Bastien Loris Saint-Clair

187 cm magas, barna szemű, fekete hajú... alapvetően átlagos, mérsékelten izmos, sportos alkat vagyok, a vállamon, és felkaromon tetoválást viselek, és bal szemöldököm felett egy vékony, de azért látható, régi heg díszeleg. A hajamat rövidre nyírva hordom, és általában erősebb borostát, kisebb szakállat növesztek. A munka miatt elég gyakran viselek elegáns öltönyt, de minimum inget, sportzakót, a laza elegancia jegyében. A magánéletben szeretem az igazán laza öltözéket is, könnyű ing, póló, nadrág, semmi extra.
Öltözékem állandó darabja a csuklómon viselt, cukorbetegségemet jelző karkötő.
Mivel minden reggelt valamilyen sporttevékenységgel indítok, így gyakorta látni, amint korán reggel futok, biciklizek, esetleg evezek, vagy amihez éppen kedvem szottyan.
Illetve, napközben és az esti órákban gyakori tartozék lehet mellém egy - általában - ifjú hölgy, legalábbis, amikor épp találok alkalmas asszisztenst magam mellé.

Azt mondanám, kicsit talán zavaros figura vagyok. Gyerekként, tipikus irodalmi elem voltam, "a lázadó árva". Mígnem egy nap... változni kezdtem. Na, nem ám csak úgy magamtól. Hanem valaki más kedvéért... amikor az otthonba került egy kislány... Daphne... aki 6 évvel volt nálam fiatalabb. Az ő szülei is, mint az enyémek, autóbalesetben haltak meg, és mint nekem, neki sem volt egyetlen egy másik élő rokona sem, ezért árvaházban végezte. Abban tértünk el, hogy hány évesek voltunk, mikor ez történt. Ő viszonylag sokáig élhetett a szerető családjával... én viszont alig múltam 2, amikor bekerültem a gondozási rendszerbe. Az árvaházban éltem le az életem nagyját, és ez meglátszott rajtam, látszott, hogy sosem tudtam hová kötődhetnék... Az értünk felelő felnőttek hiába voltak rendesek, nem voltak a szüleim, így nem is voltam hajlandó engedni magamnak, hogy szeressem őket... nem mintha nagyon igyekeztek volna ezt amúgy kiérdemelni. Daphne volt az első... akit megszerettem. És NEM, nem kell azt gondolni, hogy ez romantikus értelemben történt, vagy "felnőttes" módon, nem...! Voltak, akik ezt nézték ki belőlem, de szó se volt róla! Sose értem volna hozzá, csak egy kislány volt, inkább tekintettem rá húgomként akkoriban... vagy lelki társként... Óvni akartam, védelmezni, amikor bántották, és vigasztalni, mikor sírt a szülei után...! Játékboltból loptam neki plüssállatot, hogy legyen mihez bújnia éjjel, mikor félt egyedül az ágyában... mert én nem gyakran bújhattam mellé, próbáltuk, és hát... utána gondolták egyesek, hogy ki akartam kezdeni vele... pedig csak arról volt szó, hogy magányos volt, és félt az idegen helyen, ahova került. Azelőtt, hogy ő odakerült hozzánk, sosem érdekelt senki, és nem törődtem mással, csak saját magammal, de... de ő megmutatta nekem, hogy nem is járok olyan rosszul, ha törődöm másokkal, ha kötődök másokhoz... ha megengedem magamnak, hogy szeressek más embereket.
Aztán viszont, őt elég hamar el is akarta vinni egy kedves házaspár... de ő miattam nem akart menni... Akkor is, azt hitték a felnőttek, hogy én mondtam neki, hogy ne menjen, pedig ő volt, aki engem nem akart hátrahagyni... Egy ízben megpróbáltunk együtt lelépni, egy ostoba percben, mikor azt hittük, ez megoldás, hogy ne legyünk újra magányosak... de persze megtaláltak minket elég hamar, és visszavittek az otthonba. Azután győztek meg engem, hogy... vegyem rá Daphne-t, menjen el azokkal az emberekkel... mert megérdemel egy szerető családot, jó életet... megérdemli, hogy ő ne az árvaházban nőjön fel... és ha megemberelem