"A lélekben nincsenek jó erők és nincsenek gonosz erők. Csak Erő van. (...) A nagy kérdés az, hogy mire használod az erődet? Vagyis jó ember vagy-e, vagy gonosz? Tulajdonképpen az öregkor egyik legfontosabb kérdése: elpazaroltad-e butaságokra a kapott erődet, vagy értékes dolgokra fordítottad? Romboltál vele, vagy építettél? Vigasztaltál, vagy bánatot okoztál? Gyógyítottál, vagy megbetegítettél? (...) Ezt jelenti az ember lelki szabadsága: egyedül tőled függ, hogy mire használod az erődet."
179 cm magas vagyok, sovány, de mérsékelten sportos alkat. A hajam és a szemem is barna színű, és előbbit mostanság elég hosszú állapotban hordom, általában, ha nem is a vállamig, de minimum az államig ér, vagy a kettő közé. Azt mondják, hogy kedves a tekintetem. Rendszerint laza stílusban öltözködök, leginkább farmert hordok pólóval, néha inget, és szeretem a sapkát. Elegáns ruhában feszengek. Ha látsz valahol, és elvarázsoltnak tűnök, hát azon ne csodálkozz, gyakran megesik. Ilyenkor valószínűleg épp a zenén jár az eszem, vagy... valami kis forradalmi semmiségen.
Kedves, segítőkész, gyakorta visszahúzódó... nem vagyok sem olyan merész, sem olyan nagyhangú, mint a testvéreim, nem járok 5 centivel a föld felett. Tudom és szeretem hallatni a hangom, de akkor, amikor van rá okom is, akkor, amikor a színpadon a barátaimmal vagyok és zenélünk, vagy amikor okos emberekkel értelmes beszélgetéseket folytathatok, és nem ostobák vagy erőszakos barmok vesznek körül. Elég eszem és önvédelmi ösztönöm van hozzá, hogy tudjam, mikor kell befogni a szám. Nem találok élvezetet vagy örömöt benne, ha kiszúrhatok másokkal, a gúnyolódást kicsit sem találom humorosnak, és nagyon nem kedvelem azokat, akik kihasználnak másokat. Békés embernek tartom magam, és békében is szeretnék élni, amit nagyban elősegít, hogy a legfiatalabb "gyerek" vagyok a családban, így nagyrészt a kutyát sem érdeklem, míg nem kavarok bajt, illetve, míg nem köpök a levesükbe a többieknek... Jelentéktelennek tartanak, valahol igazuk is van, mert azokon a területeken, ahol ők érdekeltek, én nem akarok jelen lenni. Nem akarok a családom dolgaival foglalkozni, túlságosan is más vagyok, mint ők, több szempontból is. Talán beképzeltségnek tűnhet, de nem azért mondom, nem akarom leszólni őket, csak... én jobb vagyok, mint ők. Jobb ember... vagyis hát... még csak nem is ember. Vagy legalábbis nem egészen. De jobb. Én senkinek nem akarok rosszat, és zavar, ha rossz dolgok történnek. Ők nem ilyenek. És én csak azért lehetek ilyen, mert nincs rám szükségük, így sosem erőltették, hogy más legyek. Valahol a lelkem mélyén félek, hogy egy nap akarják majd, hogy mássá váljak, hogy olyan legyek mint ők, de én nem akarom... én a magam útját akarom járni, a magam életét élni... én csak szabad szeretnék lenni!
19 évvel ez előtt...Hűvös májusi reggel köszöntött New York városára. Még a nap sem kelt fel, az utcákat az éjszakai fények töltötték csak meg. Még épp abban az idősávban voltunk, mikor a bulizók még nem indultak haza, a hajnalban dolgozni indulók pedig nem indultak el otthonról, talán még épp csak az ágyból keltek ki, vagy még azt sem... így nem is csoda, hogy a város egyik békés, lakóházakkal töltött utcájában senkinek sem tűnt fel, mikor én odakerültem. Igen, odakerültem. Nem odaszülettem, nem hazavittek. Vagyis, ez nézőpont kérdése, de... valahol ez az igazság is. Senki nem várt oda engem, én csak úgy jöttem... azaz, hoztak.
