A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
"Az erős ember senkire sem haragszik, mert vastag páncél védi a szívét, és akinek leginkább ártani akar, arra sem haragszik, mivel a harag drága erőpazarlás. Ezért tartózkodjunk a haragvástól, és ha megdobnak kővel, dobjuk vissza a követ mosolyogva és orcánk elváltoztatása nélkül, de hétszeres erővel, ha tudjuk. Ha pedig nem tudjuk, bele kell nyugodnunk abba, hogy izmaink még gyakorlásra szorulnak."
Kinézet
180 cm magas, kisportolt alkat, általában jólfésült, időnként erősebb arcszőrzettel rendelkező. Nem ritkán elegáns, drága öltönyben látható, már csak a munkája okán is, de a pólót és farmert sem veti meg. Rendre társulhat hozzá egy felnőtt, rottweiler fajtájú kutya, aki a Sirius névre hallgat, illetve, drága sportkocsival közlekedik legtöbbször, de ha nem is sportkocsival, akkor is drágával, szereti ugyanis megmutatni, hogy van pénze.
Jellem
Ezt tulajdonképpen egy szóval is elég konkrétan le lehetne festeni, ez a szó pedig nem más, mint hogy: zárkózott. De természetesen ennél ez sokkal bonyolultabb, mint minden ember esetében. Hisz az ő zárkózottságának is megvannak a maga okai. Erről pedig részletes leírás található kicsivel lejjebb. Philip gyakorlatilag olyan, mint a hagyma. Többrétegű. Még ha megkapargatod is a felszínt, a mélységeiről sejtelmed sem lehet. Ha mégis szeretnél betekintést nyerni... akkor kapd elő a kitartásod, és haladj tovább az úton.
Képesség
Ide kérnénk egy leírást a karaktered különleges képességéről, amennyiben az angyal, démon, vagy félvér! A többi faj legyen szíves szabadon hagyni.
Hallgasd a történetem
Amikor megszülettem... minden kétséget kizáróan tudták már, hogy mit is várnak tőlem az életben. A családom... nagy elvárásokkal várt engem. Céllal születtem. És hogyne, mondhatná erre bárki, hogy minden gyerek céllal jön erre a világra, és ez valahol igaz is. Hiszek a sorsban, tudom, hogy mindennek célja van. Hiszem, hogy véletlenek nincsenek. Bár, néha arra gondolok, hogy a sors eszközei olykor... bizony, hagynak maguk után némi kívánnivalót. 1988. június 14-én születtem, éjjel 2 óra, 17 perckor, 16 órányi vajúdást követően, otthon. Vicces egy nap volt, azt kell mondanom... az év legnagyobb vihara tombolt, a fél város áram nélkül maradt, az utakat elöntötte a víz, járhatatlanná váltak... fogalmazhatunk úgy, hogy ritka nyári esemény volt. A szomszéd asszony segített anyámnak a szüléskor, apám fabatkát sem ért volna a témában, a kórházba pedig már nem jutottak volna el. De alapvetően nem lett volna ezzel baj, nem történt semmi rossz, nem mosott el minket a víz közben, nem történt bajunk, mindenki túlélte a dolgot, és a végén egy egészséges gyermek jött a világra, ráadásul fiú, én. Siker. Hiszen a családom is azt akart. Az apámban egy világ omlott volna össze, ha lánya születik, ezt onnan tudom, hogy ő maga közölte velem, életem során nem is egyszer. Az apám... mindig is igen egyszerű embernek tűnt a számomra. Ha azt teszem, amit mond, akkor minden rendben van. Ha nem... nos, korán kiderült, hogy rosszul viseli, ha a dolgok nem úgy zajlanak, ahogyan azt ő akarja. Samuel Leclair, egy időben igen nagy névnek számított építészeti körökben. Nagymenő vállalkozása volt, tehetséges, megnyerő fiatal szakemberként kezdte pályáját, magasra jutott... De mit is mondanak a magas helyekről? Onnan lehet csak igazán nagyot esni. Egy munka során, apám hibát vétett. Talán fáradt volt, vagy csak figyelmetlen, sosem derült ki, de lényeg a lényeg, hogy egy félkész épület összeomlott, melyen ő dolgozott, s többen súlyosan megsebesültek, kész csoda, hogy senki nem halt meg. A hibát hozzá vezették vissza, bírósági ügy lett a dologból, s bár végül nem került börtönbe, de hatalmas kártérítési összegeket kellett kifizetnie a károsultaknak. Ebbe, és a botrány okozta utóhatásokba pedig aztán bele is halt a cége. Megpróbált visszakapaszkodni a régi világába, ám minél jobban igyekezett, annál mélyebbre ásta magát a gödörbe, egy időben ivott is már, legalábbis, amíg telt rá neki. Anya ekkoriban volt terhes velem. Végül, az vette rá apámat a változtatásra, amikor anya megfenyegette, hogy térjen észre, különben elhagyja, s engem soha nem láthat. Azt hiszem... ekkor, ezt a döntést, apám még talán szeretetből hozta meg irántam. Letette az italt, eladta, amije még maradt, felszámolta régi életük legapróbb kis maradékait, és kiköltöztek a szép, kertvárosi környékről, egy szegény környékre, egy lakóépületbeli apró kis kétszobás lakásba, amit még épp ki tudtak fizetni. Apám állást vállalt egy gyárban, mint munkás, miután hivatása szerinti munkára a saját nevével esélye sem volt akkoriban. Anya állapotosan nemigen talált munkát, főleg, hogy nem is igen értett semmihez... végül, egy kis vegyesboltban kapott részmunkát, heti pár napot. Amikor megszülettem, eleinte még úgy tűnt, ezzel minden rendben is van, és hát, a családnak boldognak kellett volna lennie, hisz egy család boldog, mikor új tagja érkezik, de... nem, az én családom nem ilyen volt. Vagyis, részben. A szülés után anyánál súlyos depressziót állapítottak meg, egy ideig kezelték is kórházban vele, mikor napokig nem evett, nem aludt, s különös, aggasztó dolgokat mondott. Én otthon maradtam, és az apám gondoskodott rólam. Ezt az időszakot pedig mindhárman megsínylettük. Az ember azt gondolná, szülő és gyermeke között kapcsolat épül ki, amikor a szülő gondoskodik a gyermekéről... de nálunk ez nem így történt. Közöttünk, mintha egy soha el nem múló feszültség teremtődött volna, mint egy kerítés, amibe áramot vezettek, erőset, halálosat... mintha mindenki dühös lett volna a világra, a többiekre maga körül... és ez a feszültség csak úgy izzott, szinte a levegő is vibrált tőle... Azt hiszem, ez a düh akkor született, mikor apám rájött, hogy ott, abban a sötét, kicsi, lepusztult lakásban kell megélnünk hármunknak, és neki ott kell felnevelni engem, úgy, hogy legyen belőlem valaki végül. És ő ezt nagyon... szégyellte... nem magát... hanem a helyzetet. Ő okozta, mégis a helyzetre volt dühös, és éreztetni is akarta mindenkivel, hogy ez az egész világ hibája, nem az övé. Mint egy sértett gyerek, akitől elvették a kedvenc játékát, mire ő minden más játékát szétverte mérgében, s most dühös, mert nincsenek játékai. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, mikor kezdett el az apám olyan szigorú lenni, olyan követelőző, akkor azt feleltem volna, hogy fogalmam sincs, mert valóban... nem tudom. Talán csecsemőkoromban még nem, de ameddig csak vissza bírok emlékezni, mindig is olyan volt... nos... apára nemigen hasonlított. Nem is nagyon hívtam úgy, egyébként. Mikor "olyanja" volt - vagyis, kb. mindig -, akkor rendszerint "uramnak" szólítottam, "Igen, uram" és "Nem, uram", meg hasonlók, nem mondtam neki, hogy "apa". De ha anyával beszéltünk róla, apaként hivatkoztunk rá, persze, főleg ő, hiszen, amint panaszkodni kezdtem volna, ő leállított, sokszor hallottam, ha anyánál kerestem vigaszt, hogy "Apád a legjobbat akarja neked, hallgass rá!" ez volt az ő aranyköpése, talán ez volt az első egész mondat, amit megtanultam értelmezni kisgyermekként. Rengeteget mondogatta nekem. Azt hiszem, eleinte azért, hogy ne tőle akarjak dolgokat, hanem, ha kell valami, kérjem apámtól. Később meg... nem is tudom, talán félt apámtól. Nem akart belezavarni a nevelési elveibe. Azokba mondjuk én se akartam volna, a gond csak az volt, hogy én álltam a célkeresztjükben. A "rossz gyerekkor" relatív egy fogalom. Mindenkinek mástól rossz az ilyesmi. Van, akit vertek, van, akit molesztáltak, van, aki egyéb traumatikus dolgokat élt át, veszteségeket, vagy ilyesmi. Van, akit csak nem szerettek, vagy nem volt, aki szeresse... Sok lehetőség van. Nekem, azért volt rossz gyerekkorom, mert a legtöbbet hallott szó, amit mondtak nekem gyerekként, az volt, hogy "nem". Napjában körülbelül egymillió alkalommal mondták el, legtöbbször az apám, természetesen. Ez volt a kedvenc szava, azt hiszem. Mindenre ezt használta. De az ehhez társulók sem voltak felemelőbbek, például a "Nem viszed semmire!", vagy a "Nem hiszem el, hogy ilyen semmirekellő vagy!", és "Nem igaz, hogy nem érted!", de mind közül a kedvencem volt a "Nem hiszed el, mekkora csalódás vagy nekem!"