Axton Darwin

Sötét hajfürtök, sötét íriszek, sötét ruhák... minden sötét, akárcsak a lelkem. Oh, hupsz, az nincs.. na sebaj!
Sötétbarna hajkorona, mogyoróbarna szemszín, fekete ruhadarabok, világos bőrszín és némi káros szenvedély, amely odáig vezet, ami én vagyok.
Nyugi, mert hamar felismerhetsz; a töménytelen whisky-ről, a temérdek cigarettáról és azokról a nőkről, akik épp' ott sétálnak melletted. Ugye milyen jól néznek ki?!

Szerény véleményem alapján a kegyetlenség összes szinonimája idesorolható, ugyanis sokkal inkább jellemez a sötétebbik felem, mintsem a glóriás verzió.

Celestim létemből kifolyólag minden említésre méltó, ami a fajhoz tartozik. Ugye nem gondoltad azt, miként majd felsorolom?

A lánc csörgése töri meg a síri csendet. Finoman mozdul, alig érzékelhetően, ám mégis elárulja őt e zörej. Nehezen emeli meg szemhéjait, s aztán zavartan fürkészi az elé táruló közeget. Bíborvörös vér folyik végig arcán, mely végül a feledésbe hullik. Enyhe pánik, felőrlő gyötrelem, halk nyöszörgés, erős rángatás, de a kis kelepcéje nem engedi... egyszerűen nem engedheti. Kósza riadalmát hamar felváltja a valódi rémület; a tekintete legalábbis erről tanúskodik. Kapkodja a levegőt, miközben megemelkedik a pulzusa. Rettegés, borzalom, félelem.. A szinonima összes kis jelzője az arcán virít, amint sötétbarna tekintetem keresztezi az övét. S míg benne megannyi érzelem zajlik, addig az üresség az egyetlen, ami rólam leolvashatóvá válik. Közelebb húzom hozzá a fából készült széket, így foglalva pontosan helyet előtte. Tőlünk nem messze egy asztal hever, megannyi kínzó eszközzel, de én.. én nem tudok egyet sem megérinteni. Pedig... igen, jól sejted, hogy meg kellene tennem; az apám drága felsőbb utasítására. Még most is rémlik, miként taglalja szóról szóra a lépéseket, mintsem egyféle rendeletet. Szerezd meg, iktasd ki, tüntesd el... Reszketés. Szinte teljes lényemmel remegek, ahogy harcot vívnak ők legbelül; a fény és a sötétség..
- N.. Nee... Neem kell eezt ten... tenned. - Suttogja akadozva, megtört hangszín kíséretébe zárva. Hatni próbál rám -, vagyis hathatna, ha egyáltalán lenne lelkem, vagy, ha fikarcnyit is érdekelne ő. De mégis mit tud felmutatni az élete mellett érvelve? Semmit, nem igaz? Semmit! Csupán egy újabb ember, aki apám játékszereként tetszeleghet. Információt ad át, ezzel ásva meg a saját sírját. Habár... miért csinálom ezt? Miért kínzom? Miért követem a saját teremtőm minden szavát, mintsem valami pincsi kutya? - Kérlek... - Egy újabb szó, erőtlenül, hanyatlásba döntve. Miből gondolja azt, miszerint célt érhet a piti kis könyörgésével? Rám van netán írva, hogy szeretetszolgálat? Ennyire barátságos az ábrázatom? Vagy... ennyire elvetemülten idióta, miként.. Egyetlen eszközt sem tudok megfogni, hisz' nem visz rá a kényszer. Ott van a temérdek kés, penge, pisztoly... Egyik élesebb, mint a másik, hatásosabb, mint az előtte lévő.. De nem. Egyszerűen... nem! Miért öljem meg? Miért legyek ismételten egy gonosz alak, aki kiontja más... - Elmondom.. - Nyel egy nagyobbat. - Ígérem, elárulom, csak... csak ne ölj meg! Családom van. Feleségem. Gyermekeim. - Könnycseppek jelenek meg az íriszeiben, az arcán, a porban. - Rég nem foglalkozom már a mágia kutatásával. - Mélyen szívja be a dohos levegőt, így szennyezve a tüdejét. - Viszont van egy könyv.. - Nyögi alig hallhatóan, fájdalommal vegyítve.
