You can't change your fate

To: Arlene Young @

Átokverte feladatok tömkelege, 'melyek egyszerűen sosem értek véget, mintha a mulandóság mibenléte egyáltalán nem is létezne. Egyik opciót követte a másik, míg lépésről lépésre el nem érte azt, amit akart, s hiába kívántam folyton-folyvást ellentétes döntést kivitelezni, ha számára mindig akadt egy újabban megvalósítható. Olykor azt éreztem pengeélen táncolok, s csupán egy jókora szakadék választ el a bukástól. Ha pedig valójából kiderülne a tervem, akkor romba dőlne az összkép, s a széteső kártyalapok képviselnék a vereséget, akárcsak egy megélt kudarcot. Taktikusnak kellett lennem, tudva azon kis határokat, amik megállásra késztettek, hisz' néha a csendes várakozás volt a leghatékonyabb stratégia. Egyszer-kétszer ugyan belefért egyes dolgok elferdítése, de, ha hibákat hibára halmozva állok újra és újra elé, akkor előbb-utóbb rájött volna arra, miszerint nem vagyok a hűséges kis ölebe. Mert, igen, ő pontosan ezt várta el tőlem, mindezt mindenféle ellenkezés nélkül. S azok a drága szavak, amelyeket kiejtett az ocsmány ajkain, amiket megformált felém, mintsem intelmeket, amikből szinte vitathatatlanul áradt a fenséges parancsolata. Néha szemmel láthatóvá vált a fölényeskedése, mintha ő maga testesítené meg az Istent, én meg lennék a kutyája, akibe kénye-kedve szerint beleköthet, rúghat, taposhat... Ez is egy ilyen csodálatos momentum volt; hallgatni azt, miként milyenféle erőre is tehet szert egy nefilimmel karöltve. Szegény lány -, egy újabb rohadt áldozat, amely az én kezem által...
Remegő ujjakkal nyúlok bele a zakóm belső zsebébe, ekként szedve onnan elő a cigarettás dobozt. Kiveszek belőle egy szálat, s hetykén a számba helyezem, miközben visszacsúsztatom a helyére a tartót. Nem sokkal később - percek múltán - a kattanó öngyújtó hangja térít észhez. Végül meggyújtom a füstölnivalót, így szívva mélyen magamba a nikotin 'mézédes' jellegét, avagy legalábbis számomra ez megváltásként szolgál. A tüdőm kevésbé díjazná e pillanat hevét, ha netán mondjuk ember lennék, de mivel koránt sem vagyok az, így... nekem eme folyamat teljesen hasztalan. A világ összes dohányterméke se ölne meg, ami kész vicc, habár roppantul igaz. A gomolygó füst látványa, amely a termékből árad az égbolt felé száll, tova sodródva a végtelenség árjával. S íme, megérkeztem a helyszínre, ahol a hölgyemény is fellelhető. Igazán eldugott kis birtokról van szó, nem beszélve arról a hatalmas területről, amit magába foglalt. Fák, udvar, palota.. Az apám fogalmam sincs hogyan tudta ilyen pontossággal lenyomoztatni a helyszínt, hisz' az információk alapján, amit pluszban gyűjtöttem az ügy kapcsán, nos nem régóta került ide a lány. Látszik, miként el akart rejtőzni a nem kívánt egyedektől, ámbár sajnálatos módon előlem lehetetlen, főleg, hogy az az átkozott egy démon..
Miután elszívtam a bagót, eltaposom a fűben, amely nem messze van a birtok alapterületétől. Ha netán valaki meglelné valaha is, akkor egy igencsak márkás termékről van szó, amit nem sokan szívnak, főként, mert nagyon nehezen szerezhető be. Óvatosan indulok meg előre, figyelve ezáltal a lépteimre. Hangtalanul igyekszem közlekedni, már amennyire ez lehetséges. A határmentén ügyelek a kellemetlen meglepetésekre, s ha kell mágiát használok az átjutás érdekében. Tapasztalt, s egyúttal gyakorlott űzője vagyok a jelenségnek, kifolyólag apámból, aki három éves korom óta oktat mindenféle téren. Legyen szó varázslatról, harcról, lopásról, kínzásról, vagy épp' ölésről.. Kikerülve ezen apró kis malőröket, eljutok az erdő irányába, fáról-fára haladok, számítva meghalni kívánó emberekre, vagy bármilyen nemű csapdára. Ha valaki olyan faterral rendelkezik, mint én, akkor elég hamar megtanulja kiszúrni a bizonyos szituációkat. Folyamatosan figyelek, minden rezdülésre megállok, s kellően rejtőzködőm a fák árnyékába zártan, míg bele nem botlok valami olyanba, amivel kénytelen vagyok elbánni. Ha kell személyeket ölök meg, mindenféle rossz érzet nélkül, hisz' ők pusztán csak járulékos veszteségek. Olyanok, mint a parasztok a sakktáblán; feláldozhatók az ügy kapcsán, így nem kizárt az sem, miként amerre járok ott marad is egy-két hulla. Upsz, milyen nagy kár értük..
Ismételten egy szál cigaretta lóg ki a számból, mialatt elérkezem egy olyan körülményhez, ahol is megpillantom őt. Nyilvánvalóan túl szép így a helyzet, miszerint igaz legyen, ekként egy tapodtat sem mozdulok. Íriszeim kegyetlen csillogásával fürkészem a lányt, aki alig néhány méterre van tőlem; a fa mögül leselkedem rá, mintsem egy vadász az áldozatára. Tisztában vagyok a veszélyekkel, s ezért sem teszek még egyelőre semmit, amíg megfelelővé nem válik a terep. Másodpercek milliói telhetnek el rezzenéstelenül, ugyanakkor némán, ahogy óvatosan követem a nefilim mozgását. Olyan ez, mint egy ragadozó és egy préda éber játéka, amiben az egyik fél veszte a másik győzelmét takarja.

Axton & Arlene ✠

Már hetek óta a birtokon vagyok. Az éjjelek és nappalok tova röppennek, senkire sem várva, előre vágtatva, akár a paripák. Még is, még mindig kissé szürreális érzés ez az egész. Még azt sem volt időm feldolgozni, hogy nefilim vagyok, akire démonok vadásznak, az anyám pedig boszorkány. Damien, a féltestvérem úgy robbant be az életembe, hogy csak ámulhattam. És ha ez nem volna elég, állandóan feltűnt a lakásomon, hívatlanul. Míg nem, egy "szép" napon, elrabolt. Eszméletlen... csak úgy, fogta magát, és elrabolt! Még mindig elfog az indulat, ha eszembe jut az az éjszaka. Elkábított és kiragadott az otthonomból! Persze, azt állítja, a veszedelem miatt tette, csak engem akart megvédeni, de... nem is tudom, mit higgyek valójában. Bizonyára meg lehetett volna ezt oldani másként! Mellesleg, én nem láttam semmiféle habzó-szájú pokolfajzatokat, egyetlen alkalmat kivéve, mikor az erőm sugárként lövellt ki belőlem és mind egy szálig a vérükben fetrengve végezték, én pedig, megtudtam, mi is vagyok valójában. Persze, fogalmam sincs, hogyan csináltam, csak úgy megtörtént... minden esetre, a bátyám jó mentornak bizonyul, ezt el kell ismernem, még ha a módszereivel nem is értek feltétlenül egyet. Vele, úgy hiszem, egyszer valóban képes lehetek megtanulni használni az erőmet. Addig is, nem tartok támadástól, bár érzem a fenyegetést, nem vagyok bolond, de Damien szerintem igen is túloz. Csak nem ment olyan híre az erőmnek... e mellett, valahogy olyan nehéz elhinnem, hogy valóban annyira különleges lennék.
Épp a házat ölelő erdőben sétálok, ahol hatalmas fenyők zárják el a birtokot a hívatlan vendégek elől. Ez azon ritka pillanatok egyike, mikor magam lehetek - legalább is, szeretném azt hinni, éppen nem figyeltet senkivel -, a fivérem házon kívül van, így kissé fellélegezhetek. Nem kell attól tartanom, hogy mikor tör rám ismét váratlanul, azzal, amivel éppen kedve szottyan. Alig van alkalmam a saját gondolataimra, egy kissé magamba fordulni és átértékelni az életemet, a velem történteket és a bonyolult érzéseimet Damien irányába. És vajon anyám hogy van? Na és a másik testvérem, Minjoon? Feltűnt neki, hogy felszívódtam? Keresnek vajon? Netán Damien mindenről gondoskodott ez ügyben? És ha igen, félnem kellene ettől? Mélyet sóhajtok, miközben ráérősen sétálok a fák között. Érzem, az erőtér mezsgyéjén szlalomozok, de nincsenek hiú ábrándjaim, úgy se engedné, hogy kijussak innen... csak tudnám, miért! Ahogy rám néz, mintha egy kis kanál vízben meg tudna fojtani, akkor miért bajlódik velem?! Talán... az erőm okán akar birtokolni? Teljesen a gondolataimba merülök, elillan a veszélyérzetem, hiszen mindenhol ott a szolgái és az egész birtokot védi az erős mágiája, amit folyamatosan táplál. Legalább is, így sejtem... még nem értek sokat a varázslathoz, a működéséhez, de egy biztos, még a ház tégláit is átitatja az erő, nem hiába tervezte és építette maga. Ismét sóhaj szakad fel tüdőmből. Egy ég kék, fél ujjú garbót viselek, hozzá magas derekú bőrszoknyát. Itt, az erdőben már kezd hűvösebb lenni az idő. Ekkor, hirtelen megtorpanok, mint akit villámcsapás ért. Lassan, nagyon lassan elkezdek a tengelyem körül megfordulni. Magam sem tudom, mi az, amit érzek, de határozottan balsejtelmes. A homlokomat finoman ráncolni kezdem és tekintetemmel a tájat pásztázom. Nem látok senkit, még is... mintha valaki figyelne... Ácsorgok egy kicsit, hátha moccan egy bokor, roppan egy gally, de semmi. Így, nyugtázom, hogy csupán az elmém szórakozott velem és amúgy is, még is ki vagy mi lehetne itt, amiről a ház ura ne tudna? Amint efféle banális módon nyugtatom meg magam, sarkon fordulok és folytatom körkörös utamat az erdőben, míg vissza nem érek a házhoz. Különös módon, azon kapom magam, hogy örülnék, ha Damien haza érne, mire ismét a házhoz érek. Nem vagyok normális, dorgálom fejben magam ismét, hiszen éppen most lélegeztem fel, nemde? S közben mit sem sejtek arról a veszedelemről, ami engem pusztán karnyújtásnyira fenyeget.

To: Arlene Young @

Sziluettként kísérem nyomon, mintha én magam volnék az árnyéka, avagy a puszta létezésének meghatározója. Következetesen ügyelek a feltünetlenségre, hisz' elég egyetlen apró mozzanat, s nyomban hibát véthetek. Néma csendbe burkolózva, a fák takarásában maradva; érem el a célomat. Írisztükreim tetőtől-talpig végig mérik a lány árnyalatnyi alakját, így szedve össze megannyi értékesnek és egyaránt értéktelennek titulálható információt. Karcsú, ám egyben mégis vékony alakja szinte elveszik a fák temérdekében, így elég nehézkessé válik a mozgásának tökéletes lekövetése. Az egyetlen segítséget a világoskék felsője nyújtja, amely hol itt - hol ott, de felbukkan a látóképben, mintsem egyféle bónusz jutalom. Lépésről lépésre egyre közelebb kerülök hozzá, míg egy adott momentum okán meg nem torpan. Baromi lassan fordul meg, ekként leírva egy 180°-os szöget, figyelmesen fürkészve a tájat és annak rezdüléseit. Olyan ez, mintha érezné a jelenlétemet, s mégsem lenne azzal a ténnyel tisztában, miként merre is lappang a ráirányuló veszély forrása. Érdekesnek vélt felfedezés látni azt, miszerint mire lehetne képes, ha tudatában volna az ereje teljével. Ámbár fogalmam sincs arról, miért is ennyire különleges ez a kis lény az apám számára. Igen, ebből már szinte sejthető, miként a kiléte mögött rejlő erőről mit sem tudhatok. Mégsem mutatkozik rizikósnak e körülmény; voltaképpen nincs is ebben az egészben semmilyen tét. Abszurdnak tűnhet ugyan a szituáció, mert ezáltal valódi kockázatot nem igazán vállalok, habár... díjazhatnám a könnyedségben lakozó lehetőséget, viszont számomra felettébb gyanús eme eset. Túlságosan is szimpla, letisztult, laza... Valami itt nem stimmel..
A nikotin jellege tölti ki bensőmet, mialatt vele egyszerre haladok az általa kijelölt útvonalon. Hetykén szívom el a szálat, ami ezt követően a földre hullik, s rá sem taposva lépek át felette. Megnyalom a kiszáradt szám szélét, miközben elérkezünk ezzel egy olyan ponthoz, amely már koránt sem tűnik kedvező összhatásként. A birtok látképe köszön vissza rám; a körülhatárolt horizont vonalak, az egekbe nyúló magasság, vagy csak az, hogy mennyire részletes kidolgozottsággal van megáldva az épület struktúrája. Percek telhetnek el esemény nélkül; az elmémben kósza gondolatok ezrei cikáznak oda-vissza, választ keresvén a megfejtés szimbolikájára. Cselekedjek-e, avagy várjak? Tegyek lépést afelé, miként magammal rántsam a mélységbe, vagy mozdulatlanul figyeljem őt, miszerint eltűnik az ajtó berkei mögött? Nem, koránt sem engedhetem meg neki azt, miképpen belépjen az épületbe, mert azzal egy sokkal bonyolultabb és egyúttal komplikáltabb játszma venné a kezdetét. Ideje véget vetni a bujkálásnak, ezáltal felfedve a valós önmagam. S akár még a sötétség árnyalataként is tetszeleghetnék, bemutatva azt a fajta kegyetlenséget, ami bennem lakozik, viszont.. valahol minderre nem igazán volt szükség.
Nesztelenül lépek elő a fatörzs mögül, ezzel hátrahagyva a rejtekhelyet. Megfontoltan haladok előre, centiről centire kerülvén közelebb a lányhoz. A helyzet súlyossága mondhatni, miszerint most hág jelentősen az izgalmak tetőfokára. S, ha mondjuk ember volnék; átható remegéssel kísérelném meg eme egyszerűnek tűnő folyamatot. Félnék a következményektől, rettegnék a kimeneteltől, s paráznék a lebukástól.. Mégis mi lehetne rosszabb attól, mintsem elbaltázni a feladatot? Azonban nem vagyok ember; egy töredéknyi részem sem az, ekként pedig.. nekem oly' mindegy merre szökken a procedúra, hiszen a végeredmény lényegében ugyanaz. Utasítást követek, amikor is megállok alig egy méterre tőle. Szinte érzékelem a feszültséget, 'mely átitathatná a lényem valóját, ha éreznék bármit is ezen apropóból, azonban egy üres teremtmény vagyok; egyetlen bűnös vágyból.
Egy újabb lépés felé, s a kettőnk közti távolság szinte minimálissá válik. Erőteljesen ragadom meg a karját, ha pedig eddig nem vett észre, akkor jobb híján' most eléggé feltűnő leszek neki. Magamhoz rántom egy hirtelenszerű mozdulat keretében, ha engedi, ha nem, felőlem erőszakkal is elcipelhetem innen, ugyanis nekem nem oszt, vagy szoroz a helyzete. Mellkasomnak ütközik a háta, miközben a másik kezemmel is igyekszem szorosan tartani, ellenben, ha csak nem tesz valami váratlant, mert, akkor azt esélyem sincs jelenleg kivédeni. - Bárcsak okosabban taktikáztam volna.. - Fut át rajtam egy röpke elméleti szál, ahogy előtör alapjaiban a két fél között dúló harc. A fény támadást mér a sötétségre, míg az igyekszik kikerülni a csapást. Egy ismételt ostrom, míg elvesztem a fókuszt, aztán a következőben.. feltételezhetően ledönti az elveket, s megkérdőjelez mindent, ami velem kapcsolatos. Oh, lám, lám, utat tör magának a gyengeség..