... igen, gyakorta voltam csalódás. A legapróbb dolgokért is, de úgy egyébként is, mindenért, amit én tettem, és mindenért, amit nem, azért is én voltam csalódás, ha az anyám elsózta a vacsorát, és azért is, ha reggel borús volt az ég. Mindent én rontottam el, és mindent nekem kellett volna helyrehoznom. Mintha minden rajtam állt volna... és egy idő után már magam is elhittem, hogy az ég azért borús reggel, mert én elrontottam valamit... a sors akarta úgy, azért rossz valami, mert én elrontottam valamit. És próbáltam jobban csinálni, tényleg... mindig próbáltam. Mindent. Amikor iskolába kerültem, mindent próbáltam elsőre megérteni, elsőre jól csinálni, mert tudtam, hogy ha nem sikerül, akkor otthon újra azt hallom majd, hogy csalódást okoztam, hogy én rontottam el, hogy az én hibám minden, ami nem megy jól. Gyerekként... az életem igen könnyen behatárolható volt. Otthon voltam, vagy az iskolában. És ennyi. Reggel elvittek az iskolába, tanultam, délután hazavittek, és otthon tovább tanultam, este lefeküdtem, másnap indult elölről. Ha otthon épp nem tanultam, akkor apa foglalkozott velem, miután hazaért a munkából, vagy mielőtt elment dolgozni, műszakjától függően. Rendszerint három témája volt, melyet váltogatott. Egy: a pénz, kettő: a siker, és három: csináld jól, vagy élned sem érdemes. Nem volt könnyű vele... Azt hihetné az ember, nem is vágytam más életre, mert mindig ilyen volt, nem is ismertem milyen a normális élet, a szerető családban töltött élet, de én... igenis tudtam, hiszen figyelni nagyon hamar meg kellett tanulnom. És mindenre figyeltem. Mindig. Mindenhol. Mindenkire. Láttam az iskolában a többieket, láttam a gyerekeket, a tanárokat, láttam az utcán az embereket, tudtam mi nincs meg nekem, mikor rájuk néztem. És én is arra vágytam, ami nekik volt... Gyakran... amikor a szobámban ülve tanulnom kellett volna, álmodozva tekintettem ki az ablakon, néztem, ahogy a környékbeli gyerekek fociztak az utcán, és én is szerettem volna velük lógni, de nekem sosem engedték. Az iskolában csak azért tudtam egy idő után barátkozni másokkal, mert az apám nem ült be mellém a tanterembe, ott nem tudta megtiltani ezt nekem... De az kevés volt, vágytam rá, hogy normális gyerek lehessek... hogy nekem is legyen olyan időm, amikor én döntöm el, mit csinálok, hogy játszhassak, a barátaimmal lehessek... és egyszer, kiszöktem, míg anya vacsorát főzött, apa elment valahova... én kilógtam, és lementem focizni. És eleinte minden szuper volt, nagyon élveztem... nagyjából pont addig a pillanatig, míg egyszer csak meg nem hallottam az apám hangját... Nos... fogalmazzunk úgy, aznap este minden környékbeli megtudta, hogy a világon vagyunk, és hogy hol is lakunk pontosan, és milyen hangosan tud apám üvöltözni, én meg milyen néma csendben tudom szedni a lábam, és milyen nagyon gyorsan, hogy legalább ne az utca közepén verjen el... Akkor este nagyon kikaptam. Volt minden, elindultunk a "Bárcsak meg se születtél volna" mondattól, és eljutottunk pár óra alatt a "Ha még egyszer ilyet csinálsz, kiviszlek az erdőbe és otthagylak"-ig... és bárki joggal gondolhatta volna, hogy ez azért erős túlzás volt, csak mert kilógtam kicsit, életemben először és utoljára, a többi gyerekhez, játszani... főleg úgy, hogy én már ismertem annyira az apámat, hogy tudjam, minden egyes szavát, amit nekem címzett, komolyan is gondolta. Az összeset. Nem volt köztük költői túlzás, vagy ilyesmi, nyílt volt, tiszta, és őszinte. Tudtam, hogy minden szavát őszintén úgy is gondolja. Többet nem lógtam ki. Soha. Természetesen ez apám viselkedésén és nevelési elvein semmit sem változtatott, de én igyekeztem... miközben egy életről álmodtam, ami nem olyan, mint az enyém, közben magamban csak ástam és ástam, egy árkot, egy vizesárkot, krokodilokkal megtöltve, köztem és "apám" között, és visszaszámoltam a napokat a 18. születésnapomig... a napig, mikorra elhatároztam, fogom majd a cókmókom, és olyan messzire megyek, amilyen messzire csak bírok, és ha rajtam áll, attól a naptól kezdve, többé gondolni sem akarok arra az emberre, aki homokviharban fuldokló sivataggá változtatta az egész gyerekkoromat. Persze, az ember joggal csodálkozhat, az apám sikerre akart nevelni, miért így kezdett hozzá? Egyszerű. Az ő olvasatában a sikerhez vezető út fegyelemmel és tudással kezdődött. Ha ezek megvannak, lehet tovább építkezni, hisz ha az ember építkezik, fontos, hogy szilárd, erős alapokra tegye. Különben a ház összedől. Nála jobban pedig ezt senki sem tudta. A nevelési tervei második fázisába akkor léptünk, mikor középiskolába kerültem. Úgy érezte, elég szófogadóvá nevelt már, ahhoz, hogy elkezdhessen megtanítani az irányításra. Ehhez persze némi irányított szabadságot is adnia kellett, hogy legyen akiken megtanulom, hogyan legyek vezető. Na persze, ő nem barátokra gondolt... hanem inkább követőkre. Én viszont persze, titkon, barátokat akartam, nem pedig olyanokat, akik követnek. De neki ezt nem vághattam a képébe, így kénytelen voltam hazudni. Én barátokat kerestem, de őelőtte nem így neveztem őket. És igyekeztem, hogy sose találkozzon velük. Mindig, egészen kicsi gyerekkoromtól fogva, próbáltam a barátaim megóvni a saját világomtól. Az igazságtól. Az iskolában, előttük, normális életet festettem le magamról... szigorút, de normálisat. Mintha nem egy irányításmániás hadvezér nevelne apámként, meg egy nemtörődöm anya. Ők nem tudták mi van otthon, ahogy otthon sem tudták, hogy az iskolában a tiltás ellenére is akad pár barátom. Persze, ehhez már egészen korán meg kellett tanulnom jól hazudni. Vagyis, nem hazudni... mert azt könnyű leleplezni, inkább... azt mondanám, meg kellett tanulnom elhinni igazságnak azt, ami nem volt teljesen igazság. Később ezt kellett fejlesztenem. Mert könnyebb volt, míg otthon azt hitték, egymagam vagyok, és csak ők befolyásolnak. Később, épp apám utasítására kellett volna már nem lennem tovább egyedül, szóval fontossá váltak a részletek. Így még több mindent kellett igazságként elhinnem magamról, és igazságként tálalnom másokról, hiába hogy maximum féligazságok voltak ezek. Az igazság az volt... amit otthon nem tudhattak, hogy igen, már első középiskolai napjaimban is egy kisebb társasághoz csapódtam. Hárman voltak, két velem egykorú fiú, és egy lány, utóbbi egyikük ikertestvére volt. Ők középosztálybeli fiatalok voltak, akik családjuk pénzének jóvoltából kerültek oda, abba az iskolába, én ellenben a tanulmányi eredményem alapján, ösztöndíjjal jutottam be. Sokkal jobb iskola volt ez, mint ahova korábban jártam, ez egy egyházi iskola volt, az egyik legjobb a környéken, ott aztán megválogatták, hogy kiket vesznek fel, és a válogatás a pénz és a tudás mércéjével kezdődött. Az én családomnál a pénz nyilván nem játszott szerepet. Mégis bejutottam, mert a tanulmányi eredményeim messze túlszárnyalták az átlagot. Nem is csoda, hiszen az egész addigi életemet a tanulással töltötték ki. Esélyem sem volt hibázni. Amikor odakerültem, azt gondoltam, itt nehezebb lesz barátokat szerezni, sznob, és vallásban megvakult fiatalokra számítottam, a sznobtól én akkoriban még nagyon messze voltam, és bár Istenben hittem, voltak a vallásnak bőven olyan elemei, melyeket megkérdőjeleztem... talán azért, mert volt nekem otthon egy saját, külön bejáratú "Istenem", vagy legalábbis valakim, aki minimum istenségnek képzelte magát. Úgyhogy, azt gondoltam, csodák nincsenek, és megmentő sincs. Vagyis, számomra nincsenek ilyen dolgok megírva. Mert hittem a sorsban, hogy előre elrendeltetett mindenkinek, mi vár rá, és hittem, hogy az én életembe nem terveztek megmentőt, számomra azt szánták, mentsem meg magamat, ha annyira akarom. Mintha az életem egy társasjáték lett volna, apám volt a dobókocka, és tudtam, nem szabadulhatok, csak oda léphetek, ahová ő mondja... de azt is tudtam, hogy van egy mező, amit ha elérek a játék végén, akkor vége, szabad vagyok, leérek a tábláról, és mehetek amerre látok. Ez volt számomra a 18. születésnapom. Csak arra vártam. Hogy kilőjek, mint golyó a puskacsőből, és iszonyú messzire repüljek. De addig... játszottam a játékot, amit megalkottak számomra az égben. Türelem. Hittem abban, hogy Isten nem véletlenül tanít erre, van valami célja, csak még nem láttam előre, micsoda, de tudtam, hogy biztosan van oka. Szóval, bár tőlem nagyon különböző diákokra számítottam az iskolában, belebotlottam ebbe a három emberbe. Ők is sznobok voltak, igen... el voltak telve a maguk kis életével, a csóró emberről megvolt a maguk beképzelt véleménye, kétségtelenül jobbnak tartották magukat a magamfajtánál, az ember véletlenül sem hitte volna, hogy épp mi leszünk majd barátok. De... mégis összejött a dolog. Dwayne, ő volt a mókamester, és a felelős, amiért megismertem őket. Az első nap tiszteletére valami csínyen törte a fejét, amihez be kellett jutnia a tanáriba. Ehhez viszont az kellett, hogy az épp üres legyen, vagyis még az évnyitó ünnepség ideje alatt kellett végeznie, míg mindenki más az udvaron volt. Fontos volt, hogy ne kapják rajta, amikor bemegy, amikor bent ténykedik, és amikor végül kijön. Erre a feladatra volt ő, és volt a két szárnysegédje, a legjobb barátja, és annak testvére. Ezzel csak az volt a baj, hogy a tanári egy csomópontban volt, három irányt kellett volna figyelni két embernek, ami ugyebár problémás. Emiatt kis híján le is buktak. Az volt a mázlijuk, hogy a peches pillanatban, amikor egy iskolai alkalmazott az emlegetett helyiség felé vette az irányt, nem csak ő tűnt fel ott, de én is. Néhány hivatalos részletet kellett megvitatnom az illetővel, és át kellett adnom néhány dokumentumot az ösztöndíjammal kapcsolatban. Az első gyanús dolog az volt, mikor kiszúrtam Alice-t, aki egy oszlop mögé rejtőzött, és bár karcsú lány volt, a ruhája széle és a haja kilógott az oszlop rejtekéből, mikor