Can we be whole, ever?

Drága barátom koporsója előtt állok, és nem remélem, tudom, hogy elvitte az ördög. Tettem róla, vastagon benne volt a kezem, most mégis olyan angyalian ártatlan arccal adom elő a veszteség érzését, mintha valóban érezném. Nem érzem.
Megpróbált átverni, kihasználni, és egy szintig elfogadom, mert hát én is ebből élek, amikor nem az angyali énem van előtérben. Ám ő túllépett egy határt, s én "szomorúan" hagytam ebek harmincadjára jutni.
Kedvenc versét olvasom fel, sokat olvasta, küldözgette mindenkinek, de sem ő, sem a olvasók, kapók nagy része nem érti még most sem, mit is jelentett Walt azon sora, hogy mely az ücsörgésről szólt. Lelkük rajta.
Szeretem a temetést, azon okból, hogy az emberek ősi undora, félelme kerekedik felül a halálon, na és a kapzsiság. Van, aki már most arról ábrándozik, hogy már bent ül a hatalmas házban, s élvezi annak a kényelmét, amelyért nem ő dolgozott meg. S van egy kis huncut is, aki csak azt fogja sajnálni, másik ágymelegítőt kell keresnie a hűvös éjszakákra. Ennek örömére erősen szemez velem, mire kisfiús zavart tettetve sütöm le szemeim. Még a pír is megy, az arcomon, s fülemen.
Gondolataim, érzéseim azonban Arlene körül forognak. Mikor érti meg, hogy bajban van? Hogy a Fénye, mely oly gyönyörűen tündöklő, hogy a Sötétség szinte áhítozik érte? Hogy kioltsa, megszűntesse?
S mostanában különösen a démoni énem kezd küzdeni a bennem lévő angyali oldallal. Mert tudom, átérzem, miért olyan csábító a másik oldal számára Ő. Nekem is éppen olyan csábító, de nem elpusztítani vágyom. Őrizni, óvni, védeni. Olyan tiszta, olyan gyönyörű és ártatlan!
A tömeg elvonul, a gyászoló özvegy is elhúz végre. Már nem kell a kisfiús maszlag, amit magamra vettem. Apránként hull le a maszk, s mögüle előkerül a mostani énem. Belső zsebembe nyúlok a kabátomban, hogy kivegyek egy medált. Ott akarom tartani, ahová került, s ez a medál segít benne. A pillanatnyi csönd azonban jól esik, s kezem ott marad a kabátzsebemben, s behunyom szemeim.
Senki sem mondta, hogy a démonok nem foglalkoznak a gyönyörűséggel.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Lacrimosa dallamai szálnak fel a hófelhőkbe öltözött ég magasa felé. Egy újabb temetés. Ahogy annak lennie kell - hiszen ez az élet rendje. Ami él, annak meg is kell halnia. Mindennapos számomra ennek ténye és másokkal ellentétben, cseppet sem felkavaró vagy kétségbe ejtő. Tévedés ne essék, nem arról van szó, hogy fittyet hánynék az elhunytra vagy a halál tényére, még csak nem is a papi rutin, megszokás. Én tiszteletben tartom az elmúlást és ismerősként köszöntöm a halált. Más vagyok hát, mint az emberek többsége, közel állok a goth felfogáshoz. Így nem is esik nehezemre a temetéseket megtartani, és azokat helyén kezelni. A nélkül, hogy bele rokkannék vagy tiszteletlen lennék.
Hűvös a szellő, bár Los Angelesben sosem olyan a tél, mint mondjuk Kanadában vagy Európában. A lakkozott, mahagóni koporsó előtt állok és a kis könyvecskémből olvasom fel a sorokat, melyeket már régóta tudok fejből.
- "Amikor látta, hogy sírnak, Jézus lelke mélyéig megrendült. „Hova tettétek?” – kérdezte megindultan. „Gyere, Uram – felelték –, és nézd meg!” Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: „Nézzétek, mennyire szerette!” Némelyek azonban így vélekedtek: „Ha a vaknak vissza tudta adni a szeme világát, azt nem tudta volna megakadályozni, hogy ne haljon meg?” Jézus szíve mélyéig megrendült, s odament a sírhoz, amely egy kővel eltorlaszolt barlang volt. „Hengerítsétek el a követ!” – szólt Jézus. De Márta, az elhunyt nővére tiltakozott: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” Jézus így felelt: „Nemde azt mondtam: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?” Erre elhengerítették a követ, Jézus pedig az égre emelte tekintetét és így imádkozott: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Tudom, hogy mindig meghallgatsz. Csak a köröttem álló nép miatt mondtam, hogy higgyék: te küldtél engem.” E szavak után hangosan beszólt: „Lázár, jöjj ki!” S a halott kijött. Lába és keze be volt pólyázva, az arcát meg kendő födte. Jézus szólt nekik: „Oldjátok fel, hogy tudjon járni.” "
Miután befejezem a megszokott részeltet Lázár feltámadásáról, még fűzök néhányt szót a gyászoló családhoz, habár a temetési beszédet már korábban elmondtam.
- Szeretett Testvéreim! Walter fivérünk eltávozott, imádkozzunk lelki üdvéért, hiszen Istenünk megbocsátó Atyánk, aki minden bűnünket elfelejti, ha hozzá fordulunk. Meghalt értünk, hogy vétkeinket lemossa lényünkről. Nincs olyan szörnyű tett, mi alól ne oldozna fel, ha őszinte bűnbánatot tanúsítunk. Emlékezzettek erre, a legsötétebb órákban, a gyász óráiban. Nincs végleges pusztulás, testünk elenyészik ugyan, de lelkünk örök életű.
Sokan hihetik, mindez közhely, én azonban valóban hiszek ebben, tudom, hogy így van. Ismerem Istent, érzem, hogy ő jó. Pedig mi gonoszok vagyunk. A legjobb ember is. Mindőnknek vannak sötét titkai. Még nekem is. Miután a liturgia elhangzott, át adom a szót az elhunyt barátjának. Nincsenek előítéleteim sem őt, sem másokat illetően. A végtelenül fekete szemek és fürtök engem nem rettentenek. E mellett hiszek benne, hogy nem tisztünk mások felett pálcát törni. Jómagam gyerekkoromtól megélem ezt, hogy sandán néznek rám. És hogy közel a harminchoz is egy kamaszt látnak bennem. Nem szabad hát ítélnünk a puszta megjelenés alapján. Hallgatom a férfi szavait , kissé oldalra állva. Nem pásztázom a kisebb tömeget, nem akarok ítélkezni felettük. Inkább megadom a végtisztességet a halottnak. Mikor a fiatalember végez, virágok hullanak a zárt koporsóra, ami alá ereszkedik a sötét, hideg földbe, hogy aztán a jó nép szétszéledhessen - mintha mi sem történt volna. S ebben sincsen semmi különös. Sóhajtok egy aprót, ahogy a távozókat nézem egyre távolodni. Ekkor akad meg a tekintetem a beszédet mondó fickón. Ő még mindig ott ácsorog, de szemmel láthatóan nem az elvesztés súlya alatt roskadozik lénye. Vonásain minőségbeli változás megy át. Ahogyan az én arcomon is. Már nem a komoly, rezzenéstelen, "temető pap" ábrázattal ácsorgok, hanem issza költözik halovány mosolyom az arcomra, ami alapvetően személyemet jellemzi. Mintha a plébános nem is nemrégiben lett volna lemészárolva a templom oltára előtt. A vért felmosták, a szentségtartót megtisztítottam, de elég volna egy UV-lámpa... Elhessegetem a gondlatot és a pasashoz lépek, szemmel látható derűvel.
- Kabala? Csak nem egy szép lány képét rejti?
Sokkal kellemesebb és érdekesebb téma, mint az elföldelt illető. És mellesleg valóban érdekel, nem csak formaságból kérdezem.

Nem foglalkozom azzal, más celestim miként reagálna ezekre a dallamokra. Angyali oldalamnak is szüksége van lelki táplálékra, óvom az ő fényét is, angyali lényét, hiszen nélküle csak fél lennék, egész helyett. S erre még olyankor is figyelek, mikor éppen nem angyali jellemem van felül. Elmerülök a dallamokban, időnként lehunyom ugyan szemeim, de sajnos itt nem hagyhatom teljesen elmerülni benne, főleg, hogy olyan éteri sugárzásokat lövell felém az özvegy, azt várom, mikor robban fel a mögöttem lévő fa a tüzes tekintetével. Adom hát a szendét, s nézek fájó komorsággal a szavakra, amelyeket az.. atya? Ilyen fiatalon? Vagy angyal lenne? Nem.
Mindig mosolyognom kell, ha a Bibliából idéznek. A múlt úgy képes kifolyni az emberek tudatából, mint a pergő homok a tengerparton. S úgy formálják a sorokat is, ahogy éppen érdekük kívánja. Mint én a szavaim, s az életem. Jézus jópofa volt, a maga idejében nagyon is haladó gondolkodású. Tudta a sorsát, és mégis felvállalta. A humorát a mai napig hiányolom. Azért a vizet borrá változtató képességét is....

Elkapom még az özvegy utolsó pillantását. Mehetnék, lehetnék engedelmes ifjú, aki segíthetne enyhíteni gyászában, mégsem vágyom most erre. Vár valaki rám, akitől minél kevesebb időt szeretnék távol tölteni. Rossz előérzetem van, s azok sosem csaptak még be.
