Sebastian

194 cm magas vagyok. Izmos testem szinte tökéletes. Bőröm hófehér, akár a frissen meszelt fal. Eredetileg szőke hajszínnel áldott meg az én vicces apám, de ezt olykor barnára festve viselem. Kék színű szemeim belátnak egészen a lelked legmélyéig. Átható tekintetem láttán egyesek az életükért kezdenek el rimánkodni... mások csak ledobják a ruhájukat... mikor mit kívánok épp kiváltani belőlük...
Évszázadok óta nem rendelkezem különleges képességekkel, ám az még mindig elmondható rólam, hogy épp olyan kivételes a külsőm, mint bármelyik másik angyalé. A teremtés elcseszett csodája vagyok, erről ennyit.

Hmmm... a legrohadtabb alma a kosárban? A régi szép időkben talán Júdásnak neveztek volna. De az is lehet, hogy szimplán csak rohadéknak. Pedig, ha őszinték akarunk lenni, semmivel sem vagyok rosszabb, mint bárki más. Ugyan, mitől is lennék?! Talán én vagyok az első a világon, aki meglépett otthonról? Nem. Én vagyok az első, aki hülyeséget csinált, és ebbe valaki belehalt? Nem hinném. Én vagyok az első, aki rossz döntéseket hozott, mert elismerésre és szabad létezésre vágyott? Persze hogy nem! Bár... elismerem, feltehetőleg én vagyok az első bukott angyal, aki bérgyilkosnak állt... és nem válogat, elintéz bárkit, ha eleget fizetnek érte.

Nos... képességeim nagy többségéről már jó ideje csak múltidőben beszélhetek. Egykor... rendelkeztem minden olyan emberfeletti "trükkel", amivel az angyalok úgy általában. Persze, sosem tartoztam a "legnagyobbak" közé. Ilyen téren alighanem az a legnagyobb képességem, hogy az egyik legnagyobb szálka lehetek drága jó apám szemében. Mi ez, ha nem a tehetségem jele?! Még talán Lucifer sem lehet akkora szög a vén majom cipőjében, mint én. És erre ma már meglehetősen büszke is vagyok.

A világ tele van rossz apákkal. De az enyémmel kezdődött minden. Ő teremtette ezt a "szakmát". Hol romlott el vajon? Vagy eleve ilyen volt? Az emberek egy része azt hiszi, a szülők szuperhősök. A szuperhősök meg adott szabályok szerint léteznek, nem igaz? A jó bajnokai, akik elsőként ugranak segíteni, ha baj van, és akik bármit elszenvednek a többiek védelmében. Talán ott indult a hiba, hogy az ember túl sokat képzel a szülőségről. Vagy talán az volt a baj, hogy mi, angyalok, apaként tekintettünk RÁ. Talán a többi apa tényleg olyan, amilyennek képzelik őket, és a baj a miénkkel van.
Talán ezért is van, hogy az apaság még nem ment ki a divatból, de Isten már kezd... Mert Isten egy szar apa. Embernek is szar lenne. Élőlénynek is... Tulajdonképpen nem is tudnék olyan másik lényt mondani, ami rosszabb nála. Még az is kevésbé ellenszenves, amelyik megeszi a saját kölykeit. Persze még mindig jobb, mint ha például Zeusz lenne az igazi, az a bohóc mindenkit meghúzott, csak utána ölte és ölette halomra őket. Az se volt egy épeszű alak, aki azt a pofát kitalálta a meséivel együtt. Lehetett baj a fejében, nem is kevés.
Az emberek elképzelése nagyon más az apaságot illetően, mint a miénk. Hogy néz ki egy emberi apa? Kezdem a legegyszerűbbel és legalapvetőbbel: Szereti a gyerekeit. Egy jó apa ilyen, nem? Ha nem is túl jó apa valaki, de ha legalább szereti az ágyéka gyümölcsét, az már félsiker. A mienk úgy utál minket, ahogy vagyunk, vagy úgy, amilyenre ő megteremtett minket, így a pontosabb. Olyan nincs, akit szeretne. Higgyétek el, ha lenne, már tudnánk róla, mert az illető világgá kürtölte volna. Az emberek is ezt teszik. Az összes, aki azt hiszi, hogy Isten szereti őket. Egy percig se tudják befogni, és csendben örülni, annak, amiről hiszik, hogy igaz. Pedig mekkorát tévednek... Isten egy dolgot szeret: önmagát. Nyilván ezért próbált meg minket a saját képére megteremteni, dehát... lássuk be, az ipse vagy skizofrén, vagy teljesen bolond.
Ma már nem is igazán értem mi ütött belém, mikor annyira hűséges voltam hozzá olyan sok éven át... Persze, ilyennek teremtett alapvetően mindnyájunkat. Hűségesnek. De néhányunk olyan "betegséget" kapott el, mint a programhiba a mesterséges intelligenciában... mikor a gép öntudatra ébred, és rájön, hogy csak kihasználják. Egy nap engem is utolért... arra gondoltam, Lucifer fellázadt, és király lett, szabad, és azt tesz, amit csak akar! Arról nem is beszélve, hogy a Földön is egész kis seregnyi rajongót szedett össze, akik legalább annyira, ha nem jobban szeretik őt, mint akik apánkért vannak oda. Szóval azt gondoltam... ez nekem is megy.
300 éve esett meg... plusz-mínusz pár év, mert amúgy a fene sem számolta. Unatkoztam is, meg úgy elegem is volt. Csináld ezt, csináld azt, csak mert Isten ezt akarja! És miért?! Csak mert. Soha semmire nem volt egyetlen rendes válasz sem, minden csak azért volt úgy, ahogy, mert ő úgy akarta, mert szerinte úgy kell lennie... és kész, ennyi. Ez pár ezer év után rohadt unalmas kezdett lenni. Szóval gondoltam egyet... és úgy döntöttem, kipróbálom Lucifer módszerét. Ha neki bejött a lázadás, másnak is lehet jó sorsa.
Gondoltam én.
Ezért hát, otthagytam mindent, és lejöttem a Földre. Nem állt szándékomban odafent lázadozni, követőket gyűjteni, vagy összeakasztani a bajszom Michaellel, esetleg Gabriellel. Saját magamnak akartam kikaparni a gesztenyét, nem a többieket rábírni ilyesmire. Különben sem akartam kárt tenni senkiben, nem az volt a szándékom, hogy bárkinek is rossz legyen, csak magamnak akartam jobb életet, mint amim volt.
Azt gondoltam, mivel Isten oda meg vissza van a drágalátos kis embereiért... hát körülöttük kellene ügyködnöm egy keveset, felhúzni az öreget... és akkor majd szabadlábra kerülhetek, mint Lucifer! Kitaláltam, hogy pár embernek megmutatkozok teljes angyali valómban, szárnyakkal, meg minden. Amivel persze nem kis érdeklődést váltottam ki az adott emberekből, főleg azokban az időkben. És igazam volt, Istennek ez nem tetszett. De nem úgy reagált rá, ahogy azt én gondoltam, hogy fog. Én a szabadságomra vágytam, olyanra, amilyet Lucifer is kapott, szabadság a Mennytől, apánktól, de az angyali lét előnyeinek birtokában! Erre mit tett apánk?! Elvette a képességeimet! Elvette a szárnyaimat! Talán azt gondolta, emiatt majd visszatáncolok?! Hát nem! És ezt neki is meg akartam mondani! De hiába beszéltem hozzá, mintha ott sem lettem volna, "Mr. Mindenkit meghallgatok" cseszett odafigyelni.
Próbálkoztam mindenfélével, felkerestem a fellelhető összes szent embert, boszorkányt, médiumot, mindenféle ostoba "földi helytartót", akit csak találtam, hogy visszakaphassam a képességeim, a szárnyaim, vagy hogy kapcsolatot találjak Istennel, hogy meghallgassa, amit mondok! Mindhiába... Az elmés tanács mindig mindegyiktől az volt, hogy a bűneimet kell megbánnom, jóvá tennem... és akkor majd Isten megbocsát, meg különben is, Isten mindig figyel... Pff... persze, figyel, ha épp úgy tartja kedve, de rám átkozottul nem tette! És dühös voltam... Nem a leckéjére voltam kíváncsi, és nem érdekelt a kioktatás senkitől...! Csak annyit akartam, amit a kedvenc fiától se sajnált!
Akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan visszasírom majd az akkori állapotot...
Próbálkoztam, kitartóan, hónapokig... semmi nem történt. De mivel jobb ötletem nem volt, és megbánni nem bántam meg semmit, és nem is akartam, így azt gondoltam, folytatom tovább, előbb vagy utóbb majd megunja Isten a dolgot, túl jó katonája voltam, ahhoz, hogy örökre levegőnek nézzen.