Axton & Arlene ✠

Mit sem sejtve arról, sötét árny követ... kószálok az erdő szélén, gondolataim fogságában. Ez az árny pedig most, mi a nyomomban van, nem az az ismerős, fekete árnyék, ami mindig ott settenkedik körülöttem... a szobámban, a falak mentén, a bútorok szegletében. Nem az az árnyék, amely fölém magasodik és melegen, óvón takar be, elfojtva körülöttem mindent s mindenkit, egészen a bőrömre tapadva-simulva. Nem... De későn veszem csak észre. Mivel túlságosan magával ragadnak gondolataim és dilemmáim, teljesen elalszanak ösztöneim, védtelenül hagyva lényem. A figyelmem elpárolog, átveszik az uralmat az erős érzelmek és gondolataim. Habár... egyetlen pillanat még is akad, mikor talán valamiféle megérzésként - boszorkány anyámtól való-e vagy valamiféle természetfeletti, angyali hatodik érzék? - még is felfüggesztem eszmecserémet önmagammal, megtorpanok és gyanakvóan nézek körbe. De ugyan, mit is képzeltem! Hogy juthatott volna bárki át a ház zsarnoki urának védelmi rendszerén?! Sosem láttam még az övéhez fogható erőt, s tudom, sejtem, emberöltőket élt már le, míg én csupán a csillagokban voltam még. Bizonyára nem teljhatalmú, de kétlem, hogy a közelben akadna olyan entitás, mi nem félné az ő hatalmát. Így, sikerült is meggyőzni magam, balga módon - ó, utólag bele gondolva, mit kapnék én a fejemre, ha ezt így levezetném mentoromnak! - és folytatni a kis sétámat, a fejem szellőztetését. De nem sokáig. Mire ténylegesen érzékelem a támadómat, az már erős kézzel ragad meg! Éppen csak felé perdülnék az erőszakos mozdulatára, ő már hátra is ránt, így a férfi mellkasának csapódik a hátam. Egy erős, masszív testnek, mit ugyan meg nem pillanthattam, csak egy sötét, elmosódó massza erejéig láthattam szemem sarkából, libbenő hajtengerem függönyén át, most érzem, ekkora fizikai erővel szemben, a nefilim-erőm tökéletes ismerete híján, esélyem sincsen... Érzem, ahogy az erős karok láncokként fognak le és én ösztönösen próbálok vergődni, de mind hiába... Apró termetem és pehely súlyom nevetségessé teheti támadóm szemében esztelen próbálkozásaimat. Ahogy ennek tényét realizálom, midőn elmémig a felismerés eljut az izmokból, úgy kezd el felkúszni torkomon a kétségbeesés. Nem, nem, nem, ez nem lehet! Üvölti a hangom, de csupán a koponyám falait döngetve. A szorítás pedig erősödik, ellenállva a törékeny testnek. Zihálni kezdek, ahogy a pánik kezd eluralkodni rajtam, s ekkor, mikor már a józan ítélőképesség tova száll, ösztönösen robbannak ki szárnyaim a lapockáim közül. Oly hévvel bontok szárnyat - életemben másodjára -, hogy a terebélyes toll-rengeteg hátra löki támadómat, de nem csak ő érzi meg a váratlan momentumot, én magam is a fizika törvényeinek engedelmeskedve esek térdre, miközben hatalmas, égszínkék szárnyaim virágként nyílnak ki hátamon, feltépve a felsőm hátsó részét, akaratosan s még is fenségesen. El kell még sajátítanom, hogy a szárnyaim ne tegyenek kárt a ruhámban, de jelenleg egészen máshol járnak a gondolataim. Szépséges, topázkék tollak hullanak alá a smaragdzöld fűre a mozdulat hevében, mennyei pernyeként, mi felér egy látomással a szikrázó napsütésben, mi csóvák formájában vág utat magának a fák lombjában. Én pedig, mint reszkető madárka, kinek gondolatait a félelem megbénítja, elkezdek négykézláb menekülni támadóm elől, egyre csak azt rebegve, alig hallhatóan, kis híján könnybe lábadó szemekkel:
- Damien... Damien...!
Mikor gondolataim és így józan ítélőképességem megbénul, egyre csak az ő nevét suttogom, a szerelmem bátyám nevét, aki most oly távol van tőlem... Még is, amint villám gyorsan kúszok a földön, esetlenül dülöngélve a szárnyaim súlya alatt, ahogy a harisnya a térdemen felszakad és fűzöldre festi azt és az alkarom, nevének mantrázása még is erővel tölt el. Szinte hallom, ahogy az arcomba ordít(aná): Szedd össze magad! S ekkor, felnézek a végtelen égre, feltérdelek, míg szárnyaim körülöttem úsznak, akár a tenger habjai, és felröppenek! Nem gondolok arra, vajon meddig enged a birtokot körülölelő védőburok, nem gondolok semmire, ösztönösen cselekszem. Érzem, ahogy a lábaim, a testem emelkedni kezd.... s ha a rám törő alak nem tesz semmit, már csak hűlt helyemet találja a földön! Ha sikerül elég magasra emelkednem, Damien még nagyobb távolságból is kiszúrhatja szikrázóan kék szárnyaimat a fellegekben, ha pedig ez a felismerés megtörténik, azonnal tudni fogja, hogy bajban vagyok és jönnie kell. És ő jönni fog. Akkor pedig, abból, aki az életemre tör, nem marad más csak hamu bátyám mennydörgő dühének kohójában.

To: Arlene Young @

A viaskodó küzdelem kereszttüzébe szorulok, ezáltal mit sem téve a kettejük kis párbaja ellen. Egy kelepce fogságába zárva találom önmagam, ahonnan nincsen semmiféle kijutási opció. A rácsok játszi' könnyedséggel fogva tartanak, míg ők.. ők küzdenek valamiért, ami teljesen lehetetlen. S íme, itt az újabb figyelemelterelésük tökéletesen vázolt kísérlete. Komolyan mondom, miszerint ehhez kiválóan értenek, sőt az időzítésük az egyszerűen fenomenális. Mindig a lehető legrosszabb minutumban tör rájuk a kétely előszele, s pont most, most, amikor is cselekednem kellene. Olyan ez nekem, mintsem a legrosszabb ellenség és egy csökönyös testvérpár kombinációjának keveréke. Valójából amondó vagyok, miként szinte már-már érdemrendi mesterfokozat illetné meg őket ezért a teljesítményért. S őszintén szólva; ez a harc fog engem egyszer felemészteni, vagy netán a síromba helyezni. Röpke másodpercek tűnnek tova, miként elmosódik előttem a tér. S egy pillanatra talán, még azt is képes vagyok elfelejteni, miként merre is tartózkodom. A látkép torz fátyolként csillan meg előttem, míg a képzeleti szakasz valóságos játékot űz velem. Elvesztem a realitást, ahogy porba hullik a tervezet. Mintha egy álomképbe cseppenék bele, mintha nem volna maga az a határ, s mintha én sem léteznék e világ peremébe foglalva... Ismerősen cseng és mégis ismeretlen, egyszerre szúró tényező és ekként elfeledhető jelleg, ám én.. én koránt sem vagyok ember. Gyerünk, Axton, zárd ki a gyengeséget.. zárd ki az angyali mivolttal járó kéretlent! Küzdj..
Midőn' testet öltene bennem a felismerés ténye, szinte kósza elméletként vetítve elém a tudatlanságból ötvöző képet, 'mely által ideje lenne észhez térnem, addigra már túlságosan is késővé válik eme státusz. Időm sincs reagálni a folyamatra; nyomban a porba hullok, esetlenül fekve a talajon, míg ő szimplán kiszabadul a fogságomból. Meghomályosult látásomat bántja a kínzó napsütés, s mint némely fájdalom úgy fut rajtam keresztül a valós faktum. Szemeimmel a lányt kutatva időzök el a tájon, felülésre késztetve a testemet, míg nem sokkal később négykézlábra helyezkedem. Habár a nő alakját koránt sem szúrom ki a közegben, de az elterülő topázkék színben tündöklő szárnyai elárulják rejtekének mivoltát. Gyönyörű összhatásként szolgáló látvány, miként szemet kápráztató módon mutatja be a fény által; ragyogó élénkségét, azonban nem csodálattal átitatva érkeztem hozzá a tollazata nyomán, hanem az ellenségeként közelítettem meg e birtok területét. S bár utána kapnék hirtelen, ellenben tova kúszik a mocskos földön, a fűszálak garmadáján keresztül. Megkapaszkodom a homokszemek láncolatában, míg letaglózva ér utol a megbénító látszat, s egy árnyalt hang jelzi csupán; a 'nem' szócska mibenvoltát. Íme, tehát.. megérkezett gyémánt lován a közkedvelt; fénybeli Világosság. Miből is következtet egyáltalán arra, miszerint megéri nekem a glóriás szimbolika? Miért hiszi azt, miként hatással lehet rám a jóra való törekvés kapcsán? Vagy... miként szegezi nekem a jó oldal apropóját - anyám oldaláról -, azt feltételezvén közben, hogy célt érhet? Hogyne, persze, majd' szépen elreppenek, itt hagyva a lányt a napsütés ékességébe zárva, aztán meg... megiszom a levét az ismételt baklövésemnek. Én leszek apám kezeinek ócska áldozata, fejet hajtva a kínzások ezrei előtt.. Hát, sajnálom, kislány, viszont ez nem a Te napod! Épp' csak.. feltérdel, égre néz, s szárnyal... Épp' csak, hogy neki lódulva élvezheti az éber kékséget, miként elemelkedik a föld talajzatától.. Egyedüli szekundumnak bizonyulhat, mert már a következőben teszek az ellen, miszerint el ne lógjon. Ejnye-bejnye, kicsike nefilim, micsoda csapdába is kerültél te bele.. Vészjóslóan villan sötétbarna íriszem, míg rögtönzött mozdulattal a földre rántom; egy könnyed varázslat keretei között.
- Hova, hova ez a nagy sietség, angyalom? - Kegyetlen éllel csengenek szavaim, kitöltve a körülöttünk lévő teret. - Merre is szándékozol voltaképp' menni, hisz' e határ falai igencsak közel vannak ám. Oh, várjunk, netán azt hiszed van esélyed megmenekülni? Milyen édes kis gondolat ez tőled, sweety'.. - Mellé lépek lazán, rideg pillantással üdvözölve őt, ahogy megragadom néhány hajfürtjét. Nem tépem, nem cibálom, s nem is húzom őt magammal még. Csak eljátszom vele, mialatt előtte kötök ki. Hetykén elengedem az ujjaimmal a nő hajtincseit, míg szárnyaim testet öltenek a hátam felületén, ekként éjfeketébe borítva a panorámát. Kiüresedett íriszeim tükrében nem látható semmiféle érzelem; én nem érzek ilyeneket, nem vagyok egy nyamvadt isteni teremtmény. Belőlem hiányzik az, ami benne teljességgel megvan; az igazi fény. S most dönthet arról mihez kezd; esztelenül igyekszik eliszkolni, vagy mérlegelve a tehetetlenségét marad. Viszont bármit is csinál esélytelen, ámbár szórakoztató látni a kísérletét a szökésre. Döntsön bárhogy, a nem létező lelkem örvend a játszmának; a sötét énem pedig egyenesen élvezi a védtelenségét. Alig érzékelhetően ereszkedem le hozzá, leguggolva felé, vagy mondhatni elé, függően attól, miként milyen pozícióban van. Hajrá, hercegnő, dönts és fuss a gonosz árnytól!

Axton & Arlene ✠

Íriszem felfelé csalogatja tekintetem, mint egy ösztönösen emelve fel a föld sötétjéről. Felnézek, a magasba, - a fénybe - a talaj porából, a fellegek felé, ahová szárnyaim vihetnének, ahová valahol én magam is tartozom, legalább is, az egyik felem... hiába tagadják égiek-földiek, akárki, érzem.... és ahogy emelkedni kezdek és a szellő beszökik a bőröm alá, egyre biztosabb vagyok benne! Csak hagyom, hogy megtörténjen... átadva magamat a pillanatnak, lebegve a fényességben. Ekkor, egyik pillanatról a másikra zúzza porrá elképzelésemet az, aki rám tört! Arcomról lefagy az áhítat s azt a totális kétségbeesés veszi át, amint egy láthatatlan erő a porba taszít! Fájdalmasan és esetlenül zuhanok vissza, a szárnyaim okán elvesztve egyensúlyom, a fűbe dőlve. Zaklatottan próbálok feltápászkodni, égkék szárnyaim szinte élettelenül fekszenek mellettem, elterülve a tisztáson, ahol landoltam. Elszörnyedve pillantok fel a hang forrását keresve, míg csak hamar meg nem lelem a férfi arcát, aki ezt tette velem. Hátra hőkölök, továbbra is a szörnyülködésbe merülve. Egyre csak csóválom a fejem, mint egy ösztönösen, zilált hajjal, ahogy hátrálni próbálok a fűben csúszva. Hang, az nem jön ki a torkomon, ahogy a kegyetlen alakra meredek, a félelem teljesen megbénít. Rá tenyerelek szárnyamra, szerencsétlenül, mitől megbicsaklik a csuklóm és fájdalmasan szisszenek fel,  ösztönösen húzva vissza szárnyaim, melyek inkább csak hátráltatnak. Kúszok hát, bár tudom, nincs menekvés... tolatásban kúszok, felkönyökölve, megannyi elhullatott tollam és méregzöld, sóhajtozó fűszálak között. A szörnyű ellenfél elém lép és hozzám guggolva ragadja meg ébenfekete tincseimet. Ettől csak még jobban iszonyodok tőle, nem akarom, hogy hozzám érjen a mocskos kezével! Gyilkos szörnyeteg kell legyen, ha ilyet tesz! S midőn már reszketek, mint a madárka, hagyja, hogy hosszú hajam kifolyjon ujjai közül.  Értetlenkedve pislogok rá, mikor ismét felegyenesedik és ő maga is szárnyat bont. Enyhén elnyílnak ajkaim, ahogy a tollazatát vizsgálom... keskeny, penge éles, olajfekete szárnyak... Celestim! Kétség sem férhet hozzá! Az, akár csak Damien. Összevont szemöldökkel meredek rá. A tollazata, a sötétsége, nem rémít, hiszen a bátyám mellett már körül ölelt a feketeség. Ami elborzaszt, az a lénye maga és nem a fajtája miatt, hanem a tettei okán. Rám támadt, az otthonomban... egy védett helyen, ahová azt hittem, senki keze sem érhet el a fivéremén vagy az ő tudtán kívül. De szörnyű tévedésben éltem. Ujjaim a földbe kaparnak dühödt kétségbe esésemben, ahogy az alak szemei kiüresednek. Még is... megszólalok.
- Benned is ott van a Fény. Az egyik feled a Menny egy darabkája!
Mondom ki, kissé reszkető hangon, noha nem a bizonytalanságom okán. Hiszen ez a helyzet Damiennel is és az összes, hozzájuk hasonlóval. Habár meglep, hogy még egy celestimmel találkozom, azt hihetnénk, ritka félvérek. De most nem is ez a lényeg. A démoni felük el akarja fojtani az intenzív világosságot, ami ott kering bennük, mélyen. Én azonban hiszek a jóban és hiszek az Égi Fényben! Így, mikor leguggol, önelégülten, én homlok ráncolva próbálok felülni és megfogom a vállát. Igen. Már-már bele kapaszkodom és hagyom, hogy a pulzáló, meleg fény átszivárogjon belőlem, őbelé... Hiszen ebben a pillanatban, még ha tartok is tőle, hiszen tudom, bármit megtehet velem...., még is, megesik rajta a szívem, hiszen csupán elveszett.

To: Arlene Young @

Félelme számomra inspiráló, akárcsak olaj a tűzre. Lángokba borító hév, 'melytől szabadulni se óhajtok, hisz' egy-egy ilyen momentumért; olykor szinte ölni tudnék. S most itt van előttem; fél tőlem, rettegve attól, amit teszek... amit tehetek még vele. Törékeny, reszketeg alakja, viszolygó lélektükrei, avagy rémült kis vonásai.. Nyomban elfeledtetik velem a kesernyés kétségek kizárólagos sorát, míg e pillanat vonatkozásában képes volnék örökre elfogadni a sötétebb énképemet. Megbabonáz azon benyomás összhatása, amit lényegében sikerül elérnem nála. Tapinthatóvá válik köztünk a rémület és a feszültség tagadhatatlan egyvelege, ezáltal kötetlen játékba kezdve bele. Kószán üldözik egymást, átfutva mindkettőnk elméjének zálogán. Végső pontokba ütköznek, megannyi kérdést téve fel, míg az egyikünk meg nem mozdul, ebből kifolyólag jutva el egy olyan alternatíváig, amely talán nem is egzisztenciális. Részben ugyan gyanítható a végkimenettel, ilyenformán eszembe se jutna, miszerint bármit is tehetne ellenem. Csapdába ejtve lényemet, megátkozva saját személyemet, trükkösen verve át az elmémet, balsorsot idézvén elő önvalómra. Koránt sem számítva afféle történet sodródásra, ami kisvártatva meglepetésszerűen tör rám, s igen, íme.. egy nem létező históriába ringatom az egyénemet. Micsoda álnok rétegzett, avagy... micsoda hamis és egyben komisz jelleg!
Hangszíne a tudatom legmélyéig hatol, fel sem fogván a miérteket, vagy azt, miszerint milyen apropóból is van ehhez neki köze. Ha igaz volna állításának valója, akkor nem épp' elrabolni szándékoznám, miként éket verjek a lézengésébe. Mindenesetre nem értem milyen indíttatásból veszi e abszurd képzeletet, miszerint ott van bennem a fény.. Elmehet a francba a menny összes lakójával együtt e puszta feltételezés is! Kész vicc azt gondolni rólam, hogy meghat a jóság jelképessége, főleg úgy, hogy egy démon nevelt fel, esküszöm.. ilyen jót még sosem mulattam egy teória kapcsán. Vagy tán azt hiszi, miként néhány magasztos szónoklat elejtésével hatást gyakorolhat a lelkemre? Oh, még, ha lenne! Csodálkozva tapasztalom, hogy nem rohan, kúszik, vagy mászik minél hátrébb, hanem helyette inkább felkelni igyekszik. Elképedve érint azon komponens, miképp' kezeit a vállaimra helyezi. Értetlenségem jeleként oldalra döntöm a fejemet, mialatt rájövök arra, hogy valójából belém kapaszkodik. Ennek a lánynak, nos.. elment a maradék esze is?! A további minutumban sorsdöntő fordulathoz érkezünk, hisz' előhozza bennem az ellentétes félt. Kezdetlegesen elönti a bensőmet; a harmónia áramlata, a békesség láncolata, a fenséges meglét valódisága.. Másodpercek művelete ez, 'míg aztán.. rám nem zúdul az ellentmondás árnyalatának modellje. S a hirtelenjében megjelent kellemes érzet, nos át nem pártol a rémálmaim kontextusába. Utólagosan; bántó lidércnyomássá avanzsál, idegtépő őrületbe kergetve, ekként irritáló elemé fajulva át.
Beleremegek ebbe a tendenciába, küzdve a relikviák milliónyi sokaságával. Kínzón marja a bensőm falait, tépi darabokra mindazt ki vagyok, lökve bele egy koszos verembe. Mélyen tombolok, üvöltök a segítségért, megfulladva ön-önvalóm hálózatába zárva. Éjfekete szárnyaim a múlttá válnak, ahogy tollak hullnak alá a porba. Teljes testem megremeg a lány kezei alatt, miként ezernél is több emlék tárul illúzióként elém. Láncok csörgését hallom zúgni a fülemben, apám dühének áldását érzem a testemen, a vér fémeskés ízét észlelem a számban.. Minden egyes jóságom idáig jutatott, s az ezáltal hozott áldozatok pontosan ezek. A gyötrés seregnyi verzióját ismerem, ugyanis nincs olyan, amit ne éltem volna meg. Elvesztem az egyensúlyt, s hátra esek, ezzel kiszabadulva onnan, ujjaimmal finoman markolva bele a fűszálakba. Éktelen harag fog közre, elsöpörve utóbbi lényemet fojtólag. Fájdalmas morranást hallatok, érezve az égető tüzet, amely legbelül lüktet bennem. Dühvel telve kiütöm egy apróbb varázslattal, egyszerűen alvó pozícióba küldve a lányt. Elegem van már ebből az egészből, s főként belőle. Ez a világ legrosszabb feladata! S csak épp', hogy felvetődik e foszlány, máris megjelenik néhány személyke. Lehet még ennél is szörnyűbb eme nap?!
Az ifjú Csipkerózsikát ott hagyom a földön, míg jómagam állóhelyzetbe keveredem. Néhány kósza lépés után pedig; már indulhat is a tánc, amelyet az indulásunk előtt elintézni kívánok, hisz' ezen kis drága egyedeket várja a nemes haláluk. Az ő hibájuk a közbeavatkozás, azaz a megzavarás apropója, így... máskülönben amúgy sem hinném, miszerint vígan elengednének sétálni a lánnyal. Tehát hamar' letudom őket és már mehetünk is az utunkra!