kilesett. Rögtön rájöttem, hogy bujkál. Persze, akkor még nem tudtam miért, de okom sem volt elárulni, hogy ott van. De azért, amint elhaladtunk az oszlop mellett, még visszanéztem rá, és tekintetünk egy bő pillanatra találkozott. Könnyű volt a szeméből kiolvasni, hogy ő sem szeretné, ha lebuktatnám. Ami viszont még érdekesebb volt, amikor tekintete rólam, arrafelé fordult, amerre mi magunk haladtunk. Követtem a pillantását. A tanári ajtaja. És máris kisakkoztam a jelenléte okát. Ő egy őrszem. Valakit fedez. És az a valaki a tanáriban lehet. Ahol nyilván, ebből adódóan, nincs semmi keresnivalója. Amikor erre rájöttem, elmosolyodtam. Mulattatott a szituáció. És ahogy magamban ezen szórakoztam, "véletlenül", neki ütköztem a hölgynek, akivel voltam. Kicsivel az ajtó előtt, jó hangosan jegyeztem meg, és még meg is ismételtem, biztos, ami biztos, hogy mennyire sajnálom, hogy figyelmetlen voltam. Ő erre mosolyogva rázta a fejét, és legyintett, hogy nem történt semmi baj. Úgy gondoltam, bárki is csinál bármit is a tanáriban, jobb, ha tudja, hogy idekint vagyunk, és közel... szóval, jobb, ha elrejtőzik odabent, mielőtt még belépnénk. Amikor ez megtörtént, először senkit nem láttam odabent, a világos, tiszta helyiség ártalmatlannak, rendezettnek tűnt, s nyoma sem volt behatolónak. A hölgy megkért, várjak egy percet, miután átadtam neki a hozott papírokat, ő pedig megkerült egy asztalt, és annak fiókjában kezdett keresgélni valamit. Én addig nézelődtem. Mintha csak a helyiség érdekelne, de persze valójában nem azt néztem. Kerestem a behatolót, akit úgy fél perc múlva meg is találtam, amikor lebuktatta magát. Mozgást láttam az ajtó irányából, és bár először azt hittem, a kint látott lány lehet az, de amikor odalestem, egy fiút láttam, hozzánk hasonló korú lehetett, és a kitárt ajtó mögött rejtőzött el, rám nézett ő is, fejével a nő felé intett, majd mutatóujját szájára szorítva jelezte nekem, hallgassak. Én meg úgy voltam vele, miért is rontanám el a játékot... mert azt gondoltam, ez valami játék része, egy csínyé talán, és amondó voltam, miért is rondítanék én bele másvalaki tréfájába. Úgyhogy hallgattam, és megvártam, amíg végeztünk, azután a kísérőm követve, ahogy jöttem, úgy távoztam is a helyiségből, mintha mi sem történt volna, hallgatva a látottakról. És ugyanígy hallgattam akkor is, amikor kis idővel később attól vált hangossá az iskola, hogy a tanárokat a tanári szobában konfettieső várta, amikor az ünnepség után beléptek az ajtón, illetve, lufik, és egy plakát a falon, melyen valami tréfás, ám de sértő rajz szerepelt a tanárok és diákok általános kapcsolatáról. Persze, a nap folyamán megpróbálták a felelősöket kézre keríteni, de... ha volt is sejtés, gyanú, hogy kik voltak, bizonyíték hiányában lépéseket nem tettek a felelősségre vonásukat illetően. Ezt onnan tudtam, hogy amikor a nap végén fogtam a cuccom, és a busz felé vettem az irányt, hogy hazamenjek, a kapun kilépve, három alak várt rám a kerítésnek támaszkodva. A háromból kettőt felismertem. A lányt az oszlop mögül, ő volt Alice, az ő testvére volt Emile, illetve, a csapat nem hivatalos vezére volt Dwayne, akit az ajtó mögött láttam már. Megköszönték, hogy nem köptem be őket... és beszélgetni kezdtünk. Ők lettek a barátaim. Dwayne, Emile és Alice. Bár sok olyan dolog akadt rólam, melyet ők sem tudtak, de ők... kedveltek. Talán, mert lojális voltam, vagy mert okos voltam, vagy... csak úgy, nem is tudom... sosem voltak mélyreható ismereteim a barátságról, kisebb koromban könnyű volt, elég volt egy közös érdeklődés... némi megértés a másik iránt, vagy egy közös játék, és máris barátod volt bárki. Azok nem voltak mélységekbe nyúló barátságok, és sokáig ez sem, csak... jól megvoltunk. Jól éreztem magam közöttük... szerettem ezt az érzést, mikor nem voltak elvárások, nem voltak bonyodalmak, csak emberek, akik kedvelték egymás társaságát. Persze, otthon erről nem folyt a szó. Otthon, tovább folytak apám megszokott tanítási módszerei. Sok mindenre tanított akkoriban. Sok dologról beszélt nekem. Arról, hogyan bánjak a pénzzel, amint majd lesz. És hogyan bánjak az emberekkel, amikor nekem pénzem lesz. Hogyan válogassam meg az embereket, akiket a "belső körömbe" beengedek, és hogyan ne engedjek soha senkit túl közel. Mert ha egy kapcsolat túl mély, akkor az már gyengeség. Arra tanított, mindig az én kezemben legyen a hatalom, az irányítás, ne lankadjon a figyelmem, legyek célratörő, eltökélt, és megállíthatatlan, de legfőképpen, legyek kíméletlen, és ne hagyjam, hogy bármi vagy bárki eltántorítson a céljaimtól. A legvégső célom pedig mindig az legyen, hogy a legmagasabbra törjek. És onnét le ne essek. Legyek szilárd, akár egy kőszikla. De én nem akartam kőszikla lenni. Végighallgattam, megtanultam a leckéket, amiket kaptam, de szabadulni is akartam mindettől... ő mindig visszanyomott a tanai közé, ám én a lelkem mélyén csak arra vágytam, hadd szabaduljak ki közülük... Ez így volt, egészen 17 éves koromig. A harmadik évemet kezdtem a középiskolában. Az évfolyam legjobbja voltam, akadtak barátaim, és - az iskolában legalábbis -, azt tehettem, amit szerettem. Az apám eleinte nehezen emésztette meg, hogy plusz dolgokat akartam tanulni az iskolában, például be akartam lépni a kosárlabda csapatba, bokszolni akartam, zenét tanulni, de végül engedte, mert belátta, ha azt akarja, hogy jó egyetemre kerüljek, és sikeres legyek, ahhoz több kell ma már, mint kiváló tanulmányi eredmény. Legalábbis annak mindenképpen, aki egyetemre is ösztöndíjból készült menni, mint én, hiszen hiába kerültem idővel jobb iskolába, a családom anyagi helyzete nem változott, otthon épp olyan siralmas volt a helyzet, mint egész életemben. Kellettek még érvek, hogy egy egyetemnek megérje rám költeni a pénzt. Ehhez közösségi munka kellett, kiemelkedő sportteljesítmény, kiváló tanulmányi eredmény, tanulmányi versenyek, kiváló tanári ajánlások, és hasonlók. Úgyhogy csupa-csupa ilyen dologgal teltek meg a napjaim az eddig megszokottak mellett. A dicsőség, a győzelem hajszolása volt a mindennapok általános ismérve. Mindig győznöm kellett. Apám szemében azért, hogy minél magasabbra törhessek, az én szememben pedig azért, mert... olyan messzire akartam jutni az apámtól, amilyen messzire csak bírtam. Úgy éreztem, inkább megtanulok repülni, csak apámtól szabadulhassak. Szintén a harmadik évemben történt... vagyis, igazából ez nem új dolog volt, de akkoriban élesedett ki a helyzet. Amikor bekerültem a középiskolába, lett három barátom, igen, de lett egy amolyan... "ellenlábasom" is. A neve Brice volt, egy évvel volt idősebb, mint én. És a legelső pillanattól fogva... úgy tűnt, teljes szívéből megvet engem. Mintha a puszta létezésem is idegesítené, nem még az, hogy ott vagyok, abban az iskolában, amiben ő. Egyszer megkérdeztem, mi a baja velem, de ez volt mindössze a válasza, ennyit tudtam meg, amit sejtettem is kezdettől, hogy az volt a baja hogy vagyok, és az, hogy ráadásul éppen ott, ahol ő. De... mivel nem akartam konfliktust, és mivel nem volt hajlandó kifejteni a baját velem kapcsolatban, tenni sem nagyon tudtam az ügyben, azt tudtam csinálni, hogy elkerültem, amikor tehettem. Nem akartam vele harcolni. Nem éreztem, hogy meg kéne vele küzdenem, de... közben mégis úgy tűnt, őt még ez is zavarja, hogy én így kezeltem a dolgot. Mintha várt volna tőlem valamit. De nem tudtam rájönni, mégis mit. Próbáltam nem törődni vele, és csak kerülni. De abban az évben elharapódzott a dolog vele. Nagyon. Azzal kezdődött, hogy elkezdett ugyanazokban a dolgokban részt venni, mint én, és minden alkalommal megpróbált igen durván legyőzni bennük. Nem riadt vissza semmitől, a sportban durva játékos volt, a tanulmányi dolgokban pedig gátlástalan versengő, nem riadt vissza semmilyen eszköztől, hogy ő győzzön minden téren, amiben csak bírt... Ő is okos volt, és célratörő, de ő még valami más is volt, ami nekem nem ment: kegyetlen. Egyszer-egyszer le tudott győzni pár dologban, amire válaszul apám még keményebben hajtott engem, és kíméletlenül hajtott, hogy legyek még jobb... és én olykor besokalltam. Már túl sok volt... fáradt voltam, elegem volt... azt akartam, hogy vége legyen... és ebben... végülis, Alice segített nekem. A barátom volt, igen, és... egy idő után kezdtünk kicsit többet érezni egymás iránt. Nyilván "gyerek szerelem" volt, és kettőnk közül ő volt a tapasztaltabb, én pedig eleve olyan helyzetben voltam, hogy nem nagyon engedhettem meg magamnak egy barátnőt... de olykor... engedtünk az érzéseinknek. Amolyan "nem vagyunk együtt, de jól megvagyunk" típusú dolog volt. Mikor sok lett számunkra a világ, segítettünk a másiknak kikapcsolni az agyunk. Nem voltak randik, nem volt románc, csak... barátság, olykor némi extrával. De egyszer nagyot hibáztam. Figyelmetlen voltam. Rosszkor és rossz helyszínen csókoltam meg őt, és Brice ezt meglátta. Akkor nem tudtam ezt, de... amikor később Brice elkezdett Alice körül legyeskedni, rájöttem, hogy megtudta mi van közöttünk. És most őt akarja magának. Csak