Ghost from the past

Astra & John

Wretched and divine

Vannak napok, amikor az ember fent van, és vannak amikor lent. Rohadtul, mélyen lent a gödör alján. Na hát nekem ez utóbbiból kijutott bőven, hogy mit ne mondjak. Nem elég hogy itt ez a sötétség, és Lucifer aki a lelkemre áhítozik, még a rémképek is gyötörnek és egy elpuskázott akció miatt Newportban. Egy fiatal és önhitt mágus hibája miatt fáj a feje a rossz arcú piás fickónak itt Los Angelesben, az Angyalok - na persze - Városában. Méghogy angyalok, kellenek a fenének, tollas idegesítő lények. Mindenbe beledumálnak, de nem segítenek igazán semmit, és csak prédikálni képesek jóról és rosszról hogy mit kellene csinálni és hogyan. Minek? Az én lelkemnek már mindegy talán, hiszen még a jó érdekében is borzalmas dolgokat tettem, és azzal hogy megzsaroltam az Égi Urat, szerintem mindegyik szemében hatalmas szálka vagyok. Egy pofátlan varázsló aki még az éggel is szembemegy!
Igen, ez lennék én.
John Constantine.
Welcome!
- Még egyet, darling - intem közelebb magamhoz a felszolgálót, és egy újabb adag dupla scotch-ot kérek tőle. Ma este, le akarom inni magam a sárga föld alá is. Ennyit már csak megérdemlek én is nem? Astra elvesztésének az évfordulója van ma, és minden éjjel, minden percben hibáztatom magam, és küzdök hogy visszaszerezhessem a lelkét a pokolból, ahová nem tartozik. Az önhittségem miatt került oda, és Nergál nem hiszem hogy túl kedves lenne vele. Démon, ők erre nem képesek. Már eleget ittam hogy vizionálni kezdjek, és a látomásom elég kellemes. Egy magas, barna bőrű, telt keblű kis fehérnép telepedett le velem szembe, és most szórakozottan pillantok rá.
- Ismertem valakit, akire hasonnlítassz, love. Igaz, évekkel ezelőtt, de ha felnőtt lenne, pontosan így festene mint te - jegyzem meg neki, enyhe ködön keresztül. Sikerült őszintére innom mgam, nahát! Ez még nekem is új.
- De ő nincs itt, nem lehet, mert... Tudod, az én hibámból - teszem hozzá, aztán meghúzom a poharamat.
- Minthogy Ő nem lehetsz, ki vagy hát love? - teszem fel a nyilvánvaló kérdést, ahogy rágyújtok egy újabb rákrudacskára. Sűrű fehér füst folyik ki az ajkaim közül.

Astra & John

Pokolian magas tűsarkak fémesen rideg kopogása szaggatja a lebuj mocskos padlókövét. A sarkak hangja talán bele veszik a morajló, zenének éppen nem mondható nyekergésbe, az alkoholmámoros morgásokba és sörösüvegek csörömpölésébe. Szemek akadnak meg a kihívó, formás női alakon, ahogy földöntúli módon siklik a hétköznapi szemét között. Kátrány-fekete, dús haj omlik a fedetlen vállakra az aranybarna bőrön, ahogy egyenesen egy ballonkabátos fickó felé halad. Ördögien szép, mondhatni. Efféle jelzők keringenek a piás elmékben. Nem is nő ez - gondolják -, hanem egy igazi boszorkány. És ha tudnák, ó, mennyire fején találták a szöget!
Leülök, egyenesen vele szemben. A lábamat keresztbe teszem, a fekete latex megfeszül a combomon, a mellkasomon pedig ízléses csipkehálót alkot. Nem vesz észre egyből. Figyelem egy ideig, azt, hogy mivé züllött, s hogy miféle volt mindig is. Lehajt még egy pohárral, ekkor szúr csupán ki. Nézem a delíriumos ábrázatát, ahogy a szavak elő törnek belőle, olyan simán, ahogy az alkohol csúszik a torkán. Ajkaim pedig toxikus kis mosolyra húzódnak. Igen. Ez pontosan az a nap. Melyen a sorsom megpecsételődött. Ó, hát miért is ne? Megszólalok.
- Tudom, John. Nagyon jól tudom.
Felelem némi somolygást követően a szánalmas emberi hulladéknak.
Bal karomon fémes aranyszalag kígyózik, ami természetesen nem az, aminek látszik. Csuklómat pedig egy széles aranypánt ékesíti. Fekete és arany, ez a két szín határozza meg azt a nőt, akivé váltam.
- Ó, hogy ki vagyok? Hiszen nagyon jól tudod te azt, Johnny.
Kiszélesedik a mosolyom és karomat össze fonva hajolok az asztalra, hogy közelebb húzódjak hozzá, bármennyire is taszít. Egyenesen a szemébe nézek, igen... Had lássam a tébolyt vissza nevetni rám!
- A démonaid nem hagynak el, ott élnek az elmédben, és úgy látszik elég sokat ittál ahhoz, hogy megelevenedjenek!
Kacagnom kell, ahogy az elnyúló képét látom. De ez a kacaj cseppet sem nőiesen bájos vagy gyermekien lágy. Nem...ez a nevetés bizony a csúnya, gonosz boszorkány hahotája, melytől kirázza a halandókat a hideg s netán még néhány halhatatlant is.
- Na, de John...nem szégyelled magad, hogy ezen a napon, ilyen szemérmetlen ruhában fantáziálsz rólam? Hiszen csak egy kislány vagyok!
Tárom szét karjaim, ismét kissé eltávolodva tőle, kegyetlen pillantással, fejemet csóválva. Kíváncsian várom, mit reagál a kárhozott mágus.
Music ️️️Outfit

