Világleírások

A Mennyország az első dimenzió, amit Isten létre hozott. Ez az a világ, amelyben a családjával és az arra méltó, kiválasztott lelkekkel él. A Menny három részre osztható: Bronzváros, Ezüstváros és Aranytorony.
Ezen régiók körkörösen egymásba ágyazottak. A legtágabb és egyben legkülső, végtelen határt Bronzváros képezi. Itt honolnak azon emberi lelkek, akik életükkel kiérdemelték Isten bizalmát. Bronzváros kapuját hívják a halandó világban a Mennyország Kapujának és az elképzelésekkel szemben nem aranyból, hanem bronzból készült. Angyalok őrzik, így csupán az lépheti át a Mennyek küszöbét, akik isteni parancsra bebocsátást nyer. A város első ránézésre rendkívül hasonlít a Földre, az emberek által ismert világra. Így a szerencsések, haláluk után egy ismerős helyre kerülnek, azzal a különbséggel, hogy a Mennyben tökéletesség és harmónia uralkodik. Mivel a város határai a végtelenbe nyúlnak, így minden megtalálható itt, ami az üdvözült lelkek boldogsága lehet. Arra azonban tekintettel, hogy az örök életet élők lelkei a jutalmul kapott romolhatatlan testük templomában élnek tovább emberi szükségletek nélkül. Így tulajdonképpen hasonlóvá válnak az angyalokhoz, de még sem válnak azzá. Az emberek itt örökké tartó szeretetben és eufóriában élnek. Véget nem érő boldogságot és teljes elégedettséget éreznek. Vissza tértek ugyanis mennyei Atyjukhoz, akivel lelkük a születés előtt itt élt összhangban. Már ennek ténye elégedettséggel tölti el a polgárok lelkét, de szabad akaratuk révén azt tesznek, ami jól esik nekik. Egyesek a város szívében levő tavon keresztül nézik földi szeretteiket, mások sétálnak az erdőben vagy éppen moziba mennek. Ha az ember szívesen látogatna olyan helyre, ahová földi élete során nem juthatott el, erre is van mód, az adott célállomás mennyei megfelelőjét bizonyosan megleli a városban. Ehhez elég, ha arra a helyre gondol, hiszen Bronzváros határtalan, ezért gondolati teleportálással is képesek az itteniek utazni. Bár emberi tökéletlenségek már nem kötik a városlakókat, de az embereket megnyugtatják a megszokások, így vannak lakóépületek is, bár szükség valójában nem lenne rájuk. Ezek többnyire parkos területeken található, meleg otthonok, de határt csak az emberi kreativitás szabadhat, így bárhol és bármilyen házban élhet az egyén, ahogy csak kívánja. Ha valaki például magányos típus, hát nem kell lakóközösségben élnie. Mivel ez a város az igaz lelkek jutalma, ezért nem csak küllemében elégíti ki bármely emberi igényt, de a klímája terén is. Forró tengerpart és hűvös síparadicsom egyaránt teret nyer, ahogyan a nappalok és éjszakák váltakozása vagy éppen stagnálása is.
A város közepén található egy színezüst híd, ez vezet a következő városba, Ezüstvárosba, ami az angyalok hona. Bárki a kedvére utazhat a két város között, így kapura sincsen szükség, hiszen immáron az égiekkel lehetnek a szerencsés, jótét lelkek. Az angyalok városának határát, az átjáró Ezüstváros felőli oldalán két monumentális angyalszobor jelzi fehér kőből. Örök nappal uralkodik, szikrázó világosság, napkorong nélkül, hiszen maga Isten fényessége fürdeti fényárban a várost. Ez maga az Atya szeretete, minek okán kellemes melegségként érzékelhető. A látvány szemet gyönyörködtető: Ezüstfehér növényzet, kristály-szerű s többnyire füves. Jellemzőek a vízesések, csobogók, tavak és patakok. A városban különféle funkciót ellátó, egységesen fehér színű épületek is láthatók teraszokkal, oszlopokkal, kupolákkal, gótikus kapukkal és ablaknyílásokkal. Ilyenek például a hangverseny szentélyek vagy más, művészeteknek és főként égi muzsikának szentelt létesítmények vagy a harci képzést biztosító csarnokok. A lakóépületek jellemzően tágas vízcsepp alakúak, melyek szorosan egymáson és egymás mellett helyezkednek el, már-már össze olvadva. A különleges épületek gyűrűjétől közrefogva pedig ott magasodik Aranytorony, Isten székhelye, mit korábban hitvesével, a Teremtés Istennőjével osztott meg. Eme rendkívül kecses építmény oly magas, hogy nem látszik a teteje, s még az angyalok sem képesek olyan magasra szállni, hogy elérjék. Ha a Mindenható valamely angyalát szólítja, akkor a Torony belsejében, a pretóriumban történik meg ez a találkozás. De ez az égi palota megannyi szobát rejt még a tróntermen kívül. Ilyen különleges „terem” a főterem alatt húzódó Lélek Bölcső, ahol a még meg nem fogant emberek lelkei várakoznak, hogy eljöjjön az ő idejük s a palota alatt leszállhassanak a nekik kijelölt földi testükbe.