mert kicsit az enyém volt. Eleinte, Alice egyszerűen lepattintotta. Nem feltétlenül miattam, hiszen annyira azért ugye nem volt a miénk "kapcsolat", és... még ha beleszeretett volna, meg is értettem volna, de... ez nem olyan dolog volt. Brice csak azért akarta őt, hogy nehogy az enyém legyen. És ahogy az idő múlt, és Alice ellenállt neki, ő egyre durvábban próbálkozott. Ez pedig már Emile és Dwayne figyelmét sem kerülte el. Ők is tudták, hogy Brice szemében tüske vagyok, és ők sem voltak okosabbak az okokat illetően. De mivel kértem, sosem szóltak bele az ügybe. Viszont, amikor már Alice került a képbe, mint elnyerendő díj... ők sem állhatták ezt szó nélkül, Emile a testvére volt, Dwayne a barátja... És a dolognak végül rossz vége lett. Aznap... sok minden megváltozott az életemben, és... bennem is. Egyik nap, Alice egyik barátnője jött szólni, mikor az ebédlőben voltunk, hogy Brice a folyosón Alice-el erőszakoskodik. És... nem tudom, aznap más volt a csillagok állása, vagy valami, de bedühödtünk. Főleg én... igen, és... a fiúkkal elindultunk, Dwayne másokat is hívott, ő népszerű volt, könnyen szerzett társakat egy bunyóhoz. De Brice sem volt egyedül. Neki is megvoltak a maga követői. Amikor odaértünk, Brice már tudta, miért érkezünk, vigyorogva próbálta elütni a dolgot, hogy semmi dolgunk ott, ő éppen ismerkedik, és miközben ezt mondta, a keze Alice szoknyája alá simult, akinek pedig ez jól láthatóan ellenére volt. Eldurrant az agyam. Na, nem csak az enyém... Nekimentem Brice-nak. És a többiek is, akit értek, azzal kezdtek verekedni. Brice-t a földre terítettem egy ütéssel, és Alice-t elrántottam a közeléből, majd őt belöktem az egyik tanterembe, és rácsaptam az ajtót, hogy Brice a közelébe ne juthasson megint. Mire visszafordultam volna, Brice újra talpon volt, és nekem rontott. Rávetődött a hátamra, és a könyökével erős ütést mért rám, melytől egy bő pillanatra elhomályosult előttem a világ. De nem adtam meg magam, ő a hátamon volt, hát nekivetettem magunkat a falnak, amivel ripityára törtünk egy ott lógó képet, vagyis, a keretének az üvegét, melynek szilánkjai a hátunkra hullottak. A csörömpölés hangjába más zaj is vegyült, na, nem a körülöttünk ugyancsak verekedők zaja, nem... felnőtt hangok, a tanáraink... valaki riasztotta őket is, és oda özönlöttek többen is a tanáriból, hogy leállítsák a verekedést. Persze nem volt olyan nehéz nekik, hiszen, sokan rögtön menekülőre fogták, mikor a tanerők megjelentek, mások csak simán megadták magukat, de mi... minket szét kellett szedni. Hiába szedték le Brice-t a hátamról, én még nem adtam fel, hogy addig üthessem, amíg talpon van... De nem engedték. Az iskolaigazgató állt kettőnk közé. Ha valamit abban a percben tudtam, az az volt, hogy valószínűleg ez lesz életem első és utolsó igazán ösztönből származó cselekedete, mert valószínűleg apám kinyír, mikor megtudja, mi történt... hiszen, arra számítottam, hogy rövidesen kicsapnak, és vége is az életemnek, amire eddig készítettek. És azzal végem is volna nekem is. De nem így lett. Ebből a szempontból, nem lett végünk egészen, azaz... nem mindnyájunknak. Természetesen megkaptuk a magunkét a verekedésért, főleg, mivel mi... azaz, én kezdtem. Két hétre függesztettek fel, minket főkolomposokat, vagyis, engem, illetve, Emile-t és Dwayne-t, akik kiálltak mellettem. A többiek, akik részt vettek a dologban, egy hetet kaptak mind. Nemigen szerették errefelé az erőszakot... dehát, mint tudjuk, a vallásosok megbocsátani is szeretnek, ha bűnbánatot tanúsít az ember. Persze, mi nem ezért "úsztuk meg" felfüggesztéssel, mármint, én, Emile, és Dwayne. Mi azért úsztuk meg, mert Alice elmondta az igazgatónak, mi volt a verekedés kirobbanásának oka. És... ugyanez az ok elég volt ahhoz is, hogy Brice-t azonnali hatállyal kicsapják az iskolából. Igaz, a verekedést is nehezen nézték el, de afölött már nem tudtak szemet hunyni, hogy egy fiú tanuló egy lány ruhája alá nyúlkált akarata ellenére, és szintén akarata ellenére fogdosta. Még akkor sem tűrték volna meg, ha Alice akarta volna, de így... végképp nem. Mi, a helyzet diplomatikus képletében, Alice erényét védelmeztük... ezért nem rúgtak ki minket. De Brice-nak mennie kellett. S azt gondoltuk, ezzel vége. Mármint, a vele kapcsolatos dolgoknak. Brice-nak azonnal el kellett hagynia az iskolát, mi a tanítási napot még befejezhettük, de másnaptól nem volt ott maradásunk a következő két hétre. Akkor biztos voltam benne, hogy nem számít már az a két hét, apám úgyis kinyír. A felfüggesztésnek nyoma lesz az iskolai anyagomban, és nyilván a menő egyetemek nem kérnek a bajkeverőkből, akármilyen nemes céllal is kavarjanak bajt. Azt gondoltam, itt a vége... Nem tudhattam, hogy a vége még csak most következik.
A nap végén, hazafelé indultunk. Alice, Emile, Dwayne és én, hátul akartunk kimenni, a sportpálya felé, hogy elkerüljük a tömeget, és beszélhessünk... meg akartuk beszélni a történteket. Ám már nem volt erre mód. A folyosón haladtunk még, amikor egyszer csak, egy szekrény takarásából, előlépett Brice. Rögtön ösztönösen fogtam meg Alice karját, és húztam magam mögé, amikor megláttam. Emile pár pillanattal utánam vette őt észre, és láttam a tekintetét... ő is arra vágyott, amire én, ő is meg akarta torolni, amit Brice tett. De Brice... ő nem verekedni jött. Bosszút akart, ezt mondta. Nekem mondta. Engem hibáztatott, mert kirúgták, és olyasmit mondott... előbb apám tette tönkre az életét, aztán meg én... és ezt nem értettem, nem értettem, mi köze van az apámnak az ő életéhez. Ezt meg is mondtam neki. Amire meglepődött. Azt kérdezte, hogy én tényleg nem tudok róla? Megkérdeztem, hogy miről, de ő nem felelt, csak elnevette magát, és volt ebben a gesztusban valami... eszelős. Valami ijesztő. Akkor láttam meg. Brice a kabátja zsebéből egy rugós kést húzott elő. Még jobban magam mögé fogtam Alice-t. Erősen tartottam a kezét, nehogy elő tudjon bújni mögülem. Elég nagyra nőttem, ő teljesen eltűnt mögöttem, hittem... bíztam abban, hogy képes leszek őt megóvni, bármi is legyen a történet vége. De Brice nem őrá volt veszélyes. Végül még csak nem is rám. Igaz, felém kezdett mutogatni a késsel, és eszelős nevetéssel azt ismételgette, hogy "Még csak nem is tudod..." Emile ezt elégelte meg végül. Előrelépett, el akarta venni Brice-tól a kést, azt mondva neki, ne hadonásszon már azzal, térjen észhez... és Brice... nem tudom, nem az volt az arcán, hogy meg akarta szúrni, inkább, mintha csak ellökni akarta volna magától, elfelejtve, hogy a kés a kezében van... és ezzel beleszúrta azt Emile-be. A pillanat... megfagyott. Hallottam, ahogy Dwayne felkiált, és nekiront Brice-nak, fellöki, és a földön kezdi el ütni... hallottam a koppanást, ahogy a kés is leesett, Alice mögöttem sikoltott, és éreztem, ahogy keze a hátamba mar, miközben Emile hátratántorodott, és a karjaim közé zuhant... de bennem... megfagyott a pillanat. A hangok, mintha víz alól vagy jégfal mögül szóltak volna, tompa volt minden, a világ elhomályosult... Térdre estem, és Emile félig a karomban hevert, félig a földön, miközben Alice már mellettünk volt, testvére kezét szorította, és éreztem, ahogy a karomon az ingem rángatja másik kezével, azt kiabálva, hogy tegyek valamit... De nem tudtam mit tenni. Dwayne abbahagyta Brice ütlegelését, és elrohant, segítségért kiabálva. Alice zokogott, engem kérlelt, hogy segítsek, de Emile... csak némán, remegve nézett rám felfelé, feje a karomon pihent... Dühös voltam, segíteni akartam neki... de nem bírtam... nem tudtam mit tenni... - Annyira sajnálom... - Tudtam mit mondok, de nem hallottam a saját hangomat. Mégis úgy tűnt, Emile értett engem. Láttam a tekintetében... ő nem haragudott rám, de nem is kellett, épp elég volt, amit én éreztem haragot... Az utolsó dolog, amit még láttam a tekintetében felvillanni, az a megbékélés volt... mikor rájött... hogy vége... és egy pillanat múlva tekintetében ki is aludt a fény... Ez épp elég volt. De ha nem lett volna az, akkor eme esemény utóhatásai bőven a szakadékba löktek volna... Na, nem úgy... nem olyan szakadékba. Emile halála Brice hibája volt, de Brice tetteiért magamat okoltam. És apámat. Akkor még csak nem is tudtam, miért kell okolnom őt, de már okoltam. Nem esett nehezemre őt gyűlölni, hiszen akkor kevésbé kellett éreznem önnön felelősségemet. Én barátkoztam össze velük, Emile, Alice, miattam keveredtek a dologba. Brice azért bántotta őket, mert én megszerettem Alice-t, mert fontossá vált számomra, mert... be akartam őt fogadni a lelkembe, a szívembe... Hibát követtem el, mikor normális életet akartam, emberekkel, barátokkal, és egy lánnyal... én szúrtam el. Miattam történt. Majd jött apám. Az Emile-el történtek után persze már rendőrökre volt szükség, minket is kihallgattak, hívták a szüleinket... Amikor az apám megjelent, az iskola előtt ültem, a járda szélén. A kezem bámultam, melyen még ott volt Emile vére. Apám hangjára lettem figyelmes. Felnéztem rá. Fölém magasodott. És nem tudtam eldönteni, mit látok a tekintetében, de.. nem