⛤Egy történet a Nevető Mágusról és az Ördög fiáról⛤

John & Alex

Nem volt könnyű meghoznom ezt a döntést. És még mindig nem bizonyos, hogy jó ötlet, hogy ide jöttem. De még is, mi mást tehetettem volna? Kihez fordulhatnék, ha nem a Nevető Mágushoz? Felemelem tekintetem, egyenesen az előttem magasodó, különös házra. Az éhesen tátongó ablakokra. A Rejtélyek Háza nem vet rám árnyékot, ahhoz túlságosan távol állok tőle. A vállamat pedig lomhán porcukrozza a porhó. A Botticcelli angyalaihoz méltó, göndör arany-fürtjeimen is megül, délcegen. Az ember azt hinné, nem is LA-ban vagyunk. Különös, mi több, baljós lehet. Egy fekete-fehér sálat kanyarintottam bohéman a nyakam köré, a fekete öltözék fölé. Azt meg kell hagyni, Constantine jól elbújtatta a Házat, Los Angeles egy távoli pontján. Ahol még a madár sem  jár, mondhatni. És láss csodát, havazik. Itt, az Angyalok Városában, ami ki tudja, mikor látott utoljára havat... most még is... havazik. Tűnődöm s magam sem tudom, meddig ácsorgom ott, egyhelyben. Vajon hogyan reagálna rám a Ház, ha közelebb merészkednék? Ha a láthatatlan határain belülre kerülnék? Nem vagyok biztos benne, hogy szeretném megtudni. De nincs sok választásom. Jöjjön hát, aminek jönnie kell. Lassan emelem fel a jobb kezem, tenyerem a Rejtélyek Háza felé néz, ujjaim az eleven épület aurájának szövedékébe hatolhatnak, bizonyára már érzékeli a jelenlétem... egyelőre azonban néma. S én megteszem az első, ólom súlyú lépést, a dara-szerű hóval fedett fűre lépve. Érzem a fagyott talajt a lábam alatt. A Ház még mindig néma. Még mindig tűr. Körülöttem lélegzik. Én pedig egyre csak közeledem, míg az árnyéka egészen be nem fed...

The Little Devil
& The Hellblazer

Nem tudtam, hogy Jasper miért hagyta rám annak idején a vízi malmot, elvégre egy mágikus ereklyékkel teli épületet nekem adni olyan, mintha valaki szándékosan venne egy géppuskát Rambo születésnapjára.
Miután beköltöztem és Mani is rendszeresen kezdett el látogatni, azért felfigyeltem pár furcsaságra. Változó hosszúságú és szélességű szobák, semmibe nyíló ajtók és társaik.
Nem akarom azt mondani, hogy nem leptek meg az ilyen dolgok, elvégre én is csináltam már pár olyan dolgot, amit ép elméjű ember el sem hinne, nemhogy megkísérelne.
De bizton állíthatom, hogy a malom vigyáz azokra, akik menedékükül választják őt. Zed-et is kisegítette, amikor a Feltámadás Keresztesei rátámadtak és engem is elkényeztetett olyan apróságokkal, mint a gyakram a kezem ügyébe kerülő ráktáp dobozok és a nehezen ürülő whiskeys üvegek.
Az egyértelmű volt, hogy a ház nem kísértetjárta, legalábbis nem a szó hagyományos értelmében, de azt álmaimban sem hittem volna, hogy ez az épület több annál, mint egy egyszerű elbájolt házikó.
Ezt a felismerésemet akkor tettem, amikor rájöttem, hogy Los Angelesbe kell jönnöm.
Nem ritka az, hogy itallal kezdem a napomat, de amikor egy bőrönddel a kezemben arra lépek ki a Malomból, hogy az Államok másik felén vagyok...
Nos, az egy olyan hétpróbás gazembert is meglep, mint amilyen én vagyok. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy míg a belbecs megmaradt, addig a külcsín radikális változásokon ment keresztül.
Ha promóciós szakember lennék, azt mondanám, hogy radikális volt a rebranding, de tény, hogy egy vizimalom gótikus kúriává változása igen komoly átalakulás.
Ahogy elkezdtem ténykedni LA-ben a Ház nyomon követte a ténykedésemet. Nem csak arra figyelt, hogy még a legsúlyosabb ivászatok után is kipihenten és frissen ébredjek, de gondja volt arra, hogy ott és akkor bukkanjon fel, amikor éppen szükségem van rá. Ezzel jelentős mennyiségű benzint és jattot spórolt meg LA derék taxisofőrjeinek és még jelentősebb mennyiségű fejfájást okozott az önjelölt ellenlábasaimnak.
A változatosság kedvéért jól esik, hogy valaki vigyáz a fokhagymagerezd angol hátsómra és nem hagy cserben mindenféle önérzeti vagy lelkiismereti problémákra hivatkozva.
Ez a fajta biztonságérzet pedig megfizethetetlen.
Főleg akkor, amikor az ember elmélyültem tanulmányozza a Lemmegetont, hogy rájöjjön a Pokol miféle fenevadjai próbálnak tanyát verni az Angyalok Városában.
Egy hangos kopogás jelzi, hogy a Ház fel akarja hívni valamira a figyelmemet. Bezárom az előttem terpeszkedő, vastag könyvet, ami hangos puffanást hallatt és felnézek a könyvtár közepén lévő tükörbe.
A Ház a verandát mutatja, ahol egy fiatal fiú áll. Göndör angyalfürtök, feszes arcbőr, határozott vonások. Tipikusan olyan jellemzők, ami miatt hajlamosak eladni a lelküket az emberek.
Valahonnan ismerősek a vonások, de a testtartás nem sugall olyan mértéjű arroganciát és nagyvilágiságot, mint amit egy hozzá hasonló szépfiútól elvárna az ember.
Van valami nem evilági a fiú megjelenésében. Olyan, ami könnyen megmozgatja még elgpuritánabb szíveket is.
Csak nem?
Felugrok a székből és gyors léptekkel leviharzok az előtérbe, közben pedig gyorsan jár az agyam. Lehe,t hogy Ella elkottyantotta magát? Vagy valami botcsinálta mágus a nyomora akadt és most valami csapdába akar csalni.
Egy biztos.
Amíg a Házban vagyok, nem eshet bántódásom.
Kinyitom az ajtót és egy fanyar mosollyal üdvözlöm a küszöb előtt ácsorgó jóképű flótást.
- Csak nem új gazdatestre leltél Luci? – üdvözlöm a látogatómat

