Marc és Heaven - "Az új kis jövevény"

Fárasztó napom volt, mert szerencsére jól ment a virágüzlet. Sokan betértek oda, hogy aztán valamilyen virággal együtt távozzanak. Mindig mosolyogva elegyedtem beszélgetésbe a betérő vevőkkel, de akkor is, amikor egyértelmű volt, hogy valaki csak nézelődik vagy az árak után érdeklődik csak. Legalább a sok vevőnek köszönhetően kicsit képes voltam nem gondolni a bűntudatomra, hiszen még nagymamámnak se szóltam arról, hogy hamarosan bővülni fog a családunk, pedig lassan ideje lenne már. Örökké én se titkolhatom, de akkor se tudtam rávenni magam, hogy beszéljek erről. Előbb talán az apával kellene, de az még nehezebb volt. Féltem a reakciójától, vagy attól, hogy úgy érzi majd, hogy csapdába esett, pedig nem volt szó semmi ilyenről se. Ha nem akarna részese lenni a gyermekünk életének, akkor egyedül is megoldanám. Megannyi egyedülálló szülő él  a világban, biztosan nekem is menne. Nem tudnám ezért hibáztatni őt, de senkinek se lenne joga arra kérni, hogy valamilyen módon mondjak le róla. Soha nem tudnám megtenni, egyszerűen még a gondolattól is kirázott a hideg. Talán amiatt is éreztem így, hogy tudtam milyen érzés az, amikor a családod lemond rólad és úgy tesz, mintha nem léteznél.
Rettegek és minden egyes alkalommal, amikor hazaértem még inkább eluralkodott rajtam a bűntudat. Elég volt csak meglátnom a nagyi boldog mosolyát, vagy a fáradozásait, hogy valami finom vacsorával tudjon várni és már is úgy éreztem, hogy hálátlan vagyok, amiért még ezt az örömhírt se tudom megosztani vele. Egyszerre volt ez örömhír, meg nem is. Féltem az emberek reakciótól, de legfőképpen attól, hogy talán soha nem leszek elég jó anya a saját gyermekemnek és esetleg a saját önfejűségemnek köszönhetően nem fog mindent megkapni, amit más családtól megkaphatna. A gyomrom összeszorult erre a gondolatra, de szerencsére a telefonom rezgése kicsit kiszakított az önmarcangolásomból még mielőtt leülhettem volna vacsorázni. Nem értettem, hogy mi lehet ennyire fontos, de miután megittam a teámat újra belebújtam a kabátomba és elindultam Marc házába. Reméltem, hogy nem kisfiával történt valami, mintha nagyi említette volna, hogy beteg lett, de bevallom, hogy nem igazán figyeltem arra amit mondott. A gondolataim túlzottan bekerítettek és alig hallottam meg, vagy vettem észre, hogy mi is történik körülöttem.
Kopogtam párat az ajtón, majd egyszerűen besétáltam. A csengőt inkább hanyagoltam, mert nem szerettem volna, ha Teo netalán felébredne rá, ha esetleg ledőlt már aludni. Alig csuktam be magam mögött az ajtót, még sapkámat se volt időm levenni, amikor már ott állt előttem Marc. Mellettem elnyúlva be is zárta az ajtót, aminek köszönhetően kicsit értetlenül néztem rá.
- Tudom, megírtad már és ezért vagyok most itt. – próbáltam higgadt maradni, de nem teljesen ment. Ez a fajta viselkedése számomra is ismeretlen volt. Nem értettem, hogy mi ütött belé. – Tudod, ez elég ijesztő, hogy ránk zárod az ajtót. Ez már részben emberrablás, nem? – megköszörültem a torkomat, majd kibújtam a csizmámból, felakasztottam a kabátomat és elindultam a nappali felé. Leültem a kanapéra és várakozóan néztem rá. – Mi volt ennyire fontos, hogy nem várhatott reggelig vagy legalább vacsora utánig? Teo jól van? – néztem rá aggódva, mert mi van akkor, ha vele történt valami? Na, azt már nem élném túl, de akkor minek zárta volna ránk az ajtót? Ez egyre furább volt, de egyelőre próbáltam csillapítani minden egyes félelmemet, eddig mindig annyira figyelmes és gyengéd volt velem. Nem hiszem, hogy képes lenne bántani, de pont ezért ijesztett meg, mert úgy éreztem, hogy számomra ismeretlen helyzetbe sétáltam be, mert zaklatottnak tűnt, de nem olyan módon, mint esetleg máskor szokott. – Szóval? – néztem rá tanácstalanul és reméltem hamarosan választ kapok.

