Lia Olivia Caselli

Nem büszkélkedhetek túl magas méretekkel, sőt, apró termetem van, talán eléri a százhatvan centimétert. Szív alakú arcom elefántcsontszínbe vont bőr takar. Amit méz színű fürtök kereteznek, leér egészen a fenekemig, hangulattól függ, hogy feltűzve, vagy leengedve hordom-e. Akvamarin színű íriszeim mindig pajkosan csillognak, arcomra folyton ki ül az amit gondolok, sosem bírom palástolni őket. Tejfehér színű bőrbe vont tökéletes idomaim pont ott kerekednek és formásodnak ahol éppen kell. Minden ruhadarab jól áll rajtam. Legfeljebb csak tánc, vagy edzés közben látsz rajtam melegítő nadrágot és tornacipőt. Egyébként magassarkút részesítem előnyben, illetve kedvenc ruhadarabom a szoknyák.

Talpraesett, temperamentumos, szenvedélyes, humoros, hiperaktív, makacs, önfejű, ezek a szavak jellemeznek leginkább. De, ha apámat kérdeznénk, biztosan azt felelné, hogy még mindig nem nőttem fel. Könnyen kötök barátságot bárkivel, és könnyen megértettem magam másokkal. Szeretek szórakozni, az életet játéknak fogom fel, és mindig mindenben az élvezetet keresem. Szomorú, de aki felnevelt az a dadám. Nem volt nehéz, vagy fura anya nélkül felnőni. Nem is emlékszem rá. Ha azt képzeled, hogy született szicíliaiként majd főzök rád... bocs, utálok főzni. Hogy mire vágyom? Nem tudom, apám akarata szerint jogi karra mentem az egyetemen. Mondván, egyszer nekem is be kell szállnom a családi bizniszbe. Így... vagy úgy. Szeretem az izgalmakat, az illegális dolgokat, utálom az unalmas embereket, a franciákat és az oroszokat. A franciáknak nincs humorérzékük és sótlanok. Az oroszok pedig erőszakosak. Néha többre tartok egy jó könyvet, mint valami őrült, mocskos bulit, ahol leihatom magam a sárga földig. A férfiakkal szemben magabiztos vagyok, nem igazán szeretem a külsőmmel elérni a céljaimat, de arról van szó, nem vagyok rest bevetni a bájaimat. A külső sosem volt fontos a számomra, senkit sem az alapján ítélek meg. Mindig is úgy tartottam, hogy a könyvet se a borítóról ítélünk. Fontos, hogy valakivel el tudjak beszélgetni bármiről, mint hogy jól nézzen ki, kellemes küllemmel, de üres fejjel. Utálom a beképzelt, sznob embereket. Nem véletlenül nem jövök ki apámmal. Tudom, hogy az önbizalom kell, hogy érvényesülni tudjunk az életben, de túlzásba sem esni, hiszen mindenkinek vannak hibái.
Szeretem:
x csokoládé
x bármi ami függőséget okoz ( kivéve a drogok)
x adrenalin löket ( imádom a veszélyt, a száguldást)
x tánc
x apám

Utálom:
x a családi hátterem
x a nyomást
x az apám
x a franciákat, oroszokat ( fent említve, hogy miért)
x csöpögős filmeket

-

A család szent, de nem sérthetetlen.