Előbb azonban elvégzem ezt a kis munkát. Megtehetném minden kísérő dolog nélkül, ám néha jobban szeretek ennek fizikai tényt is foganatosítani. Az emberek ennek és ebben hisznek, amit nem látnak, az nincs, szerintük.
Hát ezt a medált látni fogod, még a Pokol mélyéről is, elzárva, elvágva minden lehetőséget, hogy visszatérj. Maradj csak ott szépen, az özvegy sóhajai azért jussanak el hozzád. Tudom, hogy élvezted őt ágyadban.
Az elmerülésben egy közeledő lény, s annak hangjai döntenek vissza ebbe a világba. Kinyitom szemeim, de már előtte tudom, ki fog hozzám szólni. Mégis, meglepődök, ahogy ránézve, jóval fiatalabbnak látszódik, még a szertartás alatti ábrázatánál is.
- Majdnem, majdnem. Szeretett nej hajtincse - orbitális hazugság, ez az ő hajtincse, áitatva bűvigével. - Megtaláltam ezt a medált - mutatom a kezemben lévő medált, melyet össze lehet csukni. - És gondoltam, belehelyezem. Nem akartam, hogy a kezében legyen, kérte, hogy ne tegyünk a koporsóba semmit - mintha olyan régóta ismerném, s megbízott volna ezzel. Egy fenét.
- Mondja, atyám - volt egy atya, akit szerettem is, s szerettem volna atyámként fogadni életembe, ám mikoron meglátta valós énemet, iszonyodva takarta el szemeit. - mi a titka, hogy az imént fiatalnak láttam, s most még fiatalabb? - tekintek rá. Furcsa ez a pap, és olyan fiatal.
Aztán elmosolyodom.
- Szép beszédet tartott - bólintok szavaim mellé. - Tudta, hogy ezek a beszédek nem a halottnak szólnak, hanem az élőknek?
Ha a halottnak szólnának, megkérdezném őket, mondják meg a túlvilágról, ők mit szeretnének. Nála például a féktelen orgia szerepelne, talán ezért is nézett olyan kacéran rám a neje.
- S mi vezette rá, hogy pap legyen? - szokatlan kérdés, de számomra nagyon is érdekes. Főleg ennél az ifjú papnál.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Még egy temetésnek vége. Egy elföldelttel több. Állapítom meg, miközben becsukom a temetési szövegeket és zsoltárokat tartalmazó apró, fekete könyvecskét. Nem szomorít el a szertartás, sem a halál ténye vagy elmúlás sötét fellege. Mindezen dolgok számomra természetesek és nem is keresek kibúvót alóluk. A Halál jön, ha jönnie kell. Ezeket a gondolatokat persze megtartom magamnak, a gyászoló családdal ilyenkor úgy sem könnyű szót váltani. Egy gyászterapeuta segíthet, már, aki szükségét érzi. De a gyász-folyamat magától is dolgozik az emberben. Bár, van akit kevésbé hat meg ismerőse elvesztése, netán csak a formaság kedvéért vesz részt a temetésén, ilyenre is sűrűn akad példa. Ahogy ez a kis délelőtti temetés véget ér, a jelenlevők szét szélednek, a család megüli a halotti tort, én pedig  ebédig a regénysorozatom következő kötetének írásával terveztem elütni az időt. Így, hogy nem maradt rajtam kívül pap a plébánián, nem kell rejtegetnem az írásom, sem bizonyos irodalmat, amit nem szívesen látnának  egy pap szobájában. Ekkor azonban megakad a szemem a fiatalemberen, aki szintén felszólal az elhunytat siratva. Ehhez képest, mint látom, hamar túl tette magát a búskomorságon. Ez azonban nem lep meg annyira, mint ahogy egy civilt tenné. Jól tudom, vannak, akik elvárják a gyászos ábrázatot, így az ember olykor igyekszik megfelelni ennek az elvárásnak, hogy a gyászoló családot ne botránkoztassa meg. Kétszínű, még is kedves dolog, ha azt mások lelki békéjének megóvásáért tesszük. A fickó pedig jó színész! Mosolyra is húzódik a szám. Oda sétálok hozzá, fekete miseruhámban.
- Milyen figyelmes!
Felelem a férfinak, mikor elő adja a kis történetét és megmutatja a medált a hajtinccsel. Még is, valahogy olyan különösen hat ez az egész...
- Bár inkább tűnik valamiféle mágikus tárgynak, pogány rituáléhoz.
Elnevetem magam, bájosan és ártatlanul, majd finoman megköszörülöm a torkom.
- Elnézést, remélem nem sértettem meg a gyászában...
Mondom neki derűsen, a sötét humorom néha rakoncátlanul kiszökik.
Mikor rá kezd, hatalmas, babakék szemeimmel nézek rá, nem hiába becéznek Angel-nek sokan, persze, a rendhagyó vezetéknevem is hozzátesz. Szerény véleményem szerint nem sok közöm lehet angyalokhoz, de igyekszek a megfelelő támogatást nyújtani a híveknek, ez tény.
- Igen, Fiam?
Erősítem meg, hogy kérdezhet, nem kell magában tartania semmit. Bár ez a beszélgetés elég abszurd és lássuk be, a fickó hamarabb tűnik az apámnak, ellenben szinte centiméterre egy magasak vagyunk, két égimeszelő, ami szintén különös egybeesés. Mikor a groteszk ízű kérdését felteszi, ismét egy jót derülök rajta, édesen kacagva, akár egy kisfiú.
- Jóval idősebb vagyok, mint amennyinek kinézek, igen. Biztos kitalálta, hogy nem vagyok már kamasz! Régen is volt!
Nem rosszallok, mikor a hívek ezzel jönnek, meg úgy bárki, random járókelő, bolti eladó, és így tovább. Jogos kérdés.
- Biztos a nagyanyám boszorkány volt és megbűvölt!
Heherészek és nem is tudom, mennyire bele trafáltam, legalább is abba a részbe, hogy a nagyi valóban űzött ilyesmit. Szegény fejem!
- Viccet félre téve, gondolom, a gének.
Mondom immáron visszafogottabban. A téma pedig komolyabb irányt vesz. Derűm ugyan nem illan el, apró mosoly még játszik a szám szegletében, de már egészen másként válaszolok.
- Természetesen. De meglep, hogy ön is tisztában van ezzel. Az emberek általában nem szoktak efféléken morfondírozni. Bele gondolni. A halálba. Annak misztériumába. Ezért is félnek tőle, még a vallásos emberek is. Pedig igazán nincs mitől.
Fejtem ki miután megköszöntem az udvarias dicséretét a prédikációmat illetően. Habár, ebben a munkakörben kevéssé tudom kiélni a kreativitásomat. Ezért is jó hobbi a regényírás.
- Különös fiatalember maga.
Állapítom meg, de cseppet sem rosszallóan.
- Éreztem az elhívást. Nem úgy, mintha skizofrén lennék vagy ilyesmi, inkább egy intenzív érzéshez vagy öntudatra ébredéshez tudnám hasonlítani. Csak nem fontolóra vette a papi szemináriumot?
Nyíltan felelek a kérdésére, habár ez egy hosszabb és összetettebb téma, most igyekszem a lényegre térni. De ha tovább érdeklődik, szívesen beszélgetek vele.

A medált nézegetem, ahogy csillog a napfényben, s gúnyosan kineveti az elhunytat, hiszen ő lesz a kulcs ahhoz, hogy maradjon is ott, ahol van. Nem fog senkit sem kísérteni álmában, súlyként megülve mások vállán. Nem vagyok bíró, nem ítélhetek, de nem fogom hagyni, hogy rosszalkodjon idefenn. Menjen csak oda, ahová való, s maradjon is ott.
- Mindent a barátokért - halvány mosoly villan a szám sarkában. Még hogy barát! Érdekbarát, igen, akit kihasználtam, s hogy nem úgy cselekedett, ahogy nekem tetsző volt, ment oda, ahová való.
Érdeklődéssel nézek rá, némileg csodálkozva, ami nem éppen annak szól, aminek hinnék.
- Valóban? Érdekes. Érzelmi kapocsnak gondoltam - figyelmesebben siklik végig a tekintetem rajta. Ma még vannak olyan papok, akik Látnak dolgokat, s nem feltétlenül csak olvasták valahol. Emlékszem egyre, egész végig engem nézett, miközben az ördög műveiről beszlt, s kedvesen visszamosolyogtam rá. Angyali énem fürdőzött a hely légkörében. - Miből gondolja, hogy az? - forgatom meg úgy a medált, mintha valóban elgondolkodnék rajta. Vajon mit láthat? Mert azért ez valóban foglalkoztat.
- Gyász? - elnevetem magam, halkan. - Hiszek a halál utáni feltámadásban, a lélek halhatatlanságában - egyikben sem lesz részem, hiszem lelkem sincs, így aztán mit aggódjak az egészen? A tekintete megfog, egy pillanatnál tovább időzik rajta tekintetem, majd inkább lesütöm. Nem, mintha szükségem lenne rá. Túl szépek azok a tekintetek.
- Éppen ezért kérdezem - mosolygok visza rá, elragadtatva nézve, ahogy kivirul, kivirágzik, s legalább gondolatban leveti a reverendát.
- Áááá! - adom a megértettet, s cinkossá válik a pillantásom. - Nem inkább a keresztanyja?
