Lucas Thunder

188 cm magas, göndör, barna hajú, barna szemű, sportos alkatú srác vagyok, aki... szereti a saját kis laza stílusát, de kicsit sem bánja, ha elegáns öltözéket kell öltenie magára, vagy ha a divat jegyében néha kicsit flúgos szerkóba kell bújni. Szeretek beolvadni is, és feltűnni is. És attól sem esem kétségbe, ha mindent le kell vetnem. Magabiztos vagyok, és elégedett a saját testemmel. Nincsenek démonjaim ilyen téren. Ellenben van egy rakás tetoválásom. Szám szerint 17. Soknak tűnik? Pedig nem az, még bőven akad hely újabbaknak, ha megszállna netán az ihlet.

- Pozitív tulajdonságok: Ex-nőcsábász, okos, kedves, vicces, ritkán bunkó, elszánt, kitartó, romantikus, többnyire hűséges srác vagyok.
- Negatív tulajdonságok: Ex-nőcsábász, makacs, akaratos, olykor kötekedő, néha szemellenzős, dobozból iszom a tejet, és a koszos zoknim a szennyeskosár mellé dobom. Ja, és beszélek álmomban, de nem tudom, ez mennyire számít negatív tulajdonságnak. Döntse el az, aki velem alszik.
- Dolgok, amiket szeret: Zene, Savannah, a családom, sportcipő, papucs, pizza, pokróc, kávé, fagyi, bármi, ami édes, hó, napsütés, tenger, kocsit vezetni, kutyák, a tetkóim, stb, stb, stb.
- Dolgok, amiket nem szeret: Reggeli ébresztő, ágyazás, olyan emberek, akik a korom miatt cseszegetnek, Savannah, amint azt mondja, nem lehetünk együtt.
- Meghatározó pillanatok az életéből: Amikor megtudtam, hogy apa meghalt. Amikor Savannah és én megismerkedtünk. Amikor Savannah elküldött. Amikor a karrierem elindult.
- Példakép: Apa. Anya.
- Kedvenc hely: A színpad.
- Dolgok, amik mindig nála vannak: A telefonom. A gitárom.
- Bakancslista: Savannah (Minden mást teljesítettem már, ami szerepelt rajta.)
- Becenevek: Általában a csajok becéznek, és általában az ágyban... a többit találjátok ki.
- Mottó: "A nehézség leküzdéséhez kell egy kis idő, a lehetetlenhez valamivel több."
- Ami zavar: Ha semmibe vesznek. Ha kioktatnak. Ha azzal jönnek, hogy "még csak ennyi idős vagy".
- Amire büszke: A családom. A munkám. Az érzéseim. A döntéseim.
- Mások véleménye: Érdekel is, meg nem is. De a legtöbb ember pozitívan szokott jellemezni, szóval...
- Valami, amiben hazudni szokott: A nevem. Jó, nem hazugság, végülis, mert azt nemigen szoktam, de... más nevet használok, mint ami a papírjaimon szerepel. Az igazi nevem "Lucas Saint Thunderson". A "Lucas Thunder" afféle művésznév.

Ide kérnénk egy leírást a karaktered különleges képességéről, amennyiben az angyal, démon, vagy félvér! A többi faj legyen szíves szabadon hagyni.

Egyesek szerint... onnan tudod, hogy szerelmes vagy, hogy onnantól fogva értelme lesz a daloknak. Ez a legtöbb emberre biztosan igaz is, de... én a zenében élek... mindig is értettem a dalaimat, bár... abban igaz lehet a gondolat, hogy a dalaim a szerelemtől tényleg elmélyültek számomra is... talán mélyebbek is lettek, vagy csak én érzek már másként a hatásukra, ami azért is lehet, mert régen nem a szerelemről írtam, most viszont szinte csak arról vagyok képes... Ahányszor a kezembe veszem a gitárom... a szívem mesélni kezd... néha fájót, néha szépet... de mesél... valamit, amit át akarok adni a közönségemnek... mert annyira szerettem őt... hogy az egész világnak ki akartam kiabálni. Most is szeretem. És most is ki akarom kiabálni! És meg is teszem... már semmi sem állíthat meg. Legfőképpen Savannah nem!  
***
Hogy kezdődött? Savannah szakított velem, mondván, előttem áll még az élet... és nem hagyhatok ki egy ekkora lehetőséget. Európa, menő egyetem, ösztöndíj... És végül teljesült a vágya... elutaztam. De... néha, az élet bevág egy elágazást az utunkba. És döntenünk kell. Ott helyben.