magam, talán még nekem is lehet esélyem egy jobb életre... Ugyanis, a szökésünkben az is közrejátszott, hogy nem csak iránta, de irántam is érdeklődni kezdett egy család... én pedig nem akartam velük menni... messze éltek, és tudtam, hogy ha velük megyek, többé nem látom majd Daphne-t... de... igazuk volt, én nem lehettem önző. Úgy éreztem, Daphne miatt, azért, hogy neki jobb élete lehessen, el kell fogadnom, hogy elvesztem az egyetlent, aki fontossá vált a számomra. Szóval... rábírtam, hogy menjen el azokkal az emberekkel. Én ellenben azt terveztem, hogy ellenállok tovább, és maradok az otthonban, de... de ott is kezdték már megelégelni a lázongásom... úgy érezték, jobb lesz nekem máshol, és ha nem akarom a családot, akkor egy másik otthonban talán lenyugodnék már kicsit... Mert az, hogy Daphne fontossá vált nekem, és hogy őt mindig védtem és segítettem, nem jelentette ám azt, hogy kis angyallá váltam. Sőt... őmiatta még elszántabban harcoltam, ha például bunyóra került sor! Mert már volt vesztenivalóm!
Szóval, gondolták, hogy így vagy úgy, de megszabadulnak már tőlem. Én viszont nem akartam máshova menni... nagyon nem... na persze, változni sem akartam, aztán az mégis csak úgy elkezdett megtörténni... Az egyik balhém után, azt javasolta a tanácsadó, gondoljam végig, melyik verzióval járnék jobban. Az a család, akik érdeklődést mutattak irántam, ők bizony kitartanak mellettem, annak ellenére is, hogy macerás egy tini vagyok... mellettük jobb életem lehet, szerető családom, szüleim... vagy... választhatom az árvaházas opciót is, ami, mint tudjuk jól, sosem lenne képes boldoggá tenni... s ha úgy kerülök ki a nagyvilágba... az bizonyosan semmi jót nem eredményezne a számomra.
Szóval, végül megadtam magam. Fogcsikorgatva bár, de elmentem azokkal az emberekkel. És... ez volt a második pont, amikor életemben változni kezdtem... mert bár nagyon ellenálltam... tényleg, de... idővel kiderült, hogy ez a család-dolog tényleg nem olyan fájdalmas, mint azt én gondoltam. Azok az emberek kitartóan próbáltak a bizalmamba férkőzni, és előbb a barátaim, majd a családom lenni, idővel pedig tényleg a szüleimként tekintettem már rájuk. Ami fura érzés volt, én is csak úgy minden előjel nélkül ébredtem rá egyszer csak, hogy annak érzem őket... hisz előtte nem emlékeztem rá, az milyen érzés, kicsi voltam, mikor utoljára ilyet éltem át. Viszont aztán miattuk... végül tényleg igyekeztem rendes emberré válni, olyanná... akire büszkék lehetnek, ahogy a saját gyerekükre lennének, ha lett volna nekik. Hálás voltam és vagyok is a mai napig, hogy nem mondtak le rólam, pedig én mindent elkövettem, hogy ne akarjanak. Kiderült, néha akkor nyer meg az ember egy csatát, ha megadja magát az "ellenfélnek", ami furcsán hangozhat, de... úgy tűnik, mégis igaz.
Ma már... talán, sőt, valószínűleg, rá sem jönne az ember, ha látna, hogy én voltam az a lázadó kis tacskó, aki ételt lopott a piacról, mütyüröket boltokból, néha ruhát is... aki feltörte az árvaházi irattárat, vagy épp egész éjjel az utcán csatangolt, és heccből magas épületekre mászott fel, mert az buli, és csak nagyon ritkán lehetett látni a mosolyát. Persze, sok tekintetben akkoriban sokkal szabadabb voltam, mint most, erre is rájöttem már... de... még ha a szabadságomat kötelezettségekre is cseréltem, a szeretet, a támogatás, a bizalom, amit kaptam és kapok cserébe, kárpótolnak. Ki hitte volna, hogy ez lehetséges, de... boldog életem van... és egy boldog ember vagyok. Szinte semmi nem hiányzik az életemből...

