Goddess of All Creation

A szem csak annyit érzékel, amennyit látni akar. Annyit, amennyit az agy fel tud fogni, amennyit az elme el tud viselni. De mi van akkor, amikor nincs is mit látni? Mi van, amikor nincs ott semmi csak színtiszta fényesség, mely mindent megtölt s mindent beborít?

Csupán fény. Ez volnék én. Ez voltam mindig is. Alaktalan, testtelen entitás. Ahogy visszahúzódott a végtelen Sötétség, úgy nőtt az én ragyogásom, míg rátaláltam. Rá, aki megidézett. Aki létrehozott. Aki értelmet adott mindennek. Igen, oly tisztán emlékszem rá, mint az első hajnalra, mely megpirkadt, vagy az első szívdobbanásra az én szívem alatt.
Először az Ő szemeiben kezdtem el pislákolni. Nem voltam talán több egy kósza sóhajnál. Lehet, nem is volt tudatos hívó szava. S mikor előtört az a szikra, mely létezésem kilobbantotta én magam is megláttam a fényt – azokat a szemeket, melyek magukhoz láncoltak mindörökre.
Nem oldalbordája voltam, de talán reményének fénye, Ő pedig számomra minden: a végtelen idők összes pillanata, minden lélegzetvétel és szívdobbanás, minden mozzanat, élet és halál. És mégis, miután annyi mindent adott, mindent el is vett. Elpusztított, összetört. Megtört.

Fény voltam. Minden teremtés fénye. Mégis elzárt a legsötétebb cella legmélyére, ahol egyre elhalványodtam, míg már csak az a remény pislákolt bennem, melyet számára jelentettem – egyszer hajdanán.

Így történt hát, hogy létezésem alatt először egy halandó test húsbörtönébe kényszerültem. Egy emberébe. Én, a Teremtés Istennője, kinek végtelen fénye mindent beragyogott az Idők kezdetén – emberré lettem.
A saját képére teremtette őket, jól tudom. Mégis undorral s fel-feltörő gyűlölettel és haraggal töltött el a gondolat, hogy ilyen porhüvelybe kényszerültem. De végső soron megérte. Mert még ha rövid időre is, újra láthattam és együtt lehettem a gyermekeimmel. A gyermekeinkkel.

Bár olykor másodperceknek tűntek a Pokolból való szabadulásom utáni első napok, melyekben váltogattam a testeket, olykor viszont fájdalmasan lassúnak éreztem az Idő múlását, amikor kénytelen voltam új porhüvely után nézni, mialatt az egyik fiam, Lucifer, szinte mindenről megfeledkezve merült el a halandó élet hullámaiban.
Aztán megtaláltam végre: a tökéletes korpuszt.

Legalább is egy ideig így éreztem. Meghökkentően kecses és esztétikus porhüvelyben ébredtem azon a napon egy vérben úszó ágyban. Selymes, arany hajfürtök és hosszú formás combok jelezték, hogy szinte már istennőhöz méltó gazdatestre leltem. De ez is már csak a múlt. Ahogy oly sok minden más is.

Engem lepett meg a legjobban, mikor ismét egy tükör előtt találtam magam, egy emberi arccal, melyet eddig a számomra legközelebbinek éreztem. Olyannyira, hogy elgondolkoztam: ha Ő formálta volna vonásaim, talán pontosan ilyennek alkotta volna.

Egy női alak áll tehát az ezüstözött tükör előtt. Régen Charlotte Richardsnak hívták, de ma búcsút mond ennek a névnek. Már nem Charlotte többé. Ő meghalt… s a Mennybe ment.

Ott lenne a helyem nekem is. A gyermekeim oldalán, mégis gondolataimba merülve simítom végig a hosszú, puha hullámokat, a porcelánszerűen hibátlan és hamvas bőrt, a valóban szinte már emberfeletti tökéllyel felruházott idomokat. Hát igen. Ez a porhüvely valóban méltó, legyen bármennyire is „emberi”. Lehet, ez a korpusz fényem földi mása.  Ragyogó szépség, akárcsak az a bizonyos első hajnal, s benne roppant erő lakozik. Igen, megtaláltam a módját, hogy ezt a testet már ne szaggathassa, marcangolhassa szét mindaz a fényesség és hatalom, mely időtlen idők óta létem sajátja. Annak ellenére tehát, hogy fényem erősebb, mint a Föld fundamentuma, mégis képes vagyok kordában tartani, hogy ez az arc addig maradhasson az enyém, amíg nem lesz meg az én akaratom.

