Sienna Woods

168 cm magas, vékony, de izmos alkat vagyok, barna szemekkel, és olyan sötétbarna hajjal, ami már majdnem fekete. Arcom kedves, de igen szigorú is tud lenni, zárkózottságom okán a szemeim hiába tudnának nagyon kifejezőek lenni, legtöbbször álarc mögé rejtem az igazságot. Rám nézel, és egy szép, de kemény nőt látsz, olykor hiheted azt is, hogy bunkó vagyok, undok, rideg, vagy ilyesmi, de inkább csak nem szeretem kimutatni az igazságot. Lássanak keménynek. Az épp elég.

Határozott, magabiztos nő vagyok, aki megáll a maga lábán, aki mindig igyekszik a maximumot nyújtani, vagy annál kicsit többet is. Túl sok mindent kellett eddig átélnem, és ez nagyon mély sebeket hagyott bennem, ezért nemigen szoktam érzelmileg nagy kötelékeket kötni, mivel eddig mindig fájdalom lett a vége, mikor ilyesmibe belementem. Vakmerő, törekvő, ambiciózus, és zárkózott vagyok. Teljesen a munkám megszállottja lettem. Igyekszek mindig helyesen dönteni, de korántsem vagyok tökéletes. Szeretek mindent irányítani, van egy belső hang bennem, ami attól fél, ha nem teszem, valami tragédia következik be... ismét. Jó ember vagyok, kedves, törődöm másokkal, csak... ha egy mód van rá, közben ne tudják meg, hogy érzéseim is vannak. Bonyolult léleknek tűnök? Jól látod, az vagyok.

Ide kérnénk egy leírást a karaktered különleges képességéről, amennyiben az angyal, démon, vagy félvér! A többi faj legyen szíves szabadon hagyni.

1998. Otthon, édes otthon

- Layla! Merre vagy? - kiáltottam el magam, szememmel keresve őt. A kilenc éves húgom, és én, bújócskáztunk éppen, és ő bizony nagyon jó volt benne.
Apa és anya a tornácról nézték a játékunkat mosolyogva.
- Nincs aki jobban el tudna bújni, mint Layla! - hallottam meg apu nevetős hangját, én pedig duzzogva felé fordultam, mintegy számonkérően, de tudtam, hogy igaza van, én pedig megint veszíteni fogok. Már akkoriban is túlságosan nagy volt bennem a harci szellem, mindig mindent maximumon akartam teljesíteni. Csak akkor álltam neki valaminek, ha tudtam, én lehetek benne a legjobb.
Kivéve a bújócskát... azt Layla kedvéért játszottam, és ő volt benne a jobb, kétségtelenül. 
- Layla, anyu sütött nekünk sütit! - kiáltottam el magam, de semmi válasz, néma csend, naná, tudta, hogy blöffölök...
- Na jó, ez már nem vicces, olyan, mint valami ninja! - mérgelődtem hangosan, percekkel később, és leültem én is a verandán az egyik fonott székbe... Ekkor láttam meg, csodák csodájára, hogy honnan jött épp elő Layla...!
- Te egész végig a házban voltál?! Hihetetlen! - pattantam fel, nem csekély, de nem is véresen komoly felháborodással az arcomon. Valójában nem voltam mérges.
- Apunak igaza volt, Sisi - állt meg előttem vigyorogva. Nem szerettem, ha így becézett, de valószínűleg ezért is csinálta mindig. - Én vagyok a legjobb! - önelégülten elmosolyodott, közben sütit majszolva, én meg gondolatban kiáltottam fel, hogy "Tényleg van süti?!"...
- Igen, van süti - nevetett fel ő, mintha csak meghallotta volna a gondolataimat. Gondoltam is magamban, ez a lány tényleg egy tehetség! Egy bosszantó tehetség... De aztán, mielőtt még megleckéztethettem volna a csalafintaságáért, ismét olyan aranyosat tett, amitől azonnal elfelejtettem, hogy mindig megver bújócskában, és jó pár egyéb játékban is... A másik kezében lévő süteményt felém nyújtotta, egy ártatlan, és totál cuki mosoly kíséretében. Persze rögtön elvettem tőle, majd megadtam magam, és megöleltem.
- Hihetetlen vagy... - mosolyogtam közben mindvégig. Hiába, annyira szerettem ezt a kis bolond, zseniális tökmagot...
- Tudom - felelte mosolyogva, magabiztosan, amitől csak még jobban szerettem.


