Shayel Birtokon

Megint sikertelen, nem találtak talajra szavaim. Igaz, a frászt sem kívántam ráhozni. Mégis, enyhén elégedetlen düh kísért az ajtón kifelé, utolsó találkozásunk távoztával. Ingerültem rántottam meg a zakóm hajtását, s utána megszokásból megigazítottam az öltöny ujjait is.
Nem tehettem mást, mint életbe léptetni a B-tervet. Türelmes vagyok, megtanultam kivárni, még akkor is, ha énem egyik része nem éppen a türelmes megértésről híres, ő is tud kivárni. Veszélyes nyugalommal.
Meg akarom őt védeni. Az információk, amiket megkaptam és amik utána érkeztek, megerősítettek minden egyes alkalommal, hogy fogy az időnk. S tudtam, ha hagyom kicsúszni a kezeim közül, az övében hamuként fog elolvadni.
Miért vagyok vele ennyire védő? Legelső alkalommal is megfogott a belőle áradó ártatlan Fény. Megbűvölt. Őrizni és óvni akarom, míg meg nem erősödik. Utána is.
Úgy gondoltam, nem ajtóval együtt rontok be hozzá, megpróbáltam normális módon közeledni ebben felé, ám egyre inkább nem láttam értelmét. Csak egy megoldást hagyott.
Visszautaztam a birtokra, s hagytam ott embereket, akik figyelték, s veszély esetén azonnal menekítik. Feltűnés nélkül figyelték, s követték, ez volt a legkevesebb, amit tehettek. A birtokon minden rendben haladt, védelemtől kezdve a kényelemig. Hogy a védelem kintről bentre, vagy bentről kintre szólt? Nos, azt majd megtudja Arlene, ha a vendégem lesz. Mélyet sóhajtok erre a gondolatra.
Csak akkor távozom, ha már mindent rendben találtam. Akik itt dolgoznak, megtanulták tartani a szájukat, hűségesek hozzám, volt idejük bebizonyítani, ebben sem lesz gond.
Komor aggodalommal hajtok vissza, a repülés és repülő feltűnő lenne, így jobban el lehet veszni az utazók tömegében.
A kocsiajtót becsukva, keresni kezdem energiáit, itthon van-e. Mire a lakás ajtajához érek, már bizonyos vagyok benne, s kezem alatt a zár halkan nyílik, még ha nincs is kulcsom hozzá. Leveszek minden akadályt, hogy kinyissam. Hallgatózom egy ideig, majd a hűtőhöz lépek, s töltök a kedvenc italából. Jó megfigyelő vagyok, életet ment. Az egyik pohárba, mielőtt beleönteném a zsebemből elővett fiola tartalmát, mely íztelen, színtelen s szagtalan, ámde gyorsan ható és ütős altató, figyelek. Elkeverem a folyadékot, a fiolát eltüntetem, s a két pohárral egyetemben, a kanapén várakozom rá, a poharat az asztalra téve.
Pár perc múlva azonban megérzek egy pendülést. Még jobban kiegyenesedek, figyelek, majd tekintetem abba az irányba mered, ahol Arlene tölti az idejét.
- Ha megmered tenni, kicsinállak – mordulok fel, s ahogy látom a kilincset mozdulni, már ugrok is, szinte elrántva onnan őt. Semmi kivárás, hogy az ital hat, muszáj vagyok megoldani máshogy, mielőtt még eljönnének érte. Karjaimba veszem, s úgy haladok a kocsi felé, amit úgy parkoltam le, hogy a kamerák sem és az emberek számára sem feltűnő, amit teszek. De szívem a torkomban dobog. Már tudom, hogy én nyertem, abban a pillanatban, ahogy a karjaimban volt, de a féltés sokkal nagyobb, mint azt sejtettem.
Óvatosan helyezem a mellettem lévő ülésre, be is csatolom az övet, nem lesz egy sima út, de nem vagyok egyedül. Vannak, akik követni fognak, s a kocsiba ketten is beülnek hátulra.
Hogy mennyire volt szerencsénk és ráztuk le őket, még akkor sem tudhatom, amikor már a birtok kapuján haladok át a kocsival.
A lakosztályába viszem, s az ágyra fektetem, betakarom. Most már biztonságban lesz. Kisimítom tincseit arcából, egy ideig figyelem, s csak akkor térek vissza, amikor már tudom, kezd majd magához térni.
Az ablakpárkánynak dőlve figyelem ébredését. S az első reakcióját. Tudom, hogy nem lesz könnyű menet. S hogy utálni fog.
- Szép jó reggelt – tekintetem nem hagyja figyelmen kívül egyetlen rezdülését sem.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

I'd Come for You

Damien&Arlene

Csak egy átlagos napnak indult, már amennyire lehet átlagos egy nefilim élete. Több hete annak, hogy megtudtam mi is vagyok, és nem mondanám, hogy könnyű lenne. Az életem állandóan veszélyben van az erőm miatt, és bár édesanyám megvéd, és az erőmet is segít fejleszteni, nem vagyok még biztonságban. Mégsem akartam, hogy Damien a védelmemre keljen. Volt benne valami, ami egyszerre vonzott és taszított. A testvérem, mint megtudtam. Nem hívtam, mégis megjelent, és eleinte még jól is esett, hogy védeni akar, de aztán az egész átment egy furcsa komédiába, mikor szó nélkül beállított a lakásomba, nem is egyszer. Emlékszem az első találkozásunkra, pár nappal azután történt, hogy megtudtam, mi is vagyok.
„Ki vagy te?” Kérdeztem ijedten. Csak egy szűk fekete pántos felső volt rajtam és egy csipkés alsónemű, hiszen éppen aludni készültem. Magam elé emeltem a paplanom, hogy zavaromban eltakarjam magam. Mégis mit képzel magáról ez a férfi, hogy csak úgy betör ide?
„Valaki, aki megvéd.” Felelte. Remek, szóval ennyire veszélyes a helyzetem, hogy testőr is kell?
„Nem kell a védelmed. Meg tudom magam védeni.” Tudtam a fenét, de eszem ágában sem volt az orrára kötni ezt.
„Tévedsz Arlene.” Ahogyan kimondta a nevem, attól furcsa melegség áradt szét bennem.
„Ki vagy Te?” kérdeztem ismét tőle. Ahogyan rám nézett, attól az előbbi melegség szinte felrobbant, és futótűzként áradt a testemben.
„A bátyád, Damien.” Felelte, én pedig nem hittem a fülemnek. Még egy? Vajon mennyi lehet? Akkor nem is foglalkoztam azzal, hogy amíg nem tudtam, hogy a vérrokonom, hogyan reagált a közelségére a testem. Jóképű azt meg kell hagyni! De a bátyám, és pont.
Mélyet sóhajtok. Nem kéne ennyit gondolnom rá. A zuhanyban meg főleg nem. Mocskos gondolatim támadnak. Katolikus vagyok, és félig angyal, valaki, aki képes az erejével démonokat pusztít, én pedig itt álmodozom egy férfiról, aki félig az, ráadásul a bátyám is. Mi ez, ha nem a pokolba vezető út? Bár úgy is oda jutok, ami bevallom hatalmas csalódás. Mindig is hittem Istenben, így neveltek, de reméltem, ha jó leszek, helyesen cselekszem, elérem a Mennyek országát, erre síró édesanyám mesélte el, hogy mi a nefilimek sorsa. Lehet ezért lett vallásos? Reménykedett benne, hogy ha eleget imádkozik elnyerem az üdvösséget?
Nem jó erre lefekvés előtt gondolni, nem akarok szomorúan lefeküdni. Felveszem az egyik babarózsaszín selyem pizsamám. Kicsit hideg van hozzá tudom, de imádom viselni! Elindulok egy kis tejért a konyhába, attól majd megnyugszom. Mikor kiérek, valami árnyat látok, és bár nem vagyok ijedős fajta többé, most felsikítok. Rohadt démonok! Sosem fogom megszokni a mocskos látványuk! Nincs időm viszont még védekezni sem, mert hirtelen erősen elránt valaki, majd egy ismerős arcot látok meg, és aztán lassan elhomályosodik minden, és sötétség.
-Damien. – suttogom a nevét még a sötétség előtt.
Fáj a fejem, mikor magamhoz térek. Ez aztán különös egy álom volt. A fejem fogva kelek fel, majd a tekintetem azonnal megakad Damienen. Az ablakpárkánynak dőlve lazán áll, és engem néz. Ez a zaklatás újabb fokozata! Még van képe jó reggelt kívánni!
-Mit keresel itt? – nézek rá kérdően, és magasabbra húzom magamon a takarót. – Hagyd el a lakásom! – morgok, és csak akkor tűnik fel, hogy nem is ott vagyok. Gratulálok Arlene, megfigyelésből megbuktál.
-Hol vagyok? – pattanok ki az ágyból, egyenesen elé lépve, de még mindig szédülök, és kicsit meg is rogyok, és persze a karjaiban végzem, mert megtart, nehogy elájuljak itt. A lábaimon állok ugyan, de szorosan tart magához vonva, én a karjaiba kapaszkodom, és azonnal elfelejtem a külvilágot. Csak a végén még ne képzelje, hogy miatta ájuldozom itt, mert annyira megnyerő a külseje ebben a fekete öltönyben! Felnézek azokba a mélybarna szemekbe, és elveszem bennük, aztán a tekintetem végig siklik az arcán, és tökéletes ajkaira téved. Meg is nyalom reflexszerűen az én ajkaim.
Ez nem helyes! Ő a bátyám. Zavartan mászom ki a karjai szorításából. A közelében zavart leszek, a karjaiban pedig gyenge. Ez így nem mehet tovább!
-Vigyél haza! Most!- nézek rá parancsolóan. Mondjuk, van olyan érzésem, hatástalan. Csak tudnám, hogyan jutok ki innen. Mégis mit képzel magáról? Egy dolog, hogy védelmezni akar, de képes ezért elrabolni?

~ I'd Come for You  ~ ★ ~

Figyelem, ahogy alszik, még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, ez nem az az egészséges álom, amibe egy fárasztó nap után merülhetnek a halandók. Olyan békés, gyönyörű...
Fülemben még mindig ott cseng a hangja, ahogy kimondja a nevem. Önkéntelenül elmosolyodtam, s a fülébe suttogtam: “Én vagyok. Biztonságban vagy.”
Mert most már abban van. Eléggé bosszantott az, hogy nem igazán értette szavaim, valóban védelemre van szüksége. S eléggé akaratos vagyok ahhoz, hogy tudjam, ha előbb nem, utóbb az lesz, amit tervezek. Most a féltés az, ami ahhoz vezetett, így cselekedjek, mielőtt késő nem lesz. S majdnem az lett, csak mert hagytam magam megvezetni, s engedni annak, hogy majd rá tudom beszélni. Nem fog többet megtörténni.
Érdeklődő mosollyal nézem, ahogy ébredezik, s jót nevetek, hangosan, ahogy ki akar tenni. A saját házamból.
- Igen, azt elhagytam – s várom, mikor ébred rá, hogy nem otthon van. Annak a boldog időknek vége, akármennyire is szerettem volna mindazt megtartani. De itt jobb lesz neki, nem csak védve lesz, de sokkal szebb és jobb élete lesz.
Hirtelen mozdul, jobbom mozdul, karja alá kapva vonom magamhoz, vagyis inkább esik, megtartom, billenés nélkül, szilárdan. Tekintetét keresem, kiolvasva, mennyire van még rá hatással mindaz, amit tettem vele. Balom az ablakpárkány felé nyúl, ahogy látom, megnyalja ajkait.
- Szomjas lehetsz – nyújtom át neki a frissítő vízzel teli poharat, s csak akkor engedem el, ha már stabilan áll a lábán.
- Nálam vagy – teszem zsebre a bal kezem, lazán, önkéntelen mozdulat. - Az egyik birtokomon. Biztonságban.
Kérdésésére félrebbicentem a fejem, érdeklődéssel nézek rá.
- Biztos? - Hagyok neki egy kis szünetet, szemeim résnyire húzódnak.
- Szeretnél annak az árnynak a kezei közé kerülni? Tényleg ezt akarod? - A vége talán egy kicsit fenyegető élű lehetett, hiszen hogyan gondolja, hogy majd hagyom, visszasétáljon a kezei közé?!
Az ajtóhoz sétálok, kinyitom az ajtót és megállok az ajtó mellett.
- Csak tessék – intek a kezemmel, jelezve, távozhat. Hagyom, hogy az ajtó felé menjen és ha ki is lép rajta, vagy a közelébe ér, szólalok csak meg.
- Persze, azzal számolnod kell, hogy az estét sem éred meg – elengedem az ajtót, finoman legyintek. - De ha te ezt akarod – vonok vállat.
Aztán féloldalasan felé fordulok.
- Feltéve, ha szeretnéd tudni, mivel állsz szemben. Nephilim – keménynek akarom az utolsó szót, mégis, a felénél valahogy ellágyul.
Várakozón nézek rá. Ha tudná, hogy esélye sincs innen távozni, hacsak nem engedem! S valahol ez nagyon is elégedett, ragadozó ösztönöket kielégítő érzéssel tölt el.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~  <3 ~

i'd come for you

Damien&Arlene

Hát kényelmetlen egy helyzetbe kerültem, nincs is erre jobb szó. Csak nézem őt, miközben tart engem.
-Szomjas? - kérdezem zavartan. Hát ez nem talált, de egye fene. Elfogadom az italt, de a dühömön ez nem sokat segít. Szóval csak úgy elrabolt? Hogy megvédjen? Ugyan! Még el is kéne hinnem ezt?
-Nálad? - emelem fel a hangom. - Biztonságban?- kérdezem ugyanúgy. A hangjában ott a fenyegetőzés, és egy percre csendben is maradok. ez a sötét énje, és nem akarom felidegesíteni őt, másfelől, ahogy mondja, más érzést is kelt bennem, olyat, amit nem lenne szabad. De haza kell mennem! Nem lehetek itt Vele!
-Hogy biztos? Igen! Nagyon is biztos, hogy haza akarok menni! Nincs jogod itt tartani te... - kezdem el a mondatom, de mikor egy árnyat említ, abbahagyom. Egy démon támadt rám? Nem is emlékszem... vagy mégis? Halványan rémlik egy sötét árnyék mielőtt elájultam volna. Fene! Tudtam, hogy ez lesz! Az erőm miatt célpont lettem.
Elindulok mikor kinyitja az ajtót, mert el akarok menni, de a szavai hallatán megtorpanok. Tudom, hogy igaza van, és csak ő védhet meg. Hiába tanultam eddig, ez még kevés idő volt az erőmre. Azonban tudom, nem élhetek itt mindig, ki kell majd lépnem az utcára és megvédeni magam. Damien ahogyan kimondja, hogy Nefilim, nem tudom elismerést vagy undort érzek a hangjából. Talán ahogyan ő is, ebben is kettősség érzése van.
-Rendben, maradok Celestim. - fordulok meg és visszamegyek a szobába. - De vannak feltételeim. - nézek fel rá. Ó uram adj erőt! Nem tudom meddig fogom én itt kibírni idegileg, ennyire közel hozzá.
-Első. - köszörülöm meg a torkom. - Idehozod az édesanyámat és megvéded őt is. Miattam ő is veszélyben van. - Meglehet nem lesz éppen boldog, és biztosan nem fogja kedvelni Damien, de most az ő biztonsága az első nekem. -  Második, te is segítesz gyakorolni, és megadsz hozzá mindent,  fejlődnöm kell, hogy megvédjem magam, harmadik pedig... - nem jut eszembe semmi sem hirtelen, de ki kell találnom valamit, nehogy hülyének tűnjek. Vagy már késő? - ... A harmadik pedig a magánszféra! Nem rontasz csak úgy be bármikor itt hozzám, mint ahogyan a lakásomban tetted, magyarán kopogni fogsz! - ez nem is rossz ötlet, úgy sem nagyon szokása.  
-Szóval ezek a feltételeim. - nézek fel rá, és ismét túl sokáig időzök azzal, hogy arcvonásait nézzem, és azokat a sötét szemeket. Miért kell ennyire jól kinéznie? Vagy ha már ennyire jóképű, miért pont a vérrokonom?
-Megegyeztünk?

