nem fogom. Én szívesen esélyt adnék egy érzelemmentes és kötelességektől mentes, közös megegyezésen alapuló, kellemes estének, de azt is éreztem, hogy ő valószínűleg előbb vonulna apácának, mint hogy kimondja, elismerje, hatással vagyok rá.
- Nem szokásom "gyalulni". Építész vagyok, nem buldózer. Értelemszerűen, az építés a szokásom. Ha már mindenképpen a szakmám okán akar kegyed engem ennyire utálni, legalább legyen vele tisztában, hogy mit csinálok. Ha valami menthető, meg szoktam hagyni - feleltem, mosolyára fittyet hányva, szigorú, komoly hangon, mert komolyan is beszéltem. Sosem szerettem rombolni. Ha valami még használható volt, akkor használtam is. Szerettem, ha valami menthető, ha az alapok még jók, ha van mire építeni... Néha persze sajnos nem volt mit tenni, csak letisztítani lehetett a területet, hogy újat alkossunk, de ha van más mód is, miért ne használnánk azt? Ha náluk bármiféle munkába is belekezdek majd... nem célom, hogy mindent leromboljak majd, ami most ott áll. Főként, mert láttam a rajzait... tudom, hogy ami van, menthető lenne!
- Érdekes... bírálja a fejlesztéseket, pedig úgy láttam... nem én vagyok az egyedüli, aki szívesen szépítené azt a környéket. Vagy ez csak a maga kiváltsága? - kérdeztem ártatlanul, erősen utalva mindarra, amit a füzetében láttam, melyet ugye, hátrahagyott, miután hozzám vágta.
- Talán jobb lenne, ha mi is csak egy füzetbe rajzolgatnánk az ötleteinket, és sose válna belőle valósággá semmi, mert nem telik rá, hogy valódivá tegyük az álmainkat? - szúrtam vissza, hiszen, ha már támadunk, szurkálódunk, ne csak ő bírálhasson engem. Ő pedig nem tagadhatta, hogy vele ez a helyzet, hogy igazat mondok, és jól látom a helyzetet!
De persze, ahogy az események előre haladgatnak, egyre-egyre érdekesebbé is kezdenek válni a dolgok. Pedig eleve nem voltunk szerintem unalmasak.
Néztem őt egy bő pillanatig, összeszűkült szemekkel, kijelentése nyomán. Nem mondhatnám, hogy biztos vagyok benne, de úgy véltem, talán a kijelentésével azt kívánhatta elérni, hogy minél hamarabb békén hagyjam? Nos, ha ez volt a vágya, sajnos csalódni fog. Talán ez bejön az olyan férfiaknál, akik valóban kikezdeni akarnak vele, de nekem nem ez volt a szándékom. És különben is, nem most jöttem le a falvédőről, már tudtam róla, hogy nevel egy gyermeket. Tény, hogy nem igazán terveztem bele a mi kis közös ügyünkbe ilyesmit, de... mindegy, hátha ő is partner lesz benne, és nem ragaszkodik hozzá, hogy a közelembe engedje, vagy a maga közelében tartsa. A telefonbeszélgetés nyomán is el tudtam képzelni, hogy nem törne össze lelkileg, ha kicsit más foglalkozna azzal a gyerekkel, és nem neki kéne. Persze, ki tudja, vannak, akik szeretnek szenvedni, gondolom egy részük eleve azért vállal gyereket. Bár, nyilván nem mondhatom biztosra, ez csupán vélemény, hisz nekem nincs, és nem is nagyon terveztem, legalábbis nem látnám okát, ha egyszer érzelmekben sem gondolkodom az életemet és jövőmet illetően, ellenben, a gyerekekhez az azért nem ártalmas, sőt... Igaz, ez a szüleimet sem zavarta, de... azt az életet és érzelmi "támogatást" nyilván nem kívánnám lemásolni. Arról pedig ugye nem tehetek, hogy én azt tanultam meg ilyen téren, hogy az érzelmek csak bajt okoznak, és az érzelmi kötődés veszélyes. Én legalább nem kívánok ennek okán érzelmileg megkínozni senkit, se egy valódi feleséget, sem pedig egy gyereket. Ha ezek közül nekem egyik sincs igaziból, akkor értelemszerűen sérülni sem fog senki, amiatt, mert én nem akarok szeretni.
Kijelentésem nyomán először úgy tűnt, talán sokkot kapott... de én továbbra is kedves voltam, és türelmesen vártam, hogy rájöjjön, valóban elhangzott a mondat, amit mondtam. Gondoltam, neki volt még az imént sürgős, szóval ha most mégsem siet már, emésztgesse csak nyugodtan, ameddig szeretné, én ráértem, igazán.
Aztán bumm! Nevetésben tört ki. Tettem egy nyugtázó fejmozdulatot, de amúgy nem kommentáltam a dolgot, úgy voltam vele, hogy végülis, ez még a jobbik eset, mintha felpattanva rám vetette volna magát, és ütni kezdett volna, hogy például micsoda undorító paraszt vagyok, vagy mit képzelek én magamról... Bár, aztán úgy tűnt, talán elkiabáltam a dolgot... Vagyis, a kérdései, a gondolata, hogy nyilván csak vicceltem, erre utaltak, hisz aztán, mikor én nem ejtettem ki a számon egy megnyugtató, helyeslő mondatot, hogy igen, csak vicceltem, persze, akkor már felállt, és elindult felém, és nem tűnt úgy, hogy a nyakamba tervezne ugrani az ötlet hallatán. Persze, ez nem meglepő, dehát... az ő hibája, ő akarta hamar hallani az ittléte okát. 
- Még mielőtt hisztirohamot kapnál... előbb esetleg meghallgathatnád az ajánlatomat. Persze... csak ha ráérsz - utaltam egy kicsit lenézőre sikeredett mosollyal, arra, hogy az előbb még sietett volna haza, és sürgetett, hogy mit akarok tőle. Hát tessék. Már tudja. Legalábbis a lényeget. - És én a helyedben ráérnék, mert lehet, hogy véletlenül átvettem a banktól a tartozásotokat, így a családod étterme jelenleg tulajdonképpen az enyém is... Úgyhogy, ha jót akarsz magatoknak, szerintem ülj le, és hallgass végig türelmesen. Mert megsúgom... jól járnátok, ha meghallgatnál, és elfogadnád, amit javasolok. - Majd, mikor mondandóm végére értem, a hatás kedvéért szépen kikerültem őt, és ezúttal én ültem le az asztalhoz, egész pontosan az egyik asztalfőre, és úgy pillantottam fel rá, várva, hogy mit kíván lépni. Nem mintha hagytam volna csak úgy távozni, de szerettem volna, ha úgy érzi, mintha hagynám. Hadd legyen meg neki a szabad választás illúziója. Szívem szerint nem nyúlnék aljasabb kijelentésekhez, ha nem muszáj. De csak rajta állt ez. Ha marad, jó, ha viszont elindul kifelé... nos, fogalmazzunk talán úgy, hogy tudom, hol találok buldózert, ha az ösztönzőbb a számára.