Lucifer & Ramiél

Hogy mit keresek itt? Az egy fogas kérdés még nekem is! Idefelé ezen rágódtam, mármint hogy a bátyámon kívül mi a jó fenét keressek itt? Ez az érzés pedig csak fokozódott, amikor beléptem a főbejáraton, majd végig vonulva a szűk téren, hirtelen egy nagy térbe cseppentem. Az öltözékem sem illik ide, hacsak nem akarnak beállítani komornyiknak az ajtó elé. Pislogtam egyet magam elé, aztán elindultam. A zene kedvemre való, csak ne lenne ennyire hangos. Ahogy oldalra fordítom a tekintetem, kábé úgy is maradok a rúdtáncosok látványától, így nem sikerül kikerülnöm a felém közeledő pincért. Hangos csörömpölés keretein belül karambolozunk. Jómagam éppen hogy csak meginogtam, a másik fél viszont elejtve a kezéből a tálcát, leült elém a hátsójára. Azután hangosan káromkodott.
- Pardon, jóember!
Vettem egy mély levegőt és azzal az igyekezettel nyújtottam neki a kezemet, jelezve hogy szándékomban áll kimenteni a törött üvegek és szétfolyt löttyök szorításából. Elfogadta, hamar felállt. Bár tett még egy két megjegyzést, amire én megvontam a vállam és látva hogy a kezén van egy anyag, azt megragadva igyekeztem letörölni róla a folyadékot.
- Ne ítélkezz, hogy ne ítéltess!
Láttam rajta a dühöt, ezért próbáltam megnyugtatni, úgy tűnik sikerült. Mert hirtelen közli velem, hogy az, amivel letöröltem nem arra való, majd nekem hátat fordítva távozni készül.
- A fény kísérje utad!
Gondolom illő tőle elbúcsúzni, amire azt a választ kapom hogy "Anyádat!" és ez elégedettséggel tölt el. Szóval akárhol is legyen anyám, remélem tényleg a fény kíséri útját. Luciferben már nem vagyok ennyire biztos. Régen komolyan ittam minden szavát, utánozni akartam, mert felnéztem rá. Miután kiűzették a Mennyekből, sosem találkoztam vele. Nem azért mert nem akartam, hanem mert gyermeki ésszel nehéz volt felfogni azt, ami történt, és amit tett. Nem tudom miként fogad majd, örülni fog nekem, vagy dühös lesz rám, szóval azt hiszem inkább szolidan kellene jelenést tennem előtte. Felkészülve a legrosszabbra, ami esetemben a totális elutasítás volna. És ha így tenne, hát nem csodálkoznék. Lássuk be, rengeteg idő eltelt azóta. Számtalanszor megtehettem volna már korábban ezt, de részben félve Atyánk haragjától, mert akkoriban nagyon zabos volt, részben pedig félve a bátyám haragjától, holott semmi rosszat sem tettem ellene, de igazából mellette sem álltam ki, így nem akartam megégetni magam. Mi több! Jelen sem voltam! Szóval magam is úgy gondolom, megérdemelném!
Csak tudnám miért mászkál itt ennyi hiányos öltözetű hölgyemény? A nővérem mesélte nekem hogy a bátyánk jelentősen megváltozott, már nem olyan mint régen és hogy kezd rászolgálni az Ördög jelzőre. Hát, nem tudom. Így néha elkalandozó tekintettel haladok az emberek között, keresve a jól ismert arcot.


Öltözék@Bandas Sonoras

Welcome to my Dark Side ️️️

 

Neonfényben és száraz jégben úszik a LUX ezen az éjen is. Tele zsúfolva halandókkal és halhatatlanokkal, akik tombolnak az éjszakában. A zene fülsüketítő, az egész atmoszféra egyfajta mámoros delíriumba ringat. És pont ez a lényeg. Éppen csinos hölgyektől övezve élvezem az életet, csak úgy öntik a számba a töményet! Én pedig nem akarok tudni arról, ami körülöttem zajlik. Ami bennem történik. Az ováció és üdvrivalgás elkábít, elfeledteti velem, hogy a nyomozó ivadéka oda, hogy a szerelmünk oda, hogy húgom, Auriel szerelmese is oda, és hogy tehetetlen vagyok...a világ, az én világom az, ami széthullik körülöttem, de az ordító zene, a szép nők és férfiak, mindez sajgássá tompítja a fájdalmat. Ami belülről rág üszkösre. Olajfekete indákként kígyózik a Pokol legmélyebb bugyraiból, a bőröm alá hatolva...de mindez nem akarom, hogy érdekeljen ebben a pillanatban! Sem egy másikban! Éles, kegyetlenül édes női kacajok ringatnak, vendégek és bukott húgaim. Érzek mindent s még sem érzek semmit. Az egyik lánytestvérünk szúrja ki az ide nem illő alakot, lelkesen mutogatva a tömegbe és kiabálva a fülembe, hogy nézzem csak, az ott nem Rami? Fáziskésés után, fél szemmel pillantok a felbukkanó alak irányába, akihez a hugicák már szaladnak is, nem is rejtegetve fedetlen lapockáikon az égett hegeket, ugyan úgy alul öltözve, mint az embernők vagy éppen démonok a bárban. Közre fogják fivérünk, a karjaiba csimpaszkodva, heherészve, szórakozottan. Én pedig, kiszabadulva a karamell színű kelbek és karok negédes fogságából, lépek öcsém elé.
- Ramiél! Te, itt?
Hahotázok egy átkozottat, semmi selymes nincs ebben a nevetésben, pedig igazán igyekszem. De a Sötétség nem engedi.
- Szavamra, csodálom, hogy beengedtek a biztonságiak ebben a hacukában!
Mérem végig nem túl biztató képet vágva, igazítva egyet a mellényemen.
- Mond csak, mi szél hozott hozzám? Azt hittem nem érdekellek, ahogyan a többi testvérünket sem, akik oly szorgosan tollászkodtak Atyánk lábai előtt.
Vetem oda neki, mérgező éllel gúnyos hangomban. Arcomat borosta fedi, hajam rövid, divatosan belőtt, öltönyt viselek, azaz még messziről is alig hasonlítok egykori önmagamra. Arra a Luciferre, vagyis inkább Samaelre, akit Ramiél és az égiek ismerhettek.
- Úgy halottam, Apánk téged is megáldott...hajkurászhatod a felfordult halandókat, a legrosszabb fajtákból.
Nem mulasztok el rá világítani, milyen kedves és gondoskodó is a mi Atyánk. Szúrós szemmel nézek kisöcsémre, szurokfekete íriszeink és hajkoronánk révén le se tagadhatnánk a rokoni szálat. Talán ezért is engedték be. Én pedig, tovább hányom a csípős megjegyzéseket fivéremre, hátha ettől csillapodik a bennsőmet maró-rágó érzés. Naívan.
 