~ i'd come for you ~ ★ ~

Mint törött szárnyú kismadár, tartom karjaimban. A pillanat ihlete elszáll, s cserébe jön a valóság. Valóban törött szárnyú kismadár, mégis másként. Válaszként a pohár továbbra is ott marad a kezemben, hogy elvehesse, ha kíván inni.
Mivel nem szokásom ismételgetni magam, így csak nézek vissza rá, de egyre... morcosabban, zordabbul. A helyett, hogy hálás lenne, még neki ál feljebb!
Hiába számítottam erre a kifakadásra, akkor sem kedvelem. Résnyire húzott tekintetem marad, úgy figyelem a kifakadását és azt, ahogy leesik neki, igen, ott nem ketten voltunk, amikor eltűntünk a lakásáról.
Végre! Viszonylag elég hamar megjött az ész, a ráció. A Celestim nem zavar. Az vagyok. Örök bűnfolt, s örökös kín a két világ között. Képtelen vagyok dönteni, mindkét felem erős, s a kettejük között dúló harc tépáz, s mar.
Figyelem, ahogy visszatér a szobába, ám nem hajtom be az ajtót. Elvégre itt szabadon járhat, kelhet, nem a foglyom. Csak nem engedem ki a birtokról, az ő érdekében. Ennyi az egész.
Felvonom egyik szemöldököm, s mind a két kezemmel a zsebemben, lazán állok. Kérni kérhet, itt én vagyok az, aki ad, ha kedve van.
- Nem egyezkedem – szűkszavú, határozott válasszal nézem egy rövid ideig, ami már akkor elkezdődött, ahogy dacosan nekiállt feltételeket szabni. Ha tudná, mennyire édes és harcias volt így!
- A halandók és az ő gyengeségeik a szülőkkel szemben... - szinte megvetéssel a hangomban, adom ki a véleményemet. - Édesanyád máshol van, biztonságban, nekem mindegy, veled van, vagy nincs veled – vonok vállat nyugodt lassúsággal. - Kaphat egy lakosztályt – mondom érdektelen hangon. Anyám nem is foglalkozott velem, még csak szégyennek sem tart. Ha még annak tartana, legalább tudnám utálni valamiért. De közömbösségbe nem lehet karmot vájni, s kapaszkodni. S egy idő után már nem is érdekelt, s ő sem.
- Tanítani foglak, van elég erőd ahhoz, hogy egy idő után megvédd magad. Egy idő után – teszem hozzá kis szünettel ismét.
- A ház pedig az én házam, és az én birtokom. Úgy és akkor járok-kelek benne, ahogy és amikor kedvem tartja – hideg, jeges acéllá válnak a szavaim, sosem szerettem, ha megmondják, mit tegyek és hogyan.
- Telefon, internet egyelőre nincs, nem fognak keresni és hiányolni. A holmijaidat elhozattam. A szakácsnőnek leadhatod, mit kívánsz enni, étkezés minden reggel hétkor, egykor és este hétkor van – a ridegség múlik hangomból, ahogy folytatom.
- Az emelet ezen része a tiéd, ha szükséged van valamire, szólj az inasnak, s elintézi – készülök távozni. - A birtok határáig még jobb, ha nem mész és pár napig a házban maradsz – így tudom eltűntetni igazán a nyomait. Akik a birtokomon és a szolgálatomban vannak, hűségesek és némák, nem fognak kiadni semmit és senkit.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Damien& Arlene©

Csak bámulok fel rá, aligha kótyagosan, miután megpillantottam őt. Hiszen csak szeretném, hogy álomittas maradjak, akkor ugyanis volna kifogásom. De nincsen, és remélem ezt nem képes kiolvasni az elmémből. Fölém magasodik és az egészen feketének ható tekintetét az enyémbe fúrja. Megbabonáz. Pedig én vagyok a boszorkány! Ugyan azok a szemeink... még is, akkor miért látom őt ilyen vonzónak, míg Minjoont, a másik bátyámat, akivel szintén ugyan ezen a szempáron osztozom, nem? Ugyan ez a kérdés zaklat fel újra és újra, mióta Damien az életembe csöppent. Akarom mondani, robbant. Pedig igazán másra kéne fordítanom az energiáimat, mondjuk, a démonokra, akik most is a nyakamban loholnak. De nem tudok... ha ilyen közel van, hogy egészen érzem a teste melegét és az illatát... a leheletét az arcomon, akkor képtelen vagyok koncentrálni. És ez dühít! Észre sem veszem, hogy az elnyíló, apró ajkaimat megnyalom. A kérdése ráz fel kissé, vagyis, térít észhez, mire kissé megköszörülöm a torkom és belé kapaszkodva, igyekszek vissza nyerni az egyensúlyomat. Ó, de rossz ötlet a karját és vállát markolni, a lábaim ettől csak még inkább elgyengülnek! Pár másodpercig kapaszkodnom kell, hogy rakoncátlan szívem össze kapja magát, majd elengedem, mintha égetne, és a pohár után nyúlok - kínosan ügyelve, hogy ne érjek hozzá közben. Szigorúan két kézzel fogom meg a poharat, és nem azért tartom au alját is, mert ez olyan ázsiai-dolog, hanem csupán a biztonság kedvéért - ezt persze nem kötöm az orrára. Lehajtom az egész pohár vizet, egyszerre, nem is tudom miért, talán csak nem tudom hogyan lereagálni a helyzetet. Vajon így hihető, hogy szomjas voltam? Bambán bámulok rá egy kicsit, majd vissza adom neki az üres poharat. Ekkor közli velem, hová is hozott, hogy szabályosan... elrabolt...! Ettől olyan dühbe gurulok, amilyenbe ő szokott, ha valami nem tetszik neki, amit mondok. Ragályos lenne? Nem tudom, de azt igen, hogy ez aztán sok! Még tőle is!
- Damien, ez nem kifogás! Te elraboltál!
Kontrázok, mert bár tegyük fel, elhiszem neki, hogy éppen az életemre törtek, de nem lett volna jobb mód a megvédésemre?! Úgy pörölök vele, mint egy gyerekkel, ami elég ironikus látvány lehet, hiszen akkora vagyok mellette, mint a kutya ülve és persze jóval fiatalabb is nála. De a pillanat hevében én nem érzékelem a helyzet komikumát. Hiába néz csúnyán rám, azokkal a szívdöglesztő, kegyetlen szemeivel, állom a pillantását! Majd durcásan megindulok, csak, hogy ne mondhassa el, ő győzött, végül, még is megtorpanok. Be kell látnom, igaza lehet. És bár a módszerei rémítőek és frusztrálóak egyben, a dolgon mit sem változtat. Így vissza fordulok felé, kibontott, pille-könnyű, ébenfekete hajamat megtáncoltatja a mozdulat. Egy fojtott sóhaj kíséretében ismét az ő irányába haladok és igyekszek úrrá lenni a vonásimon. De, ismét elbukom, ahogy közönyösen válaszol.
- Hogy mit?!
Nem emelem fel a hangomat, a szemöldököm azonban felszalad. A karomat össze fonom a mellkasom előtt, mikor ő a sajátjait zsebre vágja. Nem feltétlen az indulatok miatt teszek így, hanem mert realizáltam, még mindig a finom kis, baba rózsaszín hálóingemben vagyok, amiben lefeküdni igyekeztem, mikor rám tört. Anyaga vékony selyem, ami azt jelenti, bár nagyon kényelmes és kellemes érzés a bőrnek, azt is láttatja, amit nem kéne. Így, konkrétan, mivel alsó neműt nem viselek alatta, nem hagyhatom, hogy a kebleim árulkodjanak arról, milyen hatással van rám. Szóval, nagyon diszkréten és taktikusan fonom össze a karomat, s csak csendben imádkozhatok, hogy valóban takarja, amit takarnia kell.
- Szóval, most már egyezkedsz? Érte. Rendben.
Oda kell szúrnom, mert komolyan nem értem, mikor ilyen gyorsan képes váltani a sötét és cuki, hm, akarom mondani, rendes énje között.
- Köszönöm.
Mondom ki végül, némi hezitálás után, hiszen ki kell, hogy mondjam. A dac elszáll, meleg mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy fel nézek rá. Azon kapom magam, hogy szeretnék puszit adni a borostás arcára, de még sem teszek semmit. Nem szabad. Nem engedhetem meg magamnak. Közben a hálóing az anyaga okán csúszni kezd a vállamról, amit igyekszek a helyére tenni, némiképp persze zavarba jövök a banális helyzettől. De legalább eltéphettem a tekintetemet az övétől.
- Tévedsz... Damien.
Kezdek bele, látszólag váratlanul, miközben a ruhával babrálok. Tudom, ismét a szemébe kell néznem.
- Ez nem gyengeség. Valójában... ez az erősségünk.
Hogy pontosan melyik részére értem az általa tett kijelentésnek, azt nem fejtem ki, mivel ismét belém fojtotta a szót a tudtán kívül a puszta pillantásával. Valóban csend következik vagy csupán én érzékelem így? Mikor azt mondja, tanítani fog s már én is lehiggadtam - már amennyire erre képes vagyok a közelében -, bólintok egyet.
- Tanítottál már... mást?
Ötlik fel bennem a kérdés, kószán. Vajon csak engem ér a megtiszteltetés vagy éppen átokverés? Persze, ismét előveszi a morcos énjét, de nem hagyom, hogy ez úttal kihozzon a sodromból. Higgadtan és határozottan válaszolok neki.
- A vendéged vagyok, aki egy hölgy. És a húgod is. Nem illik, csak úgy berontani a lakosztályomba, akkor sem, ha ez a te házad.
Vajon így már képes felfogni, amivel az első perctől rágom a fülét? Ó, a fülét... nem, nem kalandozhatok el! Erősnek kell lennem. És az is vagyok!
Mikor elkezdi sorolni a szabályokat, nem akarok ki, még ha a fenyegetés érződik is, hiszen el vagyok vágva a külvilágtól. Még is, mindig is jól megvoltam a technika vívmányai nélkül, legalább is ideiglenesen.
- A festő eszközeimet is?
Teszem fel kószán a kérdést, hiszen a festészet és a műtárgyak az életem szerves részei. A hobbim és a munkám egyben. A festéssel pedig kifejezem önmagam és kiadom mindazt, ami bennem lakozik...
- Mióta élsz ebben a házban?
Íriszeim felszaladnak a falakon és bútorokon, a stílusjegyeket figyelem, próbálom megsaccolni az épült korát és a bútorokét. Vajon újak voltak, mikor megvette őket vagy már antik darabok? Ezen morfondírozok. A napirendből ítélve, még újak.
- Úgy is jönni fogsz.
Tör a felszínre belőlem automatikusan a gondolat, mikor arról papol, szólhatok az inasnak. Hangomban nincsen gúny. Kíváncsi leszek, meddig állja meg, hogy ne tűnjön fel ismét. S azon kapom magam, mindezt hangosan kimondtam és őt nézem, ahogy távozni készül. Megfordul vajon?

Közelsége teljesen magával ragad, hogy ez ne maradjon így, komoran tekintek rá. A kocsiban is többször pillantottam rá, mint szükséges lett volna, olyan gyönyörűséges volt. Tünemény, tűnékeny gyönyörűség, akit meg akarok védeni mindentől... és mindenkitől. Vajon önmagamtól is? Derekán simul még kezem, magamhoz vonva, mintha nem kívánnám elengedni, s nem is szándékozom, jó itt, a karjaimban.
A pohár vízre azonban szüksége van, megelőzendő egy rosszul létet, s türelmes türelmetlenséggel, sokat mondóan felvonva szemöldököm, pillantok a pohárra, majd rá, legyen már hajlandó elvenni.
A visszakapott, immár üres pohár az ablakpárkányon landol, nem foglalkoztat annál tovább, hogy betöltötte a funkcióját.
Hitetlenkedve, kissé bosszúsan emelkedk fel újfent szemöldököm.
- Tehát neked jobb lett volna, ha most láncon lógva, holmi sötétben rettegsz? - felemelem az egyik kezem, tenyérrel felfelé, mintegy kiegészítesént szavaimnak. - Mert megoldható, visszavihetlek, csak egy szavadba kerül - tekintetem azonban mohón keresi a rettegés szikráját szemeiben. S én sem engedném, nem azért hoztam el onnan, hogy most visszavigyem, s átadjam annak, ki elől elvittem. Hangom szenvtelenül könnyed, lemondó, holott belül egyáltalán nem ezt érzem.
Csak oldalpillantásomból látom mozdulatát, de egész lényem követi, elkapva a finom libbenést, a megtorpanást.
Figyelmen kívül hagyom a kifakadását, hiszen már elmondtam, amit akartam, ismételni pedig nem fogom magam, sosem teszem.
Végignézek rajta, s ahogy karban fonja mellkasa előtt kezeit, csak még jobban kiemeli gyönyörű sejtelmeit, s halmait, körvonalait testének. Kellemesen ott marad a pillantásom rajta, míg arcom vonásai mit sem változnak.
- Vedd, aminek akarod - hiszen elmondtam, nekem mindegy, hol van az anyja, számomra érdektelen. De ha neki fontos, ám megteszem.
A köszönömre ismét ránézek, s látva az ellágyuló vonásokat, hajszálnyit engedek én is. De csak egy hajszálnyit. Nem olyan könnyű meglágyítani a szívem. Figyelem a mutatványt a lecsúszó anyaggal, s gondolatban lejjebb csusszan az az anyag, de a tekintetem ugyanolyan zárt, még ha végig is pillant ismét rajta.
- Nem foglalkoztat, mások szerint tévedek-e - valóban nem érdekel. A magam útját járom, s ha ez nekik téves, vagy nem helyes... hol érdekel?
A folytatásra azonban gúnyos, féloldalas mosoly fűszerezi meg szavaim, kicsinylő hangnemmel.
- Az emberek, és az érzelgősségük - minden oldalam erős, talán túlzottan is, s nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget. Abban a pillanatban tért nyerne a másik oldalam, elveszítve mindent, ami erőssé tesz. S valahol mégis irigylem az embereket, hogy képesek felvállalni érzelgősségüket, s élni velük. Arlene is megörökölte ezt, még törékenyebbé téve szememben, akit óvni akarok.
- Ez mióta tartozik rád? - sötétedik el a tekintetem. Mióta fontos az, kit tanítottam? Ó, tanítottam én már sok mindenkit! Szajhát, császárt, császárnét, feltalálót, tömegmészárost. Ha méltónak tartottam rá, addig csiszoltam, míg úgy nem ragyogott, ahogy az a lelkében van. Hogy az sötét obszidián lenne, vagy fényesen ragyogó topáz, olyan mindegy. Nem mondhatja senki sem, hogy visszatartom a tudásom, mit megszereztem. Mégis, a legnagyobb kielégüléssel az tölt el, mikor felébred bennük a félelem: túlságosan is tökéletesek. Az emberek nem bírnak el a szépség tökéletességével, a szeretet végtelenségével, a tudáson keresztül szerezhető végtelenséggel, vagy a tökéletességen keresztül megvalósuló tömeggyilkossággal. Mindig is ostoba, középszerű senkik voltak, s azok is lesznek.
Még keményebben nézek rá, némán. Elmondtam, mit teszek, s mit gondolok az egészről, s ebben sem fogom ismételni magam. Az én házam, s minden zugában akkor tartózkodom, amikor kedvem tartja, és ahogy kedvem tartja. Miért kell feldühítenie?
A festőkészletre kérdő, és értetlen tekintetet vágok.
- Ha nem hozattam volna el, akkor olyan lennél, mint egy kismadár a sivatagban, víz nélkül - vagyis igen, elhozattam, és van még hátra valamit, amivel készültem neki, de most még nem érdemli meg, hogy megtudja, mi is az.
Elmerülök abban, ahogy körbenéz. Nyakának kecses íve, tekintete, ahogy felismeri a környezetét, a benne lévő tárgyakat. Igazi műértő. De most a gyönyörűsége jobban lefoglal.
- Én építtettem - s építettem is. Adtam bele az erőmből, védve, elrejtve azokat, akik belépnek a birtokhatáron, s még erősebb mindez, ahogy a házba lép. Mind a két oldalamból adtam, hiszen az vagyok én. Fény és Árnyék. Vagy Sötétség és Fény? Ettől érzem magam otthonosan, s kik betérnek hozzám, kapaszkodhatnak abba, mely felé húz szívük, épült lelkük.
Rápillantok arra, hogy jönni fogok. Úgyis.
- Amikor kedvem tartja - fűzöm hozzá, majd jobban kihúzom magam. - Reggeli félóra múlva a Borostyán étkezőben. Veled - azzal sarkon fordulok, s távozom. Nem kérek, nem vagyok most olyan kedvemben, kellően felbőszített akadékoskodásaival, hogy ne kérjem, hanem elvárjam. Megfordulni viszont akkor fordulok vissza, mikor már befordultam egy másik folyosóra, majd a szőnyeget fixírozom. Vajon jönni fog? Ne kelljen érte jönnöm.

Félóra múlva ugyanabban a sötét ingben vagyok, levéve a zakót, s az asztal mellett várakozom az egyik étkezőben. Még. Még egy perc, és lejár a félóra. Az étkező rész tükrözi az egész ház berendezését, kényelmes, világos, mégis, több száz éves holmik töltik be a teret, a maguk régies kényelmével. Volt időm összegyűjtögetni őket, s míg más ragaszkodik hozzájuk, s halmoz, én használni szeretem őket, s nem jelentenek számomra értéket annál többet, mint használom őket.

Az asztal még így is hatalmas méretű, gazdagon terített, s két inas várakozik. Nem lenne rá szükségem, de ők nem csak egy egyszerű inasok, az túl nagy unalom lenne nekik. Csatlósaim, s kényesen ügyelek arra, mindig párban legyenek. Mint Lényem részei.
Arlene-hez is bekopogott egy cselédlány, és egy öltöztetőnő, segítsen neki a felfrissülésben. Mivel parancsba adtam, nem fogják engedni, hogy egyedül frissüljön fel. S ők sem egyszerű szolgálók, az számukra is unalmas lenne. Kivéve talán az öltöztetőnőt.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Damien & Arlene©

