Josephine Russel

Két szem, egy orr.... viccet félretéve, semmi különleges nincs rajta. Hétköznapi, normális ember, aki épp olyan ruhában jár, ami van neki. A külsőjén is észrevehető, nem él fényűző életet. Haja szép hosszú, de a praktikusság miatt, mindig lófarokba van kötve. Cipője kopott a sok sétától, és nem is nevezhető túlsúlyosnak, még a legnagyobb jó indulattal sem. Szinte állandó tartozéka egy rajta csüngő ötéves kislány.

A jelleme annál sziporkázóbb. Mélyérzésű, nagyon meg tudja élni az érzéseket. Képes megfojtani a szeretetével, aztán meg a kezével, ha felhúzod. Roppant indulatos, makacs, nagyszájú, emellett még az igazságérzete is hatalmas. Huszonhét ugyan, de valahol még gyerek, talán pont azért, mert az ideje nagy részét egy gyerekkel tölti. Felelősségteljes is és megbízható. A jelleme az, ami hagy kivetnivalót maga után, nem a képességei.
Nem az előrelátás mintapéldája. Sokszor nem gondolkodik, csak megy a saját feje után, képtelen döntéseket meghozni, de ha valamiért sikerül mégis, akkor attól aztán eltántoríthatatlan. Álmodozó teremtés, akinek minden vágya kikecmeregni a csládjával ebből a mostani helyzetből. A szeretteiért akár a tűzbe is belemenne, és nincs az az erő, ami miatt hátat fordítana nekik.

Képes a nyugalomból fél pillanat alatt olyan idegessé válni, hogy attól már dobálni kezd.