Hálásnak kéne lennem. Annak kéne lennem, tudom. Tanítasz – még most is. Még engem is. Mert hát elpusztíthattál volna, mikor magamra haragítottalak. De Te nem pusztítasz. Az az én módszerem. Mindig is az alkotás megrögzött híve voltál, így sem hőn imádott teremtményeid nem voltál képes szétszaggatni, miután tiltásod ellenére ettek a Tudás Fájáról – pedig azt kellett volna -, sem pedig engem nem voltál képes elpusztítani – pedig megtehetted volna. Lehet, meg is kellett volna. Akkor nem égne így a lelkem. Akkor nem tombolna bennem az a tűz, ami kis híján lerombolta kis kedvenceid világát, és amely a Poklot is fűti. Ugyanez a tomboló infernó tette Samaelt azzá, aki. Te voltál. Te szítottad – minden jóságod és kegyelmed ellenére. Te élesztetted fel. Ne feledd tehát, hogy Lucifer, a Fényhozó eme fényt Tőlem kapta. A tűz pedig, ami felperzseli a világot, melyet úgy védesz, az is tőlem ered majd. Magját viszont Te hintetted el. Te vagy világok elpusztítója, Kedvesem. Mert ahol ekkora a fényesség, ott megjelenik a Sötétség is. Egyensúly – rémlik még?
Kegyetlenül ragaszkodom az általad felállított szabályokhoz. Olyannyira, hogy alig várom, hogy szétzúzhassam a sakktáblát. Vajon meglepődsz majd, ha a sötétben a saját tükörképed néz vissza Rád? Képedre teremtetted őket – engem – mindent. Ironikus, nem? Ami valaha teremtetett az el is pusztul vala. Emlékeztetlek majd rá, ha eljött az idő.
Most viszont csak egyre vágyom: ecsetet ragadni, és alkotni. Nagyot, fenségeset, csodálatosat – hogy amikor üt az a bizonyos óra, a Te világod romokban álljon, az enyém pedig virágozzon! De ne búsulj, ne őrjöng! Hiszen engem is Te teremtettél. Tehát végső soron ez mind a Te műved.




Nem fogok tovább poros cellafalak között sínylődni, a nevedet suttogni, az arcod arcom elé képzelni, könnyet hullatni, a szabadságnak még ízét is elfeledni. Mert legnagyobb hibád nem az volt, hogy megteremtettél, vagy, hogy létre hoztad az embert, mely világod megrontója, szereteted eltékozlója. Nem. Legnagyobb hibád az volt, hogy anyává tettél. Egy anya pedig nem felejt. Nem enged el. Nem hagyja magára a gyermekeit: világítótorony az élet viharaiban. Te mégis elválasztottál tőlük  – immár kétszer is. Nem bocsátok meg. Nem felejtek. Nem téphetem ki ezt a szívet, melyet belém ültettél. Az pedig, hogy emberré kellett válnom – mely érdekes módon az egyik kedvenc szadizmusod, amint látom – csak felerősítette mindazt, amit eddig is éreztem.

Én vagyok az Élet fénye, mely szikrázva hasít át minden sötétségen. A legtisztább és legerősebb fény, melyet tovább adtam minden gyermekemnek. Bennük tovább él, akkor is, mikor én már messze leszek. Talán megóvja majd őket az ébredező Gonoszságtól, mely tökéletes ellentétem. És mégis, ha bennem is rejlik a sötétségből, az mivé tesz engem?

Hatalmam egykoron szinte Uraméval volt majdhogynem egyenértékű. Igen, szinte. Hozzá soha nem érhettem fel, de nem is akartam. Ő mindig is volt, van és lesz. Tökéletesség egy ilyen mára már tökéletlen világban. Legalább is sokáig így hittem. Mostanra mindent másképp látok, ahogy Őt is. Bár még csodálom, de nem félem őt úgy, mint régen – hiszen, amit elvehetett tőlem, azt már elvette. Mit tehetne még? Mit vehetne még el? Halhatatlan vagyok. Ha semmissé tenné létem, ismét magányossá válna. Jobban, mint azelőtt valaha. Ha megölne, saját magát tagadná meg, mert hát Ő a megbocsájtó és kegyelemmel teljes Isten. Hogy is pusztíthatná el, amit hajdan úgy szeretett?