Ahogy felnézek rá és ő a karjaiban tart, egy röpke pillanat erejéig még a lélegzetem is eláll - éberebb leszek, mint valaha. Még is, ahogy az aráct pásztázom, a szívemnek fájdalmasan kedves vonásokat, nem tudom, nem észre venni a sötétséget a szemtükreiben. Miért néz rám ennyire komor, már-már kegyetlen pillantással? Gyűlöl vajon? De ha így van, akkor miért hozott ide? És miért bukkant fel újra és újra a lakásomon? Nem úgy volna ildomos, ha a testvérek szeretnék egymást? Még ha mi csupán féltestvérek vagyunk is... De miért is vádolnám őt, ha ezt nem érzi, hiszen én magam sem ezt érzem. Mikor ujjai lecsúsznak a derekamról, hátrálok egyetlen lépést és hallgatom, ahogy a fejemhez vágja az alternatívát.
- Tudod, hogy nem így értettem. Példának okáért, mikor felbukkantál, megragadhattad volna a csuklóm, azt mondva, "Gyere velem, ha élni akarsz!"
Vázolok fel egy reális opciót, filmes klisével élve. Nem is baj, ha ő esetleg nem tudja mihez kötni ezt az ikonikus mondatot, ami a Terminátor száját hagyta el. Én látom a párhuzamot. Tekintetemben nincs rettegés, inkább némi... szomorúság? Aggodalom? Nehéz lenne pontosan megítélni.
Szégyenlősen kezdem igazgatni magamon a könnyed pizsama pántját. Egy falatnyi szatén sort, hozzá egy apró kis felső rész, nem csoda hát, hogy próbálom takargatni magam, vagyis... inkább a testem árulkodó jeleit, amit magam is szégyellek és igazán nem volna szükségem rá, hogy észre vegye.
Szerencsére, az arca változatlanul komor, így remélhetőleg megúsztam.
- Én... örülnék, ha itt lenne az anyám. De... biztonságosabb neki, ha távol van tőlem, igaz?
El pillantok Damien válla felett, kissé szomorkásan. Hiszen önző módon ide rendelném az anyámat, és talán még valóban ide is hozná, ezt nem tudhatom biztosan, talán csak játszadozik velem, most is, de.... nem szeretném veszélybe sodorni. Erős boszorkány, az ösztöneim még is azt súgják, ez túl nagy falat lenne neki, amibe bele keveredtem vagy keveredhetek, az atyai örökségem kapcsán. Így, valóban kikérem a véleményét, még ha különösen is hathat. Bár nem ismerem őt eléggé, hiszen csupán pár hete tűnt fel az életemben, még is, mintha mindig is ismertem volna... furcsa érzés. Ismét a tekintetét keresem, vissza tér pillantásom a távolba merengésből, hogy gyönyörködhessek benne, még ha ez rémes érzést is hagy bennem. Hogy lehet rám ekkora hatással? A sármos szakállal övezett ajkaira esik a pillantásom, de ahogy érzékelem ezt a kis tévelygést, gyorsan vissza szaladnak gesztenyebarna íriszemi az övéihez. Hozza a formáját, ami dühít, még sem tudom gyűlölni érte.
- Én nem "mások" vagyok, hanem a véred. Ha nem érdekel, amit mondok vagy gondolok.... akkor miért hoztál ide?!
Indulat cseng szavaimban, de inkább megbántottság az, amit érzek. A kételyek, melyek mellette gyötörnek. Minjoonnal valahogy annyira más... teljesen más! Lehet, nem kéne össze hasonlítgatnom kettőjüket lépten-nyomon, de ha ezt nem teszem, félek, elvesztem azt a kevés szálat is, ami emlékeztet rá, hogy ő a fivérem. Így hát, görcsösen kell kapaszkodnom ebbe.
- Igen. Vannak érzéseink és ez éltet és megerősít minket. Tudom, hiszen félig én is az vagyok. És mivel a másik felem angyal, ugyan úgy, ahogy neked is, tudom, hogy a páncélod alatt te sem csupán a démoni feled vagy.
Jobb kezem a mellkasára helyezem, egészen lágyan, szinte alig érezheti a tapintásom nyomását. De én érzem... a szívét. Fáj, ha ilyeneket mond, még is, bízom önmagamban, érzem a mennyei Fényt és szeretetet magamban, és tudva tudom, hogy valamennyi ebből, benne is szunnyad. Ezért jelenik meg ártatlan, bájos mosoly az arcomon. És ő ismét rám támad verbálisan, de nem hagyom magam! Nem törhet szét, akár egy porcelán csészét. Meg kell tanulnom kezelni őt és az érzéseimet, ha vele fogok élni. Már pedig, nincs választásom, ide hurcolt, itt is maradok.
- Mióta azon az estén egy vadidegen férfi jelent meg a lakásomban és közölte, hogy a féltestvérem.
Vágom rá, ujjaim már korábban le szöktek a mellkasáról, most lazán csípőre teszem a kezeimet, és igyekszek nem olyan aprónak és törékenynek érezni magamat mellette, mint amilyennek festhetek és amilyen bizonyára vagyok is. A puszta fizikai erejével is szétroppanthatná a csontjaimat, még sem teszi. Hiába lát védtelennek, nekem megvan a magam "fegyvere".
- Én csak... szerettem volna...
Kezdek bele az iménti kapcsán, de valahogy hebegés-habogás lesz a vége. Még is, mit mondjak neki? Netán az igazságot, hogy szeretnék többet megtudni róla? Hogy ki is ő valójában, a morcos maszk alatt? Olyan egyszerűnek tűnik, még sem vagyok képes kimondani. Talán nem is az ő reakciójától félek, hanem önmagamtól. Az érzéseimtől az irányába. Ha megnyílna, ami bár oly valószínűtlennek hat, még is veszedelemként lebeg felettem, hiszen, ha még is közelebb engedne magához... akkor én...
Szerencsémre a tekintete elsötétedik, lesújtó a pillantása és azt hiszem, ez most megfelelő büntetés nekem a rendetlen vágyaimért. Mélyen hívő katolikus vagyok, mióta pedig Damien berobbant az életembe, szégyellhetem magam reggeltől estig... és ez cseppet sem kellemes érzés. Főleg, hogy tisztában vagyok vele, ez nem az ő hibája. De ahogy akkor, első találkozásunkkor megpillantottam, a nappalim közepén, ahogy a szemébe néztem, tudtam, elvesztem. És hiába tudom, lényemnél fogva taszít ki a Menny és csak az örök kárhozat vár, akkor sem vagyok képes levetni értékrendemet és nem is akarom. Amint pedig ezen morfondírozok, a szúrós pillantás ellenére valami olyat mond, amitől még az ajkaim is elnyílnak. Oly annyira meglep, hogy kiül baba-szerű arcomra a meghökkenés. Ez.... olyan tökéletesen jellemzett, ami mély ismeretet igényel. Még is... hogyan lehetséges ez? Puszta ráérzés volna?
- Mióta... figyelsz engem?
Azt hittem, csak akkor, pár hete bukkant rám, mikor megjelent nálam. A szavai azonban határozottan elbizonytalanítanak és mást sejtetnek. A kérdés csak úgy kibukik belőlem, nem vádló, nincs benne valójában több az őszinte kíváncsiságnál. Meg kéne riadnom, hiszen ki tudja, mióta és mennyit figyelt az árnyak közül, mikor mit sem sejtettem, még is... valahogy nem érzem ezt, ami rendesen meglep. Elszakítom elkerekedő szemeimet tőle, hogy hosszú pilláimmal végig söpörjem a környezetemet. S bár tudom, fogoly vagyok, még is... Gyönyörű. Elfordulok tőle, megérintem az ágy baldachinos oszlopát, a művészi faragást, melyet szemeimmel követek. Körbe járom, ahogy a többi bútort is szemügyre veszem, műkereskedőként ez nem meglepő, nem hiába választottam ezt a két szakmát. Mikor Damien megszólal, elárulva, hogy maga építette a házat, akkor kapom fel a fejem és álmélkodva nézek rá, ahogy vissza sétálok hozzá, mezítláb, a puha perzsa szőnyegen.
- Damien... ez lélegzet elállító.
Be kell vallanom, s ez egyben dicséret is, az alkotónak, a megálmodónak, a kivitelezőnek, nem pusztán az élettelen tárgyak csodálata. Mindez érződik hangomból.
- Van szépérzéked.
Ezt meg kell hagyni, ami, bizonyára nem a feneketlen sötétségből fakad, ami démoni fele okán benne lakozik. Mosoly játszik hát ismét az arcomon.
Jobban ismer, mint gondoltam. Így, tudhatja, nincs hízelgés a mondandómban, ellenben jó szemem van az ilyesmihez.
- Hát persze, Mr. Shayel, lehetőleg, mikor éppen öltözködöm vagy zuhanyzok, ha kérhetem!
Gúnyolódok vele, érezze csak, nem csak ő tud szurkálódni. S közben, inkább bele sem merek gondolni abba, ami elhagyat a számat. Hogy mindez egyáltalán eszembe jutott. Kihívó tekintettel nézek rá, felel-e valamit jogosnak érződő szenvtelenségemre.
- Reggeli?
Ez az egy, kósza megjegyzése zökkent ki a kis játszmánkból, ekkor nézek csak ki úgy Isten igazából az ablakon, hiszen, mikor elrabolt, lefekvéshez készülődtem.
- Meddig voltam kiütve?
Riadok meg, de remélem, csak egy estét. Az viszont sokkal inkább zavarba ejt, hogy ki tudja, meddig nézett álmomban. Egy leheletnyi éjszakai ruházatban, párnák között, öntudatlanul... Nyelek is egyet, ahogy kissé megszeppenve nézek rá. Aztán, sarkon fordul, én nem felelek semmit az étkezést illető invitálására, csak nézek utána, ahogy halad a hosszú folyosón, miközben lassan csukódik mögötte a szoba ajtaja. Pár percig még bámulom a tejfehér, szecessziót idéző ajtót, mire szobalányok rontanak be, ez az, ami gondolataimból kiránt. Nincs idő elmélkedni, nincs idő dacolni, már fognak és visznek is a toalettemhez, leültetve a tükrös asztalka elé. Szóhoz sem jutok, ők már fésülnek, az arcommal babrálnak és igyekeznek leszedni rólam a hálóruhát. Ekkor reagálok csak élőlény módjára.
- Ne! Majd én... Nem tudom, mit mondott nektek a ház ura, de nem vagyok hercegnő, sem nemes. Fel tudok öltözködni magam is.
Csattanok fel és felpattanok a kárpitozott székecskéről. Oda megyek az egyik hatalmas, díszes gardrób szekrényhez és kitárom pompás szárnyait. A ruháimat már ki is pakolták, alkalom szerint csoportosították. Egyszerre félelmetes és lenyűgöző. Elő veszem azt a ruhát, amit leginkább megfelelőnek tartok és vissza csukom a szekrényt. Megindulok vele az öltözködő paraván mögé, végül azonban megtorpanok és rá kérdezek, szerintük megfelelő lesz-e az alkalomra. Ekkor döbbenek rá, miért is nem dacolok vele.  Hogy miért választottam ki az egyik legelegánsabb és legmutatósabb ruhámat... szeretném, ha szépnek látna. Nem. Gyönyörűnek. Azt szeretném, ha a lélegzete is elállna, ha látnám ezt a végtelenül fekete szemeiben tükröződni. S szívem össze szorul a gondolatra.
A hiú ábrándra. És annak bűnös mivoltára. Ha az emberei rá bólintanak, bele bújok az elegáns ruhába, az alkalomhoz illő cipőbe és behelyezek egy diszkrét, de szép fülbevalót. Nem felejtem el megérdeklődni, merre is találom azt a bizonyos Borostyán étkezőt, így időben indulok el és időben is érkezem. Mielőtt benyitok, még veszek egy mély levegőt és az órámra pillantok, mely fölött ott díszeleg a kék szárny tetoválás. Nem akarom, hogy az arcomra bármi is kiüljön. Kihúzom magam és így lépek be. Hosszú, bokáig érő, fekete selyem ruhát viselek. Tradicionális kínai, a homokóra alakomat tökéletesen kiemeli. Az oldalán a combomig fel van vágva, sejtetve a puha bőr látványát a zárt dekoltázsú ruhában. A mintája pedig arany szállal szőtt, álomszép virágminta. A hajamat hátul szemrevaló kontyba kötöttem, mely félhold-szerűen fogja közre tarkómat. Leheltnyi sminket viselek csupán, csak természetesen. S bár próbálok nyugodt maradni, a szívem már út közben kalapálni kezdett. Ezen nem segít, mikor megpillantom őt az asztalfőnél és ő vissza néz rám. Nem fixírozom sokáig, inkább az étkezőn járatom végig az övéhez hasonló íriszeimet, ám nem váratom soká, helyet foglalok oda, ahová terítettek. Hogy ez a hosszú asztal másik főjén van vagy közvetlenül Damien mellett, azt egyelőre nem tudom.

Élesen felnevetek, még a fejem is hátravetem kissé.
- Legközelebb így teszek. S fogadásokat fogok kötni rá, melyik mondatrésznél ér véget az életed, csak mert .... hogy is mondják? Legyek illemtudó? Ezt akarod? - pillantok a szemeibe, elkomolyodva, még biccentek is hozzá.
Tekintetem követi nemcsak körvonalai báját, hanem zavarban lévő mozdulatát is, s önkéntelenül mosolyba szökken szám. Micsoda pazarlás lenne a szemérmesség, ha nem tenné ez a Nőt kívánatossá, s bájossá! Erre a mosoly lefagy rólam, zárkózottá változik.
Nem kötöm a bájos orrára, hogy annyira felettébb nem foglalkoztat, mi lesz az anyjával. De mivel neki fontos, és remélhetőleg nyugton marad a hátsóján, ha itt van, inkább elhozatom majd ide.
- Intézkedem, hogy ide kerüljön. Van itt még elég lakosztály, az emeleten - hogy miért nem reagáltam arra, biztonságos-e neki távol lenni? Tőlem távol lenni, a helyes kifejezés.
- És? - nézek rá kelletlenül. Ugyan miért lenne fontosabb a véleménye, csak mert a vérem? - Nem azért hoztalak ide, hogy kikérjem a véleményedet - ennyi az egész. Gyönyörűséges ezzel a kétségbeeséssel. Mégsem lelem benne örömöm, miben máskor élvezettel fürdőzöm.
A folytatásra azonban annyira nagyon nem készültem fel. Némán hagyom, hogy mellkasomra tegye kezét, s nem nehéz eldönteni, melyik fut le végig a gerincemen: kezének melege mellkasomon, vagy mosolyának fénye. Egyik felem sem engedem, hogy nyerjen, kényes egyensúlyt akarok fenntartani. Időnként teret adva az egyiknek. Most éppen nem a kedvesebbik énem van előtérben, és élvezem, mint ahogy azt is élvezem, mikor angyali felem van előtérben.
- Ezer szerencse, hogy ez a felem sem vezérli érzelem - felelem komoran, a szemeibe tekintve, amiben legszívesebben elmerülnék, végtelen időkig.
Ügyesen forgatja szavait, meg kell hagyni. S minő szerencse az is, hogy ujjai már nem simítják mellkasomat, mert még tovább ott pihenteti, közel hozzám, nem fogom tudni folytatni szavaimat, s figyelmemet sem.
- A kettőnek semmi köze egymáshoz - nem titok, kiket tanítottam, legalábbis a nem emberek előtt. Ügyes blöff volt, mégsem dőlök be a válasznak. A csípőre tett kezével csak még aranyosabb és dacosabb képet mutat, ami halvány mosolyt csal az arcomra.
Félrebiccentett fejjel figyelem, mosolyom marad, ahogy hebegni és magyarázkodni kezd.
- Igen? - nem mondom, felettébb élvezem a látványt, és a bizonytalanságát is. Pedig nem fogom megenni, nem tervezem. Éppen ellenkezőleg!
Mindezen jelenet múló csupán, tekintetem újfent komorrá változik, noha belül ugyancsak mosolyt csal arcomra, ahogy "követelőzni" kezd. Hiszen ez azt jelenti, kezdi magát otthonosan érezni. Nem elmenni akar, ó nem! Ideozatni a holmijait, s azokat, akik fontosak neki.
Ó, hogy mióta is? Elég régóta, de ezt neki nem szükséges tudnia, így csak egy elégedett mosoly ül ki az arcomra, a tekintetem marad ugyanolyan komor. Nem vagyok kukkoló, nyíltan bámulom azt, akit bámulni vágyok, akit érdemesnek tartok erre.
S kellett kis idő, hogy összerakjam, miért is van veszélyben. Mert elsőnek ez kapcsolódott össze a nevével, mikor megtudtam létezését, ám vártam, hátha elül körülötte mindazon porfelhő. Ámde nem ült el, volt valaki, aki mindig felkavarta az állóvizet, s az nem én voltam.
Meglep a dicséret, egy pillanatra belefúrom tekintetem övébe, megpillantva mosolyát inkább a földre pillantok, csupán rövid időre. Az a mosoly gyönyörű!
- Te mondtad, hogy van angyali felem is - pillantok vissza rá. Démoni felemnek is van megfelelő hely az egész épületben, ahol kellemesen kibontakozhat, és jól érezheti magát. Ez a felszínen van, a fényben, amit amúgy is szeretnek mindennemű halandók látni. És mert angyali lényem ebben érzi jól magát. Keveset is tartózkodom mostanában az épület ezen részén.
- Ha ez a kérésed - adom a nyilvánvalót. Ő kérte, hogy meglátogassam, mikor éppen öltözködik vagy zuhanyzik, nem lehet ellene kifogása, hogy kérése teljesítetlenül maradt.
- Ameddig szükségesnek tartottam - nem kívántam, hogy útközben felébredjen, és éktelen csapkodásba, jelenetbe fogjon, hogy márpedig most vissza akar menni. Megkíméltem magam a lehetséges jelenettől. Bár nem mondom, az is bájos lett volna.
Képtelen vagyok tovább maradni, úgy vonz, ha még egy percig tovább maradok, nem akarok az ajtón kilépni.

A két szolgáló meglepve néz rá, majd egyszerre rázzák a fejüket, hogy márpedig azt nem engedhetik meg nekik, tudni fogom, ha nem segítettek neki, mert ez a dolguk. A ruhára, mikor szegélye a föld felé hullva megcsillapodik, mind a két szolgáló meglepett csodálattal tekintenek fel Arelenere. Csodálatosnak tartják a ruhában, s máris ajánlkoznak, hogy a haját a ruhához igazítják. Némán tekintenek ismét egymásra, mielőtt távoznának, s egy inast hívnak, aki megmutatja az utat a Borostyán étkezőig, s az ajtót nyitva, ott is marad, miután bezárul a két szárny mögötte.

Helyet foglalok az ülőalkalmatosságon, kényelmes, hosszú órákat is el lehet tölteni bennük, kényelmesen fogyasztva az ételt. Meghallom a lépteit, így az ajtónyitásra már a tekintetem a két szárnyon függ. Hirtelen meg sem tudok szólalni. Olyan gyönyörűséges ebben az éjfekete színű, arany hímzésű ruhában, hogy az üdvözlés késik, s jobb alkaromat muszáj vagyok az asztal szélének támasztani, hogy megmaradjak a pózban.
- Pontos voltál - nem állok fel, az az illem az embereké. Az enyém az, hogy amit jól tesznek, azt kimondom. Az egyik inas a mellettem lévő széket húzza ki Arlene számára, amely nem nekem odalt, hanem kissé szemben helyezkedik el, így kényelmesen látjuk egymást.
- Édesanyád már úton van ide - időközben ezt az utasítást kiadtam, s tudom, biztonságban ide fog érkezni.
- Mit kívánsz fogyasztani? - képtelen vagyok levenni róla tekintetem, de úgy teszem, mintha a teával lennék elfoglalva, amit a pirítós mellé tervezek meginni.
- Remélem, Irina és Yeva kellőképpen segítőkészek voltak. Ha igényed van új ruhára, szólj, s idehozatom.
Dehogy közlöm most vele, hogy gyönyörű, mint éjfekete égbolton a csillagok!

