Frenemies

Nick & John

Wretched and divine

Mocskos egy munka az enyém, mert démonok, rémálmok, elveszett lelkek szerepelnek benne dögivel, és semmi nem jut a békéből, és nyugalomból. Semmi, csak kísértő múlt, és néhány fergeteges orgia emléke, mert nem vetem meg a jót, semmilyen mértékben, bár már kinőttem belőle hogy minden lyukra rárepüljek. Hellyel-közzel. Azért néha előfordul, bár most éppen kivételesen tényleg csak hazafelé tartok. A zsebem nem igen húzza a vaskos boríték amire szert tettem, mert hát valamiből élni kell azért, és mestere vagyok annak amit csinálok. Sok tanítóm volt, és még több ballépésem, de végül is, ezek tették teljessé az életem. Na meg az Öreg, és Lucifer. Ne felejtsük ki Nergált sem. Régi kedves ellenség, aki áhítózik a lelkemre, én meg az övére. Astra miatt...
Astra.
Mindig, mindig eszembe jut, sokkal többször és intenzívebben mint más kísértetek a múltból, és még Zatannára sem gondolok annyit, mint rá. Pedig lássuk be elég dekoratív és volt pár szép éjszakánk együtt. Ch, micsoda szentimentalizmus. Na persze ott volt még Nick...
Aki itt van.
Megállok a sikátorban ahogy az ismerős alakot nézem, és megdörzsölöm örökké borostás képemet.
- Na, nem nem nem. Menj innen... - sóhajtok fel, mintha csak egy rémkép lenne de az én életemben őszintén szólva minden rémkép egy darab igazság. Ahogy az előttem álló magas, fekete hajú férfi is. Nicolas Nolan.
- Nick. Ezer éve... - húzom valami mosolyszerű fintorra a szám. Hazudhatnám hogy örülök hogy látom, de az egyik rémes kultfilm szerint... "Hazudni bűn!", szóval nem teszem. Úgyis rá van írva a képemre hogy mennyire örülök neki.

Az ember azt hinné, hogy ha valaki több ezer évnyi kínzás után kimászik a Pokolból, akkor másképp áll kicsit a világhoz.
Az optimistábbak azt mondanák, hogy a sok rossz élmény, a kínzások emléke és a végtelen kegyetlenség után a pozitív változás megtanítaná értékelni az élet apró örömeit is és békésebb, nyugodtabb személlyé tenni. A borúlátóbbak szerint ennyi idő bőven elég ahhoz, hogy megadja valaki magát a Pokol ördögi gonoszságának, megromoljon a lelke és olyan szinten válljon gonosszá, hogy senki ember fia nem különbözteti meg őt démontól.
Nem tudok és nem is akarok igazat adni egyik pártnak sem, mivel nekem egy harmadik utat kövezett ki a Sors.
A legtöbb ember, a halála után lemond mindenről és beletörődik abba, hogy az örökkévalóságot folyamatos kínzással és szenvedéssel kell eltöltenie. Megvallom eleinte én is így voltam vele, de szerencsémre számomra különösen kegyetlen bűntetést eszeltek ki odalent, ami hamar olyan célt tűzött ki elém, aminek a megvalósításához való ragaszkodás rendkívüli erőt adott nekem és ennek következtében képessé váltam elviselni azt a tortúrát, amin évezredeken keresztül kellett végigmennem.
Most pedig itt vagyok és újból Los Angeles utcáit róvom.
Egyesek biztos Isten kifürkészhetetlen útjainak tudnák be, hogy az első utam pont a korábbi börtönöm régi igazgatójához vezetett. El kell ismernem tényleg rendkívül gonosz humorérzékről tesz tanúbizonyságot, hogy Isten a saját lázadó fia útjába terelt, de szerencsémre az opportunizmusom nem hagytam a Pokolban. Nem fenyegetett a deportálás, de azért biztos ami biztos alapon kihagsúlyoztam Lucifer számára, hogy sokkal több hasznomat látja idefent, mint odalent. Cserébe csupán annyit kértem tőle, hogy terelje az utamba a Constantinet.
Úgy tűnik, hogy szavatartó a vén patás. Vagy lehet pusztán szimpla véletlen is dolog, de egy újabb éjjeli dorbézolás utáni hazaúton egy ismerős alak sziluettje bontakozik ki előttem, amint átvágok a sikátoron.
A Silk Cut semmivel össze nem téveszthető szaga, az a jellegzetes testtartás, a piszkosszőke haj. Emlékszem, hogy annak idején majd megőrültem azokért a kék szemért és bár kicsit megbarázdálta az idő, de az arcéle még mindig olyan, amiért egy-két ember eladná a lelkét.
Majdnem elkapnak a nosztalgikus emlékek, de meglátom, hogy mit visel és egyből a helyére billen a fejem.
Még az a jellegzetes liverpooli akcentus sem tud visszarángatni a srámjának csodálásához.
- Nem megyek én sehová. - lépek hozzá közelebb és rágyújtok egy szál dohányra
Hagyom az öngyújtót égni, hadd lássak csak, hogy nem valami rémlátomás áll előtte.
- Van az sokkal több is. - kurtítom tovább a kettőnk közti távolságot és kihívóan az arcába fújon a cigaretta füstjét - Úgy hallom azóta is jó szokásod más holmijának einstadolása.
Előre nyúlok a szabad kezemmel és révetegen megigazgatom a ballonkabátja, az ÉN kabátom gallérját.
- Mondd csak nem kínoz néha a bűntudat amiatt amit a saját céljaid eléréséért tettél másokkal?

Heaven's a lie