A szívem zakatolt minden egyes lépéssel, amivel közelebb kerültem Marc és Teo otthonához. Egy aprócska hang a fejemben azt suttogta, hogy inkább forduljak meg és menjek haza, vagy akár világgá is, hiszen részben már utóbbiban is van tapasztalatom. Nem csak az addigi életemet, barátaimat hagytam magam mögött, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy meghaltam a szemükben, mert követni akartam a saját álmaimat és vágyaimat, hanem még a várost is magam mögött hagytam. Viszont úgy éreztem, hogy most még rosszabb fog rám várni. Mi van akkor, ha valahonnan megtudta és netalán kiakad, hiszen soha nem mondtuk a másiknak, hogy szeretlek, vagy egy pár lennénk. Néha mondjuk majdnem kicsúszott a számon a kérdés, hogy akkor mi is van közöttünk, vagy ő mit is érez, vagy éppen az a bizonyos szó, de aztán szerencsére mindig időben sikerült a nyelvemre harapni, mert mi van akkor, ha számára csak egy kellemes időtöltés voltam és nem több? Ha számára csak egy segítség vagyok, aki segít a fiával és néha neki a sebeinek ellátásában, vagy éppen más téren. A gyomrom görcsbe rándult, a kezem hasamra siklott és mély levegőt vettem, amit ezek után lassan fújtam ki. Muszáj volt megnyugodnom. Nem számít, hogy mi lesz, akkor is megtartom a babát. Efelől kétségem se volt, afelől már annál inkább, hogy ez miként fog menni, de egyelőre nem akartam ezen agyalni, elég volt most arra koncentrálnom, hogy meg tudjam mi történt és miért üzent olyan furán.
A baljós érzések és a félelem még inkább lecsapott, amikor bezárta mögöttem az ajtót, hiszen soha nem tett ilyet. Tényleg nem értettem, hogy mi ütött belé, hiszen úgy tűnt, mint akit az ideg éppen darabokra tép. Rossz híreket kapott, vagy én aggódtam megint túl a dolgokat és Teoval történt valami? Bár akkor meg minek zárná be az ajtót? Nem értettem, egyszerűen képtelen voltam a dolgok mögé látni, viszont a szavaira felkaptam a fejemet.
- Soha nem hazudtam neked, így fogalmam sincs, hogy miért mondod ezt. – hiszen tényleg nem tettem. A terhesség és a gyerek se jött soha szóba köztünk, mostanság meg pláne nem. Az, hogy nem mondtam el, az nem volt hazugság, maximum titok, de hazugság semmiféleképpen se, mert nem tagadtam le! Miközben testtartását és arcának vonásait fürkésztem akaratlanul is arra gondoltam, hogy mindig is ekkora darab volt, vagy csak most a viselkedése miatt tűnik ilyen nagynak és ijesztőnek, de az is lehet, hogy én mentem össze még inkább a mosásban.
- Örülök, hogy nincs semmi komolyabb baj. Ha segítség kell, akkor nagyi szívesen segít, de akár én is vehetek ki szabadságot. – ajánlottam fel kedvesem, mintha csak ettől remélném azt, hogy minden visszazökken a normális kerékvágásba, de talán túlzottan naiv voltam. Ha azt hittem, hogy ő soha nem fog igazán a lelkembe gázolni, mint a családom tette, akkor tévedtem, mert a következő pillanatban megtette. Szinte fel se fogtam, hogy mit teszek, csak akkor döbbentem rá a tettemre, amikor a csattanás jellegzetes hangja megütötte a fülemet. Soha nem ütöttem meg még, de most megtettem. Tenyerem arcán csattant, amibe minden erőmet beleadtam. Ott álltam előtte, sebzett lélekkel és sírásra görbülő szájjal.
