Ms. Loft & Mr. Griffith: don't look at me like that

Három óra alvás után sikítva csap le a retro vekkerre, ami ott csörömpöl az éjjeliszekrényen, és Hedvig, a Hihetetlen Nő - Darcy - vörös macskája repülőstarttal vágja le magát mellőle az ágyról.
Larry nyílegyenes gerinccel reccsen ülőhelyzetbe, azután csak meredten bámul maga elé, karikás, táskás szemekkel pillant körbe a szobában, és megállapítja, hogy még mindig sötét van, ami azt jelenti, hogy a rohadt órája megint állított magán pár percnyit.
Tudja, hogy ma küldetése van - méghozzá elég fontos -, de az istenért nem képes magát rávenni arra, hogy kicsorogjon a konyhába kávét főzni, valahogy viszont mégis megmozdul, lerúgja magáról a takarót a padlóra - némi küszködős, hisztis nyüszögéssel kísérve a mozdulatsort -, aztán kibattyog, begyújtja a gázt, eltáncol egy ütemet a gázrózsa csettegésére, és felteszi főni a kotyogóst. Míg az leforralja magát, elintézi reggeli teendőit, gargalizálva fogat mos, felbiggyeszti a csuklójára az okosórát, és rövid pillantást vet a beosztására.
A mai kivételével minden napjára műszakot íratott, ahova csak tehette. A mai nap szent, a mai nap küldetés, és ez némileg felvillanyozza.
Törölgetni kezdi az acélmosogatót, csurgat rá mosogatószert, sikálni kezdi, azután pánikban dob el mindent, mert a kotyogós sziszegve kifőzte magát a tűzhelyre, gyorsan biztonságba helyezi a küblit, a kávés bögréjét odacsúsztatja a pulton a szokott helyére - egész komoly kávéköröket alakított ki, mint valami konyhai ufódokkoló -, a macskának kotor a tányérjába taknyos tápot, feltölti vízzel az adagolót, a kávét becukrozza, megvadítja tejszínnel, és a pultnak dőlve kortyolni kezdi a kávéját, aztán enged a csábításnak, és derékig kihajolva nyolcadik emeleti lakásának ablakán, rágyújt.

Úgy érzi, az a nő, akit felkeresett a tanulás miatt, nem veszi őt eléggé komolyan. Csak a pénzt veszi el tőle - még jó, hogy rakott el eleget korábban -, így kénytelen volt érzékeny búcsút venni. Kapott egy fülest, hogy az L. A. Egyetemen hesszel egy hölgy, aki ért a mágiához, így megpróbált vele kontaktba lépni, azután rá kellett jönnie, hogy telefonszámot nem kapott, csak egy halvány leírást, hogyan nézhet ki a nőszemély.
Tömegközlekedésre száll, kapaszkodik a vasba, és nem tud uralkodni magán: nézelődik, emberek arcáról pattan el a tekintete, felméri az álmos ábrázatokat, mivel még épp csak felkelt a napocska.
Az ujjait ropogtatja,mentolos cukorkát szopogat, halkan egy The Weeknd számot hümmög - a város zaja elnyomja a hangját -, lecsippent a pólójáról egy szál vörös szőrt, a padlóra pöccenti, és a körmeit kocogtatja a kapaszkodón.

Megáll az épület előtt - elönti a nosztalgia a főiskolai időkből -, két kézzel kapaszkodik válltáskája szíjába, mit akit mindjárt lesodor lábáról a meglepetés, azután idegesen túr a hajába, összeborzolja, majd hátrasimítja.
Belép a zajos falak közé, nyel egy nagyot, és megkezdi a csámpálást, ahogy a húga mondta anno.
Több hallgatót is megállít - először meglepődnek, azután regisztrálják szépfiús arcát, kék szemeit, és a lányok a hajukat tekergetik somolyogva -, a szájából többször elhangzik a Lucinda Loft név, de egyelőre nem jár sikerrel.
Szürke szabadidőpulcsijának zsebébe kotor, előkap még egy cukorkát, a csomagolást a táskába gyűri, körbepillant, és kérdezgeti a név tulajdonosának tartózkodási helyét, lelkesedése nem csökken.

