Carpe Noctem ~ Lucifer & Chloe

The Detective & The Angel @

Chloe szemére sebesen érkezik az álom. Meggyötört lelke s elméje megváltásként süpped el benne a pihe-puha tollpárnák között. Biztonságos világa darabokra hullott, mióta tudja: a szeretett férfi - a sátán, az arkangyal. S most, midőn tagjai elnehezednek, finoman cirógatja arcát valami apró. Valami puha. Tollpihék, melyeket mintha a szél táncoltatott volna be a szobába. Ébren van? Netán álmodik? Ha kinyitja szemeit sem biztos, hogy meg tudja válaszolni. Hiszen egy alakot lát. Egy férfi körvonalai rajzolódnak ki előtte, és szép lassacskán egyre több részletet vél felfedezni. Az arc pedig ismerős, de még sem. Lucifer az, aki az ágya sarkában áll, akár a kőszikla, még sem hasonlít arra a férfira, akit a nyomozó ismer. Arca sima, vonásai lágyabbak, ébenfekete fürtjei pedig homlokától szaladnak össze egy hosszú fonatban. Öltözete is különös, leginkább az ókori rómaiakéhoz hasonló tunika -  fehér kelme rövid ujjal, mely a térdéig ér. Olybá tűnik, már egy ideje figyel, de csak akkor szólal meg, ha a nő rá emeli tekintetét s ekkor sem mozdul.
- Vajon te vagy az én álmomban, Ádámnak leánya, vagy én vagyok a tiédben?
Kérdezi még a megszokottnál is selymesebb hangon, az ágy fölé magasodva. Bár a különös jelenésnek nincsenek szárnyai, Chloe, ha körbe pillant, az ágyában és a szobában megannyi tollat vél felfedezni.

The Detective & The Angel @

A villanykapcsoló finoman kattan és vakító, fehér fényben fürdeti a hálószobát. Ami elsőre fájdalmas, mesterséges - tejszerű fényként kényszeríti a nyomozót, hogy a szemeit eltakarja, az, mire leengedi a kezeit, szertefoszlik. Mintha egyszerűen nappallá vált volna, verőfényes napsütés. A férfi pedig ott áll, az ő szemeit szemmel láthatóan nem bántja semmiféle fényesség. Ahogy pedig Chloe megszólal, nemes egyszerűséggel közelebb lép hozzá és leül az ágya szélére. Csupán egy apró fuvallatot hoz, ahogy helyet foglal, súlya alatt még csak nem is nyög az ágy. Különös látogató ő. Arca tökéletesen sima, pontosan álomba illően hibátlan, mintha egy tökéletes kéz rajza volna, semmi több.
- Lucifer?
Kérdez vissza az ismerős idegen és fejét enyhén oldalra billenti, amitől egy hullámos tincs az arcába szökik.
- Nem ismerem ezt a nevet.
Jelenti ki a karnyújtásnyira ülő férfi és végtelenül fekete szemeivel egyenesen a nő kristálykék íriszébe mered. Kérdésre az ágyra pillant, mintha egyből megértené, mire gondol a másik.
- Ezek angyaltollak.
Ismét a nőre néz, ugyan olyan mozdulatlanul és már-már természetellenesen ülve.
- A nevem Samael. És ezek az én tollaim.