A felkelő nap sugarai már kezdik arany színbe vonni Manhattan pazar épületeit, fekete magassarkúm hangosan koppannak a grafit szürke betonon ahogy botorkálva próbálom megtartani az egyensúlyom. De megbotlom valamiben.... talán a saját lábaimban? Mielőtt azonban arccal előre zuhannék, és csókot válthatnék vele, Enzo, unokabátyám elkapja a kezem. Acélosan szorít ahogy felemel.
-Lia... az apád megöl minket, vagyis téged.- apám említésére csak fújtatok, mint egy kismacska, a szabad kezemmel kisöpröm arcomba hulló méz színű tincseket. Megpróbálom felidézni a bulit... vagy, hogy hogyan kerültem oda. Haloványan rémlik Anita hívása, talán vele indultam el... De az a sok vodka, basszus, nem szabad vodkát innom. Anita egyik haverja ismert egy oroszt, aki becsempészte az országba. Ez nem az a vizezett szar, amit a boltokban árulnak. Oroszország eldugott zugában pancsolták. Nem mintha diszkriminálnék -nagyon-, de igaz, hogy depressziós és erőszakos nép az orosz, de a piában verhetetlennek.
-Jajj már Enzo, van már egy apám, az is bőven elég, mi lenne inkább nem tartanál szent beszédet?- morgom ahogy próbálok lépést tartani vele. Két éve jöttem haza... a második otthonomban, és úgy gondoltam ez kellőképpen megünneplem. Ami azt illeti ez nem az első ilyen jóra sikerült buli. Sokkal inkább a... sokadik. Igazi, kedves olasz családban nőttem fel. Apám, Alessandro Caselli a napilapok és a külvilág számára egy neves üzletember. Több olyan céggel rendelkezik, ami a környezetvédelemmel foglalkozik. E mellett nem egy befektetése van a legkülönfélébb iparágakban. Ezek jó helyek a pénz tisztára mosására. Cosa Nostra. “ A mi ügyünk.” Ha ez mond bármit is, akkor nem kell sokat magyarázni. A new yorki olasz negyed “keresztapája”. Szicíliából származunk, de öt éves koromban ide jöttünk, amikor apám nagybátyja elpatkolt. Ő vette át az irányítást, az alvilágban igen sok sztriptízbárt, ócska lebújt irányít. Édesanyám már három éves koromban meghalt. Állítólag. Vagy meghalt már régen, vagy csak elhagyott minket. De ha... elhagyta apámat, akkor is halott. Ha bárki a mi családunk számára szent kötelék a vérkötelék, és a házasság halálig tart. Természetesen a férfiak, nős ők nyugodtan kéjeleghetnek a sarki örömlánnyal, vagy bárkivel. De asszonyaiknak hűségesnek kell lennie.... különben könnyen az óceán fenekén találhatják magukat. Apám biztosan bánatában leitta magát a sárga földig mikor rádöbbent egy lánya született. A nőknek nem sok bele szólásuk van ebben a férfiak által dominált világban. Farok nélkül nincs szavad. Kivéve, ha szerzel egy olyat akit könnyen az ujjad köré csavarod. Hiszen tudjuk jól a férfiak háborúznak, de az ágyban dől el ki is nyeri azt a háborút.
Gondolataimból Enzo ránt ki ahogy behurcol a felhőkarcolóba, és ahogy beszállunk a liftbe... látom rajta a helytelenítést, vádlón mered rám. De szólalni nem szól, tudja mi következik most. A következő harc és apám között. De nem akar bele szólni, habár kiskorom óta próbált védeni. Amennyire tudott.... De tudja, ha átlépi a határt könnyen kap egy golyót a fejébe. Apám számára csak egy fontosabb a családnál, a parancsait elfogadni, végrehajtani... ha nem így történik az illető hamar megüti a bokáját. Még be sem lépek az ajtón, a hatalmas tükörrel dekorált előszobában lerúgom magassarkúimat a lábaimról. Kellemesen sóhajtok fel ahogy sajgó talpaim megpihennek.
-Lia Olivia!- dörren a “parancsnok” hangja, én felszegett állal megyek az étkező irányába... mármint amennyire csak tudok egyenesen lépdelni részeg állapotban. Ahogy belépek látom szigorú arcát, karjait keresztbe fonja. Hallgat. Farkasszemet nézzünk.