Tom & Lucy

Nem érdekel, nem érek rá. Lett mostanság a tételmondata a mindennapjaimnak az előbbi, mert egyszerűen mindenki irritál az utóbbi időben. Olyan pitiáner dolgokkal találnak meg, miközben sokkal fontosabb és nagyobb jelentőségű feladataim is vannak. Mostanság olyanokra kérnek fel, hogy a szellemvilág katicabogarait takarítsam ki a lakásából. Találjam meg a nyakláncát, kishörcsögét, varázsgombáját. Nem tudom, miért gondolják, hogy gondnok vagyok, mert egyáltalán nem így reklámozom magam. Egyre-másra utasítom ezeket az alantas munkákat vissza, amíg pedig jön egy értelmesebb, addig tanulok. Nem csak az egyetemi óráimra, hanem a saját kutatómunkámat is végzem, ami az életeimen keresztül történik. Nem volt egyszerű kiszedegetni őket múzeumokból és régi betemetett pincékből, de sikerült visszaszereznem őket és biztonságba helyezni egy mágikusan védett helyen a jelenlegi lakásomon belül. Kéne csinálnom valami hasonlót, mint Constantine bázisa, de kétlem, hogy ő tudja, hogyan készült.
Azóta sem jöttem rá, miért vagyok ilyen átkozott és miért nem emlékszem semmire, ami ide vezethetett volna, de hátha most sikerül rájönnöm. Az elmúlt heteim nagyját meditációval és különböző démonok megidézésével töltöm, hátha valamelyiknek lesz valami ötlete. Angyalokkal kéne próbálkoznom, de rájuk sokkal kevésbé vagyok felkészülve és sokkal kevésbé hajlandóak válaszolni a hívásra. A kisebb démonok nagyjából egy szendvics ígéretére válaszolnak nekem ezen a ponton. Siralmas, hogy senki sem képes válaszolni a kérdéseimre. Frusztálva adom fel a dolgot és inkább a papocska és néhány barátom társaságát keresem. Már amennyire barátoknak lehet az olyanokat nevezni, akik a dolgok felét is nem értik annak, amiről beszélni szeretnék. Bár így is Kouji van talán a legközelebb, mert ő legalább már régóta él és ért a mágiához, már az is valami. Ő viszont folyamatosan elfoglalt, nem tudok elégszer komfortot kérni tőle.
A papocska a másik végen… Vele még mindig nem döntöttem el, pontosan mit is kezdjek. A legutóbbi találkozásunk óta, amikor egy kellemeset csevegtünk a halott plébános felett már nem zárom ki az életemből és nem is próbálok vele neutralizálósat játszani, de ezen felül nem tudom, mi legyen. Mit mondjak el neki? Eddig csak annyit tud, hogy foglalkozom mágiával, de semmi többet. Sem az “átokról”, sem az életekről, sem a démonokról, sőt. Annyi ideig titkolóztam a saját érdekemben, hogy a legtöbb szerelmem, ha volt egyáltalán az idők folyamán, semmit nem tudtak. Valahogy úgy érzem, megérdemli az őszinteséget, de mégiscsak egy ártatlan pap. Sokat érthet a tanulmányai miatt, de sosem próbálta még ki ezeket. Nem tudhatja, milyen érzés idézni, vagy amikor keresztül szalad rajtad egy túlvilági megérzés. Lassan kellene bevezetni, óvatosan, de ha meg is teszem, mi értelme van? Egy papról beszélünk, lehet olyan marad, amilyen eddig is volt és arról fog nekem szónokolni, hogy ezzel csak a pokolra fogok kerülni, az örök lelkem így bűnbe esik és hasonló kellemes és együttérző dolgok, mintha nem ismerném a tetteim következményeit. Nem tudom, van-e értelme egyáltalán.
Nagyban tartok vissza a koliszobámba az utolsó órámról, amikor megállít az egyik osztálytársam, hogy megtalált-e az a valaki, aki annyira keresett. Nagyokat pislogok rá, mire abba az irányba mutat, amerről jött és már megy is tovább a könyvtárba. Sebes léptekkel indulok az aula felé, ahol meg is üti a fülemet a saját nevem, vagy mondjuk inkább úgy, hogy a mostani, amin jogilag elismernek. El is kapom az idegent a könyökénél fogva, hiába magasabb nálam és húzom magammal az elhagyatott kabáttároló felé. Oda nem megy senki és magunk lehetünk.
-Oké, hallom keresel. Mit akarsz? -teszem karba a kezem előtte, eltorlaszolva a testemmel a kijáratot. Ránézésre nem találtam benne semmi veszélyeset, de legyen lehetőségem menekülni, ha mégis rosszra fordulna a helyzet. Őszintén nem tűnik gonosznak, de az én szakmámban nem alapozunk semmit a kinézetre. Nem egy szép arcú rosszfiúval találkoztam csak itt, az Angyalok Városában.

Outfit✠Music