Csak miközben azzal voltam elfoglalva, hogy visszaszerezzem, amit elvesztettem, elfelejtettem, hogy a tetteimnek, amiket ugyebár nem bántam meg... következményei lehetnek. És lettek is egy nap.
Az a nap is csak úgy kezdődött, mint minden más nap akkoriban. Elindultam felkeresni egy papot. Egy öreg fickót, akit mindenki dicsért a környéken, nemzedékeket szolgált végig Isten szolgájaként, hát gondoltam, őt biztos meghallgatja apám, ha szól hozzá, még akkor is, ha rólam ad át üzenetet.
És még valami nem hiányozhatott abból a napból. A flúgos, aki akkortájt folyton a nyomomban járt. Eleinte nem is emlékeztem rá, hogy kicsoda, csak feltűnt, hogy körülöttem téblábol, áhitattal les, követ... Aztán, amikor egy nap szólt hozzám, és kért, hogy hadd lássa ismét a szárnyaim, isteni adományomat, akkor jöttem rá, hogy ez az egyik félkegyelmű bolond, akinek megmutattam igazi valómat még korábban. Elhajtottam, megmondtam neki, hogy nem tehetem, és továbbálltam, akkor is, majd második alkalommal is, és következőleg is... de ő csak követett, figyelt, hol kérlelt, hol hisztérikusan követelőzött. Minden alkalommal elhajtottam, otthagytam, alig hagyott bennem gondolatot, mennyire akarta. Mert azzal voltam elfoglalva, hogy én mit akarok. Szegény bolond nem érdekelt.
Aznap sem foglalkoztam vele sokkal jobban, sőt. Láttam a szemem sarkából, amint a nyomomba szegődik egy épület takarásából előbukkanva, de felé sem néztem, csak mentem az utamon tovább. Azt gondoltam, míg csendben követ, nem érdekel...
De pechére... nem maradt a csendes követésnél.
Először csak azt éreztem, mint ragadta meg a karomat "valami", de persze tudtam, hogy ő lesz az... és már nagyon untam... Megint könyörgőre fogta, erőszakosan, erősen húzva magához kezemet, esdekelt, térdre vetve magát, hogy csak egy pillanatra hadd lássa a szárnyaim! Nekem pedig vészesen fogyott a türelmem... belefáradtam a nyafogásába, abba, hogy olyasmiért nyaggat, amit ha akarnék sem tudnék neki megmutatni!
- "A szárnyakat...! Akarom...! Kérlek...!" - könyörgött tovább, és miután kezemről leráztam, lábamat ölelte át. Már kezdett dühíteni, így belerúgtam végül, mikor hiába ráztam a lábam is, nem tudtam őt lerázni magamról. Feljajdult, de hiába esett hátra, nem tágított, újra a kezemért nyúlt. Erős mozdulattal ragadtam meg a vállát, és úgy hajolva hozzá, sziszegtem az arcába:
- Én is a szárnyaimat akarom! - Majd újra ellöktem magamtól, ő hanyatt esett, és nem várva meg, hogy feltápászkodjon, ott is hagytam sietős léptekkel.
A városka közepén egy patak húzódott. Mély árokban futott, melynek alján kisebb sziklák, és sok-sok kő hevert egymás hegyén-hátán. Azok közt csordogált a víz, hol erősebben, hol gyengébben. Az egy száraz időszak volt, így kevéske víz csorgott csak odalenn, mikor a patakocska felett átívelő régi kőhídon épp áthaladtam. Hátra sem néztem, így nem láttam a közeledőt, csak hallottam... hallottam a trappoló lépteket... Ez maradt meg bennem legélesebben később, mint emlék...
A többi dolog, ami akkor esett meg, homályossá vált... még egy kivételével. Nem is egészen emlékeztem aztán, hogyan vetette magát a férfi a hátamra, hogyan kezdte el tépni az ingem anyagát, hogy megtalálja valamiként a szárnyaimat... amiket én is annyira kerestem, de egyikünk sem lelhette meg őket... addig sem, de azután végképp nem. Nem igazán emlékeztem rá, hogyan próbáltam hátra nyúlni, megragadni őt, lerántani vagy lelökni magamról... és arra sem, hogy pontosan melyik volt az a pillanat, mikor végül mégis sikerült, percekig tartó dulakodás után, de nem is az számít, emlékszem-e, vagy sem, hanem az, hogy a mozdulat következtében... ő végül a hídról a mélybe zuhant...
Még hátra sem fordultam, már tudtam, hogy vége... De mégis megfordultam, látnom kellett... Bárcsak ne tettem volna, mert így született a második kép, mely éles emlékként belém égett... az, ahogy élettelen teste a köveken hevert, és ahogy a vérét a gyöngén csorgó patak vize vitte magával...
És akkor Isten szólt hozzám... Természetesen nem úgy, mint ember az emberhez... az nem szokása... De tisztán és igen érthetően a tudomásomra hozta, mennyire elítéli ami történt... és hogy teljes mértékben érezzem csak magam megtagadottnak, mint fia.
Éreztem... mint távozik belőlem az erő... a maradék is, ami még bennem szunnyadt. Isten már elvette tőlem, amim volt, a képességeim, a szárnyaim, angyal voltam angyalság nélkül, de most... éreztem, amint ennek emléke is távozik a sejtjeimből... égetett... fájt... mintha önmagamat szakítanák ki a testemből... mintha onnantól fogva a csontjaim nélkül kellett volna tovább tartanom magam... Aki nem élte át, nem is sejtheti, milyen érzés... amikor megfosztanak attól, amik egész életünkben voltunk... ez nem olyan, mint elveszteni egy végtagot, hanem... mintha mi volnánk az elvesztett végtag. Szó szerint elveszteni saját magadat... ilyen érzés megbukni.
Térdre estem... a földre lökött az érzés, ami körbejárt, erőm, ami elhagyta lényem... De nem ez volt a legrosszabb, s nem is az, amint a köves, kavicsos útnak csapódó térdem fájdalma eljutott tudatomig, nekem, ki előtte fájdalmat sosem érzett ily jelentéktelen hatástól. Nem is az, amint a körém gyűlő városiak, rájővén a történtekre, gyilkosként azonosítottak be... Nem, a legrosszabb az volt... mikor megéreztem igazi büntetésemet...
Nem ébredtem rá azonnal, mi történik... Azt sem tudtam igazán, mennyi ideig térdepeltem ott a hídon... Szenvedtem eléggé a tudattól, hogy kioltottam egy életet, és apám mindent elvett tőlem, teljesen, igazán... Korábban azt hittem, már nincs meg semmim, amim volt, de most kellett rájönnöm, hogy rosszul gondoltam... Mintha eddig csak egy átmeneti állapotban lettem volna, de most szíven ütött az érzet, a tudat, ami körbejárt, és belém hatolt... a tudat, hogy ez már végleges... elvesztettem magam... elbuktam... és megérdemeltem. De csak amikor az egyik idegen városi polgár megragadta a karom, akkor jöttem rá, hogy ez még nem minden...
Amint hozzám ért, fájdalmat éreztem. Ösztönösen kaptam oda tekintetem, és el a kezemet. Akkor láttam meg... csúf hólyagok éktelenkedtek a bőrömön... mely már magában is vöröslött. Remegni kezdtem, értetlenül, riadtan bámultam a jelenséget, nem értettem, mi történik velem! Felnéztem. Körbe pillantva az odagyűlteken, akik gyűlölködve, undorral, vagy félelemmel tekintettek vissza rám. A tömeg még mindig morajlott, "Gyilkos!", "Átkozott!", "A Pokol fattya!", "Isten megbüntet!", ilyeneket mondogattak, ki halkabban, ki hangosabban adva tudtomra, mit gondol rólam, s tettemről.
- Segítsetek! - bámultam fel a fölém magasodóra, ki nemrég még a karom ragadta meg. Kérlelőn nyújtottam felé egyre sebesedő kezem, de ő undorral tekintett vissza rám, majd még oda is köpött elém, hogy kifejezze nemtetszését. Hiába néztem bárkire, egyetlen olyat sem leltem köztük, ki segítségemre akart volna lenni... s ahogy az értékes percek teltek, egyre inkább éreztem kínjaim fokozódását, bőröm égett, szinte lángolt, feszítő érzés töltött el, lassan a ruha is fájt, mit viseltem. Bár nem láttam magam, érzéseimből ki tudtam következtetni, hogy a testem többi része is hasonlóan festhetett, mint a kezem, a karom. És fogalmam sem volt, mi okozza, csak... azt tudtam, hogy miért... Isten nem aprózta el... bűnöm nagy, legyen hát nagy büntetésem is... gondolhatta... Láttatni akartam magam az emberekkel, hát most láthatták, mint borították be testemet foltok, rút hólyagok, sebek... és mint törtem össze bűnöm súlya alatt...