Nem szoktam hozzá hogy ennyien mászkálnak és beszélnek körülöttem, ehhez képest én igenis ingerszegény környezetben tengetem a napjaimat. Így hát nem is csoda mennyire elkalandozok mind fejben, mind a tekintetemmel haladás közben. Rémült pillantással fordulok a most nekem ugró bukott testvérekre, elvégre legutóbb egy ilyen esetnél azért estek nekem ennyien hogy vigyenek a vesztőhelyre. Persze akkor nem volt ott Lucifer, a látványától egy kissé megnyugszom. Pár pillanattal később már rendeződnek a gondolataim is, rájövök inkább az öröm vezette őket. Nincs miért savanyú képet vágnom. A kezdeti szegletekkel tarkított évődésem egy görbe ívbe csap át, fivérem kérdésére pedig végig nézek magamon. Azt hiszem ő már előnnyel indul a földiek öltözködési szokásait tekintve, nah meg baromi lassan érek a végére. Közben olyan hangot üt meg, melyben kihallom a vádaskodás élét.
- Megértem, amiért mérges vagy rám. Valóban, sosem tettem jelenést előtted.
Nincs miért mentegetőznöm, mégha nem is úgy van, ahogy azt sejteni véli.
- Mondd, hogyan tehetem ezt jóvá?
Csak az iránt tudunk mérget, haragot táplálni, aki közel áll hozzánk, de olyant tett, amit nem vártunk volna tőle és azzal akarva, vagy akaratlanul, megbántott minket. A testvére vagyok. Ha egy jöttment lennék, akkor be sem engedtek volna, ahogy azt megemlítette. A kérdés után én is alaposan megnézem magamnak, mert sokat változott. Bár amikor Atyánkat emlegeti, megint megszólal a régi lemez. Mindig is kissé lázadó típus volt, ezért is néztem fel rá, többek között. Ez még most is megvan benne. De görcsösen ragaszkodik és kapaszkodik valamibe, ami sosem volt. Talán ami még ennél is rosszabb, hogy ez elvakítja. A kérdés csupán az: mennyire? Közben óvatosan lehámozom a rám tapadt kezeket és néhány lépést teszek feléje. Úgyis hamar lekopnak rólam, mert sosem voltam egy elragadó és szórakoztató fénypontja a társaságnak. Egyszóval unalmas alak vagyok. Tisztes távolságban, de mégis közelebb érve hozzá, megállok. Jó lenne nyugodtabb körülmények között beszélgetni ilyen komoly dolgokról, de érezhetően itt a társaság zöme szinte ruha nélkül, levetve láncait szórakozik és faragatlanság volna ebbe belerondítani. Ő is inkább ezt tenné, minthogy velem beszélgessen. Azt hiszem. De valójában nem tudom. Az új, számomra ismeretlen Lucifert még nem volt szerencsém kiismerni. Talán ad nekem egy esélyt erre.