The Detective & The Angel @

A különös férfi leül az ágy szélére, egészen közel a nőhöz, aki szemmel láthatóan megretten e tettől. A fiatal arcú jelenés különösen néz rá, mintha megpróbálna megfejteni egy rejtélyt. Némi hallgatás után konklúziót von le s csupán utána nyitja szólásra ajkát.
- Ne félj, leány, nem foglak bántani.
Feleli, kísérteties hasonlósággal, mint a legtöbb angyali látogatásról szóló történetben, a Bibliában. Az emberek első reakciója a megrettenés - hiszen tudják, Isten parancsára mi mindenre képesek az angyalok, akár csecsemőket is lemészárolnak, mint Egyiptomban Mózes idején. Az angyalok még is, mikor egy konkrét személyhez érkeznek, hírt adnak, megnyugtatják a halandót, hogy nincs mitől tartani, főleg az Újszövetségben.
Az angyal kérdőn néz a szőkeségre, továbbra is értetlenül, akár egy gyermek.
- Tán össze keversz ikerbátyámmal, Michael-el. Bár annyira azért nem vagyunk egyformák, még sosem kevertek össze minket.
Ez a gondolat ötlik eszébe, hiszen az asszony úgy viselkedik, mintha ismerné, pedig még sosem látta őt, ez meggyőződése.
- Város? Ember építette város?
Kérdezi bágyatagon és arcára kiül a meglepetés. Mintha ez a világ teljesen ismeretlen lenne számára.
- Luci-fer...Fényhozó?
Tűnődik tovább és ahogy Chloe elkapja tekintetét, állát finoman emeli fel, hogy rá nézzen. Bőrének érintése teljesen valóságos. Ujjai langyosak, mint bárki másnak.
- Morningstar? Az esthajnalcsillagra gondolsz? Erre?
Kérdezi és ahogy lesiklik ujja a nő álláról, az ablak irányába mutat, vezeti annak tekintetét. És ahogy kinyújtja a jobbját az üveg felé, a Nap felé, ami szinte nem is látszik a tejfehér nappali égbolton, egy egyszerű, suhintás-szerű mozdulatot tesz, mintha csak le akarná söpörni a korongot az égről. És így is történik. Ahogy a férfi keze vissza esik az ágy takarójára, a teste mellé, az égbolt, mint egy eltekert tárcsa, feketévé változik és szikrázni kezdenek a csillagok. És van közöttük egy, a legféynesebb, kövér pont.
- Arra gondolsz, a legfényesebbre?
Ismét kérdez és az égitest felé mutat, majd vissza fordul a nyomozóhoz.
- A Lucifer szép név. Kedvemre való. Jobban...mint a név, amit Atyámtól kaptam. Tudod, a Samael azt jelenti, "Isten mérge". Nem tudom miért pont ezt választotta nekem...egyszer talán megtudom.
Hiányzik egy emberi sóhaj, de a férfi nem tesz így, ugyan olyan szobor-szerűen ül, mint korábban, egyenes háttal.
- De a Lucifer...azt jelenti, "fényhozó". Így szólítottál, tán próféta vagy. Hiszen halandó nem tudhatja, hogy mindezt én alkottam.
Megemeli kezét és végig mutat az éjszakai égbolton.
- Én alkottam meg a csillagokat és a bolygókat. A Napot, amely ennek a világegyetemnek a közepén izzik és beragyogja a körülötte keringő bolygókat. Fényességében és melegében fürdetve őket. Ezt a fényt verik vissza éjszaka a "csillagok". Elhoztam a fényt. Ezért nevezel hát Fényhozónak? Bár minderről nem lehetne tudomásod...
Egyenesen a nő szemeibe mered és talán már feltűnt annak, hogy vagy nem, vagy nagyon ritkán pislant csupán az idegen. Ekkor pedig, mikor Chloe hadakozni kezd, hirtelen megtörténik: hatalmas, vakítóan fehér szárnyak vágódnak ki a férfi lapockáiból. Akkorák, hogy amint az ágyon ül, a szoba falaitól épp, hogy ki tudja tárni. Nagy suhanással tárulnak ki, finom szellő csapja meg Chloe arcát és megtáncoltatja a tollakat a szobában.
- Arkangyal vagyok, te pedig ember. Nem tudom, mit jelent a "hazugság", nem ismerem eme szót, de bizonyára valamelyikőnk álmodik. Hiszen...odakint magas épületek vannak...rajtad pedig különös öltözék.
Mondja nemes egyszerűséggel, mintha mi sem volna természetesebb.