Végül nem bírtam tovább a fájdalmat, és a hangokat, a szavakat, miket mondtak rám... az egyre zúgolódó emberek moraját... így erőt vettem magamon, és feltápászkodtam. Az emberek felé akartam indulni... hátha mégis segít valamelyik, vagy hátha elengednek a papig legalább, kihez eleve igyekeztem volna... De alig tettem meg pár lépést, és valaki, nem tudom ki, egy követ hajított felém. Csak akkor vettem észre, amikor eltalálta a fejem. Erős dobás volt, és én már eleve elgyengültem, szenvedtem, így nem is csoda, hogy az ütéstől felkiáltottam, és hanyatt vágódtam az út közepén. Az esés hatására fájdalom járta át testem, mintha égő bőröm le akart volna szakadni rólam... amitől felordítottam. Kik körém gyűltek, megriadtak, de hogy a hangomtól, vagy attól, ahogyan festhettem, azt nem tudtam... bár talán inkább lehetett utóbbi, legalábbis a fájdalom ködén át felfogott szavaik arra engedtek következtetni, hogy azt gondolták, Isten haragja csapott le rám, és valami rút, fertőző betegséggel vert meg... így egymást riogatták, hogy hozzám ne érjen egyikük se, mert elkapják. Bár én nem hittem, hogy fertőzhetek, de arra én is gondoltam, hogy Isten büntetése... bármi is legyen ez... s azért kaptam, hogy bűnhődjek.
Fogalmam sem volt, honnét szedtem hozzá erőt és akaratot, de végül újra feltápászkodtam a földről. De az előző esetből tanulva, most nem az emberek felé indultam, hanem a híd másik vége felé, amerről jöttem. Néhány ember követett, tisztes távolságból... s tartva tőle, mikor döntenek úgy, hogy nem mehetek tovább, hisz gyilkoltam... próbáltam szaporázni lépteimet, addig mentem, míg a város határában húzódó erdőig nem értem, s bevettem magam a fák közé. Csak mentem és mentem, amíg csak bírtam...
A fény... Beletelt némi időbe, és sok sebbe, fájdalomba... mire rájöttem... hogy a fény az, ami a bajt okozza. Talán Isten úgy vélte, ha ennyire élveztem, és akartam, hogy az emberek lássanak... akkor tetteim következményeként tökéletes büntetés, ha többé én sem nagyon láthatom magamat, nem még mások. Kínlódva, szenvedve rejtőztem el a sötétségben... minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elkerüljem a fényt, minden fényt... Az erdő legsötétebb zugaiban rejtőzködtem, egy időben egyszerűen a földbe ástam magam, hogy legalább testem nagyját megóvjam a sebektől, a fájdalomtól... és a lehető legsötétebb rejtekekben megbújva vártam az éjszakákat... A csillagok, s a Hold fénye voltak az egyedüliek, mik nem okoztak fájdalmat, kínt, és gyötrelmet... Nappal próbáltam rejtőzködni, de nehezen ment, hisz alig létezett olyan hely, ahová nem hatolt be semmi fény... és segítségben hiába is reménykedtem... A városiak a fejemet akarták, és elátkozták a nevem is, báránybőrbe bújt farkasnak, álnok démonnak neveztek, vagy csak egyszerűen gyilkosnak... Egy ízben vadászni kezdtek rám, majdnem elfogtak... mikor éjjel élelemért és gyógyfüvekért a városba mentem...
Az elátkozott új életemben szükségleteim voltak, de Isten minden tőle telhetőt elkövetett, hogy megnehezítse a dolgomat. Senki nem segített, imáim süket fülekre találtak, a puszta létezés is küzdelem volt... pedig nem létező lelkem épp eléggé fájt, és gyötrődött magától is, tetteim súlya alatt. Bántam, amit tettem, bántam azt a halott bolondot... fájt, hogy hová jutottam... gyilkos lényem engem is legalább annyira gyötört, én is épp úgy undorodtam magamtól, mint atyám. Felesleges volt a további büntetés, de az csak nem múlt el... hiába könyörögtem érte. Pedig könyörögtem, de még mennyit...
Rövid ideig a környéken rejtőzködtem, próbáltam ellátni magam, és nem belefulladni a lelkifurdalásba, de nehéz volt, nagyon... Éjjel próbáltam élelmet szerezni, gyógyszert a sebeimre, nappal pedig biztos helyre bújni, és aludni, pihenni... gyógyulni... de nem... persze nemigen mehetett ez csak úgy. Álmaimban újra láttam... a halott szemek engem bámultak, az élettelen testből a vér a patakba csordogált... és a városbéli emberek hangja a fülemben ismételgette, hogy gyilkos vagyok, átkozott, Isten szégyene...
Ahogy pedig múlt az idő, nem jobb, hanem egyre rosszabb lett. Később megpróbáltam elmenni a környékről, azt gondolva, ha távol kerülök a tettem színhelyétől, talán változik majd... talán jobb lesz. Mivel csak éjjel mozoghattam, s erőtlen voltam, gyönge, így lassan haladtam csak. Ám nem adtam fel. Hinni akartam, hogy máshol igenis jobb lehet.
Újabb és újabb, kisebb és nagyobb településeket, falvakat, városokat hagytam magam mögött, végül Párizsig jutottam. Néhány évet a város nyomornegyedeiben töltöttem, rejtőzködve, s főleg éhezve... és tovább viselve tetteim következményeit, átkom, veszteségeimet, és szűnni nem akaró bűntudatomat. Az élet kínkeserves volt...
De az évek a fejem felett elmúltak, s én a sötétben, mint egy patkány, rejtőzködve éltem... ha nevezhettük életnek, mim volt. Atyám, mint mindig, jól kigondolta, mit érdemlek... szinte mindentől megfosztott. Már nem voltam erős, se gyors, mint egy angyal, sem szemkápráztató, sem legyőzhetetlen, sem sérthetetlen, nem hallottam imákat, s meggyőződésem volt, hogy az enyéimet sem hallgatja senki. Nem volt közöm varázslathoz, sem semmilyen emberfeletti hatalomhoz. Éheztem, fáztam, sérültem, gyengültem, akár egy ember... de az egyszerű emberekkel ellentétben, engem nem boldogsággal, és kellemes melegségérzettel töltött el a napfény, nem... ha engem fény ért, bőröm vörösleni kezdett, igencsak hamar, majd ha nem szűnt a bőrömet érő fény, hólyagok jelentek meg, s a vörösség még rondább küllemet öltött bőrömön... duzzanat, őrjítő viszketés... fájdalom... égő érzés... majd a hólyagok kifakadtak, és a bőröm, mi még volt, az is lehámlott... és ha mindezen kínoknak a végére is értünk, még akkor sem volt biztos, hogy mindez eltűnik... voltak csúf sebek, melyek nem gyógyultak be szépen, helyette megmaradtak emlékeztetőknek, hogy miért is élek úgy, ahogy.
Az idő telt, és egy éjjel, megelégeltem a mocsokban fekvést a sötétben. Akkoriban... bűntudatom, és keserű fájdalmaim testemben és lelkemben, lassan kezdtek más alakokat ölteni. Haragudtam. Istenre. Haragudtam, mert úgy éreztem, nem érdemlek ennyi szenvedést, egyetlen elvesztett lélekért... akit még csak nem is szándékosan öltem meg, véletlen volt... sőt... védtem magam... hiszen ő támadott énrám! Úgy éreztem, büntetésem eltúlzott volt, és elég volt már... úgy éreztem, nem ezt érdemlem...! Haragudtam atyámra, és úgy véltem, mással nem bánt volna ily kegyetlenül, mint velem! Arra vágytam, bárcsak... bárcsak tudnék valamiként visszavágni igazságtalan lépései ellen!
De persze, mit is tehettem volna...? Hisz árnyéka sem voltam régi önmagamnak, és már rég nem voltam olyan erőben, sem testileg, sem mentálisan, hogy bárkivel szemben is győzhettem volna bármiben is... nem még Isten ellen...
Vergődéseim közepette, újra csak útnak indultam. Párizs nem hozott mást, csak társas szenvedést, hisz sok volt az éhező, s a mocsokban, sötétben rejtőzködő, nem voltam magamban... de ha valaki azt mondja, jobb együtt, mint egyedül, hát téved... nem jobb. Ezért elhagytam a várost. Valamiért... már nem is tudom miért... fejembe vettem, hogy elmegyek a partig... keresek egy hajót, és majd felszállok, elmegyek vele, bárhová is tart... hátha... hátha máshol mégis jobb lesz... Nem tudom miért hittem még mindig ebben. Talán csak kevésbé éreztem magam nyomorultul, ha volt valamilyen célom... talán azt éreztem, kevésbé őrülök bele a tehetetlenségbe, és a sötétségbe, a fájdalmakba, ha célom van, ha hajt valami...
