Itt vagyok, s ott vagyok, hol nagyok a....

Türelmesen várakozik a páciens mellett, az utolsó negatív entitás is eltávozott belőle, s aki itt van előtte, új esélyt kapott arra, hogy fel tudja magát építeni, megismerni önmagát. Az a része már nem az ő feladata.
- … ééés szemek kinyitnak, újra éber és tökéletes állapotban vagy – félmosollyal figyeli az örvendezést és a megkönnyebbülést. És az olyan felismerést, amit csak ez a technika képes megadni, mások csak hasonlóak. S most nincs szükség az erejére, teljességében, az emberi terápiához csak egy-egy résznél volt szükséges az erejéhez nyúlnia.
- Istenem, még sosem voltam ennyire felszabadult! Mint egy... lufi... - láthatóan keresi a szavakat, de még sokkal inkább az eufórikus állapotban lebeg, mindazokkal az élményekkel, s tapasztalatokkal, amiket a hipnózis során átélt, végigjárt. Vannak makacs jellemek, s arra ez a technika a legtökéletesebb, mert úgy rántja félre a függönyt, hogy a makacs elmének semmi esélye sincs. Noha mindig csak annyira fog emlékezni, amennyire szükséges neki majd a továbbiakban.
- Amiről levágták a nehezéket? - mosolyog most már rá teljesen. Sokaknl látta már ezt a tekintetet. Pedig olyan könnyen el tud túnni ez a fény a szemekből!
- Pontosan! Soha nem hittem abban, hogy egyszer ennyire... - képtelen folytatni, csak az öröm ragyog arcán.
Visszamosolyog rá, tudva, hogy ez az energia, amihez ő is tett, hogy az entitásokat visszaűzze oda, ahová eredetileg valók, lejjebb fog esni, s jön az emberi világ nehezéke. Bízik bennük. Abban a fényben, amivel atyja ajándékozta meg őket. Rengetegen őrzik a fényt, mégha ez van, akinél csak pislákol, mikor megjelennek nála.
- Egy hónap múlva találkozunk.
Az ajtó záródása után kinyitja az ablakokat, friss levegőt beengedve, már amennyire egy városban ez lehetséges. Füstölőre nincs szükség, pár perc koncentrálás után a helyiség tiszta, s vibráló energiákkal teli.
Az ajtaján Raphael Malak név áll, és az alatta, utána következő kifejezések jelzik, mivel is foglalkozik. Hipnoterapeutaként van névleg jelen, s ugyanolyan gondosan gyakorolja, mint amiért a suggalatokat követve vette ki az irodát. Azok lelkével is foglalkozik, akik mások lelkét ápolják, védi őket, segíti őket, és támogatja őket erejével, s ha szükséges tudásával, amit éppen lehet tenni.
A másik, amiért itt van, az a családja, legalábbis egy része. Mikor a városba érkezett, csak jeleket követett, s apránként épült fel a jelenet, álltak össze a mozaikok, s továbbra is megfigyelőként maradt a háttérben.
Kristályokat teszi a helyükre, tenyerében tartva tisztítja őket, majd érdeklődéssel nézi az egyiket. Mintha valaki dörzsölővel húzott volna bele mintákat. Végigsimítja ujját a sérült részen, nyomában a kristály ismét ép, s egész.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Brother...? ️

A legváratlanabb és legbizarrabb időpontokat tudom választani a terápiámra Lindával, random törve rá az ajtót. Ez a mostani is egy ilyen pillanat, a szeszélyeimnek megfelelően. Fényes nappal van, csak úgy, hirtelen bepattantam a '62-es Chevrolet Corvettembe, hogy átszeljem az Angyalok Városát - pontosabban, az én városomat. Nagy léptekkel haladok a folyosón, meghökkentő magasságommal egy éppen távozó halandó figyelmét is felkeltem a találkozás erejéig, míg elhaladunk egymás mellett. Ő a termetemet szemléli, én a formás hátsó fertályát. Ahogy azonban majdnem elérem Linda irodáját, különös érzés fog el. Tükörsima homlokomat ráncolom s lassítok. Óvatosan kihúzom a kezeim vikunya gyapjú öltönynadrágom zsebeiből. A legdrágább kelme, hiszen a stílus a lételemem. Kimérten közeledem továbbá. De nem Dr. Martin ajtajához. Hanem, a mellette levőhöz. Tova haladok hát. Fejemet enyhén oldalra billentem a meghökkenéstől. Ugyanis, bizarr érzés fogott el. Zavartságomat pedig csak fokozza a név, mely az iroda ajtaján éktelenkedik. Raphael. Gondolkodás nélkül cselekszem, mi oly jellemző rám. Kinyújtom egyik karom, hosszú ujjaim szinte hozzá érnek a fához, s mielőtt ez megtörténne - az ajtó egyszerűen berobban. Kiszakad eresztékeiből és néhány métert repülve zuhan alá, súlyos puffanást hallatva a szőnyegen. Jómagam pedig, ott magasodom a küszöb előtt, életnagyságban, sokkosan.
- Raphael?
Teszem fel a nyilvánvaló kérdést, amint megpillantom testvérem az ablakban ácsorogva, kezében babrálva valamiféle csecse-becsékkel. A delelő nap aranyló glóriát fest üstöke köré. Eltompult érzékeim tehát nem csaltak... Leengedem karom, melyen a tetragrammaton mandzsettagomb megcsillan. A teljes ledöbbenés ül ki arcomra.

Utolsó kristályok egyike, aki még várakozik, hogy újfent teljes legyen. Kedveli őket, s bár megvan hozzá az ereje, hogy tegyen, amit tennie kell, tudja, mindennek vannak feladatai, így társul kéri őket, hogy beteljesíthessék feladatukat.
Még mielőtt társai érzékelnék, ki is közeledik, s milyen energiával, egy pillanatra megáll a mozdulatban, majd folytatja, ahogy tervezte.
Tudta, hogy előbb vagy utóbb, de kiderül, hogy itt van, s bár nem rejtőzött, úgy tett, ahogy minden alkalommal megtette, ha a Földre küldte Atyja, feladattal. Sem megerősíteni, sem tagadni nem tagadja, hogy kicsoda is.  Aki rájön, hogy ki is valójában, még ez esetben is a feladat van előtte. Az az elsődleges.
A hang előtt teszi le a turmalint, mely elég hosszú. Érzi a belső állapot változását, ahogy érzékeli azt, amiért létrejött és a feladata. Védeni, benyelni. Vajon mire készül, ki az ajtó előtt áll?
- Ó – sóhajt egyet, ahogy látja kettényílni a kristályt, miután hosszában megreped, s nem bírva tartani saját súlyát, elkezd szétnyílni.
Az ajtó még az előtt adja meg magát hangosan, s érkezik meg szinte a lába elé, hogy leérkezne a turmalin két oldalára.
Megsimítja őket, köszönet képpen. Ha tudnák, hogy Lucifer ereje elől kevés védelem van...
Mélyet lélegzik, a nap fényének erejét is belélegezve. Nem érzékel támadási szándékot bátyja felől, s neki sincs szándékában.
- Nem, Michael - leteszi a kettétört kristályokat, előtte Lucifer felé emeli egy pillanatra. - Impozáns belépő. Hatással is voltál rájuk – visszateszi a turmalinokat, s végre Lucifer felé fordul.
Alaposan szemügyre veszi, s noha érzékeli a döbbenetet, tovább figyeli. Régen volt, nagyon régen, mikor utoljára látta. A nosztalgiázás helyett, ami időként elfogja, most arrébb tolja.
- Most azért döbbentél le, mert engem látsz, vagy mert engem látsz? - várakozón tekint rá, szemeiben ott lapul a komolyság.
- Akkor szoktak így rám nézni, ha tudják, olyat tettek, amit nem kéne – ráncolja össze homlokát.
Tovább figyeli, majd, mintha az ajtó ott sem lett volna, a darabokra lép, nem foglalkozik velük.
- Beljebb fáradsz, vagy várjam meg, míg virágzásnak indulsz? - szája sarkában megjelenik a megszokott mosolya, s fokozatosan terjed át arcának többi részére, s végül a  szemeibe is beköltözik.
Átkarolja, azzal a jóleső érzéssel, amit már régen érezhetett Luciferrel kapcsolatban. Tehetnek bármit testvérei, a szeretet irányukba töretlen a részéről.
- Hiányoztál.
Semmi áljelét nem adja a meglepetésnek, hogy Lucifert látja az ajtóban.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Brother...? ️

Már akkor tudom, mi fog várni az ajtó túloldalán, mikor az még közöttünk feszül. Pontosabban, hogy kicsoda. Érzem az energiáját, az esszenciáját, auráját, ki-hogyan nevezi, irreleváns. Még is, el kell hárítanom az akadályt, hogy megbizonyosodjak és oly sok idő múltán újra megpillantsam őt. Hogy szemtől szembe álljunk. Az ajtó könnyedén adja meg magát, hogy aztán egyszer s mind hidat képezzen közém és öcsém közé. Néhány másodpercig némán, enyhén elnyílt ajkakkal állok a küszöbön, üstököm szinte érinti az ajtófélfa tetejét, mögöttem a félhomály.
- Szavamra, te szórakozol velem?