2010. Apa büszke lenne

Az édesanyám a könnyeit törölgette, miközben megkaptam a jelvényem. Rendőr lettem immár hivatalosan is!
Tekintve, hogy édesapám is az volt, én is már alig vártam, hogy szolgáljak és védjek, pont úgy, ahogy ő is tette egész életében! Anya ragaszkodott hozzá, hogy előtte menjek egyetemre, szerintem titkon azért, hátha meggondolom magam közben, de... persze én nem az a fajta voltam, aki meghátrál, szóval, ha másért nem, hát a kitartásomért már járt az elismerés. Dehát, tudtam én, honnét fúj a szél... féltett engem...
- Oh, kicsim, nagyon büszke vagyok rád! - szólt sírva anya, amikor az ünnepség végeztével odamentem hozzájuk, majd rögtön át is ölelt, és nem is úgy festett, mint aki nagyon el akarna engedni.
- Én is, nővérkém! Te vagy az én példaképem! - mosolyodott el Layla is, és finom erőszakkal lehámozta rólam anya ölelő karjait, majd ő kapott a kezei közé. Ez volt az a pillanat, amikor én is könnyezni kezdtem, amint a fülembe súgta, hogy eldöntötte, hogy rendőr lesz ő is.
De bárcsak ne tette volna... Bárcsak lebeszéltem volna...
- Bárcsak édesapátok is itt lehetne... - mondta anya, szipogva nézve bennünket, s tekintete tele volt szeretettel, fájdalommal, és vágyakozással. Bizony, apa nem láthatja, hisz már réges-régen halott...
- Igen... bárcsak - mondtam szomorúan, majd együtt öleltük át őt, Layla meg én. Ennyi évvel később is épp úgy fájt apa hiánya, főleg egy ilyen boldog napon...


2012. New York, Brooklyn

- Hé, Sienna, a srácokkal beülünk Jack bárjába. Nem jössz? - szólt hozzám az egyik kollégám, miközben elhaladtában rámkacsintott. Én az asztalomnál ültem épp, az őrsön, és írtam egy jelentést.
- Nem, köszönöm, még van egy kis dolgom - feleltem, az irat felett ülve, de azért még a srácra mosolyogtam... ha kissé erőltetetten is, mert nem akartam undoknak látszani. Tudtam én, hogy csak kedveskedni akart, pedig nagyon nem akartam, hogy lássák rajtam, hogy megviselt a mai nap... utáltam, ha sajnálnak, ha szánakoznak. Plusz, nekem a munka volt az első, és azt az aktát még tényleg be kellett fejeznem. Le kellett zárnom, hogy el is felejtsem, azt, amilyen látvány fogadott a helyszínen... Mindenhol vér volt, az a férfi ott hevert vérbe fagyva… nekem pedig azonnal beugrott róla az apám, amikor megláttam. Ő is így nézett ki, mikor megölték, korban is hasonló volt akkor, és ott is minden véres volt, én is véres voltam... mint ahogy emellett a mostani férfi mellett is a kislánya, aki szintén ott volt, mikor az apját megölték...
Néha úgy éreztem, túl sérült vagyok, túl sok fájdalom ért, ahhoz, hogy rendőr legyek... Másfelől viszont, ez volt az álmom, édesapám nyomdokaiba akartam lépni! Olyan jó akartam lenni, mint ő volt! Azt akartam, hogy büszke legyen rám, én akartam lenni a legjobb rendőr a világon! Még ha ez gyermekien naiv butaság is volt a részemről, ami 11-12 évesen még elment, de mára már... le kellett volna szoknom róla.