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Damien & Arlene©

A pillantásától és érintésétől kábán s még is halál józanul meredek a sötét szemeibe, ahogy a karjaiban tart. Kis révületemből a mennyei kacaja szakít ki, ami tegye bármennyire kívánatossá, még is, vegyes érzéseket kelt bennem. Bosszúság? Nem is tudom. Kinevet, én meg csak olvadozok tőle, szégyellem magam és fortyogok, de hogy pontosan mitől, nem nyilvánvaló még számomra sem. Még így is, hogy rajtam szórakozik, kellemes melegség tölt el, hogy jó kedélyűnek láthatom. Jól áll neki, túlságosan is... Jaj, nekem... Uram, segíts! Ha hallod az imáimat, Nagyapa, adj erőt! Erőt, saját magam ellen...
Ahogy hátra veti a fejét, végig simítanám a szakállal ékített állát és izmos nyakát. Pedig nagyon nem erre kellene most figyelnem! Meg úgy semmikor se! Durcásan mordulok egyet, persze, ez inkább banális csipogásnak tűnik, de próbálkozni lehet.
- Szerintem gyorsan eltűnhettünk volna, ha elég meggyőző vagy.
Vágok vissza, de hiába próbálom élesen, nem túl fenyegető az ábrázatom, az a fránya genetika... Ekkor jut eszembe, hogy talán a karjaiban hozott be a lakosztályba és tett az ágyba. Ettől már éppen kezdeném saját magamat zavarba hozni, szóval menten elhessegetem a gondolatot, mert veszélyes.
Katolikusként tudom, a gondolatok sem ártalmatlanok. Ugyan úgy romlásba taszíthatnak. Minden bűn vágyódással kezdődik.
- Örülnék neki, ha tisztességgel bánnál velem. Ez olyan borzasztó?
Válaszolom neki, mikor elkomorodik ismét. Szívfacsaró, ha így néz rám, bármennyire is szépek az íriszei és a vonásai. Vajon bűnben fogant létem büntetése, hogy ennyire ellenállhatatlan a szememben? Vagy az Ördög cselvetése? Mikor azonban az anyám kerül szóba, ellágyulnak vonásaim. Nem felelt a kérdésemre. Tanácsot kértem a bátyámtól, kíváncsi lennék a véleményére, de megtagadja tőlem. Ellenben, még is kedvemre tesz. Még is mi ez? Össze zavar! Még is, ebben a pillanatban megmelengeti szívemet.
- Köszönöm, Damien!
Mondok neki köszönetet, csak, hogy kiejthessem a nevét, újra és újra. Nagy a kísértés... és elkezdek billenni felé, noha nem vesztettem el az egyensúlyom. Lábujj hegyre emelkedem és az arcához közelítek. Valóban megteszem?! Az egy dolog, hogy gondolok rá, de egészen más, ha a testem önkéntelenül cselekedni kezd. Mindez csak akkor realizálódik bennem, mikor ujjaim alig érezhetően a mellkasát támasztják, midőn puha cseresznye-ajkaim a szúrós, szurokfekete szakállat érintik. Egy leheletnyi csók a fivérem arcára. Mi rossz sülhet ki ebből? Azt hittem, megkönnyebbülök, de csak még jobban szenvedek tőle! A bőrének érintésétől, a durva arcszőrzet édes cirógatásától. Valóban elvesztem? S készülök rá, mit tesz? Eltaszít-e, azt kérdezve, még is mit képzeltem? Hogy merészeltem halandó félvérként beszennyezni érintésemmel? Fogalmam sincsen, de figyeli minden egyes idegsejtem a reakcióját. Ezernyi forgatókönyv játszódik le az elmémben. Vajon melyik valósul meg? Ezt követően, persze, a tőle megszokott hideg közöny csap le rám.
- És? Neked ez semmit sem jelent?
Kérdezek vissza meghökkenve. Még, hogy a nők bonyolultak!
- Én...
Kezdek bele, egy hatalmasat sóhajtva, majd más megfogalmazást keresek.
- Egyikőnk se választotta ezt, hogy azok legyünk, amik vagyunk.
Némi szünetet tartok, hogy össze szedjem a gondolataimat.
- Te ide hurcoltál, veled kell élnem. Ha nem ezt akarnád, akkor most nem lennék itt. De én nem a tulajdonod vagyok, nem a ház egy tartozéka, hanem a húgod. És szeretnélek megismerni. Már az előtt ezt szerettem volna, hogy felbukkantál a lakásomon.
Egyenesen a szemeibe nézek, igyekezve, el ne vesszek szemtükreinek varázsában, ez pedig minden erőmet felemészti... végül, hangom elhalkul, hiszen ez az igazság. Elkezdtem kutatni a családom után, nem sokkal az után, hogy megtudtam, nefilim vagyok. Az anyám mesélt nekem a két bátyámról, nem tudom, az apám dicsekedett-e velük vagy maga jutott az információ birtokába, minden esetre, én vágyódni kezdtem utánuk. Kapcsolatokra éhezve. Még ha nem is sejtettem, hogy Damiennel gyengédebb szálak fognak össze kötni, mint azt kellene. Habár, ameddig nem tud róla, nem is fáj neki, nem igaz? Sem az anyámnak vagy Minjoonnak. Vajon a szentgyónás könnyítene a csonka lelkemen?
Ujjaim ismét a mellkasára csúsznak, ösztönösen keresve az alkalmat, mikor kószán hozzá érhetek. És ő még is.... még is... kegyetlenül felel nekem. Szomorúság tükröződik a tekintetemben. Vajon a benne lakozó démon készteti erre vagy a sebek, melyekről én mit sem tudhatok?
- Ha nem lennének érzéseid, nem hoztál volna magaddal. És nem dühöngnél, ha nem azt mondom, amit éppen hallani akarsz.
Keserűen felelem neki, nagyot nyelve. Én nem az a lány vagyok, aki csendben tűri, hogy bábjátékot játszon vele. Persze, a továbbiakban is hozza  formáját, amin lassan meg sem lepődöm. Most a Sötét Oldala van elöl, és úgy látszik, nem tudom előcsalogatni az angyali felét. De valóban ennyire szeparáltan létezik benne a Fény és a Sötét? Létezik ez? Csípőre teszem hát a kezem, hogy jól oda szóljak neki, de végül csak saját magam alatt vágom a fát. Kezdve fejének félre biccentésével és a halvány mosollyal, ami az arcán játszani kezd. Ó, Uram, ha tovább nézem, megint takargathatom árulkodó idomaimat! Szóval, el is kapom a tekintetem viharosan, nem válaszolva, mikor vissza kérdez. Tartásom lazábbá válik, szendén fogom meg egyik karommal a másikat, mikor elismerem. Ő pedig... lesüti a tekintetét? Ez meglep, de olyan  "emberi", hogy biztosan kiakasztaná, ha ezt  megsúgnám neki. Így, csupán egy aranyos mosoly az, ami nézeteimről árulkodik.
- Nem mondtam, tudom. Érzem.
Egy pillanatra behunyom a szemem és valóban igyekszek a mennyei fényességre koncentrálni, ami az angyalok lényét kitölti. Amiből egy szemernyi bennünk is lakozik. Így, hogy bizonyítsam neki, oda lépek hozzá, lezárt pillákkal és megfogom a kezét. Ha nem rántja el, akkor a mellkasomra teszem, a kulcscsontom környékén.
- Te is érzed, igaz? A fényemet. Ez a fény benned is megvan.
Mosolyogva nézek rá fel, miután ezt mondtam, mi több, megéltem a pillanatot. S egy röpke időre ott felejtem kezemet az övén, ahogy mellkasom emelkedik és süllyed. Persze, a pillanat hamar oda vész. Komolyan, úgy civakodunk, mint...! Nem, ezt a mondatot még fejben sem szabad befejeznem! És ezt nem csak a hívő mondatja velem, de a boszorkány is. Ki tudja, miféle ereje lehet egy varázshatalmú gondolatnak?! Ennyire még nem vagyok otthon a témában. Valójában nem is tudom, mit vártam tőle. Mikor kimondtam, amit, ez nem jutott eszembe. Ahogy pedig azonnal rá vágja, hogy jönni fog, pont, ahogy kértem, olyan zavarba jövök, hogy menten el kell fordítanom a tekintetem. Megérzem, hogy az orcám égni kezd, remélem még időben sütöttem le szemeimet, nem kéne lovat adni alá.  Szerencsére, hamar távozik, így talán megúszom a magyarázkodást vagy a gúnyos, szívdöglesztő önelégült mosolyát. Mikor már hátat fordít nekem, akkor nézek csak fel. Fellélegezhetek! Hiszem, naivan, hiszen a személyzet máris lerohan a ház urának parancsára. Nem tudom őket lerázni, így bele törődve kezdek öltözni, és apró mosoly szökik arcomra, mikor elámulnak a látványon, amit a gyönyörű ruhában nyújtok. Nem vagyok hiú, nem ezért örvendezek magamban, hanem azért, mert így hátha...talán.... neki is.... Halovány  pír jelenik meg az arcomon a gondolatra, de nincs időm ebbe bele merülni, már le is ültetnek és míg az egyik a hajamat csinálja, a másik sminkel. Vajon az alapozó rejti majd a rózsákat a járomcsontomon vagy inkább még egy kis pirosítót kapok? Bizonyára a szolgálólányon múlik és nekem fogalmam sincs, miféle parancsot kaptak pontosan. Mikor végeztek a gyors munkával, egy kérdés hagyja el a számat feléjük. Fogalmam sincs, kapok-e választ vagy hogy egyáltalán szabadna-e beszélniük, de ki kívánkozik belőlem.
- Mit mondott nektek az uratok, ki vagyok én?
Pillantásom egyenesen a szemükbe fúrom. A tükör segítségével, így mindkettőjüket látom és ők is látnak engem, ahogy kecses, egyenes tartással ülök az asztalkánál. Az idő viszont rohan, inasért szólítanak, aki elkísér engem a reggelire.
Ahogy a folyosón közeledünk és látom, az ajtó nyitva áll, a szívem egyre hevesebben kezd verni. Minél közelebb kerülünk, az asztal végen ülő alakja annál inkább kirajzolódik előttem. Megihlet. Ahogyan ott ül, éjszín ingben. Hiszen művész vagyok, így nem csoda... festenem kell. De egyelőre még jelenésem van. Belépek az ajtón, izgatottan várva a pillanatot, mikor rám emeli ellenállhatatlan tekintetét. Nem véletlenül választottam pont ezt a ruhát. Bár a feketét jó magam is szeretem, elég egyértelmű, hogy ez Damien számára a legkedvesebb szín. Hát legyen. S mikor már a küszöbhöz érek, ő engem néz. Zavarba ejt, hogy már ilyen figyelemmel vár. Eláll a szavam egy pillanatra és fogalmam sincs, a rőt foltokat láttatja-e a smink vagy éppen elfedi. Csak a hőséget érzem, ami bennem lakozik. Nem köszön és nem is áll fel, de a formalitásoknak ennyire azért nem vagyok a rabja, nem vagyok királylány, így ügyet sem vetek rá. A megjegyzésére azonban reagálok.
- Mindig. A tisztelet jele.
Felelem neki, hiszen így is gondolom. Ez a gesztus független az illető személyétől a szememben. Ha az idejéből raboljuk meg a másikat, azt már sosem kaphatja vissza. Bár művész vagyok és kissé lázadó szellemű is, még is, paradox módon önfegyelmet gyakorlok. Annyira, amennyire szükséges. Amennyire tisztességesnek tartom. Ha nem így lenne... Nem fejezem be a mondatot, bár magam előtt úgy sem titkolózhatok. Miután körbe jártam az asztalt és így a szép étkezőt, az inas az ura mellett, bár tőle karnyújtásnyinál kissé tovább húzza ki a széket a részemre. Megköszönöm, helyet foglalok. Vajon jelentősége van, hogy a jobbjára vagy baljára ültet?
Mikor pedig anyáról szól, az váratlanul ér. Ilyen hamar?! Fél órája kértem és ő már intézkedett is? Finoman elnyílnak apró, telt ajkaim, ahogy rá nézek. Szívem vadul kalapál és őszinte boldogság tükröződik arcomról.
- Köszönöm!
Mondom neki ma már másodjára és automatikusan nyúlok a keze után. Ehhez kissé előre kell hajolnom. Ha nem tesz ellene, megszorítom a kézfejét, egészen finoman, ujjaim jéghidegek - az izgatottságtól. Bőröm viszont puha, akár egy hamvas barack húsa. A parfüm, amit viselek pedig édes, ahogy szeretem, Yves Saint Laurent: Black Opium. A kedvencem. Paco Rabanne Olympea-jával egyetemben. Hallgatom szavait, most olyan udvarias, nyugodt! Netán eljött a váltás?
- Lehet választani? Oh... hát... akkor palacsintát ennék.
Meglep a dolog, azt hittem elém tesznek valamit és kész vagy ilyen svédasztal-szerűen pakolnak pár fajta ételt az asztalra és abból lehet választani. Édesszájú vagyok és szeretek enni, bár ez, hála Istennek, cseppet sem látszik meg rajtam. Szemlélem, ahogy a teát készít magának, erős, érzem az illatán, habár az ő illata sokkal inkább kábít. A kezeim az ölemben nyugszanak. És vadul tördelem őket, de ez az apró részlet rejtve marad előle. Képtelen vagyok levenni a szememet róla, de ezt azzal próbálom álcázni, hogy a teáját vizslatom. Ha bárki kérdezi, már tarsolyomban az ázsiai-ütőkártya. Nagyon szép a csésze, minőségi a teafű - készítem is az automatikus választ, ha szemet szúrnék neki. Mikor a szobalányokról kérdez, egy apró sóhajt követően őszintén kezdek beszélni vele.
- Igen, nagyon ügyesek, köszönöm.
Kezdek bele nagy nehezen, majd folytatom.
- Ne érts félre... értékelem, hogy a segítségemre hívtad őket, de... nincs szükségem rájuk. Én... városi lány vagyok. El tudom látni magam.
Saját vállalkozásom van, mint műkereskedő és a képeim is hamar elkelnek - egy titokzatos vevőnek hála - többnyire, megállok a magam lábán. Nem szeretném megsérteni. Valójában nem értem őt. Olyan ellentmondásosan viselkedik! A ruha kapcsán meghökkenek. Az első gondolatom, sajnos, a számon.
- Nem megfelelő a ruhám?
Még szerencse, hogy nem  más megfogalmazásban, a "nem tetszik (neked)" jött ki belőlem, így is épp elég kínos! Miért érdekelne, mit gondol az öltözetemről?! Szóval gyorsan igyekszek tovább beszélni, hátha elengedi a füle mellett vagy meg sem hallja.
- Van elég ruhám, elhozattad mindet, ha jól láttam.
Társalgási hangnemre váltok és igyekszek legyűrni zavarom. Ekkor eszembe jut valami és rá sem pillantva szökik ki egy kérdés belőlem.
- Van a közeben kápolna vagy templom?
Nevetséges lehet számára a kérdés, még is felteszem azt. Meglehet, neki irreleváns, érdektlen, de számomra nem. Így némi időzés után nézek ismét rá.

zene

Csak egy mosoly a válaszom rá, röpke, ám annál beszédesebb: ostobaság, amit mond, s amit mondtam, az úgy van jól. Itt van, él, a többi mit számít?
A kérésre résnyire szűkülnek szemeim, a jókedvem, ami volt, mind eltűnik.
- Ne akard tudni, milyen az, ha nem tisztességgel bánok veled - halk a hangom, de benne van minden fenyegetés, de nem neki szól, hanem sértett büszkeségemnek, aki követeli a köszönömöt, mert hiszen megmentette az életét, és erre neki áll feljebb, és még követelőzik is!
A következőkre viszont már megkapom a köszönömöt, halvány mosoly is kél ajkaim szegletében, szemeimbe derű hussan, ahogy bólintok. Ahogy felragyogtak a szemei, mindent megtennék érte, hogy láthassam így...
A puszi meglep, s illata még jobban körbeölel, melegsége is, ahogy közelebb kerül hozzám. Bennreked a levegő, s elnémulok ettől, csak lesek rá, és a mosolyom a szám sarkában még ott ragad halványan. Nevem még ott visszhangzik, ahogy dallamos hangján kiejti.
Megköszörülöm a torkom, s kihúzom magam.
- Elmondod a véleményedet. Mindenkinek van - felelem egyértelműen, továbbra sem értve, mire akar kilukadni. Valamennyire értem, de az évszázadok alatt megtanultam, hogy mindenki belép az életembe, azután távozik, s ha befogadnám az életembe őket, minden alkalommal hiányozna a tanácsuk. Márpedig akkor mindig kezdhetném újra, ami csak néhanapján csábító. És csak az angyali lényem az, aki figyelembe veszi, ha tudja, érdemes megtenni. Ebben ő is válogatós.
Rápillantok, hosszan.
- Azt tanítják nektek, hogy Isten semmit sem tesz szándék nélkül. Ha így van, akkor a születésünk, hogy kik vagyunk, miért... "véletlen"? - éppen ezért teszek mindent úgy, ahogy kedvem tartja. Ha úgyis úgy döntött az öreg, ez lesz, és kész, akkor ugyan minek görcsöljek azon, hogy megfelelek-e, vagy nem?
Talán az egyik szerencsém, hogy szokásom végighallgatni mások szavait, még ha nem is foglalkoztat. Így nem vágok közbe, hogy nem hurcoltam el, éppen ellenkezőleg, megmentettem.  
- Ha ennyire nem akarsz itt lenni, mehetsz vissza - ez azért szomorúvá tesz, hiszen a tenyeremen fogom hordozni, tudom. Viszonzom a pillantását, belemerülve tekintetébe. Minek akarna megismerni? Valahol mégis melegség járja át szívem zugait. A sötéteket is.
- Ki akarna egy celestimet megismerni? - mindig is kivetettek voltunk, sehová sem tartozunk, mégis, mind vagyunk. - Miért akarnál éppen te? - még ha a testvérem is. Ő sokkal másabb. Igazi angyal.
Ahogy újra nekem dől kezeivel, kezének melegsége, íriszeinek közelsége, egész lénye beburkol, s nézem őt, figyelem. Kezeim észrevétlenül érintik meg derekát, lehelletfinoman, mintha attól tartanék, mint ijedt pillangó, elrebben.
Megintcsak elnevetem magam. Méghogy érzések! Mivel akar hitetgetni? Hogy vannak jó érzéseim is? Most éppen nem a kedvesebbik felem van előtérben, s még ha nem is kerül erőfeszítésbe a jótett, annak oka korántsem jó. Mert jól mondta, valahol hozzám tartozónak érzem, hiszen a testvéreM. Az enyém. És a báty feladata az, hogy védje a húgát.
Képtelen vagyok felelni a válaszra, ahogy érzékelem, angyali lényét kezdi kibontakoztatni. Amire nem démoni, hanem angyali oldalam reagál, mintegy átkarolva a démoni részem, hogy elérhesse Arlene Fényét, összekapcsolódhasson vele. Mire felocsúdok, addig tenyerem már rajta pihen, s keze az enyémen. Érzem szívének ütemét, angyali lényem keresi a kapcsot Vele. Elveszem kezem róla, angyali oldalam pillanatok alatt visszahúzódik, s várakozón figyelek rá, ahogy belül ismét helyreáll a korábbi rend.
- Ezt.. többet... ne csináld - halk hangom van, mégis vészjóslóan hangzanak, ismét.
Ez az érzés új, s egyben szokatlan is. Sosem kerestem így kapcsolatot egy másik, nem emberi lénnyel, s angyali lényem olyan természetességgel nyilvánult meg számra, mintha örökké ezt tették volna. Menekülni akarok, egyedül feldolgozni az előbbi érzést.