Nézem a jelmezbált, a fura fazont az ágyam szélén. Aki Lucifer, de mégsem ő…. mi történik itt?
- Egy percig sem hittem, hogy bántani fogsz! Csak nem értem mi folyik itt! – valóban nem félek? Nem szeretem ha nem tudom mi történik! Szeretem ha mindent nyomon követhetek. De most elvesztettem a fonalat nagyon hamar és ez nyugtalanságra késztet. A fegyverem sincs meg. Mintha dimenziót ugrottunk volna, és csak néhány dolog maradt volna a helyén a többi kifordult volna a valóságból és most merőlegesen áll a sarkán a szoba eredeti változata. A még váratlanabb és felkavaróbb az, hogy ő ugyan olyan értetlenül pislog rám. Mint, aki soha életében nem látott…mint akinek fogalma sincs ki vagyok. Ennyire jól játszaná a szerepét? Mi értelem lenne egy ilyen tréfának? Valami nagyon nincs rendben!
- Van még egy bátyád? Csak Amenadielről tudtam…- jó ez nagyon zavaros kezd lenni. Remélem Lucifer nem valami új drogot próbált ki és azért képzeli magát ókori rómainak. A kedvéért belemegyek a játékba, ahogy Linda tette mikor azzal jött, hogy ő az ördög. Tény, hogy ő valóban maga az Ördög, de úgy döntöttünk Lindával… erre még nem állunk készen és nem beszélünk róla, amig… eléggé hihetővé válik az egész. Isten létezése talán jobban megrázott, mint Lucifer ördög mivolta. De ezt a jelenetet nem tudom feldolgozni most. Ez túl sok elgyötört idegeimnek. Miért vizsgáztat folyton Lucifer?
- Város… Persze, hogy emberek alkották. Miért szerinted mi ez? – tárom szét karomat körbe mutatva a szobán. Én is körbe nézek még mindig ugyan abban a szobában vagyunk egyáltalán, nem talált e a saját szobám is álarcot venni. Annyira hiteles a csodálkozás az arcán. Kétségem támad afelől, hogy mi szerinte az igazság és a hazugság.
- Lucifer. A Fényhozó. Te mutatkoztál be ezen a néven, és én elhittem hogy így hívnak…ha kiderül mégse nagyon mérges leszek! – ne ess ki a szerepből Chloe, játssz! Én nem vagyok ilyen jó a szerepjátékban, szerencsére ezért is nem lettem színésznő! Hagyom had fordítsa maga felé fejemet. Olyan valódi. Mi nem kerek? Ő is valódi… a mozdulat közben arcát nézem és nem tudok elszakadni tőle. Ismerős és mégsem. Mintha fiatalabb lenne vagy kipihentebb. Hol a baki…hol a nem normális?  
- Morningstar, ahogy mondom! Ezt is te mondtad. Lucifer Morningstar… - ugyan aza kifejezéstelen döbbenet ül ki arcomra mikor szememmel követem égboltra mutató karját. Lehetetlen.
- Ez képtelenség! Hogyan csináltad? – Éjszaka. Az előbb nappal volt! Láttam! Ez egy álom…egy rossz álom és mindjárt felébredsz! Nyugalom! Ne feledd a szerepedet! Mélylevegő, ez nem a valóság! Nyugalmat erőltetek magamra csak utána fordulok a férfi felé.
- Igen, a legfényesebb - felugrok az ágyról és az ablakhoz rohanok. Kinézek. Éjszaka lett. Csillagok ragyognak a város felett. Visszatámolygok az ágyra. Fejemet szorítja a zavartság.