A komolyabb válaszra elremengek, azután bólintok. Benne van. A gének. A sors! Egyik sem határoz meg. És éppen mind a kettő. Már fogantatásomkor kárhozatra ítéltettem, s lettem általuk egyben halhatatlan, mintha Isten gúnyos tömjénként kívánta volna felmutatni: lám, bűnben fogantam, álljak mindörökké példaképként a bűnnek!
- Bizonyára olyan emberek keresték fel eddig, akik nem foglalkoznak vele. A mulandóság gondolata mindig bennünk van, s éppen azzal is, hogy el akarnak előle menekülni. Vígságba, játszmába, álcába, harcba. Miért nincs okunk félni tőle? - érdekesen fejezte be szavait. Vajon mit tudhat, amit más halandó nem?
Elmosolyodom. Sem fiatal nem vagyok, ember meg végképp nem. De meghagyom furcsálló hitében.
Komoly figyelemmel követem szavait. Van démoni énem, s ő is kíváncsi, ám angyali felem a legkíváncsibb a kettő közül. Hiszen Isten hívása olyan egyedi élmény lehet, amiben sosem volt részem, s sosem fogom átélni. A szemeiben elítélendő pondró vagyok, egy olyan kárhozott fattyú, akinek léteznie is maga a káromlás. És már nem mardos érte szégyen, hogy ennek tarthat. Annak tart, aminek akar, azon nem fog változtatni, aki valójában vagyok.
- Csodálatos érzés lehetett - angyali lényem fohásza szakad ki belőle. Hozzá legalább szól Isten, megérinti. Ezen szomorúságát, tudom, sosem leszek képes kismítani belőle, hiszen vágyja a Fényt, Atyjának szerető mosolyát, szeretetét, amit tudja, sosem fog megkapni.
- Voltam már kolostorban - nem is egyszer, mégis, egy a legkedvesebb belőle, s ahol, kire atyámként tekintettem, még ha ősöreg is voltam hozzá képest, szörnyen csalódott bennem. A félelem a tekintetében...
Szavam halk, halvány mosoly kél szám sarkában az emlékre. Kedves idők voltak azok. Egy ideig, míg démoni felem meg nem unta az ájtatokodást, s utat kért magának.
Majd a kezemben lévő medált az ajkaimhoz érintem, amit, úgy tűnik, mintha csókot lehellnék rá, ám csak lezáró imámat lehellem rá, hogy fel ne tudják nyitni a medált, s beleszúrom a földbe, ami, miután eltűnt a földben, a test szívében áll meg. Hogy miként? A föld áldott, sötét mágiával nem tehetem meg, hát tettem trükkel!
- Amint látom, az emberek elfogadták, hogy ilyen fiatal papjuk van. Megterhelő lehet azért.
Hiszen, aki papra gondol, mindig idősebb férfi képe jut eszünkbe. Ez csak mostani divat, emlékszem, a katakombák mélyén fiatal nők is tartottak szentbeszédet. Oly gyönyörű ékesszólással, szívhez szólóan, hogy ott akartam maradni, örökre, belmerülve gyönyörű hangjukba, tűzzel telített szívük lobogásába.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Szelíden mosolyodom el, mikor a hollófekete szemekkel és hajkoronával megáldott férfi megszólal. Mindent a barátokért. Hallom vissza koponyám falain belül. Derék dolog. S midőn az antiknak ható, apró, aranysárga medált előveszi, kreatív írói vénám máris mocorogni kezd! Agytekervényeim mozgásba lendülnek és mágiát meg rituálékat vetít oda, ahol effélének igazán semmi helye sincsen.
- Ugyan, csak a fantáziám szalad el! A normális embereknek bizonyára meg se fordulna efféle a fejükben!
Nem köntörfalazok, inkább egy jóízűt derülök saját esendőségemen és kószán legyintek is egyet.
- Az Úr elég élénk fantáziával áldott meg, ne is törődjön vele!
Fűzöm hozzá továbbá, ahogy rá kérdez a miértekre. Valójában nincsenek okok, még véletlenül sem sejtem, hogy bele trafáltam, egyszerűen csak az elme játékára fogom, abban sosem voltam szegény. Így elnézését kérem, az udvariasság kedvéért, a gyász kapcsán elhangzott gondolataira pedig csupán derűs mosollyal felelek. S mit gondolna bárki, ember fia, ha most megpillantana minket? Két feketébe öltözött fickó, akik a temetőkertben heherésznek, mint a diáklányok az iskolai mosdóban két óra között. Még szerencse, hogy már szétszéledt a gyásznép és egy elélek sem jár erre!
- Ezt örömmel hallom. Ha ennek tudatában vagyunk, az minden bánatunkra vigaszt nyújt. "Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.".
Idézem Pál levelét a rómaiakhoz, az egyik legszebb és legszívhezszólóbb vers részlet a Bibliából. A legsötétebb órákban is világosság és melegség.
- Ha nehéz időket élek meg, mindig emlékeztetem magam erre az ige szakaszra.
Mesélem a fiatalembernek, nincs mit ezen titkolni, a papoknak is vannak rossz napjai, mi is élünk meg krízishelyzeteket, valamint, én sem voltam mindig atya. Az fel sem tűnik, hogy az idegen kissé elidőzik égkék szemeimbe meredve, megszoktam már a tekinteteket magamon, a munkám része, az emberek valamiért szeretnek megnézni maguknak. Engem pedig nem zavar. Bár sose értettem, mi érdekfeszítő van a külsőmön, de annak csak örülök, ha a Mennyekhez érzik általam közelebb magukat. Hiszen Isten szolgája vagyok, szeretném őket, minél többeket az Úrhoz vezetni. Nemes egyszerűséggel azért, mert szentül hiszem, nekik úgy lenne a legjobb. A koromat illető megjegyzésén csak kuncogok egy jót.
- Á, a keresztanyám már csak nem! Neki a keresztségre kellene nevelnie!
Lovagolom meg a szavait kontrázva, derűsen, és még is egy úttal komolyan is gondolva az elhangzottakat, különös paradoxont alkotva.
- Ez, úgy gondolom, általános érvényű. Az ember görcsösen ragaszkodik a földi életéhez, a tivornyázáshoz és a testi élvezetekhez. A kábulathoz, ami a hormonok játéka a fejben. Nehezen gondolkodik távlatokban. Nagy távlatokban. Pedig ha mindezen túllátna, rájönne, hogy nincs mitől tartania, ha véget ér ez az élet.
Fűzöm hozzá mint egy kiegészítésként saját szavaimhoz és beszélgetőpartnereméhez. Az utolsó kérdésén mintha meglepődnék kicsit.
- Hát éppen azért, amit korábban említett. A testünk halandó, de a lelkünk halhatatlan. Ha ennek tudatára ébredünk és elfogadjuk Jézus megváltó áldozatát, akkor nem férhet hozzá kétség: az enyészetet a feltámadás követi, s mi Istennel lehetünk, az idők végezetéig. Szemtől szemben szemlélhetjük majd, ahogyan most mi is egymásra nézünk. Ott lesz, velünk lesz. És nem lesz többé fájdalom, sem testi, sem lelki. Az örök boldogság lesz az osztályrészünk. Az igaz béke, ami annak tudható be, hogy vissza tértünk Atyánkhoz. Újra egésszé válunk, a magány és a földi élet küzdelmei és terhei elillannak, minden efféle béklyótól megszabadulunk. Kell ennél több?
Barátságosan pillantok rá, angyali tekintetemben fürdetve.
- Számomra megkönnyebbülés lesz a halál. Szeretem ezt az életet és a hivatásomat, de a vágyakozás Felé, Hozzá, rendkívül erős. Olykor, már-már fájdalmas. Nem is beszélve a mindennapi élet kihívásairól, melyek az embert gyötrik. De egyszer mindennek vége, nem kell már a köznapi apróságokkal foglalkoznunk, magasztosabb lét vár ránk.
Nem vagyok depressziós, nincsenek öngyilkos hajlamaim, egyszerűen csak másként látom az életet - és a halát -, mint a túlnyomó többség. Lélekben valahol goth vagyok, úgy sejtem, mindezt pedig a papi szentség koronázza meg.
- Az volt és az a mai napig. A megerősítések jönnek, amiért hálát adok. Még ha a Sátán meg is kísért és megpróbál eltántorítani, újra és újra felül kerekedhetek. "Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni."
Idézem ismét Pált, ez alkalommal a korinthusiaknak írt leveléből. A Szentírás szavai számomra olyankor, akár a mankó.
- Isten... mindig szól hozzánk. A kérdés csupán az, meghalljuk-e. Figyelünk-e a csendben vagy éppen nem kerüli-e el figyelmünket a mai zajos világban.
Ezt még véletlenül sem korholásnak szánom, egyszerűen csak szeretem erre a kifinomult tényre felhívni a hívők - és Istentől eltávolodottak - figyelmét.
- Nekem szerencsém volt, egészen fiatal koromtól érzem Isten jelenlétét, tudom, hogy hall és lát. Sokaknak nagyobb kihívás megérezni Isten tekintetét magukon, de nem lehetetlen. Ő csupán tapintatos, finoman közelít hozzánk. Olykor más embereken keresztül, akiket az utunkba állít. Tapasztalt már hasonlót?
Fejtegetem s végül a kérdést is felteszem, mert valóban érdekel, mit fog felelni. Mikor a papi elhívás kerül szóba, a válaszára fellelkesülök.