Axton & Arlene ✠

Rettenve kúszok-mászok a porban, midőn démoni alakja fölém magasodik és fölém kerekedik. Nem pusztán egy férfi a támadóm, nem... sokkal több annál. Pontosabban, valami egészen más. Látom, a íriszeinek végtelenül fekete, fénytelen tükreiben. Damien tekintete is sötét, akár a csillagtalan éjszaka, még is, az ő szemeiben ott ragyog az a jellegzetes, fekete fényesség.... akár egy feketén izzó Nap, melyről szeretném hinni, hogy csak rám ragyog így.... mi mindig fekete fényében fürdet, akár az örök éj simogatása. Fájdalom hasít lelkembe a felismerésre. Ezek a szemek viszont, melyekkel most nézek farkasszemet, egészen máshogy néznek rám. Mintha... el akarnának nyelni, éhesen tátongó, fekete lyukként. Damien, bárcsak itt lennél... Erre gondolok. Igaza volt, ó, mennyire igaza volt, mikor értem aggódott és túl szigorúnak tűnt a féltésben! Oh, Damien... vajon hol lehetsz most? Mennyire sodort tőlem távol a teendőd? Könnyeimmel küszködök, nem akarom megadni magam nekik, nem akarom, hogy ez az alak lássa...! És nem akarom, hogy ekkora hatással legyen rám, hogy a félelem teljesen uralma alá hajtson! Oh, Damien... vajon látlak még vagy szörnyet halok ennek a férfinek a karmai között? Damien... ha tudnád, mennyire szeretlek... úgy, ahogyan tudom, nem szabadna.... Az elmúlás erőszakos mezsgyéjén, egyetlen, kósza könnycsepp szökik le bal szememből, végig, kerek orcámon. S én ingerülten törlöm le egy rideg mozdulattal, nem akarom, hogy ez a fickó gyenge, törékeny kislánynak lásson! Még ha az is vagyok, nem akarom megadni neki az efféle ördögi kielégülést, soha! Szörnyű látni, ahogy megbabonázom az ismeretlent, de nem bájammal, szépségemmel vagy törékenységemmel, ó, nem. Hanem gyötrelmeimmel. A hozzá hasonló lelketlen szörnyetegek akkor látják igazán szépnek a nőket, ha azok sírnak. Ha a fájdalom kiül az arcunkra, az számukra az extázist jelentő esztétika. Ők azok, kikre valóban találó a "romlott" jelző, hiszen miféle lény lehet efféle kifacsart gyönyörökkel! Démonokban és emberekben egyaránt ott a sötétség, s ki is töltheti személyüket. Mert ahol hiányzik a Fény, ott hiányzik a melegség és szeretet. Ott eluralkodik az önzés és vágy, maga a Sötétség. De a testvérem birtokára nem juthatna be egy egyszerű halandó.... Szívem torkomban zakatol immár, hevesen emelkednek fel s alá hullámzó idomaim. Érzem, ahogy a talajtól mocskos körmeim bele vájnak a tenyerembe a tehetetlen dühtől. Ekkor azonban megnyilvánul előttem: még sem démon! Csak majdnem... egy olyan entitás, melyben a legádázabb módon ütközik a Jó és a Gonosz! Egy celestim. Ennek ténye egy csapásra változtat a helyzeten. Hazugság volna, ha azt mondanám, elillant minden rettegés a szívemből, még is, tudva tudván, hogy a szülői önzés áldozata csupán ez a szerencsétlen teremtmény.... megenyhül szívem. Hiszen ott, kell, hogy legyen hely mindenkinek. A jóknak és a rosszaknak. Ezt tanította nekem Nagyapa. Ez az Ő hagyatéka. A hitvallásom. Nagyapám... aki a betolakodó nagyapja is, így valamiféle bizarr módon rokonok volnánk, még ha távoliak is. Az égiek családfája elég kusza...
- Az unokafivérem vagy. Nem kell ezt tenned.
Szedem össze minden bátorságom, hogy a rémisztő fickónak ezt tudtára adjam. Legalább is, emberi viszonylatban valahogy így szokás nevezni... Hangom megnyugtató és lágy, már-már simogató, ahogy megszólítom. Igyekszek valamelyest feltápászkodni. Először csak felülök, majd óvatosan, ahogy leguggol hozzám, térdre emelkedem - bár minden egyes porcikám tiltakozik ellenne, hogy akár csak egy centiméterrel is csökkentsem a távolságot közöttünk. Én még is igyekszek emberi ösztöneimet elnyomni, hogy a bensőmmel érinthessem meg őt. És nem csupán azzal. Legyőzve a félelem bénító béklyóját, megérintem a vállát, bár ujjaim továbbra is finoman reszketnek jelenlétében. Oldalra biccenti a fejét, s én nem hibáztathatom, amiért értetlenül pillant rám, hiszen csak egy balga bolond tenne ilyet! Minket, keresztényeket mindig is eszelősnek tartott a világ, kétezer éve és a napjainkban ugyan úgy. De mit is érdekel ez engem? Hiszek, amiben hiszek. Mi több, most, hogy tudom, mi vagyok, tényekké vált a vallásom. Szomorkás, sajnálkozó ábrázattal meredek rá, fogalmam sincs, mi fog történni ez után, csak azt tudom, ez a helyes tett. A jó út sosem könnyű, sőt, mindig is a nehezebb és kínokkal telibb. Még is ezt kell választanunk, ha a magasztosabb cél vezérel. Már éppen halovány mosolyra indulna csöpp ajkam, ahogy kiveszni látszik a vaksötét fekete íriszeiből, még is, valami nem stimmel! Meg sem fordul a fejemben, hogy az erőm, a lényem az, ami bántaná. Hiszen nem akarok rosszat! A férfi szárnyai vissza húzódnak, kátrányszín tollakat hagyva maguk után a füvön, a saját, tengerkék tollpelyheim kíséretében. Érzem, ahogy megremeg enyhe szorításom alatt... Fényem még is, akár a lángoló, szentelt olaj lenne számára?! Te jó ég! Damient is... bánthatnám?! Bizonyára a démoni részük nem állhatja a fényem... Teljesen elképedek a másik reakcióján és a felismerés tényén. Úgy zuhan hátára az érintésem nyomán, mint egy liszteszsák, én pedig csak ámulok és bámulok. Rögtön fölé térdelek, riadtan nézve ártatlan szemeimmel az övéibe.
- Jaj, sajnálom, én nem akartam...!
Suttogom, ahogy a gyötrődő arcot szemlélem, hiszen legyen bármely romlott is, még is csak egy démon szeszélyének áldozata, e mellett pedig
az unokatestvérem! Ekkor, hirtelen dúvadként ront rám, amitől felsikkantok, hiszen ismét elfog a félelem tőle. Azonban nincs időm rémüldözni, egy egyszerű, de annál hatásosabb varázslattal terít le, mágikus álomba taszítva. Talán ugyan ezt az igét használta Damien is, mikor elrabolt. Nem tudhatom. Ahogyan azt sem, mi történik mindazok után, hogy mesterséges álomba merülve zuhanok támadóm lábai elé.

To: Arlene Young @

Az ezüstös fém hangja töri meg a csendet, ekként marva szét a bőrfelületet. Kínokkal telt üvöltés tölti ki a teret, miként égető érzésként fut keresztül ezen benyomás. Kegyetlenséget idéz elő e mozdulatsor, miképp' egy átkozott kelepcében ébredek. Vércseppek hullnak alá a kövezetre, ezáltal színesítvén a komor hangulatot. Rideg árnyalat fog közre, számottevő rémképpel zárva össze. Sötét palást borítja be e szférát, mialatt a láncok fogságára eszmélek rá. Reszkető alakom szinte könnyedén elveszik a korom feketévé vált környezetben, 'míg egy tökéletesen megbűvölt eszköz tart rabul. Megremegek a jéghideg fal érintése nyomán, ily' módon maradva a realitás talaján. S talán még egy percig képzeleti játszmának gondolom, azonban a tűzként perzselő kellék hamar kiránt eme tévedési fázisból. Lángok martalékává foszlik a szabadság jelképe, 'mely, mint kísértő szellem rémiszt meg. Mozzanatomra ismételten sebeket szenvedek el, mindezt a fájdalom átélésének keretébe rekesztve. Csaknem' megfojtó jellegű a légkör fény nélkülisége, ellenben mégis kedvező összhatást nyújtó. A zord övezet dekoratív vöröskés festést nyer, ezzel oldva fel a közönyös kedélyállapotot. Ám, mégsem biztosít e térség nekem kellő biztonságot, így akaratlanul is keresem a kijutási periódust. Órák telhetnek el az éjszaka homályában, egyedül lézengve a magány hálójában. Teljes csend honol a helyiségben, néha gyötrő nyöszörgéssel párosulva, így fosztva meg a békétől ezt az egészet. Oxigén kerül a tüdőmbe, bensőm zaklatottságát nyugtatva. Aztán léptek egyértelmű döreje hallatszik kívülről, tudván azt, miszerint az apám ezúttal megérkezett.


Kíméletlen elszántsággal vágok neki a harcnak, igyekezve gyorsan letudni a felesleges felhajtást. Mozgásunk könnyed, látszik tapasztalt harcosok, képzett 'katonák'; akár emberek, akár nem. Tisztes csatát vívnak meg velem, küzdve létezésük apró kis tényéért, ám nem nehéz fogást találni rajtuk. Gazdájuk voltaképp' nincs a birtokon, s ez úgymond az előnyömre váló. Lépésről lépésre, percről percre jutunk el a végsőkig; megadva nekik ebből kifolyólag a kegyelemdöfést. Sikerült néhány sebet is bezsebelnem tőlük, míg ők a vesztükbe meneteltek. S bár nem szándékoztam ezt hagyni magam után, viszont azt sem engedhettem meg, miként meghiúsuljon a tervezet. Sóhajtva hajolok föléjük, lezárva finoman a szemhéjaikat, megtisztelve a személyüket ennyivel. Felesleges áldozatok, akiket a pokol mélységére taszítottam; éjfekete megtestesülésemmel. A birtok tulaja nyilván nem lesz elragadtatva a látványvilágtól, s ha valaha belém botlik, akkor százszorosan torolja majd' meg eme tettem szörnyűségét. Hosszúnak tűnő momentum után állok fel onnan, miszerint a fűben heverő lány teste mellett jelenjek meg. Óvatosan hajolok le hozzá, karjaimba véve a nefilimet, akitől még a puszta létezésem elmélete is irtózik. Egy mélyebb, s haszontalan levegővételt követően pedig; széttárulnak újra a szárnyaim. Éjszínű tollazatomon élénken csillan meg a napfény, így keltve a határon belül még jobban feltűnést, habár a jelenetet senki sem láthatja. Rögtönzött elrugaszkodással a kéklő égbolt felé veszem az irányt; mágia által hagyva el a védelmet. S 'mi egykor előttem hevert, most már csak mögöttem sejteti, miként hajdanán ott jártam.


Halott lelkek ezrei mellett haladok el, kikötve egyetlen bizonyos kriptánál. A sírboltba lépve, a kőtábla elé fektetem a lányt, kezeit a nevemmel megegyező sírhoz kötve. Némileg bizarrul hathat ez az összkép, viszont a nevemet nem ismervén fogalma se lesz arról, miszerint miért pont itt vagyunk. Felkelve mellőle a bejárathoz lépek, kinézve a kószán beszökő napsütés tengerébe. A sírlapokon lazán visszatükröződik a fény, s mint olyan, nos lenyűgöző kilátást takar. Ám, mégsem ezért jöttem most ide, hanem valójából a lány miatt, akit át kell adnom az apámnak. Hetykén helyezem a számba a cigarettát, a kattanó öngyújtó lángjával gyújtván meg, miként ezek után kellemesen szívjam azt. Végül megfordulok a glóriás egyén felé, rosszallóan fürkészve az adott szituációt. Tudom, hogy nem így kéne lennie, de... Kétségek újfent... Remek! Némileg beljebb lépve, neki dőlök az ajtó félfának, ekként élvezettel szívva a bagót, miközben az angyalka jelenlétét vizslatom. Magával ragad a merengés áttetszősége és ahogyan kifújom a tüdőmben tartott füstöt; néhány elnyújtott pislogással, megviselt lesz az ábrázatom. Megnyúzott vonásokkal lesek rá, így elevenítve fel magamban az átélt emlékképet, mintha.. csak most történne, mintha most... most lépne be 'ő'. Ő, aki mindent elsöprően a legádázabb látomásom lidérce..

Axton & Arlene ✠

A világ elsötétedik előttem, az egyik pillanatról a másikra dönt le lábamról az álom-mágia, s én semmit sem tehetek ellene. Még látom, midőn pilláim lezárják gesztenyebarna íriszeimet, a férfi feketében hajt igézet alá. A napvilág pedig szerte foszlik, mélyen nyomva lényem az álmok világába. Rögös földre, fűszálak kusza tengerébe hajtva zilált üstököm. Teljes az öntudatlanság. Pont, mint mikor a bátyám vitt magával. Damien... Ahogy a dohos kripta hideg márvány padlóján fekszem, arcomra még is mosoly húzódik álmomban. Emlékképeket látok... Damienről álmodom. A közös étkezéseink, ahogy az első együtt elköltött reggelinknél a tenyerébe helyezhettem a kezemet és ő megszorította. Ahogy balgaságomon hangosan felnevet és én még így sem tudok rá haragudni. Ahogy az erőm kiaknázására és megismerésére igyekszik tanítani, mintha a saját élete múlna rajta s nem az enyém.


Mocorogni kezdek, igazak álmát aludva, emlékek szárnyán, s minden olyan szép lenne, túl szép... ahogy ezen felismerés kezd utat törni bennem tudat alattimból, homlokom ráncolni kezdem és eltűnik az arcomról a derűs kis mosoly. Pillanatok csupán, ahogy még inkább megmozdulnék, a kötél nem enged. Ennek hatására kezdek kábán magamhoz térni.
- Damien...?
Csúszik ki ajkaimon fivérem neve. Nem csupán azért, mert ő az első gondolatom, hanem mert tőlem távolabb, fakó fényben fürdik egy alak. Magasnak tűnik, sötét ruhát visel. Alakja alig kivehetően kezd kirajzolódni lélektükreim előtt, midőn ébredezem. Dús, fekete haj és szemek, erős borosta. Azonban, ahogy egyre inkább fókuszálni kezdek és kikristályosodik látásom, hirtelen válok teljesen józanná - a felismerés vasmarkától! Nem Damien áll a bejáratnál, hanem az a pasas, aki rám támadt! Szívem vadul kezd kalapálni, a kezemet pedig rángatni kezdem, nem nagy sikerrel. Ekkor pillantok a csuklóimra s látom meg, hogy kikötözött. Dühvel vegyes kétségbe esés önt el ismét. Ahogy a megkötözött kezemre és a sírfeliratra pillantok, Damien szavai visszhangzanak a fejemben: "Tehát neked jobb lett volna, ha most láncon lógva, holmi sötétben rettegsz?" Ezt mondta, mikor elrabolt és kérdőre vontam, szerinte ez "mentés" volt s nem "rablás". Ekkor fogalmazott így, pár héttel ez előtt. Amit nevetségesen túlzónak találtam. Akkor. Most még is, sötét lepelként nehezedik rám mondása, előre látása. Nem tudom, mennyi idős lehet, de abban biztos vagyok, hogy emberöltők élettapasztalata beszél belőle. És ezt most a saját bőrömön tapasztalhatom. Damien... igaza volt! Még ha nem is láncokon csüngök, a mágikus védelem alatt álló birtokára is képes volt ez a fickó betörni, hogy engem elhurcolhasson. Hogy ide kötözzön, elevenen, egy sírkamrába! Újfent könnyeimmel kell küszködnöm. Egy kripta, állapítom meg, körbe pásztázva sötét szembogarammal a környezetemet. S mindez irgalmatlanul emlékeztet saját halandóságomra. Memento mori. Egy pillanat erejéig lezárom szemeimet, hogy a latin balzsamosan nyaldossa végig lényem velejét. Bár félig angyal vagyok, esendő. Nem tudom, a nefilimek pontosan meddig élnek, de az emberi felünk erősen korlátozza a megélendő évek számát. Az órám ketyeg. És talán még sokkal hamarabb jön el, mint azt gondoltam volna. Vészjósló kaszásként ácsorog elrablóm, füstbe burkolózva. Amennyiben a kötél engedi, felülök a sírkő mellett, ha nem, hát maradok a padlón. Fűtől-földtől koszos, szakadt harisnyás térdeimet magam alá húzom, ahogy igyekszek helyezkedni. Néhány karcolás. Egyelőre ennyi, amit érzek. Nincs fémes íz a számban. Csak a föld pora és a dulakodás maradványai láthatók rajtam. Nem fáj semmim, csupán sajgok itt-ott, a kúszás-mászás és esés következtében. Na meg a véraláfutás a karomon, ahol megragadott. De vajon meddig marad ez így?
- Ki vagy te? Mit akarsz tőlem?
Teszem fel az egyértelmű kérdéseket, kissé frusztráltan. Bár nem vagyok naiv, nem valószínű, hogy bármire is választ kapok. Lehet, hogy rögtön megöl.... de akkor miért bajlódott azzal, hogy elhozzon? Netán... Damien már a közelben lehetett? Áltatom magam, de csak egy kósza percig. A feketébe öltözött egyén nem úgy néz ki, mint aki sietne bárhová. Még is mit tervezhet velem? Meg szeretném egyáltalán tudni....?