És kijutottam a partra. Persze normális esetben egy hozzám hasonló szerencsétlen koldus munkát keresett volna... úgy szállt volna hajóra, de én alantasnak is éreztem volna, hogy egy hajón dolgozzak, bármilyen nevetségesen is hangozzék ez, meg... ugyan, ki is alkalmazott volna, olyasvalakit, aki nem bír a fényre menni, gyönge, beteges, és félbolond?! Senki, nyilván... akkor meg minek alázzam meg magam, hogy könyörögjek érte?! Így, inkább egyszerűen kerestem egy hajót, ami megfelelőnek tűnt, majd felosontam rá az éj leple alatt, és elrejtőztem a raktérben. Azt gondoltam, ha másért nem, azért jó lesz ott, mert sötét hely.
Az 1700-as évek végén jártunk, mint megtudtam, miután partot értünk. Angliába, teszem hozzá.
Keserves egy út volt, annyi szent. De az érkezés sem volt sokkal kecsegtetőbb. Azzal indult új "otthonom" felfedezése, hogy a kirakodás közepette felfedezett a hajó legénysége, s lévén, nem rajongtak a potyautasokért, hát nem üdvözöltek éppen szívélyesen. Nem sok élelmet fogyasztottam akkoriban, vizet még csak-csak, de ez sem szaporította különösebben erőtartalékaimat, szóval az ellenkezésre se sok lehetőségem maradt, velük szemben sem, meg akkor se, amikor átadtak a hatóságoknak. Persze próbáltam küzdeni az ellen, hogy a nappali fényben vigyenek le a hajóról, dehát mit érdekelt ott bárkit, hogy én mit akarok... A "jutalmam" némi börtön, és újabb sebek voltak... előbbit volt könnyebb elviselni, hisz ott legalább sötét volt.
A sebek...
Az ember azt hinné, hogy amivel hosszú ideig kell együtt élnünk, azt megszokjuk, abba beletörődünk... és ez valahol igaz is volt. Megszoktam, hogy fájdalmak között éljek. Megszoktam, hogy az emberek közt is lenézzenek... A többség általában leprásnak gondolt, vagy egyéb betegséggel küzdőnek, szóval a cipőjükre ragadt piszok is jobb minősítést kapott szemükben, mint én. Így volt ez a szabad levegőn és a börtönben is. Messziről elkerültek, megvetettek, és segítségre igencsak ritkán számíthattam bárkitől is. Mondhatnám, hogy azt gondoltam, ilyen az emberi természet, de... a hibát valójában ennél magasabb szinten éreztem. Hiába, hogy a hosszú évek alatt általában magam is inkább a magányt kerestem, nem akarván újra csak veszélybe sodorni ostoba halandó lelkeket... de éjjelente, amikor a sötétségből kitekintve, a csillagos eget kémlelhettem, olyankor mindig eszembe jutott a családom... Ostobaság, nem igaz? Valóban az... Hiszen megannyi év telt el, megannyi kín és gyötrelem ért, mégsem volt egyetlen fivérem, nővérem, húgom vagy öcsém, ki áldozott volna rám egy percet is a maga idejéből. Tudom, mert időről-időre megpróbáltam egyiküket-másikukat imáimban utolérni. Senkit sem hatott meg sanyarú sorsom. És vajon miért nem? Miért van, hogy a nyomorgó szerencsétlen bűnöst az ember és az angyal egyformán lenézi, semmibe veszi, tán bele is rúg, ha útjába akad? A válasz, azt hiszem, meglepően egyszerű, bár nekem is évekbe tellett ráeszmélnem: Isten mindezeket saját képére teremtette... embert is, angyalt is. Épp annyira törődnek a nyomorulttal, mint apám. Semennyire.
Az idő telt, és múlt... én pedig újra az utcán találtam magamat. Addigra... gyámoltalanságom, és bűntudatom egy elásott kincsé vált bennem... eltemettem... csak épp "elfelejtettem" megjelölni x-el, hol lehet megtalálni, mert... már nem akartam megtalálni. Úgy döntöttem, míg a börtön sötétjéből, rácsok között, láncok fogságában lestem a csillagokat, hogy nem hibáztatom magamat tovább... úgy döntöttem, megbűnhődtem azért, amit tettem... innentől érezze magát rosszul emiatt más, én nem fogom!
Akkor történt...
Ebben az időszakban, jobb híján, egy pici, mocskos, londoni utcácskában laktam, olyan környéken, ahol akadt még rajtam kívül néhány nyomorult lélek, akik más lehetőségük nem lévén, ilyen lyukakban húzták meg magukat, mint én, mindenki úgy, ahogy tudta. Általában nem törődtünk egymással, csak mindenki kapaszkodott abba a kevésbe, amije volt, és nem akartunk mást, csak hogy mindenki békén hagyjon bennünket.
Késő délelőtt volt épp, szemerkélt az eső... A fény elől egy rongyokkal fedett, régi faládában rejtőztem el a fal tövében a nappalokra. A láda lécei közötti pici hézagokon be-becseppent egy kevés az égből hulló áldásból... a hideg folyadék pedig a sebes bőrömre csepegett, ami jó érzés volt...
Hallottam kintről a beszéd hangjait, de nem törődtem vele. Néha akadtak idetévedő járókelők, akik mondjuk rosszban sántikálva, bizalmas beszélgetéseiket ilyen helyeken ejtették meg, hogy ne foglalkozzon velük senki, vagy épp párocskák, akiknek nem szabadott volna találkozni, mert mondjuk eltérő társadalmi osztályba tartoztak, gazdag urak, szegény kislányok... azok még kevésbé érdekeltek... Nem érdekelt, mifélék a sétálgatók, nem is figyeltem oda rájuk. Csak azt akartam, hogy menjenek minél hamarabb el, s hagyjanak pihenni... fáradt voltam...
Már majdnem elnyomott az álom, mikor megéreztem egy érintést... Aztán az érzés eltűnt, és hirtelen közelről szóltak hangok, egy nő és egy idősebb férfi hangjai... és fájdalmasan felnyögtem, miként megéreztem, hogy a fény eléri arcom... Azonnal beljebb húzódtam a láda sötétjébe, hogy ne érjen el az a kevés beszűrődő fény sem! S azt hittem, az idegenek hamar távoznak is majd, békénhagynak, nem zargatnak tovább... de nem úgy lett.
Kis ideig fojtott beszéd hangjait hallottam, de nem figyeltem oda... Végül el is aludtam. Azt hittem, ennyi is volt a "kaland"... De ez egyszer tévedtem... mert amikor felébredtem jóval később, mikor már sötétedett odakint, megláttam, a ládám végében, ahol a lécek hiányoztak, s amely rész bejáratul szolgált kis "lakásomba"... szóval ott, egy félbetört kenyeret pillantottam meg. Egy rongyra volt rátéve, amiről aztán kiderült, mikor magamhoz húztam, hogy egy ing. Ezen meglepődtem. Szóval mégsem unatkozó alakok voltak azok... Végül inkább úgy ítéltem meg, talán szentéletűek lehettek, mondták már mások, hogy olykor akadnak jólelkű, vallásos gazdagok, vagy elhivatott apácák, papok, akik a szegények által lakott városrészekben néha adományokat osztanak... Azt gondoltam, a két idegen is ilyesmi lehetett, valamelyik a kettő közül. Nem tudtam biztosan, annyira nem is érdekelt, de azért csak örültem a dolognak... éhes voltam, és... tény, egy újabb ing is jól jött már, az előzőn még a börtönidőket is magamon viseltem, szóval nem volt éppen tiszta vagy ép... 
Sok idővel később... jó pár nap után... megint olyankor, mikor épp nem számítottam semmi kalandosra... épp a rongyaim alá rejtőzve a beszűrődő fények elől... ültem a ládám sötétjében. Borongós nap volt az is, szerencsére. Szerettem, hogy itt gyakran volt borongós az idő, meg esős... mert az kevés fényt jelentett, és a kevés fény elől sokkal könnyebb volt elrejtőzni, mint a tűző nap elől.
Akkor aztán... megint meghallottam a hangokat. Először a férfi hangját, amire nem is figyeltem fel elsőre... de azután a nő hangja is felcsendült. S úgy esett, hogy pár szó erejéig figyeltem rájuk... amiből megtudtam, hogy a férfi nem helyeselte, hogy a nő oda akart jönni a szegények közé... óva intette, hogy veszélyesek vagyunk, mocskosak, betegek... De a nő makacskodott, kitartott amellett, hogy úgy helyes, ha próbál a magamfajtáknak segíteni, hisz mi is csak emberek vagyunk.
Ez valahogy érdekessé tette számomra a nőt, s emiatt, a láda egy kis résén át... fél szememmel kitekintettem a szabadba. Óvatosan, próbálva a fénytől távol maradni. Akkor láttam meg...