Tört fel belőlem a kérdés, ahogy a fekete szilánkokat lóbálja az orrom előtt, akár egy javasasszony. Talán több érdeklődést mutatnék a kacatjai iránt, ha nem éppen azzal lennék elfoglalva, zsinórban a harmadik testvérem tűnik fel rövid időn belül, hogy "szeretetével" elhalmozzon, mit merőben furcsa egybeesésnek találok, mi több, érthető okokból gyanakvással fogadok.
- Igen, szert tettem némi jó ízlésre, itt, a halandók között, jól látod.
Vetem oda kissé morcosan, midőn végig pásztáz tekintetével. Merőben eltér ugyanis a külsőm attól, ahogyan Ezüstvárosban mutatkoztam. Nyoma sincs a hosszú, fonatba szedett fürtöknek, sem a fehér tunikának. E helyett, a korábban mindig sima arcomat sármos borosta ékesíti, dús hajamat röviden és megzabolázva hordom, a falatnyi öltözéket pedig elegáns és sötét öltönyre cseréltem. Ellenben, öcsém angyalfürtjei, mintha csak egy Boticelli elevenedett volna meg, a régiek. Ugyan azok az angyali tincsek, mint húgunké, Aurielé.
- Még jó, hogy megdöbbent, hogy itt látlak! Énokok teltek el, felém se néztél, aztán, hirtelen felbukkansz, ugyan azt a tréfát űzve velem, mint anno Amenadiel! Megnyugvásért jöttem Lindához, erre te még jobban felzaklatsz!
Ecsetelem neki egy díva sértettségével. Ennyit az idegeim megnyugtatásáról és a nagy vallomásról Lindának, miszerint véletlenül sikerült szaporodnom, még fel kell dolgoznom mindezt, erre itt terem Raphael! Nagyokat sóhajtok, igazítok egyet a zakómon, mint egy pótcselekvés gyanánt. Mikor fivérem azzal jön, hogy "olyat tettek, amit nem kéne", mert hogy ez a foszlány ragadja meg elmém, akkor idegesen pislogni kezdek, hiszen az ivadék jut eszembe. A fenébe, csak nem a vesémbe lát, ahogyan az emberek mondják?! És még a "virágzás" is! Biztos Apa műve az egész! Miért nem tud békén hagyni, hogy éljem a saját életemet?! Kicsi ez az univerzum kettőnknek...
- Legyen!
Adom meg magam és éppen legyintenék, mikor kisöcsém oda sompolyog hozzám és... átkarol. Teljesen lefagyok. Ramiél nem mert eddig merészkedni. Aurielt viszont magam szorítottam testemhez. Az a sok érzés! Feltörtnek, akár a vulkán. Először ledermedek, majd kényelmetlenül ficánkolni kezdek. Oly sok idő után, mindez oly bizarr és nehezen hihető. Bizonyára akarnak tőlem valamit... mindig így van. Egy alku az Ördöggel. Egy kívánság, mi teljesítésre szorul. A legrosszabbra készülök. Linda bizonyára hosszasan magyarázná, miért gondolom így s miért teszem ezt meg azt. De ő most nincs itt. Magamra maradtam a démonaimmal. És most nem Mazere és Behemótra gondolok vagy a többi pokoltöltelékre. Egyszerűen csak... magamra. Raphiról nem is beszélve. Gyorsan megpaskolom a hátát, valahogy úgy, ahogyan Miss Lopezét is szokta, ha hasonló kirohanásai vannak. Egyelőre több nem telik tőlem.
- Nocsak, már neked is?
Kérdezem szkeptikusan, ahogy pedig le lépünk az ajtóról, egy kézmozdulattal vissza levitáltatom a helyére. Nincs szükség felesleges bámészkodókra, mondjuk a tátott szájú nőre, aki ott ül a váróban.
- Már megbocsáss, Raphael, de igen csak különös, hogy pont most örvendezel ennyire nekem. Nem sokkal az után, hogy Auriel és Ramiél is ugyan ezzel jött, áhítatos ábrázattal! Hol voltatok eddig?! Mintha nem tudtatok volna meglátogatni a Pokolban, leröppenni egy hétvégére!
Dörmögöm ingerülten és szentül hiszem, ez is az Apánk műve, mi más lehetne?!

Meglepett érdeklődéssel pillant rá.
- Ebben az esetben elég pocsék humorral bírnék. De tény, a tiédet jobban kedvelem a sajátoménál – bátyja humora, megjegyzései még élnek benne, s azokat mindig is kedvelte. Éleselméjűségről árulkodott és józan ítélőképességről. És humorról, természetesen.
- Azelőtt is az volt – s noha nehéz eldöntenie, melyikben tetszik bátyja jobban, határozottan mind a kettőre voksol, döntetlenben megállapodva. - Alkalomhoz illő, vagy pontosabban, emberekhez – bólint.
Bátyja kifakadása magával ragadja. Vissza a múltba, akármennyire is nem akart nosztalgiázni. Ezt a jellemvonását nem csak kedvelte, becsülte is. Meglágyul a tekintete, vidám és távolságtartás helyébe költözve.
- Atyánk tett róla, hogy ne jussak hozzád – nem tiltotta, hogy elmenjek hozzá, ám minduntalan olyan és annyi feladattal halmozta el, hogy egy pillanatra sem tudott kibúvót találni, hogy lopva meglátogassa. Holott hiányzott a számára.
- Amenadiel? És a tréfa? - Csóválja a fejét mosolyogva. - Milyen tréfát űzött veled, bátyám?
Aztán meglepődik. Linda ajtaja felé mutat.
- Te... Lindához jársz... terápiára? - Hunyorog először döbbenten, aztán eltöprengve. - Azt hiszem, már mindent értek. Legalábbis remélem – atyjuk mindig is előre látóbb volt náluk, s most ez sem jött véletlenül.
Elneveti magát.
- Csak érjünk is be! - Az, hogy annyi hosszú idő után újfent láthatja bátyját, sokat jelent a számára. Ez a gondolat és érzés sarkallja arra, hogy ahogy régebben is tette, most is ugyanúgy öleli át, telve szeretettel, s adja át testvérének is, mint ahogy a Mennyekben is ebben léteznek, s mondhatni, fürdenek benne.
Érzékeli, hogy testvére nem kér az öleléséből, így hamar hátralép, hagyva őt.
- Szerintem mindenkinek – aztán megérti, mit is kérdezett pontosan bátyja. - Miért, még kinek? - Meglepve érdeklődik. Amenadielt már említette, ám nem sejtette, hogy vannak testvérei közül mások is. S egyben örül is. Hiszen testvérek, miért ne kereshetnék egymást?
Arrébb lép, utat adva az ajtónak, hogy visszakerüljön a helyére.
Leül az asztal szélére, összefonja a karjait, úgy figyel Luciferre, míg beszél. Szemeiben és mosolyában ott van egyszerre az öröm és a figyelem.
- Miért kéne, hogy megbocsássak neked, bátyám? Hiszen nekem nem tettél olyat, amiért haragudnom kellene rád. És hát én és a harag – tárja szét kezeit. - Hogy ők miért kerestek, bizonyára megvan az okuk rá. Nekem mindig ilyen az ábrázatom – mosolyodik el, aztán komolyabbá válik, bólint.
- Szerettem volna – szavaiban ott van testvérének hiányolása. Atyja mindent tud, s ha nem engedte hozzá, úgy tudja, okkal nem engedte.
- Meg sem kérdezed, ezúttal atyánk milyen feladattal bízott meg?
Az aktákkal teli szekrényhez lép, s az egyetlen pirosra festett fiókot nyitja ki, miután ráhelyezte tenyerét. Kivesz belőle egy mappát, s kinyitva, elé helyezi az asztalra.
- Linda a feladatom – vesz egy mély levegőt. - S annak csak örültem, amikor megláttam a páciensei nevei között a tiédet, bátyám – mosolyodik szélesen.
- Végre láthatlak – örömteli mosoly van az arcán.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Brother...? ️

Meghökkent ábrázattal bámulok fivéremre, mert ez a purparlé itt, közöttünk, egészen máshogy alakul, mint azt én gondoltam. Talmi beszéd, még is ezt kell, hogy higgyem!
- Jelenleg nincs helye a tréfának.
Jegyzem meg kissé borúsan, önmagamhoz képest. Hiszen ők mind... nem tudhatják, mi játszódik le bennem. Mi mar, oly mélyről s régről.
- Természetesen! Nem mintha Ezüstvárosban nagy lett volna a válszték... A Földet jobban kedvelem, az emberek ízlése is jobb.
Csillapodok kissé, bár továbbra is feszengek, pedig az öltönyt kimondottan rám szabták, így nem abban van a hiba.
- És különben is, egy tunikában és virágokat szórva valóban nem lehetne elvegyülni közöttük. A divat gyorsan változik.
Tesze hozzá, mint egy fél vállról, a cseppet sem mellékes megjegyzést. Majd Raphael megerősítését hallva ingerülten forgatom a szemeim.
- Hát persze, hogy Apa, ki más! És ti mind gyáván viselkedtetek, fületek-farkatok behúzva bújtatok meg! És tűrtétek, hogy Apa és Mihály "főgonszt" csináljon belőlem!
Förmedek rá csémre, ujjaimmal idézőjelbe téve ördögségem jelzőjét.
- Évezredek óta engem okolnak mindenért, amit ők követtek el! Könyörgöm, hiszen Ádám és Éva rontott meg engem és nem fordítva!