John & Alex

Lassan szállingózó hópelyhek sziluettjén át indulok meg a különös, elvarázsolt kúria felé. A talpam alatt sóhajtoznak a didergő fűszálak. Ahol mondhatni örök nyárnak kéne honolnia, most beköszönteni látszik a tél. Én pedig, kissé megszeppenve sétálok a bejárati ajtó irányába, hiszen fogalmam sincs, mire számíthatok. Adott egy mágikus épület, a világ egyik legerősebb mágusa, egy olyan időben, ahol nekem valójában semmi keresnivalóm. De még sincs hová vagy kihez mennem. Ezen a ponton legalább is. Nem vagyok jól tájékozott az okkult köröket illetően sem. És cseppet sem vagyok mindenható, valójában... a tojáshéj még mondhatni ott van a hátsómon. Főleg ha a természetfeletti erőkről beszélünk. Veszélyes volt hát ide jönnöm? Valószínűleg... őrültség. Még is, van vesztenivalóm. Immáron, úgy hiszem, nem csak "ott", de "itt" is. Ez az állapot viszont sehogy sem jó vagy megfelelő. Hiszen még léteznem sem volna szabad ezen a síkon, még is itt vagyok és fene tudja, nem csak idő kérdése-e, hogy a realitás szövete összekuszálódjon, beláthatatlan következményeket produkálva. Így hát, eljöttem... nem tudom, látom-e még Abigailt, ha Constantine-nak sikerül vissza küldenie a saját időmbe... de nincs elég időm ezen elmélkedni és Abi hosszú, dús hajzuhatagán merengeni, mert váratlanul feltárul az ajtó, bár még be se kopogtam. Szóval, mikor hirtelen megpillantom a ház tulajdonosának mogorva képét, felszalad a szemöldököm. Körülbelül egy magasak vagyunk Johnnal, így tökéletesen szemből láthatja a döbbent képemet. Mikor pedig megszólal, néhány pillanatig továbbra is elkerekedett szemekkel bámulok az arcába, de csak hogy végül némi selymes hahotában oldódjak fel.
- Valóban ennyire hasonlítunk?
Megannyi időt töltöttem azzal, hogy kitaláljam, még is hogyan magyarázzam el, ki is vagyok és miért jöttem, ehhez képest, mint az ismét megerősítést nyert, le se tagadhatnám a származásom. Vagy valami olyasmi.
- Lehet, hogy tőlem kell megtudnod, de ő nem szokott "gazdatestekben" lófrálni, a saját teste épp eléggé tetszetős és a kedvére való.
Vallom be heherészve, majd csak ennyit mondok:
- Én nem Lucifer vagyok. Bemehetek?
Angyalian - vagy éppen ördögien? - bájos mosoly jelenik meg az arcomon. Lehet, kissé rámenősnek tűnhetek, de azért még sem szeretném itt a küszöbön kiteregetni a szennyest.  