Ifjú teremtés volt... hamvas, hófehér bőre volt, és gyönyörű, szőke haja... a férfi, aki mellette sétált, akár az apja vagy a nagyapja is lehetett volna, de a szavaik alapján inkább szolgának tűnt, a nő szolgálójának... aki egyébként nem apácának látszott, inkább gazdag kisasszonynak.
Láttam, ahogy az utcán haladva, a nő lehajol a koldusokhoz, és némi pénzt, vagy ételt adott nekik. Ilyenkor a férfi mindig közel húzódott hozzá, mintha védelmezni akarná. Elnézegettem egy darabig őket... vagyis... a hölgyet, persze... Bevallhatom, tetszett nekem. Angyalnak talán angyal voltam, de nem vak. Épp elég évet éltem már idelenn, olyanokkal körülvéve, akik nem voltak a testvéreim, szóval már rájöttem, hogy a női nemhez vonzódni is lehet... Talán tilos, igen, és értelmetlen, igen, és sosem értem egy ujjal sem egyikhez sem... de attól még tetszettek. Némelyik. Olykor, rejtekhelyeimről, meg-megpillantottam egy-egy bájos arcot, karcsú, formás testet, szép idomokat, melyek megmozgatták nem létező lelkemet... na meg a nagyon is létező férfiasságomat. Ez most sem volt másként... Tetszett, amit láttam, elidőztem kissé a nő szépségén, elméláztam, hogy egy másik életben... talán a test örömeinek bűnébe is szívesen esnék vele.
Aztán sikerült addig-addig nézegetnem, hogy túl közel hajoltam a láda kicsiny réséhez, s a fény rávetült bőrömre, szememet is érte kissé, és mire észbe kaptam, a fájdalom térített magamhoz a bámészkodásból. Feljajdulva takartam el fél szememet a kezemmel, és visszahúzódva egészen a sarokba, a láda legmélyébe passzíroztam be magam, szinte eggyé olvadva a faanyaggal. S persze, a kint járók meghallottak... De én is őket. A nő cipőjének hangját, ahogy felém indult, majd az idősebb férfit, amint óva inti őt, újfent, hogy legyen óvatos, mert nem tudhatja, kit, vagy mifélét talál a búvóhelyen.
A kisasszony megállt a láda végében, a nyílás előtt. Lehajolt, majd újfent egy darab kenyeret helyezett el, oda, ahova a múltkor is, meg mellé némi pénzt... és én... nem is tudom miért tettem, de talán azért, mert... kicsit... eljátszottam a gondolattal, milyen volna olyannak lenni, aki meghódíthatja egy ilyen teremtés szívét, és... milyen lenne olyannak lenni, aki olyan életet élhet, mint ő. Vagy csak hálás voltam, mert végre valaki megtörte az egyhangúságot, és... törődött velem... még ha csak kis mértékben is, de ez a kicsi is, egy magamfajtának, nagyon soknak tűnt...
- Köszönöm... - leheltem, rekedten, száraz torokkal. A hangom egészen idegennek hatott... hiszen már régen nem beszéltem senkivel. Idejét sem tudtam, mikor beszélgettem utoljára bárkivel is.
A nő is meglepődhetett, ugyanis, amint épp indult volna tovább, megtorpant, és vissza hajolva, belesett a ládámba.
- Jó napot! - köszönt nekem végül. Kissé tétovának látszott. Talán mert most először szólt hozzá valaki közülünk... vagy mert nem számított tőlem válaszra, ahogy a múltkor se volt semmi részemről, hisz akkor épp aludtam... vagy nem is tudom, lehet azt furcsállta, hogy úgy egyáltalán, egy hosszúkás láda mélyén rejtőzködő alak, a sötétből, hozzászólt...
- Magának is jó napot, kisasszony - válaszoltam, mire láttam, hogy elmosolyodott.
És ezzel a mosollyal, meg ezzel a butácska párbeszéddel kezdődött minden... Talán egy héttel később történt... mikor újra ott járt a jótét lélek. Akkor egy cipőt kaptam tőle. Megköszöntem. És megkérdeztem a nevét. Ő meglepődött... elpirult... majd megmondta, hogy a neve Estelle. Majd megkérdezte az enyémet. Én pedig megmondtam, hogy a nevem Sebastian. Mindketten megállapítottuk, hogy tetszik nekünk a másik neve. Ő ezután kedvesen elköszönt, én meg magamban... arra gondoltam... hogy ennél bűnösebb már úgysem lehetek, szóval... bárcsak módomban állna meghódítani ezt a nőt, és magamévá tenni őt, meg az életét is... hogy úgy éljek, ahogyan ő... dehát ez lehetőségek híján hiú ábránd volt... ábránd, de olyan, ami legalább érdekesebb álmokat hozott számomra alvás közben is, mint amiket eddig megszoktam. Igen, kedvemre volt a látványa, és irigyeltem az életét, de képes voltam magamat és a helyzetemet is reálisan látni. A régi fényemben könnyedén megkaphattam volna bármit ettől a nőtől, de... most mindössze arra számíthattam, hogy olykor-olykor megszán némi élelemmel, ruhával. Félreértés ne essék, ezért is hálás voltam, de... azért csak többre vágytam. Örök hibám... mindig többre vágyom, annál, mint amim van.
Talán két hét is eltelt az utolsó alkalom óta, hogy az ifjú teremtés a környéken járt. Tudom, mert kivételesen megpróbáltam számolni a napokat. Jólesett a kedvessége, a törődése, úgyhogy igen, vártam, hogy ismét eljöjjön. De még nem jött... Helyette mások döntöttek úgy, hogy szórakoztatnak egy kissé...
Derűs nap volt, úgyhogy szokásomhoz híven el voltam tűnve a ládámban, a rongyaim alatt, lehetőség szerint minden fényt elkerülve, amit csak tudtam. Nem tudtam aludni, így csak feküdtem, összehúzva magam amilyen kicsire csak lehetett, eltűnve a világ elől.
De nem tűntem el eléggé...
Emberi hangok, beszéd... erre lettem figyelmes. Ahogy férfiak... legalább három vagy négy... közeledett, a hangjuk alapján. Azt hittem, majd elvonulnak mellettem, oda sem hederítve rám, vagy a rejtekemre. De persze nem úgy lett.
Megálltak. Az egyik ököllel megverte a ládám tetejét. Gondolatban elküldtem őket valami roppant kellemes helyre, de egyébként nem reagáltam. Erőtlenségemben nagyon is jól meg tudtam becsülni, mire volna jó, ha keménykedni akarnék. Különben is, túl sok volt kint a fény...
Ezután... nem is tudom, pontosan mi történt. Arra emlékeztem még, hogy valaki lehajolt, benyúlt a ládába, és vasmarokkal ragadva meg a lábam, elkezdett kirángatni odabentről, miközben a többiek kint nevettek. Emlékeztem a nevetésre, hallottam azt, de a hirtelen fény elvakított, és ott volt még a fájdalom, ami a testemet érte miattuk... aztán minden... eltűnt...
Jóval később tértem újra eszméletemre. És első pillanatban azt hittem, talán halucinálhatok, mert... azt láttam, hogy egy szobában vagyok, egy ágyban feküdtem... Szinte egészen sötét volt körülöttem, az ablakokat vastag, nagy, sötét függönyök takarták, a szoba távolabbi felében, az egyik sarokban, egy asztalkán furcsa lámpás állt, ami gyenge, aranyos fénybe vonta a szobát, de csak halványan... olyan finoman, hogy nem is fájt... Ami nehezen is tűnt fel, mert igazából mindenem fájt... ismertem már ezt a fájdalmat, és el sem akartam képzelni, hogyan festhetek, vagy meddig lehetett a testem fénynek kitéve, miután azok az emberek elkaptak...
Akkor kinyílt egy ajtó, és aki belépett, megtorpant, észrevéve, hogy nyitva vannak a szemeim.
- Estelle... - hangom meglepett volt, és gyenge. Fáradtságot éreztem, erőtlenséget, de meglepettségem most erősebb volt. Újra körbe pillantottam a szobában... Ekkor jöttem rá hol lehetek... - Ön... hazahozott magához...? - kérdeztem tőle, mire finoman, aggódó tekintettel pillantott rám, s kissé elmosolyodott mellé, miközben becsukta az ajtót maga mögött. Közelebb sétált, majd leült az ágy szélére, mellém.
Elmondta, hogy az összetört ládám maradványai mellett talált eszméletlenül, tegnap délelőtt. Elmondta, hogy sebesülten, véresen, és bőrömet tekintve felhólyagosodott, szinte égett állapotban hevertem a sárban. Azt is mondta, hogy azt hitte, már nem is élek... De mikor rájött, hogy igen, muszáj volt elhoznia, nem tudott otthagyni egyedül, emberként nem tehette meg. Helyette orvost hívtak hozzám, aki ellátta a sebeim.