igazán az volt, amit látni szerettem volna, azt felismertem. Nem azt láttam, hogy sajnálja a barátom, aki meghalt, vagy a barátaim, akik elvesztettek egy barátot, egy testvért... és végképp nem azt, hogy sajnál engem, mert mindez történt... Azt hiszem, amit a szemében láttam, legjobban... a csalódottságra hasonlított. És ráeszméltem, ahogy keze az arcomon csattant, hogy... őt nem érdekelte, mi történt, és miért, őt... az érdekelte, amire az előzőekben is gondoltam, az, hogy... ez hátrányosan hathat a jövőmre, amit ő annyi sok energiával igyekezett jó előre megtervezni, megalkotni, kikövezni nekem... hogy magasra törjek, és vissza sose zuhanjak... Ő csalódott... bennem. Felkeltem a földről. Így majdnem egymagassá váltunk. Mély lélegzetet vettem, és ingem ujjába töröltem arcomat. Majd megkérdeztem, mit tett ő Brice Bellier családjával? Miért gyűlölt őmiatta engem Brice? Nem mondta el, de... magamtól is épp elég jól ki tudtam deríteni. Kiderült, hogy... Brice apja ott volt, mikor anno összeomlott az a ház az apám hibájából. A házban volt. Túlélte, de megsebesült, elvesztette az állását, és... tönkrement, végül pedig öngyilkos lett, mikor a fia öt éves volt. Ő pedig gyűlölt minket ezért... attól fogva, hogy elég idős volt megtudni, kinek a tettei vezettek az apja halálához, és amint később a sors gonosz humora révén egy iskolába került a bűnös fiával... onnantól fogva gyűlölt bennünket, engem is, de főleg apámat, és... úgy akart rajta bosszút állni, hogy tönkre tesz engem, vagy ha az nem sikerül, hát elvesz engem tőle, ahogy tőle apám vette el az ő apját, az ő értelmezésében. Addig is szabadulni akartam. De mindaddig... míg mindez meg nem történt, nem éreztem magaménak az életem során tanultakat. A sok leckét, arról, hogyan tartsak érzelmileg távol mindenkit, és hogyan tartsam szemem előtt kizárólag azt a célt, hogy sikeres legyek, magasra jussak, és... végül én győzzek. Mindez, ezután lett a saját ügyem. Nem tűntek el a vágyaim, éreztem én őket, de... eltemettem a legtöbbet. Mert azt éreztem, nem akarom még egyszer, hogy én, vagy mások, sérüljünk, akár testileg, akár lelkileg, csak mert hagyom, hogy a közelembe férkőzzenek, vagy... mert megszeretem őket. Megfogadtam a tanultakat, így is mondhatjuk. Elkezdtem magam köré egy páncélt építeni. Erőset, masszívat, áthatolhatatlant, ha úgy tetszik. Olyat, amilyenre apám egész életemben vágyott. Egy tökéletes burkolatot... melyet megtöltöttem önmagammal, teljes valómban, és álmaimmal, vágyaimmal, félelmeimmel, titkaimmal... mindennel, ami csak az enyém volt. És amit többé nem kívántam átadni senki másnak. Végül leérettségiztem. Az évfolyam legjobbja voltam. Teljes ösztöndíjjal kerültem az egyetemre. Aznap, amikor beköltöztem a kollégiumba... emlékszem... az elmém minden erejével igyekezett kordában tartani a szívemet, mely nagyon próbált emlékeztetni rá, mit fogadtam meg oly sokszor életem során... Hogy ha kijutok a szülői felügyelet alól, ha a saját életem ura leszek, úgy élek majd, ahogy én akarok. Erre részben... törekedtem is ezután. Részben. De sok dolgot... visszatartottam. Azokat, melyeket eltemettem, és amiket nem is akartam kiereszteni többé. Építészmérnöknek készültem, de mellette több olyan irányban is képeztem magam, melyeknek jó hasznát vehetem majd később, mikor végzek, ugyanis arra készültem, hogy saját üzletet indítsak, saját vállalkozásba kezdjek. Egy céget akartam magamnak, építeni akartam... házakat, különböző épületeket szerettem volna alkotni... Ez lett volna a célom. Alkotni. Teremteni valamit... valami jót. Valami élettel telit. Ha már nekem a szó konkrét értelmében otthonom sosem volt, másoknak akartam otthont teremteni, és mások álmait valóra váltani... és minden ehhez szükséges ismeretet magamba akartam gyűjteni, hogy a lehető legtöbb dologban boldogulhassak egymagam. Azt akartam, hogy az irányítás az én kezemben legyen. És az idő gyorsan elrepült. Keményen dolgoztam, sokat tanultam, képeztem magam, mindent megtettem, hogy a lehető legcélirányosabban haladhassak előre... a sikeres élet felé. Az évek során remekül beletanultam a magam teremtette új énembe, új világomba, új életfelfogásomba. Régen álmodoztam, hittem, és reméltem. De ezeket eltemetve már... egyszerűbb céljaim voltak. Meg akartam szerezni a diplomám, kiemelkedő tehetséggé akartam válni a munkámban, céget alapítani, azt sikerre vinni, megbízható, profi szakemberré válni, meghatározó névvé a szakmában, feljutni magasra... és ott is maradni. Sikeres akartam lenni, erős, megbecsült, elismert ember. Olyan emberré akartam válni. És jó úton haladtam eme cél felé. Ezekben az években, távol maradtam a családomtól, amennyire csak tudtam. Anyától nem volt nehéz. Nem is keresett. Az apámtól némileg nehezebb volt, de még ha néha beszélnem is kellett vele, minden erőmmel azon voltam, hogy a lehető legmesszebbre tartsam magamtól, az életemtől, a döntéseimtől, mert nem akartam, hogy az ő céljai és elképzelései, az ő hatalma, belekavarjon az én terveimbe, az én céljaimba, és abba a hatalomba, melyre én akartam önmagam felkészíteni. Nem akartam már tőle többet tanulni, és ezt igyekeztem is vele tudatni. Korábbi életem darabkái, úgy éreztem, csak belezavarnának abba, amire törekedtem. Egyedüli kivételként Dwayne maradt meg az életem fix. részeként, akivel ugyanarra az egyetemre jártunk, kollégiumi szobatársak voltunk, és ugyanazt tanultuk. Részben. Ő azért sokkal lazábban kezelte a dolgot, mint én, sokkal kevesebb céllal és eltökéltséggel dolgozott, ő beérte, hogy úgy mondjam, a minimummal is. Inkább az egyetem bulis részét tekintette sajátjának, nem a tanulásra törekvést, mint én. De a barátom volt. Sok mindenen mentünk keresztül együtt. A legjobb barátom volt. Volt. Ez fontos részlet, a jövő tekintetében. Miután végeztünk, és lediplomáztunk, Dwayne egy kisebb magáncégnél kezdett el dolgozni. Én viszont befektetőket kezdtem el keresni a saját cégemhez. Az elkövetkező egy-két évben nemigen találkoztunk, én is a magam dolgával foglalkoztam, és ő is, így nem igazán jutott idő másra. Vagyis, nekem nemigen jutott időm másra, neki pedig... nos, igen, más felfogás szerint éltük az életünk. Én komolyabban, ő lazábban nézte a dolgokat. Később, amikor elkezdtem sikereket elérni, és egyre jobban ment az üzlet, egyszer csak váratlanul felkeresett, azzal, hogy segítsek, mert munkát keres. Mondjuk úgy, elég volt ránéznem, ahhoz, hogy tudjam, valami nem stimmel. Szóval utánakérdeztem az előző munkaadójánál, s kiderült, azért került elbocsátásra onnan, mert ivott. Számomra ebben magában még nem is lett volna meglepetés, már egyetemi éveink alatt is sokat ivott, de mint kiderült, a dolog rosszabbá vált az évek során. És, bár a legjobb barátom volt, akkor úgy véltem, nem vállalhatom a kockázatot, hogy a cégemen belülre, és a projektek közelébe eresszem. Felelőtlenség lett volna a részemről. Túl fontos és túl sok felelősséggel járó munka volt a miénk. Úgyhogy el kellett küldenem. Megmondtam neki, hogy józanodjon ki, és ha jobban lesz, újratárgyaljuk a dolgot. Természetesen dühös lett rám a válaszom miatt, és szó nélkül, sértetten távozott. Nem mondom, hogy nem volt rossz érzés, de a munkámból adódó felelősségem ismeretében, helyesen kellett döntenem. Ez volt a helyes lépés. Huszonöt évesen ismertem meg Simone Barrès-t, mégpedig egy megbízás kapcsán. Az apja divatcége új épületbe akart költözni, és az én cégem felelt az épület megteremtéséért. Igen nagy munka volt, és rendkívüli sajtófigyelem övezte, nem csak azért, mert az illető divatcég rendkívül közkedvelt volt, és sikeres, de azért is, mert az én feladatom volt megteremteni az évtized legimpozánsabb, legmodernebb, és legdivatosabb épületét Los Angelesben. Külön figyelmet kaptunk pedig amiatt, mert az épületet maximálisan környezetbarát módon kellett kiviteleznünk és működtetnünk is, a megrendelő kívánságai alapján. Hatalmas feladat volt, addigi életem legnagyobbja, s rengeteg elvárásnak kellett megfelelnem akkor. Monsieur Barrès nehézfejű emberként jelent meg előttem, keménykezű, nehéz tárgyalófél volt, akivel igen nehéz volt zöld ágra vergődni. Amikor első munkamegbeszélésünk napján Simone belibegett az irodámba, és belefolyt a tárgyalásokba... jelenléte úgy hatott a légkörre, mint nyári forróságban a hűsítő szellő. Aznap este együtt vacsoráztunk, természetesen, szigorúan és kizárólag a munka miatt. Mint megtudtam, az egész költözés és építkezés arról szólt, hogy az apja átadja Simone-nak a divatcége vezetését, s ő nem akart a "régi és ósdi" épületben maradni. Így hamar beruháztak egy újra. Simone-t megismerve, természetesen magam is meg tudtam állapítani, hogy megvannak a maga hibái, végtelenül elkényeztetett, az apja szeme fénye, és borzasztóan szerette költeni a pénzt... de ez utóbbi vonása legalább az üzlet költségvetésének is jót tett. Bármit akart is Simone, azt az apja kifizette, nem volt akadály, és nem volt határ. És ha Simone jelen volt, az apja is sokkal simulékonyabb volt a tervezeteket illetően, így rögtön