Öltözék@Bandas Sonoras

Welcome to my Dark Side ️️️

 
A bacchanália a tetőpontjára hág, tökéletes testek és lelke simulnak egymásba és körém - a zene és a hangulat finom ritmusára ringva. Szép lassan sorvadva. Miközben az emberek és az alkohol penetráns illata lengi be a Lux-ot.
Páratlan megjelenésem kirívó, hiszen az Ördög a részletekben rejlik, ahogyan szokták volt mondani a halandók. Ez így igaz. Míg a vonaglás fülledt hevében, az emberi korpuszok zihálnak s zihálttá válnak megjelenésükben egyaránt, addig én sztoikusan létezem a burjánzó élet kavalkádjában. A kábult bénultságból egy jól ismert arc ránt ki. Rosszallóan szakadok ki a hedonista posványból, áttörve a szórakozó népségen, akik tovább járják a vágyak táncát. Én közelítek hozzá. És ő közelít hozzám. Hasonlóan fogadom őt, mint többi testvérünket is, akik azóta, hogy Apánk kirakott otthonról, néhány évezredet megkésve látogattak el hozzám. Azaz, keserű szájízzel. Igen, bántani akarom őket, noha nem úgy, ahogy az elkárhozott lelkeket, hiszen fivérem, pusztán...éreztetni akarom, miféle vétket követtek el ellenem. Az első pillanattól kezdve, hogy Mihály letaszított, elfordultak tőlem, a szó legszorosabb értelmében, pálcát törve felettem, mint egy öntudatlanul. Még is...ahogy a megbánó szavak elhagyják öcsém ajkát, egy pillanatra még a lélegzetem is eláll. Szabályos pátosz tör rám, a maga legősibb vonatkozásában. Tükörsima homlokom ráncba szedem. Hüledezek, úgy hiszem. Egy pillanatra a szórakozó tömeg megszűnik körülöttem és csak a csend marad. A jéghideg némaság. Nyelek egyet. Szemmel láthatóan zavar tör rám s még tekintetem is elkapom. Az a liftre esik és intek Ramiélnek, hogy kövessen, mintha csak a gondolataiban olvasnék. Bár nem erről van szó. Egyik kezemet a finom perkál zsebembe mélyesztem és megindulok, egyenesen felfelé. Némán emelkedünk az emeleti lakásomba, hogy aztán a felvonó dallamos csengése után feltáruljon a szalon, melynek üvegfalai végtelen rálátást nyújtanak A (Bukott) Angyalok Városára. Az Ördög városára. Egyenesen a bárpulthoz lejtek.
- Helyezd magad kényelembe.
Kínálom ülőalkalmatossággal, a terem közepén csalogató, tiszta bőr szófákra utalva.
- Mit önthetek, testvér?
Teszem fel rutinosan a kérdést, hiszen bártulajdonos volnék - na meg a halandók megrontója és stb. Két kristálypoharat veszek elő, magamnak pedig már lötykölöm is a drága, tömény nedűt. Fivérem nem tudom, él-e hasonló élvezeti cikkekkel, bár eleinte mind szabadkozik, végül rá kapnak az ízére. Nem csak az italnak, de az emberek világának. Megkerülöm a pompás pultot, elhaladva az antik, mahagóni, pácolt fa könyvespolcok előtt - páratlan összhangban a klasszikus és modern belső építészet remekei között. Ahogy az üveg dohányzóasztalhoz érek, leteszem magam, lehetőleg szemközt, ha már öcsém leült, lábamat pedig elegánsan keresztbe teszem. Meghúzom a szeszes poharat és feszült figyelemmel meredek véremre.
- Mondd csak, miért jöttél valójában?
Csuklik fel belőlem a gyanakvó kérdés. Ami nem meglepő, hiszen halandók és halhatatlanok zarándokolnak hozzám, hogy a kéréseiket, vágyaikat teljesítsem. Én vagyok az ő (több, mint) szerencsesütiük. Aztán...egy parányi pillanattal később, a szorongás hűvös vasmarka kezdi szorítani lényem.
- A nyomozóért jöttél?
Bizonyára! Mi másért?! Hacsak nem azért, hogy megpróbáljon vissza vinni a trónomra, mint Amenadiel. A detektív. Bizonyára az ő lelkéért jött...szívem hevesen kezd verni, a legrosszabbra készülök. Meg kell védenem őt, még ebben a sanyarú állapotban is!