- Szóval nem jár távol az igazságtól. „Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.”  
Ez alkalommal János evangéliumának szavai hagyják el ajkamat.
- A kolostori élet nem való mindenkinek. Én mindig is világi papnak tudtam csak magamat elképzelni. Erre nem gondolt? Vagy netán... egy kedves hölgy ráébresztette, az életszentség egy más útját kell járnia?
Érdeklődöm, hiszen ha elgondolkodott a dolgon, még ha a kolostorban nem is találta meg a helyét, világi papként még meglelheti, nem is egy ilyen esetet ismerek. Ellenben, nem feltétlenül egyértelmű a hívás. Lehet, Isten a házasság szentségében mutatná meg nekünk a teljességet. Egyik szolgálat sem rosszabb a másiknál. Figyelem mozdulatait, amint csókot lehel az apró tárgyra és a megszentelt földbe rejti. Szép gesztus.
- Megszoknak vagy megszöknek!
Tréfálkozom ismét, majd ismét megemberelem magam.
- Igen, igyekszem segíteni őket a munkásságommal, ha ezt látják, elfogadnak. A plébánia mellett egy árvaház is működik. E mellett a kórházba is járunk az idősekhez, kómában fekvőkhöz és haldoklókhoz. Sokrétű a tevékenységünk, igyekszem sokszínűvé tenni munkásságunkat.
Fejtegetem neki, majd ettől függetlenül szólalok meg ismét.
- Hogyan szólíthatom? Az én nevem Tom, tegeződhetünk is.
Ismét kiszélesedik a mosolyom. Ahány ember, annyi preferencia. Van, aki szereti megadni a tiszteletet a magázódás alkalmazásával, míg megint mások a közvetlenebb kommunikáció hívei.

Egy pillanatra tekintek csak rá, szám sakrában halvány mosollyal.
- Érdekes hallani egy felkenttől, hogy mindössze csak a fantáziája szaladt el, s hogy a normális embereknek ezt nem tulajdonítja - kevélység a neved, érzet, ó, de hányszor húzkodtam bajszát ennek a bűnnek!
- Gondolja? - hogy pontosan mit is, Nagyapa ajándékát, vagy, hogy ne törődjek vele, igazán nagyon lényeges kérdés.
Mosolyom még ott honol, s gondolatban fejezem be az idézetet.
"Egyedül csak a démonok képesek megtenni, és az emberek magukkal."
Egyszer talán odavésem mindegyik mögé a Bibliában, ha olyan kedvem lesz.
- Pál level a rómaiakhoz, 8.38-39.
Az egyik legnagyobb mulatságom az volt, mikor valamelyik hívócsoportban lévők elmondták nekem nagy bizalmasan, hogy az ördög sosem olvasta a Bibliát. Ártatlan tekintettel kérdeztem vissza, hogy akkor honnan tudják, milyen bűnt követett el az illető, ha nincs tisztában a Biblia tanításaival. Volt csend! Persze, azonnal kidobtak a közösségből, én meg jót nevettem.
- Miért? Mit sugall ez Önnek? - kérdem érdeklődéssel. Valamit csak jelent számára, a nehéz időkben.
- Igaz - hunyorgok egy rövidet, cinkosan.
- Vagyis úgy érti, nem látnak az orruknál tovább? - mivel többesz szám harmadik személyben beszélt, átváltok én is erre. - Miért ne tartsanak attól, ha véget ér az élet? És úgy érti, én? - egyes szám harmadik személyből gondolom így.
S meg is érkezik a válasz, csendben hallgatom.
Kedves tőle, hogy az emberek csoportjába venne, ám úgy veszem, magukról beszél, így nem teszem magamban hozzá, hogy éppenséggel nem rendelkezem lélekkel. Ezért nem kerülhetek a mennyekbe. De a pokolban azért szépen meg van nekem ágyazva. Szép ítélkezés, mondhatom. Miért nem lehet nekünk egy harmadik hely, ahová az olyanok kerülhetnek, mint mi? S velem sosem volt, sosem lesz. Bezzeg büntetni, azt látatlanban is tud!
- Persze, tegyük gyorsan hozzá, ha csak egy hajszálnyi vétket is vét az ember, fuccs az egésznek - kicsit jóval prózaibb hangot ütök meg. Nem én lennék, ha a nagy angyali ódákat ne akarnám azonnal fejbe csapni. Most éppen nem angyali kedvemben vagyok.
- Nem éppen maga az Úr mondta, hogy kis dolgokban van a legnagyobb magasztosság? Miért akar akkor éppen azoktól megszabadulni? Amikor azokban lehet a legnagyobb dolgokat tenni? - kérdezem érdeklődéssel. Sosem értettem. Maguknak csinálták az egész koszfészket, aztán meg nem tetszik, és inkább kiszállnának belőle. Kitakarítani, azt már minek, melós. Pedig máris kényelmesebb lenne.
Éppen most teszi veled az egyik ivadéka, somolygok magamban. Démonom, szeretek incselegni az emberekkel. S ha még tudná, hogy az öreg éppen kámfort játszik! De mennyien rohannának ki inukból szakadtan papi házából!
- Milyen megerősítések jöttek? S kísértették már meg? - hogyne, éppen én! Mégis, ártatlanul teszem fel kérdésemet.
- És van, amikor úgy érzi, szól hozzá, és nem hallja meg? - teljesen nem veszem magamra, az öreg most éppen senkivel sem dumál, velem pont nem fog. Egy pondróféregnek több jogot adott, mint nekem valaha is adott, vagy fog adni. Ennyit erről. De, még utálni sem utálom érte. Ha én nem létezek neki, ő sem nekem. Gond megoldva.
Homlokráncolva hallgatom a folytatást. Szerencsétlen, kit hallhat, akit tatának hisz?
- Igen - bólintok is hozzá. Jött már hozzám pár képviselője tatának. Ugyanolyan senki voltam nekik, mint bárki más, húdemagasztos lénynek. - Maga miben tapasztalta?
- Ez így van. Az igazság szabadá tesz - az embereket inkább őrültté, mert képtelenek felfogni azt a valóságot, amiben valóban élnek. De ezt már inkább nem teszem hozzá.
- Nagyon nemes hivatás világi papnak állni - mindaz a sok nyűg, ami az emberekben van és hallgatni, nap, mint nap... - ami sosem kívántam lenni. A csendes elmélkedést jobban kedvelem - és a csendes gyilkolást is. A kísértéshez zaj kell, és csend mágikus harmóniája, amikor negédes szavakat csepegtethetek méregként fülükbe. Már jó ideje abbahagytam, nem érdekel.
- Szerintem... inkább jönnek - nézek fel rá a guggolásból, mosollyal.
- A szolgálat mindenekelőtt - szerzetesként inkább kódexet véstem, főzeteket főztem, betegeket gyógyítottam. De sosem hagyhattam el a kolostort, csak vezető szerzetessel. Ami nem is volt annyira rossz.
- Öm.. - meglep a hirtelen váltás. Legalábbis megjátszom. - Damien - mosolygok vissza rá, kezem nyújtva felé. - Igaz is... - veszem elő kabátom belső zsebéből komollyá váló arccal a kis Bibliát. - Ezt kölcsönkértem, vettem, míg a szöveget olvasom a verssel, a szél néha álnokul tud fújni - a papír azonban benne felejtődik az átnyújtott könyvecskében, a kézírásommal, a régi idők míves írását visszaadva. Utat hagytam szépet kívánó felemnek, s boldogan merült el a tevékenységen.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Barátságosan mosolygom vissza az idegenre, rosszat nem sejtve és nem is gondolva sem róla, sem másról.
- Papként nem ildomos megengedni magamnak a hasonló elkalandozásokat, de én is csak ember vagyok, egy gyarló, kissé különc ember. A hívők ügyesebbek, mit én, többnyire nem járatják az eszüket boszorkányságon, főleg nem komolyabb értelemben.
Egészítem ki mondandómat, hiszen úgy érzem, ez még ide tartozik.
- Igen, így gondolom. Mindenkinek van talentuma, de hogy mire használjuk - vagy nem használjuk -, az sokkal árnyaltabb kérdés. Sokan úgy hiszik, a Sátánnak patái vannak és nyilvánvaló ocsmányságokra buzdít, de ez nem így van. Valójában, az esetek többségében két út van: Az egyikről úgy érezzük,  "jó", de ott van a másik, ami pedig a jobb.
Magyarázom a fiatalembernek, mintha csak az időjárásról csevegnénk.
- Ha az ördög egy csúf rém lenne, aki az embertől oly idegen tettekre buzdítana, akkor szinte nem is tudnának az emberek bűnbe esni. De természetesen, sokaknak könnyebb, ha így képzelik el a helyzetet.
Folytatom, kedvesen nevetve, de egy csepp gúny vagy megvetés sincs ebben.
- Ahogy mondja. Remélem saját boldogságára tanulta meg ilyen pontosan, nem pedig bele kényszerítették.
Kellemes, meleg mosolyra húzódik a szám, amit pedig hozzá fűzök, az talán nem illendő vagy kedves. Nem átlagos vagy "normális". De én nem is az a fajta pap vagyok, ahogyan a hívők elképzelik vagy elvárnák.