Zúdítom rá dohos sérelmeim, még mindig szinte bele pirulok, ha ez a "kis" affér szóba jön. Persze, nem minden testvérünk hitt nekem, sőt. És ez fáj! Bár mi tagadás, rákaptam a testi örömök ízére, de az emberek kívántak meg engem előként és nem fordítva! Persze, ezt is Apa fundálta ki...
- Ugyan már, hiszen már a felbukkanásotok is tréfa! Elhitetitek, hogy testvérként jöttök, de aztán mindig kiderül, hogy többről van szó!
Amenadiel nyílt szándékkal jött hozzám, de a katotikus érzéseim felül írták ezt, így még is csalódás volt, mikor közölte célját. Még ha azóta évek teltek is el, azok semmik olyan entitások szemében, mint mi magunk. A bizalom pedig törékeny.
- Igen, igen, persze, ki máshoz? Az ágyban sem volt rossz, de már csak a terapeutám, mert kissé össze zavarta a testiség, tudod milyenek az emberek: bonyolultak!
Ecsetelem és legyintek is, minderről oly természetesen beszélve, mintha csak az időjárásról beszélnénk. Nincs többé szégyen érzetem az Égiek előtt! Mondogatom magomnak...
- Még is mi mindent értesz?! Ezek túlkomplikált dolgok Raphi, nem olyan világosak, mint a bolygók pálya vagy az atomok interakciója az anyagban; ezek érzések! És nekünk is vannak, annyira össze tudnak zavarni! Nincs ám ennük harmónia, mint a kozmoszban!
Hiszen Linda nyitotta fel a szemem, mi szerint nekem is vannak érzéseim, mint a halandóknak, pont olyanok, vagy ilyesmi! Azért érzem olyan furcsán magam sokszor! Szavamra, ki hitte volna, hogy erről van szó?! Az invitálásra sietősen belépek és vissza helyezem az ajtót, mert kissé irritál, hogy halandók bámulják a nagy családi összeröffenést. Ekkor Raphael magához ölel, ami erős érzelmeket ébreszt bennem, de egyelőre nem igazán tudok ezekkel mit kezdeni - kellene Linda! Főleg mikor öcsém oly könnyelműen feleli, miszerint mindenkinek hiányzok a Mennyben. Jól esik hallani, de bűzlik az egész!
- Ha annyira hiányoztam, jöhettetek volna...
Nem igazán tudok leszakadni a témáról, de nem is akarok. A sérelem élénken él bennem. És van, ami ebből táplálkozik.
A megjegyzésemet illetően pedig csak duzzogok egyet, mivel fivéremnek igaza van, valóban ilyen ábrázattal rendelkezik, de elismerni meg nehezemre esne.
- Nem akartad eléggé...
Halkul el hangom s változik kissé hűvösebbé tekintetem.
- Gondolom vissza akarsz toloncolni a Pokolba...
Vágom rá, hisszen Amenadielt is ezért küldték. Piszkálja a Fentiek oldalát, hogy nincs ott a házörző - de abból nem kapnak! Amikor viszont testvérem a festett fiókhoz megy és a Linda feliratú dossziét elém teszi, ledöbbenek.
- Linda?!
Össze vonom szemöldököm, majd az ismerős fotó meredt bámulása után ismét öcsémre emelem tekintetem.
- De hát miért?!
Buggyan fel belőlem a kérdés, választ várok.
- És szerinted ez véletlen?!
Röffentek rá Raphaelre, hiszen Apánk küldte, Apánk műve, hogy pont ahhoz a pszichiáterhez küldte őt, akinek köze van hozzám, ahhoz az egyhez a sok ezer közül! Csak nem vak ennyire?!

Megértővé váló tekintettel biccenti enyhén fejét, s érdeklődéssel tekint testvérére.
- Ugyan mikor nem, ha most van igazán szükség a humorra? - Hangja lágysága törődésről beszél. - Elmondod, mi az oka, hogy így érzel?
Újfent végigtekint bátyján.
- Véleményem szerint mind a kettő változatban tetszetős a megjelenésed - bólint is hozzá, aprót, röviden. - Tehát ezért jöttél az emberek világába? Az övéké jobban tetszik? - Érdeklődés költözik újfent tekintetébe.
- Hacsak nem esküvőről van szó, s te vagy a virágszóró... - a kislányt nem teszi hozzá.
A vádakra, ha más testvére lenne itt, tudja, hogy dörgedelem lenne a válasz. Ám ő csak figyel, nyugalommal, s egy kisfiús, szerény mosoly jelenik meg szája szegletében. Az az öccs, aki mindig is felnézett minden bátyjára, példaképüknek tartva őket. Aztán az is eltűnik, helyébe ismét a megértés költözik.
- Ha így látod - bólint. - S meg sem kérdezed, én mit tettem, s mondtam Atyánknak, s Mihálynak? Ám legyen - bólint ismét. Atyja érzetei, gondolatai, miközben őt teremtette, minden pillanatban ott kísérik. Haragra békét hozni, szenvedésre enyhet, lehetetlenre lehetségest, betegségre gyógyírt, sötétségre fényt. De mikor bátyja védelmére kelt, s nem azért, mert bárkivel is egyetértett volna, úgy gondolta, ő még fiatal ehhez, a bátyjaihoz képest, akkor először kellett saját ajándékait, mit Atyjuktól kapott, alkalmazni rá: csillapítani dühét, enyhíteni fájdalmát. Egyszerre érezte mindannyiuk fájdalmát, dühét, elkeseredettségét, kiábrándultságát. S Atyja végtelen szeretetét, még mindezeken keresztül is. Így valóban hallgatott már a későbbiekben, bízva abban, Atyjuk tudja, mit miért tesz.
- És te tetted? - Néz rá. - Ha nem, akkor miért rágod magad ezen? - Tárja szét kezeit értetlenül. - Ó, Éva. És Ádám - inkább csak vesz egy nagy levegőt, és a földre szegezi tekintetét.
- Amenadiel esetében mi volt a több? Testvéredként jöttem, sosem fogok másként - néz rá komolyan. Mindig is a testvére marad, tegyen bármit.
- De... terápiára? Miért? - Értetlen érdeklődés tükröződik szemeiben. - Nem inkább téged zavart össze a testiség, bátyám? - Ismét ellágyul a tekintete. - Tele vannak érzelmekkel. Olyan mélyek, olyan intenzívek tudnak lenni. Csodálatosan mélyen, hűen tudnak szeretni. S éppen ugyanolyan szenvedéllyel gyűlölni is... - Rengeteg időt töltött közöttük, mint kísérő, társ, útmutató, csodatévő, gyógyító, mégsem képes megérteni teljességgel érzelmeiket. Nemhogy még annak mélységeit. De látja a bennük rejlő potenciált. Mintha Atyjuk ezeknek a megélésére teremtette volna őket.
Azután csak néma, döbbent csendben képes végighallgatni bátyja kifakadását.
- Hogyhogy... vannak... érzéseid? Saját? Nem másokét érzekeled? - Halkabban mondja a szavakat, a kérdéseit. - Furcsán? - Törődéssel teli a hangja, figyelemmel.
Remélve, hogy az öleléssel tud adni valamennyit a szeretet és törődés érzeteiből, s mert odafenn ez olyannyira természetes, megteszi.
- Szerettem volna. Nagyon - ismétli meg újfent magát, hiszen részéről ez az igazság.
- Atyánk akarata az elsődleges - feleli határozottan. Angyal, ráadásul Ark, sokkal több teendőkkel, feladatokkal, s példát kíván mutatni a többi angyalnak is.
- Az nem az én feladatom - ismét határozottan felel. S mivel nem kérdez rá, így nem mondja, mivel is bízta meg Atyjuk. Helyette előbb megmutatja.
- Igen, Linda - feleli készséggel, türelmesen.
- Két testvéremmel is kapcsolatba lépett, s vannak erők, akik számára így igazán ínycsiklandó falattá válhat - hiszen tudhat rólunk dolgokat, s az emberek még nem készek arra, hogy tudjanak erről a világról. És még sok más oka lehet, amit Atyám nem kötött az orromra, s nem is szükséges tudnom.
- Sokkal árnyaltabban látnád a dolgokat, és tudnál gondolkodni, ha csak egy másodpercre lenyugodnál, s félretennéd az érzéseidet Atyánk felé. Az ellenérzéseket értve - teszi hozzá.
- Mikor veszed észre, Lucifer, hogy Atyánk mindig is figyelemmel kísért téged? S hogy bármikor, egy csettintésre a Pokolban találnád magad úgy, hogy onnan soha többé nem jutnál ki? Ott vagy? - Hangja lágy, érdeklődő, törődő. Nem kívánja meggyőzni őt Atyjuk szeretetét illetően. A tényekre kívánja felhívni a figyelmét.
- S miből gondolod, hogy az egész világ csak körülötted forog? Linda miatt küldött Atyánk - hívja fel a figyelmet ismét arra, amiért valóban itt van.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Brother...? ️

Összevonom szemöldököm testvérem szavain, de a tükör sima homlok nem gyűrődik ráncba. Próbálom értelmezni mondandóját, halovány mosolyát, a kifejezést az arcán, de minden széthullik körülöttem. Összezavar! Tétovázom, nem is tudom mit feleljek vagy mit nem. Egyszerre szórnék rá ezer dühödt választ és röppen el minden szitok és gondolat elmémből.
- A humor nem segít rajtunk. Nem rejtőzhetsz mögé. Sem te, sem Ő.
Nyitom szólásra borostával keretezett ajkamat némi hallgatást követően.
