Daemon

Hmm... hogy is nézek ki, lássuk csak. Hát olyan istenvertéül rohadt jól, hogy ha elég közel érek hozzád, drágám, kérdés nélkül dobálod le a gönceidet! Ezen túl... 182 cm magasnak teremtett meg Lucifer, a hajamat meg barnának, a szememet pedig én színeztem kékre, mert az igazi színe ijesztő volt, rossz értelemben lettek tőle libabőrösek a szép lányok... meg a csúnyák is... meg úgy mindenki. Amúgy a hajam viszonylag most hosszú, kb. a vállamig ér, talán picit lejjebb, esetek többségében összefogva viselem, de ha valaki bele szeretne túrni, persze rögtön kiengedem. Izmos testalkatomat nagyrészt teremtőmnek köszönhetem, én legfeljebb a nők emelgetésével teszek a jó kondimért. Igen, ez a saját testem, nem loptam, nem csórtam, nem szálltam meg, mindig az enyém volt. És igen, nyilván direkt nézek ki ilyen mocsok jól! Na persze... démon vagyok, szóval tudok én kevésbé jól is kinézni... van egy másik verzióm, egy ijesztő... amit, elhihetitek, nem akartok látni.

Jellem... Hmm... Hát, talán kezdjük azzal, hogy nemigen van lelkiismeretem, se bűntudatom, se felelősségérzetem. Életemben nem szerettem még senkit, és nem is akarok. Nem birtoklok, nem teremtek... csak pusztítok. Nem ismerek el se Istent, se embert... egyetlen uram van, és az Lucifer! Senki másnak nem fogadom el a szavát, és nekem ez így jó. A hűséget ismerem. Úgy teremtettek, hogy Lucifer a királyom, a teremtőm, a parancsolóm. Én ezt ismerem. Amikor egykor régen meg lettem teremtve, kaptam egy feladatot, és ahhoz tartom magam. Nem csapongok, nem zavar, hogy a Pokol közben másé lett, nem érdekel más gondja... nem fejlődök, nem okulok... az érdekel csak, amiért létezek. De azt bármi áron teljesítem. Ha ennek okán kell, kedves vagyok, ha kell, vicces, ha kell, törődő, ha kell, tökéletes... de ez mind nem én vagyok, ez mind csak eszköz, ha úgy tetszik, játék. Mindent okkal teszek. Lehet hogy élvezem, amit teszek... de magamat sosem adom bele, csak egy álarcot láthatsz belőlem, úgy tekints rám, vagy "belém"... hogy ez nem igazi. Csak azt látod, amikor rám nézel, ami szükséges hozzá, hogy a Pokolba taszítsalak.

Mmmm... hát, tekinthetjük képességnek, de fene tudja. Nézőpont kérdése. Konkrét nevet nem adtam, annak, amit tudok, de... ugye, emlékeztek még a kígyós sztorira az almával? Nos, nem, nem vagyok kígyó, és almám sincs, de... nagyjából ahhoz értek, amihez a kígyó. Addig suttogok a fülükbe a hölgyeknek, míg végül bűnbe esnek, és addig-addig mérgezem őket a bűnös gondolatokkal, csábítom őket tettekre, amíg végleg meg nem váltják jegyüket a Pokolba, vagy akár fel is szállnak az oda tartó következő buszra. Nem teszek velük semmi rosszat... ráveszem őket, hogy ők tegyenek rosszat... hogy ők tegyék tönkre "Isten remekművét"... önmagukat. Nem kényszer, nem hipnózis, mondhatnának nemet... de... még soha senki nem mondott nekem nemet.