- Pontosan azt sugallja, amit meg is fogalmaz. Ezt az igeszakaszt szó szerint vehetjük. A Teremtő szeret minket, jobban és odaadóbban, mint bárki más. Mivel Ő tökéletesen szeret, mi pedig tökéletlenül. Mind egy mit teszünk, ha eljön a felismerés és a megbánás, Ő kész vissza fogadni minket. Addig vétkezünk, addig esünk el újra és újra, míg meg nem értjük, Isten miről is beszél. Hogy miért adta a törvényeket. Hogy nem a saját dicsőítésére vagy passziójából, hanem, hogy minket segítsen és vezessen a jobb úton, mert ennyire szeret minket, mert ennyire a szívén viseli a sorsunkat. Ha képessé válunk a megértésen túl úgy is élni, ahogyan az Istennek tetsző, azaz, ahogy a saját javunkra válik, akkor elérjük azt, amire mindnyájan vágyunk. Ennek tudatában pedig sosem leszünk képesek többé kétségbe esni. A lelkünk megtalálja az igazi nyugalmat és boldogságot, amit a földi dolgok képtelenek betölteni.
Ez az igazi, belső békesség. Ez az, ami miatt sokan őrültnek néznek, de engem már régóta nem érint meg mások véleménye rólam. Mindannak felismerése, amit éppen ennek a férfinek mesélek, kinyilatkoztatás és tanúságtétel. Valójában az egész ott van a Bibliában, csak sokan leragadnak a részleteknél. Hálás vagyok, amiért a Szentlélek rámutatott, mit kell látnom, és hogy vezet ezen az úton.
- Tudja, az emberek már a világ kezdetétől félre értik Istent és a szándékait. És nem értik, nem tudnak egyet érteni. Ez az ő nagy, személyes tragédiája. Közelebb szeretne kerülni mindnyájunkhoz, de sokakhoz nem sikerül. Pedig ő még a gyilkosságot is megbocsátaná, ha őszinte bűnbánattal borulnánk elé.
Súlyos, ólomnehéz szavak, melyekért sokan bizonyára meglincselnének. De talán... a fekete szemű férfiúnak éppen ezeket kell most hallania.
- Ez így gonoszan hangzik. Én inkább úgy fogalmaznék, túlságosan földhöz ragadtak. De ki hibáztatná őket? Épp elég bajuk van a halandóságukban. Nehéz az égiekre fókuszálni a földi dolgok helyett. Nehéz az egyensúly, nem csak a testtel, de a lélekkel is törődni.
Magyarázom gondolatmenetem az ébenhajú úrnak. Kissé fanyar megjegyzésén pedig, talán meglepő módon, de egy jóízűt hahotázok.
- Ugyan, dehogy is. Folyamatosan vétkezünk, esendők vagyunk, és ezt az Atya is tudja, hiszen Ő teremtett minket. A lényeg, hogy törekedjünk rá, hogy mindig jobbak legyünk, míg szentté nem válunk.
Remélem eloszlatom borús meglátását és megérti, hogy is megy ez.
- "Mondom nektek: éppen így jobban örülnek a mennyben egy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak, akinek nincs szüksége megtérésre."
Még rá is kacsintok. Sokan sajnálatos módon egy mogorva, véres kezű Mindenhatónak képzelik az Urat, ez általában a rossz gyerekkor és nehéz sors szüleménye. Egy torz fantazmagória, ami túlságosan elevennek hat.
- Ez egy izgalmas teológia és vallásfilozófiai kérdés. A mindennapi élet, a maga megannyi részletével, ezek mind hozzá tartoznak földi utunkhoz. Megtalálhatjuk bennük az életszentséget. Használhatjuk jóra, önmagunk és mások épülésére, valamint az Istennek aldozásra. Még is, vannak olyanok, akik úgy érzik, a halandó élet minden szépsége és annak megélése helyett inkább Istent választanák, közvetlen módon. És kizárólagosan.
Nem tudom, érthető-e ez számára, még elválik.
- Sokan azt hiszik, Isten eltűnt, hogy magunkra hagyott, de ha eléggé figyelünk, ha szemfülesek vagyunk, észre vesszük, hogy ez mekkora tévedés. Mindezzel csupán tanítani szeretne minket.
Mint aki a másik gondolatában olvas, kezdek bele ebbe a gondolatmenetbe, mit sem realizálva ennek esetleges bizarr jellegéből.
- Isten... ő "nem tud" eltűnni. Hiszen mindenhol ott van. Mindent és mindenkit lát az egész idővonalon, egyszerre. Nem megmondja, mit csináljunk, csupán előre tudja, mit fogunk cselekedni. Ezért egyesek azt feltételezik, nincsen szabad akarat. Pedig ha nem volna, akkor Samael nem lázadhatott volna fel. Akkor a démonok nem szórakozhatnának kedvükre. Akkor nem üldözhetnének keresztényeket és más embercsoportokat a távol keleten. De a szabad akarat mindenkinek megadatott, a Mennyben, a Földön és az Alvilágban. Éppen ez a lényeg. De... "Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik." Igen, a rossz dolgok is. Ennek megértése és elfogadása viszont túl nehéz és fájdalmas sokaknak. Dühösek, mert nem értik Istent. De hogy is érthetnénk Őt teljesen, hiszen egy végtelen potenciállal rendelkező entitás, mi pedig csak kis húsgombócok vagyunk egy szikrával Belőle.
Sóhajtok egyet, de ez nem nehézkes, megfáradt sóhaj, inkább ösztönös csupán, természetes és esendő létem bizonyítéka.
- Olvasta a Mester és Margaritát Bulgakov-tól?
Teszem fel a kérdést látszólag intermezzóként, mit sem sejtve arról, hogy Behemót, a démon nem csak létezik, de itt flangál a városban, olykor csokitortát zabálva. És ahol a démoni macska felbukkan, ott az Ördög maga jár... alig egy óra kocsikázva Lucifer bárja, de természetesen, én erről sem tudok az égvilágon semmit sem. Ártatlanul, még is határozottan nézek a fickó szemeibe.
- Lépten-nyomon mindig érnek megerősítések, hála a Mindenhatónak. Tudja, én már gyerekkoromtól érzem, hogy Ő létezik és figyel mindannyiunkra. Rám és magára is. Ez egy konstans érzet. Mint egy szempár, amit folyamatosan érzek magamon. Egy jelenlét, ami elkísér és melegséggel tölt el. Tudom, ez furcsán hangzik, mi több, kellemetlennek és indiszkrétnek tűnhet, de valójában nem az, ha elfogadjuk. Nem tolakodó. Ha sikerül a megfelelő döntéseket meghoznom, jó érzés tölt el, mint egy töltet, nehéz szavakba önteni. Ha egy hívőnek vagy éppen eltévelyedettnek tanáccsal tudok szolgálni vagy csupán vigasztalhatom jelenlétemmel, így hozva hozzá közelebb az Urat, az hálával és boldogsággal tölt el, mintha Isten átölelne, láthatatlan karokkal.
Türelmesen, cseppet sem sietősen vagy feszengve beszélek hozzá, derűm pedig töretlen. A következő kérdésre pedig göcögnöm kell.
- Ó, hát persze! Hiszen ha nem lennék megkísértve és nem esnék olykor bűnbe, akkor bizonyára robot lennék!
Nevetek fel ismét, jókedvem jelezvén és nem csúfolódásból. Remélem nem érti félre, elég fura fazon vagyok.
- Én is ember vagyok, mint bárki más. És férfi, akár csak maga. Mellesleg, voltam kamasz és nem voltam mindig pap. Estem szerelembe és vágytam úgy nőre, ahogyan bármelyik másik férfi. Ezek természetes dolgok, nem szabad gyűlölni magunkat miattuk. Egy pap esetében annyi a különbség, hogy Istenért lemondott a klasszikus életről, így a testi élvezetekről. De ennél sokkal többről is. Arról, hogy minden reggel egy gyönyörű nő mellett ébredjen, aki édesen rá mosolyog, majd akivel szeretkeznek, míg a kávé le fő és a gyerekek felébrednek. Mindez megadatik egy házas férfinak, sok papnak is, akik nem katolikusok, hanem mondjuk ortodoxok vagy más felekezethez tartoznak. De nem a római katolikusoknak. Mi tudatosan mondtunk le ezekről a csodákról és az efféle boldogságról, ez a mi "ember" áldozatunk az Atyának. Önnek még megadathat mindez. Eljöhet a napsugár a hétköznapjaiba. Ébredhet a szeme fénye mellett élete hátralevő részében. A szeretett nő pedig megajándékozhatja utódokkal, akik a vérét és eszmeiségét tovább viszik a világban, valódi örökségként, nyomot hagyva.
Mélységesen megértem, hogy ott hagyta a rendet, hogy mindezek rá találjanak. A lemondás nehéz, számomra is az. Olykor kevésbé, de máskor jobban. Lucinda jut eszembe, a különös lány, aki csak úgy betoppant az életembe, gótikus fenségességében. Bár tudom, nem helyes, hogy elmém pont az ő képét szüli meg gondolataimban a beszélgetés ezen pontján. Így mosolyom tán haloványabbá válik.
- Nem igazán. Ő mindig hall. Úgy sejtem, az ember akkor érez, vagyis nem érez, hasonlót, mikor saját magát szakítja el az Ő szeretetétől. Tudatosan, a bűn révén vagy démonokra hallgatva, változó. De ha vissza tér a remény, a hit abban, hogy meghallgat, a bizalom, hogy így kell lennie, akkor ez feloldja az efféle gátlásokat. Sokszor túlságosan "rossznak", mocskosnak érezzük magunkat Hozzá, így akár tudat alatt vágjuk el a köteléket, mert méltatlannak ítéljük magunkat. Pedig nem kéne.