The Little Devil
& The Hellblazer

Azért jó egyedül élni, mert akkor az ember néha teljesen önmaga lehet. Nem kell tartania magát semmilyen normához, senki elvárásához és csinálhatja úgy a dolgait, ahogy nem szégyelli.
Jelen esetben ez külön hasznos, mert egy másodpercre megengedhetem magamnak, hogy eluralkodjon rajtam némi páni félelem anélkül, hogy bárki előtt is gyengének vagy sebezhetőnek tűnnék.
Kicsinyes dolog tudom, de a hírnevem egyik alapja az, hogy megingathatalan a hidegvérem. Emiatt pedig nagyon kevés, gyakorlatilag egyetlen ember előtt sem engedhetem meg magamnak, hogy a pillanatnyi gyengeségeim, az ijedség, vagy a pánik bármi jelét mutassam. Akkor megtörne az az illúzió, hogy John Constantine minden körülmények közt tudja, hogy mit kell csinálnia.
Az nem fontos, hogy ezért milyen árat kell fizetnem, elvégre nincs olyan problémám amit legalább időlegesen nem tudnék eltompítani komolyabb mennyiségű alkohollal és nikotinnal.
Az alatt az idő alatt, amíg kiérek a könyvtárból az ajtóig sikerül elraknom a riadalmamat az elmém egyik sötét kamrájába, amit majd alkalom adtán belefojtok pár pohárnyi whiskeybe.
Az ajtóban álló, jellegzetes kisugárzású lény már nem láthatja, hogy néhány másodperccel ezelőtt aaz aggodalom, a riadság és a félelem koktélja áztatta el a lelkemet.
Bár az arc csak hasonló, a haja pedig egyértelműen jobban illeszkedik a klasszikus ábrázoláshoz, valahogy az agyam egy eldugott sarkában érzem, hogy nem a kezdeti hipotézisem nem teljesen helytálló. A család rendben van, de a generáció nincsen.
- Az alma  misztikus értelemben sem essik messze a fájától. – nézek rá egy félmosollyal az ajkamon miközben megpróbálom alaposabban végigmérni a kisördögöt
- Ezen nem csodálkozom. – varázsolok elő egy adagnyi füstölgő halált Lucifer mindig szerette megszegni a szabályokat.
A fiú próbál fesztelen lenni, de a testbeszédéből látszik, hogy kicsit ideges.
- Ha nem Lucifer vagy, akkor ki? – állok meg az ajtóban és viszonzom az előbb kapott mosolyt – Szeretem tudni, hogy kit engedek be a házamba.
A rámenősség családi vonás, ahogy elnézem. Legalább annyira, mint a vonzó arcél. A szemtelen lazaság meg majd kialakul szépen.
- Az is érdekelne, hogy mit szeretnél tőlem, de leginkább az érdekel, hogy találtál rám.