- Jojo, neked mi az első emléked? – ilyenkor, mikor este is jócskán pluszot mutat a hőmérő, megfogom a csöpp Mayát meg egy pokrócot, és kivackolunk a kertbe. Nem nagy, nem is rendezett, és teli van virággal, ami miatt közkedvelt a repülő jószágok körében, de arra tökéletes, hogy a szúrós anyagon feküdve, az eget bámuljuk. Mindig meglepődök azon, hogy ötévesen, mennyi esze van már, tud olyan kérdéseket feltenni, amitől bennem megakad a szó, de úgy felvágták a nyelvét, ahogy még nekem se.
Ez persze most nem ilyen. Ez egy ártatlan kérdés, amivel sikerül az arcomra mosolyt csalni. Hosszú sötét haját simogatom, és hagyom, hogy szinte belefúrja az oldalamba a fejét. Fél kezemmel átölelem, mintha meg akarnám védeni mindentől. Ezt is teszem, közel hat éve. Sose volt sem a rövid, sem a hosszútávú terveim között, hogy nekem majd gyerekem lesz, egyszerűen nem láttam magam előtt a képet, nem hittem, hogy én ilyesmire képes vagyok. Aztán valaki ott fent úgy gondolhatta, meg bírok ezzel is küzdeni, úgyhogy megkellett. Nem bántam meg, hogy Maya az életem része lett, azt sajnálom csupán, ahogy az életem része lett.
- Egy hatalmas buli – vigyorgok le rá, amennyire csak tudok, és elnevetem magam azon, ahogy megütközve néz fel rám, mint aki nem hisz a fülének. Tény és való, mióta ő van, a bulik kimaradtak az életemből.
- Hazahozták az anyukádat. Ugyanabba a pólyába, amiben téged. Itt volt az egész család, meg a szomszédság, képzelheted Olívia néni még hangosabb volt – ráncolom az orrom, mire Maya is megejt egy fintort.
- Az a néni tud ennél hangosabb lenni? – mert Olívia néninek jó szokása ráüvölteni Mayára és a barátaira, ha ők az ablaka alatt játszanak, megzavarva ezzel a délutáni sziesztáját. Azonban a nő mentségére legyen mondva, akkor is kiereszti a hangját, ha azt az isteni cseresznyés sütit csinálja, és akkor bizony nem csak a törpe talpak szállják meg a kis lakást, mint a légiósok. Bárhogy próbálom kihúzni belőle a receptet, lehetetlen. Mindig azt mondja, azt a sírba viszi magával.
- Hogy fért be ide annyi ember? – jön a magától értetődő kérdés, mire én is csak felsóhajtok. A legnagyobb jó indulattal se lehet ezt a házat nagynak nevezni. Mi négyen is alig férünk el, és a húgom még mindig a pszichiátria vendégszeretetét élvezi. A düh újra átjárja minden porcikám, kétség sem fér hozzá, megfojtanám egy kanál vízben azt, aki miatt az életünk ilyen vakvágányra siklott.
Sose voltunk gazdagok, sőt… nem is ismerek más helyet a szegény negyeden kívül, de jól éltünk. Anyu több sikertelen próbálkozása után, amivel ki szeretett volna törni innen, az étterem egész jól sikerült. Már több éve a tulajdonunk, és nem panaszkodhatunk, jól megy, vagyis… ment. Jennel megadatott nekünk, hogy rendes iskolába járhassunk, én az egyetemet is elkezdhettem, pedig nem volt olcsó mulatság. Megtaláltam a szakot, vagyis… a szak talált meg engem, és őszintén mondhatom, szerelem volt első látásra. Nagyon sokszor láttam magam tájépítészként, és mikor bárki horkantott, hogy ilyen nincs, meg mi az, nyugodtan és töretlenül magyaráztam nekik el, mit foglal magában, és bár még gyerekcipőben jár, de miért annyira hasznos. Persze senkit nem tudok okolni azért, hogy amit először megértett az az, hogy ezzel jól lehet keresni. Itt a felnőttek élete mindig a pénzről szólt. Abból legyen sok. Emlékszem, az én szüleim is hogy el voltak keseredve, mikor egyik karácsony alkalmával, nem várt minket a fa alatt semmi. Pedig nekem az egyik kedvencem volt. Játszottunk majdnem hajnalig, aput szívattuk, ő meg hagyta, anyu septében valami mirelit húst rántott elő a hűtőből, én meg segítettem a rizst megcsinálni, még büszkék is voltak rám, hogy sikerült is. Én sose hajtottam a pénzt, sose gondoltam arra, mi lenne, ha más lenne. Szerettem…. szeretem az életem, és minden éjjel hálát adok annak, hogy ők még itt vannak velem, és tudok mit mesélni Mayának. Olyan dolgokat, amiktől felcsillan a szeme, és a tekintetében is látom, számára nálam menőbb ember a világon nincs.
- Szerinted ott is vannak ilyen bulik? – apró kezével a felhőkarcolóra mutat, amit így az éjszakában kicsit nehéz kivenni, de még csak a szemem se kellene kinyitnom ahhoz, hogy tudjam, arra gondol. Megszállottan imádja, már nem egyszer megfogadtam neki, egyszer elviszem, hogy megnézhesse közelebbről. De az ott… más hely, más világ, nekem mindig a dombon lévő házunk lesz a világ közepe, nem is vágyok olyan nagy épületek közé.
- Biztosan, Kicsi… nézd, hullócsillag – olyan hirtelen kapja az ég felé a fejét, hogy meg is üt vele. Felnyögök, ő pedig a maga angyali hangján kacag fel.
- Lányok, most már befelé – jön a hang, ami minden ünnep elrontója. Szinte egyszerre nézünk egymásra a törpével, és vágjuk ugyanazt a fintort.
- Ne kelljen még egyszer szólnom – a mondat, amit mi úgy szeretünk hallani. A világ összes fájdalma kivetül az arcunkra, ahogy vontatottan felállunk, és összeszedjük a pokrócot. Maya úgy megy be, mint aki a saját akasztására vánszorog épp, és én is rendesen rájátszok, épp csak megállok az anyám előtt, aki az ajtófélfának támaszkodik.
- Ugye tudod, hogy felnőtt vagyok? – teszem fel a kérdést, még a szemöldököm is felvonom, mert azért kérem szépen, huszonhét vagyok, engem ne kelljen már aludni küldeni.
- Oké, akkor nem is keltelek fel holnap, hogy időben odaérj a piacra. Majd megmondom apádnak, hogy a lánya felnőtt, ezért nem tud kinyitni az étterem…
- Nananana… neee.. neeeem kell – követem teljesen pánikba esve, mert egy mumusom van. A korán kelés, az sose volt az erősségem. Úgyhogy a felnőtt, önálló nő vontatottan ballag fel a lépcsőn, hogy a szobájába menjen. Az enyémmel szemben lévő ajtó kinyílik, és Maya feje épp csak kibukkan.
- Pszt. Hozol nekem Churrost? – olyan halkan kérdezi, hogy konkrétan a szájáról olvasom le, de aztán kacsintok egyet. Sokszor vagyunk olyanok, mint akik nagy összeesküvést terveznek, pedig aztán… épp csak a lánynak csínján kell bánni a cukorral, mert aztán nem bírunk vele. De ez mindig a mi titkunk marad.


