Nico

Első iskolai évem legelső napján ismerkedtünk meg. Úgy kezdődött a kapcsolatunk, hogy fellöktél az iskolaudvaron, mire én a földön fekve kirúgtam alólad a lábad, és erre te rám estél. Mindkettőnknek eltört az eséskor/ütközéskor egy-egy ujja, plusz a te szemüveged, amire "véletlenül" rákönyököltem, amikor igyekeztem felkelni a földről.
A viszonyunk ezután sem igazán lett felhőtlen. Valahogy mindig galiba lett belőle, ha mi összefutottunk a suli épületében, az udvaron, vagy akárhol máshol. Te megrögzötten igyekeztél kiszúrni velem, én meg természetesen minden alkalommal kaptam az alkalmon, hogy megbosszuljam, ami csak rontott a helyzeten, és ezért a végén mindig megszívtuk mind a ketten. Nehéz volna megmondani, kit akasztottunk ki jobban, a szüleinket vagy a tanárainkat...
Soha senkinek ötlete sem volt, mi a bajunk egymással. Nekem sem volt ötletem, mivel vívtam ki az ellenszenvedet, főleg ilyen nagyon nagy mértékben. Pedig néha megpróbáltam kiverni belőled az infót...
Végül, akkor árultad el nekem a titkot, amikor anyukámat megfertőzték egy nyomozása közben, s emiatt kórházba került, aztán majdnem meghalt. Az anyukád orvos a kórházban, és véletlenül épp te is bejöttél őhozzá valamiért, akkor láttál meg engem a folyosón, egy édességautomata előtt.
Már jöttödben odaszóltál nekem, hogy ha annyi csokit eszek, nagyon csúnyán el fogok hízni! Biztos bántani akartál, és gondoltad, hogy ez frappáns, hisz imádom a csokoládét... De amikor odafordultam, akkor láttad meg, hogy könnyesek a szemeim.
Amikor bent voltam anyunál, mindig igyekeztem nem sírni, hogy ne lásson ilyet tőlem, hogy erősnek lásson, de kint a folyosón néha elengedtem magam... olyankor pedig csokival vigasztalódtam. Vagyis próbáltam, kevés sikerrel... Egy ilyen pillanatomban kaptál el te is épp, és ahogy odaértél hozzám, s rájöttél mit is csinálok, esélyed sem volt megkérdezni a dolgot, legfőképp azért, mert szóhoz sem jutottál, ugyanis, mikor megálltál mellettem, én egyszerűen csak szó nélkül megöleltelek, és a válladon kezdtem el sírni...
Nem tudtad hová tenni a dolgot, hisz azt hitted, biztos nem a beszólás miatt van, mert még sosem sírtam, bármit is követtél el ellenem, pedig ennél sokkal durvábbak is voltak már.
A végén leültünk egy-egy székre a fal mellett, és én elsírtam neked a helyzetet, ami épp anyuval volt, és hogy mennyire féltem, hogy meg fog esetleg halni. S még ha akkor azt is hittem, hogy ki fogsz érte gúnyolni, és csak fegyvert adok a kezedbe, jólesett valakivel beszélni. De nagy-nagy meglepetésemre, nem gúnyoltál ki. Épp ellenkezőleg. Megfogtad a kezemet, és arról meséltél, milyen jó orvosok dolgoznak abban a kórházban, és hogy mindent meg fognak majd tenni az anyukámért.
A beszélgetésünk végéig tartott, mire összeszedtem a bátorságom, és mielőtt elváltunk volna egymástól, hogy visszatérjünk a szüleinkhez, megkérdeztem, miért viselkedsz most ilyen kedvesen velem, és máskor miért nem szoktál soha ilyen lenni...? Láttam az arcodon, hogy megleptelek a kérdésemmel. Egy percig haboztál is, hogy felelj-e nekem, aztán... csak annyit mondtál, hogy "Azért, mert tetszel nekem... Nagyon." És már ott sem voltál. Megfordultál, és elsiettél, mert anyukád már a távolból sürgetett, hogy menjetek.
Ha épp lett volna időm ezen sokkot kapni, könnyen lehet, hogy úgy is lett volna. Örültem is utólag, hogy te sem maradtál tovább, mert fogalmam sincs, vajon mit reagáltam volna erre neked... akkor és ott, még melegében.