Volt a suliban egy verseny. Eredetiben a végzősöknek szólt, csak ők indulhattak, profi zsűri, nagy közönség előtt kellett megmutatni, mit tudnak. A győztes lemezszerződést nyert egy helyi, menő kiadónál, és lehetőséget, hogy egy nagy, de tényleg nagy koncerten, egy már befutott fellépő előzenekara lehessen a városban. Az egyik induló zenekar énekese a legutolsó pillanatban kidőlt a sorból, elment a hangja, nem tudott énekelni, a banda meg ott állt énekes nélkül. Úgy volt, hogy akkor kész, vége, mégsem tudnak fellépni. Ekkor rángatott oda hozzájuk az egyik haverom, aki ismerte őket is, hogy "Hé, mi lenne, ha a srác beugrana?!", és először mind néztünk rá, hogy "Mi a f*sz?!", de aztán a bandának megtetszett a lehetőség, gondolván, hogy akkor legalább felléphetnek, megpróbálhatják... szóval, hátul, a kulisszák mögött, míg a többi fellépő ment, tettünk egy kísérletet az összeállásra, és jól ment... szóval kiálltunk a színpadra. És győztünk. Persze én nem voltam a banda tagja, és elsős voltam, nem végzős, de a kiadótól ott lévő pasasnak nagyon tetszett amit nyújtottam, és amit kiváltottam a közönségből, szóval lehetőséget ajánlott. Én is felléphettem, külön, egyedül, azon a koncerten, mint az... előzenekar előzenekara... 20000 ember előtt kellett énekelnem... egymagam. Be voltam tojva, mint állat, de megtettem... gondoltam... ha senkinek nem mondhatom el, és még Savannaht sem érdekli, hogy mennyire szeretem őt, és mennyire összetört, hogy kirúgott, hát... üsse kő, akkor eléneklem mindenkinek! Megtettem. És aznap este ajánlottak egy lemezszerződést. Másnap pedig újabb és újabb felkérésekkel csörgött a telefonom, hogy hány helyen szeretnék, ha fellépnék. A közösségi oldalaim felrobbantak, velem volt tele a net. Én le voltam ettől döbbenve, bár bevallom, nagyon bejött... de nem értettem, mitől lett ez, hisz én igazán semmivel nem lógtam ki a sorból... A kiadós pasas, mikor ezt megjegyeztem neki, megveregette a vállam, és fura vigyorral ennyit mondott, "A nőknek bejönnek a férfiak, akiknek szívfájdalmuk van, és ki is mondják ezt." Én meg ettől is csak lestem, hogy... komolyan azért van ez, mert... a szerelmi bánatomról énekeltem egy dalt?
A következő hetekben minden olyan volt, mintha beleestem volna egy megvadult folyó vizébe. A kiadó sürgette a lemezkészítést, mondván, meg kell lovagolni ezt a nagy sikert és érdeklődést, ami hirtelen a nyakamba szakadt. Közben újabb és újabb fellépéseket szerveztek le nekem az ügynököm által, mert hogy amúgy az is lett közben. Mire kettőt pislogtam... már rámrohantak a csajok az utcán, hogy írjam alá a füzetüket, a táskájukat, a kezüket, a lábukat, akármit, amit az orrom alá tudtak dugni egy toll kíséretében!  
És nem volt megállás.
