Lyra Redenfield

Kreol bőr, hosszú, hátközépig érő haj, mellé olyan alak, amiért sokan tömérdek kés alá fekszenek. Az Isten jól bánt vele, már ami az adottságait illeti. Akarva akaratlanul megakad rajta az ember tekintete, hiába színes város Los Angeles. Ízig vérig nő. Barátnői heccelik azzal, magassarkúban született, hisz el se tudná képzelni magát, centis sarkok nélkül. Ruhatára folyton frissül, imád vásárolni. Képes fél napokat eltölteni szépségszalonokban, holott tökéletességét valami másnak köszönheti.
Mégis ha sokáig időz valaki a tekintetében, lát ott valamit, ami azt sugalhatja, valami nem stimmel ezzel a képpel.  

Törtető, kapzsi, manipulatív, kegyetlen. Csak pár jelző, amit nyugodt szívvel rá lehetne aggatni annak, aki átlát a porcelán maszkon, amit visel.
Jelleme mindig fáltozik, attól függően kit talál meg célpontnak. Jó megfigyelő és stratéga. Vagyonát annak köszönheti, hogy gazda férfiakat csábít el, és bolondít addig, míg el nem jegyzik, és annyi pénzt, értéket szed el tőlük, amennyit csak tud, így hát... bérelt helye van a pokolban. Volt ő már naiv, ártatlan teremtés is, aki csak őzike szemeivel pislog a világra, míg máskor a nő, akiért úgy kell küzdeni, majd belehal az ember. Mindig győzött. Mindig megszerzett mindent, soha nem láttak át rajta.
Vetélytársaival ellentétben, neki van a tarsolyában valami, ami miatt megingathatatlan. Filippin törzsből származik, viszont nagyon ért a sötét mágiához, és nem is fél ahhoz folyamodni, ha úgy kívánja a helyzet.

Fekete mágus lévén, kiválóan ért a bájitalokhoz, elátkozott tárgyak készítéséhez, vagy ahhoz, hogy mérgezzen valakit szép lassan, úgy hogy annak nyoma se maradjon.
Emellett külseét is annak segítségével tartja meg olyannak, amilyen. Nem esik kétségbe a véráldozattól sem.

- Nem lehet… a feleséged – az ártatlan, el-el akadó hang, és ahogy távolabb reppenek tőle. Zavartan szegem le a fejem, mintha elöntene a szégyen, holott valójában…. förtelmesen unom. Mindegyiknek ez kell. A nő, aki meg is halna érte, aki látja azt, amit senki más, aki úgy ér hozzá, ahogy soha senki, és szavak nélkül is tudja, mit kell tenni.
Tanulható, én vagyok erre az élő tanú. Tizenhét évesen kezdtem, és azóta annyi személyiségem volt már, hogy csoda, nem őrültem bele, de a gazdagságnak ára van. Én pedig megmondtam, nem fogom csóróként, napról napra tengődve leélni az életem. Ki is tagadtak hamar a kis közösségből, amiben éltem, mikor megmutattam a fogam fehérjét. Rossz csillagzat alatt születtem, a covenünk papnője már akkor megmondta, velem sok gond lesz, az én utamat mocsok és sár fedi, azok a féleszűek meg vakon hittek neki.
- Tudom, a hited…. Elválok – mennyire egyszerű ez… annyira magamba bolondítani, hogy rászánja magát, hogy meghozza ezt a lépést. Pedig a felesége a mindene. Hányszor kelt fel mellőlem bűntudattól ázva, és mégis… nem képes dacolni az ösztöneivel, mert az összes ilyen. Nem is látom őket többnek egy vaskos bankszámlánál, amit jól megfejve úgy illanhatok tova, mintha nem is léteztem volna. Itt Franciaországban sincs ez másképp. A csókomat, mint valami jutalomfalat, úgy adom neki, díjazva, hogy pontosan úgy tesz, ahogy én azt szeretném… és viszonozza, már-már könyörög érte, mintha az élete múlna rajta, és menne tovább… viszont kuncogva tolom el, bocsánatkérőn pillantva rá.

Kilépve a frissítő zuhany alól, jól megnézem magam a tükörben. A fejem oldalra döntve, járatom végig a tekintetem a testemen, ami… hibátlan. Természetellenesen az, hisz nem egy praktika ára ez, ami olykor áldozatot követel, mint például az alagsorban lévő kislány… testét. Fiatalon, frissen tartani magát egy nőnek mágia nélkül talán még nehezebb. Így se könnyű, minden egyes holttesttel, amit elégetik, szinte érzem, hogy megmaradt emberségem egy része is odavész, mégse tudok megálljt parancsolni, mégse tudom azt mondani, elég ennyi és ne tovább, mert sose elég.
És eltűnök megint, nem hagyva magam után mást, csak port és hamut. Ahogy mindig. Magányos élet ez. Mindig magányos vagyok, de aki azt mondja, a pénz nem boldogít, még sosem ejtett könnyeket egy Bentleyben.