Sound of Silence

Kék egyenruhások között haladok, én látom őket, noha ők engem nem. Egy fekete esőkabátos férfi mögött állok meg, aki a recepció felé igyekszik.
- Feljelentést akarok tenni! A vőm megtámadott!
A zsaru a pultnál papírokat tölt ki, egészen addig nem is foglalkozik semmivel, amíg az egyik papír véletlenül le nem szállingózik a pult tetejéről. Ekkor elindul utána hogy felszedje.
- Nem látja és nem hallja Önt.
Jegyzem meg szűken, megállva a pasas mellett, aki tanácstalanul figyeli a zsaru mozgását, de láthatóan fájdalom és düh ül ki az arcára.
- Akkor maga hogy lát engem?!
Rám förmed. Régebben fel tudtak bosszantani az ilyen tudatlanok, manapság már..emberek. A korlátolt felfogó képessége nem jutott el odáig, hogy valójában már halott és hogy én gyakorlatilag a kórház óta követem. Nem vittem magammal, de csak azért, mert nagyon akart valamit. Most már tudom hogy mit. Végig a képességemet használtam, így egy párhuzamos dimenzióban haladtunk. Természetesen nem engedhetem meg hogy a holtak az élők földjére lépjenek. Szóval mi látjuk és halljuk őket, de ők minket nem. Egy ideig az öreg bosszús képét figyelem, ezernyi ránccal tarkított homlokán és arcán értetlenség és fájdalom járja a maga körtáncát, de amikor a csuklyát a fejemre húzom, a kétségbeesés csillan meg a szeme tükrében.
- Álmodom?
Felveszem azt az alakot, amiben ők hisznek, így a teljes rémület uralkodik el rajta, főleg, amikor a csontos kezemet feléje nyújtom.
- Rosszabb.
Jelentem ki halkan. Várom hogy végre feladja a halandó létét. Mást úgysem tehet. Már vége.
- Várjon, én nem! Tévedés történt!
Ellenkezik, hitetlenkedik és rettentően fél.
- Ne félj! Már nincs mitől félned! Add a kezed!
Azt hiszem elkezdet emlékezni, a részletekre. Egészen a haláláig. Megölték, ezt én is tudom. Könnyek szöknek a szemébe.
- Mi lesz a feleségemmel? Az a szörnyeteg a házunkban van! És a lányom? Édes, Jó Istenem! Megölt! Őket is megfogja! Nem lehetne...
A tehetetlenség egy erős gyökér, mélyen a földbe vájja magát, és ha nem teszek semmit, akkor a lélek az enyészeté lesz. Úgy gondolom ez az ember nem érdemli ezt. A kezem az arcom elé húzom, a mutatóujjammal felfelé és félbeszakítom, csendre intve.
- Shh!
Megragadom a kezét és átrepülünk a fénybe.

Az ítélet Atyánkat illeti, a végrehajtása pedig Lucifer feladata. Szörnyetegek mindig is voltak és lesznek, de a végzetét senki sem kerülheti el! Mostanában azonban egyre inkább magával ragad a pillanat, az érzés, és sokszor átkerül rám a halandók dühe. Bár tudom, nem az enyém, és nem az én dolgom, a kíváncsiság azonban veszélyes játékszer. Visszatérek a tett helyszínére. Kordonnal kerítették körbe a házat. Emberek bámészkodnak a közelében, én pedig láthatatlanul haladok el közöttük. Rendőrök vetnek gátat a kíváncsiskodóknak, a ház ajtajában pedig ott látom az öreg lányát és az emlegetett szörnyeteget. Egy tiszttel beszélgetnek. Miért vagyok itt? Nem is értem! Közelebb megyek, elhaladok a nyitot kapu előtt, odabent meglátom az öreg feleségét a kanapén ül, egy rendőrtiszt vállán sír. A ház eresze alatti vértócsa jelzi az ügyfelem csúnya végének színterét. Közvetlenül mellettük állok meg és kihallgatom a beszélgetést. A többedik milliárdnyi ilyen alkalom ez. Csöpög az álszentségből az önimádat szennye, leplezve az ősi bűn mocskát. És elvakítja azt, aki nem látja meg benne az igazságot. Bah! Néha azt kívántam bár csak én büntethetném meg őket! Rengetegszer éreztem dühöt, tehetetlenséget. Szinte mindig ugyanaz a tragédia játszódik le, csak más aspektusban. Van, akit elkapnak és a földi törvények is lesújtanak rá, de van, aki megússza. Atyánk ítéletét azonban senki sem kerülheti el! Sarkon fordulok és elindulok kifelé a tömegből. A gondolataim közé bújva tessékelem el a negatív közeget, így jutok át a kordonon is. Egy halovány érzékelés ragad ki ebből az állapotból, egy aura picinyke nyalábja érintkezik az enyémmel. Ismerősnek tűnik, ezért megállok. Megfordulok. A gazdáját keresem a tekintetemmel.