Zavarodottságot vélek felfedezni zordon vonásai között, ami azt hiszem jó jel. Nekem mindenképpen. Szeretnék vele beszélni, de úgy nem lehet ha elzavar. Úgy vélem ez a helyzet a leginkább távol áll most tőlünk. Fogalmam sincs mit mondjak még, nem akarok hülyeséget mondani, az előbb kimondtam amit akartam. Most nyelek egyet és figyelem az arcát, aztán a hátát. Intett nekem, majd elindult a lift felé. Azonnal követem befelé és a bal oldalára érkezve megállok. Megnyomja a gombot, elindulunk felfelé. Nem szólunk egymáshoz, pedig nekem is sok gondolat kezd el egyszerre kavarogni a fejemben, rég elfelejtett kedves emlékekkel karöltve. Oly sok idő telt el bátyám nélkül. Sohasem kerestem..ezidáig. Kétszínű dolog volna úgy kezdeni hogy "Hiányoztál", pedig valóban a hiány érzete vezetett. Némán, csendben fordulok felé az arcát fürkészem röpke ideig, aztán a tekintetem elkalandozik a lift belsejében. Próbálom összeszedni a gondolataimat. Az ajtók kattannak, kinyílnak, Lucifer előre megy, én pedig követem. Szemrevaló berendezések között vonulunk végig, úgy látom a földi élvezeteket csak úgy habzsolja, mint ahogy azt a pletykák is rebesgették. Elmosolyodom az invitálására és a fotelhez lépek.
- Szóval ez lenne Lucifer királysága. Otthonosnak tűnik.
Persze aztán a mosolyom abbamarad, és helyet foglalok.
- Önteni? Jah. Rád bízom.
Nem számítottam szívélyes fogadtatásra, de már megkérdezte. Whiskey-t kapok, érzem az illatát, amikor a kezembe nyomja.
- Köszönöm.
Hálásan tekintek rá, és valóban, mélyről jövő hálát érzek azért, hogy legalább meghallgat. Velem szembe ül le, közöttünk egy átlátszó, üvegasztal. Belekóstolok az italba. Amikor a hangja felcsattan, mégis, mintha valami eltört volna. Lenyelem a kortyot és megköszörülöm a torkom hogy értelmes választ adjak, de hirtelen még egy kérdést kapok. Összezavart.
- Kicsoda? Óh, nem. Nem. Én...
Vajon ki lehet az a nyomozó? És miért hiszi azt hogy érte jöttem? Mindegy. Először tegyünk pontot a kérdése végére.
- Senkiért sem jöttem. Illetve, csak érted.
Úh, ez félre érthető. Gyorsan kiegészítem, mielőtt kardot rántunk itt!
- Mármint nem úgy! Csak látni akartalak és beszélni veled. Tudod Atyánk és Anyánk is eltűnt.
Leteszem a poharat és felállok. Megteszek egy félkört, hogy aztán a fotelem hátfájára támaszkodjak. Onnan pislogok és fürkészem bátyám arcát.
- Senkiről sem tudok semmit. A testvéreink eltérő irányokba indultak és tartok attól, hogy ennek nem lesz jó vége. Amióta Atyánk eltűnt mindenki azt hiszi, majd ő fogja a tetteivel visszahozni őt. Hogy elnyerje az őt megillető helyét mellette, bár szerintem ez merő ostobaság.
Én meg jó nagy kanyart tettem a mondandómtól. Miért megy nekem ennyire nehezen a kommunikáció másokkal? Főleg a bátyámmal? Megmakacsolom magam és hagyok egy kis szünetet. Ezt bőven elég arra hogy kimondjam, amit ki akartam mondani.
- Mi régen szerettük egymást. Én most is szeretlek. Fogalmam sincs mi változott azóta, bár tény hogy Atyánk döntése gúzsba kötötte a kezünket és talán most fog kiátkozni amiért idejöttem. De ide kellett jönnöm! Szégyen hogy mi testvérek így eltávolodtunk egymástól! Szégyen hogy ilyen sokáig tartott ezt elmondanom neked.


Öltözék@Bandas Sonoras

Welcome to my Dark Side ️️️

 