Az éj sötét derengésében nem látta senki sem, amint az égből alászállt egy szárnyakon érkező valaki. Egy angyal. Szárnyai, öltözéke, egyik sem e világi volt. Arca földöntúli szépségét nem tanúsíthatja senki, hisz senki nem is látta, mikor jött, és akkor sem, amikor ment. Nem maradt utána más, csak a küszöbön hagyott pokróchalom, és benne... én.
2 évvel ez előtt... és napjainkban...- Hogy lehettél ilyen hülye?! Mi jutott eszedbe?! Mégis, hogy a...!? Hát teljesen elment az eszed?! Most mindent elrontottál! Annyit dolgoztam ezért, és most... nézd meg! A lány...! Ezek után hogy vegye el a bátyád! Ilyen szégyent hozni a fejemre... Mond meg, mi jutott az eszedbe! - Apám csak kiabált, és kiabált velem, vagy egy órán keresztül, én meg álltam előtte, és hallgattam az áradatot. Amúgy is tudtam jól, jobb ha nem nyitom ki a számat, hogy válaszoljak, de még ha akartam is volna... fogalmam sem lett volna, mégis, mit mondjak a kérdéseire válaszul... Halvány fogalmam sem volt, miért tettem... Miért csókoltam meg Lia Casellit?! Vagy miért hagytam, hogy ő megcsókoljon... Nem is tudom, utólag már nehéz volt megmondani, melyikünk csókolt előbb... de nem is az volt a fontos, hanem hogy az a csók elcsattant, ráadásul még meg is látták... apámék.
Elmagyarázom...
A nevem Giancarlo De Luca, barátoknak csak Carlo. 19 éves vagyok, félvér, félig olasz... félig angyal. Vagy nem tudom... az internet szerint az olyanokat, mint én, akik szárnyakkal mászkálnak... talán nefilimnek hívták régen. Még úgy az Özönvíz idején... Szóval azokkal nem szívesen azonosítom magam, de hozzám hasonlóbb dolgot még nem találtam magamhoz, szóval kb. ezt tudtam kitalálni, arra a kérdésre, hogy: Mi is vagyok én?
A családom... vagyis az olasz része... még jóval a születésem előtt, sőt, a legidősebb bátyám születése előtt jött el Olaszországból. Az apám és a felesége, New Yorkban telepedtek le, majd ott indított apám vállalkozást, egy építőipari kivitelező céget. Ebből akart meggazdagodni, vagyis, előtte sem volt szegény, de még sokkal gazdagabb akart lenni.
Nem tudom, mikor kezdődött nála a "rajongás" az olasz maffia iránt, talán már eleve így született, ki tudja, de... mióta én az eszemet tudom, ő azon dolgozik, hogy elég vagyonos és befolyásos legyen a családunk, ahhoz, hogy egyik gyermeke méltó házastársa lehessen egy maffiabéli "nemesi hölgynek". Igen, nyílt titok volt köztünk, hogy apám arra vágyott, legyen a családunk is a tagja az olasz maffiának, de nem ám akárhogy... hisz az olaszoknak, és főleg a maffiának, a család mindenek felett számít... úgyhogy apám nem üzleti kötelékre vágyott, hanem családira.
Mindig is a maffia szellemében próbált nevelgetni bennünket, így mindig is tudható volt számunkra, hogy az ő világában, ő mondja meg, ki mit csinál, ki kivel házasodik, stb... szóval, nem volt nagy meglepi, amikor kitalálta, hogy azt akarja, a legidősebb bátyám vegye feleségül a helyi olasz maffiavezér egyetlen lányát és örökösét, Lia Casellit.
Apám ekkor már egy ideje bele volt folyva a maffia életébe... Emlékezzünk, mit is mondtam, építőipar, ugyebár... Nem lepne meg, ha egy nap kiderülne, hogy az apám cége által épített épületek alapjaiban akad egy-két hulla, akiket a maffia juttatott oda, ahova.