- Mi van??? – kérdeztem meg döbbentem, de még mindig csendesen, mert egyszerűen sokként ért a dolog. Sietve töröltem le a megjelenő könnycseppet, mintha csak egy porszem lenne. - Tudod, én tényleg szeretlek, de nálad nagyobb tuskóval jelenleg még nem találkoztam, pedig a szüleimet nem könnyű lekörözni. Sok mindennek hittek már, de ez…. – tényleg nem találtam a szavakat, majd kifújtam a levegőt és a lehető legtávolabbra sétáltam tőle, ha megpróbált volna hozzám érni vagy megakadályozni abban, hogy távolabb kerüljek tőle, akkor elég egyértelműen kifejeztem, hogy meg ne próbálja. – Lehet neked nem jelentett semmit se az, ami közöttünk volt, de nekem igen. Nem szokásom egyszerre több férfival összefeküdni, de igazán kedves vagy, hogy ezt néznéd ki belőlem. Lehet akkor inkább nekem kéne kérdezni, hogy legalább ágyneműt cseréltél a nőid után, amikor engem vittél az ágyadba? – nem volt túlzottan szép feltételezés, de akkor se bírtam lakatot tenni a számra. Összefontam a karomat magam előtt és áldottam a sorsot, amiért képes voltam uralkodni a hangomon, még ha picit olykor meg is remegett. – A te gyerekedet várom a szívem alatt, de tudod mit. Ne is foglalkozz vele, hiszen szerinted másokkal is összefekszem. Add ide a kulcsot, hazamegyek, már úgy is tudod az igazságot. – tényleg el akartam menni. Nem voltam soha jó pókerarcban, így tökéletesen leolvashatta az arcomról, hogy mennyire megbántott és tényleg a sírás határán vagyok. Ennyit arról, hogy erős nő vagyok, mert nem. Túlzottan könnyedén ragadtak magukkal az érzelmeim és még el se tudtam igazán rejteni a világ elől. – Marcus, tényleg kérem a kulcsot, vagy sikítani fogok! Nincs kedvem ezt az ostoba beszélgetést folytatni és hallgatni az alaptalan sértegetéseidet, amivel még inkább megtaposol. – próbáltam eléggé határozott lenni, de esélyesen úgy festhettem, mint egy kiscica, aki azt hiszi magáról, ha karmait megmutatja, akkor máris tigrissé változik. Szóval inkább nézhettem ki cukinak, mintsem félelmetesnek.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. – arcomra volt írva, hogy tényleg nem tudom mikor nem mondtam igazat, mert szerintem nem történt ilyesmi. Két napja tudom azt is biztosra, hogy kismama vagyok, mert nem akartam elhinni a tesztnek, se a számításaimnak. El kellett mennem orvoshoz, hogy biztosra mondja, azóta meg? Nem álltam elé, ez tény, de nekem is idő kellett mire képes voltam igazán elfogadni azt, hogy mibe is csöppentem bele. Ez nem olyan dolog, mint mondjuk megkérdezni, hogy mit kérsz vacsorára?
Szóval tényleg nem értettem mire gondol, mert ha netalán valahogyan megsejtette ezt, akkor se volt igaza ezzel a kijelentésével.
- Megesik ilyenkor, vagy lehet az egyik étellel volt a gond, amiből főztem. – mert először én is ezt hittem, aztán jött a számolás, majd a teszt és a sokk. Aztán jött a tagadás, majd a vizsgálat és akkor már eléggé egyértelmű volt, hogy miről is van szó, de akkor se hazudtam. Először én is azt hittem, hogy gyomorrontásom van és azt se értettem, hogy ő erről honnan tud. Egyszerűen nem értettem és egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy lehet a nagyit inkább magammal kellett volna rángatnom.
- Tényleg ennyiszer ütöttek már fejbe, hogy fogalmad sincs, hogy miért kaptad? – csattantam fel én is picit, de aztán sietve vissza is vettem a hangerőből, mert bosszantott, hogy nem bírta értelmezni a dolgokat, hogy miért is kapta ezt. Azt meg inkább próbáltam eltitkolni, hogy a tettem engem is hasonlóan meglepett, mint őt, de akkor se bántam. Túlzottan is fájtak a szavai ahhoz, hogy sajnálni tudjam azért, hogy pofont kapott. Egyébként is kapott már ennél biztosan jóval erősebb ütést is, szóval lehet meg se érezte igazán. Így inkább próbáltam elkergetni a bűntudatomat.