John & Alex

Lenyelek egy nagy adag parázást és igyekszek a lehető leglazábban ácsorogni a Rejtélyek Házának tornácán, a földkerekség egyik legerősebb és legrafináltabb mágusának küszöbén. A mellkasomban dörömbölő eleven dob kis híján olyan ütemre veri, mint egy deathcore nóta, ám szerencsére nem szakad ki a helyéről és valamelyest sikerül is csillapítani, egy ital viszont határozottan előre mozdítaná a dolgot. Vagy egy spangli a warlockkal - a gondolat egy kamaszos kis rejtett mosolyt csal az orrom alá, amit remélhetőleg legyűrök, mire a zenész- és varázsló veterán ajtót nyit.
- Kár volna tagadni.
Adom meg magam a megjegyzését illetően, hiszen jó a szeme a dologhoz, na meg persze sok-sok mindent látott és tapasztalt már. Suhancos képpel helyeslek hát neki, hiszen a kilétem is része annak, amiért ide jöttem. Csak éppen hamarabb ugrott ki a nyúl a bokorból, ennyi. Szóval, finoman vállat vonok és rá vigyorgok, angyalian, hogy máshogy?
- Ahogy mondod. Ő már csak ilyen.
Ezt is kár volna tagadni vagy szépíteni, apa igazi lázadó, olyannyira, hogy még a saját a szabályát is felrúgta - ergo, ne csinálj gyereket, soha és semmilyen körülmény között. Ehhez képest már ketten vagyunk a nővéremmel, ráadásul egy nőtől. A megannyi unokát nővérkém részéről pedig ne is említsük. Veszek egy mélyebb levegőt, de nem direkt. Kissé ideges vagyok, ami nem csoda. Ha a fele igaz annak, amit a Nevető Mágus legendájából tudni lehet, már akkor ez életem legőrültebb és legveszélyesebb helyzete. Legalább is eddig. Az is lehet, hogy bezár valahogy, valahová és soha haza sem jutok. De az efféle sötét gondolatokat igyekszek elhessegetni. Csak nem lesz ez olyan rossz! Nem mintha sok választásom lenne...
- Én... csípem a zenédet, a Mucosa Membrane-t. Bár nekem kissé lightos.
Ez talán előre lendíti a beszélgetést és a bizalmat. Perszehogy ismerem az egykori bandáját, aki kicsit is járatos az angol punk-ban, az tudja miről van szó. Fényes jövő várhatott volna rájuk, ha Nergal nem rendez mészárlást. Lehet, rám is az várt volna, ha nem kerülök át a múltba.
- Hát, nem biztos, hogy be fogsz engedni, ha megmondom ki vagyok.
Már-már gyermeki kacaj szakad fel a tüdőmből, szinte még velem is elfeledtetve, hogy miféle szörnyeteg lakik a hangszálaimban. Persze, nem akarok én olajat önteni a tűzre, sem az oroszlán farkát ráncigálni, ezt a kis heherészés nagyrészt a para szülte. Elhallgatok gyorsan, de az ördögien játékos mosoly a képemen marad. Szerencsémre (?) visszonozza. Fura ilyen fiatalon látni, Targaryen-es ezüst hajkorona nélkül, csak enyhén cserzett ábrázattal. Látom benne a sármot, amiért férfiak és nők egyaránt megőrülnek, bár én csak a lányokat szeretem - amiért már apámtól is megkaptam, hogy nem tudom mit hagyok ki -, vak azért nem vagyok.
Nem is csigázom tovább, még a végén kecskévé változtat vagy mit tudom én. Magamra haragítani nem kéne.
- Én... apám fia vagyok. Vagyis... Luciferé. De még nem most. Többet viszont nem szeretnék a nyílt utcán elárulni, ki tudja, így is miféle galibát okoztam az idővonalban.
Kezdek bele, köntörfalazás nélkül. Így csak kinyögöm. Bár a lényegi résznél előbb körbe pillantok és ösztönösen közelebb hajolok a mágushoz, hogy szinte a fülébe - vagy inkább a képébe - suttogjam, ki nemzett. Mintha a falnak is füle lenne. Nekem végképp fogalmam sincs, van-e, hallhat-e minket bárki, de igyekeznék elkerülni, hogy véletlenül meghiúsítsam a fogantatásomat és szétk*rjam a szép kis családi idillt, amiből ide pottyantam.