jobban is haladtak a munkálatok is. Ennek érdekében, örültem, ha Simone sokat volt jelen, ő kenyérre kente az öreget. Na persze, nem ez volt az egyetlen szempont, igen, jót tett az üzletnek is a jelenléte, ám... nekem is kedvemre volt. Régen nem volt már olyan, hogy egy nő komolyabban is érdekelt volna, s korábban, amikor volt is erre példa, sosem bonyolódtam komolyabb kapcsolatokba. A kapcsolatok érzelmekkel jártak volna, és azokkal nem akartam vesződni, hát mindig hamar rövidre zártam az efféle ügyeket. Némi kaland, érzelmek zéró. De Simone és én... nos, persze ez sem úgy indult, hogy "legyünk boldogok örökké", szó sem volt ilyesmiről. Eleinte kizárólag a munka kapcsán találkoztunk, ha eltekintettünk, néhány, lazításképpen beiktatott vacsorától, amelynek általában szex lett a vége. Nem volt szokásom a munkát és a kalandjaim egymással keverni, de ő... kivételes volt. És igen meggyőző. Roppantul meggyőző. Valójában majdnem... bármire rá tudott venni. Azt hiszem, emiatt is jutottunk el a közös munka végén az összeköltözésig. Majd pár év múlva megkértem a kezét, amit sosem feltételeztem volna magamról, hogy valaha meg fogom tenni valakivel. De megtettem. Vele. Mert beleszerettem. Simone, igaz, nem volt tökéletes, de én sem, így valójában nem foglalkoztam a hibáival. Megtanultunk eltekinteni egymás gyengeségei felett. Én elnéztem a beképzeltségét, a kicsinyességét, azt, hogy mennyire elkényeztetett, hogy tulajdonképpen hercegnőként viselkedett, de, ő is eltekintett cserébe attól, hogy én, nos... bár lassan és nehezen, de elővettem néhány régi álmom és vágyam. Árnyéka sem voltam annak, mint aki egykor akartam lenni, de voltak hasonló jegyeim. Sok dolgot magamévá tettem, amit akartam. Például a szabadságot. Az apámat olyan messzire száműztem az életemből, amennyire csak az ország határai engedték... anyámat nem kellett, őt a városon belül is könnyű volt távol tartani... Volt egy szép házam, amit a saját igényeim szerint alakítottam át, tágas volt, világos, meleg... otthonos. Volt egy kutyám is, Sirius, aki a világon a legközelebb áll hozzám. Szabadidőmben túráztam, amatőr módon foglalkoztam a csillagászattal, és a fényképezéssel, rengeteget sportoltam, utaztam, lovagoltam, de mindezek közt is szenvedélyem maradt a munkám. Bármekkora hatalmat is engedtem Simone számára az életem és a szívem felett, a cégemhez nem engedtem befolyást neki, akárhogy is kérte. Persze meglátszott a munkámon a hatása... de végső soron, úgy éreztem, nem volt káros rám az ő nagyravágyása, mert ezáltal az én munkám is mindig magasabbra törhetett, és mindig egyre nagyobb sikereket tudtunk elérni. Végülis, boldog voltam, szerelmes, gazdag, és sikeres. Nem lehetett okom panaszra. És mindezzel egy másik embert, Simone-t is boldoggá tehettem. Egy ideig minden szép volt, és jó. Aztán, egyszer csak, jött a sorstól egy pofon. Elutaztam üzleti ügyben. Úgy volt, hogy egy hétig leszek távol, de gyorsabban sikerült nyélbe ütni a megállapodást, mint vártam, így két nappal korábban tértem haza. Nem számítottam rá, hogy a házamban nem csak a menyasszonyom vár majd... Simone mellett ugyanis ott találtam Dwayne-t is... mégpedig az ágyban. Talán mondanom sem kell, mind a hárman meglepődtünk. Dwayne, néhány hónappal korábban lett ismét aktívan az életem része, mikor egy üzleti rendezvényen találkoztunk, s megtudtam, hogy sikerült kijózanodnia, és saját vállalkozásba kezdett. Akkor még mosolyogtunk azon, hogy egy nap még akár a konkurenciám is lehet belőle, hisz még meglehetősen gyerekcipőben járt ezen a területen. De később már azzal dicsekedett, hogy sikerült szereznie egy pénzes támogatót, aki hasznos társnak bizonyult a számára, úgyhogy hamarosan ő is nagy sikereket érhet majd el. Én ostoba, akkor még nem tudtam, hogy az a pénzes támogató nem más, mint Simone. Az első sokk az volt, hogy a nőt, akit szerettem, és a legjobb barátom... aki tulajdonképpen az egyetlen valódi barátom volt, együtt találtam a saját házamban, a saját ágyamban! Kidobtam őket, mind a kettőt! Abban a szent percben! S bár nőket nem ütök meg, de Dwayne nem tette zsebre, amit kapott tőlem, míg elérte a telkem határát! Azután jött a következő sokk hamarosan, amikor kiderült számomra, Dwayne és Simone nem csak magánéleti fronton álnokok és csalók, de még szakmailag is tolvajok. Már az gyanús volt, hogy rövid úton három megbízásunkat is felmondták, és máshová vitték a munkát... közülük az egyik ráadásul meglehetősen nagy munka volt már ekkor, sok munkaórát beleöltünk, mire egyszer csak sztornózták a felkérést, s indoklás nem tartozott egyikhez sem, csupán annyi, hogy jobb ajánlatot kaptak. Egy még nem is lett volna olyan gyanús, na de három... az már igen. Utánajártam, és kis érdeklődés árán megtudtam, hová kerültek a megbízások. Akkor néztem utána kicsit jobban... és kiderült a turpisság. Dwayne... összeszűrte a levet Simone-al, és Simone-nak hozzáférése volt a munkahelyi anyagaimhoz. Melyek közül néhány szőrén-szálán eltűnt, amelyek épp az odaveszett munkákkal álltak kapcsolatban. És bár jelenthettem volna a lopást, de... még akkor, a vörös ködön át is fel kellett fognom, ha botrány kerekedik a helyzetből, az jobban ártana, mint az, hogy ezek a munkák elúsztak, bár ez is érzékenyen érintett. Mondjuk, nem is igazán a lopás volt, ami dühített, hanem az... az, ahogyan megloptak. A barátom... és a nő, akit feleségül akartam venni, az ég szerelmére, családot akartam vele... erre meglopnak! Dwayne... azok után, amiken együtt keresztül mentünk... meglop, hazudik, és elcsábítja Simone-t... én... egyszerűen elborzasztott a saját vakságom... ostobaságom... naivitásom... Annyi idő eltelt már azóta, de most újra csak itt volt az az érzés, a megbánás, amiért egykor megnyitottam önmagam a barátság érzete előtt, és aztán most... íme, itt volt az újabb megbánás, mert megnyitottam magam a szerelem előtt. Átvertek. Simone és Dwayne jól átvertek. Nem kellett sokáig gondolkodnom, míg egyszer csak jött a megvilágosodás... Simone-t a pénz motiválta, ezt értettem, bár azt nem, miért reméli, hogy Dwayne oldalán majd többre tehet szert, mint mellettem. Ha hozzám jön, az apjától jelentős összeget kapott volna ajándékba a közös életünkre... amit nyilván nem én, hanem ő költött volna el nagyrészt, de megvolt nekem is a magam vagyona, amiből ráadásul szintén részesült volna az esküvő után részben, hiszen közös életre készültünk... Dwayne némileg nehezebb kérdés volt, miért tette mindezt... Mert miért épp Simone-ra tette rá a kezét? A vagyonáért? Abból aligha kaphatna, hiába kényeztette el az apja Simone-t, arra azért vigyázott, hogy holmi jöttment partnerek ne tehessék rá a kezüket a családi vagyonukra, nekünk is lett volna házassági szerződésünk... Ha Dwayne Simone pénzére hajt, rossz ajtón kopogtat. Még akkor sem kapna egy fillért sem, ha megölné... ha elrabolná, akkor sokkal inkább volna esélye. Aztán továbbfűztem a gondolatot. Simone nagyravágyó, célratörő, és kapzsi, de tolvajnak nem gondoltam... magától nem jutott volna eszébe meglopni... Sőt, miből gondolta, hogy nem jövök rá? Az ég szerelmére, tudnia kellett volna, hogy előbb-utóbb kibukik a dolog. Aztán rájöttem... Rájöttem, hogy Dwayne célja talán pont ez volt. Összejöttek Simone-al, rávette Simone-t a lopásra, s szegényt senki sem az eszéért szereti, magától nem jött rá, hogy amikor ez a lopás kiderül, tudni fogom, hogy ő volt. Ezután, a kapcsolatunk mindenképpen véget ért volna. Erre várt Dwayne, aki nyilván a mai napig haragszik, mert anno elküldtem, s nem adtam neki munkát, ráadásul még az alkoholgondjaira is rámutattam. Megvilágosodtam, ez akart a bosszúja lenni... elveszi tőlem a nőt, akit szeretek, kárt csinál a cégemben, azt támadja, ami igazán fontos nekem... az álnok patkány egy régi lemezt ismételt volna. Brice hasonló logikával támadott apámra rajtam keresztül. Erre most ő a cégemet és Simone-t használta. De ha azt hitte, ezzel összetör, nagyon tévedett... ez egy nagyon... nagyon jó lecke volt! Nagyon jó! Emlékeztetett rá, hogy elpuhultam... ismét... és hibát követtem el, amikor nyitni akartam az érzelmek felé, az emberek felé. Hiba volt. Én rontottam el, de ennek már vége! Most aztán már tényleg, végleg! Ennyi volt, befejeztem! Többé nem engedek majd a kísértésnek, nem hagyom, hogy elgyengítsenek holmi érzelmek, mint barátság, szerelem... Megfizettem a tanulópénzt, és leírtam a veszteséget. Kicsivel később, már nyoma sem volt az életemben, sem Simone-nak, sem Dwayne-nek, legalábbis, én nagyon azon voltam, hogy így fogjam fel a dolgot. Dwayne-től egészen elhatároltam magam, mert attól tartottam, a végén még addig ütném, amíg... nos... amíg meg nem unom. Simone-al még találkoztam egy-két alkalommal az ominózus eset után, egyszer, míg eljött pár emberrel, hogy elvitesse a dolgait a házamból. Természetesen nem azért voltam ott, mert vágytam hallgatni, amint sértett dámaként visítozik, ha valamely értékes holmiját nem vitték elég óvatosan, de amondó voltam, ezúttal rajta tartom a szemem, még ha előrelátóan el is