To: Arlene Young @

A látvány kínálata borzasztó élményt nyújt, megannyi kétellyel karöltve sorakozva halmazba. A múlt kábulata nem feledhető el, hisz' ott leselkedik a sarokban, ezáltal magával ragadva a távlatba. Minden szempont, perspektíva, avagy képzelet... ugyanazon helyre vezet el. A mélységbe ránt, ekként eltiporva a realitást. Egy gödör alján találok önmagamra; eszmei értékek nélkül, folyton-folyvást az emlékek tónusában veszve oda. Fantomként lép be azon a bizonyos ajtón, ekként meggyalázva az érdemet, az érveket, s az eszményiséget. Nem marad utána más; csak a reményvesztett szavak kellege, 'melyek a fejemben röpke pillanatokig megjelenve szállnak tova. Mindaz a fény, amely egykor' jellemezhetett volna lassacskán kiveszett belőlem; múló meritumként zuhanva alá a porba. Teóriák sora szorít a markába, nem engedve az elmémet az igazság tetőfokára. S mint furfangos fenomén présel be, rácsok közé zárva az önvalómat. Elrejtve a valós tért, az átható sikert, a bájolt jelleget.. Percek részlete csupán, míg e momentum végleg eltűnik az írisztükreim elől, eszerint térítve engem tudathoz. Részben a nefilim hangjának köszönhető eme variáció megélése, ugyanis, ha nem ejti ki az ajkain a 'Damien' nevet, akkor talán beleragadok egy ördögi körbe. Fokozatosan térek vissza a kriptai éterbe, így finoman szemügyre véve a lány formáját. Felmérem rajta a sebeket, a szakadt holmikat, lényegében mindazt, amit én magam okoztam. Egyetlen utolsó slukk a dohányból, majd' elejtem a parázsló csikket, ami lezserül zuhan a talajra. Beljebb lépek a márványlapra, lesütve mélybarna tekintetemet a padlózatra. Hangok, vonások, érzelmek... Lényem ösztönösen megremeg, miként közvetlenül mellé kerülök. Kérdések egyértelmű csengése töri meg a csendet; pillantásom a nő felett elterülő feliratra kúszik. Aranyból megformált betűk, gyönyörű írással párosítva, egyetlen nevet mutatva, mely, mint veszedelem mászik be a gondolati soromba. 'Axton Darwin' tükröződik vissza a fénylő felületről, mintha valójából is ott feküdnék a sírban a kövezet mögött.
Eleinte lehajolok hozzá, bámulván a saját nevemet. Sötét lélektükreim rideg összképet árasztanak, s mégis.. mégis olyan, mintha megbízhatna bennem valami ismeretlen mozzanatra. Vonásaim semlegesek, érzelemtől teljes mértékig mentesek, hisz', mint celestim nem vagyok képes megtapasztalni az emberi lét ezen kiváltságát. Valószínűleg ez így is van rendjén, ennélfogva az ítélőképességemet nem vakítja el a befolyásolhatóság záloga. Választhatok seregnyi eshetőség közül, félelmet nem ismerve, kockázatot vállalva valamivel szemben. Fesztelen e játszma űzése, sőt.. szinte mámorral teli zsákmányolás. Hátat fordítva a feliratnak, neki dőlök a gyönyörűen vésett sírlapnak. Hidegsége nem jár át, meg se rezzenek tőle, miként az ártatlan angyalka mellett kötök ki. Felhúzom a mellkasomhoz a térdeimet, ekként helyezve rá a karjaimat.
- Miből következtetsz arra, miszerint... - Nézek rá, felé fordítva némileg a fejemet. - ...van bennem fény? Miért hiszed, hogy az állításod valós lehet? Abba bele se gondolsz, miként elfojthatom e kéretlen ideált? - Suttogom, immár' magam elé révedve. - S ha már itt tartunk... mi közöm lenne egyáltalán hozzád? Nem vagyok a rokonod, nincs köztünk semmiféle kapcsolat, nekem egyetlen... - Elharapom a mondandóm végét, be sem fejezvén azt, amit elkezdtem. - Kijelentéseid kérdésekként lézengenek az elmémben, zaklatván a tudatalattim apropóját. Azt hihetnénk figyelmen kívül hagytam, de... a kis tetted a lehető legrosszabb képeket idézte elő. Azonban szeretném megérteni; mi szükségét érezted ennek? - Összegzem az ájulása előtti cselekményeket, vagyis ezzel egyfajta választ kap az általa elejtett mondandóira. Tudom, hogy késve reagálok rájuk, viszont értékelje azt, miszerint egyáltalán figyelemre méltattam ezen kis ténykedéseit. Határozottan előrébb dőlök, elrugaszkodva a sírtól, habár az ülőhelyzeten nem változtatok.
- Damien... - Kezdek bele morfondírozva. - ...a birtok tulaja, nem igaz? - Fürkészem az íriszeit, ezáltal kísérve végig a jelzéseket, amikből következtetéseket vonhatok le. Érdekes, miként mennyire leolvashatóvá válnak bizonyos tények, miután elsajátítod előadni őket. Az emberi dolgok mulandók; ezt pedig a halandóságuk is jól mutatja. Valamelyest undort váltanának ki belőlem, megfűszerezve egy csipetnyi kíváncsisággal, míg... meg nem ölném őket azért, amik. Sokkal jobb, hogy nem érzek úgy, mint ők, mert abból hatalmas baj keveredhetne ki. Valahol túlságosan is megbabonázó a haláluk; az eltűnő fény a szemeik tükréből, vagy, ahogy... elvesztik azt, amiről én döntök helyettük.
- A hátadnál lévő név az enyém! - Térek át végül a lényegi részre. - S hogy mit akarok tőled? Igazából... én semmit, viszont egy démon... ő mindent. - Fogom rövidre ezt a verziót. - Ámbár... az egész' eddigi ide utunk alatt azon töprengtem, hogy miért is vagy neki ennyire értékes, vagy, miszerint mi is lehet benned ennyire különleges. - Térdelő állást veszek fel a beszédem alatt, lazán fordulva vele szemközti pozícióba. - Tehát elárulhatnád nekem azt, miként mit akarhat tőled egy nagyhatalmú démon. Kíváncsian érdekelne, hogy mivel is függesztetted magadra az apám éktelen becsvágyának okát, avagy fogalmazhatnék úgy is... miért kell neki egy nefilim félvér? Milyen erővel rendelkezel, ami ennyire ellenállhatatlanul hatalmat ígér? - Megérintem a kezét, jobban mondva a csuklóját, ahol véraláfutásos lett miattam, majd egy rögtönzötten ismételt igézet által megszűnik e jelenség. Ám, itt nem állok le, folytatom a mormolását, míg az összes kis seb, heg, lenyomat köddé nem válik, mindezt úgy, hogy meg sem érintem az adott felületeket. Egy újabb apró varázslat és a ruhája is a régivé avanzsál. Olyan, mint, amikor sétált az erdőben, teljesen érintetlen, ártatlanul az. Ujjaim lecsúsznak a bőréről, miközben felállok mellőle, ezáltal lépve vissza a bejárathoz, s kinézve a temetői légkörre.

Axton & Arlene ✠

Talmi álom tart fogságban, Édent ígérve, az ataraxia állapotába ringatva - látszólag örökké. S mily édes ez a kábulathoz hasonló, öntudatlan állapot! Fájdalmasan mézes... ahogy a szeretett férfi arca rajzolódik ki előttem, ahogy kecses kézfejemet az ajkaihoz emeli, két tenyerébe rejtve azt. S ahogy aztán a számomra készített meglepetést elém tárja... és én magamhoz ölelem, mintha az életem múlna rajta. De még is... álmaimba valamiféle balsejtelem költözik, lassan szivárogva be, akár a homokszemek az apró repedéseken...

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki,
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat.
/Wass Albert - Magányosság erdejében/

S midőn a velleitás elröppen belőlem és valami egészen más és sötét lép helyébe, egyfajta rossz előérzet, finoman ráncolom tükörsima homlokomat, ahogy kótyagosan ébredezem. Kábán, pontosan, ahogy mély álomból ébred az ember, mikor azt sem tudja, merre jár s időre van szüksége, hogy minden a helyére kerüljön. Ekkor rebbennek pilláim és hunyorítok a távolba, a vakító napsütésben, ami vissza verődik a fényes márványról, tündöklően vakítva szememet ebből a szögből. Egyik karomat álomittasan emelem arcom elé, hogy árnyékot vetve lelkem tükreire, megpillanthassam azt, aki a bejáratnál ácsorog. Egy férfi az, s gondolataim menten a hőn áhított nevet rebegik, "Damien?",  de ez immáron nem álom, hanem a kegyetlen s rideg valóság. Így, ahogy annak lennie kell, nem bátyám áll a kripta bejáratánál, hetykén. A (bal)sejtelmes alak lassú léptekkel közeledik felém és minden egyes megtett centiméterrel egyre inkább kirajzolódik alakja, egyre tisztábban látom őt, aki bár termetében és néhány külső jegyében idézi Damient, sajnos még sem ő. Nem... aki felém tart s lehajolni kíván hozzám - a támadóm. Össze rezzenek a felismerésen, akár a pehely tollazatú fióka, ösztönösen. Szemeim tágra nyílnak, ahogy egyszeriben leszek kegyetlenül tudatában mindannak, ami velem történt s történik mind untalan... Óvatos mozdulattal próbálok felülni, némiképp zilált külsővel, neki szegezve a kérdéseket, melyekre választ kívánok kapni. Ő viszont, egyre csak közeledik és közeledik, némán, elnézve felettem, valamerre s ahogy eme jelenség szemet szúr nekem, követem a feketébe öltözött egyén tekintetét és meg is állapodik szemem azon. Nem értem... aranyozott, míves felirat, egy név, mi mit sem mond nekem. De nem neki, feltételezem.
- Axton Darwin. Ki volt ő?
Kérdezek ismét, mert oly annyira leköti az írás, hogy egyértelműnek látom, miszerint nem ismeretlen a név számára. De vajon miért hozott pont ide? Talán, mert egy élőt még véletlenül sem keresnének egy sírhelyen? Meglehet... Ahogy pedig megáll fölöttem, a sírkövet bámulni, végig szalad tagjaimon az iszonyat, a rideg borzongás, lényének közelségétől. Az ösztönös tartás, attól, aki elragadott az új otthonomból és a szeretteimtől. Egy szép élet reményétől. Ekkor, továbbra sem válaszolva, nemes egyszerűséggel s groteszk módon fordít hátat hódolata tárgyának, hogy aztán mellettem foglaljon helyet. Ez a furcsa jelenség bizonyára különösen vetül ki arcomra, értetlenséget festve rá. Mikor felém fordul és némi fáziskéséssel felelni kezd a kérdéseimre, némán hallgatok, szemöldökömet össze vonva, bár vonásaim lassan kisimulnak és válaszolok is neki.
- Félig angyal vagy. Innen tudom bizonyosan, hogy van benned fény.
Celestim, ez nem vitás. Csupán nekik van ilyen szárnyuk... olajfekete és keskeny, akár egy penge. Még ha íriszei rejtve is vannak, a tollazata árulkodik. Az én angyali szárnyaim pontosan olyanok, mint az apámé, terebélyes, széles tollú, színe a nemzőm kilétéről árulkodik. Ahogy pedig a férfi maga elé réved s tovább beszél, arcának vonásait igyekszek fürkészni.
- Megpróbálhatod elfojtani... de annak sosincs jó vége, ha elfojtunk valamit. Mivel attól, hogy így teszünk, még bennünk van és felszínre kíván törni.
Szegény pára... elnézem, ahogy csak bámul, élettelen szemekkel, elveszve, önnön sötétségében, nefilimeket rabolva... magányos és keserű élet lehet.
Majd ő tovább beszél, rám förmedve, amitől kissé megrezzenek, de igyekszek tartani magam. Inkább dühös önmagára, mint rám, úgy érzem.
- Mindketten angyalok vagyunk, bár csak félig. Az angyalok pedig testvérek.  Így, úgy sejtem, unokatestvérként tekinthetünk egymásra.
Ettől mindkettőnknek nehezebb, jól tudom. Magyarázom neki, kissé kelletlenül, mert fogalmam sincs, az égiek és az univerzum többi, hasonlóan természet feletti entitása számon tart-e efféle családi szálakat. Emberi logikával tekintve igen, az unokahúga vagyok. Habár, Damiennek is a féltestvére vagyok ugyan ezen gondolatmenet alapján, még sem hinném, hogy bármelyikőnk így tekintene a másikra. Ami kissé ironikus, mivel Minjoont kezdtem bátyámnak tekintetni, a folyamat azonban megszakadt, hiszen Damien elrabolt és a modern kommunikációs eszközök híján, nem igazán tudok a külvilággal kapcsolatot tartani, sem pedig elhagyni a birtokot... kivéve ezt az "apró incidenst", amibe bele keveredtem. Minden esetre... egykeként, lenne igényem nagyobb családra, ami nem csak az anyámból áll. Így... még ha ez különös is, igyekszek kinyúlni égi rokonaim felé, már amennyire találkozom velük. Naivitás lenne? Meglehet... még is áhítom ezt. A családot. A fickó pedig ismét kissé zaklatottan felel nekem, nem is igazán értem elsőre, éppen mi dúlta fel vagy mit is szeretne tőlem ennek kapcsán. Különös a beszédstílusa, bizonyára ő is oly időtlen, akár Damien. Aztán lassan megértem, mire is utal vissza - a birtok. És eszembe jut az is, mikor a bátyámhoz értem hasonló indíttatásból, bár a két eset nem fedi teljesen egymást, még is tudok párhuzamot vonni. Damiennek szemmel láthatóan nem lett semmi baja, azonban megrendítette a dolog és nem pozitív értelemben, legalább is... egy ponton túl, zaklatottá vált és eltépte magát tőlem, távozván a lakosztályomból. Lehet, hogy neki is ugyan úgy fájt, mint ennek a celestimnek, csak jól rejtette ennek tényét előttem?! Megriadok egy pillanatra, ismét bele gondolva, netán akaratomon kívül bántottam és ez pedig bennem okoz békétlenséget. De igyekszek elhessegetni eme sötét fellegeket a fejem felől és a jelen helyzetre összpontosítani.
- Én... nem akartam ártani neked. Azt hittem, jót teszek vele, ha emlékeztetlek arra, hogy ki vagy. És hogy mi lakozik benned, az alvilág sötétségén túl.
Vallom be, lesütve tekintetem, kissé elhalkuló hangon. Miért is hazudnék neki? Nincs rá okom és nem is vagyok az a fajta. Mikor a számomra oly értékes nevet kimondja, rögtön felkapom a fejem s szívem zakatolni kezd, a szeretett egyén puszta említésétől. Pupillám kitágul, elnyelve szivárványhártyám, bár sötét szemeim okán ez egy embernek fel sem tűnne, ellenben egy hozzá hasonló entitás elől bizonyára nem rejtegethetem. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre pedig még csak tudatában sem vagyok, hiszen nem tükörbe nézek. Ez nem éppen optimális reakció testem részéről, hiszen a féltestvérem, de úgy sem tudok mit tenni ellene, szívem árulkodik helyettem. Mit feleljek hát az elrablómnak? Keresztényként nem hazudhatok, ez az értékrendem része. De mi van, ha az igazsággal veszélybe sodrom Damient? Netán elvezetem hozzá? Tűnődöm, a másodperc tört része alatt, őzike szemekkel meredve a viharvert alakra. Majd arra a következtetésre jutok, ha be tudott hatolni a birtokra, ha képes volt megtalálni, immáron irreleváns a válaszom. Damien pedig tud vigyázni magára. Még is, még is féltem, valahol, ösztönösen, még ha meg is feddem magam ennek okán.
- I-igen... Damiené a birtok, ahonnan elhurcoltál.
Ismerem be, bár nem tudom, mit kezdhetne ezzel az információval. S alig hogy ezt bevallom neki, választ kapok egy szintén korábban feltett kérdésemre. Megdöbbenek. Fejemet vissza irányítom az aranyozott betűkre, majd újfent a sötét férfira nézek.
- Szóval te vagy Axton Darwin... még is, miért... van sírod?
Kérdően nézek rá, hiszen velünk, nefilimekkel ellentétben az ő idejük szinte végtelen. Ha nem akad egy erősebb ellenfél, aki véget vet az életüknek, netán önnön maguk, akkor természetes halál, az idő múlása vagy emberi kórságok nem fenyegetik őket. Akkor még is... miért? Ez valóban érdekelne, mert hát, elég morbid és szokatlan is. Netán megjátszotta a halálát vagy nekromancia révén lehet itt, mellettem? Morfondírozok, de gondolataimból Axton meglepő őszintesége és baljós megjegyzése ráz fel.
- Egy démon? Ne... már megint...
Sóhajtok fel, mert ez valóban kezd fárasztó lenni! Néhány hónap leforgása alatt alig tudom megszámolni egy kezemen, hányszor akartak az életemre törni, rend szerint, démonok. Még is, mit akarnak tőlem vagy az éppen, hogy pislákoló erőmtől?! Lehet, túlságosan őszintén buggyan ez ki belőlem, ami cseppet sem biztos, hogy szerencsés, de utólag vissza szívni már úgy sem tudom. Viszont ismét rá kell jönnöm, Damiennek igaza volt, ó, mennyire igaza! Ha kijutok innen élve, ha még újra láthatom - s szívem sajdul a gondolatba, ha netán nem így lenne -, meg fogom neki mondani, és elnézést fogok kérni, bármennyire is lesz nehéz ezt megtennem, tartozom neki ennyivel. Fájdalmas sóhaj szökik ki tüdőmből a gondolatra, már-már nyögés, hiszen életem hajszálon függ, nem áltatom magam. Axton szemmel láthatóan nem kontrollálja magát úgy, mint Damien, nem tartja uralma alatt a két felét. Persze, az, ami a fivéremnek sikerült, ritka, akár a fehér holló, s ez nem is csoda. Bizonyára sok-sok idő, önfegyelem és gyakorlás kell és kellett hozzá. Na meg, hajlandóság, ezt se felejtsük el. Ekkor Mr. Darwin feltérdel s én újra igyekszem magam minél kisebbre össze húzni,  nagyot nyelek. Szóval egy démon, aki mindent is akar tőlem. Ez nem hangzik túl jól... testem-lelkem egy démonnak, az erőmmel megkoronázva, inkább végig sem gondolom, így is borzongás fut végig rajtam.
- Én... én csak egy festő vagyok.
Vágom rá első ízben. Mi lehet nekem, ami másnak kell? Persze, minden kellhet valakinek... nem igaz? Töröm a fejem, ami nehézkes a halálfélelem súlya alatt. Netán egy műtárgy, amit áruba bocsátottam? Nem hinném, hogy birtokomban lenne olyan mágikus eszköz, ami érdekelhetné... Ekkor, ahogy Axton folytatja mondandóját, megemlíti az erőmet. Elrévedek a  másik feje mellett, kissé tompává válik tekintetem, emlékeim okán.
- Nem kell neki az erőm, hidd el. Nem tudja... mit... kíván...
Lassan csóválom a fejem, megfáradt pillantással. Most is az igazat mondom, mert tudom, mit tettem, hogy az erőm mire képes a démonokat illetően... ezért sem értem, mi a fenét akarnak tőlem?! Ha kioltani az életemet, azt meg tudnám érteni, na de az erőm...? Ó, szerencsétlen bolondok! Nem tudják, mi után áhítoznak... mintha már-már a téboly lenne az, amit hatalmam kivetülése rájuk bocsát, had rohanjanak önnön vesztükbe, önként s dalolva! Keserű mosoly jelenik meg az arcomon a gondolatra, ahogy immáron a márványpadlóra zuhan tekintetem. Unokabátyám érintésétől térek magamhoz a kesergésből. Automatikusan rántanám el a kezem ujjai nyomán, habár, az első, ösztönös reakció után igyekszek lazítani tagjaimon, hiszen olybá tűnik, nem akar bántani... mi több?! Nem hiszek a szememnek, mikor felfogom, mit is csinál velem! Semmiképp sem valami olyat, amit egy emberrablótól várna bárki is. A zúzódás, ami neki volt köszönhető, immáron eltűnik, mintha soha ott sem lett volna... ugyan ez igaz a többi, apróbb sérülésre is. Követem tekintetemmel, ahogy ezeket a területeket is szinte megérinti, de hozzá nem ér bőrömhöz. Még a ruha szakadása, koszolódása is elillan, amit egyelőre nem tudok mire vélni. Axton a gyógyítást követően felegyenesedik és ismét beáll az ajtóba. Pillantásom övezi és már kezdenék megnyugodni, hogy lám, még is ott az a fény, mikor valami eszembe jut. Mi van... mi van, ha pusztán azért gyógyított meg, hogy szemre valóbbportéka legyek az apja számára?! A gondolattól össze szorul a torkom és teljesen ledermedek. Csak azt ne... ne... A kétségbeesés ismét kezd uralma alá hajtani. Össze szorítom a szemeim, mintha csak egy rossz álom lenne, amiből felébredhetnék, ha elég erősen akarom... bár jól tudom, mindez illúzió, önáltatás. Oh, Damien... vajon merre jársz? Látlak-e még egyáltalán? Bárcsak tudnád, mit tettek velem s mire készülnek! Ha tudnád... nem hagynád, tudom! Eme gondolatok az utolsó fénysugár, a hideg kripta mélyén, mi börtönként emelkedik fölém.