***
Tudni kell, utálom, ha a korom alapján minősítenek. Születésem óta, ezer, meg ezer alkalommal hallottam már, hogy mihez vagyok mások szerint túl fiatal. Mindig mindenkinek van egy meggyőződése, arról, hogy joga van azt mondani nekem, valamire nem vagyok képes, vagy alkalmas, mert épp ennyi vagy annyi idős vagyok. Amit gyűlölök! Komolyan, ha meghallom, vagy ha csak az arcára van írva valakinek, hogy erre gondol, köd száll az agyamra, és le tudnék ugrani a Brooklyn hídról, annyira pipa leszek érte. Egyszerűen, komolyan gyűlölöm! Eleve, ki, hogy jön ahhoz, hogy megmondja nekem, mire vagyok, vagy nem vagyok képes?! Még én magam sem tudom, mi mindenre volnék, vagy nem volnék, akkor hogy jön bárki ahhoz, hogy megmondja nekem, mit tudok megtenni, és mit nem, főleg, ha azzal indokolja az illető, hogy "Mert ennyi idős vagy még csak." Hát a fészkes fenét, nem, nem, és nem! Nekem senki ne akarja megmondani, mit tudok, vagy nem tudok megtenni! Főleg ne akkor, ha csak azért gondolja, mert ennyi vagy annyi idős vagyok! Épp elég korlátot állít elénk az élet, mert rá vannak kattanva az ember korára, 16 évesen vezethetek, 18 évesen mehetnék a háborúba, vagy megházasodhatnék, 21 évesen ihatok. Ezek valahol logikusak is, bár a piával nem értek egyet, de... de arra nincs szabály, hogy például... hány évesnek kell lenni a szerelemhez! Az igazihoz...az elsöprőhöz, ami eltart egy életen át! Nekem mégis meg akarták magyarázni, hogy a kor igenis számít a szerelemben! Hogy fiatal vagyok a szerelemhez! Hogy fiatal vagyok őhozzá! Pedig nem voltam! Képes voltam mindenre, amire egy felnőtt férfi, mégsem voltam elég jó... merthogy fiatal voltam hozzá, ahhoz, hogy szeressem, hogy egy életen át velem maradjon! Szerettem őt... egy részem még most is szereti... egy jó nagy részem... kár is volna tagadnom... néha próbálom, de... hiába. Eltelt megannyi hónap azóta, teljesen mássá vált az életem, mégsem tudom teljes bizonyossággal azt mondani, hogy vége, ennyi volt, túl vagyok rajta, már nem érzek semmit. Hazugság lenne. Elég, ha csak valaki a dalaimat hallgatja... Igaz, sokszor pillanatnyi hangulatomban bele-belefér egy kis beletörődés, egy kis gonoszkodás, egy kis remény, de... lényegében mindből ugyanaz a kész tény árad... hogy szeretem, szerettem, és mindig fogom... mert nekem egészen egyszerűen ő volt az igazi... és fáj, hogy én nem voltam neki elég...  
***
Azt mondják, a család örök, és a szerelem rózsaillatú. De mindkettő hazugság. Tündérmese, amivel azért etetnek minket, hogy mindkettőt akarjunk magunknak. Keressük a szerelmet, akarjunk családot, kötődjünk, teremtsünk, erről szól az egész. Pedig a valóságban... a család nem örök, a szerelem főleg nem. Az egyiket ezer, meg ezer módon lehet szétzúzni, míg a másikat... feltételekhez kötik. "Tedd ezt, tedd azt, légy ilyen, légy olyan, különben...!" Érzelmi zsarolások közepette éljük le az életünket, de belemegyünk a játékba... mert mind meg akarjuk kapni, azt az öt perc figyelmet, és azt, hogy... ha bajunk van, legyen, aki ránk töri az ajtót, kirángat az ágyból, és azt mondja, hogy "Ez így nem mehet tovább!"... Amikor apa meghalt, én csináltam ezt. Én "törtem be az ajtót" és tartottam állva mindenkit, mert muszáj volt. Valakinek meg kellett csinálni, és csak én maradtam a feladatra. Amikor Savannah kidobott, nekem anya és a húgaim jutottak, hogy kirángassanak az ágyból, betuszkoljanak a kocsiba, aztán... fel egy repülőre, hogy húzzam a belem Európáig, mert ott vár a... jövőm. Tudom... nyilván nem tűnik egy súlycsoportnak a két "probléma", de nem is az a lényege a dolognak, hanem az, hogy... az emberi kapcsolatok, bármilyenek is legyenek, okkal vannak az életünkben. Működtetik. Előre hajtják. Tetszik, vagy sem, akarjuk, vagy sem... nem szabadulunk meg tőlük, mert valójában akarjuk, hogy ott legyenek, és okai legyenek annak, hogy reggelente kikelünk az ágyból, és egy szobanövénynél több agytevékenységet mutassunk be. A család nem örök, sokszor szétesik, sokszor foghíjas, selejtes, ezer sebből vérzik, de azért csak szeretjük egymást, mert bármi ömlik is a nyakunkba, ott vagyunk egymásnak, hogy seggbe rúgjuk egymást, és kitartásra ösztönözzük a másikat. Cserébe ő is megteszi majd, amikor kell.