2015. „Fekete vasárnap” hadművelet

A főnök az irodájába hívott, és azt mondta, bevesz egy komoly ügybe, egy kemény ügybe. És nem is csupán engem, hanem a húgomat is! Együtt fogok vele dolgozni! Végre!
Mindketten vártuk már a közös munkát. Layla sütit hozott nekem ezen a napon. Ez afféle hagyomány volt már számunkra, azóta a bizonyos nap óta, mikor bújócska után sütit adott nekem... és aminek a másnapján apa meghalt.
Én apa miatt lettem rendőr, Layla meg miattam és apa miatt lett. Bár kétségtelen, hogy erre a szakmára születni kell, de... azt hiszem, mi elég jól megálltuk a helyünket. Mindkettőnknek fontos volt a hivatásunk. Egyikünk sem gondolta volna, hogy éppen ezzel írja alá a saját halálos ítéletét, holott egy rendőrnek számolnia kell ugye azzal amúgy is, hogy a hivatása lesz az, ami az élete végét okozza majd. Dehát, igazából ezt vállaljuk, ez az életünk, szolgálunk és védünk, akár az életünk árán is. Azonban... a húgom halálában semmilyen nemesi vagy hősies nem volt...
***
Hajnali háromkor jött a jelzés az őrsre, miszerint újabb áldozatot találtak. Ez az eset tényleg nagyon kemény volt, a sorozatgyilkos nem tudott hibázni... se ujjlenyomat, se DNS... pedig minden vasárnap újabb, és újabb áldozat került elő, mindig fiatal, sikeres, okos, tanult, fekete nők, a húszas éveik elején/közepén... és a tettest nem lehetett elkapni, túl agyafúrt volt, túl felkészült... Mindig mikor már úgy éreztem, közel vagyok hozzá, mindig kicsúszott a kezeim közül. Amikor úgy tűnt, végre nyomon vagyok, és találtam egy kulcsot hozzá, akkor mindig keresztülhúzta az elméleteimet, mintha csak direkt szórakozott volna, hogy tévutakra vigyen...
Nagyon el akartam kapni ezt a szemétládát! Addig is rettentően frusztrált, hogy minden héten újabb családnak kellett elmondanom, hogy elvesztették egy tagjukat egy beteg állat miatt... de... ez az új lány... most más volt...  most, amikor meghallottam az áldozat nevét, lefagytam... Nála voltak az iratai, a jelvénye... Layla volt az...
A fájdalom szinte kettéhasította a szívem, és azt éreztem, hogy a világom megszűnt létezni... Abban a pillanatban, mintha a húgommal együtt egy részem nekem is meghalt volna.
***
Csak ültem ott, némán, lefagyva, a felettesem asztala előtt. Még csak próbáltam felfogni, hogy... meghalt a húgom. Megölte őt a sorozatgyilkos. Elkapta, elvitte, és... én pedig nem védhettem meg őt. A világom összetört, és úgy éreztem, sosem leszek képes már újra mosolyogni, vagy örülni bárminek. Azonban tudtam, erősnek kell lennem, össze kell kaparnom magam, hogy édesanyám szemébe tudjam mondani, hogy elveszítette a lányát...
Fogalmam sem volt arról, hogyan fogom tudni őt megvigasztalni, ha az én lelkemben is vihar, és mély fájdalom dúlt... Layla elment, és soha többé nem hoz már nekem süteményt, nem üdvözöl a mosolyával, azzal a mindentudó mosolyával, ami jelzi, megint neki van igaza...