- De, pontosan azt fejezted ki azzal, amit mondtál! – a mutatóujjammal még felé is böktem, ami érdekesen festhetett, mert míg arcomról egyszerre olvashatott le szomorúságot és dühöt, addig a hangom újra teljesen higgadtan csendült. Nem csak Teo miatt, hanem amiatt is, mert soha nem voltam jó ebben az ordibálásban, mintha ilyen téren nálam valami nagyon félresikerült volna.  – Te most tényleg azt mondtad, hogy bolond vagyok, miközben te hasonló dologgal gyanúsítottál meg. Mi van, még se olyan kellemes ez a gyanúsítgatás, mint te hitted vagy gondoltad, hogy csak úgy dobálózhatsz hasonlóval? – sajnos viszont volt egy olyan sejtésem, hogy ő nem fogja felfogni azt, hogy ugyanazt kapta vissza, amivel engem vádolt alaptalanul, mert nem volt semmilyen másik férfi az életemben. Csak ő volt, de akkor se hittem volna azt, hogy elméletben érettebb nálam, de gyakorlatban nagyobb drámát művelt, mint ami szükséges lett volna és közben azt se vette észre, hogy a szavaival miként ejt rajtam sebeket. Olyan sebeket, amiket valószínűleg nem fogok tudni elfeledni csak úgy neki, mert nagyon is fájt, hogy bolondnak mondott, vagy éppen azt nézte ki belőlem, hogy egyszerre több férfival is találkozgatott, alapból se tettem volna, de amúgy időm se lett volna rá. Ott volt a nagyi, a munkám és ők ketten. Még is mikor lett volna rá lehetőségem? Semmikor.
Miután az igazságot kiböktem, azok után legszívesebben tényleg eltűntem volna és megpróbáltam volna elfeledni ezt az egészet, de sajnos ez se jöhetett össze és még a remény is egyre inkább messzebbre reppent olyan téren, hogy normálisan tudjak vele beszélgetni. Soha nem láttam még ilyennek, de egyre inkább megijesztett. Féltem attól, hogy netalán pár perc és teljesen felrobban, esetleg elveszti a fejét. Soha nem féltem tőle, de most igen. S amikor hirtelen beállt közém és az ajtó közé, akkor összerezdültem és megpróbáltam hátrálni tőle, mert nem akartam a sértéseit követően a közelében maradni. Míg a másodpercek teltek, addig egyre inkább félni kezdtem, hogy vajon valaha igazán ismertem-e őt, vagy ez is ő valójában, csak eddig remekül eltitkolta előlem és nagyi elől is, hogy milyen félelmetes és őrült is mindamellett amit már mutatott magából. Az egész olyan volt, mintha egy teljesen másik Marc állt volna előttem, mint aki a bő egy évben volt szerencsém megismerni és akit akaratlanul is közelengedtem a szívemhez, pedig talán nem kellett volna. Most határozottan úgy éreztem, hogy hiba volt beleszeretnem ebbe a férfiba.
- Szóval most már hazugnak is tartasz? Egyre jobb, még mit szeretnél a fejemhez vágni azért, mert te képtelen vagy vállalni a felelősséget? Hol voltál akkor, amikor mindenhol arról beszélnek, hogy százszázalékos védelem nem létezik? – a karomat összefontam magam előtt védelmezően és egészen addig hátráltam, míg a falnak vagy bútornak nem simult a hátam. Reméltem, hogy ezzel is jó pár méterre kerültem tőle, miközben egy-egy könnycsepp gurult végig az arcomon, hogy a mélybe zuhanjon, ahogyan én is teszem. Úgy éreztem, hogy a szavainak köszönhetően megnyílt alattam a talaj és szép lassan el fog nyelni a sötétség.
- Másrészt meg mit akarsz megbeszélni? Szerinted hazudok, másrészt meg úgy viselkedsz mint egy eszelős. Nem lehet veled normálisan beszélni! – néztem rá komolyan, majd letöröltem a könnyeimet, mert nem akartam, hogy még ezzel is netalán a kedvére tegyek, ha még inkább belém szeretne rúgni még valamivel. – Tiéd a gyerek, de nem kell aggódnod, mert nem kell vállalnod a felelősséget, megoldom egyedül is. – szomorúan, de még is komolyan csendült a hangom és fel se tűnt, hogy időközben már kicsit reszketni is kezdtem. A gyomrom is egyre inkább kavarogni kezdett, így sietve indultam el a mosdóba, ahol még szerencsére volt annyi erőm, hogy magamra zárjam az ajtót és csak utána adjam ki a délután evett dolgokat. Miután végeztem, megmostam az arcomat és kiöblítettem a számat, majd az ajtóhoz léptem, de nem nyitottam ki. – Marcus, én tényleg haza akarok menni. Nem lehet veled normálisan beszélni, én még elviselem, hogy a lelkembe gázolsz és olyanokat állítasz, amilyen nem vagyok, de azt nem fogom hagyni, hogy a kiakadásod esetleg ártson a babának. – reméltem, hogy ezzel legalább kicsit jobb belátásra bírom bírni őt és visszavesz a dolgokból, meg elkezd gondolkodni azelőtt, mielőtt ostobaságokat mondana ki, vagy pedig tényleg hazaenged és majd inkább visszatérünk a dolgokra később, ha már ő is képes lesz felmérni azt, hogy egy érző emberi lénnyel beszél és nem dobálózhat csak úgy mindenféle dolgokkal.

