Agathe Heaven Moore

Kislányos arc és „gyermeteg” báj jellemez, amihez hosszú barna haj és csokoládét idéző szempár társul. A magasságommal nem tűnök ki a tömegből, de ha még mellécsapjuk azt is, hogy mennyire vékony vagyok, akkor nem túlzás azt állítanom, hogy simán láthatatlanná tudok válni egy nagyobb tömegben, vagy lehet egyébként is, hiszen előszeretettel jönnek nekem az emberek úgy, mintha ott se lennék. Akadnak olyanok, akik azt hiszik, hogy anorexiás vagyok, de szó sincs erről. Marc, Teo és a nagymamám is megmondója annak, hogy férfiakat megszégyenítő adagokat tudok olykor eltüntetni.

Nehéz kérdés az, hogy milyen vagyok, hiszen az emberek magukat mindig másabbnak látják, mint amilyenek valójában, vagy mint amilyennek mások látnak minket. Én azt mondanám magamra, hogy erős és kitartó vagyok, illetve azt hiszem a szívem és az eszem is helyén van. Néha már igazán bosszantó tud lenni a kitartásom, hiszen ha valamit elhatározok, akkor képtelenség lebeszélni róla, ami miatt képes vagyok igazán nagy fejfájást okozni a környezetemben élőknek.
Kedves, barátságos és segítőkész vagyok. Mindenkivel próbálok barátságos lenni, még annak ellenére is, hogy pontosan azok fordultak el tőlem, akikről soha nem gondoltam volna ezt. A családom kitagadott, de ennek ellenére is igyekszem inkább a jó dolgokra koncentrálni, minden egyes nap találni legalább egy jó dolgot, amiért megéri már mosolyogni, amitől szebb lehet a napon. Nem mindig könnyű, de igyekszem inkább a fényt keresni a sötétség helyett. Mindennek ellenére is képes vagyok pánikba esni, ha túlzottan sokáig veszem el a gondolataimban, mert a múltam nem ereszt, de egyelőre sikerült talpon maradnom és remélem, hogy mindig is így lesz.
Ami még talán fontos lehet, hogy gondoskodó vagyok, néha lehet már túlzottan is, de eddig se Marc, se a nagyi és a pici Teo se reklamált emiatt.

-

- Heaven! Heaveeeeen, gyejeee ki!! - válaszra se vár, hanem az aprócska kezeivel újra az ajtón kezd el dörömbölni. Sietve törlöm le a könnyeimet, mély levegőt veszek, hogy utána ugyanazt tegyem, mint az elmúlt közel egy évben, vagyis a világ legédesebb kisfiára vigyázzak. Hihetetlen, hogy már 2 éves. Mielőtt a nagymamámhoz költöztem volna a családi botrányt követően ő segített be Marc-nak a kisfia nevelésébe. Szép lassan pedig egyre többször vettem át a nagyi helyét, először el akartam küldeni, mert nagyi beteg volt, én meg még csak pár napja tértem "haza", de annyira kétségbeesett volt, hogy végül beadtam a derekamat. Nem, nem álltam hivatásos dadának, van rendes munkám az egyik virágüzletben, de ha tudok, akkor szívesen segítek, mert míg eleinte csak Teo, úgy a hónapok és évszakok múlásával Marc is egyre közelebb került a szívemhez...
- Itt is vagyok, kisördögöm. Megetted a vacsorádat? - próbálok szigorúan nézni rá, de ismer már annyira, hogy tudja sose tudnék igazán haragudni rá. Elég csak bevetnie azt a bizonyos nézését, amivel minden gyerek képes levenni a felnőtteket a lábáról és már el is párolog minden rosszallásom.
- Miért vagy szomorú? Megettem mindent, még a tiédből is csipegettem, hogy neked se kelljen olyan sokáig ott ülnöd. - néz rám tanácstalanul, mire igyekszem őszinte mosolyt varázsolni arcomra. Miért is hittem, hogy elkerülheti a figyelmét, hogy kevesebbet ettem, mint szoktam, de nem tehettem róla. A gyomrom újra és újra tiltakozott a vacsorára szánt ételtől, pedig az illata is mennyei és Teo kedvence, de akkor se tudtam pár falatnál többet enni.
- Nem vagyok az, hogy is lehetnék, ha te itt vagy? - leguggoltam hozzá, majd ölelésembe zártam. Fejét a vállamhoz fúrta, majd pár perc ölelkezést követően hatalmas puszit nyomott az arcomra.
- Szejetleeek. - édesen csendült a kishercegem hangja, ennek az egyetlen szónak köszönhetően újra őszinte mosoly költözött az arcomra. Vajon akkor is ezt mondaná, ha tudná, hogy a féltestvérét hordom a szívem alatt? Még magam sem tudtam, hogy örülök-e ennek, hiszen részben bonyolult volt a viszonyunk az apjával. Soha nem mondtuk ki, hogy egy pár lennék, de amitől tegnap még csak féltem, az mára már valósággá vált és nem tudtam, hogy mit is kéne tennem. Semmi kétség nem volt, nem futhattam el, de azt se tudtam, hogy merre kéne mennem, vagy miként is mondhatnám meg az édesapjának, hogy újra apa lesz... Egyáltalán örülne neki?
- Én is szeretlek, mit szólnál, ha ma te választanál mesét? Addig én rendet rakok a konyhában, megegyeztünk? - játékosan az orromat az övéhez érintettem, mire elkezdett nevetni, aztán pedig puszikkal halmoztam el, mire sikítani kezdett és próbált szökni az ölelésemből. Idővel hagytam is neki, játékosan úgy tettem, mintha próbálnám elkapni, de természetesen sikerült a szobájába menekülnie. S míg ő a mesekönyvei között nézelődött és a plüssök között válogatott, hogy kik is hallgassák velünk a mesét, addig én visszasétáltam a konyhába. Kimerülten és émelyegve takarítottam el a vacsoramaradékát, majd a megszokott cetlit a hűtőre ragasztottam, hogy Marc is tudja, hogy a nagyi megint több személyre főzött, így neki is maradt az ételből. Azt meg csak remélni mertem, hogy nem esik baja és nem fog az este folyamán becsöngetni, hogy ellássam az újabb sérüléseit, amit az újabb bunyója során szerzett. Gyűlöltem, hogy minden hétvégén kockára teszi az életét, eleinte csak Teo miatt, utána már magam miatt is, most pedig a bennem növekvő élet miatt is, amiről ő még nem is tudott.
Miután végeztem a konyhával elindultam a törpe szobája felé, de közben sejtésem se volt arról, hogy valamit kicsent a táskámból és a kincsei közé rejtette. Pedig ha tudtam volna, akkor biztosan nem lettem volna ennyire higgadt.
- Sikerült választanod? - néztem rá szeretetteljesen, majd bebújtam mellé az ágyba és elvettem tőle a mesekönyvet. - Akkor nézzük kedvenc mackónk újabb kalandját. - megvártam míg befészkelte magát az ölelésembe, puszit nyomtam a homlokára és utána mesélni kezdtem. A mese szép lassan álomba ringatta őt, idővel a fáradság engem is legyőzött édes szuszogását hallgatva. Végül az ajtónyitódásra és a közeledő léptek zajára riadtam fel, miközben hirtelen azt se tudtam, hogy merre vagyok.