A külsőmet illető bókjaira csupán elégedetten bólintok, valójában ő is ízléses fickó volt mindig is, ezt kár volna tagadni.
- Hát persze! Ezt a bolygót én formáltam ilyenné. Bár tény, a halandók Atyánk művei, maguktól érték el azt, ahol most tartanak. Nem kellett nekik bábmester. A maguk urai, élvezik az életet, egyre többen! Befogadnak és nem ítélkeznek, itt, az Angyalok városában - ők az igazi angyalok! Hát nem látod, fivérem?
Egyre lelkesebbé válok és kezemet öcsém vállára teszem, ahogy nagy átéléssel kezdek magyarázni neki. Egészen közvetlenül. Mint régen.
Mikor Raphael kérdéssel válaszol, az némiképp ismét kizökkent a békémből.
- Mért, tán mondtál nekik bármit? Ha felemelted volna a szavad, ugyan úgy levettettél volna, mint az a néhány testvérünk, akik így tettek. A szárnyaid pernyévé égtek volna az atmoszférában, míg alá zuhantál volna a Pokolba, mint nekik.
Meglepek dacos szavai és bevallom, melegséggel töltenek el: a csalfának vélt reménnyel. S még is... megdobogtatja feketedő szívem. Hogy aztán egy tornádó hevével reagáljak a folytatásra.
- Én nem tettem semmit! Csak a parancsait követtem! Hiszen angyal vagyok, ahogy mi mindnyájan! Nem lettem bukott, nem vett el a szárnyaimat! Nem nőttek patáim!
Förmedek rőtbe hajló fürtökkel rendelkező öcsémre s közben kipattintom szikrázóan fehér szárnyaimat bizonyságul. S ez az egyik legnagyobb fájdalmam - míg az én tollaimat megkímélte, addig azon véreimét, akik ki mertek állni mellettem, elvette, kínok közepette perzselve fel őket. Sötét gondolataim közül a pszichológushoz méltó kérdés szakít ki, mit Raphi felém szegez. Miért is rágom magam ezen? Miért számít ennyire? Ismét pillanatnyi hallgatásba burkolózom.
- Ha Apa küld, katonaként jössz. Azt teszed, amit Ő mond. Míg nem vagy képes nemet mondani, hozzám hasonlóan.
Összeszűkül éjfekete tekintetem. Ugyan, testvérként! Ha feladata van velem, az éket ver közénk. Úgy hiszem, a magam igazával ismét fölébe kerekedhetek, de tévedek. Úgy sújtanak le szavai, hogy bele sápadok. Érzelmeim mindig is kiültek arcomra, így jelenleg sincs ez másként. A testiségről beszél. Arról, hogy az netán engem zavart össze s nem halandó szeretőimet. Hebegnék s habognék, de nem jön ki semmi a torkomon. Szárnyaimat vissza rántom egy könnyed mozdulattal s bele rogyok a fotelbe, mely nem messze tőlünk található. Nem nézek rá. Magam elé bámulok. Sebezhetőnek érzem magam - és ez nem tetszik. De mit is mondhatnék? Hogy már Raphaelnek is "benőtt a feje lágya", ahogy az emberek mondják?
- Valóban csodálatosak... és lobbanékonyak... őszintén gyűlölnek vagy szeretnek. Közöttük sokkal inkább érzem otthon magamat.
Sóhajtok s elmerengek, kifelé az ablakon, ahol a Gabriel keze által formált élőlények röppennek s szökkennek.
- Pontosan. Saját érzelmek. Saját érzések. Nem az övék reflexiója. Néha mar. És néha édes. Van egy nő, akit szeretek. Nem úgy, mint téged vagy a többi embert. Ez... más.
Mintha egy csapásra illanna el minden indulat belőlem s környezetemből. Higgadt zaklatottsággal ülök az ülőalkalmatosságon és finoman simítom végig arcszőrzetemet. Ekkor nézek csak ismét kisöcsém szemeibe.
- Azt hiszem, minél több időt töltünk velük, annál inkább...
Kezdek bele a gondolatmenetbe, ám nem találom a megfelelő kifejezést, mellyel tökéletesen leírhatnám, mire is gondolok - mit érzek igazán. Tán öcsém befejezi a mondatot, melyet elkezdtem.
- Atyánk akarata, hát persze...
Morgom az orrom alatt, ellenben szkepticizmussal fűszerezett megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, mikor kijelenti, nem azért van itt, hogy vissza vigyen az Alvilág trónjára. Mikor pedig Linda aktáját veszi elő, felállok, az asztalhoz sétálok s megdöbbenek a látottakon. Nem értem.
- Linda... na de miért?
Egyértelmű lehet, ahogy mondja, talán az érzelmeim vakítanak el s ettől nem látom a nagy egészet.
- Persze, hogy figyel! Ármánykodik! Chloét is ő lökdöste az utamba! Sose száll le rólam! Én csak a saját életemet akarom élni, a béklyói nélkül! Olyan nagy kérés ez?!
Duzzogok s hadonászok, de a hangom kimondott felemelése távol áll tőlem.
- És... mit akarsz Lindától? Nem árthatsz neki!
Össze zavarodtam, de nem hagyom magam. Az én világom róla szól, ki másról szólna?! Végre nem Ő van a középpontban! Ellenben érdekelni kezd s fel is háborít, hogy Lindát háborgatnák! Az én Lindámat!

Csendes figyelemmel várakozik, míg bátyja a szavakat keresi lelke mélyén. Sosem sürgetett senkit, hagyja, hogy mindenki megtalálja a megfelelő szavakat, amely a lehető legtökéletesebben adja vissza, ami bennük van. Elmosolyodik, érdeklődőn tekint rá, mint öccs az idősebb testvérre.
- A humor, mint rejtőzködés? A humor kedvességére, lágyságára gondoltam, amibe lehet kapaszkodni, hogy segítsen olyan dolgokban, amikben nehézkesen haladnának.
Elgondolkodik a szavain. Sok mindent elmondott eme rövid válaszban, s nem kívánja egyiket sem kihagyni feleletében.
- Gyönyörű bolygót formáltál - bólint komolyan, elismeréssel a hangjában. - Bábmester? Kire gondolsz, testvérem? - tisztelettel ejti ki a testvér szót. Tisztel mindent és mindenkit, s megszólításukba is beleteszi mindezt. - Nem ítélkeznek? - kérdezi érdeklődéssel. - Tán nem szoktak megsértődni rád? Haragudni rád? Örülni neked? Bíztatni, hogy jó vagy valamiben? - szeretné tudni a válaszát, így elhallgat.
Teljesen felragyog, mikor testvére belelkesül, s még vállára is helyezi tenyerét. Csillogó tekintét, figyelőn beszippantott ajkát fordítja testvére felé, s csendben marad, figyeli, hallgatja, telve érdeklődéssel.
- Tőlem távol áll, szavam felemelni - feleli szelíd mosollyal, fejét enyhén ingatva. - Megkértem Atyám, lehessek vele egy kis ideig, s beszélhessek vele - lesütött tekintete, s elhallgató szavai jelzik, hogy szavai meghallgattatak ugyan, ám annyiban is maradtak. Bízik Atyjukban, még most is. S szereti testvéreit, mindet, kivétel nélkül.
Nyitott szívvel, s tekintettel állja a kifakadást, hiszen a sebet is csak úgy lehet meggyógyítani, ha előbb jobban felnyitják, hogy ki lehessen belőle szedni mindazt, ami veszélyt jelent az egészségre, s hogy gyógyulásnak induljon.
A széttáruló szárnyakra tekint. Minden alkalommal csodálattal tekintett testvérei szárnyaira, annyira ők voltak, annyira ők, az a fény, amit Atyjuk adott nekik, munkálkodjanak.
Csendben várakozik, hagyja érlelni gondolatait. Szeretettel telve pillant rá.
- Gyógyító is vagyok, testvérem. S csodákat tévő is. És a testvéred is, bátyám - kihagyja, hogy azt tesz, amit mond, hiszen jó ideje már nem mond Atyja neki semmit, de a teendői ennél tovább mutatnak, s arra hagyatkozik.
Kedves, lágy tekintettel néz rá, hiszen korántsem vádként kívánja számára felmutatni. S csendben is marad, hagyva számára. S hogy nem válaszol rá, úgy hagyja is, hiszen nem a válasza fontos, mit számára mondana, hanem az, amit számára mondott.
- Az őszínteséget kedveled bennük? Vagy a hazugságaik által, melyet ők is igaznak hisznek, s ez okozza gyűlöletüket, szenvedésüket? Miért érzed otthonosabbnak magad közöttük? - ezek szerint a Mennyekbe sem kívánna visszatérni, ha Atyjuk egyszer magához emelné?
Csendben tekint rá, mikor megerősíti azon szavait, mely szerint a saját érzelmeit érzékeli. Nem másét éli át, mint őhozzá érnek mások érzelmei: szeretete, gyűlölete, fájdalma. Mindazok sajátok. Számára ezen érzelmek képtelen keletkezni, hiszen az a szeretet egészen más, mit amit emberek bírnak. Elfogadja testvére szavait, hiszen mi oka lenne nem elfogadni? Látja. Eleget élt és dolgozott emberek között.
- A saját szerelmedet érzed az embernő irányába? - csak mások szerelmi érzetét élte át, mikoron melléjük volt rendelve, segítőként, s csak így tud különbséget tenni az isteni szeretet és a szerelem között. Megkérdezné, mitől másabb, hogy Atyjuk szeretete képtelen betölteni őt, ám inkább mást kérdez.
