Varázskönyvek #1: Soli Deo Gloria

A mennyei fényt tükröző fehér bőrt a hajával megegyező, hollófekete ruhadarabok fedik, vállairól hosszú kabát lóg le, körülölelve vékony, atletikusabb értelmű sportos alkatát. Arca mintha márványból készült volna, s olyanok az izmai is, ugyanis, érzelem csak ritkább esetekben tükröződik rajta. Mélykék íriszei képesek biztonságérzetet, megnyugtató oltalmat sugározni, míg démonok felé olyan jegességet, mely megdermesztene egy lávafolyamot.
Szárnyai tökéletes kontrasztul szolgálnak ikre fényéhez: olyanok tollai, mint a tiszta éj a Földön. Úgy tűnhet, feketébe hajlik, ám valójában, ha a fény rávetül, megmutatkozik kék valója. Nem szikrázó, nem ragyogó, inkább kifürkészhetetlen, mint az éjfél, mi lerázta magáról a csillagokat.

Michael kétségkívül az Úr igazságszolgáltatását, akaratának erőben való megnyilvánulását, haragját, s ha arra van szükség, elrettentésül szolgáló, kérlelhetetlen megtorlását testesíti meg. Mindazonáltal angyaltársai között is többen elkövették már azt a hibát, hogy azt feltételezték, csupán ennyi lakozik lényében, és fő mozgatórugója a ridegség, a parancskövetés, annak bárminemű megkérdőjelezése nélkül. Egy téves elképzelés, melyet az arkangyal verbális úton soha nem is fog kijavítani, hiszen szavainál milliószor hangosabbak voltak mindig a tettei, akármily zordnak, és távolságtartónak hat is miatta.


Noha az Atya keményebb kezű tanításait, s útmutatását képviseli, szigora mélységes, odaadó törődésből fakad, legyen szó akár halandóról, akár saját testvéreiről. Sokszor kifürkészhetetlennek, elérhetetlennek ható tekintete mögött ott lapul a gondoskodás, ahogy az itt-ott kisebb rianásokkal tarkított jégpáncél eónokkal ezelőtt keletkezett, fájdalmas űrt rejteget szilárd mélységébe zárva. Ezt okozta benne Samael árulása és bukása, sebeit a mai napig rejtegeti az angyalok elől, hiszen tudja jól, hogy a Mennyeknek szüksége van a vezetésre, a támaszra, most, Yahweh hiányában jobban, mint valaha. Kötelességtudata pedig fáradhatatlan, hiába érzi vállain Apja szótlanságának egyre növekvő súlyát.

Démiurgosz (dunamis demiurgos): A világteremtő szellem, a fény, mi beragyogva átjár és éget, a tűz, mi egyszerre képes az építésre és a pusztításra, egy nyers, transzcendens hatalom, melyet Yahweh kettéosztott két elsőszülöttje, Michael és Samael között. Előbbinek jutott azon isteni ajándék, melyre teremtéselméletben úgy hivatkoznak, hogy creatio ex nihilo - az adottság, hogy puszta energiáját kibocsátva képes legyen anyagokat létrehozni, míg az ifjabb fivér felelősségévé vált, hogy eme matériák szobrászmesterévé váljon, s megadja nekik végleges alakjukat. Michael a teremtését, amint ezt az energiát szabadjára engedi, nem képes kontrollálni, így arra sincs hatással, pontosan mit hoz létre, elvégre efféle egységesség egyedül Elohim attribútumát képezheti. A Démiurgosz tökéletes kiegészítője Samael, kivel együtt munkálkodtak a kozmoszon, bolygók és csillagok végtelennek tetsző tengerén a genezis idején.
Fontos: Mivel minden, mit az ikrek alkottak, a Teremtő akarata és szülői felügyelete alatt jöttek létre, az Atya nélkül a Fiú ezen hatalmát NEM gyakorolja, nagy becsben tartott, ám tiltott ajándékként tartja számon. Nem beszélve arról, hogy ilyen szintű erő elszabadulása a Földön feltehetően apokaliptikus hatással volna az emberiségre, így mélyen a lényébe zárva tartja.