Ismét kiszélesedik suhancos mosolyom és a fény vissza tér mennyeien kék lélektükreimbe.
- Akkor tudja, miről beszélek. Néha egyértelműen "különleges" emberek, akik az utunkba akadnak. Máskor csupán utólag eszmélünk rá, hogy jelentősége volt egy-egy találkozásnak.
Megerősítő szavaira biccentek egyet.
- Ez is elhívás, ahogy más életmódok is. Istent nem csupán egyféle élettel lehet dicsőíteni. Megérte, hogy magának a papi lét nem az, amire vágyik, amire hívatott. De bízom benne, hogy megtalálja a maga útját.
Jobbomat a férfi vállára teszem, tenyerem kellemesen meleg és éppen csak annyi nyomást fejt ki, hogy az együttérzés és megerősítés érzetét keltse - őszintén és nem színházból.
- Én is szeretek elmélkedni, de nem csak egyedül, hanem másokkal is, akik nyitottak erre. Például magával beszélgetni.
Talán meglepik a szavaim, nem tudom, minden esetre jó kedélyűen pillantok rá. Számomra a papi lét nem csupán munka, hanem hivatás, a maga összes "nyűgével" együtt. Szeretem ezt csinálni. Örömömet lelem az emberek Istenhez vezetésében, a társalgásban. Szavaira pedig ismét bólintok.
- Örvendek, Damien. Ha szeretnéd, bemehetünk a plébániára beszélgetni. Most, vagy amikor szeretnél eljönni.
Jelentem ki számára és megrázom a kezét, határozottan, de nem kellemetlenül erősen.
- Ó, köszönöm, örülök, hogy hasznát vetted!
Nem akadok fenn. Átveszem az apró kötetet, de - egyelőre - nem ütöm fel, így a papírka rejtve marad, legalább is egyelőre.

- Mégis megengedi magának - somolygok az orrom alatt, korántsem gúnyosan. Az emberek ilyenek, és a papok meg az egész "szent életű" dolgok is olyan maszlagok, amit az emberek alkottak maguknak, úgy gondolva, hogy hú, na, ezzel majd közel kerülnek az öreghez. Én is hittem ebben, meg is tettem, de hát én csak egy korcs vagyok, akinek sosem lesz bocsánat, tegyen bármit. Eljutottam odáig, hogy tudod mit, öreg, nem is kell. Élem az életem, ahogy megfelelőnek gondolom, így is, úgy is a pokolra kerülök. S mielőtt még bárki azt gondolná, hogy ebbe csak a gonoszság tartozik, rettentően téved. Ekkor kezdtem el igazán önmagama lenni, kiművelve magamban az egyensúlyt két lényem, énem, vagy energiám között. S nekem jó így. Ha úgy nézem, az emberek is hasonlóak mostanában, szóval mit is panaszkodok.
- Egyéni meglátás - és ha tudná, hogy a művészek éppen árnyaik okán képesek olyan művekre, mint amit alkotnak! S hányszor keringtem magam körülöttük, sugallva őket alkotásukra. S nem, nem az őrületre. Voltak közöttük fenséges, az öregnek ajánlott festmények. A káosz is gyönyörű alkotásokat képes létrehozni.
- Nem hiszek a kényszer erejében. Saját döntésünk okán megyünk bele egy helyzetbe - hiszem ezt. És hogy az adott helyzetben mindig a lehető legjobb döntést hozzuk, mert az tartjuk helyesnek.
Belül éktelen kacagásra serken hangom, míg az elejét komoly érdeklődéssel hallgattam. Még hogy a törvények az öregtől vannak! Hogyne, pont úgy, mint az, hogy a Biblia tökéletes! Azt mára már elfelejtették, mi is történt azokon a gyűléseken, ahol eldöntötték, mit is vesznek ki, s tartanak meg a könyvben. Emberi önösség és gyarlóság a neved, amiért ocsmányul kivettél olyan dolgokat, amivel az embereket, a saját fajtájukat félelemben tudták és tudják tartani. A félelem a legkezesebb báránnyá teszi még a legmakacsabb és ádázabb embert is.
- Istennek tetsző, azaz ahogy a saját javunkra válik? Mondana erre példát, atyám? - kíváncsivá tett szavainak ezen része. - És ha ezzel ártunk másoknak? - teszem hozzá, miután megválaszolta a kérdésemet.
- Ön szerint miért értik félre? Mi lehet az oka, hogy félreértik Istent?
Ó, nekem ilyen problémám nincs. Velem tisztán közölte: tegyek bármit, a Pokolra kerülök, ha egyszer bevégzem fizikai létemet, mert hiába vagyok halandó, még nem jelenti azt, hogy nem tudnak megölni. Szóval öreg, az emberekkel is lehettél volna egy kicsit egyértelműbb. Áh, ki vagyok én, hogy megmondjam neked, nagyapa, mit tegyél?
- Ha állatot ölünk, szüretelünk, az is gyilkosság. Hiszen életet oltunk ki - nézek rá. Annyira bírom, hogy teljesen félreértik az írást, s kifejezetten szórakoztat. Én például hiába omlok térdre nagyapám előtt, hogy bocsásson meg, bűnömet megbántam, egyszer sem emelt magához, szólt hozzám. Neki egy senki vagyok, ki érdemtelen bármire is. Mégis, létezem, és talán ez a legnagyobb, s legérdemtelenebb büntetés, gondoltam egy időben, aztán ezt is elhagytam.
- Semmi sem lehetetlen - lám, itt vagyok én, kiben ott van az egyensúly, még akkor is, ha rengeteget dolgoztam rajta. De sosem adtam fel.
- Szeretne szent lenni? - nevetése nem zavar, hiszen az imént én is jót nevettem magamban, igaz, annak egészen más éle volt, és még csak nem is felé irányult.
- Szeretnék ennek szemtanúja lenni. Honnan van bizonyíték arra, hogy a megtérő bűnösnek örülnek? És mitől több egy ilyen, mint kilencvenkilenc igaznak, akinek nincs szüksége megtérésre? Akkor az ő törekvéseik kevesebbet érnek? Mert ez így bűnre sarkall, hogy óóó, biztos meg fogom bánni a bűnömet, és még jobban is fognak örülni.
Mekkora ostoba, és emberi gondolkodás! Akkor már régen a mennyekben lennék, ahányszor, s amilyen mélyen, szívem és lelkem legmélyéből esedeztem bűnbocsánatért, ám csak a némaság fogadott. Mintha nem is léteznék, nem is számítanék.
- Miért? Egyszerre a kettőt nem lehet? Akkor minek teremtette Isten a Földet az embereknek, ha csak akkor jutnak Hozzá, ha elfordulnak a halandó élet szépségei és annak megélése helyett? - s ismét megvárom a válaszát - Ha csak így juthatnak hozzá, az Művének elpazarlása.
Mennyivel jobban kedvelem a keletiek szemléletét, hogy megélve az életet, a világ gyönyörűségét, s elmerülni benne, kerülhet az ember igazán közel Hozzá.
- Tévedés? Honnan tudja? Mi az, amiért ilyen biztos ebben? - kicsit komorabb és komolyabbá válnak szavaim. Merthogy az öreg köddé vált, ezt az angyalok is megerősítették, és ahogy érezték magukat, s valahol én is érzékelem.
- És mi van, ha a - majdnem az öreget mondom ki. - az előre tudásban Samael lázadását is tudta? Hogy mindent tudott előre az angyalok lázadásáról? Hiszen most mondta, hogy előre tudja, mit fogunk cselekedni. Akkor ez is benne van. Tehát, ha Istent szseretem, akkor ölhetek, mert a javamra válik? - igazán kíváncsi vagyok, miként látja mindezt.
- Olvastam.
Nem tudom, mit akar ezzel, ezért amilyen egyszerűen kérdezett, éppen olyan egyszerűen válaszolok.
- Tudna erről konkrét példát is mondani? - mert így csak kiszórt cukorkának látom mindezt, hogy lépten-nyomon érik megerősítések. Engem jobban érdekelnek a kézzelfogható dolgok, mint az a ködösség, ahogy most fogalmaz.
- Ezt hogy érti? - ha nem esne bűnbe, akkor robot lenne. Érdekes párhuzam. - Ezek szerint a bűnbeesés Isten terve?
Muszáj vagyok mosolyogni, hogy férfinek nevez. Nem vagyok az, az az ember hím megfelelője, ám jobb, ha így hiszi, meghagyom ezen hitében.
- Tudatosan? Én úgy tudom, az Egyház akarta megakadályozni, hogy pap dinasztiák alakuljanak ki, veszélyt jelentve ezzel rájuk, és a politikára - kérdezem kíváncsian. Sajnálom, gyakorlatias vagyok, az olyan előadott maszlagokban nem hiszek, amit ezzel bevontak.
- Ezt én is így gondolom - bólintok.
- Mindennek van oka - annak is, aminek nincs. S igazán foglalkoztat, miért is kerültünk most össze. Nem vagyok abban a démon oldali kedvemben, hogy kísértésbe ejtsem, még akkor is, ha voltak kérdéseim, melyek erősen afelé hajlanak. Az emberek mostanában egyre több ilyet tesznek fel, most már szabadon. Régebben ezeknek az egy százalékáért is máglyára küldték volna őket.