Áthaladva a tömegen, mely ösztönösen s öntudatlan reppen szét, amint suhanok, megállok, egyenesen öcsémmel szemben. Akár egy klasszikus western bizarr, párhuzamos dimenzió-béli verziójában. Néhány pillanat erejéig szemtől szemben állunk, a levegő is megfagy, legalább is én így képzelem. Ő és én. Ikerbátyám, Michael után tán vele hasonlítunk leginkább, legalább is külsőre. Az ajtón állók bizonyára ennek okán engedhették be. Le se tagadhatánk a rokoni szálat. Ugyan azok a vékony, markáns ajkak, az ében hajkorona és a kátrányszín íriszek. Ahogy pedig a feszült pillanat elillan, sokkal törve meg, intek fivéremnek, hogy igyekezzünk fel a penthouse-omba. Ide lent túl nagy a zsivaj, vendégek áradata, mit alapvetően bár szeretek, az efféle társalgásokhoz diszkrétebb körülményekre van szükség. Elé vágok, hiszen honnan is tudná, mit-merre, a házigazdaördög én vagyok. A zakó alatt úgy feszülnek lapockáim, mintha szárnyaim is ott lapulnának. Hogy velük mi lett, fogalmam sincs, Ramiél tudja-e, vagy hogy pontosan velem. Midőn öcsém arcomat fürkészi, szemöldököm össze vonva bámulok vissza rá.
- Netán van valami az arcomon?!
Buggyan fel belőlem a kérdés, hiszen hazugság volna azt állítani, nem vagyok hiú. Minden esetre, kell egy ital!
- Nem szeretem ezt a jelzőt, épp elég volt királynak lenni a Pokolban, ahová Atyánk száműzött. Hozzám vágva a koronát.
Röffentem fel fortyogva, míg a szemrevaló üvegek között válogatok.
- Szeretem itt, telis-tele van emlékekkel rég letűnt korok halandó barátaitól. De, mint azt sejtheted, többnyire elköltöztek, egy igen távoli vidékre, ahonnan semmi módon nem lehet őket elő szedni. *
Morgok tovább, kissé szúrósan nézve öcsikémre. Hiszen a Menny kapujai előttem zárva vannak. Közben ki is választom a megfelelő butéliát s az egyik súlyos kristálypoharat fivérem kezébe nyomom, a másikkal pedig helyet foglalok vele szemben, keresztbe tett lábbal. Le sem veszem róla végtelenül fekete szemeimet, túlságosan közvetlenül és jóindulatúan viselkedik, mit felettébb gyanúsnak tartok. Úgy vélem, ez teljesen érthető azok után, ami velem történt. A családi perpatvar és stb. Nem köntörfalazok hát, vádlón szegezem neki a legfontosabb kérdést.
- Ne játszadozz velem, Rami!
Jelentem ki erélyesen, de nem mennydörgő hangon.
- Decker nyomozó, akit Apa szórakozottan nekem teremtett! Vagy netán veled is elfelejtette eme apró részletet közölni, csupán Amenadiel volt a beavatott?!
Úgy ecsetelem neki, akár egy óvodásnak, mintha mi sem volna egyértelműbb. A detektívek könnyen és erőszakosan halhatnak, mi másért lenne itt pont most fivérem, mikor nem lehetek ott Chloe mellett, hogy védelmezzem?! Már éppen rá kezdene, hogy értem jött - persze, én ostoba, mit is gondoltam! Nem kell ide a nyomozónő, csak engem akarnak újfent vissza toloncolni!
- Már Amenadielnek is megmondtam, hogy nem megyek oda vissza többé! Elegem van a lelkek kínzásából!
Most rajtam a sor, hogy gyermetegen viselkedjek. De ha egyszer ez a helyzet! Ellenben, Ramiél folytatja mondandóját, nem sikerült belé fojtanom, így én hallgatok el. És még zavartabban nézek rá.
- Beszélni...
Ismétlem gyanakvóan, mivel ez merőben szokatlan, mi több, meghökkentő fejlemény. Testvéreim rend szerint felém sem néznek vagy mutogatni kezdenek. Ezen a ponton eszembe juthatna az én drága kishúgom, Auriel, ki szintén jóindulattal közeledett személyemhez, de jelenleg túlságosan borús a hangulatom ahhoz, hogy szép dolgok jussanak eszembe. Mikor öcsém szüleinket említi, csak biccentek egyet. Úgy látszik, nem jutott el Ezüstvárosig, hová is tűnt Anya - pont, ahogy terveztük. Viszont, én nem hazudok, ezért inkább elkapom a tekintetem és mélyeket hallgatok, itt-ott meghúzva a poharat. Ahogy Rami felkel s járkálni kezd, mint zsidóban a fájdalom - ahogyan azt szellemesen az emberek szokták volt mondani -, én tekintetemmel követem, sejtelmesen.
- Nos, ez nem lep meg. De nekem semmi közöm hozzá. Kiraktak hazulról, rémlik?
Szúrok oda, akár a rossz kisgyerek, sértetten. Amit testvérem mond, meglep, pedig nem kéne, hogy meglepjen, hiszen teljesen adja magát a dolog. Ez pedig valóban problémát okozhat. Példának okáért egy csomó szárnyas ide jön nekem bajt keverni és elrontják a szórakozásomat! Eszembe juttatva rég elfeledett kötelezettségeimet, melyeket oly régóta próbálok megtagadni. Vajon tud Aurielről s a gyermekéről? De nincs időm ezen morfondírozni. Ramiél olyan vallomást tesz, mitől még a lélegzetem is eláll és a szám is tátva marad, szó szerint. A kezemben pedig ott csüng az ital. Mikor némiképp felocsúdok, lehúzom annak tartalmát és még két pohárral öntök, melyek ugyan erre a sorsra jutnak. Sajnos a lerészegedés nem megy úgy, mint a halandóknak, pedig olykor igazán jól jönne! Hirtelen, természetesen, szóhoz sem jutok. Csak nézek jobbra, nézek balra, pislogva.
- Szégyen bizony. Hogy nem álltatok ki mellettem. Egyikőtök sem.
Alig jön ki hang a torkomon, nagy erőfeszítés kell, hogy ezeket ki tudjam mondani. Bánatosan. Felállok, eltávolodom tőle, szinte menekülök a szeretete elől, pedig szívem szerint a karjai közé futnék. De a bűntudat túl erős béklyókban tart, paradox módon. Csupán a fájdalom van, mi belém mar.

