Michael & YHWH - Újra közel a messzeségben

Hallottam, hogy szóltál hozzám, fiam!
Eljutott hozzám a hangod.
Az összes, válaszért sóvárgó szavad.
S míg egyedül némaságot kaptál cserébe, addig bennem gyűltek a viharfelhők, gondolatok, a tudás, képek terhes kavalkádja arról, ami gyermekeimmel, még pontosabban gyermekeimben zajlik.
Eredményül most sötét fellegek, elrebegett fohászok súlyával követelnek maguknak egyre szélesebb birodalmat az égbolton, mígnem sűrű, vastag takaróval nem lepi el a Holdat és a csillagokat Los Angeles felett. A dominanciát ezzel átveszik a mesterséges, városi fények, melyek világában a halandók tovább folytatják mindennapi életük folyamatait, a járművek és gyalogosok forgataga, mint olajozott gépezet működik tovább a maga lenyűgözően töretlen és zökkenőmentes iramában.
Nekik nem tűnik fel, hogy valamiféle változás állt volna be a környzetükben. De helytállóbb, hogy számukra nincs igazán mit észrevenni, hiszen az olyan előjelek, mint a magas páratartalomtól nehézzé váló levegő vagy az első felhőközi villámlások látványa önmagukban nem hordoznak olyan töltetet, ami gyanakvásra, kérdőjelekre adhatna okot. Nem arra gondolnak, hogy valamiféle erő gyűjtötte egy csomópontba a jelenségeket a fejük felett, még kevésbé fordul meg gondolataik foszlányai közt az, hogy eme események láthatatlan fonalait egy személlyel kössék össze. Olyannal, aki közöttük jár. Olyannal, kinek emberi tudat számára érthetetlennek titulált írással ékesített, gravírozott tolla puhán fekszik a papíron, melyet pillanatokkal ezelőtt még halk, türelmes, nyugodt tempójú sercegés közepette illetett.
Megállt munkájában. Megpihent.
Nem.
A tiszta igazság ennél jóval fájóbb, sorainak ugyanis bár a végére ért, a régebbi korok írásképét idéző, kifogástalan tökéletességgel kanyarított betűk megformázásával nem tett mást, minthogy a vékonyka, sérülékeny anyag, a papírlap börtönébe zárta általuk mindazt, mi tulajdonosát foglalkoztatja. Jelenleg például bezárult körként ismétlődik meg egyetlen folyamat hosszú végtelenségében: egy hullócsillag távolodása, ragyogó látványának elvesztése, amint alábukik valami mélységes sötétbe, valami visszafordíthatatlanba. Valamibe, ami végtelen, s végérvényű. A távolba révedő tekintet szinte látni is véli megtörténni. De nem azért, mert a hullócsillag valóban ott lenne. Nem, nem úgy, hogy az emberek láthatnák.
Nem a jelenükben.
Az ablaktáblán túli világban kalandozó, merengő szempár csakugyan messze jár. Messzebb, mint felfogható. A hullás számára múlt, egy emlék, ami ugyanolyan élénken él benne, mintha a tegnap történése volna.
Így is van.
Számomra így.
Az idő sűrű, teli tartalommal, ám az utcára való kitekintéssel nem egyedül a pillanatokat, életutak szakaszainak akkori töredékét fogadom be, de egyben az idő szövetén túlra is tekintek. Ebből a szempontból olyan nekem, mint egy függöny, ami félrehúzható vagy leheletnyi rétegű hártya, amin a Nap fénye játszi könnyedséggel hatol keresztül. Ezt teszi vele pillantásom, visszanyúlva egészen addig, hogy kitegyen engem újra fiam zuhanásának. S mint a kép, egy gondolat sem hagy vele nyugodni. Mégpedig azé a gondolaté, hogy megismétlődhet. Már most távolinak érzem egy egykori tünemény tündöklő fényét. Ettől könnyfátyol homályosítja el tekintetemet. A fiziológiai reakció folyamatát visszafoghatnám, ki is kapcsolhatnám akár, de nem akarom. A négy falat leszámítva nincs, mi elárulhatná az arcomon legördülő könnycsepp létezését vagy az emberek számára esetleg érdekesnek hatható részletet, mely szerint azzal egyidőben, hogy a magányos könnycsepp aláhullott a mélybe, ahogyan egy csillag tette azt hosszú évezredekkel ezelőtt, s koppanva ért a gyermekem imáit tartalmazó papírra, odakint is eleredt az eső.