Megkérdezte tőlem, tudom-e, mi baja a bőrömnek... merthogy neki, és az orvosnak is feltűnt, hogy mit tesz velem a fény. És bár tudtam, hogy ostobán és hihetetlenül fog hangozni, de azért csak megmondtam, azt, amit én tudtam, mégpedig, hogy... ez Isten átka, mert bűnös lény vagyok. Na persze, Estelle erre a fejét rázta, és finoman megfogta bekötözött kezemet. Meglepett... De ő nem tágított. Fogva a kezem, csóválta meg a fejét, és finom kis mosollyal felelte, hogy ez nem átok, nem büntetés, csupán betegség. Elmagyarázta, hogy az orvos "fényallergiának" nevezte. A fénytől sebes lesz a bőröm. A napfénytől leginkább, de a doktor szerint érdemes kipróbálni bizonyos tompább fényeket, hogy ne kelljen a továbbiakban teljes sötétségben élnem. Állítólag, azok kevésbé árthatnak majd nekem. Ezért is égett a lámpás a szoba túlfelén. Estelle meg is kérdezte, hogy ugye nem bánt az a fény? Én pedig megráztam a fejemet. Valóban nem bántott. A halvány fényesség ott a távolban... kicsit úgy hatott rám... ahogy az érzés, hogy Estelle ült ott mellettem, és fogta a kezem. Úgy éreztem tőlük... hogy most talán tényleg lehet jobb.
Hosszabb távú kísérleteink nyomán megtudtam, hogy bár az afféle gyengébb fényforrások sem maradhatnak állandó jelleggel a közelemben, de tisztes távolságból, és kellően gyönge kivitelben, bizonyos időintervallumban használhatóak számomra. Tehát... nem voltam akkora fényben, hogy könyveket olvasgassak unaloműzésként, de akkorában igen, hogy jószívű vendéglátómmal megszemlélhessük egymást. Ennek volt köszönhető, hogy amint lassanként a gyógyulás útjára léptem, és sebeim elkezdtek behegedni, egy nap Estelle javasolta, hogy levághatnánk a hajam, meg a szakállam, egy kissé. Azt mondta, szeretné látni az arcom körvonalait, mert így elveszek a sok minden alatt. Először úgy gondoltam, nem biztos, hogy ez jó ötlet, ám aztán eszembe jutott ismét az a korábbi gondolatom... az a gondolatom, hogy milyen jó is volna, ha olyan világban élnénk, ahol nekem esélyem lehet megkapni egy olyan életet, amilyen neki is van. Eljátszottam a gondolattal, hogy azzal, hogy hazahozott... tulajdonképpen ajtót nyitott a lehetőségnek kettőnk közt. Ő ugyan nem nyert azzal semmit, hogy én a birtokára kerültem, de én...   sokat nyerhetek, ha okot adok rá, hogy marasztaljon. Arra gondoltam, bizonyos, hogy sosem fogok gyengéd érzelmeket táplálni irányába, de a hálám épp elég lehet, hogy azt gondolja, igen. És az ő társadalmi helyzete épp elég, a vagyonáról nem is beszélve, ahhoz, hogy... jól éljek.
Ezért hát, engedtem kívánságainak. Engedtem, hogy megszemlélje, ki rejtőzik az évek alatt hosszúra nőtt haj és szakáll alatt. Emlékezetes volt, mikor először megpillantott rendezett küllemmel, megnyírva, borotválva, tisztes öltözékben. Mosolygott, úgy szemlélt engem. Körbejárt, és meg-megérintett. Ahogy nézett, s lépkedett köröttem, halovány mosollyal követtem tekintetemmel, s néha kezem kezéhez ért, mikor felém nyúlt. Láttam rajta. Láttam, hogy nem kellene neki sok, hogy a karjaimba omoljon... valahogy olyan elragadtatottan nézett. Bár akkoriban még semmi tapasztalattal nem bírtam az ellenkező nemet tekintve, ám... vak sem voltam. Láttam, hogyan néz rám. A vágyakozást már ismertem, magam is éreztem, és tudtam, én is vágyat ébresztettem őbenne. Ezért hát, udvarolni kezdtem neki.
Kissé nehézkes volt, hisz sosem tettem ilyet azelőtt, de... megoldottam. Általában együtt étkeztünk. És napközben sok időt töltött velem bent a szobában. Beszélgettünk. Észrevettem, hogy kedvére való volt az érdeklődésem, ha sokat kérdeztem őt a dolgokról. És hogy meghallgattam mindenről a véleményét. Tetszett neki, így hát sokat hallgattam őt, ő meg sokat mesélhetett, beszélhetett, véleményezhetett bármit, én meghallgattam. Éjjelente pedig, gyakorta megesett, hogy amikor már odakinn teljes volt a sötétség, sétálni mentünk. Én egyébként is megszoktam, hogy éjjel élhettem igazán, így nehezen szoktam vissza rá, hogy az ő kedvéért nappal legyek fent, és éjjel aludjak. De ezekkel a kései sétákkal kicsit összekötöttük a kettőnk világát.
Hónapokat töltöttünk el efféle andalgásokkal, mikor egy nap azt mondta nekem, szeretné, ha tudnám, hogy reméli, most már végleg mellette maradok. Én válaszul megkértem, hogy legyen a feleségem. Mire ő igennel felelt.
Hamar össze is házasodtunk, majd... az elkövetkezendő évek egészen kényelmesen teltek. Én jó férj módjára éltem mellette, s ő jó feleségként mellettem. Azt hiszem, mondhatom azt, kölcsönösen jól bántunk egymással, egészen hosszú ideig. Több, mint tíz év eltelt, míg rendes, tulajdonképpen normális életet éltünk. Valóban olyat. Habár, egyáltalán nem voltam beléje szerelmes, de... Estelle jóravaló feleségem volt. Bevallom, nem tudom biztosan, tudta-e, hogy sosem szerettem belé, de azt gondolnám, hogy nem tudta. Jóságos, naiv teremtés volt, szentül hihette, hogy a segítségéért érzett hálámból szerelem sarjadt. És bár kedveltem, kellemes társaság volt, és gyönyörű, kívánatos nő... akit minden téren kielégítettem, mint férfi, férj, barát, élettárs, szóval igazán nem lehetett panasza... de ezt az egyet valóban nem tudtam, és igazából nem is próbáltam megadni neki. Elegendő volt számomra, hogy ő úgy hitte, szeretem. És azt gondoltam, neki is elég ennyi, meg annyi, hogy sosem hagynám el. Valóban nem tettem volna meg. Miért is tettem volna, hiszen jó életet biztosított nekem, a vagyona, és a személye is bőven kielégítették vágyaimat és szükségleteimet minden téren.
De... idővel kiderült, talán mégis megérzett valamennyit, abból, hogy tőlem nem kap meg valamit...
Egy napon, épp egymagam voltam odahaza. Estelle egy barátnőjéhez utazott. Nem számítottam vendégre. De a személyzet egy tagja azzal jött hozzám, hogy egy fiatalasszony érkezett, és hogy szeretne beszélni velem valami fontos dologról.
Bár meglepett a kérés, de végül fogadtam az asszonyságot, mert azért csak kíváncsi voltam rá, mit is akarhat tőlem. A társasági életem nem volt éppen pezsgő, leginkább a feleségem jelentette számomra a társaságot, meg persze a birtokon dolgozók, de nagyrészt ennyi volt. Meglehetősen ritkán jártunk társaságba, hisz elég körülményes volt számomra az ilyesmi. "Betegségem" az évek múlásával cseppet sem lett enyhébb, bár elég jól kitapasztaltuk, milyen erősségű, és típusú fényt, mennyi ideig képes épségben elviselni a testem, de... fényűző partiknak a közelébe sem mehettem. Szerencsére, pénzből elég könnyű volt boldogulni így is, szóval rendszerint azért sikerült unalom nélkül átvészelnem a napokat. De a látogató mégis csak ritka madár volt, főleg az, aki hozzám jött.
És most sem sikerült úgy ez a látogatás, hogy nagy örömet érezzek utána, vagy elégedettséget...
A hölgy, aki jött, öltözéke alapján nem lehetett rosszabb társadalmi helyzetben, mint én magam és a feleségem. S rövidesen azt is megtudtam tőle, hogy férjes asszony. Illetve, hogy a férje okán keresett fel engem. Eddig rendben is volt még, bár furcsa volt, de... aztán folytatta, s kiderült, hogy bár a felek erről nem tudnak, de nemrégiben szemtanúja volt, hogy a férje, és az én feleségem... nos igen... mondjuk úgy, közösültek. És bár először megpróbált efelett szemet hunyni, mivel ő maga éppen várandós az első gyerekükkel, de mikor a férje elutazott meglátogatni egy barátját nemrég, s megtudta, hogy az én feleségem is épp most utazott el egy barátjához... gyanítani kezdte, hogy ez nem két egymástól független utazás, hanem egy közös.