Felhívjuk a játékosok figyelmét, hogy lehetőség van halott (Mennylakó) karakterek alkotására, akár egy híres történelmi személy kijátszására is!

A Pokol a harmadik birodalom, amit Isten megalkotott. Eme dimenziót a haragjának, dühének és az emberiségben való csalódásának manifesztációja.
Halandó magától nem juthat be a Pokol Kapuján. És nem valószínű, hogy bárki józan ésszel ilyesmit áhítana. Belépni csak az tud, aki halálát követően az örök kárhozatra ítéltetik Isten parancsainak megszegéséért. Ellenben van alternatív módja is a Pokolra jutásnak: ha egy démon vagy maga a Sátán hurcol le valakit magával.
A Pokol egy monumentális, az érkezők nagy száma miatt folyamatosan táguló börtönvilág. Felépítését tekintve rendkívül heterogén. Négy nagy egységre bontható, melyek egy központi "magból" indulnak ki. A négy albirodalom, valamint a Pokol Kapuja és az innen eredő, végtelennek ható átvezető "folyosó", egy pentagramot adna ki felülnézetből, ha a sarokpontjaikat összekötjük. A pentagramot pedig a Semmi öleli körül, az Elemi Sötétség nyaldossa partjait.
A Pokol Kapuja egy hatalmas, szemmel láthatóan tömör és nehéz fémkapura emlékeztet, melyet elrettentő, eleven domborművek díszítenek. Ezek a mozgó alakok kínlódó lelkek és kárörvendő démonok művészi megformálásai, mint egy elő vetítik az érkező sorsát. Felette pedig a következő felirat olvasható:


A Kaput kívül nem őrzik őrök, mert erre nincs is szükség. Ez itt az Első Bukott királysága, aki a mágia mesteri űzője - olyan varázslatok és bűbájok, valamint átkok védik hát a Kaput, amiket senki ember fia nem tudott eddig megtörni azok közül, akik Pokolba taszíttattak. Érdekes kérdést vet fel, hogy Constantine vajon ki tudna-e jutni, át tudna-e jutni a varázslatokon. Amint a kapu megnyílik, sötét félhomály köszönti az érkezőt, arcát hűvösség csapja meg és hamu-szerű pernye szállingózik. Az út a központi Vesztő Térre, a Pokol "magjába" fagyos, hosszadalmas és kétségbe ejtő. Zord északi szél támad ezen a részen olykor és különös, kísérteties hangok zaklatják fel első ízben a bűnöst. Ezt az utat - a Vezeklés Útját - a kárhozottnak magának kell megjárnia, nincs ki vezesse, legalább is ő maga úgy hiszi, magában van. Valójában a Pokol, mint egyfajta "tudat", irányítja az új elítéltet, a neki szánt hely felé. Ez a Pokol Öntudata, mi csak félig meddig tekinthető valós tudatosságnak, hiszen nem élőlényről, hanem egy dimenzióról beszélünk. Ha az elveszett lélek megérkezik a Térre, ott a Révész várja. Tévhitekkel ellentétben a Révész nem egy misztikus entitás, aki egy folyón segíti át a halandót a Túlvilágra, hanem egy démon, aki a Pokol központjából vezeti el a holtat a számára kijelölt helyre. Ez az Alvilág négy albirodalma közül kettő lehet: Örökéj vagy Tisztítótűz.

Örökéj
Örökéj a pentagram jobb alsó csúcsát képező világrész, ami az egyén személyes pokla. Ez három dolgot jelenthet:

Bűntudat
Egy részt a bűntudat kivetülése lehet, minek révén a bűnhődő lélek saját magát zárja el egy önkárhoztazó jelenésbe. Ez lehet egy konkrét emlék, ami nyomasztja az illetőt vagy egy fiktív szituáció, amivel önmagát marcangolhatja. A közös mindig az, hogy ezek ördögi körré válnak. Nincs kiút.

Egyedi pokol
Másrészt vannak emberek, akiknek konkrét elképzelésük van a saját kis poklukról. Ők képesek magukat öntudatlanul is bezárni ebbe a szörnyű fantáziaképbe.

Démoni csapda
Végül unatkozó vagy kevéssé unatkozó démonok szórakozási formája, hogy a bűnös lelket egy általuk kreált csapdába űzik, ami egyfajta rémálomként funkcionál. Hasonló tehát ahhoz, mint amit a saját bűntudata hatására tesz magával az emberi lélek, csak itt a démon irányít kénye-kedve szerint.