- Meg - tovább nem tudom folytatni, gondolataimat sem, hogy ó, hogyne, az, aki tegyen bármit, úgyis a pokolra kerülők közé tartozom. Érintése kedves, támogató, olyasvalakié, aki szívből beszél. Angyali felemnek kedvére való.
Már majdnem kérdeznék vissza, hogy akkor miért imádkoznak általában egyedül, az utolsó mondat visszatolja a kérdést, s halvány mosoly jelenik meg a szám sarkában.
- Ezzel én is így vagyok.
Kézfogása meleg, kedves és segítő, éppen olyan, mint a tenyere volt a vállamon.
- Sajnos mennem kell. Meghívást kaptam a szűk családi megemlékezésre, és lassan ideje odaérnem - valójában a végrendeletet olvassák fel, s egyik tanúként muszáj vagyok ott lenni. Tudok sugdosni, amikor kívánok, még akkor is, ha mostanra már mintha beleunt, belefáradt volna ebbe démoni lényem. Rengeteg sok minden nem érdekli már.
- Köszönöm a kellemes beszélgetést, Atyám. Máskor is eljövök - s fogalmam sincs, miért is mondom ezt, hiszen most éppen nem ebben a lényemben vagyok. De a kedvessége és a Fénye nagyon megfog.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Bájos, már-már gyermekien szelíd a mosoly, mely az arcomra kiül.
- Így igaz. Megesik. A papság nem egyenlő a tökéletességgel, a bűntelenséggel vagy a szent élettel. Minderre, ahogyan a többi keresztény is, törekszünk csupán. Ez egy folyamat, állandó lelki fejlődés. Egy út. Hozzá.
Nem tagadom s nem szépítem a tényeket. Az merőben álszent volna. Kezdjen a hallottakkal, amit csak szeretne. Jó lenne szentnek lenni, de én is csak egy átlagos fickó vagyok, aki próbálkozik. Az Ördögöt illető monológom kapcsán meglep a reakciója, így tovább faggatom.
- Na és mi az ön meglátása?
Az emberek érdekesek. Szeretem őket hallgatni, megannyi világ mind.
- Ez így igaz, hiszen szabad akaratunk van. Ellenben... a befolyás egy nem elhanyagolható tényező.
Ezzel nem ítéletet vagy védőbeszédet mondok, csupán egy meglátás, ami árnyalja a képet.
- Bármelyik törvény a Tízparancsolatból jó példa lehet. Sokszor, főleg elsőre és mélyebb értelmezésükben túlontúl szigorúnak hathatnak. Leginkább a mai modern korban, bár valójában kétlem, hogy az emberek annyira sokat változtak volna az évszázadok során, inkább csak jól titkolták korábban a nézeteiket. Szóval, vissza térve a parancsolatokra. Az ember engedékenyebb önmagával, hajlamos a szeszéjeire bízni önmagát, a képet rövid- s nem hosszú távon nézni és megítélni. Gyarlóság. Ösztönös magatartás. Ellenben, képesek vagyunk fejlődni, a jellemünk, a lelkünk. S minél inkább csiszoljuk azt a követ, annál hamarabb meglátjuk benne a drágakövet. Érti már? A munka, magunkon. Az önfegyelem a saját javunkat szolgálja. Jobbá, nemesebbé válunk. És egy úttal közelebb kerülünk a Teremtőhöz.
Magyarázom a fiatalembernek, s várom, mit reagál a szavaimra. A megjegyzésén csak jót derülök.
- Miért is ártanánk vele?
Kérdésem egyszerre költői s nem. Rajta múlik, kifejti-e, mire gondol.
- Ez nagyon egyszerű. Az, hogy mi emberek vagyunk, Ő pedig Isten. Nem állunk azonos szinten, más lények vagyunk. Az Ő gondolatmenetét egy korlátolt halandó, önmagától, képtelen felfogni. De Ő maga is nehezen egyszerűsödik le a mi szintünkre. Túl magas röptűek a gondolatai, a világa. Elküldte Jézust, megtestesült, de még ő is alig tudta megértetni magát a kortársaival, a hozzá közel állókkal. Ez ember-ember között is megesik, hát még akkor, ha egy végtelen potenciálú entitás szeretné magát megértetni egy kérészéletű emberkével. A saját képére alkotott minket, de mi nem Ő vagyunk. Mi intelligens, elvont gondolkodásra, megértésre és komplex érzelmekre képes szervezetek vagyunk, de nem istenek. Még ha alkotunk is,  ahogyan Atyánk.
Ecsetelem a fiatalembernek némi gesztikulációval fűszerezve.
- Isten nekünk adta a világot, hogy éljünk benne, hogy tevékenykedjünk. Szükségünk van ételre és italra, így nem tekinthető gyilkosságnak az állatok, növények vagy gombák elfogyasztása. Teológiai szempontból pedig a zsidók számára egészen mást jelentett ez a parancsolat. Ne ölj... saját törzsed béli férfit, aki nem ártott neked. Ezt értették alatta. Jézus azonban az egész törvényt tökéletesítette, mivel Isten látta, nem egyértelmű a szava. Kiegészítésekre szorul, ami nem éppen tökéletes, ha mi magunk töltjük ki az űrt. Mai szemmel az Ószövetség számtalan kiegészítő szabálya éppen e miatt nevetséges vagy megbotránkoztató, egyértelműen tükrözve az akkori emberi szándékokat és kultúrát. Ahogy Jézus rá mutatott, ha már a szívedben elkövetted, bűnbe estél. Hiszen mérgezni kezdett a gondolat, az indulat... és itt vissza kanyarodtunk a korábbi gondolatmenethez a törvény szigora kapcsán. Önmagunknak ártunk, ha vétkezünk. Nem csak a Vele való kapcsolatunkat marjuk.
Könnyedén beszélek minderről, figyelve a beszélgetőtársam reakcióit s meglátásait. Ez immáron vallásfilozófia. Necces kérdések, mondhatni, de nem vagyunk a középkorban, szabadon társalgom hát ezekről a dolgokról az úriemberrel.
- Istennel semmiképp.
Kontrázok és kiszélesedik a mosolyom. Vele bármi lehetséges, bár ezt a gondolatot is gyakorta félre értik.
- Ha megértenénk az életszentség magvát, mind azok szeretnénk lenni. S egy úttal lassan azzá is válnánk.
Halvány, jámbor mosoly kúszik arcomra, amit ezt megfogalmazom neki. S vajon mi csillog angyali tekintetemben?
- "Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van és egy eltéved közülük, nem hagyja ott a hegyen a kilencvenkilencet, és nem megy el, hogy megkeresse az egy elveszettet? Ha aztán sikerül neki megtalálnia, bizony mondom nektek, annak jobban örül, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsik közül." Bizonyíték gyanánt itt vannak nekünk az Úr szavai.
Idézem fel Máté sorait Damiennek. De ha olyan bizonyosságot szeretne, mint egy kórboncnoki jelentés, azt a szellemi síkon nem fogja megtalálni.
- Nem erről van szó. A valódi szépségtől nem kell elfordulni, csupán meg kell tanulni megkülönböztetni a bűnös és bűntelen szépséget. A világ tele van megtapasztalható szépséggel, kiélvezhető gyönyörűséggel. De megannyi bűnös élvezet is rejlik benne. Például önmagában a szexualitás és nemi vágy nem bűnös vagy rossz dolog. Ez egy gyakori tabu téma és távedés tárgya. Hiszen Istentől való. Ellenben... a vágyak vihetnek jó és rossz útra is. A nemiség a házasságon belül tisztán megélhető. Hiszen a házasság szentsége révén "egy testté" válnak. Ideális esetben együtt felfedezik és megélik a vágyaikat. Oda adva egymásnak mindent és így elérve azt a szexuális szabadságot, amit alkalmi kapcsolatok révén nem lehet. Az efféle harmóniához és így a szex legkielégítőbb megéléséhez lelkiség szükséges. Míg a rossz út, hogy szabadjára engedi az ember a vágyait, amiket többnyire pornográf tartalmakból látott el. Tudja, sokkal több a pornófüggő fiatal, mint azt gondolná, külön csoportunk van nekik. Komoly mentális és lelki sebeket okoz az ilyesmi. A modern világ elhiteti sokakkal, hogy az az élet az igazi, ahol féktelenség van. De ez az Ördög legnagyobb hazugságainak egyike. Önfegyelem és kitartás nélkül a szellemünk hanyatlani kezd. Nézze csak meg a celebeket, mennyi a drogprobléma, mentális zavar, öngyilkosság. Valóban boldogítana a temérdek pénz, hírnév és orgiák? Miért nem ezt mutatja a gyakorlat?
Enyhén oldalra billentem a fejemet. Nem ítélkezem az eltévedt lelkek iránt, inkább sajnálom őket, amiért így rászedik őket. És igyekszem utat mutatni vissza, a helyes ösvényre.
- Mellesleg, elég körbe nézni, hogy az élet szépségeit felfedezzük. Csak nyitott szemmel kell járni és hálás lelkületűnek lenni. Nézze csak, milyen fennséges az a varjú a fán. Vagy éppen milyen jó illata van a virágoknak. Érti már?
Nem tudom, érti-e, hogy felnyílt-e a szeme, de majd elválik.