- Lehet nem mondok el mindent, de attól még nem hazudtam. – komolyan csendül a hangom és arcomról könnyedén leolvashatja, hogy kezd egyre inkább nem tetszeni ez a helyzet. Még inkább megtanulom pillanatokkal később, hogy ideje lenne többször hallgatnom a megérzéseimre, mert olyan irányt vesz ez az egész, ami miatt tényleg úgy érzem, hogy sokkal jobb lett volna, ha nem teszem be ide a lábamat. Nem álltam erre még készen, arra meg még inkább nem, hogy olyan dolgokat vágjon a fejemhez és olyan stílusban, amiben tette, amik nem is voltak igazak.
- Ne tégy úgy, mintha megérezted volna! – sziszegem a fogaim között, mert biztos vagyok benne, hogy olyan volt számára, mintha  csak egy szúnyog reppent volna az arcára. Ennél sokkal nagyobb ütéseket visel el hétről hétre, s még ez volt a legfinomabb módja annak, ahogyan a szavaira reagálhattam. Biztosan kevésbé díjazta volna azt, ha netalán a nemesebbik szervét találom el, de lehet azt kellett volna tennem, akkor talán észhez tér és kevésbé sebzett volna meg a sok hülyeséggel, amit mondott. Egy gond volt, hogy nem voltam igazán harcias teremtés. Inkább szerettem békésebb módon intézni az ügyeket és eddig azt hittem, hogy ő is ilyen, de minden egyes perccel egyre inkább elbizonytalanodtam, hogy tudom-e még kicsoda ő, vagy amit az elmúlt egy évben mutatott az mind hazugság volt. Talán, ha nem hordtam volna a gyerekünket a szívem alatt, akkor minden könnyebb lett volna, de így még inkább bántott a sok téveszméje, meg az, hogy ilyeneket gondol rólam. A szívem apró darabokra kezdett hullani, arcomat könnyeim mosták, miközben a fájdalom és a riadtság egyre inkább kiolvasható volt nem csak a reakcióimból, de még a pillantásomból is.
- Felfogod a szavaid súlyát? – kérdeztem meg meglepően higgadtan és őt fürkésztem. – Tudod, azt hittem, hogy egy érett, normális felnőtt férfi vagy, de már látom, hogy tévedtem és hazugság volt minden szavad és tetted az elmúlt bő egy évben, mert az a férfi akit én ismertem az soha nem viselkedne így és nem állítana valótlant. Teo is a véletlennek köszönhetően lett, vagy tévednék? Akkor miért vagy képtelen felfogni azt, hogy ez újra megtörténhet? Hogy van merszed azt állítani, hogy több férfival is egyszerre összefekszem?! Nem feltételezed, hanem biztosra állítod ezt, pedig jobban nem is tévedhetnél!!  – szerencsére legalább egy kis erőt sikerült a hangomba préselni, miközben úgy éreztem, hogy igazából egyre inkább üressé válok és nem marad más, csak a pokolian kínzó fájdalom és még az az apró öröm is, amit a kicsi jövetelével éreztem az egyszerűen elillant, mintha soha nem létezett volna. A bennem lobogó reményteli lángot könnyedén oltotta ki, hogy ridegség és a félelem vegye át a helyét. – Fogalmam sincs, hogy ki vagy és nincs jogod itt tartani. Akkor meg pláne nem, ha hiába mondom az igazat, mert te továbbra is ragaszkodsz ahhoz az elméletedhez, hogy több vasat tartottam a tűzben, vagy nevezzük a nevén kurvákhoz méltóan viselkedtem. – mert igen, számomra minden nő az volt, aki egyszerre több férfival is képes volt kavarni és hülyíteni őket, hogy mennyire szereti őket. Én nem ilyen voltam. Tisztességes lánynak neveltek és soha nem volt egynél több férfi egyszerre az életemben. Lehet régimódi voltam ilyen téren, de ilyen voltam és mélységesen fájt, hogy ő olyannak lát, amilyen nem vagyok.