Négyen vagyunk testvérek, négy fiú, Guiliano a legidősebb, majd utána jön Giuseppe, Giovanni, és végül én, de mint mondtam, apám rég áttért a maffia hitvallására, szóval neki is, mint nekik, a legfontosabb mindig az elsőszülöttje volt. Az, aki egy nap a kis birodalmát irányítja majd minimum, de ha lehet, akkor inkább kapásból az egész helyi olasz maffiát... Erre kellett a házasság. Vagyis... kellett volna...
Apa hosszú évek kemény munkájával elérte, hogy elég gazdagok és befolyásosak legyünk, hogy megfeleljünk a Caselli családnak, és mikor Don Caselli rábólintott a lánya számára tett házassági ajánlatra, úszott a boldogságban a családunk... vagyis, a nagy része. Apa a föld felett lebegett, borzasztó büszke volt, és a bátyámat épp csak nem aranyba öntette, amiért elveszi a maffiahercegnőt... ő maga is dagadó mellkassal mászkált a házban, boldog volt, büszke...
Sose volt bajom a Caselli családdal, mármint... ismertük őket gyerekkorunktól fogva, apáink üzletelgettek, mi gyerekek meg együtt játszottunk... ismertük Liát, már rég... Tudtuk, hogyan áll kb. a házassági témához, tudtuk, hogy ő nem ugrál érte. Ezt kb. mindenki tudta a városban, aki kicsit is tájékozott volt a családot illetően... Legjobban az öregek akarták ezt, de a tesóm is azért csak elégedett lett volna egy olyan helyzettel, amit ez az esküvő adott volna neki... pénz, hatalom, egyebek.
Igen, csak "volna"... mert ebbe a mesterműnek is beillő levesbe én művészien beleköptem egy nagyot, Liával karöltve...
Félreértés ne essék... én ezt nem akartam! Mármint, nem úgy, a csókot akkor és ott igen... de nem terveztem, meg semmi ilyesmi... Nem akartam elcseszni a családom dolgait. Nem is érdekelt, hogy kivel házasodik a bátyám, inkább csak az érdekelt, hogy de jó, hogy nem engem akar apa házasítani... "Szerencsémre" negyedik gyerekként a családban, olyan voltam, mint az esküvőkön a "+1 fő", hogy... nem hívta senki, de ha már itt van, akkor itt van, majd kezdünk vele valamit, vagy nem. Ez persze egy kicsit bántó dolog, de... jobb is így. Ha az emberrel nem számolnak, akkor kevésbé is várnak el dolgokat...
Viszont, amikor rosszat csinálok... amikor a sikerük útjába állok, na, akkor rögtön észre vagyok véve, persze.
Aznap volt a bátyám és Lia eljegyzése. A családok ünnepi rendezvényt terveztek, bulit, ünnepséget, mondjuk ki kereken: rongyrázást. Amit én boldogan kihagytam volna, mert a fene sem akart kiöltözni... de ezt persze nem tehettem meg, otthon létszámellenőrzést tartottak, hogy biztos menjek én is, ki ne tudjam húzni magam, mert hogy nézne az ki... Szóval elmentem, de próbáltam ott sem lenni úgymond, hogy észre se vegyenek, eltűntem a háttérben, úgyis megvolt nekem épp a saját bajom.
Eleinte azt hittem, jól csináltam, hogy észre sem vettek, nem is foglalkoztak nagyon velem, eltűntem a színfalak mögött... de nem. Nem úgy sikerült, ahogy gondoltam. Lia észrevett, és... nem tudom... kedves volt, gyönyörű... sőt, nagyon szexi, komolyan az ember a szemét alig tudta levenni róla. Mindig szép volt... de akkor... nem tudom, tényleg nem, hogy hogy történt... elvarázsolt, és... már csak arra kaptam fel a fejem, hogy ránk ordítanak, mi meg szétrebbenünk a csókból...
Igen, csókolóztam a bátyám menyasszonyával az eljegyzési bulijukon, igen... nincs mentségem...