- Milyen érzés, szerelemmel szeretni?
A felé pillantó íriszekbe tekint, s hagyja testvére szavait elhalni, s hagyja a csendet rájuk telepedni egy rövid időre.
- .... élsz - benne minden érzelemmel, mindennel, ami ehhez a világhoz köthető. Egyre jobban... önmaga. Nem ítélkezhet, az nem az ő hatásköre, így ezek a gondolatok messzire kerülik. Csend telepedik elméjére, elfogadva mindazon tényeket, melyeket bátyja most elmondott neki, ám lelke ugyanolyan törődő, mint mindig szokott.
Mormogására nem válaszol. Érti szavait, s ráhagyja ... érzelmeit. Furcsának érzi még gondolatban is kimondania.
- Olyan erők veszik körbe, olyan döntések előtt áll... a lélek orvosa. S mint az orvosok patrónusa, feladatom segíteni útján - és ha ehhez köze is van testvéréhez, ez esetben is csak mint patrónus, ark segítő van jelen.
- Nem inkább csak a te gondolataidban gondolod azt, ármánykodik? És hogy ezt érdekeid ellen teszi? Chloé? - összeköti a nevet az imént elmondottakkal. - Ő az, aki iránt a szerelmi érzést érzed? - újfent meglágyul tekintete. - A mester is csak azon tanítványai felé mutat érdeklődést, akiben látja, hogy érdemes figyelmére? - érti, hogy azt szeretné mondani, Atyjuk szereti őt, mint mindenki mást? S hogy figyelemmel van irányába?
- Miért ártanék neki? S mivel akarnék számára ártani? - néz rá érdeklődéssel. - Védőangyala vagyok. Az a feladatom, hogy mellette legyek, mikor szüksége van angyali támogatásra. Mint mondtam, nem miattad vagyok itt, és csak akkor válok katonává, ha emígyen szükséges megvédenem, vagy támogatnom.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Brother...? ️

Angyal-arcú öcsém fegyelmezett vonásait kémlelem. Hihetetlen ez a sztoikus nyugalom! Míg bennem olthatatlan tűz ég, mi heves viharként lendít utamon, addig Raphael minta példája annak, amilyennek minket az emberek többnyire elképzelhetnek. A Botticelli-fürtök csupán tetézik eme nézetem. Netán nem pont kisöcsém látogatott el a reneszánsz hajnalán a feltörekvő festőművészhez, ihletet adva angyali alakjaihoz?
- Neked tán segít, számomra szócséplés egy jelentős momentumban.
Megdöbbentő lehet egy kívülálló számára, hogy pont én vágok effélét fivérem fejéhez, aki állhatatosan vagyok bohókás. De nem most.
Vannak ugyanis olyan ritka pillanatok, mikor jómagam is kénytelen vagyok komolyra fordítani a szót.
- Köszönöm.
Jegyzem meg némi zavarral, mert a váratlan beiktatott bókot nem tudom hirtelen hová tenni. A bolygók.... a Nap, mit félnek és imádnak, mikor-hogy. Atyánk fényének mintájára, mely nélkül, ahogy a Nap melege s fénye nélkül (sem), nem élhetnének a Földön.
- Hogyhogy kire? Természetesen Apára!
Ingerülten vetem oda gesztikulálva testvéremnek, hiszen számomra mindez oly evidens! De az Égiek szemét mintha fátyol fedné, ironikus módon, pedig ők volnának azok, akik színről színre s szemtől szembe láthatják a Mindenhatót... talán pont ez vakítja el őket. Amit látni szeretnének, azt vélik tapasztalni.
- Tudod, hogy értem, ne forgasd ki a szavaimat! Ők...ők ma már egye többen nyíltak és elfogadók, már nem félig Apánkat úgy, mint régen, hogy érte nevetséges és véres háborúkat vívjanak és ártatlanokat üldözzenek, csak azért, mert valamiben eltérnek a többségtől! Legalább is, többnyire. Már nem koholnak önmagunkat a rettegés nyomása alatt efféle badarságokat! A világ megnyílt előttük, és előttünk is.
Míg a gondolatmenet első felében érezhető volt indulatom, addig a második felére, midőn a szeretett halandókról kezdek magyarázni neki, valamiféle áhítat itatja át mondandóm.
- Az első benyomás, az első ítélet, mi eloszlik a nevem hallatán, többé, s többnyire nem vagyok már az a bűnbak, akivé a ti propagandátok tett!
És számomra ez a lényeg, hogy fikciók és dajkamesék alapján állnak hozzám, hanem nyitottan. Miss Lopez jut eszembe, az első találkozásuk, pedig ő hívőnek vallja magát, még se orrol rám, azaz az ördögre, akiről biblia órákon és hittanon hallgatott.
- Vele? Lindával? De miért?
Össze zavar, kire gondol pontosan? Rá vagy rám? Netán Chloera? Ezen a ponton nem nyilvánvaló számomra, minden esetre, így kissé sandán nézek öcsémre. Főként, mert elmondása szerint saját kútfőből érkezett.
- Gyógyító, igen... s csodákat tevő...
Ismétlem kissé elhalkuló hanggal, vegyes érzelmekkel viaskodva. Amenadielt is azért küldte elsőként Atyánk, hogy csodát tegyen. És ő meg is tette. Megáldott egy meddő párt. S megszületett az én Chloe-m.... Még mindig egyszerre lobban bennem düh és valamiféle ellentmondásos öröm ennek kapcsán.
- Mindet. Az őszinteségük, hogy azt cselekszik és mondják, amit igaznak vélnek. És befogadnak. Nem tetszelegnek tökéletesként, egyek egymással.
Vágom rá szemernyi gondolkodás nélkül, szembe állítva az álszent és önmagukat hibátlannak vélő családunkkal.
- Igen.
Erősítem meg az elhangzottakat: Chloet szeretem. Sose voltam korábban szerelmes, nem éreztem hasonlót sem, senki iránt. De ez s a többi érzelem össze zavar, hiszen oly idegenek, habár még is ismerősek, de nyugtalansággal is eltöltenek, mert angyalként fogalmam sincs, mit is kéne kezdenem velük. Kaptam ugyan egy könyvet, amit emberi ivadékoknak szántak, arról, hogyan jussanak dűlőre a temérdek emócióval. S bevallom, bár magamra ismertem itt-ott, így sem tudtam igazán értelmezni az olvasottakat.
- Habár... Atyánk lökte karjaim közé, így írhatjuk ezt is az öreg számlájára!
Morgom az orrom alá. Hiszen az hosszú életem legnagyobb dilemmája. Az érzéseim valósak, de Decker nyomozó puszta léte és a találkozásunk, mindebben már felfedezhető Apánk keze nyoma... s így hiteles-e a szerelmünk, ha egyszer nekem szánta, akár Évát Ádámnak? Vagy Anyát önmagának...
Keserű szájízzel gondolok bele mindebbe, ahogy a halandók mondanák, az egyik szemem sír, a másik nevet. Gondolataimból Raphael egy nem várt kérése zökkent ki, mi merőben meglep s ez ki is ül arcomra. Nem vártam volna tőle, hogy pont ezt a kérdést teszi fel, így szemöldököm felszalad. Majd, a következő pillanatban már el is illan ez a heves reakciós arcomról.
- Más mindentől, amit korábban tapasztaltam. Letisztultabb, intenzívebb. Nem puszta nemi vágy, amivel az emberek sokszor azonosítani vélik, tévesen. Nem olyan lágy és mindent körül ölelő, éteri, akár Apa szeretete vagy Anyáé. Nem olyan jól ismerős és önmagunkat idéző, mint mit testvéreink iránt érzünk. Nem is olyan békés és meleg, amit esendőségük okán az emberek iránt érzünk. A szerelem, Raphael, egyszerre emészt fel tüzével és éltet lángjának hevével. Úgy érzed, meghalnál érte, bármely pillanatban, gondolkodás nélkül. És ezt újra megtennéd. Csak, hogy ő, törékeny halandó létére élhessen, hogy egészségnek örvendjen és boldog lehessen. Ha könnybe lábad a szeme, mintha vasmarok szorítaná a mellkasod és a csillagokat is lehoznád az égről, csak hogy elűzd bánatát. Mikor nem szeretnél mást, csak a parton vagy a gyepen feküdni és a csillagokat bámulni, vele, s minden más értéktelennek és érdektelennek tűnik. Mikor bármit megadnál, csak hogy a hajához vagy a bőréhez érhess...mikor a puszta mosolya vagy pillantása olyan intenzív érzetet kelt egész valódban, hogy még a szavakat sem találod rá. Mikor te semmi vagy és ő minden. Ő a jobbik feled, aki miatt érdemes küzdeni és magadból a legjobbat kihozni. De még is ő az, aki úgy is szeret, ahogy vagy. Ismerve lényed legapróbb, legsötétebb zugait is. Ő az, aki mellett sebezhető vagy...
Magam elé meredek s még tudnám folytatni, ami valahol engem is meglep. Sok emlék és gondolat éled újjá bennem saját szavaim visszhangjaként elmémben. Hányszor is haltam meg érte? Talán háromszor? És Apa újra meg újra vissza hozott, mind untalan felébredtem a Pokolban és újra a felszínre szállhattam... bár azokban a pillanatokban ezt nem tudhattam, valóban feladtam volna érte a létem, a fényem, időtlen létezésem. Eme tetteket sosem fogom neki elmesélni, mivel mindez irreleváns.