vittem a szeme elől mindent, amit sajnáltam volna, ha lába kél, inkább biztosra mentem. Ezután pedig akkor láttam, amikor egy interjúban beszéltünk a sajtónak a kapcsolatunk befejeztéről. A hivatalos maszlag az volt, hogy kiszerettünk egymásból. Mindkettőnk tanácsadói vért izzadtak, mire ezt a nyilatkozatot összehozták... és bár volt benne igazság is, azért sokkal kedvesebb képet festett le, mint amilyen a valóság volt. De ezt kellett tenni, ez volt az érdekünk... nekem mindenképpen, hisz nem engedhettem meg magamnak a botrányt. A botrány csak visszaveti az embert. Ebben az egy dologban egyetértettünk Simone apjával, aki hatott az ügyben a lányára is, miszerint, nekik sem tenne jót a botrány, intézzük hát ezt el csendben, kifelé mosolyogva. Hát úgy tettünk. Ma már... jobb esetben ez csak egy emlék volna. De persze, az élet nem ilyen egyszerű. Simone ugyanis együtt maradt Dwayne-el. Amennyire tudom, közös üzletbe fogtak. Legalábbis a hírek erről szóltak. Éppen erről az információmorzsáról kaptam üzenetet, mikor az autóban ültem. Bár nem érdekelt volna, mihez is kezdenek azok ketten, de üzleti érdekem volt, hogy rajtuk tartsam a szemem, miután megloptak és átvertek... Úgyhogy, odafigyeltem min ügyködnek. De ekkor, hirtelen, valami az autómnak csapódott, miközben tekintetem a telefonom képernyőjén megjelenő üzenetet vizsgálta éppen... Azonnal a fékre tapostam, és a szemeim a megfejtést keresték: mi volt az? És amikor megláttam a földön a lányt, nem haboztam, sietve szálltam ki a kocsiból, és futottam oda hozzá, hogy megnézzem, megsebesült-e, s miként segíthetek neki. Eszméleténél volt, aminek kimondottan tudtam örülni e-percben! Úgy tűnt, nincs komoly baj, legalábbis mozgott, és súlyos sérülést nem láttam rajta, ahogy végigmértem karcsú alakját... Éppen meg akartam kérdezni, segíthetek-e felkelni, a kezem is feléje nyújtottam, de elég volt egyetlen rám vetülő pillantása, hogy megtudhassam, esélyesen nem fog abból kérni, amit én segíthetek neki. Persze eszemben sem volt vitatkozni a ténnyel, hogy a baleset az én hibám volt. Nem figyeltem, és a zebrán haladó lánynak hajtottam. Mindkettőnk szerencséje, hogy kis sebességgel, mert ösztönösen lassítottam, amint levettem szemem az útról... még ha ez nem is mentesített a felelősségem alól, és ennek tudatában is voltam. Habár, a lány szavai alapján kissé aggódhattam, nem-e kapott mégis agyrázkódást, mert úgy éreztem, félrebeszél. Miért is venném én meg a negyedet...? Nem tudtam mire vélni a szavait, ami a meglepetés okán talán az arcomra is kiülhetett egy pillanatra, de igyekeztem aztán hamar rendezni a vonásaimat, főleg, mikor még meg is dobált. - Bocsásson meg, kisasszony, de... - próbálkoztam volna, hogy elnézését kérjem, elővéve legjobb modoromat, mert ugyebár, én vagyok a károkozó, és rögtön arra gondoltam, ha megneszelik az újságok a dolgot, legalább azzal védekezhessek, hogy vállaltam a felelősséget a balesetért, és megtettem a lányért mindent, ami elvárható volt tőlem ezek után... de a lány szemlátomást csöppet sem volt arra kíváncsi, amit én mondani akartam volna neki, ez abból is látszott, ahogy meglökött. És bár sántítva kissé, de olyan parádés gyorsasággal hagyott faképnél, mintha ott sem járt volna soha. Lobogó haja volt az utolsó, amit láttam, ahogy a szél hátracsapta a fürtjeit. - Nahát... - leheltem, amint utána kémleltem, és... meg kellett vallanom, hogy különös helyzet volt ez számomra. Az is igaz, még sosem okoztam balesetet, de... nos, ami ebben az egész szituációban a legmegkapóbb volt számomra, az maga a lány volt. Aki meglepően vehemensen, és váratlan módon igen célirányosan osztott ki engem. Ami persze valahol érthető, ha az embert elütik a zebrán, ám de... a dolog valahogy mégis másként ütött, hisz nem konkrétan a balesetért szúrt le a hölgy. Inkább a környék miatt... Legalábbis számomra így hatott. Rögtön körbe pillantottam. Éppen vissza tartottam a városba, előzőleg vidéken akadt dolgom, és... nem is figyeltem, milyen környéken haladok, de most rá kellett jönnöm, ez bizony még nem az én környékem, még csak nem is a városközpont. Ez egy szegényesebb környék volt. A közvetlen közelben is több becsukott boltot pillanthattam meg rögtön. És ahogy az egyik utcatáblára pillantottam, utolért egy furcsa érzés. A telefonom még a kezemben volt, rögtön arra pillantottam. Egy ismerősöm üzent. Dwayne cége ajánlatot tett több ingatlanra is, ezen a környéken, fejlesztési szándékkal. És egészen biztos voltam abban, hogy erre az ügyletre Dwayne-nek nincs pénze. Magában még Simone-nak sem... ha benne van ő is. És ezt igencsak esélyesnek tekintettem. Ha ők ketten össze is fognak, ez... túl gyanús volt. Fejlesztési tervezetről beszéltek, de azt hiszem, mind a hárman tudtuk, hogy ez másról szólhat. Fejlesztésről, de egy másik fajtáról. Egy kapzsi fajtáról. Ami egybevágott a lány viselkedésével. Az a lány... nyilván maga is tudja már, ha helybéli, és tudnak a befektetői tervekről... tudhatja, mi a valódi célja a beruházóknak. Pénz. Ezért viselkedett velem így... azt hiszi, én is egyike vagyok az üzletelőknek. Ahogy visszafordultam a kocsim felé, és vissza akartam ülni bele, félig az autó alá csúszva, megpillantottam valamit. Odamentem, lehajoltam, és felvettem azt a valamit, ami egy füzet volt. A füzet, amit a lány vágott hozzám. Jegyzetfüzetnek látszott, a borítón valamiféle reklámplakát díszelgett, látszott, hogy kézzel rajzolták rá... Egyébként, egészen jó rajz volt. Valami étteremfélének látszott a dolog. Szerepelt ott egy cím... a közelből, és egy telefonszám, egy név... Kíváncsi lettem, és beírtam a nevet a telefonomba, az internet segítségével pedig rögtön képet is kaptam a helyről. Tartozott hozzá egy cikk is... amiben az étterem nevét is említették, miszerint az is egyike a számos üzletnek errefelé, melyek a környék hirtelen romlásának következtében veszélybe kerültek mostanában. Az elmúlt hónapok váratlan értékcsökkenéssel és bevételkiesésekkel jártak, a környék leromlása hatással volt a bűnözésre is, és a megélhetési lehetőségek ettől csak még tovább romlottak, több üzletet is bezártak, a hitelek sorban dőltek be. A cikk alján az is szerepelt, miszerint máris megjelentek befektetők a környéken, akik az olcsóbbá vált ingatlanokat felhasználva, új életet lehelnének az itteni gazdaságba, s vajon melyik céget emlegették elsődlegesen, akik érdeklődnek az ügyben? Bizony... Simone, és Dwayne, Dwayne cégén át... Dühösen néztem le a kezemben tartott füzetre, mintha csak az okozná bosszúságomat, de persze nem. Visszaültem a kocsiba, és ledobtam a telefonom az anyósülésre. Bosszúsan lapoztam fel a vázlatfüzetet, őszintén szólva, magam sem tudom miért... de talán... a lelkem mélyén úgy éreztem, kifogást keresek, ami miatt visszavihetem azt, a lánynak, abba az étterembe, hogy újra láthassam... - Nocsak... - Meglepődtem. Nem arra számítottam, valójában, amit láttam, de amit láttam... tetszett. A füzetben rajzok voltak. Ahogy belelapoztam, rögtön egy... épület rajzát pillantottam meg. Egy épület, de... kétféle módon. Az egyik lapon, romos, rozoga, épp csak nem összeomló épületet láthattam, igen valósághű ábrázolásmóddal... majd a másik lapon, még ugyanaz az épület, de... új köntösbe bújtatva, újjáépítve. Lenyűgöző, ez volt az első szó, mely eszembe ötlött, ahogy a képet néztem. Mély, lassú lélegzetet vettem, nem is tudom hány percen keresztül csak ültem ott, és néztem azt a képet, az újjáépített romhalmazról. Furcsa lenyűgözöttség-érzet támadt bennem. Valójában fogalmam sem volt, honnét jön a dolog, de valami különös, régi érzés támadt bennem... ismerős volt, éreztem, hogy régi, de nem tudtam volna felidézni hirtelen, mikor éreztem hasonlóan... olyan... teremtésvágy-szerű érzés volt. Furcsa érzés, nem a megszokott, hanem annál sokkal... nyersebb... elemibb... letaglózóbb. Az elmém fogaskerekei hirtelen mozgásba lendültek, miközben a füzetet tovább lapozgattam, és további, hasonló képek tárultak a szemeim elé. Minél tovább nézegettem a rajzokat, annál tovább haladtak fejemben a gondolatok, míg végül feltettem a kérdést magamnak: - Mi lenne, ha... - Elmém lázasan mozgott, miközben hirtelen mozdultam. Összecsuktam a füzetet, a mobilom mellé tettem az ülésre, és a telefont vettem fel. Küldtem egy gyors üzenetet, elindítottam egy hívást, kihangosítottam, majd míg megnyílt a vonal, közben újra beindítottam az autót. - Helló! Figyelj csak, információkra van szükségem egy adott környékről, átküldtem a címet, adatok kellenek az itteni összes üzletről és egyéb ingatlanról, különösen egy bizonyosról, egy étteremről. Az anyagi helyzetük érdekel elsősorban. A várható haszonnal most nem foglalkozunk, első körben az érdekel, milyen gyorsan lehet az enyém a piac. Meg kell előznöm a versenytársakat - hadartam el. Abban egészen biztos voltam, hogy Simone apjának pénze masszívan részt vesz a dologban, és abban is biztos voltam, hogy ő nem ad ki pénzt csak úgy erre. Megadja, persze, hisz az ő kicsi lánya kérte, nyilván, de vigyáz a pénzére, szóval előbb