Daphne Torres

A haja természetes vörös, csak néha segít rá egy kis színezővel, ha épp valami sötétebb árnyalatot szeretne. az alakja átlagos, nem sportol, egyszerűen próbálta, de nem jött össze neki, nasizni annál jobban szeret, és szentül hiszi, a csoki fagyi kombó az igazi. Nem számol kalóriákat, férfiakat megszégyenítő adagokat képes letüntetni, valahogy mégsem látszik meg rajta, mert folyamatosan pörög és mozgásban van.

Határozott, karizmatikus felnőtt nő lett, aki sokszor...nagyon sokszor úgy össze tud omlani, mint egy kártyavár. Rendszerint nem gondolkodik előre, impulzív, és ez a döntésein is meglátszik. Lojális és önzetlen, de olykor nagyon szétszórt, és csoda, hogy a feje még a helyén van. Annyi biztos, mellette nem unatkozik az ember.

-

„Ha egy levél a fáról egy másikra esik,
azok a szerelmeslevelek,
mondta Nóri, és letett a földre
egy szép vörösbarna levelet.
Sokáig néztük a fát,
és közben megfogta a kezem.
Aztán én lehajoltam,
és rátettem egy levelet az ő levelére.”

- Ne bántsd! – nemes egyszerűséggel rácsapott a fiú kezére, és habozás nélkül fogta két kézre a jól megtermett varangyot, csak hogy megemelve a járdáról, egy biztonságosabb helyre helyezze. Apró termete ellenére is tudott annyira szúrósan nézni a másikra, hogy még el is hitte, Bastien elszégyelli magát. De nem. Bastien sose szégyellte el magát, először úgy nézett rá, mintha UFÓ lenne, mert elmondása szerint, egy lány frászt kap az ilyen állatoktól, nem leáll játszani velük, vagy épp menti őket, aztán nevetett, mikor emiatt valamelyik testrészén ütötte meg Daphne. Hiába volt tíz éves, nem voltak illúziói afelől, hogy a srácnak maximum egy csikizéssel ér fel az, hogy ő megüti.
Bezzeg mikor Bastien üt. Hacsak arra gondol, most is elfogja a bűntudat, mert lényegében miatta nem kap vacsorát még két napig. De az a srác buta volt vele, a haját is meghúzta, és ellökte, miközben röhögve közölte vele, egy ilyen rusnya béka úgyse kell senkinek. Sajnos mire a képébe vághatta volna, hogy ő aztán nem is akar sehová se menni, már késő volt. Sose látta egyetlen barátját ennyire dühösnek, és hiába kiabált, próbálta leszedni róla, nem sikerült. Két nevelő, annyi kellett ahhoz, hogy megakadályozzák, Bastien a lelket is keverje abból a bunkóból, Daphne meg most is összerezzent, ahogy maga előtt látta azt a tekintetet, amivel akkor a barátja ránézett. Egyszerűen nem ismert rá, és akkor először…. félt tőle.
- Amúgy…. – kotorászott kicsit a zsebében. A kabát, amit kapott vagy három számmal volt nagyobb nála, eltakarta legalább a felemás csizmát, amit felhúzott lévén hol esett, hol nem. Felcsillant a szeme ahogy a sok szemét között megtalálta benne, amit keresett, és kihúzva magát, hogy ő milyen jó barát, nyújtotta az almát.
Persze Bastien szeme összeszűkült, kritikusan mérte végig, amire Daphne is felfújta magát.
- Nem, nem kaptak rajta. És nem kergettek végig a seprűvel az egész piacon. Fájna beismerni, hogy ügyes vagyok? – biggyesztette le az ajkát. Eleinte még félt, hát tudta ő, hogy ez rossz. Aztán volt annyira éhes is, hogy sírva fakadt Bastien mellett, akkor fiú mutatta meg neki, ő hogy nem az sose. Mostanra meg játéknak fogta fel. Ha elkapták veszített…
A szokásához híven szedte elő a másik almát, és telepedett le a hatalmas fa vaskos törzsének támasztva a hátát, lábát átvetve a fiúén. Neki ő volt minden, nem ismert mást, nem is akart mást ismerni, mert minek, ha itt van Bastien, aki a múltkor még verekedett is miatta, aki megkockáztatta, hogy elkapják csak azért, mert nagy volt a vihar, és tudta, hogy semmitől sem fél jobban, mint az égdörgéstől. Nagyot harapott a mézédes almából, jóízűn rágta meg, de tudta, hogy ez inkább az első sikere íze volt, semmint az almáé. Az almáé ugyanaz.