Astra & John

Wretched and divine

Ma éjjel mindent megteszek hogy az önsajnálat legmélyebb bugyraiba jussak, és nem érdekel semmi kazastrófa helyzet. Miért is érdekelne? Az egész életem egy hatalmas saját magát pusztító szerencsétlenség, még ha próbálok is jól kijönni belőle, nem sok mindent tudok felmutatni. Egy sötét kis kocsma füstös sarkában puszítom a jóféle scotch-ot, és egymás után tűnnek el a rákrudacskák is. Minek vigyázzak? Már majdnem teljesen mindegy, mit teszek. Amiért nem adom fel a harcot.... az Astra emléke. Az, ami volt, és az ami lehetett volna. Egy gyönyörű nő, akinek gondtalan élete lehetett volna, és úgy tűnik ittam eleget ahhoz hogy vízionáljam is magam előtt a felnőtt verziót. Oh, kínzó rémkép! Menj innen.
- Miért tudod? Te nem lehetsz ő, ő meghalt - húzom keserű mosolyra a számat mert az én hibám volt. Tudom jól. Nem tudtam megmenteni őt. Minden próbálkozásom sikertelen volt de nem adom fel a harcom. Nem érdekelnek az angyalok, a démonok... Astra lelkét vissza fogom szerezni. Ő jobbat érdemel egy ilyen végzetnél.
Megdörzsölöm az arcom ahogy a csodaszép víziót nézem ami előttem ül. Oh igen, pont ilyesmi lenne az ideálom. Nem szabadna erre gondolnom, mert minden negatív gondolat csak erősíti a démonaimat de hogy is tudnék nem gondolni erre? Ami az életemet kísérti hosszú évek óta?
- Oh nem, Astra nem lehetsz. A pokol nem adná vissza nekem csak így, szóval szép képzelet vagy de nem több - sóhajtok ki egy újabb adag fehér ködöt, de szurok fekete szemeim, nem vesztik szem elől. Nagyon valóságosnak tűnik.
- Kegyetlen boszorkány vagy te, love. A démonaim mindig velem vannak ez egyértelmű, bár lassan unom hogy mindig ők nyernek a pókerben - akasztófahumorom van, ezt nem tagadom és sok embert tudok vele az őrületbe kergetni mert annyira nem vevőek rá. Azt hiszik ez tragédia, és az élet szörnyű. Igazából egy utazás, amin minden ember csak átutazó, semmi sem állandó.
- Oh love, ennél sokkal durvább vízióim is voltak már. Miért szégyelném magam? Mér rég nem tudok ilyesmit. Kislány voltál... felnőhettél. Bármivé válhattél, és én semmit nem tehettem ellene. Vádolj csak love, buja boszorkány, gyerünk.... - hajolok előre kicsit én is hogy újabb adag italt töltsek az üvegből. Ma éjjel... mit bánom én... Ennél bolondabb nem leszek már. Holnap meg fájhat a fejem eléggé.

Astra & John

Wretched and divine

Van abban valami furán ellentmondásos, amikor az ember átkozott fia egy kis alkohollal akarja enyhíteni a lelkét mardosó érzéseket és eredményként az éri el, hogy egy közepesen súlyos depresszív epizód és némi érzékcsalódással jutalmazza őt a megkínzott elméje.
Még szerencse, hogy nem vagyok pap, mert elég csapnivaló lennék, elvégre az ilyen esetekből nem igazán szokásom tanulni.
Próbálom megőrízni a hidegvérem, ahogy a velem szemben ülő nőre nézek. Nem azért, mert minden épeszű, egészséges hormonrendszerrel rendelkező és libidóval rendelkező személyt helyből begerjesztene. A vonásai ismerősek és az alkohollal locsolt bűntudatom tüzét még jobban felszítják.
Talán meghaltam alkoholmérgezésben és ez lenne a Pokol? Illő büntetés lenne egy magamfajta megbízhatatlan svindler számára, hogy a legnagyobb hibámmal kínozzanak az örökkévalóságig.
- Ennél holtabb már nem is lehetne aranyom. – ül ki egy keserű vigyor az arcomra - De van egy olyan érzésem, hogy erről neked nem kell túl sokat mesélnem.
A kacaj, amit hallok válaszul egy kicsit jobban vesén metszett, mint azt bárkinek be merném vallani, de ez van, ha előmásznak az ember démonjai miután annyi alkoholt fogyaszt el pár óra alatt, mint ami a Sex Pistols egy heti fogyasztása volt.
- Tudod igazán sértő, hogy egy olyan hétpróbás szélhámosnak akarsz felvilágosítást tartani Nergálról, aki elsőkézből tapasztalta meg azt, hogy mire képes az minden hájjal megkent léhűtő. – villan fel narancssárgán egy koporsószög vége a számban, miközben egy karcos mosolyt villantok a látomásra – De hogy megnyugtassalak, volt olyan szemétláda az életemben, aki meg is érdemelte a wellness-hétvégét a Pokol Hotelben.
Akár a bosszúálló valódi, akár az ital által felszínre került bűntudatom manifesztációja, nem adom meg neki a lelki fájdalmam örömét.
Ismét egy gúnyos kacaj. Azt hiszi, hogy ezzel feltépi a régi sebeket, de az igazság az, hogy ezek a sebek sosem forrtak be. Csak megtanultam velük együtt élni. Amit meg megszokott az ember, az már nem bántja annyira.
- Nekem ugyan nem. – pöffentek el újra pár másodpercet az életemből egy korty stout társaságában – Ha valamit megtanultam az elmúlt pár évben aranyom, akkor az az, hogy a megváltás nem hullik bele az ember ölébe. Meg kell dolgozni érte.
Életem legnagyobb hibája azt hiszi, hogy szívemre veszem, ha gyötörni próbál. Meglepő, hogy a Pokolban töltött ennyi év után a naivitás még mindig nem veszett ki belőle.
- Olyan vagyok, mint a fehér cápa aranyom. Már nincs hova fejlődnöm. – ingerkedem vele kicsit látva, hogy milyen haraggal hajol bele a képembe – De hogy megnyugtassalak kedves Astra, mindig is az enyém leszel. Te leszel az életem legnagyobb hibája. Egy olyan hiba, aminek a kijavításáért az életem végéig fogok küzdeni.
Nem is volt olyan nehéz kibillenteni a lelki egyensúlyból szegénykémet. De a haraggal fel is adta azt, hogy irányítson.
- Beszélgess egy kicsit az unokahúgommal Gemmával. Ő se a törékeny szívéről híres. Talán tanulhatnál tőle valamit
Azt meg kell adni, hogy akár az elmém szórakozik velem, akár a karma próbálja behajtani rajtam a fiatalságom ostobaságának az árát, igen csábító formában teszi.
- Ez a védjegyem kedves. – kacsintok rá – Momdhatni, hogy szakmai ártalom. De pont emiatt ismerem is a démonaimat.
Előhalászom a kabátom zsebőből a halál adagolót, kirázok belőle egy szálat és Astra felé nyújtom. Ha már miattam került a Pokolra nem fog sokat nyomni a latban, hogy tőlem kapja az első bűzdezodort.
- Ha kapnék egy pennyt, akárhányszor valaki ezzel fenyeget, annyi pénzem lenne, hogy már megvásároltam volna a koronát a királynő fejéről. – nézek kihívóan a lány szemeibe – Több kell ahhoz, hogy megijesz engem aranyom. De, ha már itt vagy, mesélhetnél egy kicsit arról, hogy mi volt veled odalent. Meg, hogy mit tervezget Nergál.