The Little Devil
& The Hellblazer

Egy-két pillanatomban azért elgondolkodom azon, hogy mi lett volna akkor, ha időben kivonom magam a világ misztikus körforgásából. Astra talán élne, a newcastlei csapat túlélői sem lennének lelki nyomorékok, én pedig a hírnév elől menekülve fojtanám magam az ital és az adagolt tüdőrák kétesen vonzó kebleibe. Azt nem állítom, hogy nem lennének lelki nyavalyáim, elvégre egy punkrock zenész élete bizonyos kor után már csak a megjátszott lázadásról szólna, de tuti nem mennék el olyan merész publicisztikai manőverig, hogy atomot robbantsak egy belváros kellős közepén.
De a legnagyobb előnye talán az lenne az egésznek, hogy nem kellene lépten-nyomon a hátam mögé nézegetnek, nehogy valami patás pokolfattyú idő előtt lerángasson a Pokolba.
De ne rohanjunk el ennyire a témától, elvégre megint valaki olyan álldogál az ajtómba, akinek nem tisztán emberi a DNS-e.
- Nocsak, nocsak. – halászok elő egy csomag Silk cut-ot a zsebemből – Lucinak más halandót is kitűtentett a nyúzott kutyával? Kíváncsi vagyok, hogy a nyomozónője mit fog szólni ehhez, ha kiderül.
Meg kell hagyni a kölyök sokat örökölt vagy lesett el az apjától. A mosoly és a jól tetetett ártatlanság régi ismerősként mosolyog rám vissza.
Ahogy látom azért nem az a fajta zabigyerek, akinek az apja elment húsz éve cigiért és azóta nem látták. Ismeri az öregjét, bár nem tudom, hogy mennyire van vele jó viszonyban.
Amikor megemlíti a volt zenekarom elismerően megemelem a szemöldököm.
- Kultúrált egy kölyök vagy te, hallod-e? – szippantok egyet az adagolt halálból -Ha most lennék fiatal nekem is könnyed lenne. De kellettünk ahhoz, hogy az utánunk jövő svindlerek durvábban tudjanak vadulni, mint mi.
Valahol azért simogatja a nikotinban ázó lelkemet, hogy a kölyök zenei ízlése kicsit eltér az apjáétól. Legalábbis Luciferből nem nézném ki, hogy középhaladó szinten ismeri a brit punk újhullámát.
- Van rá esély, de azt már tudom, hogy nem a nagyember látogatott el hozzám. – vigyorgok rá úgy, amit a legtöbb ember arrogáns grimasznak tartana – Olyan szerencsém nincsen, hogy Jahve hozz el nekem személyesen a megváltást. Szóval esélyesen egy új ága vagy az isteni családfának. Ha pedig hozzám jössz, akkor bizony nincs akkora hatalmad, hogy megoldd a saját problémáidat és nem akarod, hogy Luci megtudja, hogy miben sántikálsz.
Ez a kényszeredett nevetés elárulja őt. Aki ennyire zavarban van, az biztosan nem azért jött ide, hogy ártson nekem. A ház meg nem nagyon fogja hagyni, hogy ártson nekem, ha éppen verekedni támad kedve.
- Na akkor, most, hogy ezen is túl vagyunk, bújj be! – lépek beljebb, utat engedve neki
A szemem sarkából látok egy kis mozgást. Gondolom a ház most rakott mögém egy fogast, hogy nem tűnjek egyből egy utolsó suttyó vendéglátónak. Nem tudom, hogy ebből a miniLuci mennyit vesz észre, de tapasztalataim szerint az emberek az ilyen változások előtt értetlenül állnak, mintha csak a saját képzeletük játszana velük.
- Gyere ülj le és egy ital mellett beszéljük meg, hogy miért vagy itt. – invitálom be az előszobából a nappaliba
A dohányzó asztalom már vár minket egy üveg jeges-vödörben pihenő whisky és két pohár.