2017. Tavasz és változások

Egy fárasztó nap után ültem be a bárba. Ismét lezártam egy ügyet. Mégsem volt kedvem ünnepelni, elvégre, mit is? Volt áldozat bőven. Négy embert ölt meg a két tettes. Megfizetnek, igen, rács mögött vannak, de az áldozatokat ez nem hozza vissza. Erről rögtön eszembe is jutott a húgom...
Közel két éve, annak, hogy elveszítettem őt, és nagyon hiányzott. Édesanyám teljesen összetört, ami abszolút érthető is volt... Szinte minden nap felhívott, hogy jól vagyok-e, és mindig ideges lett, ha nem ért el rögtön. Nagyon féltett... hisz már csak én maradtam neki...
A szokásost rendeltem, whiskyt duplán. Az életem változatlan, egyik ügy a másik után, egyik gyilkos a másik után, egyik tragédia a másik után… semmi változás, pedig néha bizony kívántam, hogy történjen valami, ami jó, ami felszabadító, hogy ha csak egy kis időre is, de kiszakadhassak a búval teli gödörből, amibe elsüllyedtem az elmúlt két évben...
És aznap megtörtént a "csoda", szóval, talán néha megéri a kívánságokat megkockáztatni, mert bizony ezen az estén teljesült, még ha bonyolultabbá is tette a dolgokat, mint amilyenek előtte voltak!
Történt ugyanis, hogy egy férfi ült le mellém a szomszédos székre, én pedig azonnal felé pillantottam a szemem sarkából ösztönösen... majd tekintetem ott is ragadt. Magam sem értem, nem szoktak érdekelni, azok, akik ilyen bárokban fordulnak meg, mint én. Most mégis, ahogy megéreztem a kellemes illatot, és meghallottam a bársonyos hangját, megláttam azt az igéző szempárt, úgy éreztem feléje kell fordulnom egész testemmel. Egy csodásan zöld szemmel találtam ugyanis szemben magam, a tekintetében megannyi történet volt, amivel azonnal megragadta a lelkem! Azóta sem tudom, hogyan csinálta...
- Sienna - mutatkoztam be neki. Nem szerettem a társaságot, magányos farkas szoktam lenni, mindig egyedül iszok, de nála tényleg úgy éreztem, ezt kell tennem.
Nem tudom mennyi whiskyt ittunk meg, de a végén a lakásomon kötöttünk ki, egy fergeteges éjszakát élve át együtt. Nos, jó volt a megérzésem vele kapcsolatban, nem csupán a szemei voltak szépek és beszédesek, de az ágyban is világbajnok volt! Alaric… még a neve is magával ragadta az embert. Nem volt éppen hétköznapi!
Reggel, felkelve, mikor kinyitottam a szemem, már nem volt ott, amit, bevallom, bántam kissé. Általában nem érdekelt, ha a kalandjaim megléptek, hiszen a férfiak csak egy dologra voltak jók nekem, érzelmekre nem vágytam, mélyekre főleg nem, de... de most igenis zavart. Ébredtem volna reggel a mosolyára...
Hogy is volt azokkal a kívánságokkal? Hát, ismét meglepődtem, főleg, mikor az őrsön találkoztam vele pár óra múlva, ahol megjelent az FBI néhány embere egy ügy kapcsán, és ő is köztük volt! Kiderült, nem csupán rokonlelkek vagyunk, de mindketten a rend őrei is.
Mondjuk, én sosem kedveltem az FBI-t. Fellengzős, beképzelt alakok voltak, ahány csak megfordult nálunk ilyen-olyan okokból. De ő... más volt. A kezdeti sokk elmúlt lassan, aztán kiderült, még az ügyünk is közös, így, hogy még kínosabb legyen a dolog, együtt kellett dolgoznunk. Bár, végülis, megoldottuk... És a közös ügy folytán közelebb kerültünk egymáshoz is, sokkal közelebb, mint terveztem, afféle bizalom és tisztelet kezdett idővel kialakulni. Meg ott volt közöttünk annak a szép éjszakának az emléke is...