Mozgási energia befolyásolása (kinetikinézis): Minden test bír vele, mi elhagyja nyugalmi állapotát, hogy helyzetet és/vagy helyet változtasson. Michael ezen aktivitást képes az előnyére fordítani, azáltal, hogy az energiára koncentrálva elvonhatja azt egy potenciális ellenféltől, rákényszerítve az illetőt arra, hogy nagyobb erőfeszítéssel próbálkozzon, drasztikusabb esetben, egy akaraterő szempontjából gyengébb illetőt, akár teljes megtorpanásra is késztethet, átmenetileg "megbénítva" őt. Ugyanígy fel is használhat elvont energiát saját csapáshoz, így erősítve egy ütést vagy gyorsítva fel egy penge suhintását. Alkalmazhatja továbbá a rendelkezésre álló energiát arra, hogy a forrás útját befolyásolva, így finomhangolva, tökéletesítve akár saját manőverét, vagy egy másik, mozgásban lévő test pályáját manipulálva. Mivel Michael megérzi ezt az energiát, s megtanult rá ösztönszerűen reagálni, ezen adottsága félelmetes harcossá teszi őt, akit igen nehéz meglepni. (Noha nem lehetetlen!)
Fontos: A kinetikus energia manipulációja tökéletes mentális egyensúlyt és abszolút fókuszt igényel. Ennek hiánya gyengítheti a befolyást, meg is törheti akár, ahogy az is fontos tényező, mennyire kell akaratát kiterjesztenie: egy halandót minden bizonnyal gond nélkül megállásra kényszerít, ám ugyanez olyasvalaki akaraterejével szemben, mint Lucifer, már kevésbé lesz látványos, ahogy hosszantartó sikeressége sem garantált.

Továbbá arkangyali mivoltából fakadó egyéb adottságok:
Emberfeletti fizikai & mentális erő: angyali mértékkel is kiemelkedő, egyedül az Ördögé ér fel hozzá
Kiváló érzékek
Halhatatlanság & sebezhetetlenség: a földi, koncencionális módokkal szemben, a megfelelő fegyverrel, így például démonpengével őt is meg lehet ölni
Minden földi nyelv beszélése
Gyógyítás: csupán tollak segítségével, s így is, ritkán él vele, inkább Raphaelre hagyja az ilyesmit
Mágikus, okkult tudás: elmarad attól, amit az ikre halmozott fel
Harci ismeretek: amit misztikus tanokban elhanyagolt, azt a hadászat művészetével pótolta, és az elsődleges katonává vált