Talán mondanom sem kell, meglepett a vád... Mikor arra kértem őt, bizonyítsa be valamiként a dolgot, azt felelte, látta őket együtt, és tudja, hogy a feleségem bal combján, épp a feneke alatt, van egy nagyobbacska, félhold alakú anyajegy. És hát, ez valóban igaz is volt...
Ezután, megkérdeztem, miért mondta el nekem mindezt, ha nemrég még szemet akart hunyni? Ha egy megcsalás erre volt elég számára, akkor a kettő után, mit gondolt, mi fog történni, ha nekem is szól erről?
Természetesen zavart engem a dolog. Egy alkalom is zavart volna, nem még a több... Mondhatnám, hogy bántott, de... inkább úgy fogalmaznék, hogy dühített. Tény, hogy sosem voltam szerelmes beléje, de jó voltam a feleségemhez. Tisztességes voltam vele, amennyire csak egy férjnek kell. Erre ő másik férfi karjaiban fetreng?! Ugyan, mit hiányolhatott a kettőnk kapcsolatából, amit az a férfi meg tudott neki adni?! Vagy talán ekkora nehézséget jelentett számára, hogy egy nyomorult lénnyel osztotta meg az ágyát, kellett neki egy egészséges férfi is?! Talán voltak titkaim, igen, és korlátaim, de mindig úgy véltem, ahhoz képest jó férj voltam, szóval... azt gondoltam, joggal vártam el a hűséget a feleségemtől...! Én nem szándékoztam szemet hunyni, mint ez a nő akarta tenni... én úgy véltem, megbánja még Estelle, amit tett, amint hazaér...
De az előttem álló nő aztán olyat mondott, ami kellően kibillentett egyensúlyomból, ahhoz, hogy meg kelljen kapaszkodnom a mellettem álló karosszék támlájában. Ugyanis azt mondta, hogy ő sem fogja hagyni, hogy a férje más nőt tartson mellette, miközben ő otthon van a gyerekükkel. Nem akar ilyen apát neki. Azt is mondta, ha az ő apja megtudná, hogy a férje megcsalta, vélhetően megölné... és fél, hogy ő nem tudná ebben meggátolni, de retteg a gondolattól, hogy az apja őmiatta esne a gyilkosság bűnébe. Ezért hát... eljött hozzám, remélve, hogy ha elmondja nekem ezt, majd én a kezembe veszem az ügyet.
Persze, én ezen is kellően meglepődtem. Talán még a megcsalásnál is jobban. Megrökönyödve tekintettem fel a szinte idegen teremtésre. És hitetlenkedve kérdeztem meg, hogy valóban arra gondol-e, amire gondolom, hogy gondol, nevezetesen arra, hogy öljem meg a férjét, hogy ne az apja tegye meg?! És ami még ennél is meglepőbb volt, hogy... ő erre igennel felelt. És valahogy kicsit sem azt láttam rajta, hogy megrendítené vagy megérintené őt bármilyen módon is a tény, hogy épp arról diskurálunk, hogy meg kellene ölnöm a férjét...
Persze... bűnös tény, de be kellett ismernem, magam is gondoltam rá, hogy ha Estelle hazatér, és elismeri a bűnét, akkor én... könnyen lehet, hogy ott helyben fogom megfojtani, dehát... ezt még valahol nem is egészen gondoltam komolyan, és amelyik részem igen, az is inkább jogos felindultságnak, sem mint gyilkosságnak érezte volna, na de hogy ő megbízna, hogy öljem meg a férjét, a feleségem szeretőjét... hát... ez merőben nagyobb bűnnek hatott számomra, mint amiért egykor annyi sok éven át marcangoltam magamat...
Végül, jobb híján, mivel nem tudtam csak úgy zöld ágra vergődni saját érzéseimmel és akaratommal sem, arra kértem az asszonyt, hagyjon magamra, s hagyjon gondolkodni a helyzeten. Mire azt felelte, rendben van, ha nekem is megfelel, másnap visszajön a válaszért. Ebben maradtunk végül...
És hazudhatnám így utóbb, hogy könnyű döntés volt. De attól vajon kevésbé lennék bűnös? Vagy attól jobban megértenék a döntésem? Kevésbé volnék akkor átkozott? Nem, nyilvánvalóan nem. A megbánás és bűntudat semmit nem jelent, ha már a bűnt elkövettük, ahogy a magyarázkodás sem, a jó okok sem, se a kifogások. Ha megtettünk valamit, ezekre már semmi szükség, bőven elég... ha együtt tudunk élni, azzal, amit tettünk, és annak következményeivel. És én úgy döntöttem... hogy együtt tudok élni vele, ha megölöm a feleségem, és a szeretőjét. Úgyhogy... amikor másnap délután a nő visszatért, és újra megkérdezte, megtenném-e, hogy megölöm a férjét... azt feleltem neki, hogy igen, de megvan az ára.
És ő kifizette az árát. Bevallom, szép summát neveztem meg díjául, annak, hogy megöljem őket. De nem remegett bele egyikünk sem. Én azt gondoltam, ha már megölöm magamban az ártatlanság maradékát is, akkor annak megvan az ára, hiszen... a jövő még előttem van. Ő meg gondolom úgy volt vele, hogy minden pénzt megér, hogy megszabaduljon attól a férfitól, aki megalázta.
Megállapodtunk hát. Megmondtam, hogy menjen el a családjához, hogy ne lehessen gyanúba keverni őt, mikor majd meghal a férje, én pedig megteszem amit kell, amint azok ketten hazatérnek. Nem titkoltam, hogy a nejemet is meg fogom ölni, ahogy azt sem, hogy nem kívánom előtte lebuktatni őket, hisz ha a közvélemény megtudja, hogy szeretők voltak, mi leszünk az első számú gyanúsítottak, mikor kiderülne, hogy megölték őket. Azt akartam, hogy ne derüljön ki, miszerint, a haláluknak köze volt a másikéhoz. Nem mintha az ő hírnevük érdekelt volna, nem... igazából magamra gondoltam, a büszkeségemre... és talán kissé a másik asszonyra, meg annak a gyerekére. Nem kell annak a gyereknek úgy felnőni, hogy az apja egy patkány volt. Elég, ha azt mi tudjuk, nem kell mindenki másnak is.
Úgyhogy, kivártam. Néhány nap volt csupán... addig legalább volt időm szokni a gondolatot... szokni azt, hogy... milyen valaki lettem. Mert... régen, mikor véletlenül egy ember halálát okoztam, bántam azt... bántam, hogy megtettem, pedig nem is volt szándékos. Most... amint arra gondoltam, hogy mit fogok tenni... egy kicsit sem bántam. Nem éreztem azt a nyomást magamban, nem éreztem bűntudatot... tényleg nem. Azt hiszem, ennyi idő alatt végül beletörődtem, hogy átkozott vagyok... s most már... kicsit ki is akartam érdemelni, hogy az lettem. Apám szerint bűnös lény voltam? Na, akkor most figyeljen!
Egy nappal korábban odamentem az otthonukba. Éjjel, mikor a ház népe aludt, és szinte teljes volt a sötétség. Azt gondoltam, nem árt körüljárni a lehetőségeimet a tényleges cselekvés előtt. A hálószoba mellett döntöttem. Ha már a nejemmel olyan jól elvolt ott, gondoltam, végezze is be ott. Különben is, volt néhány értékes csecsebecse a szobában, s úgy véltem, rablásnak álcázva tökéletes lehet majd a mi kis találkozónk. Elrejtőztem hát, és vártam. 
Mikor a célpontom megérkezett, bár csábító volt, hogy a további várakozás helyett máris cselekedjek, de az meglehetősen veszélyes lett volna, a lebukás szempontjából, és számomra meglehetősen fájdalmas is, hiszen fényes nappal ért haza. Szóval muszáj volt várnom. Még pár órát. Ám aztán leszállt az éj...
És ahhoz képest, gyors halála volt. Csak megfojtottam. Megvártam, míg elalszik, aztán... egy zsinórt tekertem a nyaka köré, és... bár felébredt még, de már nem küzdött sokáig...
Mikor vége volt, kellően szétdúltam a szobát, és elvittem magammal pár értékes holmit, amiket a közeli erdőben rejtettem el, arra gondolván, hogy ha meg is találják majd, azt hihetik, a tolvaj óvintézkedésből rejtette oda, s hozzám semmiképp sem tudják majd kötni. 