Az ágyon fekve még mindig magam okolom. Jennel jó testvérek voltunk. Oké, a húgom. Sokszor idegesített, és annál is többször tudtam volna megverni, mikor a ruháim láttam meg rajta, most mégis összeszorul a gyomrom, ahogy rá gondolok.
Talán, ha akkor nem teszem le a nagy esküt, hogy a mi titkunk marad…. Ha akkor szólok anyáéknak, mikor még épp csak képbe került az a féreg… akkor most nem tartanánk itt. De nem. Én ostoba, még vele örültem, mikor lelkesen mesélt a találkozóikról. Én idióta még féltékeny voltam rá, amiért ő átélte azt, amiről én meg sok más lány csak álmodott. Én falaztam neki, ahelyett, hogy elmentem volna apával, és a hajánál fogva rángattuk volna haza. Igen, magam okolom, mert ha nem lettem volna jó testvér, talán Jen se feküdne most a pszichiátrián, egy másik tünemény nővel egy szobában. Ha nem lettem volna jó testvér, nem szülte volna meg alig tizenhét évesen Mayát, és nem kellett volna neki sírva könyörögnöm, hogy legalább etesse meg. Ha nem lettem volna jó testvér, most velem együtt küldené a pokolra az olyan férfiakat, mint Dwayne.
- Mégis mit hittél? – suttogom bele a kérdést a szobám csöndjébe, mert ez az, amire még sose kaptam választ. Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy hihette azt, hogy nem szórakoznak vele, hogy majd pont ő fog kelleni egy olyan mocsoknak. Bár… tény és való, Jen sose járt két lábbal a földön, ahogy az is vitathatatlan, ő mindenáron ki akart szakadni ebből a nyomorból. Szép is volt, ezt testvéri elfogultság nélkül is nyugodt szívvel jelentem ki.  Nem csoda, hogy Dwayne kapott az alkalmon, és kihasználta.

Nehezen tudtam elaludni, mégis még jóval reggel előtt pattannak ki a szemeim, és ülök fel az ágyon. Az a fránya rémálom. Szinte ugyanolyan valóságos a kép, ahogy a fürdőbe rontok, és szedem ki Jent a kádból. Ugyanúgy látom a földön lévő gyógyszereket szanaszét gurulva, és ugyanúgy hallom, ahogy Maya üvölt. Remegek. Nincs is az a nagy meleg, mégis patakokban folyik rólam a víz. Összerezzenek, ahogy kintről beszűrődik a mentő jellegzetes vinnyogó hangja, és egy pillanatig azt hiszem, megint hozzánk jön.
Ez persze az egész napom beárnyékolja, így csak megyek. A lábaim már így is maguktól tudják, merre van a piac, az én gondolataim csak akörül forognak, mit csinálhattam volna másképp. Kezeimben a füzetem, amiben egy már-már elfeledett élet rajzai vannak, de valójában sose mondtam le teljesen az álmaimról. Épp csak Mayáé most fontosabbak, de talán ez így van rendjén. Na meg, én is szeretném megélni a napot, mikor vele kézen fogva megyünk be az anyjához, de ez a nap még nagyon távolinak tűnik. Előbb találom meg Dwaynet és belezem ki.
Felnyögök, ahogy hirtelen a földön kötök ki, a combomhoz kapok, ami az autónak ütődött, de a fájdalom… az nem jön. Az ideg viszont pillanatok alatt, mikor meglátom, milyen puccos is az a jármű. 3..2…1…
- Szemüveget vegyél, ne a negyedet meg, te Vakegér. Mégis mit képzelsz, ha? Idejössz ezzel a puccos kocsival, és azt hiszed, neked mindent lehet? Közlöm veled, ember vagyok. Itt mindenki az, neked meg semmi jogod ahhoz, hogy tönkre tedd itt bárki életét is! Most nézd meg! És ha komolyabb bajom lesz? Ja neked mit is számít igaz? Darab-darab egyel kevesebb. Nem is értem, miért nem hajtottál még át rajtam, te idióta. Félsz, hogy bemocskolom a kereked? Hol is érdekel, hogy engem is várnak haza, igaz? Tudod mit? Menj vissza oda, ahonnan jöttél, és dugd fel a pénzed a seggedbe… Barom… - azt pontosan nem tudom, mikor sikerült hozzávágnom a füzetem. Rossz szokásom, hogy ha hirtelen húznak fel, robbanok, és még ha pisztolyt fognának a fejemhez percek múlva, akkor se tudnám visszaidézni, mik hagyták el a szám.
Még lökök a férfin egyet, aztán megyek a dolgomra, kicsit talán bicegek, deeee lehet épp csak az ő kedvéért játszok rá, mert ne higgye már, hogy itt aztán kedvére gázolhat el bárkit. A francba. Meg kellett volna néznem a rendszámot, még fel is jelenthettem volna. Hátrapillantok, a kocsi még ott áll, de nekem aztán nincs bátorságom visszamenni. A végén még betuszkol a csomagtartóba és a folyóba dob. Kinek hiányzik az. Ó a francba.