Megjegyzem magamnak a királyságról tett nem tetszését. Pedig ismerem annyira hogy tudjam róla, hiú, ami önmagában nem bűnös élvezet, amíg miatta másoknak kárt nem okozunk. Nem hiányzik neki az, amiből sosem kért. Együttérzően tekitek rá, aztán a padlóra egy kis ideig. De hát melyikünk kért bármit is? A padlóról aztán ismét a tekintetére ugrok és konokul, de szomorkásan jelentem ki.
- Egyikünk sem azt kapta, amit kérni akart. Mert nem kértünk.
Érzem hogy feszült, kiérződik a hangjából. Valamit érzékeltetni akar velem, de nem tudom mit. A mondandójából is kihallom. Talán nem tud felmenni a kapuhoz? Erre nem most kérdezek rá. Elfogadom a poharat, benne az itallal, és helyet foglalok. Aztán nagyon hamar azon kapom magam, hogy a téma Luciferesen gellert kapott. Fogalmam sincs miről beszél, ezért inkább beleiszok a pohárba, de amikor rám szól, megakadok a műveletben. Kérdőn tekintek rá, egy hatalmas nyeléssel tessékelve le a nedűt. Ezt most össze kell raknom. Annyi információt zúdított rám hirtelen, és én ezekről semmit sem tudtam. De ő azt hiszi hogy igen.
- Nem játszom veled. Hogy mi van?!
Megrökönyödve ízlelgetem a tartalmi mondanivalót. Tehát Atyánk teremtett neki egy halandót. De ez biztos?
- Figyelj! Ha beszélt is Amenadiellel, amit erősen megkérdőjelezek, hát velem biztosan nem. És miből gondolod hogy ezt a Decker nyomozót csak és kizárólag neked teremtette?
Sejtem hogy vékony jég, és még gondolhatja úgy hogy nem folytatja, mert minek osszon meg velem ilyesmit, ha láthatóan és kézzel foghatóan teljesen használhatatlan vagyok ezzel kapcsolatban. Ha csak nem akar arra kérni hogy védjem meg ezt a nyomozót, mert az hallatszik a hangjában, hogy egyszerre sértődött, tapasztalhatóan zavarodott és mintha bensőségesebb kapcsolat fűzné ehhez az említett személyhez.
- Nem, nem akarlak visszavinni. Vissza tudsz te menni magadtól is, ha akarsz.
Jegyzem meg kissé epésen, mert már kezd megsérteni azzal hogy azt hiszi, én mindenáron rá akarok valamit erőszakolni. Hahó! Az öcséd vagyok! Tehetném szóvá, de tudom ezt a keserű pirulát most le kell nyelnem és türelemmel kell viseltetnem a bátyám irányába, ha vissza akarom kapni. Valószínűleg Amenadiellel nem voltak jó tapasztalatai a viszontlátás közben. Ezt nem is értem, mármint Amenadiel mégis mit művelt? Azért sikerül eljutnunk egyfajta közös pontra, amitől én csak még inkább szégyenteljesen lógatom az orrom, ő pedig búskomor hangnemben közli hogy szégyeljem magam. Megtörtént! De én nem akarom hogy itt és így érjen véget.
- Tudom hogy ez nem mentség.
Legyőzve a hatalmas gombócot a torkomban, most én húzom félre előle az önsajnálat fátylát.
- És nem is akarom mentegetni magamat. Teljesen igazad van. De én nem voltam ott. Nem tudom mi történt pontosan, ahogy azt sem, hogy veled mi történt azóta. Szeretném tudni. Örülnék, ha elmondanád.
Meg persze én is elmondhatom velem mi történt, miért döntöttem úgy hogy elmegyek, és miért nem álltam ki utána sem érte, de nem akarok tolakodni, rárúgni az ajtót, mert nem tudom érdekli-e egyáltalán. Mindent a maga idejében.


Öltözék@Bandas Sonoras

Welcome to my Dark Side ️️️

 