- Chloe... akkora hatással volt rám, hogy sokáig fizikailag sebezhetővé váltam a közelében. Az érzelmeim hatására, immáron tudom, nem azért, mert ember feletti erővel rendelkezne. Ő is halandó, még is más... tisztább, jobb, mint bármelyikünk... rá még az arkangyali képességem sem hat.
Vallom be mindezt fivéremnek, s kíváncsian várom, elámul-e s mit reagál majd. Linda bizonyára büszke lenne rám, amiért mindezt így elő tudtam adni, meg tudtam fogalmazni s szembe tudtam nézni vele. Mikor öcsém befejezi mondatom, tág szemekkel nézek fel rá az iménti révedésből és csupán egy erélyeset bólintok.
- Nos, nem mindenki mondhatja el magáról, hogy az Ördög terapeutája s hogy látta a Sátán arcát, megtapasztalva a Menny és Pokol létét.
Fűzöm hozzá Raphael elmondásához, oly könnyedén, bár bár kezdem érezni mindennek súlyát, hiszen Linda kis híján össze roppant eme teher alatt.
- AZ lényegtelen, hogy az érdekeimet szem előtt tartva vagy azok ellen cselekszik, a kulcs az, hogy bele kontárkodik!
Próbálom felhívni erre fivérem figyelmét, mert ez az, ami oly nehezen megy át másnak. Tegyük fel, elhiszem, hogy Apa csak jót akar... de ne akarjon semmit, hagyjon engem békén és kész!
- Nem figyeltél? Igen, ő az... Decker nyomozó...
Egy díva sem röffenhetne szebben rá a másikra, minden esetre, hamar lerázom magamról. Ellenben, most esik csak le, amit mond Dr. Martin kapcsán.
- A kijelölt védelmezője vagy...
Szóval így, őrangyala, ebbe bele sem gondoltam. Vajon Chloe mellé is kirendelt valaki az Öreg? Nem merem feltenni a kérdést. Szokatlan módon, elhallgatok.

Megérti indokát, és egy röpke néma, ajkakkal formált "áh!" szócskával jelzi, megértette. Másnak mást jelent, s így elfogadja, bátyjának ez mást jelent.
Meghajtja fejét a köszönömre, ezzel fejezve ki a tiszteletet felé. Minden bolygót kedvel, a Napot, s csillagokat is. Véleménye szerint testvére lelkének szépségét tükrözik vissza, aki ténylegesen ő.
Elgondolkodva mered a semmibe egy rövid időre.
- Úgy érted, hogy Atyánk talán ezért tűnt el, mert csodálatos teremtménye, az ember... - értetlenül néz maga elé. - de hiszen számukra ott van a szabad akarat, amelyet számukra ajándékozott - nem érti, s így kérdése, kifejtése is tisztelettel teli, testvére, és Atyjuk irányába is.
Türelemmel hallgat a feddésre is, némileg lehajtva fejét, ám komolyan figyeli továbbra is szavait. S érdeklődéssel figyeli, miként változi a düh érzete testvérében áhítattá. A végére értetlenül néz rá, majd újfent kisebb csend után szólal meg, gyengédséggel hangjában testvére iránt.
- Nem kívántam kiforgatni szavaidat, testvérem, ha így érezted, úgy kérlek bocsáss meg félreérthető szavaimért. A véleményre értettem, amellyel eldöntik, kit, minek tartanak, s akként irányulnak mások felé, akár már az első pillanattól kezdve. S amikről beszélsz, ők kreálták maguknak, s tették Atyánk nevében azt, amivel Atyánk sosem bízta meg őket. Ez az ő választásuk volt, annak megtapasztalásával együtt. Ez is a szabad akarat része - tekint rá. - Valóban - bólint. - Mert letették mindazon gondolatokat fejükből, amelyeket magunkak kreáltak. S ebben is szabadon dönthetnek: ragaszkodnak-e a hamis gondolatokhoz, avagy felnyitják szemüket, meglátva a valóságot.
Lekapja pillantását bátyjáról, mikoron kifakad, s bűnbaknak nevezi önmagát, aztán mégis visszatekint rá.
- Mit értesz az alatt, hogy az a bűnbak, akivé a mi propgandák tett? Elmondod nekem, bátyám? - addig nem tud beszélni minderről, míg nem tudja, mit ért pontosan ez alatt bátyja, s szavaiban is ott a tisztelet.
- Nem - ingatja fejét. - Atyánkal. Végighallgatott, amiért hálás vagyok neki - ám nem történt semmi, s utána már nem kívánt ebben meghallgatni többet, s nem is hozta fel. Bízott benne, hogy jól dönt, s oka van, amiért testvéreivel ezt tette.
- Igen - bólint nyugalommal.
Érdeklődéssel hallgatja, s utána csendben marad egy ideig, összegyűjtve mindazt, amit eddig tapasztalt az emberekről. Vélnek, ám nem tudnak.
- Igen, vannak ilyen emberek - bólint. S vannak mások is, akik éppen az ellentetjei mindannak, amit bátyja mondott, s ezen elgondolkodik.
- Értem - nem tudja, milyen a szerelem, mások érzésein keresztül érzékelte csupán. S ezen érzés nem olyan, mint amit ő érez Atyjuk iránt, vagy amit Atyjából érzett feléjük, s teremtménye felé.
- Ezt... hogy érted? - csodálkozva tekint rá. Jó füle van, meghallotta a mondatot. - Tudsz Atyánkról valamit? - érdeklődés költözik hangjába.
Ám érdekli valami más is. Az emberek érzéseit érezte, mikoron szerelemmel szerettek mást, ám angyalt nem ismer, s így felteszi a kérdést, s ahogy bátyja beszélni kezd róla, kezdi érzéseit is érzékelni. Csak, mikor elhallgat, kis idővel hozzálép, s most ő az, aki vállára helyezi tenyerét.
- Képes vagy érezni, testvérem. Emberi érzéseket - ami bennük sosem volt meg, Atyjuk nem ezekre teremtette.
Folytatja, így leveszi a kezét, s figyelemmel hallgatja. S érdeklődéssel.
- Ez olyan, mintha fizikailag manifesztálódott volna mindaz, amit a szerelem okoz az emberek lelkében. S hogy nem hat rá a képességed... - nem olyan okos és bölcs, mint Atyjuk, tudja, miért nem hat rá bátyja képessége. - A szerelem nem okozhatja, viszont... eddig csak a saját fajtánkra nem volt hatással - néz rá. - Vagy van más tapasztalatod is ezzel kapcsolatban?
Válaszára Lindával kapcsolatban széttárja karjait, mert immár tudható, miért is lett feladata Linda patrónusának lenni. Erről eddig nem volt tudomása, s valahol nem is tartozik a feladatához, és mégis.
- Akkor is belekontárkodott, amikor visszahozott a létbe? Azt sem kéred? - néz rá komolyan.
- Nem mondtál nevet, s nem tudom, Cloe az Cloe Decker, és hogy nyomozó is - foglalja össze mindazt, ami most végül összeállt. Vagyis: figyelt. A ráröffenést figyelmen kívül hagyja, ugyanolyan tiszteletteljes, és szeretettel teli, mint mindig. Bátyja, ark, a testvére.
- Igen - bólint, aztán felfigyel valamire. - Van még kérdésed.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Brother...? ️

Fivérem szemeibe nézek, akár az egek kékjébe vagy az óceán tükröződő felszínére. Néz s nem lát. Hát valóban nem érti, hogy Atyánk marionettbábuként rángat minket?!
- A zsinór ott lóg mindannyiunk tagjain s csupán az a különbség, hogy "szabad akaratból" melyik drótot rántjuk meg.
Közlom ártatlan lelkületű kisöcsémmel szemrebbenés nélkül. Körbe pillantok.
- Tartasz töményet az irodádban?
Jól esne most még is egy ital, úgy vélem. A halandók zseniális találmánya, még ha ránk nincs is olyan intenzív hatással, mint rájuk. A szócsata pedig tovább folytatódik. Tajtékzom, s még is meg kell enyhüljek testvérem pillantása és bájos esedezése láttán. Raphael pedig tovább fűzi gondolatának füzérét s a szavak a torkomon akadnak. Már-már zavarba ejtő levezetés, amit előadni kíván s bevallom, elgondolkodtat. Az emberek, köztük is Apa bérencei olyan eszméket vallottak s olyan fennköltnek vélt hadjáratokat indítottak, amik láttán én is csak a fejemet fogtam. Ha ezek mind saját fantazmagóriáik voltak, akkor... De nehezemre esne beismerni, hogy hőn szeretett halandóim közül teremtették meg a Bestiát, akit démonizáltak. Mellesleg, ez nem magyarázza a másik, Ördög(i) Ábrázatom. Tűnődöm, el pillantva a Botticelli-fürtök mellett. Eme gondolatnak még ülepednie s érnie kell elmém zugaiban..
- Azt hangoztatják, mi döntünk, de még is kisül, hogy mindent előkészített már... elhiteti velünk, hogy angyali létünk ellenére, mi is hozhatunk döntést, de ezek mind az ő tündérmeséjének újabb fejezetei csupán.
Adom elő magyarázatomat öcsémnek, mit oly nehezen lenne képes befogadni, mint én az ő érveléstét.