Öltözék@Bandas Sonoras

Ramiel & Lucy

Szomorú. Tényleg. Mély sóhaj hagyja el a torkomat, ahogy állok a kordon mögött és a jelenetet figyelem. Kivételesen meg sem próbálok beosonni, túl sok munka lenne még a játékszereimmel is, nem éri meg nekem most kémkedni. Innen is hallok mindent tökéletesen egy kis trükk segítségével. Nem a gyilkosság miatt vagyok itt, de köze van a dologhoz, ami ide hívott. Ezek az ereklyék már csak ilyenek, szeretnek embereket öldösni, ha kell, ha nem.
Kutatok már egy ideje ezután a tárgy után, már egy pár száz éve, mondhatjuk így is. Nagyjából az 1700-as években került először a radaromra a tárgy, de mindig eladták vagy elvesztették valahol, mielőtt odaérhettem volna, vagy egyszerűen csak rossz szagot fogtam és másról volt szó. Tisztára mint egy Supernatural részben.
Ez a tárgy a szóbeszéd és a legendák szerint hatalmas erővel rendelkezik a keresztény kultúrkörben, köze van hozzá egy szentnek és az ő egyik jó szokásának, amit ma skizofréniának neveznének a hozzáértők vagy éppen démoni megszállásnak a hozzá kevésbé értők. Én, aki jobban tudom, mi történt, mint bármelyik történész, teljesen megbizonyosodva mondhatom, hogy démonok bár kísértették, de meg nem szállták és ezek a támadások okozták a vallásos extázisát. Nem elhanyagolható módon valamilyen mentális helyzet is közrejátszott, hogy ezeknek áldozata lett. Az ő gyertyatartója találta meg az útját ennek a szegény családnak az otthonába.
A szent Bisignano-i Humilis vagy világi nevén Luca Antonio Pirozzo, ami szerintem sokkal jobb hangzik, mint a ferences rendbeli neve, rengeteget imádkozott ez előtt a gyertyatartó előtt, így az már csak a közelség miatt összeszedte a spirituális energiát, így az vonzotta a démonokat. Ha pedig valami vonzza a démonokat, akkor a történelem hajlamos ismételni önmagát és embereket kísérteni gyilkos vággyal. Csak mások nem éppen szentek, így ők áldozatul esnek a csábításnak. Mint ennek a szerencsétlennek a veje.
Ácsorgok már egy ideje, várva, hogy lejjebb menjen a nyüzsgés és mehessek a dolgomat tenni, amikor valami új kelti fel a figyelmem. Mondhatni érzékeny vagyok a túlvilágiak jelenlétére, de nem vagyok látó. Bár egy idő után már csak gyakorlatból is rájövök, mikor van egy rejtőzködő angyal a közelemben.
Nagyjából az "addig bámulok valakinek a szemébe, amíg észre nem vesz és odafordul" módszert alkalmazom az irányába, csak egy kicsit spirituálisabb módon. Meg is hozza az eredményt, mert meglátom, pontosan merre is van, még ha nem is engedi magát láttatni. Nem ismerem fel rögtön, ezért beleszólok a vakvilágba, úgy, hogy a normál emberek ne halljanak.
-Ki vagy te és mit csinálsz itt? -kicsit morcosabban szólalok meg a kelleténél, de a kedvesebb hangnemet csak azok érdemlik meg, akiket ismerek, vagy éppen nem próbálnak elsomfordálni mellettem titokban.

Outfit✠Music

Nálam egy fejjel alacsonyabb, fekete ruházatot viselő nő szólít meg, de a hanghordozása fenntartásokkal cseng. Ebből arra következtetek, hogy valamit érzékel a jelenlétemből, de ténylegesen nem lát és így nem tudja ki vagyok. Ez pedig félelemre ad okot. Ha nem szólt így meg, szinte biztos hogy elmegyek mellette, most viszont megálltam és őt figyeltem. Pár lépéssel közelebb megyek hozzá.
- Ramiél vagyok. Az idősebb Pirozzo-t kísértem a Mennyek Kapuja elé.
Jelentem ki hivatalos hangnemben, ezzel jelezvén hogy nem érte jöttem, amúgy nekem semmi dolgom vele, nem jelentek rá fenyegetést, ahogy itt senki másra sem. Még mindig nem fedem fel magam, túl sok az ember és egyik percről a másikra megjelenni a semmiből..heh, nah ezt magyarázd ki ha tudod!
- Ha volna még kérdésed, úgy javaslom menjünk távolabb innen. Ha nem, akkor pedig engedelmeddel távoznék!
Nem tudom miként kellene viszonyulnom hozzá, ezért hozom a szokásos karót nyelt formámat. Ez megadja mindenkinek a kellő tiszteletet és nem viseltetnek haraggal irántam. Még akkor sem ha faramuci módon távozok és faképnél hagyom őket. Angyal vagyok, nem kötelességem a halandók kénye-kedvére tenni, de mivel megszólított, ezért válaszoltam. És bár még azt sem tudom akar-e egyáltalán valamit, vagy csak tudni akarta ki van itt, az érdekődése mibenlététől függően válaszolhatok neki, ha akarok. Vagy nem. Olyan adottságokkal rendelkezik, amikkel csak kevesen, elvégre érzékelte a jelenlétem. Hangot adtam annak hogy nem volna jó ötlet itt beszélgetni, mert egy idő után tutira feltűnik valakinek hogy magában beszél. Az emberek pedig szörnyen gonoszak tudnak lenni. Ha egy kicsit odébb sétálunk a tömegtől, már én is meg tudok jelenni. Ezért most megvárom a reakcióját.


Öltözék@Bandas Sonoras