To: Arlene Young @

Egy rejtett szegletben elfeledett élmények idéződnek fel, megkérdőjelezvén a relikviák tényszerű létezését. Akárcsak egy féltve őrzött ereklye; úgy kúszik az elmém legmélyéről a szemeim elé eme apró momentum. Megtört, áttetsző képek ostromolják a realitást, ezáltal érve el azt, miszerint egy faktumba révüljek bele. Kósza ábrándnak vélhetném, ahogy megmutatkozik újfent ezen eseménysor, ám mégis magával ragad ez az ismeretlenség. A megszokott környezet lassan elhomályosul, miképp' temérdek emlék tölti ki az ürességet. S e pillanatban a halál az egyetlen támpontja az életnek, mintsem egyféle valós objektum. Látszatra épülő hamis remények kecsegtetnek, miként másként is alakulhat ez az átokverte lét kifejlett. Ellenben a rideg térben ő halottként üdvözöl, ekként leplezve le a szánalmas kis illúziót. S mint lebomló falak; hullnak alá az ámított ideák. Vörös tónusként mossa el a márványlapot, bíbor színezetbe öltöztetve a fény ékességét, míg a tündöklő vér új külsőbe zárja e övezet aktualitását. A megfakultság ellenére is tisztán rémlenek a sorok, akárcsak egy rossz rémálom berögződése, 'mely sosem felejthető az idő távlatában sem. Porba hulló káprázat, megviselt koncepcióval fűszerezve, s lám.. lám a sors ugyanaz a kegyetlen játékos. Üvegszilánkok esnek a padlóra, mihelyst kizökkenek az eszmei jellegből. Tükördarabok hevernek szerteszét a parkettán, minthogyha valaki ezerfelé zúzta volna össze az emlékezet berkeit. S 'bár a fejemben mindez lezajló történés, azonban konkrétan semmi sem mutatható ki mindebből. Árnyaltan ugyan még az íriszeim előtt lebeg: mézédes kínálat gyanánt, de épp' ideje elengedve a múltat; szembenézni a könyörtelen konfrontációval. S ha mindez maga egy história volna, akkor bőven hiányozna belőle az irgalom érvényessége. Ám, ez nem egy kegyelmi ítélet, hanem a legrosszabb volumen.
Kérdése nyomán nem érzek késztetést a válaszadásra, hisz' valahol még magamnak sem ismerem be a mai napig azon cselekmények összességét. Olyan közjáték ez, amelyről fogalma sincs, s amiben végképp' nincs szükségem egy értetlen lélekre. Mindenki a maga oldalán a legjobb, s pontosan ezért sem kívánom részletekbe menően feltárni a múltam szegmenseit. Félelmet keltő egyéniségem ellenére mégis képes vagyok józanul dönteni, ugyanis nem áll szándékomban porig rombolni az illékony bizalmát. Most' jót nevethetnék eme elmei kijelentésen, mert a legapróbb jelét sem látom annak, miként valaha is lesz erre esélyem. Nekünk: kettőnknek nem az a sorsa, miszerint kitűnően elcsevegjünk egy kényelmes kanapén, egy-egy pohárka bor mellett nevetgélve. Számunkra nincs olyan opció, hogy remek választási eshetőség; részünkre pusztán a kálvária jut. A tortúránk egyvelegeként tetszeleg e jelenség, s ahol ő áldást várna el, ottan csak szenvedés jut a javára. Szörnyű kázus ez, amelyben a nyertes felet én testesítem meg, míg az ő lénye a veszteséget eszközölheti.
- Tudod, ez a megjegyzésed... - Nevetem el magam akaratlanul is. - ...egészen vicces, kislány! - Szórakozok tovább a mondadója súlyán, amelyet nyilván a jóságtól vezérelve ejtett ki az ajkain, ám önmagamnak se vallottam be soha, miként bármiféle fény is élhetne a bensőm legmélyén. Akkor miért is ismerném be pont... pont neki? S még, ha létezne is eme állítás jelentősége, akkor sem választanám a világosságot. Koránt sem tudja, hogy ki vagyok, vagy, miszerint milyen múlttal is rendelkezem, ellenben olyan meggyőződéssel hangsúlyozza az angyali velejárót, mintha rögeszmésen csak ebből állhatna az egész létem. Sajnálom, de teljes mértékben el kell keserítenem szerény mivoltjának értékét, hisz' én vagyok a legrosszabb szélsőség, amit csak maga elé képzelhet. - Röviden ábrázolva az esetet: azokban van, akik hajlandóságot mutatnak rá! - Zárom le könnyedséggel a monológot, s hiába is ellenkezik; engem nem győzhet meg másról. Kissé nehézkes volna a visszájára fordítania a lényeget, hisz' az egész élet szakaszomat egy kegyetlen démonnal töltöttem, aki mindenféle módon megölte a nem létező lelkemet. Tehát.. nem várnék sokat egy olyantól, mint jómagam, mindazonáltal, ha igényt tart a vízióra, nos az... a szíve joga.
- Számtalan emlék van a fejemben, ami bár'... bárcsak ne történt volna meg! - Nyelek egy nagyobbat, mintha egy érzelemdús jelenet közepén lennék, holott annyit se érzek, mint egy... kutya. Nem vagyok halandó, nem vagyok ember, nem vagyok szánalom.. Gyűlölném a motívumokat, melyek hátráltatást szolgáltatnak, de így.. így lazán dönthetek kényem-kedvem alapján. - Neked mit jelent ez a fajta megtestesülés? Gondolom csupa pozitívumot, de nekem... nekem gyötrelmet nyújt, amit nem, hogy nem érzek át, de még... én is idéztem elő! Tudod te milyen egy démonnal nevelkedni? Kötve hiszem! S még, ha sejtenéd is, akkor sem bódulati kép.. Ez nem egy csillogó puszta kis képzelgés, amin vígan szórakozhatsz, hanem a valóság homályos zuga! - Megrázom a fejemet, véget vetve ezzel a beszédnek. Felesleges időhúzás ez a kis bájcsevej, helyette jóval komolyabb szituációk várnak ránk, ám ő... ő mégis folytatja a sort. Lám, lám.. unokatestvérek! Ez tényleg egyre jobb! Komolyan fergeteges a fantáziája -, annyi szent!
- Olyan abszurd ezen felvetésed, minthogy most' lejön elém az Úr és megszentel e minutumban! - Próbálok komoly maradni a teória nyomán. - Persze, vehetnénk így is akár... de nem vérszerintiek az angyalok, nem de? Szóval csak képletesen tesók, ugye? Ha pedig ez így van, akkor a világon semmi közünk sincs egymáshoz! - Elégedettséggel formálom meg a soron következő szavakat, ugyanis nekem nem számít senki sem: egyedül a tulajdon fivérem érdekel. Szegény nefilim, milyen ábrándokat is kergethet! Még jó, hogy nem vagyok gondolatolvasó, mert menten itt őrülnék meg a levezetésektől, amelyeket csak sejtek, uh, de, ha még látnám is azokat.. Hát igen, van valami elkeserítő az emberi jellegben.
- Mégis honnan veszed azt, miként bármit is tudsz rólam? - Fakadok ki a kelleténél egy fokkal dühösebb árnyalattal. - Egy képlékeny lélek vagy, akit emberi érzelmek átható ereje vezényel erre, vagy arra, s Te... te képes voltál azt hinni, miként felérhetsz hozzám értelmi szintben? S ne vedd sértésnek, azonban semmilyen jogod nincsen afelett döntést hozni, miszerint mire is kell emlékeztetni! Nem tudsz rólam semmit! Nem vagyok NEKED senkid! Felfogtad? - Indulattól remegő hanggal suttogom, 'míg el nem halnak a szavak, s értelmét nem veszti ez az egész. Talán, nem kéne ily' hevesen reagálnom, ámbár izzó szikraként perzsel meg az a tudat, hogy az erejével bármikor előáshatja belőlem a mélyre temetett szálakat. Szükségtelenül szívom magamba az oxigént, ekként hagyva figyelmen kívül az iméntieket. Végül másabb irányzat felé evezünk, s ahogy elhagyja a számat a kérdés, máris sejtelmes feltérképezésbe kezdek bele a vonásai okán. Lélektükrei ösztönszerűen árulják el a férfi iránti csodálatát, amely jóval többről szól, mintsem, aminek ő bizonyosan a tudatában van. Halvány mosoly fut keresztül az arcomon, ugyanis ez egy nagy adagnyi gyenge pont.
- Értékelendőnek vélem az őszinteségedet! - Kihangsúlyozom eme szakaszt, miközben elraktározom az információt. Egy apró másodpercig még a kétely is eltűnik a levegőből, s mindaz, amit alkotunk művészien festődik a tájkép jellegzetességébe. E röpke fellegként száll tova azon gondolat, miszerint elengedhetném, hisz' én sem élveztem a láncok fogságát akkoriban. Bizarrul festhet, hogy ez a név, meg a síron szereplő, nos egyező, sőt mondhatni: hangot is ennek. Megértem az aggályait, ám a komponensbe nem avathatom be.
- Ez egy komplikált történet. - Halk vagyok, mégis lerázó. Nem kívánok, s nem is akarok erről társalogni vele; rengeteg seb köthető ehhez. Megannyi a mai napig a testemet borítja még mindig, mélységesen a verembe lökve a lényemet. Egy halk sóhaj szökik ki a torkomon, ahogy mindezek után áttérünk; a lényegi elemek sokaságának láncolatára. Reakciója nem okoz meglepetést, ugyanezt közölném én is a saját faterom felbukkanására, csipetnyi undorral ötvözve kiegészítésként. Visszafojtottan mosolygok, elsöprően brillírozva azon, miszerint nem én vagyok az egyetlen, aki utálja azokat a dögöket. Elodázom a feleleti státuszt, megvárva mit is nyújt tájékoztatásul, azonban semmi esszenciálissal nem szolgálja az érdekem. Apró morgást hallatok nem tetszésem kinyilvánítására, ugyanis nem kifogásokra vagyok kíváncsi, hanem a miértek valódiságára. Ellenben nem szólok egy szót sem, pusztán megszámlálhatatlan percek múltán begyógyítom a sebeket, melyek általam keletkeztek, s midőn végeztem absztrakt módon pózolok újfent a bejárati térben. Ezúttal a környezeti jelleget vizslatom, áthatóan olvasva a közelebbi neveket.
- Rendben, kezdjük az elejétől... - Suttogom ezt inkább magamnak címezve, mintsem neki, miközben felé fordulok lezserül. Bal kezemmel alig-alig érintve itt-ott túrok bele a fürtjeimbe, ahogy a jobb kezem ujjait finoman csúsztatom a kijárati szegmensre. Megtámaszkodom hetykén, leplezve a keletkező zavart, 'mely, mint átok visszhangzik az elmémben. Nem gyújtok rá, holott minden vágyam egy szál cigarettában összpontosul. A zsigereimben érzem a késztetést, miképp' előkapva kielégítsem e kárhozott igényt, ámde ellenállok a kísértésnek. Rövidesen rászegezem a sötéten fénylő íriszeimet, s egy hanyag mozdulat keretében: levarázsolom róla az őt fogva tartó köteléket. Akaratlanul is nyelek egyet, esetlenül szemlélve a tehetetlenségemet. Egy újabb mormolással pedig azok a lenyomatok is eltűnnek róla, mintha ott sem lettek volna. Megnyalom a kiszáradt ajkaimat, pillantásom sokkal enyhébb vonásokat tükröz, némileg barátságosabbnak hathat a látványom.
- Tisztában vagyok vele, hogy a kezdetleges eseményeket nem törölhetem ki egyetlen csettintésre, de... - Lezárom a szemhéjaimat. - ...de szükségem van a segítségedre, vagy máskülönben nem tudlak épségben elengedni. Az a démon, a saját apám, aki.. aki kontroll alatt tart és akinek felelek minden egyes cselekedetért, amit tenni óhajtok. El sem hiszed, miként milyen nehéz ellenkezni, avagy önmagamat adni egyúttal. S nem, nem akarok szánalmat tőled, nem akarok semmit, csak... csak áruld el, hogy mit tudsz! - Komolyan pillantok rá ekkor. - Ha egy kicsit is számít neked ez az ajánlat, akkor megfontolod és válaszolsz! Vedd ezt a nagylelkűségem jeleként, ha már ennyire ragaszkodsz az érzelmi támpontokhoz! - Szögezem le világosan fogalmazva. - Tehát, mondd el, miért venné hasznát az erődnek? Mitől lenne ettől uralmi helyzete? - Beljebb lépek ezzel, ekként megnyitva egy menekülési útvonalat, azonban, ha számít neki a tetteim súlyának formátuma, akkor nem hagy itt: egyedül.

Axton & Arlene ✠

Láncra verve ülök a hideg márványon, s mindeközben odakint, a vak nagyvilág mit sem sejt e felől... a Nap tündöklő fényével borítja be a tájat, ahogy a nyár őszbe fordul s az ősz télbe. De még nem jött el az ideje. Messze még a jul, csupán az enyhén borzongató szellő az, ami immáron figyelmeztet az elmúlás havának fékezhetetlen közeledtére. Midőn elrablóm a kripta bejáratánál ácsorog, a csípősbe hajló szellő meglegyezgeti a kétségbe eséstől eltorzult vonásaimat arcomon.

"A million mile from home, I'm walking ahead
I'm frozen to the bones, I am"
♩

Egy melódia ismerős sorai csengnek az elmémben, komor ritmussal festve alá a kegyetlen helyzetet, melybe kerültem. A férfi szórakozott kacajától visszhangzik a síremlék, mi túlságosan szűknek érződik két eleven személy számára, főként a körülmények fényében. Hallgatva azonban szavát, még sem maradok néma.
- Ez inkább az emberekre igaz. De te félig angyal vagy, ez tény. A fény az ereidben csörgedezik, a sötétséggel együtt.
A vérében van, nem szabadulhat tőle. Ahogy a démonaitól sem. Sem ő, sem Damien. Ellenben a bátyám már megzabolázta énjének paradox módon létező, két teljesen szélsőséges oldalát. És ezt lenyűgözőnek tartom. Nem is képes rá mindenki, sőt, kevesen képesek az önfegyelem és önismeret ilyen magas fokú elsajátítására eme lények körében, amiért igazán nem hibáztathatjuk a celestimeket.
- A démonokat a Fényhozó hozta létre. Talán több Fény van benned, mint azt sejthetnéd.
Fogalmam sincs, honnan veszem a bátorságot, hogy szemrebbenés nélkül közöljem mindezt a fiatalemberrel, aki valószínűleg cseppet sem fiatal, és főleg nem ember. Irónia. S hogy amit mondok, honnan tudom, az most úgy hiszem, irreleváns. Tekintetétől egészen dideregni kezdek, amit közelsége csak fokoz. Még is, ahogy folytatja mondandóját, erősödik bennem a megérzés, vagy nevezzük akárminek, mi szerint van jóság benne, még ha hat láb mélyen is van eltemetve. Meglep, hogy ilyen őszintén felel nekem, türelemmel hallgatom végig mondandóját, ezt követően fűzöm hozzá, amire gondolok ennek kapcsán.
- Nem tudom, konkrétan miken mentél keresztül... ellenben, ne hidd, hogy csupán a te osztályrészed hasonló sors.
Felelem nyílt szavaira, ahogy különös módon ragadják el indulatai, vagy legalább is ezt az érzetet kelti ennem a szituáció, melybe cseppentünk. A különös vallomások pillanata ez.