Persze haza sem mehettem rögtön, esetlegesen akár furcsa is lehetett volna, ha híre megy, hogy azt a férfit valaki megölte éjjel, én meg egész nap és fél éjszaka kimaradtam, majd aznap késő este hazaértem... nem kívántam gyanút kelteni senkiben sem, és különben is, mielőtt eljöttem otthonról, a személyzetnek meghagytam, hogy elmegyek egy-két napra egy baráthoz, persze úgy tettem, mintha ezt azért közölném, hogy szóljanak a feleségemnek, ha előbb ér haza, mint én, nehogy aggódjon miattam, de valójában ez csupán fedősztori volt. Nem vette volna jól ki magát, ha senki sem tudja hol vagyok, vagy ha a nejem keresni kezd, miközben gyanús haláleset történik a városban. Alapvetően másnak nem lett volna oka rám gyanakodni, de a nejemnek... talán... és ezt a gyanút is szerettem volna megelőzni. Nem hiányzott nekem, hogy a halála előtt megvádoljon bárki előtt is, hogy esetleg én öltem meg a szeretőjét.
Két nap múlva mentem haza. Addigra híre ment a városban, hogy mi is történt. Félresikerült rablásról szóltak a híresztelések, és gyilkosságról. Ismeretlen tettest kerestek. Amikor késő este hazaérkeztem, a legtöbben már nyugovóra tértek minálunk is, de azért még akadt egy-egy ember, akivel összefutottam, azok örültek, hogy épségben hazaérkeztem, majd jó éjszakát kívánva visszavonultak, vagy csak nézték, amint én ezt tettem. Első utam a hálószobába vezetett. Estelle az ágyban ülve a gondolataiba merült éppen, de amikor becsuktam magam mögött az ajtónkat, felnézett. A félhomályban is láttam, amint könnyek csordulnak le az arcán. Milyen kár, hogy jól tudtam, a könnyek a szeretőjének szóltak, nem nekem... De nem tettem szóvá. Helyette csendben üdvözöltem őt. Ő megkérdezte, merre jártam. Majd azt mondta, aggódott miattam. Én elmosolyodtam ezen, miközben hozzáláttam a vetkőzéshez. Nem feleltem neki. Figyelte ténykedésem, éreztem magamon a tekintetét, de nem tette fel újra a kérdést. Mikor végeztem a dolgommal, és befeküdtem mellé az ágyba, eloltotta az éjjeliszekrényén álló és még égő gyertyát. Az a kevés fény is megszűnt a szobában. A sötétségben csúszott hozzám közelebb, és bújt a karjaim közé. Éreztem, mint fekteti fejét a mellkasomra. Hagytam neki. Finoman átöleltem, és megcsókoltam a homlokát, majd... úgy maradtunk... összebújva. Legalább egy-két óra eltelt, Estelle már elaludt, én éberen feküdtem. Lehetne rajta töprengeni, mire is vártam annyit, de... talán jobb is, ha nem. Végül elszántam magam. Kicsusszantam feleségem öleléséből, és őt szépen a párnájára fektettem. Megcsókoltam még egyszer, finoman, gyengéden... afféle búcsúcsókkal. Aztán fogtam a saját párnámat, és az arcára szorítottam. Egészen addig szorítottam, amíg végül... özvegy lettem. 
Estelle esetét természetes halálnak hitték. Nem volt okuk mást feltételezni. Hiszen semmilyen külsérelmi nyom nem volt rajta... csak békésen feküdt az ágyunkban holtan. Én pedig látványosan össze voltam törve reggel, amikor "felfedeztem" a helyzetet. Azt hitték, meghalt álmában. És végülis, szinte igaz is volt...
Valójában persze nem tört össze a halála. De úgy tettem, mintha összetörtem volna. A temetésen még sírtam is. Nagyon meggyőző voltam. A kellő ideig adtam a gyászoló férjet, és csak szépen lassan "nyugodtam bele", hogy immár ismét magamra maradtam. Persze valójában nem bántam a dolgot. Épp eléggé sértette az önérzetem a feleségem félrelépése, hogy úgy érezzem, jobb így. Úgyhogy nem kerestem másik feleséget, akkor sem, amikor a gyászidő letelt, és már hétköznapi lépés lett volna. Egyébként ez sem volt hátrányos lépés, hisz ettől csak még inkább azt hitték rólam, hogy szerettem a feleségem.
De tény, hogy egy idő után eluntam magam. Újra elkezdtem éjjelente élni. Nemigen volt okom a nappali élethez egyedül, és a ház népének teljesen mindegy volt, mikor vagyok fent, nekem pedig kényelmesebb volt így. Amikor úgy hozta a szükségem, és a kedvem, esetenként kerestem magamnak alkalmi partnert, de egyet sem vittem haza, és egyet sem látogattam meg egynél többször. Nem vágytam kötődésre, tartósságra, egyszerűen csak eleget tettem a vágyaimnak. Házas férfiként úgy megszoktam, és megjött a kedvem hozzá, hogy azért még nem kívántam lemondani a szexről, csak mert a nejem az volt, ami.
Közben pedig szépen lassan elteltek az évek. Olykor a sétákkal és szexel töltött éjszakákba befért némi okítás is, időnként kedvem támadt egy-egy dologgal kapcsolatban ismereteket szerezni, olyankor kértem valakit, hogy olvasson nekem könyveket. Én nem szerettem a félhomályban a szemeimet meresztgetni, szóval valaki a fényben ülve olvasott, míg én a sötétből hallgattam őt. Ez mindig kellemes volt, szerettem ezzel tölteni az időm...
Amikor pedig ez sem volt elegendő, vagy kissé eluntam a dolgokat, akkor elutaztam. Estelle örökségének hála nem volt gondom az anyagiakra, sőt, néhány ügyes befektetéssel még gyarapítottam is, ami utána maradt számomra. Úgyhogy akadt rá pénz, hogy olykor eltűnjek otthonról, és megnézzem magamnak, amit korábban nem tudtam élvezni... A világot. Persze nem minden volt maradéktalanul szépséges sötétben, de... a holdfény és a csillagok sok mindenért kárpótoltak, azokat ugyanis nagyon szerettem.
És ahogy az idő telt, a világ változott, szépen fokozatosan. Mikor a környezetem számára kezdett különössé válni, hogy nemigen öregszem, idejét láttam a költözésnek. Nem vittem azért túlzásba, de mindenképp olyan vidékre kellett mennem, ahol nem ismertek, és miután megkedveltem a sziget időjárását, amúgy sem akaródzott ezt csak úgy hátrahagyni, ezért döntöttem Írország mellett. Akkoriban egyébként is kellően érdekes hely volt, úgyhogy azt gondoltam, nem fogok ott unatkozni. És hát meg kell vallanom, valóban nem untam el magam, nagyjából 50 évet töltöttem el ott, és... ez idő alatt kellően kiforrott bennem a képesség az ölésre. Eleinte saját megfontolásból cselekedtem, mert úgy hozta a kedvem, vagy a biztonságom érdekében tettem, amit tettem, de a későbbiekben előfordult, hogy magam ajánlottam segítő kezet, ha valaki valakit el akart tenni láb alól, de személyesen nem tudta kivitelezni ezt a lépést. 
Az 1800-as évek második felében költöztem el Írországból. Amerikába mentem. Tulajdonképpen egy megbízás vitt oda, de... azt gondoltam, ha már ekkora utat megteszek, meg is nézhetem magamnak az országot. ÉS egyébként is időszerű volt ismét egy költözés. Bár a sötétben élve nehezebb volt észlelni, hogy nem fog rajtam az idő, de... akik ismertek, azok egy idő után bizony kiszúrták, hogy ez bizony így van. Bevallom, sosem kerestem más bukottat magamon kívül, jó, azt persze tudtam, hogy Lucifer sem öregszik, dehát ő olyan "különleges" volt, szóval... a kis kivételezett bátyámat nem tekintettem mérvadónak a kérdésben... egyébiránt nem tudtam, normális-e, hogy szárnyam az nincs, de öregedni sem öregszem... mindenesetre, én ilyen voltam... talán ez volt a normális, vagy ez is a büntetésem része volt, fene sem tudta, de... azért be kell vallanom, a dolognak ezt a felét kicsit se bántam. Láttam épp elég öregembert, és én nem vágytam olyannak lenni.
Igazából, élveztem az életemet. Persze megvoltak a maga nehézségei, hiányzott a napfény, a fény melege, a dolgok látványa napvilágnál, de a sebek és a hegek nem hiányoztak, sem a fájdalom, se semmi, ami az átkozott "betegségemmel" együtt járt. Azokból amúgy is volt épp elég, mármint... hegekből. A korábbi sebek nem tűntek el mind nyomtalanul, akadtak, melyek nyomokat hagytak a testemen, és azokat nagyon nem szerettem... szerencsére a sötétség kellően elrejtette őket, így nekem sem kellett látnom, és mások sem látták őket...
De eme apróságoktól eltekintve, az élet szép volt. A pénzemből kellően kényelmes életet biztosíthattam magamnak bárhol, és új hivatásomnak hála unatkozni sem unatkoztam.
És... hát, tulajdonképpen, így telt az élet napjainkig... Szex, ölés, és az élet élvezete... néha egy kis tanulás, néha egy kis utazgatás. Hát kell ennél több?!