John & Alex

Mély levegőt veszek, tüdőmet elönti a friss oxigén, szuflát adva ahhoz, amire készülök. Megmozgatom az ujjaimat, a tagjaimat és megteszem: kopogtatok. Lehet, bárki az hihetné, a Fényhozó kölykeként nem félek semmitől és tüzet is okádok. Hát izé... bocs, ha csalódást kell okoznom, de nope. Egy részt, nem vagyok Mindenható, az a nagypapi. Másrészt, bárki, akinek egy csepp sütnivalója van vagy nagyjából képben van, kicsoda is John Constantine, az nem bízza el magát egy könnyen. Szóval, az adrenalin nélkül a véremben tuti be nem invitáltatnám magam hozzá, pont ebbe a házba meg végképp. De nincs sok választásom, nem igaz?
Halkan dalolgatok, hátha sikerül tőle lazítani.
- "Insane, inside
The danger gets me high
Can't help myself
Got secrets I can't tell
I love the smell of gasoline
I light the match to taste the heat
I've always liked to play with fire
Play with fire
I've always liked to play with fire"
De nem, nem segít, nem igazán. Egy próbát azért megért. Az ajtó pedig még előbb tárul fel, mint amire fel lehetett volna készülni, így a szemöldököm a homlokomig szökik és valamiféle idétlen mosoly-féle ragad a képemre. Próbálok én szimpatikusnak tűnni, de érzem, nem fogok fényes sikert aratni. Valójában már a gondolat is abszurd, hogy ide jöttem, lehet, azt hiszi majd, hogy csak hülyítem, hogy ez valamiféle rossz vicc. Még akkor járnék a legjobban. Minden esetre, vissza szívni már nem tudom a történteket, így végig kell csinálnom, nincs mese. A szívem a torkomban dobog és bevallom, nem igazán vágom, miről beszél, de meg se tudok mukkanni. Talán jobb is. Azért igyekszek nem csak egyik lábamról a másikra állni, hanem valami értelmeset is kinyögni, szóval a bandájával jövök elő, a zene össze hozza az embereket, ugye? Bár egyikőnk se igazán "ember", legalább is nem a szó szoros értelmében.
- Igyekszem!
Nyögöm be, mint egy idióta és el is vigyorodok. Ha az ember fia parázik vagy zavarban van, elég szerencsétlenül tud viselkedni. A korona nem esik le a fejemről, így csak a pofám ég, de talán nem tünök olyan veszélyesnek, hogy menten nekem jöjjön és egészben haza jutok. Az egyelőre eszembe nem jut, hogy ha sikerül is a deal, akkor adósa leszek és annak apa nem biztos, hogy örülni fog, khm. Na mind egy.
- Hát, ebben van valami.
Tagadhatatlan, valahol el kellett kezdeni. A '60-'70-es évek, na meg még előtte Paganini. A jövőben pedig mi, a Bleeding Angels.
- Ha ez megnyugtat, én se izgatom az Öreget túlságosan. De eddig még nem csapott belém a villám.
Vállat vonok lazán, amitől a göndör tincseim ide-oda táncikálnak a képemben. Nagyapa egyelőre még megtűr ezen a sárgolyón, aztán meglátjuk. A család többi tagját se kell azért lesajnálni, ha erőről van szó.
John pedig folytatja, zavarba ejtő pontossággal, mintha olyan átlátszó lennék, mint az ablaküveg. Ez egyszerre irtó kellemetlen és nagyon menő, szóval a fülem is bele vörösödik.
- Izé... többé-kevésbé korrekt...
Motyogom az orrom alatt, megvakarászva a félig szinte kopasz tarkómat. De legalább túlestünk rajta! A mágus be invitál, mintha csak vámpír lennék, én meg követem. Viszont, az első lépést igen csak óvatosan teszem meg - nem véletlenül. A küszöbön belül teszem a bal lábamat és várok néhány másodpercet, mielőtt a másik lábammal is be lépnék. Kicsit sem feltűnően lesek a szemem sarkából ide-oda és gyanakvóan haladok csak előre, Constantine mögött. Megjelenik egy fogas, aminek kis híján neki megyek, de  nem akadok ki, mert tudom, hol vagyok. Ami egyszerre átok és áldás, asszem. Nem szeretném ha a Ház megenne vagy hasonló. Mikor a nappaliba érünk, megállapítom, hogy tökre más, mint amire emlékszem, ami nyugtalanító. Leteszem magam, de ezt is kissé óvatosan. Ha nem történik semmi fura, akkor engedem csak el magamat jobban. Mikor a piát hozza fel, a szemem felcsillan.
- Ó, egy ital az jól esne!
Talán attól lehiggadok és nem mellesleg, tökre menő egy punk legendával inni, de a rajongás most várhat. Jól meghúzom a whiskyt, ami máris kellemesen zsibbassza az idegeimet. Közben igyekszem össze szedni, mit is mondjak neki, ami elég, de nem túl sok, ami biztonságos... kutyaszorító, az biztos. Ismét veszek egy nagy levegőt és a térdeimre könyökölök, kitetovált ujjaim között a kristálypohárral játszva. A rozsda-színű folyadékban pedig a saját démonaim néznek vissza rám. Végül, meghozom a döntést. Ha nem vagyok vele őszinte, nem jutunk egyről a kettőre. Veszélyes? Naná, de újfent megállapítom, nem igazán van más választásom.
- Én... a nevem Alexander Morningstar. És a jövőből jöttem.
Most nézek csak fel rá, miután bele kezdtem a mondandómba. Fogalmam sincs, hogyan fog reagálni. Körbe röhög vagy hisz nekem és hét lakat alá zár, fingom sincs és ez elég para. De ha már itt vagyok, tovább zúdítom rá, amim van.
- Nefilim vagyok. És úgy gondolom a különleges képességem az időugrás. Legalább is az egyik. Az apám arkangyal, szóval lennie kell még valaminek. De arról még halvány lila gőzöm sincs.
A halántékomon őrülten dobol egy ér és feszülten várom, hogyan reagál a Nevető Mágus az elhangzottakra.
- Az apám... nem tudja, hogy itt vagyok. Nem tudja, hogy létezni fogok. És ennek így is kell maradnia.
Hát ez az oka annak, hogy nem hozzá mentem elsőként. Ezzel elárultam magam Constantinnak és fegyvert adtam a kezébe. De ha nem teszem meg, talán sose juthatok vissza a saját időmbe.
Aki mer az pedig nyer. Nem?