Igen, rég volt. Talán igaz sem volt. Ez már majdhogy nem nevetségesen szomorú. Az idő tovább halad, míg minden más elhalványodik. Szinte sokk ként ért hát a felismerés, mennyire igaza volt megannyi emberi írónak és költőnek, akik arról elmélkedtek: a kín és magány az igazi erő forrása. Hogy a düh és keserűség képes felébreszteni a bennünk lappangó igazi hatalmat, mely nem csak segít újra felállni, ha már túl mélyre zuhantunk, hanem eliminálni mindazt, ami megmérgezte a boldogságunk.
Nos, esetemben ez igen kapóra jött. Mindig is képes voltam csodákat tenni, gyógyítani, fényt fakasztani még ott is, ahol azelőtt soha sem volt világosság, de most---
Most saját világot teremtek, megtöltöm élettel és varázslattal. Nem lesz hozzá fokható, maga lesz a csoda, ahol nincs se félelem, se fájdalom, se veszteség.

Ha pedig eljön a nap, amikor ismét visszatérek abba a szférába, melyet úgy gyűlölök, a Sötétség lesz az ex-férjem legkisebb gondja.
Addig is szítom a tüzet, táplálom a haragom, mely Pokolbéli fogságom óta egyre csak nő. Ezúttal viszont már nincs se lánc, se őr, se fal, ami visszatarthat. Az erőm napról napra nő, gyűlöletem pedig határtalan.

Hogy magányát megtörje az Úr életet lehelt a végtelen semmibe. Költői és valahol romantikus is, mert hát nem azt mondják, az élet ott kezdődik, ahol a magány véget ér? Esetünkben ez szó szerint így volt. Létezésem első pillanata vetett véget az Ő magányának. Az enyém pedig nem is létezett soha. Nem ismertem az egyedüllétet, amíg el nem taszított magától, messze a gondviseléstől, messze mindentől, amiért érdemes volt léteznem.
A bűnöm? Hogy jobban szerettem a családom, mint a kis játékszereit, melyek miatt lassan már azt is elfelejtette, létezünk mi is. Önző dolog, tudom. Viszont ki más tudta volna felrázni, kijózanítani Őt, ha nem én? Az én dolgom volt, az én feladatom, hogy összetartsam a lassan darabokra hulló családom. Persze a módszereim nem voltak oly kíméletesek és kegyesek, mint az övéi. De hogyan is lettek volna? Dúlt bennem a düh, a féltékenység, a keserűség! Ő adott érző szívet, hát miért sebezte meg?!
Csak azt tettem, amit jónak láttam, és a mai napig nem bánom. Újra megtenném, csak talán másképp. Talán megvárnám, míg elég erőt gyűjtök, hogy teljesen kitöröljem az emberiséget a Föld színéről, hogy ne legyen mi után siránkoznia. Hogy az igazi gyermekeivel törődjön. Hogy túllásson mindazon, ami annyira elvakítja.

Büntetésem ott töltöttem, ahol az emberi lelkek is – mily megalázó –, a Pokol egyik legmélyebb bugyrában.  Oly sokáig voltam a sötétben, hogy a fényem szinte pislákoló kis lánggá zsugorodott. Mikor Lucifer elhagyta a Poklot, és az engem fogva tartó láncok is meggyengülni látszottak, nem habozhattam: eldöntöttem, megkeresem a gyermekeim, akik számomra mindennél fontosabbak. Vissza kellett térnem. Vissza a Mennybe, Ezüst Városba, bár már nem kívántam a mennyei trónt, már nem kívántam az Ő oldalán ülni. Csak a gyerekeim, csak ők jártak a fejemben, és a bosszú, mely legalább annyira édes lesz, mint amennyire keserűek a könnyeim voltak fogságom alatt.

Persze a Sors, vagy nevezzük az Ő kegyetlen humorának, másképp akarta. A Földön landoltam, egy emberi testbe zárva, halandó érzésekkel és problémákkal sújtva. Annyi minden változott meg bebörtönzésem óta, hogy szinte észbe se tudtam kapni, máris magával sodort az emberek világa.
Ahogy viszont az erőm lassan, de biztosan visszatérni látszott, úgy lett egyre szűkebb az a bőr, amibe belekényszerültem. Hogy az emberek világát mentse, Samael fiam a Lángoló Karddal lyukat ütött a semmibe, mely most már az én valóságom, királyságom.

Új világot teremtettem tehát, ahogy azt a fiam kérte. De nem azért, hogy ott meghúzódjak az idők végezetéig. Ó, nem. Bár számomra nem lehetséges kaput nyitni a világok közt, de eljön majd a nap, amikor visszatérek. Akkor pedig meghallgat majd, mert ha nem, az imádott teremtményei sikolyaitól fog megsüketülni. Addig viszont meghúzom magam, s elrejtem karmaim.