Az afférnak persze az lett a vége, hogy apám és Caselliék is kölcsönösen sértettet játszottak. Lia botrányos viselkedése, meg az én sértő magatartásom, remek kifogás volt, hogy mindkét oldal bocsánatot várjon a másiktól. Lehet sejteni, mennyire nem óhajtottak a beképzelt öregurak bocsánatokat kérni... és... Lia meg még annyira se volt ilyesmikre hajlandó, szóval persze a végén csak engem löktek oda Caselli uraság elé, azzal az utasítással, hogy húzzam be mindenemet, amit meg akarok tartani, és nagyon nagy, őszinte bűnbánattal a képemen, indítsak bocsánatot kérni, amiért megsértettem a családjukat, és szégyent hoztam a magaméra...
És amikor ezt megtettem, utána mehettünk haza... Volt már részem néhány kínos családi összejövetelben, de ez mindent vitt... mikor ültünk az autóban, mind együtt. Technikailag az volt a vicces az egészben, hogy apám volt rám dühös. A többiek meg a megszokásnak és a szabályoknak megfelelően átvették az ő véleményét, nagyrészt. Guiliano persze csalódott volt, de legyünk őszinték, ő se a szerelem nélküli házasságért ugrált lelkesen, hanem a pénz és hatalom miatt, amihez Lia révén jutott volna... meg nyilván bejött volna neki az érzés, hogy ő apánk legnagyobb és legdrágább szeme fénye. A testvéreink szintén jól járhattak volna ilyen téren, mármint a pénz és a befolyás, a hatalom kapcsán, és... ha ezért cserébe néha el kellene törni egy-két lábat, hát na, mi az nekik... semmiség. De ők úgy is voltak vele, hogy azért, azt hiszem, nagyon viccesnek találták, mármint, az egész helyzetet. Még akkortájt, meg később is, voltak olyan kedvesek és a tudomásomra hozták, ha esetleg nem jöttem volna rá magamtól, hogy mélyen örvendenek a ténynek, miszerint végre nekem is volt némi közöm egy lányhoz, de máskor azért tegyem már meg, hogy nem egyikük nőjét varrom le magamnak... Mikor pedig próbáltam azzal "védekezni", hogy biztos nem én kezdtem... hát... igen, ha azt hittem, ez majd segít a dolgon, akkor tévednem kellett, ettől csak még rosszabb lett, jót mulattak rajta, hogy egy bulimániás, ostoba kis csaj így eljátszadozhatott velem, hogy ennyi önuralmam, tartásom, meg eszem sincs, pedig úgy szeretem adni az okost, meg a nagyfiút... Azt gondolták, Lia eljátszott velem, mint egy rongybabával, hogy ezzel elérje, amit akart, hogy ne legyen esküvő... ami be is jött neki, én meg ügyesen elasszisztálgattam neki...
Igaz, ami igaz, nem Lia volt a kedvenc élőlényem a világon, ezek után... A testvéreim bunkók voltak, a gúnyolódásuk és a beszólogatás kicsit se esett jól, de nem adhattam a hülyét, el kellett ismernem, hogy igazuk van, hagytam magam, bedőltem Liának, aki kihasznált... ami szar érzés volt. Elhiszem én, hogy Lia nem akarta azt az esküvőt, de... engem miért kellett belekevernie? Az se érdekelte volna, ha az apja emiatt megetettet a halakkal?! Vagy ha a saját apám a betonba fektet?!
Szar volt az egész helyzet. Addig se éreztem jól magam otthon, utána meg végképp nem... Nagyon elegem volt mindenből, úgy éreztem, megfulladok otthon...
Egy kis ideig őrlődtem, próbáltam kivárni az egész nyomott, elcseszett helyzet végét, de utána be kellett látnom, így nem fog változni, hogy tüskének érzem magam a család talpában. Szóval, amikor jött a feladat a suliban, hogy jelöljem meg, mely egyetemekre akarok jelentkezni továbbtanulás céljából... dobtam a korábbi elméletet a helyi egyetemekkel, és felidéztem a korábbi válogatások/ötletelgetések idejéről a legtávolabbi intézményeket, ahol tanítanak olyasmit, amit tanulni szerettem volna. És így Los Angelest választottam New York helyett.