Örökéj nevét a végtelen éjszakáról kapta, ami erre az albirodalom jellemző. Feketeség és rideg kőépítmények labirintusa, ezek a személyre szabott cellák, melyek lengő fémajtaját megbűvölt láncok borítják, hogy a lélek még véletlenül se tévedhessen ki. E területen folyik továbbá az Akherón, az Örömtelen folyó, mely nyomasztó sírdogálást hallat a partja közelében. Vizét pedig a bűnösök könnye képezi. Aki túl közel merészkedik, vigasztalhatatlan letargiába zuhan.

Tisztítótűz
A Purgatórium a halandók naiv és pontatlan hite szerint egy harmadik hely, ahová az elhunyt lelke kerülhet a Menny és a Pokol után. Szerintük ide kerülnek azok, akik lelke nem elég tiszta ahhoz, hogy üdvözüljenek, de nem is olyan szennyes, hogy elkárhozzanak. A tisztítótűzben viszont megtisztulhatnak és a lélek tovább léphet a Mennyországba. Mindez azonban önáltatás. A Purgatórium, mint olyan, nem létezik. Az igazi Tisztítótűz a Pokol szerves része, mi több, legkegyetlenebb pontja, ahonnan a kárhozott lelkek sosem szabadulhatnak. Körül öleli a Phlegethón, az Égő nevet viselő folyó, amin csak az Ördög és démonai képesek átlépni sértetlenül. Víztükrét karmazsin lángnyelvek borítják, és elviselhetetlen hőséget áraszt, tűzgyűrűbe zárva a büntetésüket itt töltőket. A Tisztítótűz a kínzás központja, bele értve a testi-lelki kínt. Ez a birodalom tehát a gyötrelmek helye, ami kizárólag arra hivatott, hogy a kárhozottak szenvedését a végletekig fokozza s űzze. Minden halandó képzeletet felülmúló kínzóeszközök és kínzási módok várnak itt mindarra, aki megérdemli keserves büntetését. Ez az ördögi hely a pentagram bal alsó csúcsát képezi a Pokol felépítése alapján.

Hamuvár
A démonok és bukott angyalok hona, elhelyezkedését tekintve a pentagram jobb felső csúcsában található. A két alsó szárhoz képest magaslatnak tekinthető, ahol sűrű hamu hullik alá. Innen sodródik le, a Vezeklés Útjára a pernye. Ez az albirodalom szintén hatalmas és változatos. Keresztülszeli a területet a Kókütosz, azaz Jajgatás néven ismeretes elátkozott folyó. Ez a Pokol alsóbb bugyraiban vergődő, elkárhozott lelkek sikolyait továbbítja az alvilág lényeihez, hogy legyen egy kis zene a füleiknek, ha éppen nem a bűnösök büntetését végzik. Ez a folyó választja ketté a Bukottak és a démonok felségterületét. A medertől balra az angyalok vetették meg a lábukat, míg a szemközti oldalon Lucifer teremtményei. Samael testvérei önálló városállamhoz hasonlóan rendezkedtek be és megpróbáltak a körülményekhez képest hasonló életszínvonalat kialakítani, mint amihez otthonukban szoktak. Így az ő provinciájuk mint egy a mennybéli Ezüstváros pokoli megfelelője, torz tükörképe. Birtokukra sokszor Gyémántvárosként utalnak, ahonnan a pernyét és szürkületet egy mágikus kupolával képesek kizárni.
A démonok saját övezetüket nagyrészt saját ízlésük szerint alakítják, már amelyek képesek ilyen szintű mágiára. Több nagyobb egységre tagolódik vidékük, mivel a legerősebb pokolfajzatok külön „udvart” alakítottak ki maguknak, mint egy „birodalmat”, ahol – ha a Pokol Királya éppen nincs a közelben, természetesen – ők az urak. Várakat húztak fel maguknak és közvetlen környezetüket kedvükre formálják. A hatalmasságok területei jól elkülönülnek egymástól, de viszonyuk változó, egymás közt rivalizálnak és háborúznak is olykor. Ránézésre a pokoli teremtmények területe emlékeztet az emberi világ egy letűnt korból származó interpretációjára, de ezt mintha egy szürke függönyön keresztül szemlélnénk. Sűrű erdők és hol megbújt, hol kimagasló, masszív várak a jellemzőek, na és a nagy távolságok. E mellett azonban a démonok saját szórakoztatásukra már eddig is szép számmal hoztak létre különféle dolgokat, helyeket, épületeket és eszközöket.

Bíborhon
A Pokol legmagasabb pontja, a pentagram bal felső csúcsát képező térség, magának a Sátánnak a rezidenciája. Messze esik a Pokol többi részétől, még is jól láthatóan fölébe magasodik a messzeségben. Egy folyó csörgedezik arra, felfelé, színe a bíbor és a kátrány árnyalataiban játszik s neve a Sztüx, azaz Gyűlölt. A hegy tetején pedig egy hatalmas kastély áll, az Ördög palotája. Kívülről pompás, de zord. Két vörös Nap világítja meg, lidérces fényben úsztatva a Fényhozó lakhelyét. Belseje, mit nem sok szem pillanthatott meg ez idáig, káprázatos, művészi alkotásokkal teli. Az egyetlen dolog a Pokolban, ami szemet gyönyörködtetőnek mondhatni. De ez a palota csupán Lucifer osztályrésze, szépségét az itt lakók nem ismerhetik meg.