-Mégis mit tegyek veled?- szólal meg végül ahogy gondterhelten masszírozza az állát, mire felhorkantok.
-Hagyj békén,- csak ennyit vágok a képébe szicíliaiul, égszínkék szemei villannak rám, tenyereim megtámasztom az asztalnál úgy bámulok vissza.
-Elegem van! Belőled, a hisztijeidből, az istenit elmúltál már tizennyolc. Lia. Nem hagyom, hogy tovább éld ezt a léha életet, hogy hajszold az élvezeteket és a város a nyelvére vegye a nevünket.- emeli fel a hangját. Majd mielőtt felocsúdhatnék, ilyenkor elég nehezen forognak agytekervényeim, már előttem van, ujjai vasmarokkal rántanak közelebb. Érzem ahogy ujjai bele vájnak a bőrömbe, felszisszenek ahogy a fájdalom bele nyíllal.
-Szerinted azért költöttem rád annyi pénzt, hogy elpocsékold a tudásod? Azért küldtelek Rómába, hogy neveljenek meg, neveljék beléd a Caselli családmorált. De látom nagyanyád megenyhült az évek alatt. Amit felépítettem... az egyszer a tied lesz mind. Hát ajánlom viselkedj is úgy, különben megfeledkezem magamról.- érzem ahogy a düh elemi erővel fut végig a pórusaimon, hirtelen rántom ki kezemet szorításából. A lendülettől majdnem felborulok, csak a hatalmas bükkfa étkező asztal akadályozza meg.
-Az enyém? Akarod mondani majd a férjemmé, akit nekem választasz, az a bajod hogy nem lóg semmi a lábam között. De tudod mit? Van egy hírem a számodra, “apám”- ezt a szót gúnytól csöpögve ejtem ki- már elmúltak azok az idők.- már éppen bele lovalnám magam, látom rajta a mérget, kezei ökölbe szorulnak. Harcol a vágy ellen, hogy pofon vágjon, itt kéne befejeznem, de nem megy.
-Olivia,- vészjóslóan csöndes a hangja, elkapja az államat úgy von közelebb magához,- részt veszel a család ügyeiben, így vagy úgy. Holnap reggel kezdesz Marino barátomnál, egyelőre a gyakornoka leszel, megtanít mindent hogyan védd ügyvédként a család jogait, különben megbánod. És örülnék ha nem járkálnál ócska orgiákra, tudod, hogy mennyi ellenségem van? Nem mellesleg a miniszteri széket néztem ki magamnak, viselkedj hát úgy... - nem tehetek róla, pár pillanatig bámulom aztán kitör belőlem a röhögés. Ropogós kacaj hagyja el ajkaimat, az apám az alvilág egyik legmocskosabb embere akar miniszter lenni. Apám tenyere hallgattat el, végig simítom sajgó arcom.
-Enzo, vidd innen mielőtt olyat teszek amit megbánok, te meg lányom, holnap reggel új életet kezdesz,- még válaszolni sincs időm, az unokabátyám a szobám irányába citál. Remek. Azt kell tennem amit sohasem akartam, tudom ám mit jelent a “család ügyeit” képviselni. Tisztára mosni a családtagok becsületét, apám olyanná akar formálni amit sohasem akartam. Egy mocskos emberré. Utálom.

*Napjainkban*

Los Angeles. Egy újabb nagy város, ahol el kell bújnom, több, mint fél éve sikerült megszöknöm Bash-től. Nem is tudom hogyan.... nagy nehezen sikerült elaltatnom a gyanúját. Kérhetnék segítséget Enzo-tól is, bizonyára egy alapos fejmosás után segítene. talán apámnak sem szólna, de nem! Így talán megmenekülhetek a Caselli névtől. Csak elég pénzt kell gyűjtenem egy repülőjegyre. Végig nézek magamon, bűzlök, és úgy nézek ki mint egy hajléktalan. Pénz nélkül nem tudom mihez kezdhetnék, de ahhoz, hogy pénzem legyen normálisan kell ki néznem.... Ekkor a járda túl felén valami isteni csodaként megpillantom a fiatalabbik De Luca. Hát annak idején, két éve elég csúnyán elbántam vele... vagyis hát, kihasználtam, hogy meghiúsítsam az eljegyzést. Akkor bevált a bájos mosoly talán most is, így magabiztosan indulok el felé....