Ami pedig a szerelmet illeti... hát nem rózsára hasonlít az illata, az fix. Engem... a dohos... elhagyatott helyekre emlékeztetett sokáig, helyekre, amik egykor éltek, és reményekkel voltak teli, de aztán otthagyták lógva, hadd menjen tönkre, reményt adtunk neki, de kiderült, hogy frászt se érünk vele, és otthagytuk, mint egy használt sebtapaszt, ami leesett a lábunkról, és észre se vettük, mert annyira nem érdekelt hogy ott van-e vagy sem...
Később úgy éreztem, se nem rózsa, se nem doh... inkább verejték. Valami, ami nem épp kellemes, nem épp vágyott, de... ha érzed, tudod, hogy keményen megdolgoztál valamiért, amit akarsz. Odatetted magad, és nem volt hiába, mert... nem öt perc múlva, de idővel... olyasmit kapsz cserébe, ami sokkal hasznosabb, mint maga a verejték volt. És megtanulsz hálásnak lenni érte, hogy a tiéd volt.
***
Amikor az apám meghalt... attól féltem, beleőrülök. Csakhogy, nem állt módomban megtenni. Vigyáznom kellett a lányokra, szükségük volt rám! Vagy, nem feltétlenül rám, de csak én maradtam. Amikor Savannah szakított velem, vagy inkább... amikor közölte, hogy miért nem találkozhatunk többé... hasonló érzés volt, mert láttam rajta, hogy hiába is győzködném, elhatározta, hogy ő lesz az "érett felnőtt", aki az érdekünkben... megfontolt döntést hoz. Én meg csak... úgy éreztem magam, mintha taposóaknára léptem volna. De alólam a világ is eltűnt, nem csak a padló. Tagadás, düh, alkudozás, stb... jött minden, mintha nem is szakítás, hanem haláleset lett volna... és még csak nem is vághattam hozzá egyiket sem, mert akkor én lettem volna a hisztis gyerek, aki a felnőttel vitatkozik, és tudtam, ha ezt a képembe mondaná, az ablakon vetném ki magam, csak végighallgatnom ne kelljen! Az összes szál hajam az égnek állt, ha azon lovagolt, hogy én gyerek vagyok hozzá képest, hogy mi minden vár még rám, hogy ott vannak a nagy lehetőségek, és a többi baromság...
Ezek után mit ért volna neki, ha azt mondom, "Szeretlek, ne hagyj el!"...? Semmit. Csak mindkettőnkkel kiszúrtam volna. Így végül... hagytam magam "felnőttesen" viselkedni, és azt tettem, ami helyes. Végülis, a felnőttek úgyis szeretnek menekülni a problémáik elől, nem igaz? Én elég jól kicentiztem a dolgot, Európáig mentem a gondjaim elől, és mivel csesztek azok Amerikában maradni, hisz a baj az volt, hogy fájt a szívem, amit összetört egy nő... így aztán azt tettem, amit minden valamire való férfi tett volna, akinek zene szól a lelkében: dalban mondtam el mindent. És az eredmény? Nos... talán elegendő, ha annyit mondok, hogy... Hallenstadion: 13000, Mercedes-Benz Arena: 17000, O2 Aréna: 23000, Antwerps Sportpaleis: 23000, Paris La Défense Aréna: 40000, és ez csak néhány, a turné állomásai közül... otthon, első alkalommal, New Yorkban, a Madison Square Garden színpadán fogok fellépni hamarosan, méghozzá 20000 ember előtt. Ez lesz az első alkalom, hogy a sajátjaim előtt lépek színpadra, ami kicsit olyan érzés, mint mikor egyáltalán első alkalommal léptem ki egy ekkora közönség elé. Sok ijesztő szám akad az ember életében. És sok ijesztő első alkalom. Az első karó, amit haza kell vinni, és aláíratni a szüleiddel. A takarodó ideje, mikorra este haza kell érned tizenöt évesen, különben kitekerik a nyakadat és egy életre szobafogságot kapsz. Az első alkalom, mikor randira hívsz egy lányt. Az első fizud, amit fejben már rég elköltöttél, mire egyáltalán a kezedbe kapod. Az első nagy szerelem... majd az a gyötrő tíz másodperc, mikor rájössz, hogy vége... meg az a másik tíz-tizenöt kínzó hónap, míg magaddal is el tudod hitetni olykor-olykor, legalábbis a felszínen, hogy túl vagy rajta, miközben mélyen belül nagyon jól tudod, hogy az úgysem lesz úgy soha. Sok ijesztő első alkalom, és sok olyan szám, amitől gombóc nő az ember torkába, és nyomást érzünk a gyomrunkban.