„Menj és feledj! Szívem beéri azzal,
Hogy megsirat és sohasem feled.”

- Most miért vagy ilyen? – már rendesen zokogott, de nem értette, mi lelte a barátját. Bastien bántja, a tekintete olyan… semmilyen és az arca is más. Semmi lágyság nem volt benne, kemény volt, mint a szikla, és még csak meg se rezzent az első könnycseppek láttán. Volt már ilyen, nem is egyszer, de utána mindig történt valami. Utána mindig átölelte, és bocsánatot kért, de most nem. Most állt előtte, fölé magasodott összefont karokkal, és jelét se mutatta annak, hogy bánná.
- Már elegem van belőled. Folyton a nyakamon lógsz, semmit nem tudsz magadtól csinálni… végre jönnek érted, menj el velük – a szavak, amiket a fiú mondott, apró tőrökként vájtak belé, és még meg is forgatta őket. Mindezidáig azt hitte, őket aztán a világon semmi nem választja el, álmában sem gondolta volna, hogy majd pont Bastien lesz az, aki megszakítja ezt a köteléket. És ez rendesen fájt neki.
- És mi lesz azzal, amit ígértél? Azt mondtad, sose hagysz el. Azt mondtad, mindig ott leszel velem. Miért hazudtál? Miért nem jössz te is velem? Megkérem őket, hozzanak el téged is, akkor nem kell ezt…. – püfölte a mellkasát, a vállát, ahol éppen érte, de az ereje egy ponton elfogyott. Mert azon az egy ponton rájött, hogy Bastien ezt csak azért csinálja, hogy elmenjen most, hogy szabadulhat. Apró kezei csak úgy markolták a fiú pólóját, és zokogva fúrta a mellkasába a fejét. Persze, hogy menni akart, de vele akart menni, nem egyedül.
Még a szavaknál is jobban fájt az, ahogy az ellenállás megszűnt, és a fiú átölelte. Nem tudta megemelni a fejét, nem tudott felnézni rá, így nem is láthatta, mi ül ki arra az arcra, amit annyira szeretett mosolyogni látni. De nem habozott többet, nem üldözte el a nevelőszülőket, összepakolta azt a kevés holmiját, és autóba ült. Akkor sem nézett hátra, mikor a kerekek kigurultak a ház udvaráról. Nem tudott hátra nézni, mert tudta, ha látja Őt, még kiugrik a mozgó autóból.




„Egyszer mindenki tetőpontra ér.
Ha tetszik, ha nem, felnőttként, beérve,
megfontoltan s már döntő szavú tagként
odaül a bölcs felnőttek körébe.

S nem teheti meg, hogy elmenekül,
hallgatva könnyelmű csábításra,
mert fogni kell a kormánykereket
a végsőkig, a széles tengert járva.”


- Diliház – második csörgésre veszem fel a telefont, egy hatalmas mély sóhaj kíséretében. Magyarázkodásra semmi szükség, Bianca így is kiválóan hallhatja, miként engedik ki a gőzt a szomszédok. Kicsit szomorú vagyok, tavaly még együtt szidtuk és szivattuk meg őket, és most is az ágyára nézek, ami… üres.
Valahogy mindig ez van, bárkit megkedvelek, ő eltűnik az életemből. Nem, a lány nem, mert bár nincs itt mellettem, nap sincs, hogy ne hívna fel. Igazán jól esik, hogy ő tényleg tartja magát az alkunkhoz, amit két bőgésroham között kötöttünk. Nehéz volt őt is elengedni.
- Gyors leszek, mert van egy csomó dolgom az eljegyzés miatt. Úgy néz ki, szereztem neked munkát. Ne… ne kezdj visítani, kíméld meg a fülem, légy szíves. És ne gondolj nagy dologra, sima asszisztensi, de végre otthagyhatod azt a nyomorult gyorséttermet, meg a cici fogdosós perverz főnököd. Vegyél szép ruhát, és két nap múlva találkozunk – és rám nyomta. Zokszó nélkül, én pedig el is felejtettem hirtelen, hol vagyok, akkora visításba törtem ki, hogy csodálom, nem dörömböl senki, nincs-e valami baj, bár… amilyen hangos a zene, nem csodálom, hogy nem hallotta senki.
Nem baj, nem szegi a kedvem még az sem, hogy ma sem tudok normálisan tanulni, mert úgy néz ki, az életem végre sínen van, és nincs semmi az égadta világon, ami ebbe belekavarhatna.