A csillagokat fürkészem, oly intenzitással, mintha mélységes kékjeim olvashatnának a pislákolásukban, s így eljuthatnának hozzám elsuttogott szavaik. Talán egy altatódalt hallanék, mi a térségnek szól, miközben az éj terít az életre, a zengő, pezsgő városra tollaim színével megegyező takarót. Talán azt zengenék: "Dicsőséges!", hogy így fejezzék ki hálájukat létükért a Mindenható felé, vagy épp elismerésüket, hiszen ők eme rohanó világra kiváltságos helyzetből tekinthetnek le. Pedig uralmuk számomra alig egy pillanattal ezelőtt még eljövendőben volt csupán. Akkor még narancs, vörös és liláskék árnyalatok olvadtak össze egy tökéletes alkotássá, hogy a lenyugvóban lévő fényforrás utolsó sugarai lélegzetelállító, és melankolikus öltözetet varázsoljanak a lustán odébb úszó felhőknek. Az est hírnökeként érkező őszi fuvallat karon ragadta az aromát, melyet a nap folyamán aláhullott esőcseppek hagytak maguk után. S így, együttes erővel űzték el a színről a gomolyokat, hogy teret kapjanak az éj fényes őrei, távoli koronái egy kozmikus festővászonnak.
Még néhány pillanattal korábbra visszanyúlva emlékeimben, eljutok a születésükig. Az elsőket, kik felragyogtak, felülmúlta az a boldog izzás, mely testvéremből, megálmodójukból áradt. Eme gondolat ébreszt rá arra, mily brutális, fájdalmas módon költői az, hogy elérhetetlen alkotási váltak a halandók számára álmok, falak között félénken elrebegett ábrándok őrzőivé, miközben az, kinek képzelőereje a fényüket adta, a legragyogóbb álom, s legfelfoghatatlanabb mind közül, nincs közöttük. Épp olyan távoli, mint amelyek ők maguk, és épp oly kétségbeejtően közel lakozik hozzá a sötétség. Költői, mint a hűs szellő, mely aligha hoz enyhülést egy eleve hűvös lénynek, hiába simít végig a borult éjfélt idéző haján. Ugyanilyen erőtlenül ér el az esőillat is, mert ama gondolatok, melyek megromlásra kárhoztatják egy ember szájízét, hogy aztán a szívét pedig marokra fogja, nem suhan tova vele. Helyette fejemet engedem csak lejjebb, nagyon lassan, tekintetemmel pislogás nélkül követve egy csillag zuhanását. Egy csillagét, mi még el sem indult útján, s egy csillagét, mi nagyon régen bukott alá.
Aztán pillantásom megtorpan, ám becsapódás nem történik, csak az emléket, egy fivér távoli kiáltásának hangját, egy utolsó, elkeseredett, csalódott pillantás képét engedem el, hogy Los Angeles fényei kerülhessenek a térbe. A földi szagok, a közlekedés által kibocsátott gázok, a mesterséges megvilágítás kontrasztot állítanak mindannak, ami a fejük felett helyezkedik el. Míg a csillagok dalolnak, ők nem néznek fel, nem hallják meg, mert meggátolja őket ebben a ketrec, melyet saját alkotásaik zaja épített. S ha már zaj, tekintetem megállapodik egy bábeli toronyként az ég felé nyúló épületen, melynek bejáratánál kígyózó sor áll, az emberek arcát neon világítja meg, miközben feladatának eleget téve, büszkén hirdeti: Lux.
Számomra csak egy pislogás és már az épület előtt állok, onnan nézve fel arra a helyre, mely jószerével otthont ad az összes főbűnnek. A halandók pedig még fizetnek is érte.
- Hé, pajtás, hacsak nem vagy rajta a listán, állj szépen a sor végére! - termetes kéz lapul a mellkasomhoz. Megtorpanok, de csupán az érintés tényétől, mely kizökkent gondolataim közül. Lenézek a kézre, majd rezzenéstelen arccal tulajának szemébe mélyesztem tekintetemet. Ajkai elnyílnak, de mielőtt hang hagyhatná el a száját, pillantásom a nyakában lógó láncra, s annak ezüstmedáljára siklik.
- Járd utadat biztonságban. - egyaránt zavarják össze szavaim és hangom higgadt mivolta. Ahogy követi tekintetemet, érzem, úrrá lesz rajta a felismerést követő nyugalom.
- Igen, Szent Kristóf, sokat segített, amikor még kiküldetésen... - de felpillantásakor döbbenten harapja el mondandóját, miként értetlenül konstatálja, hogy ujjai már nem tartanak vissza többet a levegőnél. És akármennyire is kapkodja jobbra, s balra a fejét, a furcsa férfialakot már nem pillantja meg újra.
Én már egy erkélyen állok, magára hagyva az egykori tengerészgyalogost új, s minden bizonnyal hálátlan munkájával. A lent hömpölygő halandók, és autók zaja idefenn eltörpül, így a zongoraszóra figyelhetek. Ezekben a pillanatokban könnyű meglátni a hangszernél ülő férfiben a ragyogást, az áldott aurát, mi belengi játékával az egész helységet. Egy pillanatra, az öcsém fénye érintetlen, és minden egyes billentyű leütése az Urat dicsőíti, kizárva, egy szárnysuhintással eltörölve az emberek világának zajos aspektusát.


A másodperc tört értékére lehunyom a szemem, szám sarka elutasító fintorba rándul. Nem, egy csata csak akkor vész el, ha a harcos meghal vagy feladja. De ha az utóbbit választja, akkor nem is harcolt igazán.


Lassan nyitom ki szemeim és szárnyaim mozdításával egy fuvallatot indítok el a nyitott ajtókon keresztül, hogy általa megtörjem a férfi magányában töltött perceit. Épp oly mozdulatlansággal várom, hogy felemelje tekintetét, mint amilyen rezdületlenül néztem végig zuhanását. Ajkaim nem mozdulnak, lényem rezdülése mégis imát mormol: