Kayla & Tom - Oldozz fel Atyám.....

Tom & Kayla©

Imádom LA-t.  Noha nemrég tettem be a lábam a város kapuján, úgy érzem, hazajöttem. Életem során sok mindent kipróbáltam már, kezdve a csendes kis városi élettől, egészen egy drog tanyáig jutva, mégsem volt elég. Nekem soha semmi nem elég.
Megkondulnak a harangok, nekem meg egy semmi jót nem sejtető mosoly kúszik az arcomra, hisz.... rég gyóntam már, Isten házába pedig bárki betérhet, nem? Elindulok hát, napszemüvegem fél arcom eltakarja, és modelleket megszégyenítva tipegek. A nap sugarai mellett, az engem vizslató tekintetekben is fürdök, és nagyon élvezem.
Mindig is ilyen voltam. Kirívó személyiség, aki először a mennybe repít, hogy aztán szinte azonnal a pokolba taszítson, és ott is hagyjon. Sose fogom megérteni a hozzám hasonlókat. Ők arra gondolnak, nem tartoznak sehová, ezzel mérgezik magukat, míg én úgy látom, minden ajtó nyitva van előttem, és élvezem azt az életet, amit kaptam. Talán ez olyan nehéz másoknak. Elfogadni, hogy nem kereshetnek bűn bakot, nem foghatják senkire, nem hibáztathatnak senkit, ha rosszat tesznek. Nem mondhatják, hogy megszállta őket az ördög, hisz az végig ott volt velük. Nem tehetik meg, hogy csak besétálnak Isten házába feloldozásért... vagyis, megtehetik, én is megteszem, de tudom feleslegesen, mert nekem jár a feloldozás, hisz egy eredendően romlott kapcsolat gyümölcse vagyok. Egy olyan szexből származom, aminek sose szabadott volna megtörténnie, és hiába rejteném el a jeleket, nem lehet, a kettőség, a bennem lévő jó és rossz körülleng.
Sokan vannak, így kicsit megtornásztatva Isten adta tehetségem, gyorsan ki is ürítem a templomot. S mikor az atya kilép a tizenkét kölyökkel mögötte, szembesülhet azzal, hogy a padban csak én ülök. Azzal a bájos mosollyal, meg a napszemüveggel az arcomon, ami nem engedi megmutatni neki, szemem villanását.  

Péntek van, a bűnbánat és böjt napja, szóval ma is gyóntatok. Megszabadítom az emberek lelkét a terheiktől, az Istentől rám ruházott hatalomnál fogva. Nem egy kollégám rühelli ezt a papi szolgálatot, de én úgy fogom fel, hogy ezzel is segítek az emberek terheit cipelni és szolgálom az Urat. Főleg, hogy sokan inkább lelki vezetésért jönnek, ami különös szívügyem. Így hát, legyűrve az esetleges fáradságot, kilépek a sekrestyéből, hogy felmérjem a terepet. Mikor a gyerekekkel bementem, szép számmal akadtak feloldozásukat váró hívek. Most azonban...szinte egy lélek sincs a padokban. Csupán egy fiatal lány. Meglepettségem talán ki is ül az arcomra, ahogy a vidám gyerekek elszaladnak mellettem. Intek nekik, a közeli általános iskolából jöttek, pár szót fűzök is némelyikhez. Az egyik lurkó még vissza szalad, hogy szorosan átölelje a derekam, mire én megkócolom a gyerkőc haját. Csicsergő-lelkendező hangjuk betölti a templomot, amíg ki nem sétálnak az ajtón. Immáron magam maradtam, kettesben a napszemüveges nővel. Rá emelem a tekintetem, fekete inget viselek kolláréval, a balomban pedig ott lóg a papi stóla, amit a gyóntatás  ideje alatt szoktam a nyakamba tenni. Mosollyal az arcomon indulok meg a felé a bizonyos pad felé.
- Úgy érzem, most a társaságomra lenne szükséged. Mond csak, miben segíthetek?
Kérdezem a szivárvány hajú, felettébb különös hölgyeményt, mert ösztöneim azt súgják, nem véletlenül ücsörög itt. Erről mosolya is árulkodik, na meg a tekintete, amit bár a sötét lencse eltakar, még is éreztem magamon, szinte perzselt.