Kiállni a közönség elé a színpadra, olyan, mint... a drog. De komolyan. Ijesztő... de csábító... és nem lehet vele leállni, mert még és még többet akarsz belőle! Bármit megadnál érte! Nemigen lehet máshogy jellemezni, mikor 20000 arc néz vissza rád... és visszatartott lélegzettel várják, hogy szólalj meg! Ijesztő. Közben meg olyan érzés, olyan hihetetlenül jó, amit nehéz bármi máshoz hasonlítani. Megjegyzed az elsőt. Minden elsőt! Ez is egy olyan.
Azt mondják, nehéz amerikaiként meghódítani Európát. Mert más a stílus, mások az emberek. Lehet. Kicsit. De aki azt hiszi, ennél nincs nehezebb, az még nem állt ki több ezer New York-i elé. Ez egyszerre olyasmi, amit mindennél jobban vártam, és valami, amitől be vagyok tojva rendesen.
És ennek talán kicsit az is az oka, hogy most hogy már itthon is lesznek fellépéseim, és újra itthon is járom majd az utcákat, megvan az esélye annak, hogy újra látom majd ŐT... Nem mintha szégyellném magam a dalaim miatt, amiknek a nagy részét ő ihlette, de... azért valahol mégis fura dolog ez... Kicsit akarom is tudni, mit szól majd hozzájuk, közben meg egy részem sosem akarja megtudni. Viszont bármit akarjak is én, meg fogja ismerni őket, ha eddig nem is... Nem bújhat majd el előlük! Az első hazai koncerttel szinte egy időben, a boltokba kerül a CD-m itthon is, és... a dalaimat játszani fogják a rádiók, reklámokban fogok szerepelni, és plakátokon városszerte. New York nagy piac, Amerika még nagyobb, és az ügynököm nem ismer tréfát, ha üzletről van szó és sikerről. A csapból is én fogok folyni! Nincs hová bújnod, Savannah, hazajöttem!
***
De az életünk könyvében a lapok tovább peregnek. Sosem állnak meg, sosincs vége... vagyis hát, egyszer igen, de az a fajta még nincs itt, szerencsére. A történet még tart, és bizony nem unalmas kicsit sem. Újra láttam Savannah-t, újra csodálom őt, újra és újra emlékeztet a sors, hogy ő az én végzetem, akármit is akarjon bemagyarázni ő nekem vagy saját magának. Tudom, hogy őt akarom. És nem fogom feladni... még egyszer nem!
S mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint hogy... követem őt bárhová. Az ország túlsó felére is. Egészen pontosan Los Angelesbe. Persze hangosan nem mondhatom azt, hogy miatta, mert kiakadna... ám valójában őmiatta indult el ez a gépezet az életemben. De ha mások kérdezik... akkor a karrierem miatt megyek Los Angelesbe, és a remek Los angeles-i iskolák miatt viszem magammal a húgaimat, és úgy egyáltalán, a kedvezőbb időjárási viszonyok, az egészségesebb környezet végett viszem magammal az egész családomat. Persze, anya először kicsit ki volt akadva a gondolaton, hogy Los Angelesbe mennék, és jöjjenek ők is velem, de... mikor elmondtam milyen lehetőségek nyílnának meg ezáltal a húgaim előtt is, persze mindannyiunk érdekében már hajlandó volt foglalkozni a témával, hogy költözés. És végül persze belátta, neki mindegy, hogy az ország melyik végében van, munkát találhat ott is, és mivel én sokat utazok, mindegy, hogy honnét indulok épp koncertezni, innen, vagy onnan... viszont abszolút szuper sulik vannak Los Angelesben a lányoknak, és az élet több szempontból is sokkal könnyebb lenne, egész más ritmusú Los Angeles, New Yorkhoz képest. Sok szempontból biztonságosabb is. Szóval végül meggyőztem... költözzenek át velem! 
És hogy Savannah is épp most kezd új életet Los Angelesben...? Ohh, nos... nevezzük a véletlen művének... khm... kis segítséggel. Ahogy persze az is teljesen a véletlen műve volt, hogy az új otthonunk épp csak egy köpésnyire található Savannah új otthonától... Ugye milyen rejtélyes dolgok ezek?! Ez a sors keze, nem vitás! Meg az enyém... de azt nem kell szóba hozni. Csak örüljünk neki!