A kérdésre egyszerre válaszolnak, nem is néznek egymásra.
- Olyasvalaki, akire az életünknél jobban kell vigyáznunk.
Természetességgel ejtették mindezt, pedig még sosem adtam ki nekik ilyen parancsot. Egyszer adtam ki, másoknak, mégis, én okoztam azon ifjú vesztét, akit a leghatalmasabb emberré tehettem volna. De semmi, semmi sem történik véletlenül.

Képtelen vagyok betelni a látványával. Gyönyörűszép, csodálatos! Miért nem lehet mindig ilyen minden pillanat? Talán, mert akkor nem élvezném ennyire éppen ezt a mostani pillanatot. Hagyom, látványa elsöpörjön magával, módjával ugyan, a forróság, ami ellep fejem búbjától a sarkamig, figyelmeztet arra, jobb vigyázni.
Hümmentés kíséretében bólintok. Ha ezért teszi, s nem azért, mert szeret pontos lenni, ám legyen. Nem nagyon foglalkoztat most mások ideje, az én időm a legfontosabb saját magam számára, s hogy mit szeretek tenni, másoktól független, vagyis, mások felé.
Már-már jönne a régi, megszokott reakcióm, miszerint az emberek, és az ő érzelmeik! Ám ahogy rápillantok, ott is marad tekintetem rajta. Függ, mintha éppen a napba néznék hosszú, sötét éj után. Hirtelen kapom el a tekintetem, inkább a teával foglalatoskodva. Zavar helyett a bennem feltörekvő sötétséget tolom vissza, akinek nincs ínyére az elmúlt pár óra.
A köszönömöt viszont még ő is elvárná. Mily érdekes...
Érintése a kezemen, megdermedek egy másodpercre. Ó, nem, korántsem azért, mert ne lenne kellemes! Elhúznám, ehelyett kezem önálló életre kel, s megfordítja tenyerem, hogy kezét a tenyerembe vehessem, s megfoghassam egy pillanatra, mielőtt elhúzom. Túl meleg van, legszívesebben még jobban kigombolnám az ingemet.
A hozzá lépő inasra tekintek, s örülök, hogy az előbbi jelenet abbamaradt. Most már csak a tea forró. Az inas bólint, s egy máris hozom, kisasszonnyal, távozik is.
Észreveszem, hogy Arlene is a teámmal van elfoglalva, megáll a mozdulatban a kezem.
- Kérsz? - a másik inas máris mozdul, s a teáskannából önti számára a teát.
- Helyes - elégedetten válaszolok. Akiket felfogadtam, nem a pénzért vannak feltétlenül itt. Be tudják teljesíteni feladataikat, adok nekik megfelelő terepet. Hogy ez éppen kétes ügylet, vagy nagyon is tisztességes, az ... nézőpont kérdése.
- Igen? - teszem le a csészét, érzékelve hangszíne alapján, hogy egy újabb hullámverés fog érkezni.
- Hogy mire van szükséged jelen pillanatban, - két alkarom a tányér két oldalán van, a hozzá közelebb eső kezemet emelem fel, alkarom marad az asztalon fekve. - azt majd én eldöntöm. Az a legfőbb feladatuk, hogy védjenek. Ezek után is úgy gondolod, hogy szükségtelenek? - teszem fel neki az egyszerű kérdést. - De, ahogy akarod - vonok vállat. - Ha elkapnak, ne rájuk legyél dühös, inkább arra az arcra, amire reggelenként nézel a tükörben.
Kemény a válaszom? Hangszínben nem, egyszerűségében inkább.
Már a kenőkést venném, hogy a vajat tegyem a piriítósra, mikor felteszi a kérdést.
- Ezt meg miből vetted? Ha nem, akkor most éppen ruhát cserélnél - nem kenyerem a virágszó, csak ha éppen kedvem van hozzá, most viszont nincs.
- Igen, elhozattam mindent, ami a tiéd - hogy minél jobban kényelemben legyen. Nem, mintha nem szeretném más, sokkal inkább hozzá illő ruhában látni, ám ez, amit felvett, csodálatosan áll fest benne.
Érzékelem, hogy távolodik, átvált valami felszínes blablába, amit az emberek olyan nagyon kedvelnek, s én csak akkor használom, ha éppen úgy hozza hangulatom.
A vajas, dzsemes ízeket élvezem, már csak egy korty tea hiányzik hozzá, a kérdésre ismét megállok.
- Az épületen belül van egy kisebb kápolna, ha imádkozni kívánnál - nem ejtem ki undorral a cselekvést. Angyali énem értékeli az imákat, démoni énem meg tisztában van azzal, milyen hatással tud rá lenni. - Reggeli után megmutatom neked. Miután elmentünk előtte máshová - semmi, ha gondolod, vagy ha szeretnél. Nem szokásom engedélyt kérni dolgokra, és utólag is csak egy tettemet bántam meg eddig.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Damien & Arlene©

Látom a szemében, lesöpri nézeteimet, megjegyzésemet az elhozatalomat illetően. Elveti minden szavam, igazához szentül ragaszkodva. Vajon szólt egyáltalán az anyámnak, hogy ne keressen és ne higgye, hogy oda vesztem?! Remélem igen... hiszen én el vagyok vágva a külvilágtól, maga mondta. Ekkor ismét rám förmed, olyan halkan és kimérten, ám kegyetlen kijelentése belém fojtja a szót. Csupán őzike-szemeimmel nézek fel rá, a démonaival nem dacolhatok. Próbálom megérteni... úgy látszik, valóban szentül hiszi, nem elrabolt, megmentett. Az igazság pedig valahol e kettő mezsgyéjén lehet. Egyelőre azonban felesleges vele erről vitáznom. Ellenben, mikor anya szóba kerül, megköszönöm a gesztusát. Így neveltek és így tartom helyesnek. Ez szemmel láthatóan tetszik neki, elégedettséggel tölti el. Szóval hála az, amit elvárna.... ha megszolgálja, nem fukarkodom vele. Viszont nem várhatja el, hogy a badarságait is megköszönjem. Ekkor azonban az érzelmek elsodornak és önkéntelenül lépek közelebb hozzá, amerre a szívem húz, arra billenek. Mélyen magamba szívom az illatát, ahogy ajkaim az arcához érnek. Érzem, a szívem őrülten zakatol, szinte fájdalmasan dörömbölve a mellkasomon. Midőn lábujjhegyről vissza ereszkedem talpamra, a tekintetünk találkozik. Mosolyog. És ezt a mosolyt magammal viszem. Ez a mosolyog melenget majd, ha fázom. Ezek azok a bizonyos, apró, de annál különlegesebb pillanatok...
- Reménykedtem benne, hogy az én véleményem talán jelent valamit...
Vallom be neki esetlenül, hiszen szemmel láthatóan nem igazán értette, mit is szeretnék valójában mondani neki. A pillantásom lesütöm, de csupán egy pillanat erejéig.
- Nem tudom, mi értelme vagy célja van a létezésünknek. De okkal vagyunk itt. Te és én. Hogy rám találtál.
Valóban teológiai eszmefuttatásba fogunk elegyedni? Szokatlan, még sem kellemetlen. Vele, valahogy olyan természetesen jönne minden...de az is, aminek nem kéne...
- Damien, ne forgasd ki a szavaimat. Egy.... egy szóval sem mondtam, hogy nem szeretnék itt lenni, veled. Csupán a módszereidet kifogásolom, mint mindig. Teljesen természetes reakció, ha például, egy fiatal, egyedülálló nő megrémül, ha egy vadidegen férfi jelenik meg a lakásán és mindent tud róla.
Nem emelem fel a hangom, se nem leszek durcás. Kissé nehezemre esik ezt megfogalmazni neki, így, a szemébe mondani... soha nem az volt a bajom, hogy jött, hanem az, hogy ezt hogyan és mikor tette. Kényszerítem magam, hogy a szemeibe nézzek, a zavarom ellenére, még is csak így kell tennem... s elárulom neki, szívesen megismerném, jobban. A reakciója azonban váratlanul ér, mi több, felzaklat és mélyen megindít. A szavai visszhangzanak a fejemben, "Ki akarna egy celestimet megismerni?" Arcomra kiül a mély együtt érzés. Hirtelen nem is tudom, mit feleljek, ahogy arcát fürkészem. Gyötrelmes őt így látni és tudni, hogy azt gondolja, senki sem közeledne hozzá önként, hátsó szándék nélkül. "Miért akarnál éppen te? " Jön a következő, frusztráló kérdés. Többet mesélnek, árulkodva, mint azt talán sejtené. Csökkentem közöttünk a távolságot, szinte leheletnyi csupán, ahogy kinyúlok, felé, újfent. De most, mind a két apró kézfejem közeledik hozzá, arcát körül fogva, ha nem illan el érintésem nyomán. Egészen az övébe fúrom a tekintetem.
- Én. Én, Arlene, meg akarlak ismerni. Azért, mert ez vagyok én. Mert számomra nem az a fontos, hogy mi vagy, hanem, hogy ki.
Határozottan nézek a szemeibe. Szeretném, ha érezné, én mellette állok... ha engedi.
- Nem tehetsz róla, minek születtél. Én pedig nem ítéllek el azért, ami vagy. Sose tennék ilyet!
Minden erőmmel uralkodnom kell magamon, hogy ne szökjenek gyémánt-könnyek a szemeimbe, de nehéz. Nyelek egyet. Szavaiból úgy érzem, mintha lényét átkozná, míg az enyémet magasztalná... mi végre?
- Semmivel sem vagyok jobb mások szemében, mint te. Ugyan úgy bűnben fogantam és ugyan úgy blaszfémia a létezésem. Bármit teszek hát, öt év múlva vagy ötven, ha eljön az időm, úgy is a pokol legsötétebb bugyrában végzem. Mind egy, mennyit imádkozom, mind egy, mennyi jót teszek, démonok prédája lesz az a csonka lélek, amit birtoklok... az idők végezetéig.  De ez nem gátol meg abban, hogy azt tegyem, amit helyesnek vélek. Hogy az legyek, aki vagyok. Így elmondhatom, nem rajtam múlott. Te viszont, neked esélyed van emberöltőkön át úgy cselekedni, ahogy a szíved diktálja. És ez piszkosul nehéz lehet, és magányos, de... de most itt vagyok.
Nehezemre esik beszélni, még is megteszem, érte. Tovább szeretnék beszélni, de elakad a szavam, ennyi erőm volt egyelőre efféle, gyötrelmes dolgokról szólni. Emlékszem az anyám arcára, mikor elmondta, könnybe lábadó szemekkel, hogy a nefilimek sorsa mindig ugyan az: kárhozat. Hiszen évezredekkel ez előtt, ha hinni lehet mindannak, amit olvastam, Isten valójában azért küldte az Özönvizet, hogy minket, nefilimeket irtson ki a népéből, akiket hatalmuk okán Óriásoknak neveztek. Nem tűrt meg minket. Nem tűrte meg, hogy az angyalok látták, hogy az emberek lányai szépek és feleséget vettek maguknak közülük. Állítólag titkokat fecsegtek ki az ágyban... milyen emberi. Képtelen vagyok levenni kezeimet az arcáról,  elnyomva ösztönöm, hogy cirógatni kezdjem, már így is átléptem egy határt, tudom. Ezt követően kacaja pedig körül lengi a termet és megremegteti a szívem, midőn kezeim észrevétlen húzom vissza. De nem sokáig. Úgy vonz ugyanis, akár apró, éjszakai lepkét a lámpa fénye, melyben akár el is éghet, még is közelít. Érzem, ahogy ujjai a derekamhoz érnek, a bőrömhöz, a leheletnyi szaténon keresztül, és érintése nyomán finom libabőr jelentkezik. Vajon ő is érzi? S ismét elneveti magát - ennyire szórakoztatom?! -, felfelé nézek rá, kihasználva a pillanatot, amíg nem figyel, hogy lopva vett pillantásaimban fürdessem. Ó, ha tudná, még vonzóbb, mikor kacag! Egészen bele remeg a térdem... Mikor ismét elveszek  szemtükreiben, melyekben fekete tűzként lobban az éjszínű fény, akár egy Fekete Nap, ragyog rám s még a szavam is eláll... lehunyom szemem és a tenyerét a kulcscsontom alá irányítom, a mellkasomra, ahol nem fed a finom kelme. A bőrünk össze ér. Fájdalmasan édes találkozás ez. Mikor megérzem,  valami kinyúl, tőle, felém, energia szintjén, mosoly kúszik az arcomra.
- Igen, érezlek...
Szökik ki játékos ajkam közül, bár még pilláim lezárják íriszeimet, akkor ocsúdok csak fel, mikor elveszi a kezét és a kapcsolat megszakad. Amit mond, hideg zuhanyként ér. Valami rosszat tettem? Megszeppenek, attól, amit és ahogy mondja. Ő pedig füstként illan el a lakosztályomból, hogy helyébe hűséges csatlósai lépjenek be hozzám, előkészítve engem, neki. Minden elő kerül, mi szép, a lányok kicsinosítanak, én pedig egy váratlan kérdést szegezek nekik. Ahogy őket meglepi a kérdésem, úgy engem is a válaszuk. Ez ki is ül az arcomra és lesütöm a szemem. A szívem zakatolni kezd és beharapom az alsó ajkam. Szusszanok egyet, tudom, az idő ketyeg, így felemelkedek a székről, akár egy dáma és megindulok az ajtó felé, immáron az inassal. Megannyi kiállítás megnyitón és aukción vettem már részt, tudom, hogyan kell megjelenni alkalmakkor. Ez most még is más. Még ha csupán egy reggeli is a bátyámmal, ebben a pillanatban sokkal értékesebbnek tűnik bármi másnál. Rakoncátlan szívemet nem tudom lenyugtatni, így marad a palástolás. Ahogy belépek a terembe, ő már vár rám. Engem néz. És én titkon azt szeretném, ne a húgát lássa bennem, hanem, hanem a nőben gyönyörködjön. Arcáról még sem tudok semmit leolvasni, bár nem is merem túl soká fürkészni, inkább egy szép félkört leírva a teremben, helyet foglalok. Látom, mintha ismét bőszíteném, felém fordul, mondani akar valamit, végül, még sem teszi. Nem tudom mire vélni ezt, ahogy végül lesüti tekintetét a szólás helyett és a teával foglalatoskodik. Ekkor azonban ismét kontaktust keresek vele és megfogom a kezét. Egy finom karkötő csüng a csuklómon, a kék angyalszárny tetoválásom felett. Nem is számítok arra, hogy viszonozza a gesztust, így, mikor tenyerét felém fordítja és finoman megszorítja jéghideg ujjaim, az oly annyira meglep, hogy egy pillanata oda kell néznem, valóban megtörténik-e és nem csak az élénk fantáziám játéka. S még jó, hogy így teszek, mivel a pillanat elillan, mintha soha meg sem történt volna, így, egész éjszaka kísérthetett volna a dilemma, valós volt-e vagy sem. De az volt, határozottan megtörtént. Éreztem tenyere melegét, kellemes és bizsergető volt, ahogy a hideg ujjaimhoz és tenyeremhez ért. Ha rakoncátlan szívem nem pumpálná az összes vért az arcomba, nyilván nem lenne ilyen jeges a kezem.
- Ne haragudj, nem szokott ilyen hideg lenni a kezem...
Ezt nem akartam hangosan kimondani, de most már nincs mit tenni. A túl őszintére sikerült kijelentésemtől csak zavarba jövök. Úgy sejtem, talán azért vette el a kezét, mert kellemetlennek találta fagyos érintésem. Inkább a teáját kezdem fixírozni, mint egy pótcselekvésként, hiszen csak nem bámulhatom ennyire feltűnően! Ez túl megy az udvariassági szemkontaktuson. Kiszúrt! De szerencsére, a tea-bámulást és nem azt, hogy a mozdulat felett az ő vonásait igyekeztem magamba inni.
- Igen, köszönöm!
Elmosolyodok, de inkább zavaromban, és még véletlenül sem emelem meg a csészét, mikor önt, hiszen úgy reszketne a kezemben, mint a nyárfalevél. Hihetetlen, hogy ilyen és ekkora mértékű hatással van rám! Megfordul a fejemben, hogy netán ez valamiféle mágia és csak szórakozik velem? Fogalmam sincs. Minden estere, ma estem sem jön álom a szememre, ebben egészen biztos vagyok.
- Jól választod meg az embereidet.
Felelem neki, mikor azt mondja, helyes, a szobalányokat illetően. Meg kell hagyni, tehetséges bátyám van, valójában mindketten azok. Bár a gondolatim jelentős részét Damien uralja. Ekkor, ismét megszólal és én elnémulok. Én balga! Hogy nem jutott eszembe, hogy testőrök?! Talán, mert túlzás volna? De ezt nem mondom ki hangosan, tudom, felbosszantanám vele és azt nem szeretném, ha nem feltétlen szükséges. Ez a téma úgy is meddő vitát eredményez csupán közöttünk.
- Azért hoztál magaddal, hogy taníts, hogy magamat is meg tudjam védeni, nem igaz?
Ennyit felelek csupán, nem kezdek el akadékoskodni, bár több ponton nemtetszésemet fejezném ki a mondandóját illetően. Már kezdem megszokni a csúf válaszait. Ami viszont a ruhámat illeti, az azért erős! Ez ki is ül az arcomra, úgy szalad fel a szemöldököm, hogy csak na! Nem hagyhatom szó nélkül.
- Örülök, ha megfelelőnek tartod a megjelenésem, nem tudom, mi a szokás nálad a reggeliket illetően, erre irányult a kérdésem. Ellenben, még ha te is vagy a ház ura, én nem egy kiállítási tárgy vagyok. Még a képeim sem olyanok, amilyet a vásárló megrendelne, a kész képet veszik meg. Így, már megbocsáss, de legfeljebb javaslatot tehetsz, ha nem tetszik valami a külsőmet illetően. A testem felett én rendelkezem.
Kemény szavak? Meglehet, de nem vagyok annyira gyámoltalan és gyermeki, ahogy sokan sejtenék a korom és fiatalos arcom okán. Sejtem, ezt nem fogja annyiban hagyni, de én akkor is kiállok önmagamért, hiszen ő maga morog, ha elrablásnak titulálom, hogy ide hozott. Ha nem fogva tartott vagyok, akkor azt sem parancsolhatja meg, hogy menjek a szobámba és öltözzek át úgy, ahogy az neki tetszik. Se a lánya, se rab se prosti nem vagyok, hogy effélét megengedjen magának! Mikor a holmim kerül szóba és ő úgy fogalmaz, mindent elhozatott, az egy kissé szíven üt. Valóban... mindent?
- Szóval... az itt tartózkodásom nem átmeneti?
Fel kell tennem a kérdést, amire már úgy is tudni vélem a választ, még is, szükséges hallanom az ő szájából és realizálnom. Ez nem csupán egy hosszabb családi látogatás a fivéremnél. Sokkal több annál. Igyekszek fecsegni, hogy a hangulat könnyedebb legyen, talán pont a saját megnyugtatásomra, habár gondolataim így sem eresztik a helyzetet, amibe kerültem. Így, kószán említem meg, ami a szívemet nyomja. Megszentelt hely, ami után a szívem vágyódik. A rendetlen vágyaim mellett, melyek a karjaiba taszítanának, a másik felem a menny közelségét éhezi. Mikor a válasza megérkezik, rögtön felkapom a fejem és látszik arcomon, kellemes csalódás ért.
- Hát építettél egyet...
Ez az első gondolatom, ahogy őszintén rá ragyog mosolyom. Ismét szeretném megszorítani a kezét, de éppen a csészét tartja, így vissza kell fognom magam és ez határozottan előnyös a helyzetemben.
- Köszönöm, Damien!
Apró örömök az életben, ha a szeretett férfi fivér elvezet a saját kápolnájába. Izgalom és boldogság tölti el lényem. S tudom, érte fogok imádkozni. Nevetnek majd az angyalok fohászaimon? Nem érdekel, nem is gondolok rá. Ellenben, szeretem kimondani a nevét, ízlelgetni az ajkaimon, így ha alkalmam adódik rá, kimondom. Remélem ezt sem túl feltűnően...
- Hová megyünk?
Jön a kérdés, hiszen kíváncsivá tesz. Közben érkezik a palacsintám és én miután megköszöntem a felszolgálónak, és jó étvágyat kívántam a bátyámnak, jóízűen kezdek falatozni. Persze, vigyázok, ne maszatoljam össze lehetőleg sem a ruhámat, sem az arcomat. Ami kihívás, hiszen nem spóroltak sem a tejszínhabon, sem a csokoládéönteten.
- Ismered a japánok pufi palacsintáját? Igazi mestermű, mintha felhőbe harapnál!
Az egyik kedvencem, bár némi ügyességet igényel az elkészítése, rendkívül mutatós és ínycsiklandozó. Hirtelen válok olyan közvetlenné, hogy észre sem veszem. Arcom pedig ragyog.