John & Astra

Enyhén oldalra billentem a fejem, miközben az emberi szemét mintapéldája tárulkozik elém, a lehető legmélyebbre süllyedve, a delirium tremens szakadékának mezsgyéjén. A kárhozat már adott. Csupán idő kérdése. És én minden egyes mocskos gondolatot kiolvasok a darabokra hullott elméjéből. Bűntudat és vágy perverz egyvelege. Messziről bűzlik tőle, ahogy a megalapozott önutálattól is.
- Ó-Ó Johnny... mi lenne, ha azt mondanám, hogy csak szeretnéd, hogy halott legyek? A halálnál rosszabb dolgok is várhatnak egy lányra, főleg a Pokolban. De te ezt pontosan jól tudod.
Hangom fájdalmasan kéjes és kegyetlen egy ízben. Kiélvezem, hogy kínozhatom, nem hagyhatom, hogy azzal nyugtatgassa magát magányos óráin, hogy meghaltam. Ha így lenne, legalább a fizikai testemről elmondhatnánk, hogy békében nyugszik, férgek eszik, többé nem fájhat semmi. De nem ez lett a sorsom, akkor nem ülnék itt, vele szemben, ugyebár. Nevetnem kell! És hamarosan a halandó világ is megismeri az Arany Boszorkány kacaját, amit csakis Johnnak köszönhetnek majd!
- Nem az a baj veled, Johnny fiú, hogy nem tudsz, hanem az, hogy szeretnéd az öntudatlanságba ringatni magadat. De én ezt nem hagyhatom. Emlékezz csak, képzeld csak el újra és újra, mit tett velem Nergal és az a sok-sok démon, azzal az ártatlan és meggyötört kislánnyal...
Sóhajtom neki az asztal másik végéről fájdalmasan, tökéletesen játszva a szerepet, amit ő maga választott nekem erre az estére és ami pompás összhangban van a kedélyemmel is.
- Ejnye-bejnye, ismét vigasztalni szeretnéd magad, bizonyítani, hogy mennyi pokoltölteléket küldtél vissza az Alvilágba, de magadnak sem hiszed ezt el, ugye? Hogy ilyen egyszerűen egyenlíthetnéd a számlát. Hiszen ha így lenne, akkor nem fojtanád alkoholba magad. Akkor nem velem beszélgetnél.
A felkaromon feszülő arany dísz pedig mintha kígyózni kezdene, s ki tudja, a szeme káprázik-e? Hiszen éppen most mászom közelebb hozzá, hiszen ezért jöttem, hogy megnézzem magamnak. Hogy egy kicsit megnyomjam azt a bizonyos gennyedző, elfertőződött és soha be nem hegedő sebet, amit az elvesztésem okozott neki. Pontosabban, a saját kudarca az, ami fáj, az önsajnálattól üszkösödik, hiszen alig voltam több, mint idegen számára, csak egy gyerek, akinek az apjától akart valamit. Egy figura a háttérben, akár egy báb vagy statiszta. És éppen ez okozza majd a vesztét, csak még nem tudja. Mondhatnám, hogy szinte sajnálom, de bődületes egy hazugság volna.
- Igen, az emberek megdolgozhatnak érte, hogy méltóvá váljanak. De te nem egy egyszerű ember vagy, hanem egy mágus, és a méltóság sem az erényed, valljuk be.
Karjaimat széttárom, hiszen semmit sem tehetünk az ügy érdekében. Nekem pedig kedvem lenne a maradék reményét is elvenni tőle.
- Ez lennék számodra, "A Hiba", akiért kárhoztatod magad? Nem látod, hogy még most is tárgyiasítasz? Mivel volnál te jobb bármelyik démonnál?
A sarkamra ülök előtte, a sörtől bűzlő asztal tetején, enyhén felvont szemöldökkel, lesújtó pillantást vetve rá. Érzi már, a parfümöm émelyítően édes illatát? Sejti már, hogy valami nem stimmel? Irreleváns.
- Megpróbálhatsz elbújni az arroganciád mögé, az... mit sem változtat a tényeken. Az eljövendőn.
Szinte sóhajtom a szavakat, míg arcom mosolyra nem torzul. A Nevető Mágus pedig hozza a formáját, akasztófa vigyorát. Kacsint és én oly szívesen  kanalaznám ki azokat a szemeket... de hová is gondolok, csak nem rossz hatással voltak rám a démonok? A bosszú egészen másként édes igazán. Had bízza csak el magát, ahogyan azt mindig teszi. Én kiélvezem a bukásának minden egyes pillanatát. Ha egy valamire megtanított a Pokol, akkor az a türelem. Így hát, ismét közelebb hajolok hozzá, mikor egy szál Silk Cut-ot nyújt nekem, pont, ahogy a rossz lányoknak szokás. Telt ajkaim elnyílnak, ahogy a dohányhoz közelítek, de még mielőtt számmal el is venném azt, hirtelen meggyullad az a bizonyos koporsószeg kedvenc warlockunk ujjai között. Nem állhattam meg, ördögien játékos kislány tudok lenni, ha éppen úgy hozza a kedvem. Egyik kezem pontosan így teszem a szám elé. Gyermekien gonosz kuncogással kísérve.
- Ez igaz. A különbség viszont az, hogy ők csupán üresen fecsegtek.
El kell ismernem, ki ne akarná John fejét karón látni? A többség pedig ezt szív melengetően köpte a képébe, nem is egyszer, de inkább kétszer.
- Ó, kíváncsi vagy? Valóban nincs ötleted?
Teátrális meglepettséggel pillogok rá és nemes egyszerűséggel fekszek végig előtte az asztalon, oldalvást, felkönyökölve és úgy tartva a fejemet. Mintha valóban érdekelne és a szívemen viselném az ő kis gondolatait.