- Érzem. A jelenlétét. Az útmutatását. Próbálja ki! Figyeljen, mintha csak hangvilla lenne, figyelje a rezdülést, amitől rezonálni kezd. Egy-egy megérzés vagy sugallat valami jó felé. Minél jobban és többet figyel rá, annál inkább érzékelni fogja. Higgyen nekem.
Kacsintok új ismerősömre és majd imádkozom is érte, hogy képes legyen ő is efféle kapcsolódásra a Mindenhatóval.
- Pontosan, láthatta előre, hogy így fog dönteni. De ha maga most öl, számításból, akkor az kizárja azt, hogy valóban szereti Istent és embertársait. Paradoxon lenne. Esetleg mentális zavarral küzdene vagy démon szállná meg. Másként nem volna lehetséges. A "majd meggyónom" nem valószínű, mert valódi bűnbánat nélkül a dolog mit sem ér. Márpedig az Atya mélyen a szívünkbe lát.
Nem zökkent ki a higgadtságomból, még csak meg sem lepnek különös kérdései. Szeretem a hasonló eszmefuttatásokat. A regény kapcsán szemeim felcsillannak.
- Ellentmondásos a megítélése keresztény berkekben, de az egyik kedvenc regényem. Nagyon sokat mondó.
Ahogy ismét konkrétumokat követelne, egy pillanatra elcsendesedem. Az imént említettem megannyi példát. De Mr.Damien úgy látszik a nehéz dió-fajta.
- A hit az hit. Nem ragaszkodhat görcsösen materialista bizonyítékokhoz. Akkor már tudományról beszélnénk. Mellesleg, ma már meglepő tudományossággal közelítenek meg megannyi kérdést a hit berkein belül. Így, példának okáért ereklyék hitelességét vizsgálják molekuláris biológiai és fizikai módszerekkel.
Talán ilyesmit keres? Ezek viszont, ha nem akar hinni, nem fogják megnyitni a szívét. Újabb és újabb cáfolatokat fog gyűjteni, csak, hogy ellentmondhasson. Szánalom ébred szívemben.
- Igen, de nem úgy, ahogyan elsőre gondolja. Isten előre sejtette, hogy az ember elcsábul majd, de még ennek ellenére is megadta nekünk a szabad akaratot és elkezdte készíteni a megváltás tervét... csodálatos gesztus, amit nem érdemeltünk árulásunk után.
És ő ismét olyan dolgokat mond, ami bizonyára sok papot feldühítene vagy zavarba ejtene. De velem nincs szerencséje.
- Valóban, mint intézmény, visszavezethető a cölibátus akár az egyházi vagyon megőrzésére is. De ez sem változtatna azon a tényen, amit ennek kapcsán mondtam.
Mosolygom tovább rá, mintha csak az időjárásról csevegnénk, ahogy mondani szokás.
- Pontosan. Annak is, hogy itt, most mi össze találkoztunk.
Nem tudok olvasni a gondolataiban, még is kísérteties lehet a megjegyzésem. Ezt követően megrázom a kezét, szimpatikus, határozott, de nem erőszakos mozdulattal visszonozza, majd búcsúzik.
- Isten veled, Damien. Ha bármikor folytatnád az eszmecserét, csak térj be hozzám a plébániára!
Nyugtázom a távoztát, megértem, hogy kötelessége van. Engem is szólít. Hiszen bármennyire is nehéz szembe nézni az igazsággal, immáron én vagyok az új plébános. Az elődömet pedig már-már démoni módon mészárolták le az oltár előtt. Nézem, ahogy távozik, kezem ring az üdvözlet során, majd ha már fekete ponttá távolodott, megindulok befelé.

- Szeretem a szürkét. - ennyi a meglátásom. Hisz mindenki, amit csak akar, amíg rám hatással nincs, felőlem még Szűzröptetés is lehet. Egy kicsit talán kiégtem abban a nagy útkeresésben, és már nem is érdekel az út. Vagyok, és kész. Az ördögök meg vagy jó cimbik, vagy nem.
- Befolyás vagy befolyásolás? - mert nem mindegy. Egy időben szerettem befolyásos lenni, élveztem, ahogy játszadozhatok az emberekkel, még a többi, isteneknek kikiáltott lényekkel is, aztán beleuntam. Talán a művészet, de már az sem foglalkoztat. Mindenki alkot, amit és ahogy akar. A tudás pedig kincs, de eddig egy emberrel sem találkoztam, aki tudott volna. Így elég unalmassá válnak a beszélgetések, elég hamar.
- Nem látok kapcsolatot a kettő között. - neki biztos van, nekem elbészélésnek tűnik, de maga a fickó elég jámbor. Vagyis rengeteg sok minent elfojt és félelme hatalmas. De mikor kezdtem én ilyen eszméletekbe, újonnan? Inkább sóhajtok magamban, s hagyom elmúlni ezt a gondolatot.
Csak felvonom a szemöldököm, teljesen érdeklődve. Hogy miért is ártanánk vele? Melyik példát dobjam oda neki a történelemből? Aztán meg amikor felment az öreghez, totál nem azt kapta, amit gondolt. Ennyit az ártásról.
- Inkább csak vakok. - de hogy nem állunk azonos szinten, abban mindig is kételkedtem, bár mindig is hierarchia-ellenes voltam. Mindenki képes, amire képes, olyan, amilyen, mindenki azért van, hogy tapasztaljon, és....
Egy pillanatra elgondolkodom ugyan ezzel a mondattal, ám aztán hamar megrázom a fejem magamban. Így köszönné meg az öreg, hogy rajtam keresztül tapasztal? Akkor miért büntet, csak azért, mert ő, rajtam keresztül hozzájutott valamihez? Én csak egy kidobnivaló szemét vagyok a szemében, dolgozzak magamon akárhogy.
De tetszik a lelkesedése, mosollyal figyelem. Bárcsak mindenki ilyen elhivatott lenne!
- Nőt és gyereket igen? - ó, nagypapi, de jól félreértik a szavaid. Vagy én nem értem. Jó, Lilith tök jó arc, Évát is bírom, de nem azért, mert, nők. Hanem olyanok, amilyenek.
- Mintha eddig azt mondta volna, hogy a Bibliát Isten írta. Akkor miért is kellett embereknek kiegészíteniük? Vagy valamit nem értek? - most cáfolta meg önmagát, vagy valami totál másról beszélünk.
Elnevetem magam. Pont az öreg az, aki miatt lehetek bármilyen szentéletű, akkor sem jutok be a Mennybe. Korcs szemét vagyok, akit el kell dobni, ha már megdöglött.
- Ezt a választ nem értem. Kifejtené? - ejj, de homályosan fogalmaz, szentséggel kapcsolatban. Igazi ember, le sem tagadhatná önmagát. És az öreg az ilyeneket berakja maga mellé, én bezzeg örökkévalóságig küzdhetem magam angyaloknál angyalabbá, akkor is lerúg majd a lábával a pokolra. De miért lovagolok ezen mindig, amikor elvileg már ezen túlléptem? Magamban behunyom a szemeim, s elengedem mindezt. Ez is én vagyok, s félreteszem most, hogy majd dolgozzak vele. Á... inkább elengedem most, azt hiszem, ez már egy régi kolonc, amire nincs szükségem már régóta.
S gondolatban hagyom, hogy az utolsó fonal is, mely ehhez kapcsolódik, elreppenjen a kezemből, a Semmibe. Nincs rá szükségem. Mint ahogy nagyapám megbocsátó szavaira sem már.
- Tök nárcisztikus jellemtámogatás. - leszek önző, saját utat járó, és a papi majd figyel rám, és csak velem foglalkozik, és még meg is bocsát, pedig fúderosszvoltam!
Gyerekes.
- Ha így látja. - a házasság egy nagy baromság, érzelmi téren. Anyagilag meg egy szerződés. Nem a papi adta, emberi kreálmány. A közélettel meg már nem foglalkozom. - Elég tapasztal a közélettel kapcsolatban. - jegyzem meg.
- Nem értem. - teljesen ellentmond önmagának, és őszinte vagyok. Már amikor.
Csendesen nézem egy ideig. Az, aki érez, az tuti nem az öreg. Az szépen elszelelt valamerre, se híre, se hamva.
- A számítást, és kísértést is tudta előre. - már megint majdnem leörgeztem. - Vagyis megmenthette volna, akárhogyan is. Nem tette meg, de azért megbünteti azért, mert ő nem segítette ki a tudatlant. - tényként közlöm ezeket, ha már annyira a paradoxonra hajt, adtam neki egy másikat.
- Miben sokatmondó?
Újabb ködösítés, példát nem mond, így el is engedem. Nem tudja. Nem élte át, nincs tapasztalata róla. Ámen.
- Vagy úgy gondolta, jó kis játék lesz. - mert így ez nekem annak tűnik, és az is.
- Miért nem változtat rajta? - ó, a fal, a második fal! A hit után ez a másik.
A betérésre vonatkozóan megállok, s félig visszafordulva, a belső zsebembe nyúlok, kivéve egy névjegykártya tárcát. Kiveszek egy lapot, s átnyújtom felé.
- Vagy akár ön is, atyám. - a birtokom azok számára nyitott hely, akiket meghívok, a védelem tudja, s felismeri. Adhattam volna a lakáscímet is, van pár, és van pár más birtokom is, őt viszont kifejezetten ezen a birtokon akarom látni.
Ha eljön.

//Köszönöm a játékot, élvezetes volt! //

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~