A vízfolt, melyet a lapnak elszenvednie kellett volna, azonnalinak mondható gyorsasággal szívódott fel, mintha a felület maga itta volna magába olthatatlan szomjúsága okán. És vele együtt felemésztette a fekete, cikornyás betűket is, nem hagyva hátra többet a makulátlan, érintetlennek tűnő fehérségnél. Ezt anélkül veszem tudomásul, hogy rápillantanék. Helyette elhatározás köti most le figyelmem nagyját.
A bizonyosság, hogy nem akarom, hogy újabb égi csoda aludjon ki, és a keresés, amibe belekezdek a megelőzés érdekében.
Lehunyt szemekkel kutatom át a bolygót esszenciája után, s nem is telik bele sok idő, talán másodpercek csupán, mire sikerül megéreznem a Mennyei Herceg sajátos auráját.  
Ekkor megtorpanok, egyetlen pillanatra.
El szeretném érni, akaratomon keresztül kinyújtani felé kezemet, mégsem teszem. Nem éreztetem vele jelenlétemet, nem azon nyomban. Megvárom inkább, amíg megfordul és amikor így tesz, akkor használok nagyobb erőt annál, mint amit meg szoktam engedni magamnak itt a Földön.
Szükséges lépés.
Ahhoz, hogy érezzen, hogy tudja, vele vagyok és ahhoz, hogy fenntartott lepel nélkül szólhassak, figyelmét kell kérnem, de olyan helyen, ahol csak magunk vagyunk.
Hallottam, hogy szóltál hozzám...
Ezt akarom mondani.
Mégsem ez az, ami ajkaimról lepereg.
- Michael... - szinte suttogom magam elé a nevét, de tudom, hogy ő egész bensőjében kristálytisztán fogja érzékelni a valódi hangomon szóló elhívatást. Magamhoz szólítom, ahogy tettem azt már többször otthonunkban és éppen azon célból ejtem ki nevét szelíd szeretettel, ahogy tettem azt a legeslegelső alkalommal, hogy tudassam, éreztessem, hová is hívom.
A következő pillanatban, ha körbenéz, láthatja, hogy már nem a földi világ köszönti. Mindketten kiszakadtunk abból a dimenzióból.
Hazatértünk. Átmenetileg.
Aranytorony pretóriuma ölel minket körül.
Itt nem láthatja azt az alakot, ami az emberek közt élve a napokat álcáz engem, ellenben akadály nélkül érzékelheti a termet betöltő meleg fényt, hallhatja hangomat, ami bármerre fordul, mindig háta mögül fog majd érkezni.
- Feladatot szeretnék rád bízni. - eredeti formám teheti, de egyből a tárgyra térek. Mégis, miután célba ért kijelentésem, nem hozom még szóba Gabrielt, helyette növelem a fényességet körülöttünk és egy pontba koncentrálva energiámat, a vállán puha érintést érzékelhet. Fénylő ujjak törődő tapintását.
- Hallottam imáidat. - újabb kinyilvánítás, a megnyugtató szavak helyett, miszerint nem vagy egyedül, sosem voltál.
Katona, a leghatalmasabb mind közül, ám ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a fiam.