Értetlenül biccentem felé a fejem. Már éppen válaszolnék, amikor valamennyire megértem.
- Ne ahhoz mérd, kinek mit jelentenek a szavaid. Ha terméketlen talajra hull, ne sirass felette könnyeket feleslegesen - ez kemény lecke volt részemről, mikoron azt hittem, ha bűnbánóan vezeklek, s jót cselekszem, majd megbocsátást kapok. Mások válaszaihoz mértem magam, s ahhoz, ha szavaimnak foganatja volt. Mostanra már csak a saját szavam érdekel, s az, amit helyesnek találok. Önzőségnek lehet mondani, ám ha hozzáteszem, tisztában vagyok azzal, mások is így vélekednek a világról... ezért vannak háborúk, és elégedetlenségek. Én csak elengedem, ha úgy látom, nincs jelentősége annak, amit mondok.
S az esetlegsége is elnémít első válaszom előtt. Oly gyönyörűséges ebben, legszívesebben csak tartanám, támogatnám!
- Ez így van - bólintok. Mindennek van értelme, és még csak nem is mi adjuk meg ennek okát, hanem a Teremtő. Így hát ha éppen gonosz vagyok, s elpusztítani készülök az egész világot: az nem éppen az ő akarata, rajtam keresztül? S ha meg kívánom váltani a szenvedésétől a világot, meggyógyítani, az ugyanúgy az ő akarata.
A szavak kiforgatására felrántom a szemöldököm. Éppen, hogy tagadja, mondja ki, hogy igaz. A folytatásra azonban elengedően szusszantok.
- Emberi baromság... meg tudod magad végedni, félvér vagy, angyali erő van benned. Miért az emberi feledet hagyod, hogy az ostoba kisebbrendűsége föléd kerekedjen? - nem tudom, milyen embernek lenni. Se egészen, se félig. Még annyi idő után is adnak meglepetésre okot. S nem mindig... akármilyen értelemben.
Némán figyelem, ahogy megint közeledik. Tán azt hiszi, hogy a közelségével...
a gondolataim elapadnak, csak figyelem íriszeit, kutatóan, s tenyerének érintése nekem fáj, ahogy szakállamra simul.
Egy pillanatra elillan a sötétség belőlem, s fényem tör utat. Mindkét felem ismerkedne, de az önzetlenség érzése sokkal inkább a másik felemé, ki éppen szunnyad. Pillanatnál tovább hagyom hunyva szemeim, s mikor újra kinyitom, már ismét a sötét csend honol benne.
- S mihez kezdesz azzal, amit megtudtál belőlem? Fogalmad sincs, milyen ocsmányságokat tettem - mert tettem, szabadjára engedve démoni felem, hiszen angyali lényemet is hagyom szárnyalni, ha úgy alakul.
- Miért? Ha elítélnél mit kéne tennem? - még mindig nem értem, miért lenne fontos, hogy nem ítél el. Ha elítél, ugyanúgy létezem tovább, a Nap nem fog a Mélybe hullani ettől. Csak egy celestim vagyok, nem a Teremtő.
Értetlenül ráncolom össze homlokom, ahogy látom, könnyeit nyeli. Ám szavaira megértem érzéseit.
Csendben hallgatok egy ideig. Sosem értettem a Teremtő azon kinyilvánítását, mely szerint egy angyal násza az emberrel bűn. Mintha féltékeny lenne az öreg, hogy nem őt szeretik éppen akkor. Pedig az emberbe belehelyezte önmagát, így aztán nem mindegy neki, hogy az emberi hüvelyébe zárt szikráját, vagy őt imádja az angyal? Bennem nincs belőle ilyen, engem utálhat. Nagyon melegem van, kezének, lényének forrósága teljesen felhevít.
- Azt mondják, a megbocsátás képessége nagyon fontos. És hogy a Teremtő megbocsátó. Önmagadnak lenni a legnehezebb az emberek világában, s nem csak abban.
Mintha villám cikázna át rajtam, ahogy ujjaim érintik bőrét, ahol nem fedi kelme testét.
Menekülnöm kell, különben minden hamuvá fog élni, a tovább maradok...

Értetlenül tekintek rá ismét, majd a kezére pillantok, s kezem újfent az övé köré fonódik, leteszem a csészét, s két kezem közé fogom az övét, majd ajkaimhoz emelem. Egy ideig így maradok, noha megint érzem, ha most nem illanok el, minden hamuvá fog robbanni.
- Hideg még? - emelem el ajkaimtól, s finoman az asztalra helyezem vissza kezét, s úgy teszek, mintha meg sem történt volna, ismét a teával foglalatoskodom.
Az igenlő feleletre az inasra nézek, s nagyon halványan biccentek egyet.
- Az egyik celestim, a másik infernim. Ne sértsd meg őket az ember jelzővel - pillantok rá, majd biccentek. - Reméltem, meg fognak felelni neked is.
- És addig? Kötögessek, és nézzem, ahogy bajod esik? - adom vissza a nyilvánvaló választ. - Nekem is vannak testőreim - hogy adósságukat visszafizessék, és mert van, amivel nem kívánom összemocskolni a kezemet.
A válasza mosolyt csal arcomra. Azt hiszi, ebben van szava!
- Érdekes. Azt mondod, nem vagy tárgy, a következőkben meg képhez hasonlítod magad. Az tárgy, nem? Éppen ellent mondtál magadnak, hiszen az elején megkérdezed, hogy illő-e az öltözéked, mindegy, mihez, utána meg kikéred magadnak? És csak a ruhádat kértem volna lecserélni, nem a testedet, vagy a lelkedet. Mert a ruha nem te vagy, ami a tárgy, nem? - utalok arra, hogy mire is gondoltam. - Csodálatos vagy ebben a ruhában - fejezem be szavaim, elmerülve a látványában. A ruha a tárgy, amit le lehet vetni, szét lehet tépni. De a test, amiben gyönyörű lelke lakozik, az szent, ahhoz nem érhet senki.
- Szeretted volna, ha minden holmid a ház romjai között marad? - nem tart semeddig a tárgyakat szempillantás alatt máshová helyezni, főleg, ha nem egyedül vagyok. Mire a kocsiba került addigra a helyiség is üres volt, amit otthonának ismert.
Felfigyelek arra, ahogy kicsit megnyuszom, amint ismét közvetelenebbé válik.
- Miért, mit gondoltál? Nem csak démon vagyok...
Neki ott van a föld felszíne alatti sötét birodalom, ahol kedvére kiélheti magát, s vágyom is visszavonulni már. Arlene fénye kezdi irritálni, s egyben növelni mohóságát. Akar belőle, s egyszerre óvná. Még sosem éreztem ilyet. Talán, egyszer, de az nem volt ennyire erős.
Felfigyelek arra, túl sokat használja a nevemet. Ami mézként csorog le angyali lelkemhez, és démoni énemhez.
- Egy feltétellel. Ha nem imádkozol értem. Irritál - legalábbis a démoni énemet.
Elnevetem magam, abbahagyva a pirítós dzsemmel való díszítését.
- Ha elmondanám, mitől lenne meglepetés? - nézek rá, majd elmosolyodok,s csendben maradok, mert bizony nem fogom elmondani, mi is a meglepetés.
Megállunk a mozdulatban a kérdésre, az inas is, és én is, úgy nézünk rá.
- Azt szeretnél kérni? Máris készítenek neked - az inas máris eltűnik, hogy leadja a rendelést.
Aztán csak elveszek a ragyogásban...
A kezemben lévő fém ébreszt arra, hogy reggelizünk, így arra koncentrálok.
A pirítóssal hamar végzek, s a míves textilszalvétát használva, a nemlétező maradványokat tüntetem el magamról. Az asztalra dobva, a csészémért nyúlok, ami már a nem is tudom, hanyadik adag.
- Hozd a csészédet - emelkedek fel, s az épület észak-keleti oldala felé veszem az irányt.
Az épület hatalmas méretű, apránként lett ilyen hatalmas, ahogy igényeim változtak, ám a régit nem minden esetben akartam megszüntetni, mert az is kedvemre való volt.
Ez a szárny talán a legkorábbi, mégsem tűnik ósdinak. A régi korok jegyeit magán viseli, a fali kárpitok újonnan újra alkotva, mágiával átszőtten, mint ahogy a falak is védelmi mágiákkal átszőve töltik be funkciójukat.
Az épület legtetejére megyünk, addig nagyon nem is kívánok hozzá szólni, had furdalja a kiváncsiság. Izgatott lennék? Nem tudom.
A dupla ajtó szárnyait széttárva, finomabb fény terül el, ahogy a nap fénye már elhaladt időben, még ha csak utolsó sugarait hagyta itt kíváncsiságból.
A hely három oldalról is hatalmas, üvegezett panorámát ad, ss egy nagyobb erkély is csatlakozik hozzá, minden kényelemmel felszerelve.
Festői műterem, benne a tőle hozott holmikkal, s jó pár újonnan vett holmi is található, dobozokban, hiszen a kicsomagolás és megismerés, elrendezés élményét neki kívántam meghagyni.
Utoljára talán a hatvanas években voltam festő, újhullám, teljesen feldobott, s követni akartam, megismerni.
Megállok az ajtóban, hagyva, hogy a saját tempójában ismerhesse meg a helyet.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Damien & Arlene©