Szótlanul figyelem a vonásait, azokat az apró rezzenéseket, amik miatt embernek nevezhető egyed. Érzelmeket mutat, átéli őket, s én... irigyelném ezért, ha tudnám, viszont legmélyen egy tátongó űr fogad; a végtelen üresség, 'melyben két egymásnak ellentmondó entitás küzd. Az egyik mindent elemésztő; maga a feketeség szimbolikus megtestesítője, avagy említhetném úgy is, miszerint ő a Sötétség. Aztán ott a másik, ami a vakító fehérséget taglalja; ez a megtestesült jóra való törekvés.. a Világosság önmaga. S hogy mit is keres bennem kétféle ellentét? A válasz magában a szülőkben keresendő; anyám angyal volt, apám meg démon, így létrejött a félvér, azaz én. Mondanom se kell, miszerint a vívódás örök jellegű, de hát az élet ugyebár bonyolultan szép. E kaotikus mozzanat pedig pusztán egy gyengébb pillanat, amelyet meg se engedhetnék magamnak. S mégis, lám, tessék... az angyali vérvonal, amiről fogalmam sincs, ám mégis gátat szab nekem; megakadályozva a tervemet. Az anyámat sohasem ismerhettem meg, apámmal ellentétben, aki az életét vette a nőnek, miután megszült engem. Kiskoromtól fogva a démoni fater nevelt, nem tagadva a szörnyűségét, sőt néha úgy tűnt, mintha kérkedne vele. Ám, a fény mégis bennem élt, s mint olyan az első hibámat is ez okozta. Tíz évvel a születésem után újabb angyalt kaparintott meg, s én végig hűen ragaszkodtam az elvéhez, míg az a nő... az az ártatlan lény; beszélni nem kezdett. Valami addig számomra teljesen ismeretlen ténnyel szembesültem; a jó oldalammal.. az angyali mivolttal. Innentől kezdve kihágások ezrei következtek, de ne ugorjunk ennyire előre. Tehát volt egy nő, aki terhes lett egy gyermekkel, aki ugyanolyan kegyetlen sorsra jutott volna, mint én, s aki nem érdemelte azt, mint ÉN. Senki sem érdemli meg azt a kegyetlenséget, amit velem művelt az az átkozott démon; a világ legrosszabb apja. Viszont... hagyjuk a személyes kis sérelmeimet. Tehát nem ítéltem a féltestvéremet ugyanezen keserű jövőre, így elengedtem a glóriát viselő egyént, s mindent bevallottam annak, aki ezt követően a rémálmaim megtestesítőjévé vált. Kínzások, fájdalmak, égések.. S mostanra már nem is élhetne bennem a fény!
- Egy könyv, ami... - Folytatja a gondolatmenetét, ekként zökkentve vissza engem a realitás talajára. Felállok a székről, a falhoz vágva a törékeny fát, nagyon közel kerülve az áldozathoz. Megragadom a férfi rövidre nyírt haját, és úgy markolok bele, mintha a létezésem szikrája múlna rajta. Érzem a reszketését, látom a szenvedését, hallom a jajveszékelését... Megőrjít!
Elengedve őt az asztalhoz lépek, ujjaimmal a lapot simítva, míg fel nem emelek egy éles tőrt. A penge megcsillan a napfény nyomán, őrült üvöltést váltva ki a férfiből, s még hozzá se értem. Megrázom a fejemet, erősen ellenállva az angyali késztetésnek, miként hátráljak. Azonban egyszer csak megfordulok, hátat mutatva a kínzott félnek. Nem ölhetem meg, nem adhatom át apámnak az információt, nem lehet az övé egy újabb győzelem... Lépéseket teszek előre, távolodva az embertől, míg...
- Axton, szedd már össze magad! - A sötét hajfürtökbe túrok, leguggolva, mintsem, akinek elment a józan esze, aztán a következő pillanatban... - Elég legyen ebből! - Üvöltve állok fel. - Elfelejtem azt, hogy ki vagyok... elfelejtem igazából ki is vagyok.. - Sietve indulok meg visszafelé; a tőrrel kezemben. S íme itt a végzet valódi megtestesülése..