Ó, miért árulkodik szívem tagjaim, mindig, mikor éppen nem kéne? Midőn fejemhez vágja tragédiáját, úgy nő bennem is a feszültség. Hiszen ide hurcolt, elevenen temetve el, még ha egyelőre csupán képletesen is, morbid játszmát űzve velem. S közben arról regél, miféle juss adatott neki. Mintha én egy palotába születtem volna! Mintha mindenki másnak arany élete volna! Nem, nem kéne kontrázni, kit vert a sors kegyetlenebbül, de abba az illúzióba se rángassa magát, hogy egy királylányt ragadott el a dúsgazdag férjétől, gondtalan életétől.
- Csupa pozitívumot? Az az apámnak, angyal létére csupán addig volt jó az anyám, míg felcsinálhatta! Ezért és mert boszorkány, a Pokol tüzében fogok égni egy örökkévalóságig, tegyek bármit is, hiába vagyok katolikus! Tudod te, milyen érzés volt mindezt megtudni?! Bármit teszel, sose leszel elég jó...
Ajkai és pilláim megremegnek, ahogy a fejemet csóválom, ahogy kiadom dühöm csonka lelkem mélyéről. Az apámnak egy menetre volt elég az anyám, cserébe mennyei rejtelmeket s égi titkokat súgott a fülébe, elkábítva őt szavaival, hogy aztán cserben hagyja. De nem, itt még nincs vége! A láncaim megcsörrennek, ahogy rántok egyet rajtuk indlatomban.
- Az apám hagyatéka miatt pedig démonok és féllények hada vadászik rám habzó szájjal, s mi végre?! Csupán saját tébolyotok űzitek, a vesztetekbe rohanva!
Már-már zihálok, s hiába tudom jól, nem szabadna ennyire engednem az érzelmeimnek, még is letarolnak, akár Kaszás a jó népet.
- És ha ez nem volna elég, a saját bátyám rabolt el, hogy aztán bezárva tartson, mint egy ritkaságba menő díszmadarat a kalitkában! Elzárva a külvilágtól! Igen! Tőle raboltál el, de én már akkor is fogoly voltam...
Keserű kuncogást hallatok, ahogy egy fájdalmas mosoly jelenik meg arcomon, míg könnyeimmel küszködök. Ó, szeretném, ha nem így lenne, hiszen olyan széppé kezdett válni minden... a birtok... a leckék... a közös séták és festés, de mindez... a kripta napfényes sötétjében ólomsúlyként nehezedik rám, fekete fénnyel világítva meg életem árnyoldalát, mellyel kapcsolatban anya előre figyelmeztetett. S én bármennyire is szeretem Damient, az mit sem változat a tényeket.
- Érted már? Damien elrabolt. És te elvetted tőle a tulajdonát. Tudod, hogy ez mit jelent? El fog jönni...
Mélyen fúrom gesztenyebarna íriszeimet az övébe, s amint a feszültség a tetőfokára hág, tajtékként csordulnak túl könnyeim alsó szemhéjamból. Nem ráz a zokogás, nem. Csupán megerednek a könnycsatornák, némán és kérlelhetetlenül. Rideg némaság folytja mindkettőnkbe a szót, úgy vélem, ahogy néhány lélegzetvétel erejéig csend borul a kripta falaira. Ezt követően döntök úgy, mi szerint hatni próbálok rá, hiszen valamelyest rokonnak kell tekintetem, ha egyszer ő is félig angyal. Ez persze nem talál tetszésre nála, de ez nem is ennek kérdése. Letörlöm arcomról a könnyek tetemeit, miként bilincseim zörögve tudatják ezt a körülöttünk fekvő holtakkal és Mr. Darwinnal.
- Ha lehet hinni az apámnak, akkor valóban testvérek.
Fűzöm lenéző megnyilvánulásához, nem mintha szánt szándékkal óhajtanék ellent mondani neki, annyira nem unom az életemet - s főleg nem szeretnék ideje korán az Alvilág bugyraiba száműzetni - , ellenben nem is hagyhatom szótlan.
- Könnyebb neked, ha idegenként tekintesz rám. Erről van szó, igaz?
Túlságosan merész epés megjegyzésem, áruló szívem okán, mi egyszer még a vesztemet okozza, ha nem vigyázok. S most rajta a sor, hogy kifakadjon és ezzel akarva-akaratlanul igazolva a korábban elhangzottakat.
- Ugyan olyanok vagytok, mint az emberek. Ugyan úgy ítélkeztek! Csak ti nem bőrszín vagy nem alapján, hanem faji alapon. Én nem vagyok elég jó a fehéreknek, mert félig ázsiai vagyok. Nem vagyok elég jó a szakmának, mert nő vagyok. És nem vagyok elég jó sem égieknek, sem alvilágiaknak vagy celestimeknek, mert félig ember és félig angyal vagyok! Szóval, nem fogok sírni a sarokban, mert bajod van velem, húzz sorszámot!
A szívem a torkomban dobog, de most nem azért, amit Damien közelsége vált ki belőlem, hanem a színtiszta indulat miatt. Mintha szivacsként szívnám be a mérget, ami Axtonból fortyog, e feszült helyzetben.


S felkészülök, túlságosan nyílt és zabolátlan megjegyzésem még büntetést vonhat maga után, de én állok elébe. Mást úgy sem tehetek. A szavak azonban elhalnak, így az indulatok is oszlásnak indulnak. Meddő a vita, melybe keveredtünk. Szinte ugyan abban a momentumban eszmélünk rá ennek tényére s hiábavalóságára. Fivérem említése pedig tudattalan csalja elő testem rejtett zugaiból az elemi reakciókat, melyek sejtek és mindenféle kémiai vegyületek láncolatának szenvedélyes tánca. Mert bármit is tett s bármilyen megfontolásból, az mit sem változtat az érzéseimen iránta. Bár önzetlen, testvéri szeretet lenne ez, mit mellemben dédelgetek! De nem egészen az.


A velem szemben levő férfi pedig elmosolyodik. Nem tudom az okát, és ez nyugtalanságot szül bennem. Mit tudhat, amit én nem? Mi végre derű? Azt állítja, hálás az őszinteségemért, de erről többről kell legyen szó. Haloványan ráncolom tükörsima homlokom, de nem szólok semmit baljós megjegyzésére. Megtudom, a fakó sírfelirat az övé - netán a béklyó is? -, de erről a különös, bizarr esetről nem tudok meg többet, legalább is egyelőre bizonyosan nem. Ő azonban még is gyógyírül szolgál maga okozta sebeimre, mi több, még az öltözetemet is rendbe szedi egy mozdulattal. Hogy ez jót vagy rosszat jelent, egyelőre nem tudhatom. De a kezdeti bizakodást hamar felváltják a sötét fellegek. Hiszen, ha a démon apjának akar oda vetni, mint egy darab font húst vagy éppen ékes ajándékot, arra tökéletes ez a módszer. Libabőrös leszek a rémképtől, s attól, hogy ismét tárgyként, szépséges és értékes csecse-becseként kezelnek. Össze szorítom hát a szemem, midőn Axton ismét elvonul, hogy élet-halál mezsgyéjét támassza a sírhant bejáratánál. Ekkor, ismét Damien szavai jutnak eszembe. Lassan és hangtalanul emelkedem térdre, imára kulcsolt kézzel. Sose gondoltam volna, hogy nem érte, hanem hozzá fogok egyszer imádkozni.
"Az imák erők, energiák, s ha nevet társítanak mellé, megkapja azt az energiát. Volt már olyan érzésed, mintha szóltak volna neked, de körbenézve, senkit sem láttál, aki szólított volna? Vagy hirtelen jobb kedvre derültél? Olyankor vagy atyánk nevét mondták imákban, vagy érted imádkoztak. Egy idő után az energiát is érezni fogod." Visszhangozzák koponyám falai a szerett férfi fivér egykori szavait, mikor az imádkozásról esett szó, a kápolna okán, mit ő maga építtetett. Mikor tudomást szereztem róla, az volt az első gondolatom, hogy érte fogok imádkozni, az én hánytatott sorsú féltestvéremért, aki sokkal több annál. Damien azonban azt felelte a kérésemre, hogy mutassa meg az imahelyet, mintha csak a gondolataimban olvasott volna: "Egy feltétellel. Ha nem imádkozol értem. Irritál." Innen tudom, hogy nem csupán feltételezés, hogy el tudom érni őt! Hogy nem jutott korábban eszembe?! Bizonyára a sokkhatás... Most azonban tudatában vagyok. Ezért zárom össze ujjaimat s hevesen dobogó szívvel nyúlok ki elmémmel s lényemmel Damien után. Ajkaimról ugyan nem peregnek szavak, de a fejemben annál hangosabban zengnek. S tudom, épp így vagy ehhez hasonlón, szerencsémre, számára idegesítő módon fog imám zúgni a fejében, jelezvén, szükségem van Rá! Remélhetőleg pedig azt is, hogy merre vagyok. Nem tudom, szavaim elérik-e, de érzéseim, fényem és az ima rezonálása bizonyosan - s ez nekem éppen elég. 'Damien! Ha hallod ezt... tudd, elragadta s egy kriptába hurcoltak! Egy celestim. Damien...!' Rendívül bizarr hozzá imádkozni, esetlenül keresem a szavakat, de igyekszem túltenni magam ezen, hogy kihasználhassam azt a kis időt, míg Darwin a hátát mutatja nekem, s igyekszem arra koncentrálni, hogy elérjem Damient. S ahogy ez az imákkal lenni szokott, marad a hit, hiszen bizonyosságot válasz nem kínálhat. Ahogy pedig Axton megfordul, szinte ugyan akkor nyitom ki ismét a szemeimet, befejezve a fohászkodást, ismét leengedve a kezeimet és vissza ülve a hideg márványlapra, ami szinte égeti a tenyerem, akár a friss hó. Remélem nem szúrta ki, mit is csináltam az imént, vagy ha igen, arra már nem jön rá, hogy hasznosabb célra használtam fel ezt, mintsem azt a többség egyáltalán megfontolná, hogy lehetséges. Én is csak Damientől tudom, hogy ez működik. Remélem elég intenzíven sikerült imádkoznom ahhoz, hogy valóban elérjem őt... Igyekszem nem nagyot nyelni és rezzenéstelen arccal meredni a közeledő alakra, aki éppen kiszedni igyekszik belőlem azt, amit téveszméjében ő és az apja is kerget. Lazán dől a bejáratnak, elállva a menekülés meddő útvonalát, hiú ábrándokkal kecsegtetve, hiszen az ajtó nyitva áll. A fickó egyenesen a szemembe néz, s én igyekszem állni a tekintetét, akár egy poros westernben. Ami pedig ezt követően történik, az valóban meghökkentő: egyetlen ujjmozdulattal szabadít meg a kezeimet bénító vasaktól. Csuklómról lehull a nehéz lánc s én elképedve nézem a jelenetet, akár egy jelenést. Még apró, rózsabimbóhoz hasonló ajkaim is elnyílnak a csodálkozástól, mandula vágású szemeim pedig elkerekednek. Eleinte csak bámulom a szabad kezeimet, majd megérintem azt s végül ismét a fekete szemekbe meredek, kérdően. De nem kell feltennem a kérdést, magától kezd beszélni és én csak szótlan és furcsállva hallgatom. Sikerült? Valóban hatni tudtam rá? Vagy mindez a naivitás önelégült illúziója és Damien baljós, felé kúszó árnyéka s annak fenyegetése az, ami a Pál-fordulatot elhozta? Nem tudhatom, de jelenleg ez érdekel legkevésbé. Ellenben az, amit előad...
- A segítségem...?
Kérdezek vissza értetlen esetlenséggel. A folytatás pedig a maradék szót is belém fojtja. Csak ámulok, de valamiért úgy érzem, igazat beszél és ez nem valamiféle trükk. Így hát, köntörfalazás nélkül felelek neki.
- Nem venné hasznát. Neked viszont talán segíthetek. De még nem most.
Adom meg a választ, de tudom, ennyi nem elég és nem is akarom áltatni sem kéretni magam. Így összeszedem a gondolataimat és folytatom.
- Az erőm... egyszerűen csak... kirobban belőlem. Még nem tudom irányítani, de ettől csak még veszélyesebb. Rátok.
Nyelek egyet, hiszen igen csak kockázatos erről beszélni Axtonnak. Anya és Damien karöltve szedné le a fejemet ezért, úgy sejtem, így mondjuk akadna legalább egy dolog, amiben egyet értenének. De ez most nem a mosoly ideje. Elhessegetem a gondolatot és folytatom.
- Pár hónapja megtámadtak, mikor haza felé tartottam a munkából. Többen voltak... én... addig még nem láttam démont, semmit se tudtam, csak egy városi lány voltam. De azok a fickók... vagyis démonok, meg akartak ölni. Halálra rémültem. Anyám szinte a semmiből termett ott, az egyiket legyűrte, de még így is többen voltak a kelleténél. Nem tudtam, mit tegyek... ösztönösen emeltem magam elé a kezeimet, mintha az távol tarthatná őket.... ekkor... ekkor, hirtelen a levegőbe emelkedtem, a szárnyaim úgy kaptak fel, mint szél a falevelet. A kezemből pedig... vakító fény áradt. A démonok pedig... pedig... keserves ordítást hallatva, minden testnyílásukból vérezve és gőzölögve estek össze holtan, a fejüket fogva... Fogalmam sem volt, hogy mi történt, hogy hogyan csináltam... anya akkor mondta el, hogy ő egy boszorkány, én pedig félig boszi és félig angyal vagyok.
Ez a lényeg, amiről tudnia érdemes, így is nehezemre esik mindezt kifejteni neki, de megteszem, abban a hitben, hogy valóban segítségre szorul. Egy jó keresztény pedig ott segít, ahol tud. S immáron sajnos tudom, a harcnak sosem lesz végleg vége. Mindig jön majd egy újabb démon, félvér vagy boszorkánymester, akárki vagy akármi szörnyeteg, aki az erőmet akarja.