Korábban persze már nekem is volt egy beszélgetésem apámmal ilyen témában, mikor megkérdezte mit készülök kezdeni magammal a középiskola után, és én megmondtam, hogy mit tervezek. Persze tudtam, hogy vannak szabályok, a testvéreim esetében már többször hallhattam erről, miket nem tűrne el, ha tanulni akarnánk... rendfenntartó szervek, mint katonaság, rendőrség, és hasonlók, mind esélytelenek voltak, és nem mintha eszünkbe jutott volna, de nyilván nem kaptunk volna se szépet, se jót, ha olyasmit szerettünk volna tanulni, mint a fodrászat, a tanítás, vagy mondjuk a masszőrködés, vagy akármi amik ezekre akár csak hasonlítanak. Guiliano ügyvéd lett, Giuseppe kémikus, Giovanni pedig végzős volt ekkoriban a Columbián, ahol informatikát tanult. A két legidősebb testvérünknek még apánk választott szakot... Giovanni, mint harmadik, már választhatott magának, és mivel okosan választott, tanulhatta azt, amit akart. Én, mint legkisebb, már nemigen zavartam meg apámat azzal, hogy azt mondtam, a zene és a mérnöki tudományok érdekelnek, így ilyesmiket szeretnék tanulni majd. Talán némileg húzta volna a száját, ha csak a zenét mondom, de nem miatta mondtam a mérnöki vonalat is, hanem tényleg érdekelt a dolog. Szerettem a zenével foglalkozni, de később gépészmérnökként szeretnék majd dolgozni. Érdekelt is ez a téma, és igazán hasznos dolgot is akartam választani célomul, amiben ráadásul jó is lehetek, úgy igazán, és... hát, én meg a gépek mindig is jól kijöttünk.
Szóval, miután Lia megszívatott, és a családomat úgysem érdekelte olyan nagyon, hogy hol vagyok, hát végül felpakoltam a holmimat, és Los Angelesbe költöztem, hogy továbbtanuljak.
Arra ugye nem számítottam, hogy kis idő, és a múlt... követ majd engem... vagyis hát, nem engem, de... azért csak a múltam egy része... egészen pontosan Lia is... itt köt ki és ráadásul velem együtt.
Hát, hazudnék, ha azt mondanám, hogy örülök neki...
Ugye említettem már, nekem is megvolt a magam baja, akkoriban, amikor Lia és a bátyám eljegyezték volna egymást, de Lia lelkifurdalást nem érezve, belerángatott a kis menekülőakciójába... illetve, említést tettem már arról is, hogy ha igaz... nefilim vagyok.
Úgy nagyjából két éve és egy hónapja tudom ezt magamról. És ha igaz, csak én tudom... meg az anyám... mármint... a valódi. Apa felesége nem az anyám, ő csak a mostohám, de ezt csak akkor tudtam meg, mikor kiderült, hogy én más vagyok, mint ők. Rögtön értelmet nyert, miért éreztem úgy a lelkem mélyén mindig is, hogy engem kevésbé szeret, mint a testvéreimet. Anno azt gondoltam, azért van ez, mert őket még akarta, de engem már nem, esetleg csak véletlenül becsúsztam, és kicsit se hiányoztam a családból. De aztán rájöttem, hogy nem, ez az egész arról szólhatott nála, hogy nem örült, amiért apám félrelépett, felcsinált valahol valakit, és neki kellett "elvinni a balhét", felnevelni engem, ráadásul a sajátjaként. Mert nem volt nehéz utánajárni, átlátni, hogy például a külvilág, és a tesóim nem tudják, hogy én féltestvér vagyok csak. A házunkban dolgozók közül talán páran tudták, de úgy tettek, mintha nem tudnának ilyesmiről. Apám és a mostohám pedig... játszották, amit a jó hírnevük, a "feddhetetlen családunk" ténye megkövetelt...