Királyság. Korona. Mindez oly mézes-mázosan és megtisztelően hangzik, de csupán első hallomásra. És annak, akinek nem afféle emlékei fűződnek hozzá, mint jómagamnak. Akinek akarata ellenére applikálták fejére a rőt koronát, hogy vasmarokkal uralkodjék fivérei és kárhozott lelkek felett.
A sanyargató múltbéli emlékek és önsajnálat posványából azonban fivérem szavai kegyetlen hirtelenséggel rántanak ki. A kristálypohár mélyéről most én is rá emelem tekintetemet, szemmel látható a zavarodottság az íriszeimben.
- Hogy mondod? Hogy... kérnünk kellett volna...?
Egészen lefegyverez kijelentésével. Erre még bevallom, sosem gondoltam. Nem csoda hát, hogy meghökkenek és csak bámulok rá üveges szemekkel.
A felett, hogy ő sem azt kapta, amit óhajtott volna, először nemes egyszerűséggel elsiklok. A régi énem vissza sem térne eme lényeges elemhez, de a több évnyi terápia Lindával valóban fejlődést kezdett eredményezni nálam.
- A te feladatod sem éppen áldás, kár volna szépíteni...
Jegyzem meg s újfent a pohár fenekére nézek. Apánk kegyetlen és nincs humorérzése sem, még is mit várnánk tőle?! De ami igazán fájt, hogy a testvéreink többsége is az ő pártját fogta, árulást követve el ellenem. Az igazságérzet és józan ész ellen. Nem kímélem hát öcsémet, rá zúdítom sérelmeim jelentős részét s csak felhorkanásánál kezdek rá eszmélni, talán nem színjáték az egész és valóban nem érti, miről hadoválok. Megráncolom tükörsima homlokomat, elhallgatok. Gondolkodnom kell. Szabad kezemet az öltönynadrág zsebébe mélyesztem és ismét teszek egy kört a bárpult felé, hogy a poharam újra töltsem. A manővert persze mágiával is könnyű szerrel véghez vihetném, de ritkán teszek hasonlót. Valahogy, sokkal jobban érzem, hogy élek, ha a dolgokat a maguk hétköznapi, "emberi" módján hajtom végre. Ez úttal felnyalábolom a karaffot s azzal térek vissza testvéröcsémhez. Valami azt súgja, kelleni fog még alkohol!
- Te... valóban nem tudsz semmit, igaz?
Fogalmazódik meg elmémben, ahogy a sértett dühöngés ködfátylán átlátok. Vissza ülök hát vele szemben, keresztbe tett lábbal, tovább kortyolgatva italom és mesélni kezdek.
- Három évvel ez előtt úgy döntöttem, ott hagyom a Pokol trónját és az emberek között kezdek új életet. Megalapítottam ezt a helyet, a LUX-ot, és végre úgy élek, ahogyan az nekem tetszik. Nincs több kínzás, nincs több hajlongás, csak ami jól esik. Persze, ez csak hamar szemet szúrt Apának és elküldte hozzám Amenadiel fivérünk, hogy helyre tegyen és vissza zavarjon a királyságomba. De én közöltem vele, hogy bekaphatja.
Némi szünetet tartok, hogy ismét meghúzzam az antik, méreg drága poharat és nem mellesleg, hogy Rami eméssze a hallottakat.
- Ez azonban túl szép lett volna, nemde? Bele keveredtem egy rendőrségi nyomozásba, mivel megölték az egyik halandó barátomat, egy lányt, akinek segítettem anno. Egy szívesség az Ördögtől, tudod, hogy megy ez... sosincs jó vége.
Elcsuklik a hangom, így gyorsan ismét a poharamba temetkezem, majd újra töltök. Öcsémnek is, ha engedi.
- A nyomozók szerencsétlenkedtek, úgy gondoltam, szórakoztató lenne segíteni nekik és hát meg is akartam találni a gyilkost. Így hozta látszólag a sors, hogy civil tanácsadó legyek a Los Angeles-i gyilkossági csoportnál. De nem a sors volt, hanem Apa, ki más?! A nyomozónő, aki az üggyel foglalkozott, egy szőke bombázó, sosem láttam még nála szebb nőt...
Egészen elrévedek, ahogy Chloe-ról regélek, de csak hamar újra felveszem a történet fonalát.
- És ő... az én detektívem, Chloe Decker, ő... teljesen immunis a képességemre. Az arkangyali képességemre! Lehetetlen, nemde? Igen ám, de Apának semmi sem az. Nem is beszélve arról, hogy mellette még sebezhető is vagyok! Jól hallod, fivérem, egyszerű, emberi fegyverek is ugyan úgy képesek ártani nekem, mint bármelyik halandó lénynek. Még meg is haltam párszor. A Pokolban ébredtem, aztán vissza röppentem a Földre, de attól még megtörtént.
Megköszörülöm a torkom, mert igen, ez még elmondva, így, össze foglalva, nekem is sok(k). Ismét megragadom a butélitát és csorgatok egy kis nedűt mindkettőnknek.
- Hogy történhetne mindez, ha nem Atyánk keze lenne benne? Ekkora hatalma senkinek sincs, nekünk sem, csak neki. Az i-re a pontot viszont Amenadiel tette fel, mikor bevallotta, hogy Apánk elküldte őt egy magtalan párhoz, hogy áldásban részesítse őket. Az asszony fogant, angyali közbenjárásra és nicsak, a gyermek lett az én nyomozóm. Véletlen volna?
Mikor megtudtam, az indulat úgy feszített, hogy kis híján lerántottam az égitesteket az égről, melyeket egykoron én magam aggattam oda. Szerencsére sikerült türtőztetni magamat s nem taszítani apokalipszisba ezt a bolygót.
- Amenadiellel azóta kibékültem, már nem akar vissza rángatni a Pokolba. Rájött, hogy az emberek világa valóban jó hely. Az emberek nem pondrók, ahogyan Gabriel öcsém fogalmazott, amit hinni szeretne... nem, ők sokkal többek annál. Apa mesterművei, valljuk be.
Elcsuklik a hangom s eltépem ébenfekete íriszeimet Ramiel hasonló lélektükreitől. A kristályban fennségesen örvénylik a napszálltát idéző narancs folyadék. A történetnek pedig itt még nincs vége.
- De én nem akkor ismertem meg Chloe-t, mikor a nyomozás kapcsán oda sétált hozzám. Sokkal... régebb óta ismerem őt.
Folytatni szeretném, a teljes mesét rá zúdítani az előttem ülőre, még is elakad a hangom. Ehhez hozzá járul annak ténye is, hogy elnézést kér tőlem s én hiszek neki. Végül egy fájdalmas félmosollyal pillantok rá fel az italomból.
- Akkor te Anyáról sem tudsz?
Teszem fel a talán övön aluli kérdést, még ha a választ a reakciói nyomán ki is tudom következtetni.
- Merre jártál, öcsém, míg az Angyalok Városa teljesen felfordult?
S elértünk a vissza csatoláshoz, Dr. Linda Martin munkájának gyümölcséhez.  Felismerem, őt is bántja valami és lenne mit megosztania velem. Mint egykoron a fellegekben, Ezüstvárosban.