To: Arlene Young @

Rideg tudatosulásként veszi át felettem az önuralmat a düh, amelyet mélységében és terjedelmében ugyan nem érzek át színtisztán, ellenben mégis teljességgel magával ragad egy perspektívába zárva. Minden megszólalás, kiejtett szó, vagy pusztán hangot adó jelenség a részemről fokozza eme összhatás jelleg tüzét. Ezáltal pedig olyanná válok, mintsem egy robbanni készülő időzített detonátor. Egyik pillanatról a másikra fog közre, egyik percből a másikba lökve át, míg egy adott pontban meg nem fojtja a saját kis lényemet. Kötelet érzek szorulni a nyakamnál: egy nyamvadt elvarázsolt kelléket, amelyet úgy itat át a mágia, mintha csak abból táplálkozna. Elfojtott nyöszörgés veszi a kezdetét, miként izzó ráébredésként villanyoz fel az elmei szakasz, miszerint innentől egyúttal már nincs menekvés. A kiút gyönyörűen felvázolt szituációs köre megszűnik, az eddigiekben körülvett védelem a porba hullik, s az... az, ami értékként csillogott a fénybe invitáltan, nos már csak halvány reményképe a kínzás ismételt fázisának. S ha valóban óhatatlanul is bennem élne a Világosság, akkor csírájától fogva fojtanám el nyomban önmagamban. Nem kívánom újból átélni megannyi keserves emlék láncolatát, nem óhajtom elviselni a gyötrelem kimondhatatlan élményű zálogát, s nem... nem akarom ezt a faktumot szüntelenül elfogadni jussom gyanánt. Épp' itt van az ideje annak, miként nyilvánvalóvá tegyem a legsötétebb megnyilvánulásomat, hátha.. hátha végre eljutna a parányi tudatáig, miszerint nem vagyok jó, vagy, hogy koránt sem rendelkezem emberi mivolttal.
- Túlságosan is naiv vagy, kislány! - Jegyzem meg rideg hangszínskálával nyomatékosítva a logikai buktatóját. Tudtommal ő nem egy celestim, hanem csupán ócska kis angyali ember keverék, akinek roppant módon semmiféle beleszólása sincs a fajtámból eredeztethető állagról, s tádám mégis úgy szónokol itt nekem, mintha prófétája volna a föld összes átkozott teremtményének. Igazán bátor ahhoz képest, miként a kezemben van a sorsa, hisz' lényegében én döntök vele kapcsolatosan, sőt.. akár már most' átadhatnám apámnak, ahelyett, hogy itt szenvedek vele egy felesleges procedúra részeként. Ellenben mégsem játszom rá a démoni fater rendelkezésére: épp' ellenkezőleg azt akarom, miszerint megdőljön az általa felállított hatalmi vár, 'melynek révén önön fiacskája idézi elő a vesztét.
- Megeshet, hogy az ereimben fény kering, vagy, miként a születésem által van bennem némi mennyiségű jelenlét, azonban ne hidd azt, miszerint nem én döntök a sorsomról. - Fűzöm hozzá a mondandójához, ekként fogalmazva át némileg a lényeget, ugyanis akármennyire is igyekszem, mintha képtelen volna tudomásul venni azt, hogy én nem ő vagyok: engem nem befolyásolnak holmi szánalmasan nyamvadt érzelmek. Nem vagyok halandó: közel sem állok hozzájuk, s még, ha ténylegesen is teszek jót, azt sem azért, hogy a jobbik felem megnyugvásra leljen. Inkább volnék a rosszabbik én: lennék a kegyetlenség megtestesülése, mintsem, hogy valaha is újra... újra azt kapjam, amit anno a kezdetekben apám részéről. Valahol ironikus az, hogy beleállok egy ily' lényegtelen vitába, ámbár nem hagyhatom annyiban azt, miszerint kénye-kedve alapján határozzon meg.
- Mindenki életében vannak kudarcok, hátrányok és... és fájdalmak, amiknek már az aprócska létezése is kiakasztó. - Szinte leheletnyi halksággal beszélek, ahogy elrévedek egy kéretlen jellegbe. - Tudom, hogy nincs örökös pozitivitás és.. miszerint nem fenékig tejfel az élet mindenkivel szemben, azonban neked a fény közelsége áldást sugall, míg nekem puszta... kínzást. - Fejezem be árnyaltan, sokat sejtető hangéllel. Nem az készít ki, hogy százszor, sőt ezerszer jobb élete lehet nálam, hanem a képessége által nyújtott tortúra, amelynek egységeként felőröl a múlt. Igen, talán részletekbe menően is taglalhatnám ezt neki, ellenben meghagyom a maga kis világában és azon nézetek összességében, amik kényelmi felszínt nyújtanak a számára.
- Fel kell, hogy világosítsalak téged, kislány... - Gúnyos hanglejtéssel játszom a szavakkal. - ...ugyanis, ha az anyád nem volna boszorkány, nos abban az esetben is a pokol lenne az egyetlen mentsvárad. A kis kósza létezésünkből adódóan bűnös teremtmények vagyunk: legyünk akármilyen féllények, így anyád mivolta lényegében érdemtelen. Egyedül az számít, ahogy élni kívánsz, vagy az, amit a hátralévő időben megteszel. Magadat határozod meg és nem mások tégedet, hisz'.. Te vagy a saját históriád elmesélője! - Szelídebbé válik a hangom, mialatt megmutatom neki eme érdemet. Lehet, hogy a kis mennybéli apja kegyetlen zsarnok, vagy élvezethajhász, mint jómagam, ámbár ettől függetlenül nem a felmenőink határoznak meg minket. Amennyiben ez így volna, akkor én magam lennék a legkönyörtelenebb alak a sorsának fondorlatában; s lám, lám... nem vagyok oly' kíméletlen vele.
- Önön akaratomból kifolyólag közöm se volna hozzád! - Emelem meg a hangsúlyt, miközben igyekszem nem felkapni a vizet. - Ha pedig már itt tartunk nekem se szent az apám, akit pódiumra kéne emelnünk! - Ökölbe szorulnak az ujjaim, ekként vezetve le a feszültséget. - Ellentétesen veled az én apám egy démon, míg az anyám egy angyal volt. A glóriás én valódi képviselője addig kellett a fateromnak, amíg megerőszakolva létrehozott engem. Szerinted ezt követően mi történt? Oh, igen, napvilágra jöttem az angyalka révén, majdan a drága apuci könyörtelenül meggyilkolta anyámat, akivel egész gyerekkoromban hencegett! - Ridegül köpöm magam elé a szavakat, le sem tagadva az apám iránt 'érzett' gyűlöletemet, akit mindenféle lehető módozatban megvetek, amiért... amiért ebbe kényszerített engem bele.
- Kellemes kis kelepce az inkább, mintsem egy valós fogság! - Jegyzem meg félszegen, ahogy mélyen szívok némi levegőt önmagamba. - Az egész gyerekkoromat apám mellett töltöttem egy vaksötét pincébe zártan, aki minimum csak azért jött le hozzám, miszerint tovább kínozzon. - Magyarázom felelevenítve a képek átfogó formátumát. - Mindenért is és mindenhogyan is kaptam a szó legszorosabb értelmében, mert, hogy egy szánalmas teremtmény vagyok, aki nem felel meg kiválóan az igényeinek. Elvette az anyámat, elvette a fényt, megölette velem a legjobb barátomat, s mindennek a tetejében még neki kell dolgoznom, mert, ha nem teszem, akkor megöli a fivéremet is. Az utolsó személyt is elvenné, akit megmentettem ettől az őrülettől... az utolsót, aki... aki százszor jobbat érdemel ennél... azaz tőlem! - Keserűen megfogalmazott szavak lehetnének ezek, ha voltaképp' éreznék bármiféle emberi vonatkoztatást. - Szóval, kérlek, ne hasonlítsuk össze az életünk aprónyi momentumait, mert koránt sem állunk azonos szinten! - Tárom szét a karjaimat egy röpke futólagosnak nevezhető mozzanatig.
- Ennek most meg kéne engem hatnia? - Nevetem el magam akaratlanul. - Jöjjön, tegyen tönkre, öljön meg, vagy, amit csak óhajt, mert azonkívül, hogy megver... semmit sem tehet már ellenem! - Vonok vállat finoman, magam elé pillantva: üres íriszekkel. - Celestim, mint én... de még, ha démon is volna a származása, nos úgy sem ijednék meg tőle, hiszen az apám... az apám már.. tönkretett. - Megremegnek a kiejtett szavak, burkoltan utalva arra, miként fájdalmas évek vannak a hátam mögött. Ha nem lennénk egy ilyen szituációban: megkérdőjelezném az épelméjűségemet, ellenben így...
- Nem vagyunk azok! - Rázom meg a fejemet. - Nem vagy hozzám köthető! - Folytatom izzó haragtól dúló szemekkel, miként rá sem tekintek a nőre. Hiába is hajtogatja ugyanazt: én nem hiszek ebben az eszményi badarságában, mert, akkor mindenki mindenkivel együttvéve vértisztátlan, nem igaz? Nem is értem, hogy miért ragaszkodik ehhez ennyire kényszeresen, vagy ebbe akar belekapaszkodni, hátha megsajnálom őt? Az utána lévő kérdésére sóhajtok egy nagyot: reménytelen eset ez a lány.. De komolyan! Miért is ilyen megrögzött?
- Nem kértem azt tőled, hogy sírj a sarokban és... tudom, miszerint nem érdekel téged egy cseppet sem e tényező, de... ne foglalkoztasson téged mások elfogadásának létkérdése: jobb, ha ezúttal rám hallgatsz, avagy rengeteg csalódásban lesz részed, amiért illúziók ezreit kergeted mindhiába! - Csupán ennyit reagálok a hosszan kifejtett monológja okán, ugyanis nincs kedvem litániába fogni bele. Jobban belegondolva ebbe és a történés mögé látva önmaga is rájöhet arra, miszerint mi éri meg neki és mi nem. Nem vagyok a felülírója: a jótét lelke, aki tanácsokkal szolgálhat a mibenlétét illetően. Mindezt ő alakítja ki a javára, ha hajlandó a dolgok rejtelmeiben megkeresni a kedvező eshetőségeket.
Lomha pillanatok, alig érzékelhető percek, szimplán tova kúszó idő.. és én mit sem sejtek eközben arról, miszerint mi is zajlik a háttérben.
- Ez őrültség, mármint, hogy nem venné hasznát, mert... - A rendhagyó feliratra kúszik a pillantásom jellegzetessége. - Senkire sincs szüksége csak úgy céltalanul: számára minden csupán a hatalomról szól. - Fejezem be a megkezdett sort, mialatt eltöprengek a tényeken. Ha ő ténylegesen veszélyt jelent ránk nézve, akkor a saját testvérére is, meg az... az apámra is. Tehát feltételezhetőleg inkább megöletné őt a faterom, mintsem, hogy a magáénak tudhassa be, ellenben mégis azt kérte, miszerint egyetlen hajszála se görbüljön e félig emberi párának. Most akkor... mi van?! Értetlenül hallgatom a felvezetését, ekként próbálva meg valamiféle indokoltságra lelni, vagy.. úgymond logikát kirakni ebből az egészből sikertelenül. Nem tudja irányítani az erejét.. MÉG. Ösztönszerűen robban ki belőle, azaz...
- Mindenki másra veszélyes lehetne az erőd rajta kívül, ha.. ha birtokol Téged. - Esik le a felismeréssel járó öntudat, ahogy némileg elképedek a kirakott puzzle okozatából. Tehát ezzel azt akarná elérni, hogy mások féljenek tőle, nem igaz? Nyomást gyakorolna a körülötte lévőkre, elérné az ámított hatalmát és fejet hajtanának előtte azon nyomorult korcsok, ami voltaképp' ő maga is. Na még, mit nem! Azt már biztos, hogy nem! Abból nem eszik az Öreg -, annyi szent! Feszülten hallgatom a lány szavait, ahogy a márványfal rideg külsejének dőlök neki. Ez pontosan azt jelentené, hogy bárkit képes megölni a nefilim félvérrel és én.. oh, hogy mekkora egy idióta vagyok! Majdnem' apám kezére játszottam a lányt... majdnem'! A fenébe már!
- Az az átkozott dög... - Sziszegem kegyetlen mértékű dühvel. - Mindenkit és mindent tönkretesz, mert csak önmaga és a hatalma érdekli egyedül! - Hatalmas erővel verek bele a márványba: ökölbe szorult ujjakkal. - Ellenben nyilván mit sem tehetek, nem igaz? Mert Ő irányít engem is, mint megannyi egyedet, akik le merem fogadni, hogy most is... most is azt figyelik, hogy mikor szólok az apámnak, miszerint itt vagy. Én meg vagyok annyira nyomorult, hogy megtettem, sőt... elhoztalak egy jól védett helyről! Tudod, hogy ez mit jelent?! - Vonom fel a szemöldökömet a falnak, mert hát... igazából háttal vagyok a lánynak. - El kell innen tűnnöd, de mielőbb! - Fordulok felé, kicsit sem viccelve. - Baromi rossz lépés volt tőlem, hogy elhoztalak a birtokról és ellenben nem Damien a legnagyobb probléma forrása jelenleg, hanem az a DÉMON, mert, ha megtudja, hogy itt vagy... - Mintha csak aggódnék érte: úgy beszélek. - Muszáj... muszáj menekülnöd, érted?! - Ezáltal lépek közelebb felé, miközben a fekete ingem alól előhúzok egy nyakláncot. - Ezt helyezd a nyakadba; felerősíti a képességeidet, a tudásodat és mindazt, ami benned lakozik, aztán pedig... fuss! - Adom a kezébe a mágikus ékszert. - Fuss, amilyen messze csak tudsz, mert... mert engem halálra verhet, ellenben, ha téged elkap... nekem végem! Az a démon... az a fránya démon... - Remegve nyúlok a bal oldali márványfal iránya felé, mert úgy érzem... úgy érzem menten megöl az apám tervezetének kivitelezése.

A beszélgetéstbe hirtelen csap be az érzet. Arlene bajban van!
Semmi sem foglalkoztat már, ami éppen most zajlik, s az sem foglalkoztat, hogy mit gondolnak arról, ahogy minden elnézés kérése nélkül felállok, és nemes egyszerűséggel kisétálok az ajtón.
A modern technológia nem foglalkoztat, hol látnak meg, éppen mit teszek. A kamerákat is meg lehet bűvölni, s voltaképpen már nem látnak, mikor ténylegesen eltűnök, hogy a birtokra siessek. Másodpercek alatt.
Az üresség, ami fogad, mellbevág. Egy ideig csak állok a napfényes mezőn, madárcsicsergések közepette, mintha mi sem történt volna. Mégis, érzem: ő nincs itt.
Lehunyt szemekkel lélegzek jó párat, nem adva teret mértéktelen dühömnek. Nincs itt az ideje sem, most az az elsődleges, hogy megkeressem. Hiszen megígértem neki, itt nem lehet bántódása.
Mégis, valaki képes volt átjutni a védelmi vonalon. De hogyan?
Koncentrálok, s egy másodpercre minden elcsendesedik, majd az idő, a védelmi vonalon belül, elkezd visszafelé pörögni, mintha visszafelé emlékezne, a kiindulási pontig.
Figyelem a távozást, majd, ahogy visszafelé zajlik a küzdelem, s szívem összefacsarodik, de mozdulatlanul nézem továbbra is az emléket, az idő visszafelé fordulását. Egészen addig, míg az idegen be nem lép a védelmi vonalon belülre, s még ott is követem, hogyan találja meg a védelem gyenge pontját, s jut be.
Dühöm még nagyobbá fokozódik, s egy rántással visszatér a jelen, eltűntetve a káprázatnak tűnő alakot, akit mozdulatlanná merevítettem. Nem csak az arcát jegyeztem meg, hanem energiáját is. Most már bárhol megtalálom.
Mielőtt azonban felelőtlenül cselekednék, egy nagyon fontosat meg kell tennem, előtte azonban kitisztítom érzelmeim.
Nincs szükségem segédeszközökre, bármire ahhoz, hogy megtegyem, amit most tervezek.
A védelmi vonalnak volt mégis gyenge pontja, s tenni fogok arról, ez soha többé ne történhessen meg.
Először angyal felem lép akcióba, többszörösen erősebb védelmi vonalat képezve, megerősítve mindazon gyenge pontokat, amik vannak. Démoni énem szenved a belőle áradó fénytől és szeretettől, de elviseli. Arlene-ért.
Pihenés nélkül váltok át démoni énem felé, s ezúttal angyali énem vállalja fel a szenvedést, hogy nem csak démoni erőm segítségével az erőt, de kedvelt és egyben legerősebb képességével vonja körbe a birtokot. Láthatatlan sötétség, s ki megérinti, a legősibb és legpusztítóbb félelmet fogja érezni, ahogy a csontjáig hatol.
Végül sóhajtok egyet, s mindkét felemnek egyenlő erőt adva, kettejük fényéből és sötétségéből, angyali és démoni erejének ismételt segítségével szövök egy újabb védelmi vonalat, amely nem enged át senkit, hacsak én nem akarom.
Csendben állok a napfényben, belélegezve a belőle áradó meleget és fényt, s pár másodpercre eltűnök, majd jóval nyugodtabban és frissebben térek vissza újra a mezőre.
Arlene holmija felé tekintek, s az is eltűnik, egy pillanat alatt, itt nem kell megjátszanom magamat, a kupola a kíváncsi szemektől is véd, amely a föld alatt is körbehúzódik, burokba vonva a birtokot.
Még mielőtt érzékelném, morgás hagyja el torkom. Érzékelem, mintha valaki energiát kívánna adni, nem önmagából, hanem valakit megkért rá, és mégis, valahogy... tőle érkezik.
Tőle érkezik!
- Mondtam, hogy ne imádkozz értem! - mordulok fel újra, lehajtva a fejem, becsukom szemeim egy pillanatra. Akármennyire is zseniálisan használja fel, amit mondtam, fogalma sincs, mit enged ezzel szabadjára.
- A fiatalok sosem tanulnak...
Keresni kezdem az ima forrását, tapintva a szálat, érzékelem a végét.
A következő másodpercben eltűnők.


Nem foglalkoztat, pontosan hova érkezem, mert érkezésemről, ahogy megneszelnék, már ők sem lesznek ott. A jelenség előtt semmi sem jelzi érkezésem, ellenben először egy halvány, majd egyre erősődő fehér pont jelenik meg, ami kis méretű labdává növekszik, majd bárki, aki ott tartózkodik, hirtelen villanástól vakulna el, s mellé, kik nem csak egyszerű emberek, érzékelnek mást is: A Fény mindent elsöprő erejét. Tudnám még fokozni, de mással vagyok elfogalva: akik ott vannak, egyszerűen magammal rántom őket a birtokomra.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Axton & Arlene & Damien ✠