- Samael? – mintha említette volna már ezt a nevet, és azt mennyire gyűlöli, de most újdonságként hozza fel és én csak bólogatok némán. Isten mérge. Isten létezik ezt ne feledd, és Lucifer tényleg a fia! Fogadd el… higgy benne! Bizarr szerepjáték!
- Isten, mindent okkal tesz… én úgy tanultam. – teszem hozzá gyorsan, mielőtt még mélyebbre süppedünk a játszásban. – Nem aralak elkeseríteni – nem biztos, hogy tőlem kéne megtudni…talán nincs itt az ideje, Chloe fékezd magad! De ez csak egy álom! Szerencsére tovább szövi az álomfonalat és én úgy teszek mintha meg sem szólaltam volna.
- Nem vagyok próféta, csupán azt hiszem én ismerlek téged abból a korból, amikor már Lucifer Morningstar leszel… a jövőből, azt hiszem. – hazugságnak hatnak szavaim és ezért nehezen mondom ki őket. Ő a múlt és én a jövőből vagyok ahol ő már nem az, aki most. Mi van?
- Nemrégen tudtam meg, hogy ki vagy. Eddig nem is sejtettem, hogy tényleg isten fia vagy. – az Ördögről hallgatok, mint a sír.
- Te alkottad őket? A semmiből? – gyereknek érzem magamat, akinek még mindig azt mondják a Mikulás hozza az ajándékot, de ő már tudja, hogy nem, de nem akarja megbántani a szüleit. Játssz!
- Nem tudtam, hogy te alkottad őket, és már azt sem tudom én honnan tudom ezt a nevet! Zavaros minden! Nem tudom ki vagy … már azt sem, hogy én ki vagyok! – kinézek az éjszakára. Nem változott – e vissza nappallá…
- Hogy csináltad? Ugye ez egy álom? – különös álom azt álmodni, hogy Luciferrel arról beszélgetek álom e amiben vagyunk. – Azt hiszem te vagy az én álmomban! Túlságosan sokat foglalkoztatnak a történtek és ezért álmodom veled. Nem értem miért pont ebben a maskarában képzellek el! A következő pillanatban olyan történik, ami még egy álomhoz képest is túlzás. Lucifer hátából hatalmas szárnyak robbannak elő. Persze... a heg a lapockáin, és a konténer, amiből eltűnt a szárnya. Ezt is csak álmodom. Beleszerettem a szárnyakba és most megálmodom úgy, ahogy elképzelem! Szívem zakatol. Levegő után kapkodok és ez is annyira valóságos. Kérdezés nélkül érintem meg a hófehér tollakat. Szinte teljesen a férfihez simulok, nem tudok ellenállni annak, hogy végre megérinthetem.
- Szárnyak, gyönyörű angyalszárnyak. – mantrázom csodálattal. Ujjaim ide oda járnak a semmihez sem hasonlító puha tollakon. Képtelenség!
- Arkangyal, én pedig ember. Persze. – megbabonázott tekintetemet arcára emelem és hozzá hasonlóan elfelejtek pislogni. Az álombéli szereplők olyan furcsák. Most én érintem meg ujjbegyemmel arcát, aztán felveszek egy tollacskát, amiből száz társa libben fel a szárnyak megjelenésekor.
- Miért hullanak a tollaid? Beteg vagy? – butának hat egy halhatatlannak feltenni a kérdést. Jobban megnézve szárnyait már nem is olyan fényesek… sőt mintha megtépázták volna itt ott. Pedig az előbb még semmi bajuk nem volt.
- A hazugság azt jelenti nem igazat mondani. Valakinek nem mondasz igazat, akkor hazudtál. – Lucifer Morningstar sosem hazudik.