A csillagok már feljöttek, de Los Angeles túl fényes... nemigen látni belőlük semmit. Ám nem is bánom. Bámulgassa az eget aki ráér, meg aki unatkozik... vagy aki simán csak ostoba. Az emberek valamiért különleges jelentőséget tulajdonítanak ezeknek a fényes pöttyöcskéknek odafent a fekete égen, pedig baromira nincs befolyásuk rájuk, egyiknek se a másikra. Mikor kívánnak a hullócsillagtól... magamban nevetek. Azt hiszik, a csillagokat érdeklik a vágyaik... pedig nem. Akkor már jobban járnak, ha nekem mondják el, mire vágynak, tőlem van esélyük megkapni is akár... persze... nem ingyen. Egy csekély kis árat kérek, cserébe, hogy kielégítsem egyes vágyaikat... mégpedig... a lelküket. Na, nem nekem kell postázni, szó sincs ilyesmiről. Én csak eszköz vagyok, csak... megveszik tőlem a jegyet, de a lelkük a Pokolé lesz.
Későre jár, ma is dolgos napom volt... előtte dolgos hónapjaim. Heverek még egy kicsit, úgy vagyok vele, megérdemlem. Nem zavar, hogy a fiatal hölgy, aki mellettem fekszik az ágyban, lassan kileheli a lelkét. Talán azt sem tudja, hogy itt vagyok még. Persze, nem is érdekel, hogy tudja-e. Magának kereste a bajt. Most pedig... túl sok pirulát vett be... Bár, ez is nézőpont kérdése... túl sokat, ahhoz, hogy életben maradjon, de épp eleget, ahhoz, hogy hamarosan már a Pokol egyik kényelmetlen "lakosztályában" szenvedjen az idők végezetéig. Mert butácska volt... és gyenge...
Félreértés ne essék, én nem bántottam, hozzá sem nyúltam, pirulákat sem én adtam neki. Én csak kézen fogtam, úgy fél éve, egy kávézóban, és elvittem sétálni... aztán hazavittem... és jól érezte magát velem, gyönyöröket élt át, kalandokat, sikoltott az élvezettől... Tehetek én arról, hogy akkor ért haza a férje, mikor felértünk a csúcsra? Különben is, milyen ember az, aki nem kopog, mielőtt belép a saját hálószobájába, ha még ajtón át is jól hallható, hogy a neje odabent épp nagyon jól elvan valakivel?! Hát nem járt még ez az ember illemtan órán?! És arról sem tehetek, hogy ezek után kidobta a hölgyeményt otthonról az embere. És a mélyen vallásos anyja sem fogadta haza, aki szerint a paráznaság és a megcsalás bűn... Pff... szörnyű, micsoda előítéletek vannak, nem?! Az meg már tényleg ne az én saram legyen, hogy a férjével közös munkahelyéről is kirúgták, miután elég nagy jelenetet rendeztek ott, amiben a lány "valamiért" kötelességének érezte, hogy szóvá tegye, milyen rohadt jó volt velem az ágyban, ellentétben azzal, amikor a férjével bújt a takaró alá. Hát szerintetek ez az én bűnöm?! Hogy ő "erkölcsileg nem illik az intézmény világába"?! Na, ugye, hogy nem! Nem én löktem le a lányt a lejtőn... én csak megmutattam, merre találja a lejtőt. Ő fogadta el a kinyújtott kezem. Minek harapott az almába, ha nem bírja elviselni az ízét?
Hónapokba tellett, mire teljesen tönkrement. Miután mindent elveszített, persze, belerokkant lelkileg. Próbálkozott még eleinte barátokra támaszkodni, aztán próbált egymaga lábraállni, de... a bűntudat, a szégyenérzet... végül elég rossz lett hozzá a helyzet, hogy drogozni kezdjen. Eredetileg a megnyugtatására szánta az orvos, de ő hamar rákapott az ízére a dolognak. És most... fél évvel később... férj, munka, család nélkül... megszégyenítve, lelkileg összetörve, úgy döntött a lepukkant kis bérlakásában, hogy bevégzi a dolgot.
Gyors menet volt. Első nap azt hittem, legalább egy évig tart majd, mire idáig süllyed... és gondoltam, esetleg többször kell majd az eseményekbe belenyúlnom. Kicsit tévedtem. De jobb korábban, mint később. Sose baj, ha könnyen adják magukat a mocsoknak.
Odanézek rá. Még épp hogy csak-csak lélegzik. Nincs sok hátra. Felkelek hát mellőle, és magamra húzom a kabátomat, amit érkezésemkor az ágy végébe dobtam le. Végig hordozom rajta a tekintetem még egyszer, utoljára. A résnyire nyílt szemeitől kezdve, egész a mezítlábas, koszos lábáig. Csak fehérneműt visel. A bőre fehér, itt-ott piszkos, a bordái kilátszanak kissé. Lefogyott, ahhoz képest, mint mikor először láttam meztelenül. Akkor dögös volt. Most már nem mondanám rá. Az arca beesett, a szeme alatt elkenődött a smink valamikor... az se ma volt már, a haja kócosan terül szét a párnán, ami alatt csótányok mászkálnak. Régen a kertvárosban élt, egy vallásos iskolában tanított, jó családban nőtt fel, jól házasodott, sose hitték volna róla, hogy így végzi... és egyetlen félrelépés vezette el idáig. Meg én.
Megcsillant a szeme, és legördült egy könnycsepp még... tudható, ez már az utolsó az életében... Követem a tekintetét. A tetőablakon át, ki, a csillagtalan, sötét égre. Hiába lesett felfelé, az ő útja nem arrafelé vezet. Arrafelé vezetett volna az útja, nyilván, de én mutattam neki egy másik irányt.
Megkerülöm az ágyat, és megállok mellette. Kifújom a levegőt, majd beszívom. Büdös van, de nem zavar. Lehajolok, és a fülébe súgok halkan, mintha titokba avatnám be porhüvelyét, még így élete végén:
- Várnak már a Pokolban. - Majd, mielőtt még a szíve utolsót dobbanhatna, kiegyenesedtem, elfordulok onnét, és elhagyom a lakást, meg az épületet. Én már a kihalt utcán sétáltam, mire az ő lelke útra kelt. Hagytam, hadd haljon meg egyedül.
Ez is megvan - gondoltam magamban, ahogy a lépteim koppantak az aszfalton. Félreértés ne essék, nem azért jöttem ide, hogy vele legyek élete utolsó perceiben. Csak szerettem a munkaköröm részének tekinteni, hogy figyelemmel kísérjem, nehogy mégis felébredjen a lányokban a lelki erő, valami okból, és visszakanyarodjanak netán a jó útra, igazi erős megbánást tanúsítsanak, és vezekeljenek a bűneikért, meg ilyenek. Hiszen akkor kezdhetem velük elölről. Jó, persze az is lehet élvezetes, ha újra, és újra, és újra bűnbe kell vinni őket, olyan is szokott lenni, annak is megvan a maga szépsége, a kihívásnak, meg a lassú édesgetésnek akár, de... azért egy idő után akár már kicsit unalmas is lehet, ha eggyel sokáig kell "szenvednem". De ez könnyű volt. Persze arra sosem nehéz rábírni őket, hogy elcsábuljanak nekem, de van, mikor a lelki erejük és/vagy a család, a barátok megpróbálják jó irányba terelni őket újra, így megmentve a lelküket... hát... én viszont azt szeretem, ha szépen, engedelmesen elindulnak a bűnös élet útján. Hiába, ezek a gyenge lelkek... képtelenek is nemet mondani, meg... szeretnek is igent mondani. Ez van, Los Angeles nem csak az angyalok városa, de... a romlásé, a bűnös élvezeteké, szóval... az enyém is!