Fájdalmasan pillantok fel rá a kemény lecke hallatán, a végtelenül sötét íriszeibe veszve s az első ösztönösen bánatos reakciómat követően megértem, őt kéne inkább siratnom.
- Érted egy könny sem volna felesleges.
Szökik ki ajkaimon, ami a szívemen, az a számon. És bármennyire szeretném, képtelen vagyok eltépni tekintetem az övétől. Szeretném megérintetni az arcát, csak egy pillanatra, de nem teszek semmit, karom nem mozdul - egyelőre -, csupán állunk egymással szemben. Érzem, amit tanítani kíván nekem, saját tapasztalat, csupán meg akar óvni a világban levő rossztól, hogy nekem ne kelljen átmenni mindazon, amin neki. Még is, talán még nem értheti, hogy én nem élhetek úgy megkeményítve önnön magamat, mint ő. Én nem vagyok férfi, nem vagyok kortalan lény, mint ő, én csak... egy hívő lány vagyok, aki szeret festeni. "Legyetek jók, ha tudtok, a többi nem számít." Visszhangzik a gondolataim között az egyik kedvenc filmem hangsúlyos sora, mi oly gyötrelmesen igaz. Ahogy még is egyet ért, másik gondolatomra - ritka pillanat ez - , kissé derűsebbé válik az arcom. De ez nem tart soká, ismét dörmög, a démona dúvadként dúl benne. És igen, ez is ő, ugyan úgy része, mint angyali mivolta, még ha utóbbiból kevesebbet is láttam.
- Igen, félvér vagyok, de pusztán néhány hete vagyok ennek tudatában. Lehet, hogy te születésedtől tudtad, mi vagy és miféle erő lakozik benned, de én azt se tudtam, hogy az anyám boszorkány, amíg az erőm felszínre nem tört. Számomra ez új. Nem... nem tudom, hogyan kell használni, olyan idegen még... Egyszer majd eljöhet az idő, hogy ez ne így legyen és meg tudjam magam védeni, de ahhoz idő és tapasztalat kell. Túl szép lenne, ha mindig magától menne. Még a szárnyaimat sem sikerült előhívnom azóta az eset óta, pedig próbáltam. Fényt se igen tudtam idézni azóta, még az anyám révén az igék tanulgatása megy a leginkább, de azzal sem dicsekednék, egyelőre. Másrészt... szerintem az emberek nem alacsonyabb rendűek, mint mi vagy az angyalok és a démonok. Egyszerűen csak mások.
Fejtegetem neki gondolataimat. A hangom nyugodt, nem hoz ki a sodromból, percről percre jobban megszokom a jelenlétét és a vele való társalgást, mintha mindig is így csináltuk volna. A szavaim, valahogy nehezebben érik el, mint azt szeretném... ellenben, a közelségem, az érintésem, a fényem, valahogy utat talál hozzá. Ritkábban utasítja el az efféle közeledésemet, mint a verbálisat, ami meglep, bár talán magam sem tudom, miért. Lehet, hogy pusztán a simogató szeretet az, amire éhezik a lénye? Vajon őt ölelte bárki magához gyermekként, ahogyan engem anya? Valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy egy démon anya így gondoskodjon az utódáról, bár lehet, ez csak előítélet, de még is e felé hajlok. Össze szorul a szívem, ha erre gondolok, hogy talán soha senki nem volt, aki őszintén és viszonzást nem várva nyújtott neki melegséget és törődést. Így hát megteszem én, nem esik nehezemre, én is ezt szeretném... ujjaim óvatosan érnek bőréhez a durva szakállon keresztül s látom, amint a tekintete változik. Ugyan azok a gyönyörű szemek, még is más, ha a belső sötétjéből néz rám vagy éppen, ha a fényben jár. És én még is, mindkettőt szeretem. Nem akarom elnyomni egyik felét sem, hiszen akkor nem volna önmaga. Damien se nem angyal, se nem démon. Hanem valami különös és csodálatos életforma, a kettő között. Bár szavak nem hagyják el ajkát, arcának ezernyi rezdülése felér egy szavalattal. Nézem, ahogy lecsukja szemeit, s várok, azon morfondírozva, vajon mi járhat a fejében és mit érezhet? Vajon érzi, hogy a szívem csak érte dobog?
- Damien... tudom, hogy démonvér van benned. Tudatában vagyok, hogy a démon feled ugyan olyan ördögi, mint amennyire angyali a másik.
Ezzel kezdem, nem vagyok annyira butácska, mint amilyennek esetleg egyesek elképzelnének a nézetem vagy a hitem okán. Én tisztában vagyok mindazzal, ami körülöttem történik, az ehhez való hozzáállásom az, ami eltér a többségétől. És ez tudatos döntés, nem pedig a tudatlanság szüleménye.
- Mikor azt mondom, szeretnélek jobban megismerni, nem feltétlenül arra vágyom, írd le pontosan hogyan kínoztál halálra valakit, valamikor, mintha csak egy száraz rendőrségi jelentést olvasnék. Hanem inkább, hogy mi zajlott le benned. Hogy ki vagy te, a szarvak és szárnyak mögött.
Nem tudom, érti-e, mire gondolok. Természetesen a lényünk része, hogy félvérek vagyunk, de ezen túl, s ennek fényében ott van az, ami a valódi lényünk és identitásunk. Az összetett személyiség. S attól, hogy neki nincs lelke, nem hiszem, hogy szörnyeteg volna. Isten fénye ugyanis benne is ott ragyog, ugyan akkora részt, mint bennem. Persze, ismét töviseket növeszt, de ezen már meg sem lepődöm.
- Irreleváns a kérdésed. Sosem ítélnélek el.
Olyan könnyedén és netán váratlanul felelek neki a szurkálódó kihívására, hogy én magam is meglepődöm. A kissé megfáradt emberi felem inkább szó nélkül hagyta volna a vádló kérdését, szemforgatva, de én magam, lényem egésze, még is másként döntött. Ahogy pedig vigasztaló szavait hallgatom, melyek szívemhez szólnak, biccentek egyet, finoman harapva be az ajkam, majd haloványan mosolyognék rá, de elillan a szobából, mintha soha ott sem lett volna. De még is ott marad lényének lenyomata, az ujjainak helye a derekamon, az illata a levegőben. S én csak nézek utána, míg a pillanatnyi derengésből a szobalányaim ki nem rángatnak. Minden olyan gyorsan történik! Mintha csupán előbb ébredtem volna a birtokán, most meg már egy díszesen megterített asztalnál ülünk, egy elegáns ebédlőben. Ő és én. Feketében ragyogva. S én kinyújtom kezem, hogy az övéhez érhessek, hogy érezhessem teste melegét, hogy valóságos és még sincs kőből a szíve, még a démoné sem. A finom remegéstől a gyomromban azonban kiszáll minden melegség a tagjaimból, így szendén próbálnék szabadkozni, mire ő, olyat tesz, amire igazán nem számítok. Damien Shayel, újra és újra meg tud lepni. Csak meredek rá, értetlenül, ahogy ujjai az enyémre záródnak és leteszi a másik kezéből a forró teától gőzölgő porcelánt - hogy másik kezével is betemesse az enyémet. Érzem, egyre hevesebben ver a szívem, teljesen megfeledkezek arról, hogy körülöttünk személyzet is tartózkodik. Eláll a lélegzetem, a dobhártyámon dörömböl a szívem. Minden egyes mozdulatával hevesebben nyargal... ahogy figyelem, miként emeli ajkaihoz kezemet, már-már szürreális érzést kelt bennem. Kérdez valamit, de oly annyira a pillanat hatása alá kerülök - az ő hatása alá - hogy csak bámulok rá, némán, valószínű, elnyíló rózsa-ajkakkal, elkerekedő szemekkel. Leteszi a kezemet az asztalra, mintha valami nagyon értékeset tartana a kezei között, egy drága műtárgyat, azzal szoktak így bánni, én már csak tudom... csak éppen fehér pamutkesztyűt nem visel. Ahogy leteszi kacsómat, nehézkesen a kézfejemre emelem a tekintetem, a szemem sarkából látom, ahogy folytatja a teázást. Lassan vissza húzom a kezem és magam előtt nézem még egy kicsit, majd a mellkasomhoz emelem - kezdek felocsúdni. Ismét rá nézek, ő éppen utasítást ad ki az inasnak. Lehet, mondanom kéne valamit, de túlságosan megszeppentem. Az térít igazán észhez, mikor kiderül, a szolgái nem halandók. Mit is gondoltam, hát persze, hogy nem!
Rájuk nézek, majd ismét Damienre. Nem értek egyet a kijelentésével, ahogy már korábban is hangot adtam nézeteimnek. Most sem vagyok rest megvédeni azt.
- Ahogy az infernim és celestim jelzők sem sértés, úgy az ember sem.
Bár volt korábban egy kis nézeteltérésünk ez ügyben, az már a múlt, minden viharosan halad a jövő felé, a jelenbe torkollva.
- Megbízom a választásodban.
Mondom neki, mert valóban így is gondolom. Én nem értek az efféléhez és nem tudom, kik ezek az illetők, de ha a fivérem megbízik bennük, akkor nekem sincs okom kételkedni. Ahogy pedig közli, hogy, nos, "kötögessen", bár tudom, nem ez volt a lényeg mondandójában, egyszerűen feltör belőlem a csengő kacaj, akár egy gejzír. Rögtön a szám elé kapom a kezem, mindig is könnyen asszociáltam, a fantáziám élénk gyerekkoromtól, így menten el is képzeltem, ahogy Damien, nos, kötöget. Ez a mentális látvány pedig egyszerűen nem hagyta nyugodni a rekeszizmom.
- Jaj, ne haragudj... én... én csak elképzeltem...
Valóban nem illő így kinevetnem, főleg amilyen komoly ábrázattal kezdte el ezt mondani nekem! Így, bár igyekszek megnyugodni, a szemeim nevetnek és az ajkaimat is nehezen zabolázom meg. Végül, megköszörülöm a torkom.
- Ó, szóval neked is, nekem is vannak testőreink. Akkor bizonyára nagy biztonságban vagyunk.
Lehet, ezzel a megnyilvánulással kihúzom nála a gyufát, de most olyan jó a kedélyem, hogy még ez sem zavar. Úgy sem tud agyvérzésben meghalni.
- Még sosem akart ennyire megvédeni senki.
Vallom be, kíváncsian kémlelve az arcát, vajon találok-e fogást rajta vagy sem. A véleményem mit sem számít, de azért elrabolt - khm, akarom mondani, megmentett! - és oltalmazni akar, amibe szemmel láthatóan nagy erőket fektet. Különös fickó, azt meg kell hagyni.
- Mi, halandók, szoktunk képletesen beszélni. Ez azt jelenti, hogy átvitt értelemben értjük a dolgokat. Így nem mondtam ellent önmagamnak. E mellett, mint tudod, műkereskedő vagyok, művészettörténész végzettséggel, így nem csoda, hogy a műtárgyak a nyelvemen forognak.
Nem esek kétségbe, nem hebegek-habogok, de nem is vagyok dölyfös. Teljesen természetesen felelek neki, talán még a korábbi hahotából maradt egy kis üzemanyag, hogy ilyen lazán vessem ezt a gondolatmenetet oda neki, anélkül, hogy zavaromban vagy szégyenemben elsüllyednék.
- Az öltözet jó az önkifejezés eszközeként is.
Fűzöm hozzá továbbá, állva a pillantását. De csupán addig maradva erős, míg nem közli, hogy tetszésére van a látvány, az összkép. Meglágyulnak vonásaim, pír szökik arcomba, ahogy a bókot a szemembe mondja. Sokan és sokszor bókoltak már nekem, udvariasságból és őszintén is, még sem dobogtatták meg így a szívemet, mint Damien szavai. Kelletlenül pillantok félre, az abroszt fürkészve, mintha bármiféle kincsre lelhetnék a nem létező gyűrődésekben.
- Azt mondod, már nincs is hová vissza mennem?
Jobb is, hogy csupán a szemem sarkából látom az arcát és így ért a hír. Azért nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet... vajon ezek tények, megnézte vagy csupán következtetés? Mikor azonban a kápolna szóba jön, újra kivirul az arcom, ahogy felnézek rá a patyolat felett.
- Én... nem tudom, mit szoktak csinálni az angyalok...
Vallom be, nehézkesen, ismét egy hosszabb másodpercig pillantva el az asztalon, fürkészve az azon levő tárgyakat, de csupán azért, hogy ne kelljen újra azokba a fájdalmasan gyönyörű szemekbe néznem.
- Elfelejted, hogy számomra mindez még túl új. Félig angyal vagyok, de még sosem találkoztam angyallal. Csak olvastam róluk. Hívő vagyok, félig ember, így nem tudom, mi az bennem, ami angyali és nem az emberi felem szülte. Én én vagyok, nem különítem el élesen önmagamban az angyalt és a halandót.
Őszintén beszélek vele, az imént és most is. Veszélyes? Meglehet. Felfedni önmagunkat, bárkinek is, az. Én még is így teszek, valamiféle ismeretlen ösztöntől hajtva, ami megbékél, mellette.
- Tudod... olyan különös érzésem van melletted, Damien.
Kezdek bele, ahogy ismét vissza kószál tévelygő íriszem az ő erélyes vonásait pásztázva-éhezve. Nem állom meg és újra bele szövöm keresztnevét a mondandómba, egy röpke pillanatig eltűnődve azon, vajon egy celestim lehet-e megkeresztelve? Engem megkereszteltek, ezt biztosan tudom. Felajánlottak az Úrnak.
- Ez az érzés... mintha... mindig is ismertelek volna, vagy legalább is már jó ideje ismernélek. Még is, valójában még nincs két hónapja sem, hogy találkoztunk és vajmi keveset tudok rólad. Azon tűnődöm, hogy lehet ez?
Nincs bennem félsz, könnyed szívvel, bizalommal, ejtem ki eme rendhagyó, tán kissé fel is kavaró szavakat. Fogalmam sincs, mi állhat ennek a rendkívüli dolognak a hátterében. Talán ő okosabb lesz ebben a témában is. Hiszen sosem vitattam tapasztaltságát.
- Lehetséges, hogy már az előtt ismertelek, hogy testem lett?
Nem is tudom, hogyan jut ez eszembe, vagy hogy miért is mondom ki hangosan. Nyilván, épp oly bizarrul hangzik, ahogy azt gondolom. Fogalmam sincs ezen a ponton, a lelkek a biológiai fogantatás pillanatában jönnek-e létre vagy már léteznek a Mennyben, várakozva, ahogyan azt valójában teszik a Lélek Bölcsőben, az Aranytoronyban. Mindezen égi dolgok misztérium számomra. Amint mindezen tűnődöm, majd megkérem, mutassa meg a kápolnát, a válasza igen csak meghökkent. Úgy látszik, ez jellemző erre a napra, csupa váratlan fordulat ér, részéről. Ismét elpirulok, mintha csak a vesémbe látna! Több kérdés is tolong a fejemben.
- Te... honnan tudtad... hogy érted akartam imádkozni?
Muszáj megkérdeznem, bármily banális is a helyzet és maga a kérdés, nem hagy nyugodni.
- Az angyalok nem csak azt hallják, ha hozzájuk fohászkodnak, de azt is, ha értük?
Az alapján, ami elhangzott az imént a szájából, erre tudok következtetni és meglehetősen érdeklődve nézek rá, hatalmasra tágult, fekete szemeimmel, már-már gyermeki érdeklődéssel. Alighogy meglep ezzel a rejtelmes kijelentéssel, már jön is a következő megdöbbentő jelenség mára.
- Meglepetés?
Vissza kérdezek, amitől kissé együgyűnek érzem magam, de csak kibukik belőlem, mivel ezen is oly annyira elcsodálkozom. Ennek ellenére, hamar váltja fel a döbbenetet a derűs és kíváncsi mosoly arcomon. Készült valamivel... nekem... igazán drága tőle. Nem sejtettem, hogy készül effélére. Nincs születésnapom, sem más alkalom. A mosolyától kis híján leolvadok a székről, akár Dalí órái, de igyekszek tartani magam. Mosolyom azonban immáron a fülemig ér, így nem nehéz kitalálnia, megörvendeztet azzal, hogy gondolt rám. A palacsinta kapcsán szabadkozok.
- Nem, dehogy, nem szükséges, én csak... csak... beszélgettem...
Teljesen kimelegszem ettől a kis ártalmatlan vallomástól, hiszen való igaz, társalogni kívántam vele és kissé túl közvetlenre és játékosra sikerült a dolog. Valójában csupán ennyiről volt szó, sem többről, sem kevesebbről.
Miután végeztünk a reggelivel, én is megtörlöm az ajkaimat, remélve, hogy nem maradtam maszatos sehol. Amint szól, jómagam is felemelkedem és hozom magammal a finoman megmunkált Herendi porcelán csészét. Ezer közül is felismerem! Káprázatos munka...
- Herendi, 1830-40-es évjárat?
Már-már hangosan gondolkodom, de nem bánom, ha választ kapok rá, miközben az apró csésze hajszálrepedés mentes glazúrját vizslatom. A fodros szegélyt, a színeket. Tartom a tempót és mikor jobban felnézek, igyekszek az utat is megjegyezni, ami nehézkes. Lehetőleg nem lemaradva vagy túlságosan elbambulva a belső építészet szemet gyönyörködtető kincseiben. Tetszésemre van ez a ház és a tudat, hogy az ő munkája és ízlése. Az épület monumentális, még szerencse, hogy van az a két szobalány, bizonyára eltévednék nélkülük nem egyszer. Ahogy átérünk egy másik szárnyba, megváltozik a stílus, korábbi munka, ezt rögtön látom és egy-egy pillanatra le is maradok, hogy szemügyre vegyek ezt-azt, egy-egy fali kárpitot vagy kiállított vázát, mindez számomra olyan, mint gyereknek a cukorkagyár. Ellenben, vigyázok, ne maradjak le túlságosan, fel-fel pillantva, hogy látó távolságban maradjon, ha netán nem állna meg velem együtt. Ami különösen kellemes látvány, hogy nem porlepte ez a sok szépség, minden olyan friss, üde, szinte lélegeznek a falak és bútorok! Netán mágia volna? Vagy szorgalmas cselédek? Bizonyára ez is-az is. Nem faggatom ugyan, de furdal a kíváncsiság, vajon mit eszelt ki számomra? Ismer annyira, hogy örömteli legyen a meglepetés? A csekély idő alapján, amióta a házamban felbukkant, bárki rávágná, hogy nem, én azonban határozottan a másik véglet felé hajlok - megérzés? - és ettől csak még kíváncsibb leszek. A kúria szépsége csupán ideiglenesen tereli a figyelmemet az ajándék létéről és izgalmáról, így nem is kószálok el túlságosan. Ahogy felfelé haladunk, finoman megemelem a szoknyám, hogy a míves kőlépcsőkön ne okozzon problémát, míg egészen a torony tetejébe nem érünk. Ott, a szárnyas ajtókat feltárva, akár egy oltárkép, tárul fel fényben úszva az, amit Damien nekem szánt. Midőn belépek, megpillantva a panorámát, az üvegen át a szikrázó fényt, az erkélyt, a dobozokat és holmikat... még a lélegzetem is eláll! Egyből felismerem, mi is ez, hogy pontosan mi a meglepetés, amit a ház ura nekem készített. Ajkaim o-t formálnak a meghatott döbbenettől és csak nagyokat pislogok, lassan közeledve a terem közepéhez, lélektükreimmel szívva magamba a terem atmoszféráját és minden egyes szegletét. Körbe fordulok a tengelyem körül, mikor meglátok egy dobozt, oda sietek, bele kukkantok. Majd, mikor egy következőre esik a tekintetem, azt is gyorsan megközelítem, hogy belet túrjak és egy-két dolgok kiemelve szemlélődjek.  Hasonlóan teszek még néhány ládával, hol ácsorogva, hol pedig le guggolva,  hogy hosszú, éjszín ruhám uszályként terüljön el körülöttem s mögöttem, sötét óceánként vetve hullámokat a frissen polírozott padlódeszkán. Végül felegyenesedek és a küszöbön ácsorgó alakja vonzza be tekintetem.
- Ugye... nem vagy gondolatolvasó?
Enyhén pajkos felhanggal bújik ki belőlem ez a kérdés, mivel határozottan megihletett és festeni kívántam, noha ennek hangot nem adtam és éppenséggel művészi válságban is lehetnék, amiről ő nem tudhat. Nem ácsorgok azonban soká tétlen, érzelmeim győzedelmeskednek és szinte repülök felé, noha szárnyak nélkül, hogy úgy öleljem magamhoz, kifejezve őszinte hálám és meghatottságom.
- Köszönöm, Damien, sose kaptam még szebb ajándékot!
Ami ennél személyre szólóbb is lett volna egyben. S ez is olyan váratlan és zavarba ejtő! Még is, erősen szorítom magamhoz, átkarolva a nyakát. Egy idő után ocsúdva fel, hogy szívem ismét a tokromban dobog, hogy az illata mélyen ivódik belém közelsége okán és hogy bár tudom, el kéne engednem, még sem szeretném... csak még egy percet, kívánja minden egyes porcikám. S én behunyom a szemem, arcomat egészen belé fúrva, elbújva a világ éhes pillantása elől.