Ide kérnénk egy leírást a karaktered különleges képességéről, amennyiben az angyal, démon, vagy félvér! A többi faj legyen szíves szabadon hagyni.

2012. április 11.
Kedves naplóm!

Nem írok naplót. Ezt a hülyeséget a tanácsadó találta ki, és azt mondta, addig ülünk itt, amíg nem kezdek el írni. Úgyhogy elkezdtem írni, csak hogy békén hagyjon végre. Végülis azt írok, amit akarok. Szóval...
Daphne három napja ment el. Értem holnapután akarnak eljönni. Rohadtul nem akarok menni, de nem nagyon van más választásom. Mindjárt 16 leszek, és megmondták, hogy kilógok már innen, részben a korom, részben a viselkedésem miatt. Vagyis, főleg az utóbbi miatt. Pedig csak kb. kétnaponta hoznak haza a rendőrök, és szerintem általában indokolatlanul csesztetnek, de mindegy... valamiért ezen az árvaházban mindig kiakadnak. Ahogy azon is, mikor kiszökök, és nem találnak. Pedig nem szoktam elbújni. Csak utálok itt lenni. De szerintem ez is tök normális. Mégis, ki az, aki szeret árvaházban élni?! Szerintem senki. Tudom, hogy vannak ennél rosszabb helyek is, sőt, árvaházhoz képest, ez még egy barátságos hely, nem bántanak minket vagy ilyesmi... csak hát, akkor is, na... ez nem az otthonunk, csak... egy hely, ahol lakunk. Ahol megtűrnek minket. Amíg Daphne itt volt, már egészen kezdett hasonlítani nekem egy otthonhoz, de most megint nem az...
Persze, pont ez is egy jó érv, amivel az embert győzködni szokták, hogy hagyjuk magunkat örökbe fogadni, és ne üldözzük el a szülő-jelölteket. Én kimondottan rekorder vagyok már ebben, 2 éves korom óta üldözöm el a vállalkozó szellemű embereket. Ez is egy ok, hogy győzködtek a mostaniakra. Azzal érveltek, hogy ilyen lehetőségem nem lesz több... mert rendes család, és gazdagok, és az se zavarja őket, hogy nehéz eset vagyok, mert nagyon akarnak gyereket, én meg valamiért szimpatikus vagyok nekik. Fogalmam nincs, hogy miért. Amikor először itt jártak az otthonban, épp hazahoztak a rendőrök, mert megint ott mászkáltam, ahol szerintük nem kellene, mert lezárt terület, meg veszélyes... Nekem mondjuk pont azért tetszenek az ilyen helyek, mert ott magam lehetek... illetve, miután Daphne idekerült, ő is velem jött. Ez is olyasmi volt, ami nem tetszett az otthon vezetőinek. Hogy őt is "belevittem" a rosszba. Pedig én nem vittem, magától jött. Sőt, amikor haza akartam küldeni, akkor se ment haza általában. De ezt pont annyira nem akarták elhinni, ahogy azt se hitte el mindenki, hogy nem akarok tőle semmi OLYAT. Pedig tényleg nem... hiszen ő csak egy kislány, mi csak... barátok lettünk, hasonlóan éreztük magunkat az elárvulásunk miatt, át tudtam érezni a félelmeit, a fájdalmát, a magányát... én csak vigyáztam rá, és ennyi. Semmilyen rosszat nem tettem vele, és sose tennék! Voltak viszont olyanok, akik szentül hitték, hogy én vonzódok a kislányhoz, pedig nem is! Szó se esett még csak hasonlóról se! Nem tudom, miért kell mindig mindenkinek rögtön a legrosszabbat feltételeznie rólam... Bezzeg Daphne nem ilyen...
Nem tudom, hogyan alakul majd az életem, most, hogy újra egyedül vagyok, de az biztos, hogy... utálom ezt az érzést. Mármint... egyedül lenni szeretek, de Daphne nélkül lenni nagyon nem. Hiányzik...


2023. augusztus 21.
Kedves naplóm!

Még mindig nem írok naplót. De ma történt valami, és összezavarodtam. Gondoltam hát... egyszer régen ez a módszer bevált, hogy tisztázzam magamban, mit is akarok... most talán ismét működik majd. Évek teltek el, sok év, mióta utoljára ilyet tettem. De most muszáj...
Ma újra láttam Daphne-t! Ami jó! Félreértés ne essék, én örülök neki, jó volt újra látni, túl jó is! A baj az... hogy az eljegyzési partimon láttam őt viszont újra! Megígértem a családomnak, hogy elveszem Biancát, a családjaink egyesülése nagyszerű üzleti lehetőség, és tényleg kedvelem őt, remek lány, gyönyörű, okos, kedves, jól kijövünk, de... de mit szépítsem, ő nem Daphne. Anno annyit tudtam hangsúlyozni, hogy nem gondoltam ARRA vele kapcsolatban, dehát... ma gondoltam! Ma, amikor megláttam, és felismertem szép arcát... azonnal azt éreztem, hogy a szívem hevesebben ver, a szám kiszáradt, és a tenyerem izzadt, és a gondolataim hirtelen rettentő kuszák lettek... olyan volt, mintha lebegnék a föld felett... Szívem szerint, esküszöm, megcsókoltam volna, ami agyrém!
Most pedig itt állok, friss vőlegényként... és egy másik nő után ácsingózva... aki ráadásul a menyasszonyom barátnője, és aki hamarosan nálam kezd el dolgozni... a jéghegy csúcsa pedig, hogy most itt alszik a házamban, mert az eljegyzési bulin alaposan leitta magát... Picit irigykedem is, amiért én a cukorbajom miatt nem ihatom le magam, pedig tulajdonképpen most nekem is jólesne...
Fogalmam sincs, mi a fészkes fenéhez kezdjek most! Valaki segítsen, mondja meg, hogy keveredjek ki ebből a helyzetből, úgy, hogy senkit ne tegyek tönkre...?!