2018. Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI)

Néha még magam sem hiszem el, hogy végül én is FBI-ügynök lettem. Alaric és a felettesei is értékelték a közös ügyünk során a munkámat, a módszereimet, és a sikeresen megoldott ügyeim számát ugye már eleve ne is említsük, külön kiemelve azt a gyilkost, aki a húgommal és tucatnyi másik ártatlan lánnyal is végzett a városban... szóval, aztán jött a tipp, miért nem jelentkezek hozzájuk, hisz jó esélyeim lehetnének, hogy felvegyenek. Azonnal elfogadtam, pedig ahogy említettem is már, sosem szimpatizáltam az FBI-al, szerettem a New Yorki rendőrségnél dolgozni. De arra gondoltam, talán ez az a változás, ez az az új dolog az életemben, amire olykor feléledt bennem a vágy... hogy hátha jobb lesz tőle.
És hát, jól indult, felvettek az akadémiára, és dicséretesen végeztem is azt el! Csak aztán... hát igen... a dolgok picit komplikáltak lettek, mikor kiderült, Alaric egységében kell majd dolgoznom. Feszült helyzet volt, hisz akadtak köztünk bőven titkolni próbált dolgok, például önmagunk előtt is letagadni próbált érzelmek, meg persze szex, ami kollégák közt amúgy is gáz volt, úgy meg főleg, hogy ő volt a főnököm... Nem volt könnyű beilleszkednem az FBI köreibe, főleg a csapatba nem, főleg, miután a többiek rájöttek a dolgainkra, de idővel bizonyítottam, hogy igenis jó helyen vagyok, ott a helyem közöttük! Hisz emlékezzünk, a 100%-nál kevesebbre sosem törekedtem. Minden ellenszenvem ellenére, amit a rendőrség tagjaként éreztem az FBI iránt, hamar ráéreztem arra, mivel is jár az, ha egy ilyen elit csapat, egy ilyen befolyásos szervezet tagja az ember. Mindemellett pedig, Alaric közelében lehettem. Ami borzongatóan és ijesztően jó érzés volt. Fontos ember lett számomra, habár szívesen tagadtam legtöbbször, de lassan ideje volt csak-csak belátni, feleslegesen teszem, mert igenis megkedveltem őt, sőt, mondjuk ki, beleszerettem.


2019. Az árulás

Becsület, bizalom… nehéz hinni benne a mai világban, mégis az ember újra, meg újra a csapdájába esik. Bízunk abban, hogy egy nap jobb lesz, vagy, hogy megérjük az öregkort. Bízunk a barátunkban, a szerelmünkben, egy jó élet reményében, de mikor valaki elárulja ezt a bizalmat, az képes darabokra törni. Lorenzo, Alaric nagyon jó barátja, s a kollégánk volt, mindketten bíztunk benne, az árulása nagyon megrázta őt, és én tehetetlen voltam. Nem tudtam, mitévő legyek, hogyan segítsek. Mikor Lorenzo nyíltan ellenünk fordult, és kitudódott, hogy nem csak a mi csapatunkban játszik, a dolgok eléggé hirtelen és nagyon rossz irányba mozdultak el. Amikor megpróbáltuk elfogni őt, mindketten megsérültünk, Alaric és én is, mind testileg, mind lelkileg, persze utóbbi módon inkább ő... és bár a golyónyomok utóbb lassan behegedtek, de mindig emlékeztetni fognak arra, hogy a bizalom bizony nehéz és veszélyes. Az ügy megbukott, Lorenzo meglépett, mi pedig azóta a sebeinket nyalogatjuk, szépen szólva. Alaric megváltozott a történtek után... eltűntek az érzelmek a szeméből, és olyan... tompává vált az egész kisugárzása. Nagyon akartam segíteni neki, félretéve a saját fájdalmaim, de... nem tudtam meddig mehetek el vele ebben... féltem, hogy az út végéig biztosan nem. Csupán a remény maradt meg, hogy talán egy napon mindketten kiheverjük a lelkünkben okozott károkat... akár együtt, akár külön...