- Oda vetett az első emberpárnak, mind bűnbe estünk, annak rendje s módja szerint, hiszen vágyat oltott ágyékunkba s szépnek láttuk egymást. Mi több, ellenállhatatlannak! S midőn megtörtént az elkerülhetetlen, szégyenünkben, tetézte kínjainkat. Kiűzettek a Paradicsomból, én pedig Pokolra taszíttattam. Mi ez, ha nem az ő fertelmes, isteni téveszméje és rémtörténete, amit csupán önmaga élvezhet, de nem a cselekmény elszenvedői?!
Kis híján megemelem mennydörgő hangom, de végül sikerül lecsillapodnom. Ki hitte volna, hogy képes lehetek szenvedélyes természetem megzabolázására, idővel s lassanként... Linda érdeme, nem vitás.
- A történetnek pedig sosincs vége. Nem tudom, hallottad-e, de tavaly felbukkant a városban Káin. Igen. Az első gyilkos. Mert Apa olyan jó ötletnek tartotta őt a többi ember között lézengeni. Ki tudja, miféle gazságokat követhetett el! Ó, én tudom... láttam... amikor egy démonpengével szíven szúrtam és a Pokolra kárhoztattam. Képes volt a rendőrségen a gyilkossági nyomozók parancsnokaként tetszelegni! Pont ő! És az én Chloémat becserkészni! Csak azért, hogy engem levadászhasson... tán úgy vélte, így megmenekül az örök tűztől. Nem jött össze.
Zsebembe mélyesztem kezeimet, úgy mesélem eme sokkoló történetet testvéremnek.
- Ismét a piszkos munkát végeztette velem Apa, de már hozzá szoktam az évezredek alatt.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy így is akarok tenni. Ő kényszerít bele! Ha nem Decker nyomozóról lett volna szó és a barátaimról, Káin tán még ma is élne s virulna, lapulva. Öcsém naivsága ismét bámulatba ejt.
- Úgy vélem ti terjesztettétek el az emberek között, hogy én vagyok minden gonosz megtestesítője és bűneik okozója. A Sátán, aki valami kecske-szerű rémalak! Még is, maguktól honnan tudtak volna az ördögi arcomról?!
Mert bár van relevanciája Raphael korábbi levezetésének, még is, ez egy sarkalatos pont. Kecskebak és patás ördögi lény.
- S mi mondandód volt?
Kíváncsivá tesz, egy audencia Apával... fontosnak tűnik, kiérzem szavaiból.
Nos, sok féle ember létezik s egyre többen vannak, ez való igaz. De én még is úgy látom, a többségük nem olyan romlott, mint a propaganda állítaná. Az igazán gazok kevesen vannak. Én pedig, titkon szeretem őket az őrületbe kergetni és a Pokol tornácáról lelökni, a mélybe, hogy elnyerjék méltó büntetésüket.
- Érted, de nem érzed. Bennem még is ilyesmi fogant. Mi ez, ha nem Apa játéka?! Amenadiel bevallotta nekem, hogy az Ő utasításárá látogatott el Chloe szüleihez, egy meddő párhoz, mert Apa áldását kívánta közvetíteni! Ő akarta, hogy Chloe megfoganjon! Csodát tett! Véletlen volna?! Szabad akarat lenne?! S én pont ebbe a nőbe szeretek bele, hosszú létezésem során először?!
Átlátszó, mint az ablaküveg! Jót akart? Meglehet, bár szerintem csupán unatkozott és fitogtatni akarta hatalmát. Oda dobott minket egymásnak, akár a játékszert. S még is többé vált... Nos, ez az, amit Apánk kis "tevékenységéről" tudok. És nem kívánok megbocsátani. Sem neki, de talán Amenadielnek sem. Pont ő... Mihály jobb keze... pont őt küldte...! Mindez azonban elillan, ahogy a gyengéd érzéseim felől érdeklődik Raphi, belőlem pedig gejzírként kezdenek feltörni a szavak, akár a vízfolyás. Megérzem tenyerének súlyát a vállamon és kissé zavartan nézek rá ennek okán és a megállapítás kapcsán is, amit fivére megfogalmaz.
- Nem, nincsen. Erős akaratú emberek képesek ellenállni nekem, de ez többnyire erőfeszítésbe kerül nekik. Chloe viszont... mintha semmit sem érzékelne, lepereg róla. Az én első gondolatom is az volt, hogy netán ő is valamiféle hasonló entitás, mint mi magunk, de nem az, megbizonyosodtam róla. Nincsenek szárnyai. Nem félvér és nem is boszorkány.
Az pedig evidens, hogy nem démon. Minden esetre, higgadság lesz úrrá rajtam, ahogy erről kezdünk társalogni, nem igazán volt eddig kivel. Még is ki érthetné meg mindezen dilemmákat és különös jelenségeket?
- A lelke.... különleges.... annak kell lennie.
Fűzöm hozzá, elrévedve, molyrágta emlékekbe merülve, kergetve őket.
Majd ismét találkozik pillantásunk, mikor testvérkém szépítés nélkül fogalmazza meg, amit gondol.
- Lehet, hogy jót akar. De ettől még átlép egy határt.
Azaz, bele szól mások életébe. S igen, ő Isten, a Teremtő és Mindenható. De nem éppen ez az, ami ellen fellázadtam? Az ál-szabad akarat, mivel Ő irányít. Ő hozza a nem marginális döntéseket - Deus ex machina.
- Chloe Decker nyomozó, igen. A gyilkossági detektív, aki minden ügyet megold... sokáig próbáltam... nem nevén nevezni... hogy... ne kötödőjek hozzá... hogy személytelen legyen a szememben, ahogyan mi az emberekkel lenni szoktunk. Távolságot akartam tartani, mikor érezni kezdtem... ugyan így az ivadékával is... én... féltem... nevükön szólítani őket.
Most először fogalmazom ezt meg hangosan s vallom be egy úttal önmagamnak is. Kifejezések mögé bújtam, hogy távol tartsam a szívemtől ezeket a halandókat, hogy egyek legyenek a többivel, de még sem azok. Ők valóban fontosak lettek számomra... s ki tudja, nem-e ők tanítottak meg emberi érzésekkel szeretni? Raphael pedig rá érez, lenne még kérdésem s valamiért, valahogyan, számomra is meglepő módon mintha sikerülne a bizalmat vissza csempésznie lényembe, ki tudja, hogyan. Sóvárgom a családom után, mindig is így volt, éppen ezért akartam olyannyira gyűlölni őket árulásukért. Igazán próbáltam.... már-már sikerült is elhitetni magammal.
- Tudsz róla, hogy Chloe mellé is kirendelt valakit Apa?
Szinte félve teszem fel a kérdést, egy szégyenlős kisfiú bátortalanságával, magam sem tudom miért. Az igazság pedig savként marja bennsőm, midőn az egyszerre édes és rémes emberi érzelmek nyaldossák lényem magját.
- A gyermek... Chloe utóda... ő...
S még is torkomon akad a szó.

Elmosolyodik, mosolya akár lehet ártatlannak tűnő.
- Az emberekről beszéltem, bátyám. - hangja kellemesen nyugodt. - Mi azért vagyunk, hogy Atyánk akaratát hajtsuk végre.  
S számára ez így van rendjén, ez természetes.
- Igen. - tart, s mivel bátyja csak erre kérdezett rá, így meg sem mozdul. Pácienseknek tartja, időnként többet segít, mint bármelyik nyugtató szó. Persze, közben ő is ad számukra nyugalmat adó energiát, de az már mellékes.
Képtelen testvére haragját magáévá tenni, még ha érzékeli is, mindazon feladatából adódan, mellyel Atyjuk bízta meg. Hisz abban, hogy a józan és nyugodt beszélgetés visz előre, az érzelmek, emberiek, csak elfedik mindazt, amit szükséges látniuk.
Érzékeli, ahogy csillapodik bátyja érzelmi vihara, s reméli, szavai eljutottak hozzá. Nem meggyőzni kívánja, vagy megváltoztatni gondolatait, az embereket sem azért szolgálja.
- Mi, angyalok, nem hozhatunk döntést, testvérem. Mi Atyánkat szolgáljuk és képviseljük, s emígyen az embereket is szolgáljuk. - hiszen ezzel bízta meg Atyja.
Arcvonásai még inkább ellágyulnak, mikoron fivére kifakad. Szinte mennydörgő hangját hagyja, engedje ki, megismerte az érzelmek fontoságát ahhoz, hogy tudja, néha jobb kiengedni, noha véleménye szerint az általában csak tetézi a bajt, meggondolatlan szavak hatalmas sebeket tudnak ejteni lelkeken.
- Mind, drága testvérem? Ha úgy lenne, nem lennének angyalok többé. Valóban annak hiszed? - kutató kíváncsisággal tekint reá. - Kaphattál volna sokkal rosszabbat. S meghagyta létedet is. - csendesek a szavai, figyelőek fivére irányába.
Csendben figyeli egy ideig.
- S mielőtt a Pokolra küldted, mondott valamit? Elmondta neked, hogy ezért ... cserkészte be.. őt? - sok oka van dolgoknak, megtanulta. Az emberek jóval bonyolultabbak, mint ők maguk, s ő csak azért van, hogy segítsen, nem pedig azért, hogy megoldást adjon a kezükbe. Azt nekik maguknak kell megtenni.
- Miben piszkos?
Gondolkodás nélkül kérdez vissza.