Elohim& Mihály @

A halandó ember nem értheti, nem foghatja fel érzékeivel azt az érzést, amit számomra jelent a Mennyek és Atyám távolsága. Lehunyom a szemem és halkan fohászkodom hozzá, beszélgetek vele. Elmondom neki az emberek világában megélt tapasztalataimat, és az emberek nyelvén öntöm szavakba a bensőmet kitöltő kaotikus fergeteget.
Szárnyaimat előhívva térdelek le a panellakásom kopott, szürke padlószőnyegére, két karomat elkezdem felemelni az ég felé tenyereimet a penészes plafon felé fordítva. Amikor a felkarom derékszöget zár be a nyakammal megáll a mozdulatom, és stabilan térdelek a földön, de kinyújtom szárnyaimat is, melyek plusz stabilitást adnak ebben a pozícióban. Ebben az emberek által hosszú távon kényelmetlen testtartásban kezdek el hozzá fohászkodni.
Saddáj, hatalmas és mindenható Atyám, hallgasd meg szavam a csillagok fényéért könyörgök én, elhívott ám méltatlan katonád, Michael. A Földön töltött idő alatt értékes dolgokat tanulok a halandóktól.  Látva a történelmüket, és az érintkezéseimet velük, egyre többet tanulok róluk. Tudom, volt időm bőven, de most, hogy tartós ideje vagyok itt csak többet látok. Látom a bűnüket és az erényüket. AZ érzelmeik és viselkedésük néha szokatlan, például a gyerekeké. Figyeltem őket a játszótéren a minap és láttam, ahogy két testvér összeveszik az egyik játékon. Hosszas vesződés után a testvérek összeverekedtek, de az anyjuk közbelépett. Szétválasztotta a két fiúgyermeket és az egyik csöppséget megbűntette. Leültette egy padra, míg a fivére ottmaradt a többi baráttal és tovább játszott. Az ítélet jogos volt az édesanya részéről, elvégre a büntetésbe kerülő gyermek okozta a konfliktust, amely megborította a játszótér harmóniáját egy pillanatra. Egy darabig elvoltak a gyerekek, míg a bajkeverő a padon, elszigetelve fortyogott, emésztette magát a saját haragjában, mint amikor a bomba számol visszafele, várva a kitörésre.
Ez a jelenség Sammaelre emlékeztetett. A kezdetekben lévő, első testvérviszály jelent meg a szemem előtt. A pillanat, amikor Sammael csillagként zuhant le és lett börtönbe zárva a Pokol királyaként. Tudom jól, hogy ő is úgy pufogott, szította magában a gyűlölet lángját, akárcsak a kisfiú ott a padon, mely ebben a történetben a Pokol szimbóluma. Azóta csak az jár a fejemben, hogy az ikerfivérem mit érezhetett, miféle önzés lehetett a szívében, amit odabent még fokozott is, az önsajnálat pedig megkeserítette, tudom jól, ő lett az Ördög, levetkőzte nevét és felvette a Lucifer nevet és most annyiónkat sodorja veszélybe. Talán meg tudtam volna előzni ezt, Atyám? Úgy hiszem meg, talán azt kellett volna tennem.  Sokáig nem foglalkoztam Luciferrel, mára már az arca is csak azért maradt meg a fejemben, ahogy láttam szenvedni zuhanás közben. Te vagy a tanúja szavam igazának, életemben először és talán utoljára akkor jelent meg könny a szememben. Lehet nem voltam a legjobb testvére, de fájt az elvesztése, és hogy akkor tudtam mivé fog válni. Talán, ha azt teszem, amit a kisgyermek fivére tett ezután, most minden rendben lenne. Ugyanis ami ekkor történt a gyerekekkel meglepett.