Azon a napon, amikor minden előzetes jel nélkül, váratlanul szárnyak ugrottak elő a hátamból, azt hiszem picikét sokkot kaptam... vagy nem is picit, fene tudja... De emlékszem, elrejtőztem a szobámban, bezárkóztam, és próbáltam nem összeroppanni idegileg, míg vért izzadtam, hogy tűnjenek már el rólam a tollas micsodák... Nagyon para volt elsőre a helyzet. Megijesztettek... Már a végén rémképeket álmodtam, amikben apám eladott egy állatkertnek... Mire másnap felébredtem, eltűntek, nem voltak ott, és én azt hittem, álom volt az egész dolog... De persze mire lezuhanyoztam, felöltöztem, és indultam volna reggelizni, hát nem megint ott voltak a kis mocskok?! Hanyatt estem a meglepetéstől, és egy újabb napra bezárkóztam... Talán nem lesz meglepő, ha elárulom, a családomat kicsit se zavarta, hogy nem kerültem eléjük két napig... mondjuk, ez talán jobb is, mert ki tudja, mi lett volna belőle, ha úgy látnak meg...
Mindegy, lényeg a lényeg, hogy ráment egy újabb napom, míg nagyjából beleszoktam az érzésbe, hogy... izék... szárnyak nőttek a hátamra... Na jó, nem szoktam bele, de legalább elhittem, hogy tényleg megtörtént... Míg azon erőlködtem, hogy tűnjenek el rólam, az interneten kerestem megoldást, válaszokat... hát így lyukadtam ki végül abban a megfejtésben is, hogy ez mi a fene lehet, mikor az ember embernek tűnik, normálisan él, elvan, családja van, azt hiszi minden oké vele, majd hirtelen kiderül, nem normális, mert szárnyai vannak...! Nefilim. A vallási oldalak sok jót nem mondanak rólunk... és az összeesküvés elméletek se sokat segítenek az önmegítélésben... de egy dolgot magamtól is rögtön tudtam, hogy ha apám megtudja ezt... valószínűleg végem van. Úgy véltem, elég jól kiismertem már őt, hogy tudjam, neki biztosan nincsenek a hátán ilyenek... ha lennének, már eldicsekedett volna velük... viszont mivel neki tuti nincsenek, vagy kihasználná az így adódó lehetőségeket, vagy kiiktatna, esetleg elzavarna, mielőtt még több szégyent hozok a fejére... de akkor, az elején, még nem lehettem benne biztos, hogy mi a helyzet a testvéreimmel például, és... még akkor arról se volt fogalmam, hogy a szüleim közül csak egy az igazi szülőm. Bár furcsálltam már eléggé, hogy nekem tollaim vannak, míg bezzeg a családom többi tagja normális... vagy hát nézhettem onnan is, hogy miért vagyok mindenben ennyire más, mint ők... szóval hallgattam egy kicsi hangra a tudatom hátsó szegletében, és csórtam némi mintát a szüleimtől, aztán az övékét és a sajátomat is megvizsgáltatva kiderítettem, hogy valójában csak apa a vér szerinti szülőm, anya nem, ő csak a mostohám. Ez logikus is volt. Úgy számoltam a dolgot, hogy ha én ilyen... nefilim, vagy mi a szösz vagyok, amihez elvileg kell egy angyali szülő... khm... ami agyrém, de tegyük fel, hogy igaz... szóval, ha kell egy ilyen hozzá, hogy én nefilim lehessek, akkor a szüleim közül valaki nem az igazi szülőm, ugyanis egyikük sem nevezhető még erős szépítéssel sem angyalnak... És hát, a minták is ezt igazolták. Anyához közöm sincs... apa az egyedüli, akihez van, szóval így már kérdeznem se kellett a testvéreimet, kitalálhattam, hogy ha az emberi szülőnk a közös, akkor nekik tuti nincs tollas izé a hátukon...
És akkor, miközben én azon sakkoztam, mihez kezdjek, azzal a ténnyel, hogy kiderült, anyám nem is az anyám, félig tán ember sem vagyok, tollas a hátam, és... fura dolgokat tudok tenni újabban, erre jött még az, hogy Liával csókolóztunk, és... elcsesztem apám maffiába házasítási munkálatait... hát mi is lehetett volna erre jobb reakció, mint hogy leléptem az ország túlsó felébe, nem igaz? És ha már angyalizék nőttek rám, akkor... tessék, lehet, hogy Los Angelest direkt a magamfajta furáknak találták ki!
Csak tudnám, hogy Lia mit keres itt...
Kezdőlap