- Hol van a bizonyítékod arra, hogy valóban ezt kaptuk parancsba, Atyánkról? Hogy rólad ezt terjesszük? A többiekről miért nem? Miért csak rólad kellett volna rosszat ... híresztelnünk?
A komolyság helyett lágy mosoly is honol íriszeiben. Bátyja mindig is ilyen volt, ámde így fogadta el.
- Az csak Atyánkra és rám tartozik. - bár szerinte nyilvánvaló. Ki előtte áll, ő is Atyjuk mesterműve, fontos része a teremtésnek. S mit válaszul kapott, mielőtt kidobta volna, megértette, hogy Atyjuk sokkal nagyobb képben gondolkodik, melyet ő felérni sosem lesz képes, így meghajolt akarata előtt.
- Valóban. - bólint nyugalommal. Nem érzi, ámde érti az emberek érzelmeit. - Játék? S arra nem gondoltál, hány csodát tett Atyánk veled eddig, hogy vele vagy? Mi ez, ha nem Atyai figyelmesség? Mikor látod meg végre azt, hogy a magad keserűségét vetíted ki arra a jóra, ami körbevesz téged, és támogat, szeret?
Ha ember lenne fivére, nem mondta volna ki eme szavakat, s hogy nem halt el közben hangja, úgy véli, Atyja ezért is küldte ide. Fivéréért. De vajon hol lesz az a határ, amikor már nem érhet mindehhez?
- Gondolkozz el rajta, miért is lehet ez - mosolyodik el, annak minden őszinteségével és ártatlanságával.
- Minden bizonnyal az. - bólint. Ezért is gondolja, hogy Atyjuk okkal tette mindazt, amit.
- Miért? Te nem léptél?
Hallgat, ismét. A név... furcsa dolog. Hatalmat ad a másik felett, és valahol mégsem.
- Miért akartál távolságot tartani velük? S miért féltél kimondani a nevüket? - érdeklődő a hangja, s kérdésével úgy gondolja, ezzel is segíthet testvérének.
Kutat emlékeiben a kérdésre.
- Ha ki is rendelt valakit mellé, nincs tudomásom róla. - s halvány mosoly dereng tekintetében, hogy fivére miként szólította Atyjukat.
- Ő? - ismétli meg az utolsó szót, hátha továbblendíthet bátyja gondolatmenetén.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Brother...? ️

Öcsém tündéri angyali mosolya már-már zavarba ejtő. Lénye feddhetetlen s orcájáról sugárzik az a fény, melyben minden égi fürödhet Ezüstvárosban. A fény, melyet gyűlölök s vágyok egyszerre...
- De mi az Ő akarata?! Nem kéne annak tökéletesnek s jónak lennie?! Tönkre tett engem, össze tört! Hát törődjek bele, hogy láthatatlanul törte le a szárnyaimat?!
Polemizálok, kérlelhetetlenül s még homlokomon is megjelenik egy halovány barázda indulatomban, pedig a mi arcunk ráncoktól s hibáktól mentes alkotás. Nem csoda hát, hogy megkívánom a szeszes italt - tüzes víz, jól mondották az őslakosok egykoron - , mivel azonban testvérem nem moccan helyeslése ellenére, nemes egyszerűséggel felhatalmazom magamat, és elkezdek kutakodni az irodájában, bárszekrény után kutatva - ha nem tartóztat.
- Én csakis az igazságot szolgálom. Azt, amit helyesnek találok.
Öntöm szavakba azt, amit a sokaság képtelen megérteni lényem s filozófiám kapcsán. Hangom komollyá válik, vibrál benne valamiféle elemi erő, az elhatározáson túl. Az igazságérzet, ez az, ami hajt s amiből nem engedek.
- Magamról beszélek, öcsém, nem figyelsz?! Én, Ádám és Éva. Ti nem voltatok ott, ezért nem tudhatjátok, miről beszélek! Apa azt mondta, tegyem próbára őket, hogy méltóak-e a Paradicsomra, a szeretetére... hogy engedelmesek-e... de tudta előre, mi fog történni, ha leküld hozzájuk. Az emberek gyönyörűnek láttak, ahogy megsúgom neked, máig annak látnak minket. És...és... én is szépnek láttam őket! Vonzónak... a testüket nem fedte ruha, mint a magunkét... olyan... elragadóak voltak... hozzám simultak és fogdosni kezdtek! Azt sem tudtam, mi történik velem, mikor már zajlott az egész!
Fakadok ki ismét, emócióktól fűtve gesztikulálva s szinte észre sem veszem, milyen mély és intim beszélgetést folytatok az évezredek óta nem látott fivéremmel. Lehet még mindig ily bennsőséges eme testvéri kapcsolat, mint amilyen annak előtte volt s amilyennek lennie kéne? És amilyen pont ikerbátyámmal, Mihállyal nem volt soha sem?
- Rosszabbat? Hiszen csak neki engedelmeskedtem! Sodródtam az árral, melybe bele taszított! Azért gerjedt haragra, mert kérdőre mertem vonni, hogy mit is tett velem! A szemére mertem vetni, hogy miatta váltam tisztátalanná, a küldetésem miatt! Azt hiszed, örültem, hogy életben hagyott és nem vette el a szárnyaimat?! Miközben Michael és a csatlósai halomra kaszabolták a vérünket és ők súlyos sérülésekkel zuhantak alá a Mennyből, miközben Apa hamuvá égette a szárnyaikat, én angyal maradtam. Ez volt az én büntetésem, továbbra is magához láncol(t), újabb eszelős és romlásba taszító feladattal bízva meg, míg húgaim és öcséim elszenvedték a bukás minden fájdalmát... ő koronát tett a fejemre. Olyan koronát, amit az ellenségeimnek sem kívánnék sosem.
Feldúltságom mondatról mondatra szelídül, mígnem szinte szívom csupán a szavakat. Képes lehet-e felfogni, milyen a bukott fivéreink szemébe nézni, miután ők mindent elvesztettek, mi magunk pedig tovább tündökölhetünk, ráadásul kikényszerített koronával uralkodva felettük? Mikor nincs választás és az egyenlőből alárendeltségi viszony lesz. Én sosem akartam uralkodni...
Káin indítékai kapcsán csupán bólintok, helyeselve.
- Hogy miben? Hát a vérben. Nekünk nem kellene embereket ölnünk, nemde? És kínozni sem, természetesen. De ez Őt nem zavarja...
Sorra olyan megbízatásokkal lát el, melyek szembe mennek angyali létünk mikéntjével. Még is, minek néz engem?!
- Ez csupán feltevés, de ki más lehetne? Én vagyok az Ördög. A mesterségesen kreált Gonosszá lettem a csuhások propagandája révén, de csak nem maguktól találták ki, nemde?
Mikor az audencia részletei felől érdeklődöm, azonban hirtelen rejtélyessé válik Raphael. Nem is tudom, miért ér ez váratlanul, hiszen mindig is ilyen volt, a "csendes gyilkos" típus, ahogy a halandók mondanák. Ezt követően pedig a nyomozó esetét illetően szavai meghökkentenek, ami ki is ül arcomra. Meglepően nyíltan fejti ki kisöcsém véleményét. Kortyolok is az italból, egyfajta időnyerés céljából, hogy össze szedjem kissé a gondolataimat. Szabad kezemet pedig öltönynadrágom zsebébe mélyesztem. Ízlelgetem a nemes nedűt, de nem pusztán ínyencsége okán. Nem számítottam rá, hogy Raphael mondandója ekkora hatással lesz rám. Nem nézek tiszta íriszeibe, gondolatok cikáznak elmémben, melyeket végtelenül fekete szemeim mozgása sejtet.
- Ő tette meg az első lépést. Kifordítva a világomat önmagából.
Ennyit fűzök hozzá a kristálypohár felett ahhoz, hogy én magam is átléptem egy határt. Valóban, már régen megtettem... nem úgy viselkedem, ahogyan az angyalok többnyire szoktak vagy ahogyan azt "kellene". De Apánk volt az, aki az emberek megteremtése után bele kényszerített ebbe az egész mizériába.
- Hát nem egyértelmű, kedves öcsém?
Teszem fel a már-már költői kérdést a pohár fenekébe bámulva.
- Mindent felégetek magam körül... mindent romlásba taszítok...
A szavakat úgy formálják ajkaim, mintha nem is én mozgatnám azokat, hanem valami, mélyen bennem.... ami Sötét... oly idegenül hatnak, hogy még a szemöldököm is össze vonom. Hangom távolinak hat magam számára is. Nem így akartam felelni fivéremnek... megköszörülöm hát a torkomat, eltemetve magamban azt, amit már régen tudok az efféle "különös" pillanataimról s újfent felveszem a szemkontaktust Raphaellel. Ez úttal azonban azt mondom, amit eredetileg is terveztem.
- Nem akartam közel kerülni hozzájuk. Éreztem, hogy ők mások... hogy... képesek lehetnek átlépni azt a határt bennem, amit nem akarom, hogy bárki is átlépjen...
S ezen túl... nehogy meglássák a Másik arcom, a Sátánt magát. Ó, s még ha "csupán" ez lakozna bennem, mint régen! Árnyék vetül lényemre, olyan fekete kátrány, melyet nem szabadna a világnak látnia... A Chloe őrangyalát illető válasza ráz vissza a jelen valóságába révületemből. Ismét csak bólintok, kissé csalódottan? Magam sem tudom pontosan.
- Ő... egy nefilim.
Jelentem ki félelmetes könnyedséggel s egyenesen fivérem szemeibe nézek.