2021. Magányos május

Alaric elment. Kérte az áthelyezését, és végül Chicagóba költözött. Én meg maradtam itt. Fontos volt számomra... de tudtam, éreztem, hogy vége van. Túlságosan is más lett minden, benne, és közöttünk, ahhoz, hogy működjön... és tudva, hogy mennyire nem tudta már itt megtalálni a helyét, csak remélni tudtam, hogy a környezetváltozás majd segít neki. Ami pedig engem illet... hát, mit is mondhatnék, a veszteség az életem része, megszoktam... az emberek jönnek, megszeretem őket, majd... így vagy úgy, de végleg távoznak... én meg maradok... és kicsit mindig jobban szenvedek, de mindig jobban is titkolom...
Igaz, Alaric mellett kicsit kedvesebb lettem újra, mosolygósabb, barátságosabb, de a szakítás óta... már nemigen mosolygok kedvesen, mikor az emberek például elhívnak magukkal inni. Nem zavar, ha azt gondolják, hogy undok, rideg, vagy tartózkodó vagyok. Akik régen ismernek már, azok tudják, hogy nem vagyok egy édelgő, simulgatós fajta, de ha valaki kitartó, akkor megismerhet kicsit jobban, és idővel akár jó ismerősök is lehetünk. Akik meg újonnan most ismernek meg, és nincs az ismerkedéshez és a bizalomhoz türelmük... hát, ők majd rájönnek idővel a saját kárukon, hogy mi aztán nem fogjuk befonni egymás haját.
Amúgy nem, nem vagyok én undok, rideg talán egy kicsit, és tartózkodó abszolút igen, de... szoktam bulizni is néha, összejárok emberekkel, egy-két régi kollégával, haverokkal, szeretek táncolni, énekelni, inni, csak... közben nem csinálok úgy, mintha kötődni akarnék mindenkihez. Akikhez kötődöm, és akik beláthattak végül a maszkom alá, azok se két napi ismeretség után jutottak velem idáig. Nehezen adom a bizalmam, mostanság főleg. Nehezen barátkozok meg új emberekkel, mert ugye... bárkiről kiderülhet bármikor, hogy mégsem olyan rendes, kedves, tisztességes alak, mint azt elsőre hittük róla. Lorenzo árulása, és Alaric lelépése rám is hatott... 


2022. Év végi döntések

Úgy döntöttem, hogy a fenébe is, elég volt! New Yorkból, a férfiakból, mindenből! Amikor meghallottam, hogy van egy jó kis megbízás Los Angelesben, ami hosszútávú, veszélyes, és egyszemélyes, azonnal jelentkeztem rá! Végre kicsit távol lennék mindentől és mindenkitől, aki az agyamra készül menni, vagy már az agyamra is ment! Igen, gondolok ezzel például arra a tenyérbemászó, nagyképű majomra, Lincoln Arlingtonra! Akiről nemrég kereken az derült ki, hogy a pofátlanság netovábbját követve el, egyenesen egy ügyében érintett bírónővel kavart! Hát mi ez, ha nem egy égbekiáltóan undorító dolog?! Nem, nem adom az álszentet, én is lőttem már házinyúlra, Alaric is az volt, hisz a főnököm volt, de az ég szerelmére, én nem másztam be egy bíró ágyába, se senki olyanéba, aki által ítéletek kerülhetnek veszélybe, és bűnözők kerülhetnek szabadlábra! Lett bizony belőle balhé... És akkor még volt képe Lincolnnak velem is kikezdeni, óh, de jó, hogy nem haraptam a csalira, áldom az eszem, hogy hallgattam arra az énemre, amelyiket annyira irritálta az a tökkelütött bájgúnár! Még a végén engem is rántott volna magával, mint a bírónőt, aki bizony már nem bíró azóta... nem tudom mit csinál, és hol, de azt hallottam, hogy végülis lelépett a városból, akárcsak Lincoln. Elég könnyű volt rájönni, miután minden eddigi aktuális ügyfele más ügyvédekhez került át. Azt rebesgették, hogy valahová a nyugati partra távozott... dehát, nekem mindegy, a lényeg, hogy én ne is lássam többet! Szerencsére erre elég jó esélyeim is vannak, elvégre, nem szórakozás céljából megyek Los Angelesbe, hanem dolgozni, és hát... Lincoln egy öltönyös szépfiú, egy beképzelt szájhős, egy lepedőakrobata... szóval, egy olyan ügynek, amibe én épp készültem beszállni, ő a közelébe se merne osonni!