Úgy tűnik a kijelentésem meglepi, olyan egyszerűen bukkannak fel belőlem ezen szavak, hogy engem is meglep. Csak bólintok rá igennel. Miért? Bármelyikünk is felemelte a hangját a saját igényei érdekében? Nem. Akkor mit is várhattunk volna? Olyasmit kaptunk, amit nem kértünk, Atyánk meg talán abban a hitben ringatta magát, hogy minden a helyén van. Pedig sosem volt semmi sem ott ahol lennie kellett volna.
- Kértél tőle valaha olyasmit, amire nagyon vágytál?
A legegyszerűbb kérdés, de láthatóan betalál nála. Ő is, mint mindegyikünk, csak Atyánk kegyeiért versenyzett, amiből talán én néha kilógtam, de azt álszentség lenne állítani hogy sosem tettem az ő kedvére, mert de. Ugyanúgy benne voltam ebben a kollektívában. Úgy látom Lucifer mély dühe kezd elpárologni, először átveszi a helyét a melankólia.
- Nem, valóban nem. De az én dolgom és a halandók számítanak rám. Ha egyik napról a másikra ott hagynám, káosz uralkodna el a világon és nem volna senki, aki elvégezné helyettem.
Szeretném ha tudná, a hangsúly a felelőség vállalásán van, azon hogy a halandókat legyen aki átkíséri a túlvilágra, máskülönben örök bolyongás vár rájuk az élet és halál mezsgyéjén. Szóval ez nem egy olyan poszt, amit egyik napról a másikra eldobok és elmegyek nyaralni, vagy ilyesmi. Beszélgetünk még a családi dolgainkról, közben elfogy a borom. Ő pedig mintha felélénkülne. Vagy csak megvilágosodott végre? Inkább utóbbi, mert ennek hangod is ad, amire egy komor bólintással adózom.
- Mindig én voltam a legutolsó aki értesült a történésekről.
Elnézéstkérően vonom meg a vállaim, mert hát igen, nagyon magamnak való voltam mindig is -ennyire azért Lucifer ismer engem, talán még jobban a többi testvéremnél-, és kevésbé érdekelt a szockodás. Ezért aztán mindenféle jó vagy rossz hírről lemaradtam és csak később értesültem róla. Mostanában próbálok ezen javítani, több, vagy kevesebb sikerrel, de ennek ékes jele hogy most itt ülök vele és beszélgetünk. Tölt nekem a karaffból, azután leül velem szembe a fotelbe és elkezdi mesélni az élete alakulását, én pedig csendben hallgatom. Egy apró mosollyal fogadom ezt a Chloe Deckeres elmesélést, emlékeztet saját magamra, még régebbről. Amikor a végére ér és felteszi a kérdést, én nemlegesen megrázom a fejemet. Valóban nem véletlen. Nem annak tűnik.
- Ne kívánd magadnak azt a tébolyt, mely bátyánkon, Gabriel-en eluralkodott! A mániákus tudni akarása Atyánk óhajairól, az taszította bele. Helyette inkább tedd fel magadnak végre a kérdést: mit akarok én?
Bár szerintem már feltette, csak hezitál, valószínűleg mert azon kattog mit akarhat ezzel Atyánk, ezért hajt rá az akarat, hogy adjak neki egy jó tanácsot. Senki sem tudja kitalálni mi játszódik más fejében, de ha valaki célul tűzi ki magának, az sok jóra ne számítson. Amellett hogy sosem fogja kitalálni, a személyisége darabokra hullik tőle mint egy összetört tükör, amit aztán megpróbálhat felsepregetni, de pár darab mindig hiányozni fog. Azért felkapom a pohárból a tekintetemet, amikor kijelenti hogy mesterművek az emberek.
- Én úgy gondolom, mind a mesterművei vagyunk.
És bár ezt nem teszem hozzá, de szerintem azért tűnt el, amiért egyszer én is. Hogy kiürítse a fejét a zöngétől, és tiszta valójában átgondolja a múlt történéseit, és a jövő lehetőségeit. Bár lehet nincs igazam. Lehet hogy csak kesereg magában, vagy éppen új sakktáblát állít fel, igaz az nagyon lehangoló és szánalmas volna egy olyan lénytől, aki mindenki felett áll és elvileg értelmesebb a többinél, akiket megteremtett. Ezért is tartom meg magamnak ezt a teóriát.
- Ööö...hogy ért...
Szalad ki a számon félig a kérdés, amikor megint Chloe-ról beszél, bár hamar félbeszakít a következő kérdésével.
- Mi van Anyánkkal?
Ez kissé rossz ómen nekem, a múlt tükrében. Amiről még nem is említettem neki. Most sem fogok, mert most ő érdeklődik felőlem. Megköszörülöm a torkom és legyintek képzeletben. Hát semmi különös. Csak ezt szavakba is kell önteni, ugyebár?
- Tudom, senkinek sem tűnt fel, de mielőtt összecsaptatok, pár nappal előtte én kirepültem a világűrbe. Fojtó volt az a feszültség, az a haragos közeg a számomra, az egyik vagy a másik fél meglátásai visszhangzottak az elmémben elnyomva a saját gondolataimat. Úgyhogy csendet akartam és átgondolni mindent. És szerintem sikerült. Bár utána sem mentem haza, hanem ahogy most te, elvegyültem az emberek között. Lehet meggondolatlan lépés volt, de akkor így éreztem helyesnek és ezért nem is mentem egy jó darabig vissza a Mennyekbe. Amikor pedig rászántam mégis magam, az a közeg már nem volt otthonnak nevezhető. Atyánk és Anyánk eltűnt, a testvéreink egy része, mint Gabriel teljesen megháborodott, te pedig száműzetve lettél. Őszintén megbántam hogy nem voltam akkor jelen, de fogalmam sincs mit tudtam volna tenni.
Komoran bámulok inkább a pohárba. Ez már elmúlt. De mit tudnánk most tenni?
- Amúgy nekem is volt egy Chloe-m. Mármint nem úgy Chloe, csak...érted.
Biztos érti, mert az előbb áradozott itt róla, úgyhogy nagyon is értenie kell. Egy apró mosollyal vizslatom a léletükreit, aztán megköszörülöm megint a torkom.
- Viszont ez a képessége rád nézve nagyon veszélyes. Most hogy mindenki új utakat keres, van aki a téboly mezején hadakozik, kapva kapna a lehetőségen, ha a fülébe jutna. Óvatosnak kell lenned!
Még egy korty, de aztán gyorsan kiegészítem magam.
- Nekem lakat a számon.
Amúgy is harapófogóval kell belőlem mindent kiszedni, és nem áll érdekemben bátyám ellenére tenni.


Öltözék@Bandas Sonoras