Az idő a Pokolban is telik. Csakhogy sokkal lassabban: Egy nap a Pokolban pusztán egyetlen perc a Földön.

Felhívjuk a játékosok figyelmét, hogy lehetőség van halott (Pokollakó) karakterek alkotására, akár egy híres történelmi személy kijátszására is! Pl. Dante, Nero stb

Mindig is az volt.

Létezésem első pillanata óta ott lebegett felettem, mint egy akasztófa, egy baljós árny, mely halált hoz, megsemmisülést – a semmit. Bár akkoriban nem láttam túl azon a fényességen, mely engem is körül ölelt, melengetett, megbabonázott, védelmezett. Nem láttam túl rajta, mert Ő volt minden. Minden szívdobbanás, lehelet és szempillantás. Csak Ő létezett. Ő és én. És egyek lettünk, mert nem lehetett máshogy. Úgy fonódott össze létünk, életünk, fényünk, mint ahogyan az első fák ágai fonódtak egymásba. Kétségbeesetten kapaszkodva, nyújtózva az életed adó fény felé. Egymás melegségéből táplálkozva, elveszni egymásban, olyannyira, hogy azt se tudtuk hol kezdődik Ő és hol érek véget én. Soha nem éreztem magam boldogabbnak, soha nem éreztem magam nagyobb biztonságban, soha nem éreztem magam teljesebbnek, mint mikor az övé voltam, s Ő az enyém. Mikor két szív egyszerre dobbant s virágba borult a Menny.


Már alig emlékszem mosolyára. Lehetséges ez? Hogy valamilyen gonosz erő elhomályosítsa emlékeimet? Mi lehet ilyen hatalmas, hogy ködöt vonjon elmémre? Hogy képes legyen megbénítani a lelkem? Elvenni darabokat, szépen lassan, amíg már megszűnök létezni?

Nem tudok mozogni. Nem érzek semmit. Nincs se fény, se lég, se érzékelés. Még saját lényem sem érzem. Hol a fény? Hol az otthon? Hol a melegség? Hol van bármi is?

„Mi ez a hely?” Egy ismerős hang. Régről. Oly familiáris. Valahol pedig mégsem az.

„Hát a Semmi. Egyelőre.” Egy másik hang is felcsendül az üresnek vélt gondolatvilágban. Ez már közel sem idegen. Ha ajkaim lennének, elmosolyodnék. Bár az eddig elnyomott emóciókból, lassan a keserűség az, ami legelőször fel-feltör a mélyből. Aztán valami más is. Bánat. Gyásszal keveredő, tompa dühbe göngyölt belülről karmokat növesztő tüskés és jéghideg fájdalom.

Megint elvette. Megint elvesztettem. Most már mindörökre.

Ilyen érzés lehet meghalni. Mikor elveszi ezt tőlem. Ez lehet a halál: szeretetének hiánya. Az Ő hiánya. A gyermekeink hiánya.

Haldoklom.

Végre megértettem. Végtelen emberöltők után:

Nem a halál fáj, hanem a szeretet.

Hát legyen. Jöjjön el értem a Sötétség. Keserű csókja talán megvált majd. Jöjjön a semmi. Jöjjön a megsemmisülés, hogy többet ne fájhasson. Hogy ne kínozzon se harag, se féltés, se magány.

Elmerülök. Zuhannék, de nincs hova. Itt nincsen semmi.

Vajon tudják… a gyermekeim, hogy soha nem lesznek egyedül? Hogy születésük pillanatától a szívem bennük dobog tovább? Tudják, hogy jobban szeretem őket mindennél? Hogy ő általuk született meg maga a szeretet? Bár tudnák!

Ha lenne még testem, azt most sírógörcs rázná. Ha lenne még hangom, sikolyom töltené meg ezt a végtelen semmit. De nincs se testem, se hangom. Én sem vagyok szinte már.


„Jól tudod, hogy mindent értünk, a családunkért tettem” – hosszú idő után Charlotte Richards hangja ismét felmorajlott gondolataim falai közt. Távolinak tűnt. Messzinek. Nem is tűnt a sajátomnak. De hát- nem is volt soha az.

„A családunkért….” – ismételgette aztán egy másik hang, amely szinte már feledésbe merült, mégis az Idők kezdete óta ismertem. Az én hangom. Az volt valaha. Talán még most is az lenne, ha nem bénítana meg ennek a világnak végtelen feketesége.

„Hiszen kihasználtál! Chloe-t is!” – egy másik hang, egy szeretett hang, fájdalommal és csalódással teli. A lelkem mélyéig hatol, szanaszét szaggatja a már nem hús és vér szívem.

Én nem--- Suttogtam volna bele a dermesztő sötétségbe, de nem voltam képes rá. Nem hagyta el szó az ajkaim, az ajkakat, melyek már csak fényből és csodából álltak. Még soha nem éreztem magam ily erőtlennek.
Apátok… Ő…. Mindig Ő…

A fáradtság helyét tomboló harag vette át. Lángoló harag, mely oly hevesen égetett belülről, hogy szinte engem is felperzselt.

„Hiszen nálunk van a Kard! Végre-valahára bosszút állhatunk! Elpusztíthatjuk Őt! Végre haza mehetünk!” Ismét Charlotte hangja hallatszott a fejemben. Egyre hangosabban. Kétségbeesetten.  A Kard! Ott volt a Kard! A Kard, ami még Őt is--- akár Őt is képes lenne kitörölni a Mindenség színpadáról! Őt, aki által maga a Mindenség lett. Nem lenne ironikus? Nem lenne gyönyörű?

Éles fájdalom hasított aztán lényembe. Bár megannyi tudás birtokában vagyok, nem voltam képes értelmezni, honnan jöhetett. Test hiányában, mi sajoghat? Mi okozhat ekkora kínt? Fájhat így a létezés?

Ismét sötétségbe merültem. Csendbe. Szinte már megérintette a béke. Aztán ismét hangok kezdtek gyötörni.

„…Tehát ideje előre lépned, anya. Még ha többé nem is látjuk egymást.” csengett Samael hangja a távolban, megtört mosolya felsejlett emlékeim zavaros tükrében. Semmire nem vágytam jobban, minthogy viszont láthassam őt. Nem csak álmaimban, nem csak eme kínzó bevillanásokban, hanem ebben a valóságban is.

„Lucifer, ne! Ne! NEEEEE!” Hasította meg aztán a csendet könyörgésem, miután ismét hintaként zuhantam az eszméletből az eszméletlenség áldásos érzéketlenségébe. Hol visszatért belém tudatom, hol magával ragadt az árnyak világa. Mennyi ideig lebegtem lét és nemlét között, azt talán még Ő sem tudna volna megmondani. Talán van, amit az Ő szeme sem képes meglátni. Ezzel áltatom magam. Hogy talán létezhet olyan élet, ahol nem szűnök meg lenni, csak azért, mert a minket összekötő láthatatlan lánc milliónyi darabokra szakadt. Hogy van, ahol elrejtőzhetem, ahol van új kezdet, ahol van fény, mely nélküle is képes szikrázni.

De ez mind csak ábránd, nemde? Mert hát létezhet a Hold a Nap nélkül? Doboghat a szív vér nélkül? Megvirradhat a hajnal fény nélkül?

„Kérlek, legyen világosság!” Egy ima ránt vissza a valóságba, mielőtt a melankólia hullámai teljesen maguk alá gyűrnek. Ismét kapok levegőt. Bár nem tudom hogyan lehetséges, de érzem, hogy megtölt valami élettel, erővel—reménnyel.


Lelki szemeim könnyekkel telnek, vérem énekelni kezd. Kell, hogy legyen fényesség túl a halálon, túl a fájdalmon, túl ezen a végtelen sötétségen.

Legyen hát~!

Egy imából lett sóhaj, egy kívánság: fényt fakasztani, ahol az sosem volt.

Én Fényhozóm, édes kisfiam. Sehol sem volt helyed a világon.
Kivetett magából a Menny, elűzött a Pokol, megbéklyózott a Föld.
Legyen számodra hely, ahová elmenekülhetsz, ha világod egy napon darabjaira hullik.

Fényem pedig szétárad. Ismét érzem. Látom is. Színe arany, akár a búzaföldek a nyári forróságban, s betölt mindent körülöttem. Lassan, de biztosan elárasztja ezt a szférát, megfosztva a sötétség jéghideg pusztaságától. Mert így kellett lennie, mert ezt kérte a fiam, mert nem engedhetem el azt az életet, ami nekem adatott. Ez talán az utolsó dolog, ami még összeköt minket Kedvesem. A fájdalom, hogy élek. Hadd fájjon hát – hagyom.

Távozz hát, Sötétség, Te pusztító semmi! Én vagyok a Fény, miattam kényszerülsz örök száműzetésbe. Hát távozz!

A végtelen űrt betöltő sötétség pedig az isteni parancsszóra visszahúzódik, akár csak a legmélyebb óceán apálykor. Akár csak a Vörös-tenger Mózes lábainál úgy nyílik ketté a feketeség, és telik meg fényességgel.

Égj hát szívem, égj reményem fénye! Porlaszd hamuvá a régit, hogy az óvilág sebeiből virágozzon ki az új mindenség!

Vérvörös és narancsszínű lángok csaptak fel aztán körülöttem. Haragom szította egyre magasabbra őket, s még a kénköves Pokol sem látott nálunk pusztítóbbakat. Felperzselte a földet, mely a semmiből képződni látszott. Mindenhol fekete és bíbor színek cikáztak, az elszenesedett talaj táncra kelt a lángnyelvekkel, egyre csak izzott a lég és égett a tűz, szinte lávává olvasztva mindent.
Forróság öntött el, majd végig söpört rajtam a hűvös felismerés. Talán a saját személyes Poklom rabja lettem ismét. Talán ez a Vég. Talán ezt érdemlem. Lehet, hogy Lucifer tévedett, és ez is csak egy börtön. Az Ő egyik kegyetlen tréfája. A büntetésem, mely nem érhet véget. Talán számomra nincs más hely, mint az Ő oldala, vagy a kárhozat legmélyebb bugyra.

Míg az új világom lángokban állt – s vele együtt a lelkem is -, alaktalan ajkaim szavakat formáztak. Ezredévek után először hallattam hangom, alig törve meg a csendet, mely ezt a szférát eddig uralta. „Ó, mondd, miért hagytál el engem?”
Egy suttogás nem több, és mégis a mindenségben visszhangzott, ahogy a belőlem feltörő érzelmek, a kétségbeesés és vágyakozás kiült az arcomra. A fényből formált, megkínzott vonások emberi arccá torzultak a lelki kínok szövőszékén. S így csordulhatott könny a szemekből, melyek zafírokat idézve ragyogtak a körülöttem kígyózó lángok fényében. Csorogtak, ömlöttek, teljesen eláztatták a porcelánszerű orcákat, melyeket maga a Mindenható sem formálhatott volna szebbre, tökéletesebbre. Mégis, minden szépség ellenére térdre rogyott a test, mely minden látszat ellenére minden volt csak nem emberi. Éreztem, ahogy a remegés hatalmába kerít, és csak ráz és ráz, amíg fel nem riadok ebből a rémálomból, mely soha nem akar véget érni.
Már nem akartam érezni, nem akartam tudomásul venni sem a kínokat, sem a lángokat, melyek felém csapdostak. Csak el akartam merülni – ismét a sötétben. Elmerülni.

S így is lett. Alámerültem. Sós rengetegbe, mélységesen mélyre, ahol eltompultak érzékeim, és ismét hűvös nyugalom áradt szét bennem. Könnyeim megtöltötték eme pislákoló új világ medreit, és rügyet fakasztottak ott, ahol eddig csak szén és hamu, kén és föld volt.
Termékeny talaj keletkezett és megannyi tenger és folyó, patak és vízesés.

Testem elernyedve lebegett a felszínre, ahol aztán megszámlálhatatlan idő után újra – lélegzetet vettem.

Levegő és víz és föld.

Alélt pilláim lassan felvetődtek, és szemeim megpillantották az eget. Egy olyan ég mását, melyet ember nem láthatott soha. Túl tökéletes volt, túl szépséges. A Menny színeinek, és az óceánok mélyének keveréke. S azt kívántam, bár láthatná más is. Bár örömét lelhetné benne valaki - valaki, akit szeretek. Ahogy kívánságom megfogalmazódott, úgy össze is szorult szívem.

Ez a világ az enyém. Nincs itt más senki, és nem is lesz. Az ajtó zárva van. Többé nem nyílhat ki.

Tehát legyen, ahogyan lennie kell. Legyen világosság és élet. Legyenek növények és élőlények. Legyen ez a hely igazi Paradicsom, egy világ, melynek nincsen párja. Töltse meg a fényesség, a melegség, és a csoda.

Egy pillanatra újra elmerültem, viszont amikor ismét feljöttem a felszínre, velem együtt hegyek és sziklák buktak ki a tengerekből, rajtuk pedig zöldellő, mindent beborító élet fakadt. Rügyek és indák, levelek és gyökerek, bársonyos fűtakaró és megannyi magasba nyúló, dús lombkoronát viselő fa foglalta el helyét a teremtés nekik szánt parcelláján.
A flóra eme új világban maga volt a foszforeszkáló, csillámló csoda. Mert nem volt olyan növény, képződmény, moha, zuzmó vagy gomba, mely ne szívta volna magába az isteni fényt, s ne öltözött volna maga is fénycsóvába. Minden levél, minden fűszál visszatükrözte a teremtés fényét, ezáltal teljesen kiszorítva ebből a síkból a Sötétséget, mely a világ minden más zugát megfertőzte már.

„Lumina” sóhajtottam, miközben kisétáltam az első partra, s utam bevezetett egy elvarázsoltnak tűnő erdőbe, mely a maga vissza fogott ragyogásával is képes volt ámulatba ejteni. Türkizkéken izzó indák lógtak a nagyobb fák ágairól, apró gyöngyként csillogó bogyók kínálták magukat a sűrű méregzöld bokrok öleléséből, a köveket s a humuszos, illatozó talajt pedig szinte mindenhol hálóként lepte be parányi levélkék szőnyege.
Talpam alatt a föld bársonyosan puha és hűsítően nedves volt. A gombák és szirmaikat most először bontogató virágok pedig el-elhajoltak lépteim elől. Ujjbegyeim elvétve megérintettek egy-egy fatörzset, indát, pálmát, miközben elértem egy forráshoz, mely a fényben fürdő erdő közepén pihent. Fél térdre ereszkedve merítettem el jobb kezem a kristálytiszta vízben, mielőtt visszarántottam azt.

Amint ujjaim elhagyták a vizet, annak felszíne ezüstös tükörré vált, feltárva nekem a látványt, ami még sosem fogadott: egy arcot.
Nem volt vakító fényesség, valamiféle isteni ragyogás… sem a szőke ügyvédnő markáns vonásai. Nem Charlotte íriszei néztek vissza rám. Ez valaki más arca volt. Az enyém…?

A hosszú, elegáns ujjak bizonytalanul találták meg az arcot, melyet a világgal együtt hoztam létre, mely most otthont adott nekem. Szokatlannak kellett volna lennie minden pórusnak, rezzenésnek, lélegzetvételnek, de nem volt az. Engem lepett meg a legjobban, de az azelőtt még sosem látott szempárt sajátomként ismertem fel, úgy, mintha már mindig is az enyémek lettek volna. Talán azok is voltak, csak a temérdek fénytől sosem láthattam. Talán--- ez is az Ő keze műve. Ő formált meg, csak fényből és szerelemből. Sóvárgásból és reményből.

Elmerengve vándorolnak kezeim végig az arcomon, a nyakamon, a mellkasomon, a hasamon – felpásztázva a hamvas bőrt, a kecses formákat, a finom vonalakat. Az Ő ecsetvonásait. Mert hát ki más teremthetne ily tökéletességet, ha nem Ő?

A nosztalgia melankóliává keseredik a számban. A lágy, barna hajfürtök a szemembe hullnak, ahogy lehajtom fejem.

Eltelik tán ezer szívdobbanás, vagy talán csak egy, mire ismét felszegezem a fejem, megfeszítem vállaim, gerincem kiegyenesítem.

Lumina nem ismeri majd az árnyakat. Itt nem lesz soha éjszaka, mert mindent mi él és van fény fog átjárni, a legkésőbbi órában is sejtelmes ragyogásba burkolva ezt a világot. Tehát itt nem lesz nappal és éjszaka, csak a hajnal szelíd sugarai cirógatják majd a földeket, mikor a két Hold, mely az eget ékesíti, megkerüli ezt az égitestet.
Halál sem lesz, maradandó soha. Noha a Teremtés sokasodással jár, az élet pedig terjeszkedni kíván, úgy én mégsem kívánok több gyermekemtől megválni. Legyen Lumina körfogása tehát végtelen lánc: mi elpusztul másban éljen tovább. Legyen az egy új virág vagy harmatcsepp, alakuljon át és legyen örök. Ha más nem gyúljon egy újabb csillag az égen a Halhatatlanság himnuszát zengve. De soha el ne vesszen. Legyen lelke hát mindennek, s éledjen újra, ha létezésének egy formája a végéhez érkezett.

„Legyen ez hát a Lélekerdő. Ide térjen vissza minden lehelet, itt érjen véget és kezdődjön újra minden létezés, amíg világ a világ. Vagy amíg fényem ki nem alszik.” suttogtam igézetként halkan, s hangom messzire hordta a szél.

Kezeim aztán a méhemre helyeztem, ahol az Idők kezdetén a gyermekeim hordtam. S bár újabb magzatot nem viselhetek a szívem alatt, az energiát, mely a Teremtés első szikrája, lényem legmélyéről kívánom előhívni.
Karjaim így aztán lassan széttárom, miközben testemből milliónyi fénycsepp nyúlik csóvává, sugárrá és suhan szerteszét a szélrózsa minden irányába, életet víve Lumina minden zugába és rejtekébe, minden sarkába, minden odújába.

A tengerek és óceánok így teltek meg halakkal és mitikus vízi lényekkel. Olyan teremtményekkel, melyeket sehol máshol az univerzumban nem lelhet fel senki. A mélyben meglapulnak immár óriások, uszonyos és csillámló pikkelyű szerzetek, csigafélék, rákfélék, mindenféle apró életforma. Lampionok például, Lumina lámpás halai – mellettük elficánkolva a pinduri és fürge szakanák, melyek a szivárvány minden színében tündökölnek pikkelyeikkel visszaverve haltársaik foszforeszkálását. De ott vannak a kígyószerű sikamlós elláriák is, vagy a tűéles fogazattal büszkélkedő orkrukszok. De meghúzódnak a tenger mélyén ősi mondák szörnyeit idéző lények is, melyek szájába hajók is elférnének. Aszküllosz, a vénusz légycsapójára emlékeztető több száz méteres mélytengeri rémség védelmezi Lumina óceánjait, elnyelve bármilyen kívülállót, aki valaha is veszélyeztetni merné a törékeny mégis csodálatra méltó vízi bioszférát. Ó, és persze ott vannak a naiadok, a leginkább sellőkre hasonlító, hosszú fénylő uszonnyal rendelkező, már majdhogynem embert idéző vonásokkal felruházott lények is. Békések és káprázatosak, ahogy korallokból és gyöngyökből építenek víz alatti városokat.

De a szárazföldeket és a fellegetek is megtölti lassan az élet. S mint minden élőlény Luminán ezek is mind tündökölnek, hol kékes fény árad belőlük, hol más árnyalatok díszítik testüket. Egy közös azonban van bennük: mind ragyognak!

Amint a magasba emelem tekintetem, meglátom, hogy az első madárszabásúak és egyéb repülő lények szelik át az eget. Ezek között is vannak kisebbek és nagyobbak, legendás lények és egyszerű kis teremtmények. Lángoló égkövei a fellegeknek, mint a régi mesék griffjeit és főnixeik ötvöző helioszok, vagy a sűrű, borzas tollazatú oulok, melyek szemei nem is látszanak a temérdek tolltól, mégis mindig arra fordulnak, amerre zsákmányt vagy más élőlényt vélnek észlelni. Gömbölyű és puha lények a purinok. Rövid szárnyuk nem elég repüléshez, de ahhoz igen, hogy örömüket ugrálással fejezzék ki, ha olajos magvakra lelnek. Hasonlóan édes látványt nyújtanak a fuerák, óriási, csillogó szemeikkel. Énekük pedig oly csodálatos, mint az erdő, melyet laknak. Hosszú nyakú társaik a millefólák, kunkori tollakkal és vörös csőrrel.
Lumina egeit viszont pikkelyes szárnyasok őrzik, masszív fogazattal, ezernyi tüskével és porcelánszerű mégis acélkemény karmokkal. Lugráknak hívják Lumina sárkányait, melyek fajuk színének megfelelően fénylenek az erdők, barlangok sötétjében, és az ősi elemek bármelyikét birtokolhatva támadják meg ellenségeiket. Ők uralják az eget, s néhol a földeket is, a hegyeket, pusztaságokat, mint eme világ talán legerősebb lényei.

Persze rovarok, bogarak, arachnidák milliónyi faja is honos a fények világában, s bár legtöbbjük a szentjános-bogarak kellemes képességével bír, mégis megannyi közülük úgy kúszik-mászik, hogy be-beolvad a környezetbe. Legyenek azok imádkozó pókok – a remulok, kik selyemszerű hálóban gyűjtik az esővizet, vagy helliák, pillangót idéző port hintő szerzetek, esetleg oyukok, átlátszó szárnyú csillámport gyűjtő szorgos apróságok.

Mikor karjaim leengedem, körbe nézek, és olyan lényeket is felfedezek, melyek leginkább az emberi világ hüllőire, emlőseire vagy kétéltűire hasonlítanak. Lumina sajátos vonásait fedezem fel bennük, ahogy az enderekben. Izmos testű, hátas lények, kiket indák borítanak, s szarvaik ágak. Vagy a leginkább lovakra hasonlító igritek, hosszabb lábakkal, sörénnyel és testük több részét beborító - velük szimbiózisban élő - kristályokkal. De felfedezek még ékszerteknősnek tűnő állatokat is, elnevezem őket tortoizoknak. Hátukon egész kis ökoszisztémákat cipelnek magukkal: gombáktól kezdve, lepkeféle szerzeteken át a törpefákig. A pamacskák is kicsi lények, csak a szemük nagy, és nem jók másra, mint egymás melegítésére, meg hogy engem jó kedvre derítsenek furcsa csipogó hangjukkal. A leilák pedig, akárcsak a naiadok emberi vonásokkal felruházott kicsi tündérkék. Suttogók. Bizalmatlan, mégis kedves kis lények. Képesek mindenben meglátni a fényt, akárcsak a szerenek. Ők az egyetlen valóban embert idéző lények. Hiszen csupán abban térnek el tőlük, hogy bőrük mindig finoman ragyog, hajuk pihekönnyű és lágy, szemeik pedig minden időben gyöngyházfénnyel tündököl. És két szívük van. Ha nagy a sötétség néha még ruházatukon át is látszik, ahogy meg-megdobbannak, hisz ott tárolják a teremtés fényét, mely soha nem alszik ki, csak visszatér a csillagok közé, ha túlságosan megsérülne, vagy elöregedne testük.

Elkészült az első lehelet. Az első ecsetvonások felkerültek a vászonra. Egy egész világ terül el a lábaim előtt, én mégis reszketek, mint a levél a szélben. Bárhová nézek az én teremtményeimet, az én fényességem látom visszatükröződni vízből, fából, szemekből. Mégis felismerem bennük Őt. Mintha minden egyes ecsetvonásnál fogta volna a kezem. Mintha mindenből az Ő békessége s melegsége áradna. Bár próbáltam egyedi és utánozhatatlan lényeket és helyeket teremteni, mégis ujjlenyomatát vélem felfedezni még a legjelentéktelenebb porszemben is. Ott van tagadhatatlanul, ahogy az ereimben is. Mindig is ott voltál, nem igaz?


Írta: Istennő