A gyermekcsapat egyre közelebb és közelebb kezdett el játszani a padon ülő társukhoz, mígnem a fivére odament hozzá, és a kisujját nyújtotta, hogy a béke jeleként összefonhassák, majd ezután ujra egyesült a kis társaság. Lehet nekem is oda kellett volna mennem és a kisujjamat nyújtani? Megbocsájtani Sammaelnek, hogy a gyűlölete elapadjon, és talán akkor a te bocsánatodat is el tudta volna nyerni? Nem tudom, egy biztos, hogy ehhez hasonlóra már nem hinném, hogy lenne esély, Lucifer elveszett.  Persze nem ő az egyetlen, akiért aggódok. Másik testvérünk, akiért rendkívül aggódom az Auriel, nyilván tisztában vagy vele, hogy gyermeke született, csoda, hogy a szárnyai még megvannak, elvégre ez hatalmas bűn, mármint eddigi kinyilatkoztatásaid alapján annak számított. Azonban gyarlóságunk jelképét és a gyermekét, ha kérnél se biztos lennék képes elpusztítani. Amikor a kisfiú, akit nevezhetek az unokaöcsémnek a szemembe nézett majdnem összerogytam. Átnézett a sejtjeim között, soha nem tapasztaltam ehhez foghatót. Ez is a küldetésem célja? Hogy érzelmeket tanuljak és értsek meg? Persze tudom, nem kell felfednek a terveidet előttem, elvégre a te akaratod rá fog engem vezetni a megoldásra.
Persze az általad rábízott feladat lefoglalt, többi testvéremre annyira nem figyelek, cserébe jóideje észrevétlenül megfigyelem Lucifert. Ijesztően emberivé vált. Túl sok érzelem köti ide, nagy feladat lesz őt visszaküldeni a Pokolba, ám te mégis ezt kérted tőlem. Már csak az a kérdés foglalkoztat, hogy ez a parancs egyezik-e az akaratoddal. Erre csak te tudod a választ, és nem tudom mit vársz tőlem, remélem majd rájövök, ellenben jó lenne egy útmutatás, irányadás. Elveszettnek érzem magam, mint amikor valakit egy hideg kamrába zárnak el. Hiányzik a fényed, eltűntél előlem, és ez elkeserít, kérlek erősíts meg, ne hagyd, hogy összetörjek én, a Mennyei seregek vezetője. Könyörgök, Királyok Királya, hallgasd meg szavaim - zárom le beszédemet az Úrhoz. Csupán remélem, hogy reagál, sóvárgok a fényének minden apró kis részecskéjére, minden simítására, elvégre számomra ő maradt az igazi család. Nem volt mintacsalád a miénk az idők kezdetén, Anyánk engem nem szeretett, cserébe Atyánktól éreztem ragaszkodást, és én is hozzá kötődtem. A nevem jelentésében kutakodhatok ilyenkor, és feltehetem kérésként is: Ki olyan, mint az Isten? Számomra senki, nekem ő a szülőm, az, akit a legjobban szeretek.
Éppen felkeltem, és megfordultam, mikor a vágyott fény megérintett. Majdnem hátraestem a meglepetéstől, és öröm töltötte el szívem. Ekkor a csontjaimban érzem a nevem rezgését, ahogy Isten kimondja, magához szólít, mint sokszor ezelőtt.
Egyet pislogok és már a csarnokában vagyok is, érzem az auráját, érzem, hogy mellettem áll. A hangját a hátam mögül, de nem is forgolódok, egyszerűen térdre hullok hódolatomat kifejezve előtte. Tudom, hogy a hangja úgyis a hátam mögül fog szólni, bármerre fordulok. Rendkívül erős a fénye, ahogy a hangja a füleimbe ér, az éteri, édes hang, melyre annyira vágyok.
Mikor felkelek, akkor érzem az érintését, csak ezek után szólalok meg.
- Örömmel hallom, köszönöm, hogy figyelsz rám, Atyám – nyilvánítom ki hálámat a saját ügyefogyott módomon. Jó érzés tudni, hogy figyel rám és meghallgatja a szavaimat, annak ellenére, hogy megtehetné, hogy elsiklik felettük. Ráadásul magához hívott, és feladatot ad, az iránymutatást, melyet kértem.
- Szólj hát Uram, mert hallja a te szolgád!