Mélyfekete, kátrányként fortyogó íriszeit bele fúrja gesztenyebarna szemeimbe. Az üveges lélektükrök mögött pedig zelóta dúvad tombolhat, düh és tán csak az Ördög a megmondhatója, miféle vész. De nem rezignálok, állom fekete, ragacsosan maró pillantását és frivol megnyilvánulásait.
- Ha azt mondod, nincs benned a mennyei Fényből, semmivel sem vagy különb egy démonnál.
Bár apró szívem harci dobként dübörög csontokból épült ketrecében, még is sikerült erőt vennem magamon és a szemébe mondanom ezt, mint egy, felrázva agóniájából. Hiszen ha tudatosítja a szavaimban rejlő igazságot, tán belátja, sokkal több annál, mint aminek véli magát a kegyetlen, embertelen - démoni - atyai bánásmód révén. Ekkor azonban hangja halkulni kezd, pillantásával a távolba réved, ki tudja, miféle rémeket kergetve. És én megszánom. Leláncolt kezeim, akár egy rég megsárgult krónika lapjainak szentjéé, kószán nyúl ki felé - megérintve a férfi vállát.
- Az egyik feled, melyet leláncolva tartasz lényed legsötétebb zugában, éhezi a világosságot. Azt a feledet az én Fényem táplálná, megerősíthetné... és megnyugosztalná. Ne tagadd meg a másik önmagad.
Hát még mindig nem érti? Sosem békélhet meg, sosem válhat egésszé, nem teljesedhet ki és nem érheti el a végső potenciálját, ha nem néz szembe önmagával, egységben - mind a két oldalával.
- Tudom. Most már tudom. Szentségtelen egyesülés koholmánya, romlott gyümölcse vagyok, a látszat ellenére... az, hogy anyám boszorkány s így eladta a lelkét a Sátánnak, csupán tetézi a létem vétkét.
Közlöm vele enyhén impertinens hangszínnel. Tán nem kéne fumigálnia.
- Hiába élek jól, a Mennyországba jutás vágyálom maradhat csupán, az örök kárhozat vár. Így még sem igaz teljesen, hogy a sorsom csak rajtam múlna... az osztályrészem már régen eldöntetett.
Tivornya, bacchanália és a hús-vér élet egyéb, élvezettel teli kizsákmányolása pusztán önámítás és kábítás. Sosem vágytam erre. Csonka lelkem sokkal többre áhítozik - mit sosem érhet el. Ami a fajtámnak nem adatott meg. Bár hangja szelídebb, az enyém kissé távolságtartó. Fájó pont ez számomra, hiába tűnhet egyeseknek mindez badarságnak. Nem az egy keresztény lánynak. Cseppet sem. Önnön drámámból elrablóm családi tagédiája ránt ki, így megtartom magamnak a megjegyzést, mi szerint, még is itt vagyunk, még is köze lett hozzám. Próbálok nyugalmat parancsolni vonásaimra, midőn a szörnyű történetet hallgatom, bár fogalmam sincs, ez mennyire sikerül. Valószínűleg elég gyéren. Nyelek egy nagyot, fuvallatnyira megremegnek pilláim, ahogy az erőszak véres történetét elém tárja, szemrebbenés nélkül. A mellkasomat mintha acélujjak markolnák jegesen, finoman zihálok, míg ajkaim önkénytelenül is össze szorítom, de továbbra is állom a sarat, nem hagyhatom, hogy elgyengülve lásson. Az anyját és elveszett ártatlanságát sirathatom később is. Mikor azonban oda veti nekem, mi szerint "kellemes kis kelepce" az, amibe én kerültem Damien révén, nos, egyszerre hökkenek meg s lesz úrrá rajtam a sértettség. Szemöldököm felszalad egészen a homlokomig, lerántva a leplet érzéseimről.
- Szóval, szerinted rendben van, hogy a féltestvérem elrabolt és bezárva tart? Értem...
Vetem neki oda, bólogatok is hozzá, de hát mit is várhatnék Mr. Darwin-tól? Az apja megnyomorította egy életre... fizikai és mentális valóját egyaránt. Így saját sebeim nyalogatása helyett inkább átérezhetném az ő szenvedéseit. Mindaz, ami ajkait elhagyja, olyan borzalmakról tanúskodik, aminek hallatán csodálom, hogy az elméjét ennyire épen megőrizte. Ismét nagyokat kell nyelnem, nem szeretném, hogy könnyekben lásson. Nem akarok törékeny kislánynak, porcelán csecse-becsének tűnni. A könnyekhez nem érzem magam elég biztonságban. Sőt, szinte cseppet sem érzem, hiszen penge élen táncolunk, ő és én... Sokáig állom a szennyáradatot és a fekete lyukként tátongó szempárt, de elérkezik az a pont, hogy megrebbenő tekintetem lesüssem. Úgy érzem, nem bírom tovább hallgatni mindazt a szörnyűséget, amit mesél! Bárcsak vége lenne, bárcsak Damien elvinne innen, köpenyével egészen eltakarna, el- el a világ rothadó oldala felől... Oly egyszerű s kényelmes volna, ha az élet ilyen egyszerűen és kényelmesen működne. De Damien nincs. Csupán Axton és én, rozsdás béklyókban. A világ végén vagy ki tudja merre... S miközben a rideg és poros márványpadlóra vetem tekintetem, nem feleselek vissza a férfinak, nem szólalok meg egy ideig.
- El fog jönni, ebben nem kételkedem. De hogy mit tesz majd veled, azt legfeljebb sejthetem. Amivel nem számolsz, az az, hogy a fivérem különb bármely angyalnál vagy démonnál: Ő ugyanis uralja a Fényt és a Sötétséget is.
Ez az a gondolat, amire felemelem elnehezedett fejemet és ismét találkoznak íriszeink. Igen, ez Damien leghatalmasabb fegyvere, az Egyensúly, ami a harc és idő edzette képességekben forrt ki igazán, oly távlatokban, miket haladó révén bizonyára el sem tudok képzelni. De talán még Axton sem. A bátyám ugyanis maga a Fekete Fény, legalább is ahogyan én, nefilimként érzékelem őt, az energiáit, azt így tudnám legjobb megközelítéssel szavakba önteni. Nem egyszerű összhangban kering benne s körülötte Világosság és Árny, hanem össze állni látszik, valamivé, ami a kettő együtt, tán még annál is több. Megismételhetetlen-e az a kifinomult szörnyeteg, ami ő maga vagy más celestimek is képesek lennének lényüket ilyen közel serkenteni a tökéletességhez, s így erejük teljéhez? Pusztán önfegyelem és vért izzadás jutalma vagy többről van szó? Tűnődöm. De Axton emlékei ismét megsebzik lelkemet. Behunyom szemem, erősen szorítom néhány másodpercig, míg ismét meg nem találom a hangom, felnyitva szemeimet.
- Ne törődj bele ebbe. Éppen ezt akarja.
Szólalok meg selymes, lágy hangon, kihúzva magamat.
- Erősebb vagy ennél. A Másik Feleddel pedig még erőteljesebb lennél, és ezt az apád jól tudja - pontosan ezért akarta csírájában kiirtani belőled az édesanyád vérét, fényét. Mert tudja, hogy ha képes lennél a hatalmadba keríteni az égi és alvilági erőket s erődet, az túl nagy fenyegetés lenne a személyére nézve.
Számomra mindez olyan világos, mint a nappal. Vajon neki magának ez sosem jutott eszébe? Vajon azzal a maszlaggal jön majd, hogy én ne akarjam megváltoztatni, mint olykor, bizonyos tekintetben szeretett Damienem? Ki tudja. Majd elválik. De ami a szívemen s elmémen, az a számon. És persze újfent rám förmed fröcsögve, de erre számítottam, így nem zökkent ki. Különös, elrabolt, megtépázott, majd begyógyítja sebeimet és őszinte életbölcsességekkel lát el. Még olyan dolgokat is elmond a gyermekkoráról, amik igazán zavarba ejtőek. Finoman ráncolom a homlokom, őt nézem. De még nem tiszta előttem, pontosan kit is látok. Vagy pont ellenkezőleg? Nincs idő meghalni. A történések és hatalmasságok tova sodornak minket. Én pedig nemes egyszerűséggel, könnyedén, akár a finom, tavaszi fuvallat, elárulom, nemzője a saját vesztébe rohan, ha azzal álltatja magát, az én erőmmel törhet még zsarnokibb hatalomra.
- És ez fogja a vesztét okozni.
Egészítem ki s fejezem be egy úttal a mondandóját, baljós árnyékot terjesztve ki atyjára - a végzet kezét, netán Istenét, saját becsvágya révén.
- Ha birtokolna?
Kérdezek vissza elképedve, szemöldököm össze vonva.
- Attól, hogy elraboltat, még nem birtokolhatja az erőmet és nem irányíthatja.
Felelem kissé hiszékenyen, bele sem gondolva, hogy akár mágikus eszközökkel, egy elátkozott tárggyal vagy bármi hasonlóval esetleg valóban képes lehet parancsolni az erőmnek. S addig jó nekem, míg mindezen potenciális tényeket köd fedi előlem. Azt azonban jól látom, akár Roland vitéz a Lear királyban, midőn a zord, sötét toronyhoz ért, mi szerint fogas kerekek kattannak a másik fejében, a felismerés belé hasít s én csak tétlen, kérdőn bámulom, míg ki nem fejti gondolatmenetét. Egy pillanatra megrezzenek, ahogy a fékezhetetlen indulat lángnyelvekként tör erő Darwinból, midőn a masszív márványba csap ókori istenségek erejét megszégyenítően. Amint azonban szemlélem s hallgatom, meg sem lep, hogy a Fényt vélem felfedezni indíttatásai mögött. Ahogy beszél, ismét Shakespeare lovagja jut eszembe, ahogy végezetét beteljesíti s elér ahhoz a bizonyos és rejtelmes, setét toronyhoz. Robert Browning sorai elevenednek meg lelki szemeim előtt:


Megborzongok eme költői és még is gyászterhes felismerés mezsgyéjén. Feldúltságától zakatolni kezd falatnyi szívem, a sors sötét fellegeit érzem közeledni, hűvös és kérlelhetetlen előszele alapján. Még így is, hogy a különös teremtmény háttal beszél, aligha tompítja a baljós jövőkép élét. Mikor váratlanul szembe fordul velem, a vállamat össze rántom a hirtelen tett mozdulatától. Minden oly gyorsan történik! Elmém alig képes követni a nyakatekert, abszurd történéseket: Behatol Damien birtokára. Elszakít újdonsült otthonomból, hogy kihasználhassák az erőmet. Az apjának hódolva. Most pedig, egy csapásra összeszedi magát és ellene mond elnyomójának, egérutat kínálva nekem. Még ha a logika kristály tiszta is, mindezt megtapasztalni az ember bőrén egészen más, elvont érzést gerjeszt. Értetlenkedve nézek rá, ahogy aggodalmas ábrázattal lohol hozzám - a lányhoz, akit elrabolt s láncra vert - hogy szélnek eressze, megmentse, még ha a saját érdekéből cselekszik is. Közössé válik hát érdekünk. Angyal tollakként hullanak alá a bilincseim, irgalmatlan csörömpöléssel, de még így is tisztán hallom. Egy mágikus tárgyat nyom a kezembe, le pillantok rá. Természetesen, a szabad szemnek csupán egy ékszer, de valójában sokkal több annál. Nincs mit kérdezni. Nincs miért értetlenkedni vagy faggatózni. Úgy teszek, ahogy mondja, mivel megérzésem azt súgja, nem hazudik. Felteszem hát a nyakéket, az égkék garbó fölé csatolva sebtében. A medál éppen a dekoltázsomnál ékeskedő résnél csüng alá. Egyetlen röpke pillantást vetek rá, ahogy a gyéren beszűrődő fényben megcsillan a mellkasomon. Majd Axton szemébe nézek. Nincs mit hozzá fűzni határozott megszólalásához, a köszönet pedig groteszk módon hatna. Minden a percek tört része alatt történik s én mit sem érzékelek belőle. Amint a nyaklánc a bőrömhöz ér és én felnézek az immáron előttem álló férfira, csokoládébarna íriszemet lassan, de biztosan elkezdi felemészteni valami... akár az Uroborosz, mely saját farkába harap, úgy fut végig szemeimben az óramutatóval megegező irányban az izzó aranyhoz hasonló fénykoszorú - mi maga a szivárványhártyám. Ezzel egy időben, mintha folyékony, éteri arany-fényességet öntenének fürtjeimre, úgy folyik alá a hajtöveimtől lefelé haladva az, ami mindvégig bennem lakozott, átfestve és egészen átformálva hajzuhatagomat. Jómagam persze, mit sem érzékelek mindebből. S amint a férfi el kiálltja magát sztentori hangon, "Fuss!", megérzek valamit: Damien?! Fivérem energiáit érzékelem hirtelen, de minden olyan gyorsan történik! A hirtelen jött, áramló erő irányába vetem tekintetem, s mire a fejemet elfordítom, már nem a temetőben vagyunk. Nem. Hanem Damien birtokán. És én egyenesen rá nézek. Olyan mértékű megkönnyebbülés és boldogság lesz úrrá teljes lényemen, amire még a szavakat sem találná. Láthatja tekintetemben s a nagy sóhajban, a pátoszt, s azt, mennyire sokat jelent számomra, hogy megpillanthatom. Ataraxia tükröződik az immáron homokhoz hasonlóan csillanó íriszeimben és arcom egészéről. Nem is kell több, elfeledve a másik férfi felszólítását s megfeledkezve sorsdöntő pillanatáról, indulok meg futva a szeretett férfi felé. Sörényem immáron akár a súlytalan, tiszta fény, mely libbenve táncolja körül vállaimat, míg oda nem érek Damienhez, hogy azzal a lendülettel öleljem magamhoz - szorosabban, mint az ildomos volna. Tudom, ez olykor megesik részemről - az árulkodó szív -, még is átadom magam a pillanatnak. Karjai alatt szöknek fel sajátjaim a hátára s mélyen beszívom az illatát, ami számomra már az otthon illata. Hallgatom szívének erélyes dobbanásait, egészen bele feledkezve mindenbe, ami körülöttünk zajlik. Nem tudom meddig ölelem így, percekig vagy csupán másodpercekig, mire fel pillantok az éjszakai égboltot idéző szempárba, kiszélesedő mosollyal.
- Hát eljöttél.
Nyugtázom, bele sem gondolva, hogy már jóval a fohászom előtt megérezte körülöttem a veszélyt. Gyermeki módon, ebben a pillanatban semmi sem létezik körülöttünk a számomra, sem a birtokon rendezett vérfürdő, sem Mr. Darwin, aki vélhetően mögülem néz farkasszemet a ház urával, akár egy poros westernben. A Jó, a Rossz, és a Csúf. A kérdés csupán az, melyikőnk melyik pisztolyhős? De mindezen gondolatok még messze szállnak tudatomtól... de nem keringőzhetnek sokáig. Ahogy pedig Damien szemeibe nézek, szembogaram körül mintha magán a Mennyeknek kapuján átszűrődő Fényesség gomolyogna...

"Eternity is set in her eyes
Throwing sparks back at the world
That'll never die
And I think
She was robbed of her innocence
Had no more time to play
She's only a little girl
But she's stronger than the flames
Here she comes, here she comes
I've been waiting for so long
Here she comes, rose again from the flames
My little phoenix
Here she comes
I've been waiting for my little phoenix
You've got to get close to the flame
To see what it's made of
You've got to get close to the flame
To see what you are made of"
♪

Axton & Arlene & Damien ✠

Minden oly hevesen történik, hogy arra emberi részem képtelen kellő időben felocsúdni a történések forgatagában s még idő - és valahol realitás - érzékemet is megtépázta elrablóm ármánykodása. Még is, az egyik percről a másikra ködlik fel előttem Damien alakja. S bár elmém az első pillanatban még vágyálomnak érzékeli csupán a jelenlétét, a másikban felismerem a tényt, mi szerint teljes valójában látom. Hűdöttségem szétfröccsen, amint ezt realizálom és minden félelmem s szorongásom-aggodalmam úgy hull le rólam, ahogyan a finom kelme kívánna lehullani minden egyes alkalommal, amikor a bőrömhöz ér vagy csupán mélyen az íriszeimbe fúrja sajátjait.
S látom, amint ajkai a nevemet formálják, bár hangja távolinak tűnik az érzékek eme felfokozott állapotában. Nem habozok hát, áttörve a felismerésen, iramodok meg hozzá, csakis hozzá... szemlélve réveteg pillantását, miközben a véráztatta füvet szelik őzike lábaim, észre sem véve, hogy nem harmat az, mi a fűszálakról nedvesre festve cirógatja lábszáramat - hanem vér. De ebben a momentumban semmi sem létezik számomra, sem a hekatomba, sem Mr. Darwin, sem a világ vagy bármi ebben. Csakis ő létezik most és mindörökké, az én Damienem... aki túlságosan kedves a szívemnek, bár erről mit sem tud - és ez így a legjobb -, most még sem tudom lényem megzabolázni az önfeledt boldogságban, amit viszontlátása ébreszt bennem. Még csak eszembe sem jut, hogy így kéne tenni... látszatra elnyomni, amit iránta táplálok szívem mélyén. Szeretném, ha mindig így bámulna rám, ennyire bele merülve a látványba, ennyire lenyűgözve s letaglózva. Bár mit sem sejtek arról, ezt valójában minek köszönhetem, még is vigad a bennsőm, hiszen szemmel láthatóan teljes figyelmét én töltöm ki, én ejtem réveteg bámulatba. Eme kósza gondolat pedig felkorbácsolja szívem, mely hevesen kezd zakatolni. Karjaim immáron teste köré fonom, szorosan, mintha sosem akarnám elengedni... ami való igaz. Fel nézek a szemeibe és ő helyeslően bólint szavaim hallatán, még ha valójában fordítva is történt s valójában engem hozott vissza és nem ő maga jött el. De a lényegen ez mit sem változtat. Ekkor azonban valami megváltozik fivérem arcán. Vonásai megkeményednek, tekintete penge élessé válik s engem maga mögé utasít, ellentmondást nem tűrően, még is szeretetteljesen. Homlokom leheletnyire ráncolni kezdem, hiszen még túlságosan a hatása alatt vagyok ahhoz, hogy megértem, mi is történik vagy éppen miért cselekszik így. Mikor azonban a válla mellett előre pillantok, hirtelen szakad rám a helyzet s realitás nyers, húsba maró valósága. Bal tenyerem Damien hátán nyugszik, valahol, a lapockája környékén, míg a jobb kezemmel finoman a jobb felkarjába kapaszkodok. Pontosan tudom, mi fog most történni. Ennek a helyzetnek egyetlen kimenetele lehet csupán, hiszen Axton Darwin sorsa már akkor megpecsételődött, mikor belépett a bátyám birtokára az ő engedélye vagy tudta nélkül és engem elhurcolt. Szomorúság? Szánalom? Nem tudom pontosan, mi is ez az érzés, ami hatalmába kerít, amint Axton kátrányfekete, feneketlen szemeibe meredek a birtok urának óvó takarásában. Csupán az arcom egy apró szeletét láthatja a másik celestim, talán észreveszi azt, ami abban tükröződik. Sajnálom... valóban sajnálom, hogy ennek így kell lennie, hogy így lesz és hogy az ő története itt és most véget ér, még mielőtt az apjával leszámolhatna, kitörve rémuralma alól. Ajkaim szavakat formálnak -Damienéhez hasonlóan, s szinte egy időben- , miket talán le tud még olvasni számról, mielőtt bevégzi: Végzünk az apáddal. De hangom már el nem érheti, csak Mr. Shayel-t, aki bástyaként tornyosul előttem. És aki ha megtudja, miféle céllal és kinek a parancsára ragadott el tőle jelenlegi ellenfele, nem fog habozni, hogy felkutassa a pokolfajzatot és a földdel tegye egyenlővé. Hiszen angyalokat rontott, gyalázott meg, erős utódok reményében és nem vagyok naiv, nekem sem szánna jobb sorsot. Megborzongok. Ujjaim szorítása erősödik Damien válla alatt. Pilláim súlyos függönyként ereszkednek meg, midőn lesütöm a szemem. Azért teszek természetesen így, hogy ne csupán a sötét gondolattól, de elrablóm haláltusájától is elszakadhassak. Amire azonban nem számítok, hogy mibe temetem tekintetem ezen borzalmak helyett: az iszonyat fokába. Hirtelen kerekedik el szemem és nyílnak el ajkaim, egy úttal pedig erőtlenül csordogálnak le kezeim testvéremről, miközben ő kivégző mozdulatát végzi, én pedig úgy kezdek süppedni a borzadályba, mintha mocsaras lápvidék volna. Egyik kezemet a számra tapasztom, a másikat görcsbe ugró gyomromra. De a szívem is össze szorul a látványtól, ami fogad. Ami ez idáig is itt volt körülöttem, csupán nem voltam hajlandó észre venni. Mostanáig. Először egy vérfoltos és piszkos kart veszek észre, pontosan a lábunk mellett. Bár érzem, nem kéne követnem a tekintetemmel, még is ösztönösen teszem meg. A kar egy holttestbe torkollik, egy fennakadt szemű, ismerős archoz társítható. És innen nincs megállás. Íriszeim őrülten cikáznak, egyik tetemről a másikra szaladva, míg elmém végül képtelenné válik felfogni, hogy körös-körül hullák tengere, nem csupán a szűk környezetünk, de az egész birtok területe... Immáron mind a két kezemet a számra tapasztom, érzem, ahogy meleg könnyek szaladnak végig piszkos arcomon, csermelyként. Amerre a szem ellát... mindenhol... mindenhol... a szag... most csap meg csupán igazán, akár Baudelaire Egy Dög című versében - leírhatatlan, mind a látvány, mind a bűz. Ráadásul a többségüket mondhatni ismertem. Túl sok ez így... agyam még csak most kezdené társítani eme temérdek áldozatot az imént elenyésző, feketébe öltözött gonosztevő személyéhez. Érzem, amint az erő egyszeriben szalad ki tagjaimból, - amivel egy úttal fürtjeim és íriszeim is vissza változnak - és a világ egyre csak sötétedni kezd... pontosan, mint anno a kápolnában. Ez úttal is Damien erős karja után nyúlok, a homlokom a hátának nehezedik, amint megszédülök s bár minden erőmmel igyekszek talpon maradni, még is érzem, ahogyan csúszni kezd arcom az izmos háton, ujjaim pedig a leereszkedő karon. Még homályosan látom, hogy felém fordul, masszív karjaival gyengéden, de határozottan tart, aztán minden feketeségbe torkollik.