- Talán csak nem akarom, hogy olyan ember akarjon felelősséget vállalni a gyerekemért, aki hazugnak és szajhának is gondolt, pedig semmi okot nem adtam egyikre se. – ejtem ki a szavakat ridegen, mielőtt még a rosszullét újult erővel csapna le rám, aminek köszönhetően a mosdóba rohanok. Legalább már nem kellett tovább megpróbálnom előre elrejteni, hogy miként remegtem nem csak belül, hanem már a testem se. És hirtelen még az se érdekelt, hogy netalán ezzel a dologgal megbántottam őt. Őt se érdekelte, hogy miként tépett darabokra, miként hitt a téveszméiben hiába mondtam bármit is. Túlzottan fájt, de talán leginkább az, hogy egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy félreismertem és csak amit eddig mutatott az egy gondosan felépített maszk volt. Sikerrel járt, beleszerettem és még ha félve is, de örömmel mondtam volna el neki pár nappal később, hogy babát várok, de nekem is szükségem volt arra, hogy felfogjam, de időt se adott rá. Az meg már nem is érdekelt, hogy honnan szerzett tudomást róla. Egyszerűen csak el akartam innen tűnni és még a rosszullét is kellemesebbnek tűnt, mint vele egy légtérben maradni továbbra is. Amikor meghallottam azt, miként próbálja újra és újra lenyomni a kilincset összerezdültem, majd újra a vécé fölé görnyedtem és hánytam. Pedig reménykedtem benne, hogy talán a szerencsések közé tartozhatom majd, de lehet ebben is tévedtem. Talán rosszabb lesz az első három hónap, mint bármi más az eddigi életemben. – Mit érdekel? Szerinted úgy is mással hoztam össze. – keserűen csendül a hangom, majd erősen harapok az alsó ajkamba, hogy a nyöszörgésemet visszatartsam, ami a sírással együtt kívánkozik a felszínre. Inkább újra kiöblítem a számat, majd az ajtó előtt csúszom a földre. A testem rázkódik a sírástól és nem értem, hogy miként keveredhettem ilyen helyzetbe.  Lábamat felhúzom, átölelem és a térdemre hajtom a fejemet, mert biztosan innen addig ki nem megyek, amíg biztos nem lehetek abban, hogy elhagyhatom ezt a házat.
- Én se akartam, hogy darabokra törj vagy a frászt hozd rám, de még is megtetted. Mint láthatod ez nem kívánságműsor. Haza akarok menni! – fáj minden egyes szó, de ahogy eddig, úgy most se állt szándékomban hazudni. Nem érdekelt, hogy mennyire fog neki fájni, de legalább tudhatja azt, hogy mennyire megbántott. Amikor meghallom a távolodó lépteket, akkor is habozok. Nem mozdulok meg egyből, hanem várok és csak utána nyitom ki óvatosan az ajtót. Először csak kilesek rajta, amikor meglátom a kulcsot, akkor sietve indulok el az irányába, majd felkapva rohanok az bejárati ajtóhoz. Kell egy kis idő, mire sikerül a zárba tennem a kulcsot, mert annyira remeg a kezem, ahogyan a zokogásomat se tudom elrejteni. Ajtót kitárva kezdek el rohanni haza, az se érdekel, hogy nyitva marad utánam. Sietve rohanok, mintha az életem lenne a tét, aminek köszönhetően sikeresen felbukok egy fűcsomóban is, de szerencsére csak a térdemet verem be, meg a kezemet, ahogyan tompítani próbáltam az estét. Sietve tápászkodom fel, majd riadtan pillantok hátra, hogy lássam utánam jött-e. Ha igen, akkor hátrálva kezdek el távolodni tőle, ha nem, akkor egyszerűen hazáig rohanok, hogy beérve a házba magunkra zárjam az ajtót, földre roskadóm és összehúzom magamat, úgy sírok. Hagyom, hogy nagyi az ölelésébe vonjon és megpróbáljon megnyugtatni, amire esélye sincs, de még is az ölelésében legalább biztonságban érzem magam.