Adam Vincent Kane

Látod, hogy nézek ki, nem?
Hosszú hajam annyira szőke, hogy szinte fehérnek hat, bár nem koszos, mégis olyan hatást kelt, mintha vizes lenne, ahogy természetesen hullámos. Arcom kisfiús, kortalan, androgün. Sokszor néznek lánynak, vagy kisfiúnak, de egy pillantásomból is látszik, nem vagyok fiatal és lány sem. Az ártatlanságomról nem is beszéljünk, az már régen nem létezik. A szemem szürkészölden villan rád, mindenki bolondulni szokott a benne bujkáló csillogásért. Pedig ha tudnák, hogy a fájdalom és a bánat tükröződik bennük.
Nem is szoktam érteni, miért vannak annyira oda értem, hiszen jól nézek ki kívül, de belül rohadt vagyok. Elég lenne pár órát velem tölteni egy szobában és rájönnének. Na, de haladjunk tovább. Ajkaim csábítóan csókolni valóak, sokan próbálkoztak már, férfiak és nő vegyesen és rengetegnek adtam is engedélyt, hogy birtokba vegyenek. De viszonzásra szinte senki nem tudott rávenni, talán csak egyvalaki igazán. Az az angyal.
Alkatom kórósan sovány és magas, de szerencsére ráfoghatom a modellkedésre, azért nézek így ki. Csak éppen nem eszek semmit, ezért nincs is rajtam sem izom, sem zsír, semmi igazán. Csak csont és bőr, de valamiért ezt kedvelik. Meg sem próbálok elrejteni, mennyire vékony vagyok, a sötét egyszerű ruhatáram szinte neonfénnyel hirdeti mennyire madárcsontú vagyok, de nekem így jó. Ne lássanak másnak, mint ami vagyok, de ha vakok a jelekre, akkor nem tehetek róla.

Elöljáróban el kell mondanom, nehéz eset vagyok, senki sem akar velem sokáig együtt lenni, általában elüldözöm őket a viselkedésemmel.  Elég magamnak való vagyok, szótlan és az arckifejezésemet is mintha kőből faragták volna ki. Minél kevesebben ismernek és tudják, milyen vagyok igazából, annál jobb. Nem akarom az önpusztító életemet megosztani senkivel, ha nem muszáj, egyedül akarok szenvedni magányomban. Ha kell, el tudom játszani, hogy normális vagyok, de rengeteg energiámat szokta felemészteni, ezért nem is szoktam próbálkozni, csakis egyvalakiért. A húgomért bármit megtennék, érte még a drogokról is le tudok mondani egy időre.
Makacs vagyok, ha a saját dolgaimról van szó, de amúgy még csak érdekelni sem szokott semmi, ha nincs hozzám valami köze. Elég bunkón tudok viselkedni, csak hogy békén hagyjanak, de nem érdekel, mit gondolnak rólam. Csak magammal foglalkozom és még néhány ritka dologgal és ennyi.  

Tudok a természetfeletti létezéséről, de nem vagyok a része és nincs képességem.

Épp az imént mondtam el, hogy nem akarok senkivel közösködni, most tényleg meséljem el az életem? Tényleg ennyire terapeutásat akarunk játszani? Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor rendben, de én figyelmeztetlek, nem fog tetszeni.
Megszülettem, hujj, de jó nekem, bár ne történt volna meg. Jó életem volt amúgy, csak akkor kezdett elromlani minden, amikor anyám meghalt valamikor öt éves korom környékén. Nem igazán emlékszem, pontosan mi történt, nem mondtak el nekem sokat. Apám teljesen összetört, a munkájába temetkezett, próbált eltartani engem és a házat a jelzáloggal. Nem volt könnyű, de sokat segített, hogy valami modell ügynökség felfedezett és munkába állított. Hamar rájöttem, nem olyan egyszerű az egész, hogy csak állsz a kamera előtt és cuki vagy, rengetegszer hordtak le, hogy nem nézek ki elég jól, semmit sem csinálok megfelelően, amire válaszul elkezdtem egyre kevesebbet enni, míg végül alig valamin tengődtem naponta. Persze remekül megtanultam elrejteni a rossz kedvemet és a minimális étkezéseimet az apám elől, de nem is volt olyan nehéz, hiszen szinte sosem volt otthon. Ezt az állapotot az változtatta meg, hogy valahol menet közben másodjára is megházasodott és egy gyerek született belőle, a húgom. Nem hiszem, hogy apám különösebben szerette a nőt, de valaki kellett a háztartásba, aki segített azt fenntartani és az új nevelőanyám szinte csüngött apám minden szaván. Nem tudom, miért, de engem sosem szeretett, talán akadálynak tekintett, ami apám teljes szeretetétől elválasztotta, hiszen engem még mindig jól láthatóan jobban szeretett, mint őt. Nem is igazán érdekelte, mi történik velem, nekem viszont egyre rosszabb lett a helyzetem a folyamatos feszültség miatt a munkában, a suliban is egyre romlottak a jegyeim, pszichológushoz akartak küldeni, és most már itthon mindig ment a cirkusz. Inkább a suli mellé kezdtem járni, rossz társaságba keveredtem és csak arra figyeltem, hogy a munkámat megtarthassam.
Az egyetlen, aki akkor elérhetett hozzám és tudott velem beszélni, a húgom volt. Nagyon eszes és vidám kislány volt már akkor is és könnyen rájött, mit rejtegetek előle és próbálta tartani bennem a lelket. Mint kiderült ő is örökölte a Látást, mint én az apámtól, így már nem voltam teljesen egyedül. Mert apám meghalt. Nem volt már senkim a húgomon kívül és teljesen összetörtem. Már semmi sem állított meg, hogy úgy pusztítsam magam, ahogy akartam. Ittam, cigiztem, füveztem, néha erősebb anyagot is toltam, nekem teljesen mindegy volt, csak legyen meg az ideiglenes hamis boldogságom. Arra még mindig figyeltem, hogy a húgom ebből semmit ne lásson, de persze hiába próbálkoztam, teljesen fölösleges volt. Inkább elköltöztem a házból, a nevelőanyám amúgy is szinte elüldözött otthonról. Azt hittem itt lesz valahol vége az életemnek, hiszen egyedül esélyem sincs funkcionálisnak maradni, de akkor jött az angyal. Pontosan annyira idegesített és bántalmazott, hogy használható maradtam, sőt még egyetemre is beíratott. A francnak se hagyna békén, és ezért hálásnak kéne lennem. Vagyok is meg nem is, de nem akarom beismerni neki.