megvizsgálja a helyzetet, és bebiztosítja a sikert. Én ennél gyorsabb vagyok. És... egyrészt, ebben a percben nagyon elkezdett érdekelni az üzlet, amivel beleköphetek Simone és Dwayne frissen főzött levesébe, de közben... volt valami... abban a lányban, és volt valami abban a füzetben, ami szintén érdekelni kezdett. És ez utóbbiak hatására eszembe jutott, hogy ha már fejlesztésről beszél a sajtó... miért ne lehetne igaz a dolog? Már csak egy rendes befektető kell, és miért is ne lehetnék az én magam? Ekkor a vonal túloldaláról válasz érkezett. - Oooké, figyelj, Philip, szerintem ez az üzlet nem érint téged. - És miért gondolod ezt? - kérdeztem számonkérőn, mert nekem úgy alapvetően szent meggyőződésem volt, hogy nagyon is érinthet, ha én úgy akarom. - Mert Carter Everett viszi ezt a város részéről, övé a fejlesztési projekt, és ismered a fickót, a múltkori botrányuk óta, ami a feleségével volt, meg van bolondulva, például, csak olyan jelentkezőkkel tárgyal a projekt kapcsán, akik stabil és kötött kapcsolatban élnek, mármint, minimum házasságban, érted. Az az új mániája, hogy aki boldog magánélettel rendelkezik, tuti nem fog ráhajtani a feleségére munka közben, aki ugye, mint tudod, vele dolgozik. Te meg szingli vagy. És bocs, hogy ezt mondom, de ráadásul egy csalódott szingli, és ahogy kinézel... szóval elég ha meghallja a neved, és Everett esélyt se adna neked, mindegy mekkora szakzseni vagy - hangzott az elhadart magyarázat az irodában ücsörgő kollégámtól, akinek isteni szerencséje volt, hogy nem ült itt mellettem, mert most lehet, hogy orrba vertem volna... - Légy szíves, és ne idegesíts, ez teljesen szakmaiatlan... - csaptam beszéd közben a kormányra, hogy levezessem a feszültségem. - Különben is, tudod mikor kéne nekem Everett felesége... - forgattam meg a szemeim. Az a nő korántsem volt akkora szám, hogy miatta kockáztassak egy munkát, vagy úgy egyáltalán a kisujjam megmozdítsam... - Jó, ezt én értem, de mit tudsz csinálni? A témában most Everett a jó Isten, akkor se kapnád meg a melót, hacsak hirtelen nem akasztasz le magadnak valahonnét egy feleséget. - Még a gondolatra is olyan grimasz jelent meg az arcomon, mintha citromba haraptam volna, ami ráadásul romlott is volt... Megtehettem, egyedül voltam a kocsiban, senki nem látta, milyen fejet vágok. De azért persze nem készültem ennyivel lezárni a dolgot. Azt már nem. Tudtam, hogy Dwayne mindenre képes a sikerért, akár még meg is házasodik érte... vagyis nekem kellene a gyorsabbnak lennem ebben is, és akkor már csak annyi a dolgom, hogy ha nagyon nyomulna, akkor Everett elé tárom a rút, meztelen igazságot Dwayne-ről és Simone-ról... akkor pedig nem csak hogy a munkát elhappolom előlük, de arról is gondoskodom, hogy városi projektnek többé itt a közelébe sem jutnak! Ez lenne aztán csak a gyönyörű bosszú...! Csak ehhez kéne... egy feleség. Vagy... - Átküldtem pár adatot, de mondom, fölösleges erőlködnöd... - hangzott ismét a hang a telefonból, miközben pittyenés is jelezte az üzenet érkezését. - Csak csináld amit kértem, a többit én intézem. - Azzal minden további magyarázat nélkül, bontottam a vonalat. Ugyanis, hirtelen eszembe jutott a lány... Az előbbi. Az üzletük bajban van, a környék bajban van... én meg tudnék ezen segíteni... mindenki jól járna. Ők megmenekülhetnének, én megszereznék egy nagy melót. És... egyébként is, szívesen... magam mellé képzeltem volna a lányt is... legalábbis egy időre. "Természetesen érzelmek nélkül" - siettem ezt magamban gyorsan leszögezni. Félreértés ne essék, nem akartam sem átverni, sem kihasználni a lányt... a szépségét, és különleges kisugárzását akartam kihasználni, és átverni pedig Simone-t akartam, elsősorban. Miközben beleköpök Dwayne szemébe, képletesen szólva, persze. És ha Everett meglátja majd az oldalamon azt a lányt, sose jutna eszébe, hogy kéne nekem a felesége, sőt... még lehet ő kívánná meg az enyémet! Mármint... akit annak hisz. Másnapra, a tervem még tovább formálódott, mikor egy nagy halom információt kaptam kézhez egy bizalmas informátoromtól, aki meglehetősen hasznos adatokat és híreket gyűjtött számomra az emlegetett negyedet illetően. Az adatok szerint a környék pár hónap alatt nagyon mélyrepülésbe kezdett, a leromló helyi gazdasági állapotok meg csak még tovább rontottak a dolgokon. A bank már több ingatlanra is rátette a kezét a hitelek bedőlte után, de a legtöbb üzlet és egyéb épület, mely még magánkézben van, szintén csak idő kérdése, hogy a bankéi legyenek. Ingatlanárak tekintetében aranybánya volt. Legalábbis, ha csak a telekárakat néztem. Hisz sok mindent lehetett volna kezdeni mindezzel, rengeteg helyről beszéltünk, és csak pénz kérdése volt, hogy hatalmas hasznot hajthasson belőle az ember. Valójában, hülye lettem volna kihagyni, így, hogy még időben értesültem a helyzetről. De... amikor az anyagi haszon lehetőségére gondoltam, eszembe jutott a lány, ahogy leteremtett, hogy már az ő élete sem szent nekem... különös módon, bökte a csőröm, hogy az első dolog, amit kinézett belőlem, az volt, hogy netán még benne is képes volnék szándékosan kárt tenni, hogy megkaparinthassak néhány ingatlant ott... Való igaz, Simone mellett megtanultam korábban néhány kíméletlen fogást az üzletben, de... végső soron, becsületes embernek tartottam magam. Semmiképp sem gondoltam, hogy "embereket tarolnék le" csak úgy, vagy akár egy jó üzletért. De ha le is tarolnék bárkit, biztosan nem a kocsimmal tenném. Mi vagyok én, talán orvvadász?! Zavart a gondolat, főként, mivel az előző napi gondolataimban főszerep jutott a lánynak az új, vágyott munka kapcsán. S mivel a megoldás a lány volt, magam mellé kellene vennem. Amire nyilván nem volna hajlandó csak úgy, szóval cselhez kell folyamodnom... vagy még inkább, alkuhoz. És ez több okból is jól jön majd. A lány füzete adta a kezdő löketet, és az ötletek benne. Nem vagyok tolvaj, szóval nem állt szándékomban ellopni a tervezeteit. Annál jobbat találtam ki. Méghozzá azt, hogy a lányt veszem el! Na jó, nem "igaziból", de majdnem. Egy szerződést akartam vele, igazából. Nevezhettük volna egyszerű munkának is, de végülis annál kicsit több. Ha a megbízásra csak annak van esélye, aki házas, azt kell gondolniuk, hogy boldog házasságban élek. A lány pedig elég szép erre a szerepre, és elég nagy bajban van, ahhoz, hogy eljátssza ezt a dolgot velem a nyilvánosság előtt. Ha megteszi, kifizetem az adósságaikat, és a környék felvirágoztatásával és felújításával az üzletük is új életet kezdhet, újra sikeressé válhat majd. Plusz, amilyen kedves vagyok, még munkát is kaphat a cégemnél, illetve, ha akarja, még a jövőjét illetően is segíthetem őt, hisz a rajzai alapján tehetséges... Már csak őt kell meggyőznöm róla, hogy ez egy kihagyhatatlan ajánlat, az ő és a családja számára.
Először is emelem kalapom és hajlok meg előtted, ezzel az előtörténettel igazán nagy munkát tettél le az asztalra. Nem csak hosszú lett, amit mindenki láthat, de a minősége is olyan, amit általában könyvekben látok. Fórumos ET-knél ritkán beszélhetünk tempóról és ütemezésről, de itt meglepődve tapasztaltam, hogy ilyen is van és milyen jól is csinálod. Külön ki kell emelnem, hogy bár elnagyolva, de olyan volt olvasni Philip gyerekkorát, mintha a magamét látnám újra, ami azt jelenti, remek munkát végeztél vele. Szinte láttam magam előtt, ahogy napról-napra vonszolta magát keresztül a saját életén az a szegény fiú. Nem tudok sajnos olyan szépen és hosszan írni, mint te tetted, de tudd, hogy minden tiszteletem a tiéd és természetesen mehetsz is játszani!
Kezdőlap
Amikor megszülettem... minden kétséget kizáróan tudták már, hogy mit is várnak tőlem az életben. A családom... nagy elvárásokkal várt engem. Céllal születtem. És hogyne, mondhatná erre bárki, hogy minden gyerek céllal jön erre a világra, és ez valahol igaz is. Hiszek a sorsban, tudom, hogy mindennek célja van. Hiszem, hogy véletlenek nincsenek. Bár, néha arra gondolok, hogy a sors eszközei olykor... bizony, hagynak maguk után némi kívánnivalót.
A nap végén, hazafelé indultunk. Alice, Emile, Dwayne és én, hátul akartunk kimenni, a sportpálya felé, hogy elkerüljük a tömeget, és beszélhessünk... meg akartuk beszélni a történteket. Ám már nem volt erre mód. A folyosón haladtunk még, amikor egyszer csak, egy szekrény takarásából, előlépett Brice. Rögtön ösztönösen fogtam meg Alice karját, és húztam magam mögé, amikor megláttam. Emile pár pillanattal utánam vette őt észre, és láttam a tekintetét... ő is arra vágyott, amire én, ő is meg akarta torolni, amit Brice tett. De Brice... ő nem verekedni jött. Bosszút akart, ezt mondta. Nekem mondta. Engem hibáztatott, mert kirúgták, és olyasmit mondott... előbb apám tette tönkre az életét, aztán meg én... és ezt nem értettem, nem értettem, mi köze van az apámnak az ő életéhez. Ezt meg is mondtam neki. Amire meglepődött. Azt kérdezte, hogy én tényleg nem tudok róla? Megkérdeztem, hogy miről, de ő nem felelt, csak elnevette magát, és volt ebben a gesztusban valami... eszelős. Valami ijesztő.