Később a suliban is kicsit mindig beparáztam, ha megláttalak, és az eddigiekkel ellentétben nem vártam meg, hogy bármit is lépj a jelenlétemre, helyette sarkon fordultam, és felvettem a nyúlcipőt. Nem mintha féltem volna tőled, szó sem volt róla, épp csak... Azok után, hogy a kórházas esetkor olyan kedves voltál velem, és azután, amit mondtál nekem, nem akartam átélni, hogy már épp megkedveltelek volna, és akkor ismét valami gonosz, undok dolgot tegyél velem...
A vicc az, hogy azt hiszem, pár hét után megunhattad a dolgot, hogy mindig csak a hátamat láttad... s egy alkalommal tőrbe csaltál az udvaron. Páran összefogtatok ellenem, és bekerítettetek a hintáknál. A barátaid biztos azt hitték, vagy talán te mondtad nekik, hogy most jól elkaptok és kiszúrtok velem... és én is erre számítottam... De azt hiszem, mindenki közül én lepődtem meg a legjobban a valódi szándékodon... Ugyanis, amint ott álltam bekerítve, és veled együtt a kör közepén... s vártam hogy most aztán nincs menekvés... hát tényleg nem volt... csak más értelemben, mint azt én elsőre hittem. Ugyanis, nem egy csíny kedvéért akartál elkapni. Helyette, amint ott álltunk ketten együtt, és nem volt menekvés, elkaptad a kezem, hogy annál fogva húzz magadhoz, és amikor elég közel kerültünk egymáshoz, legnagyobb megdöbbenésemre megcsókoltál. Mármint úgy, komolyan, a számon, mint ahogy a felnőttek szokták egymással csinálni!
Nekem elsőre kikerekedtek a szemeim, másodjára jó nagyot rúgtam a térdemmel a lábaid közé... aztán orrba vertelek, és míg a haverjaid lefagyva lesték a kialakult helyzetet, (lehet választani, hogy a csók, vagy az ellentámadásom sokkolta-e őket jobban) én elszaladtam a helyszínről.
Nem tudom, hogyan úsztam meg, hogy nem árult be egyikőtök sem a tanároknak a történteket illetően... talán a te kezed volt a dologban... de hogy lovagias voltál-e, vagy csak nem akartad reklámozni az ügyet, nem tudom, mindenesetre nagy meglepetésemre nem kaptam ki érte...
Ezután te kerültél engem vagy egy hétig... Mikor legközelebb egy "légtérbe" kerültünk, az azért volt, mert mindketten részt vettünk azon az iskolai kiránduláson, mikor az állatkertbe mentünk. "Valahogy, véletlenségből," mind a ketten lemaradtunk a csoporttól egy kicsit, és egyszer csak azt vettem észre, hogy mellettem sétálsz. Én épp el voltam gondolkozva, amikor hirtelen megköszörülted mellettem a torkodat. Odapillantottam, és meglepődtem, hogy téged talállak magam mellett. Rám mosolyogtál, aztán teljesen lazán, mintha semmi múltunk sem lenne, azt mondtad: Azon gondolkodom, hogy ha megfogom a kezed, vajon eltöröd-e valamimet?
És tényleg olyan képet vágtál mellé, mintha komolyan esélyesnek találnád a lehetőséget... na mondjuk, a mi múltunkkal, ez végülis talán tényleg valós félelmed lehetett volna, ha feltételeznénk, hogy valaha is volt olyan, hogy féltél tőlem egy percig is. Ami ugye nem valószínű...
A kirándulás végére azzal hencegtél a haverjaidnak, hogy a barátnőd vagyok... amit csak azért nem bántam, mert én is ezt mondtam a barátnőimnek... Nem tudom, te vajon elmesélted-e ezt otthon bárkinek is, én mindenesetre nem említettem senkinek... Nem mintha szégyelltem volna, nem ez a helyzet, csak miközben mi így összejöttünk, otthon mindenkivel olyan másmilyen volt a helyzet... A felnőttek néha nem igazán viselkednek úgy, hogy megérdemlik a titkainkat, máskor meg csak nagyon máshol jár az eszük, nem rajtunk... néha pedig elég sok a gondjuk... szóval, én ezt a titkot egyelőre megtartottam magamnak, de... azért, azt hiszem, szeretlek...

Én nagyon, de én felérek egy hadsereggel!