Outfit    @    Music

The Detective & The Angel @

A ragyogó kelmébe burkolt férfi kérdően néz a nőre, megbillentve a fejét.
- Te valóban ismersz engem...pedig még csak a nevedet sem tudom.
Állapítja meg jámbor ábrázattal, már-már kisfiús bájjal.
- Igen, van egy ikerem. De számos testvérem van. Öcséim és húgaim. Amenadiel is egy közülük. A kistestvérem.
Nem kérdezi meg, de arca árulkodik: Nem érti, miért gondolja a hajadon, hogy szerény személye lenne az ifjabb.
- Nem láttam korábban ember emelte várost. Az egyetlen, amit ismerek, az Ezüstváros. De az a Mennyben van. Bár...lehet, hogy erről nem beszélhetnék neked.
Eltűnődik az idegen, nem kapott erre vonatkozó utasítást, így nem biztos a dolgában.
- Nem értem, miért nem az Atyámtól kapott néven mutatkoztam be neked.
Vallja meg gyermeki őszinteséggel, elnyíló ajkakkal. Szokatlanul sima arccal.
- Megfogtam a bolygót, amin úgy látszik, vagyunk, és elforgattam a saját tengelye körül. Így háttal lettünk a Napnak.
A mozdulatot mutatja a kezével, amint tisztességben válaszol a nőnek.
- De...lehet, hogy ezt sem szabadna tudnod. Meg kéne kérdeznem Apámat...habár, ha csupán álmodom rólad, akkor nem vagy valós.
Ismét elgondolkozik és megérinti az állát.
- Még sosem álmodtam emberrel. De azt már igen, hogy kentaur vagyok. Te már álmodtál angyallal?
Kérdezi érdeklődve, de ugyan oly szobor-szerűen, mint korábbi mozdulatai.
- Így igaz. Valamelyik testvérem mesélte ezt Atyánkról? Elkeseríteni?
Most a másik oldalra billenti a fejét, inkább gépiesen, mintsem emberi könnyedséggel és rutinnal. Mintha a test, amiben lenne, csak egy bábu volna, melynek most tanulja a mozgatását.
- Múlt, jövő...az idő...még oly szokatlan számomra, hogy ezen a bolygón van "idő". Vajon ezért álmodom erről, hogy megértsem mi is az idő pontosan, vagy...valóban a jövőt álmodom és valamiért egy halandó álmán keresztül, aki pedig a múltat?
Most pislant először az angyal, mióta beszélgetnek.
- Ki más gyermeke lehetnék?
Furcsálja a megjegyzést, de alig vonja össze sötét szemöldökét, homlokán ránc nem keletkezik, mintha valamiféle szilikon-szerű anyagból lenne és nem hús-vér szövetből.
- Igen, de nem a semmibő. A bátyám, Mihály alkotta meg az anyagot, én abból hoztam létre az égi testeket. Apánk akarata szerint.
Akár egy naív gyerkőc, becsülettel felel a feltett kérdésekre.
- Bizonyára álom. Szeretek álmodni, érdekes dolgokat látok álmomban, amik szórakoztatnak. Sokszor álmodok zenéről, új hangszerekről. Néha megfordul a fejemben, hogy el kéne mondani az emberpárnak, hogy hogyan csinálhatnak ilyesmit, eszközöket, amivel zenélhetnek. De Apám azt mondta, ne zavarjuk őket, had éljék saját életüket, így nem beszéltem még előtted más emberrel. Lehet, hogy azért álmodok veled,  mert szeretném megszólítani Ádámot és Évát, de nem szabad. Amennyiben a jövőt álmodom meg, bizonyára Apa megengedte, hogy beszéljünk veletek és meséljünk nektek, különben hogyan alkothattatok volna épületeket és városokat...
Abszurditás és elvont gondolkodás, szemmel láthatóan nem zavarja az idegent.
- Talán mindketten álmodunk. Egymásról. Bár még nem tapasztaltam hasonlót.
Egészen közvetlenül és tényszerűen mondja mindezt.
- Maskara?
Újra s újra vissza kérdez, míg a szárnyait ki nem tárja és a fiatal nő közelebb nem húzódik hozzá, hogy megérintse. Ettől megborzong. Ahogy pedig a szőkeség tovább futtatja tollain az ujjait, hirtelen egy kicsi távolabb húzódik és nagy értetlenséggel néz társaságára.
- Ez..ez nagyon különös érzés volt. A testvéreimen kívül nem érintett még meg más.
Vallja be délcegen, immáron az ágy végén ücsörögve és a saját mellkasára
teszi a kezét. Még mindig homlokráncolva mered a nőre.
- Mi az, hogy "beteg"?
Leengedi a kezét és a szárnyaira pillant, majd ismét a nyomozóra. Látszik az arckifejezésén, hogy nem érti, miről beszél a nő - mintha ő nem látná másnak a tollazatát, mint korábban.
- Miért ne mondana valaki igazat? Vagy elhallgatja, amit el kell, vagy megmondja.
Nem érti, komolyan nem érti, le se tagadhatná. Szárnyait kissé lejjebb engedi, elfektetve az ágyon, beterítve azt.