Felnevetek, keserűen, mégis, derűsen, majd fejem ingatom. Képtelen vagyok rátekinteni. Nem érdemlem meg, sirasson is bárki, és nem is várom el, s nem is hatna meg. Talán... talán az övé... igen.
Már régen letettem arról az illúzióról, hiábavaló ábrándról, hogy egyszer majd kegyben részesülök. Egy időben még fel-fellángolt bennem ez a vágy, mikoron valaki felszította ezt a reménykedő szikrát, de már jó pár évezrede kihúnyt belőlem, s azóta csak önmagam vagyok, próbálva megismerni teljes önnönvalómat, amit és akit csak én tudok a legjobban megismerni. És elfogadni, támogatni.
Arcomra van írva, hogy egyszerre figyelek, mert fontosnak tartom, amit mond, másrészt pedig türelmetlenül türelmesen várom, hogy befejezze szavait.
- Itt az ideje, hogy jobban foglalkozz vele. Itt lesz elég időd, és tered arra, hogy kitapasztald. S ha jobban figyelmeztél volna szavaimra, egy szóval sem említettem, hogy alacsonyabbrendű lenne - nekem azok voltak, egészen addig, míg Arlene az életembe nem került. - hanem az egyik, csakis rájuk jellemző tulajdonságukról mondtam el véleményem - ami, az arcomra van írva, szemernyit sem változott válasza óta.
A szavak mindig szavak maradnak. Ember alkotta, eltakarva vele valódi arcukat. A beszédet sosem kedveltem, ellenben az énekekkel, mikor csak hangjuk rezgésére kellett figyelnem. Fogalmuk sincs, mekkora erő lakozik hangszálukban. Ahogy körbefon energiájával, lényem egy része kinyúl felé, érte, ismerősként üdvözölve, hiszen ők egyek.
Figyelem, miközben kifejti, mit szeretne, s miként megismerni belőlem. Legféltettebb kincseimet, amit nem vagyok hajlandó csak úgy átadni.
Lepillantok kezeire, melynek érintése furcsa érzeteket ébreszt fel bennem minduntalan, ha hozzám ér. Lelkem, mely nem létezik, hiszen nem rendelkezem vele, egyszerre zárul be, s nyílik meg neki. Évezredek óta védem magam, s a legjobban úgy tudom, nem adom ki gyenge pontjaimat. De az erőseket sem.
- Azt gondoltam - felelem egyszerűen, megszólalva végre.
- Egy kárhozott, lélektelen entitás, akinek, ha vége van földi létének, a pokol várja - nem játszok versenyt, kinek jár rosszabb sorsa, de fogalmam sincs, ha egyikünk eltűnik a föld színéről, láthatjuk-e egymást valaha. Nekünk csak ez a röpke idő maradt, míg ő él, vagy engem el nem pusztítanak. S még csak most kezdem érezni az időt, annak rövidségét.
- Azt nem mondtam, hogy teljesíteném is - teszem hozzá válasza után szavaim. De vajon tényleg nem számítanának szavai?
Elönt a forróság, ahogy hozzáérek a kezéhez, kézbe véve mindkét kezemmel az övét. Óvón vigyázom. Bizonyára hideg lehet a lakosztályában, ha ennyire áthűlt a keze. Gondoskodni fogok arról, hogy kellemes meleg vegye körbe, akárhová megy az épületen belül.
Ahogy viszont rám néz...
Máskor talán nem foglalkoztam volna azzal, mit látok, most viszont kezem óvatosan leteszi kezét az asztalra, vissza. Talán nem volt kellemes az érintésem, nem akarja.
A legkisebb zavar jele nélkül folytatom a tea fogyasztását, mintha az előbb nem történt volna semmi sem. Nem akarom, hogy féljen tőlem.
Megáll egy pillanatra a kezem, a benne lévő csészével együtt. Nem érti, továbbra sem.
- Neked hogy esne, ha összekevernének egy celestimmel, amikor nem az vagy? - kifejezetten ebben a sorrendben tettem fel, nem pedig úgy, hogy nem vagy az. Mert van benne angyali rész, de a másik fele emberi, szemben a celestim démoni felével. Nem szeretem, ha összekevernek a másik fajokkal. Sért.
Rátekintek.
- Ha nem bíznál meg benne, akkor is ők a testőreid - hiszen mások véleménye nem foglalkoztat. Amit tudok, azt helyesnek tartom, ha meg, akkor meg tévedtem. Nem vitatkozom, cselekszem.
Várakozón nézek rá, mi volt a kacaj tárgya. Valójában rabul ejtett a nevetése, gyöngyöző hangja, ahogy végigsimít, s jókedve is, ami fellebbentette a komorságot róla. Egy pillanatra.
Válaszul csak a szemeimben, de megjelenik a mosoly, jelezve, nem haragszom. Miért is haragudnék?
Vajazom éppen a pirítóst, úgy biccentek. Inkább a testőreim vannak biztonságban, hogy velük vagyok, de majd megtudja.
- Ez a világ még ismeretlen számodra, azok veszélyeivel. És a bátyád vagyok - ez a kötelességem. Szentbeszéd? Helyesnek gondolom.
A riposztra úgy tekintek rá, miközben beszél, mint egy felnőtt a kisgyerekre, amikor tudja, hogy "bla-bla" érkezik tőle. Felőlem magyarázhat, azt tartom igaznak, amit elmondtam, s ebben szavai nem fognak megváltoztatni.
Belefúrom tekintetem a végső mondatára. Egy része ember, kiknek az öltözködés nagyon fontos, számomra egy darab kelme. Ha úgy járnánk, mint az ókori időkben, egy adag kelmébe csavarva, az is tökéletesen megfelelne. Kedvemre való az emberek hiúsága. Rengeteget vezettem meg már ezen a módon, orruknál fogva.
Nem tud már rám nézni, pedig csak az igazat mondtam. Talán nem szereti? Ettől még ki fogom fejezni a véleményem, akár tetszik neki, akár nem.
- Ha elmúlik ez az egész, s szeretnél oda visszaköltözni, úgy helyreállítom a számodra - s jó erősen körbevédem, legyen nyugodalmas az éjszakája. S el fogom engedni, még ha rettentően érzem már most magam a gondolattól is, s egy szó visszangzik csak vissza elmémben, démoni énemtől. NEM.
- Ha elfelejtettem volna, akkor ott hagytalak volna a házban - zárom le az újfenti szavakat. Nyilvánvaló, nem? - Emberek között nőttél fel, nem? - kérdezem kis szünet után. - S voltak olyan dolgaid, amit nem tudtál megmagyarázni, s az emberek sem bírtak velük? - teljesen nyilvánvaló. Vagy annyira elnyomta emberi oldala, hogy .... nem, az képtelenség. Komolyan beszélek vele, s kérdezem, hiszen ez is része a felismeréseknek, hogy nem olyanok vagyunk, mint a többiek. Nekem szerencsém volt, igaz, démonként tartottam magam számon, aki néha elgyengül, s olyankor elvonultam, főként, mert anyám iszonyatosan kíméletlen volt, ha megneszelte, s örömét lelte abban, amivé akkor alakultam. Talán akkor tanultam meg azt a felem védeni, s erősíteni, mert ha csak egyik is gyenge, a másik sem tud erősödni.
Komolyan hallgatom arra, hogy különös érzés fogja el, ha mellettem van. Egészen másra gondolok, s mikor megértem, miről is beszél, sóhajtok egyet. Ha ez van mögötte, akkor legyen ez.
Rá figyelek, s engedem, hogy angyali oldalam újra kitárja képzeletbeli karjait, energiájával körbefonja Arlene-t, s az Ég, Menny, minden szeretetete és Fénye körbefonja. Démonom teljesen visszavonul, hogy átadja a helyét erre az időre, de érzem, ahogy szenved, mint ahogy ez fordítva is érvényes, ha teljesen átveszi az egyik oldalam a hatalmat. De most erre szükségünk van, hogy megmutathassuk Arlene számára, mit is érez.
- A Fény közös bennünk, s azok felismerik egymást, egy hullámhosszon mozognak. Egészen más, mint a démoni erők, melyek inkább széthúznak. A Fény mindig keresi a Fényt, hogy egybeolvadhasson vele. Hiszen ... ugyanarról a Fényről van szó.
Visszavonul a bennem lévő angyali fél, hogy kissé jobban előtérbe kerülhessen a sötét énem, mint ahogy mostanában van.
- Mert erre gondoltál - adom a legegyszerűbb választ, s a következő kérdésre bólintok. - Az imák erők, energiák, s ha nevet társítanak mellé, megkapja azt az energiát. Volt már olyan érzésed, mintha szóltak volna neked, de körbenézve, senkit sem láttál, aki szólított volna? Vagy hirtelen jobb kedvre derültél? Olyankor vagy atyánk nevét mondták imákban, vagy érted imádkoztak. Egy idő után az energiát is érezni fogod. Atyánk után.
Anyám után is éreztem, aztán, átvéve a helyét, már közvetlenül hozzám jöttek a nem kedves fohászok, néha a segítők is.
- Igen? - kérdezek vissza értetlenül, ahogy a meglepetésre visszakérdez. - Mire számítottál?
A mosolyán ott marad tekintetem, s örvendek azon, hogy legalább csak az angyali oldalban kellett osztoznia. Földöntúli fény ragyogja mindig körbe, ha mosolyog. Ezt honnan nem vette még észre?
- Ó - már intettem volna kezemmel, így most inkább csak behajlítódik ujjam, majd alkarom visszahelyezem az asztalra. És felmerül bennem még valami. Unatkozhat, hogy arra fanyalodik, beszélgessen velem. Talán jó is, hogy anyja után szalasztottam embereimet. Szeretném, ha jól érezné magát itt.
Rápillantás nélkül válaszolok.
- 1837. A Királynő karácsonyi ajándéka, szolgálataimért - kár, hogy később annyira magába fordult, igazán felvilágosult elmével bírt, szíve viszont teljesen bezárult, s keveseket engedett magukhoz közel. Nem tartoztam kegyeltjei közé, mégis, voltak dolgok, amikben csak hozzám fordult. Illúzióval öregítettem magam, elméje köré fontam, mint mindenki máséba is, hogy ne tűnjön fel, nem változom. Bosszantó módon egyvalaki mégis átlátott ezen, s még könyvet is írt belőle. Kuncogva olvastam a sorokat, mikor megjelent a könyv, s másnapra köddé váltam abból az országból, egy időre.
Még sosem kerültem ilyen lassan egyik helyből a másikba, ám sosem éreztem még ilyen jól magam. Csendes nyugalommal várakoztam minden alkalommal a következő helyiség ajtajában, hogy szemügyre vehessen mindent, amit akkor képes és akart befogadni. Időm végtelen, itt én vagyok, aki ráér.
Amint látom, felcsippenti ruháját, hogy fellépjen, a csésze kireppen a kezéből, s hagyom, már landoljon is azon a helyen, ahová betérünk, s kísérőnkét a csészémet is elküldöm, majd a karom nyújtom felé, segítő szándékom mutatva.
Ajtóban várakozom, elengedve, repkedjen körbe kedve szerint mindent, amit meg kíván nézni. Éhes szemekkel vizslatom, kíváncsian, mennyire lesz kedvére, amit szántam neki. Ismerem a művészet ihletettségét, annak nem lehet akadályt állítani, mert ha átzúdúl, képtelen megállítani. De nem, korántsem ezért figyelem olyan elmélyülten, szám sarkában, s tekintetemben mosollyal olvadva bele a látványba, ahogy követem mozdulatait. Mint egy csodás pillangó, angyalként repked ide-oda, s én csak iszom látványát.
Hirtelen nem is tudom, nekem tette-e fel a kérdéseket, csak felsiklik szemeihez tekintetem.
- Meglehet - a mosoly még továbbra is ott marad, mind, ahol volt.
Meglep, ahogy felém kezd szaladni, csak figyelni tudom, ahogy törékeny alakja suhan felém, s még a karjaim sem tudom kitárni, hogy befogadja ölelésbe. Mit ne mondjak, egy pillanatra lefagyok, de ez a lefagyás nagyon is kellemes. Elér illata, lénye, ahogy átkarol, dobogó szíve, s a belőle áradó érzelmek.
Kezeim lassan mozdulnak, s ölelik át karcsú alakját, s mélyet szippantva lényének minden részéből, behunyom szemeim. Elmerülök ebben a pillanatban, ahogy velem van, s boldog. Mindig ilyennek akarom tudni.
Hosszú percek telnek el így, egyáltalán nem érzem kínosnak, sokkal inkább elmerülök ebben a mozdulatban, mire megtalálnak a szavak is.
- Nagyon szívesen... Arlene.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Damien & Arlene©

Az arcát fürkészem, elveszve vonásai tökéletességében és végtelenjében, midőn fájdalmasan őszinte szavak peregnek cseresznye-ajkaimról - ő pedig felnevet. Kacajában fürdeti a lakosztályt, nem néz rám, s tán jobb is... jobb így, hogy nem tudja, mennyire vágyom rá. Helytelen, tudom, de nincs mit tenni, ebben a háborúban vesztésre állok. A puszta tekintetével lefegyverez, de nincs mit tenni, hiába vagyok vele tisztában, nem szabadna ekkora hatalmat adnom neki szívem s lényem felett. A racionalitás elillan, ha lelkem tükreibe fúrja ében tekintetét. S én ismét sóvárgok, hogy megérinthessem, hiszen az érintés a fő szeretetnyelvem Gary Chapman nyomán, de meg kell zaboláznom rakoncátlan lényem. Hiszen hiába vagyok félig angyal, cseppet sem vagyok tökéletes... mellette pedig végképp elgyengülök. Mikor az erőm használata kerül szóba, ömleni kezdenek belőlem a szavak és kétségek, rá zúdítom, akár egy vulkán, majd megszeppenve veszem észre, milyen fegyelmezetten hallgat végig, bár apróbb rezdülései elárulják, nem éppen kedvére való ez így. Még sem szakít félbe vagy korhol meg, ettől enyhén zavarba jövök, de szavai elűzik s csupán bólintok nagyokat. Olykor nevetségesen gyermetegnek érzem magam mellette és ez frusztráló. Még meg kell szoknom az új élethelyzeteket és az életet... vele.
- Rendben... k-köszönöm.
Hebegem-habogom, kissé bizonytalanul, ami csupán annak szól, hogy azért még is csak elrabolt, hiszen a megkérdezésem nélkül hozott el a házamból, egy falatnyi nyári pizsamában. Hádész és Perszephoné jut eszembe. Ezért pedig gondlatban megfeddem magam s igyekszek inkább koncentrálni arra, amit mond.
- Nem tudom, miért vélekedsz így az emberekről és az emberi érzésekről. Egyszer talán elmeséled.
Felelem neki, bele törődve önfejű nézeteibe, még is, úgy gondolom, valami okán alakult ez ki benne. Én pedig szívesen meghallgatnám. Bármit, ami mondandója lehet, ami múltjában vagy jelenének egy töredéke. Éhezve a lényét, a maga sötétségével és fényével. Kellemes borzongás fut hát végig rajtam, ahogy megérzem, valami különös módon, láthatatlanul s a tagjai moccanása nélkül ölel át, pusztán a belső fényével. Halovány mosoly jelenik meg ajkamon, nincs szükség szavakra. Szeretném, hogy tudja, valóban a személye az, ami érdekel, túl minden máson, mit tudhatok s mi rejtve van előlem.
- Akkor együtt égünk majd Dante Poklának valamelyik bugyrában. Vagy majd át integetek.
Játékos mosolyra húzódik a szám, mikor megszólal s bár rideg, súlyos dolgok ezek, a sors, ami születésünkkor megpecsételődött, még is negédes derűvel szólalok meg. Mindketten kárhozottak vagyunk. Bár fogalmam sincs,  van-e bármi valóság alapja Dante mesterművében a pokol zseniális felosztásának, de talán jobb is, ha nem tudom. Minden esetre, bármennyire kellemetlen, kétlem, hogy megússzuk annyival, mint Vergilus és a pogányok, akik kín nélküli fájdalommal lézengenek a pokol kapujában. Vajon a második körbe kerülök, ahol a szerelem bűnösei reppennek a forró szélben? Nem... hiszen a puszta létezésem is blaszfémia, így a harmadik bugyornál, a szentségárulók fészkénél jobb nem lehet, bár az sem lepne meg, ha a féllények külön bugyrot kaptak volna. A sötét gondolatot elhessegetem. Még itt vagyok és a végkimenetelen amúgy sem változtathatok, felesleges rágnom magam rajta. Szavai hallatán az anyám jut eszembe. Követelőztem, hogy hozza is, bár ez inkább volt teszt, hiszen bármennyire is esne jól, ha anya a közelemben lehetne, ismerem őt annyira, hogy ne akarjon a birtokra jönni, főleg nem lakhatás céljából. Mióta Damien berobbant az életembe, sokszor szóba került a személye. Anya meg is jegyezte, hogy túl sokat beszélek róla. Vajon megsejtette? Remélem nem... Ő már bátyám első felbukkanása óta óva intett, hogy bár tudja, sokat jelent számomra fivéreim léte, vele vigyázzak, tartsak távolságot. Ó, mama, nem direkt csinálom! De hogy is fogadhatnám meg a tanácsát, ha minden porcikám a szöges ellentettjét áhítja? Ahogy a kezem az ajkaihoz emeli, elönt a forróság, arcomba szökik a vér s csak reménykedem, hogy gondolataim senki sem fürkészheti ki a házban. Ő pedig folytatja a teázást, mintha az imént hozzám sem ért volna, én pedig csak kábán nézem, mellkasomhoz szorított kézzel, mely őrzi ujjának lenyomatát. A démona persze ismét rám vicsorog a gőzölgő tea mögül, de kezdem felvértezni magam az efféle megnyilvánulásaival szemben.
- Még sosem gondoltam bele. De nem hiszem, hogy szíven ütne. Az emberek sokat gyűlölködnek. Ismerem már ezt az attitűdöt. Értek már atrocitások a nemem és a rasszom miatt. Kevesebb lenne a rossz a világban, ha megbékélnénk egymással.
Általános érvényű, amit mondok, nem csak ember és ember közötti viszonyokra vonatkozóan s pont ez a lényeg. A félvér az félvér. Bizonyos körökben alantas lehet, mind egy, hogyan nevezzük, celestim vagy nefilim. Megbélyegeznek, mert ilyen a rossz természet. De ezen felül is lehet kerekedni. Szóval, gondoljon bármit, nem hagyom magam.
- Az egyik vevőm közölte velem, hogy azt hitte, fehér vagyok, majd megdicsérte a kiejtésem...
Teszem hozzá a teába kortyolva, jelezve, nagyon is tudom, milyen az, ha másnak mondanak/hisznek/néznek. Még szép, hogy tudok az anyanyelvemen, szívesen az asszonyság fejéhez vágtam volna, nem sok híja volt. Ekkor azonban Damien akaratán kívül nevettet meg s én meglepetten tapasztalom, hogy nem pillant rosszallóan rám, főleg azok után, hogy színt vallottam hahotám okáról. Jó látni, ha elillan a  feszültség a szemeiből. Ahogy pedig kihangsúlyozza, hogy a bátyám, egyszerre önt el boldogság és szomorúság ennek okán. Ki ne akarna egy óvó testvért? De akkor miért érzem többnek? Egy pillanatra gondolataimba merülök ennek okán, a bánat talán kiül az arcomra, de nem sokáig. Hiszen nézeteink ütköznek s egyikőnk sem hagyja magát. Nem tetszik, hogy úgy néz rám, akár egy gyerekre, még ha ironikus módon pontosan gyermeki kicsinyességgel követelné is belsőm, hogy vonzó nőként pillantson rám s ne másként. De ahogy jómagam sem feledhetem, hogy a húga vagyok, úgy ő sem. És ő ismét kellemes meglepetéssel tarol le. A meglepettség újfent kiül az arcomra. Megtenné? Értem? Zavarba ejtő gondolat... pedig azon kéne ámulnom, hogy erre képes lehet. Mint Malphas, Salamon kis kulcsaiból, a hollódémon, aki egy szempillantás alatt tehet épületeket a földdel egyenlővé vagy éppen húzhat fel újakat. Bizonyos források szerint a jeruzsálemi nagytemplomot is démonok segítségével építette Salamon király, aki olyan hatalmas volt, hogy pecsétjével és kulcsaival uralma alá hajtotta még a pokolfajzatokat is. Eltűnődöm, mindez még nagyobb súllyal bír, mióta származásom okán feltárult előttem ez az új világ, ami mindvégig itt volt, a szemeim előtt. S mindezen túl... még is keserédes amit ajánl, hiszen... nem szeretnék távol lenni tőle. Bármely mérgező is ez a gondolat, melyből túl eleven érzések burjánzanak, akár a dudva. Damien kérdése tereli vissza figyelmem korábbi életemet illetően.
- Hát... furcsának tartottak mindig is, de nem tartottam ezt olyan különösnek.
Ha nem tudod, mire kell figyelni, akkor nehezen veszed észre. Az emberek között is vannak különcök. Én pedig ráadásul emberi részről boszorkány vagyok - még egy ok, hogy a pokolban égjek -, így ez sem segítette a "beilleszkedésemet". Egy idő után feltűnő lesz a túl jó előérzet, példának okáért. Mindebbe persze bele sem gondoltam mindeddig. Ahogy pedig a vihar csillapodik, megnyílok neki, akár egy virág, kinyílva, feltárva valami különöset és személyeset. Valamit, ami hozzá is kapcsolódik, nem csupán hozzám. Ekkor ő ismét láthatatlanul nyúl ki felém, mint korábban, a szobámban, s ahogy átölel angyali énje, kellemes melegség és békesség tölt el. Hagyom, hogy ez az életérzés kiüljön az arcomra s megvárom mi az, amit ehhez hozzá fűzni kíván.
- Ez... valóban szép... de én nem erre gondolok.
Vallom be, valahogy levetkőzve zavaromat.
- Ha így lenne, akkor ugyan így éreznék a fivérünk kapcsán is.
Szökik ki torkomból, önálló életre kelve a gondolat, mit már késő volna vissza szívni. Sem a megfogalmazás nem tűnik helyesnek, sem pedig az, hogy Minjoont megemlítem. Fogalmam sincs, tud-e a másik bátyámról, remélem nem keverem ezzel bajba. Habár, ha rólam tudott, akkor az öccséről miért ne tudna? S ekkor bevillan valami.
- Álmodtam rólad. Nem láttam az arcodra, csak az alakodat, de....
Nem fejezem be a mondatot, elmerengek. Magam is meglepődök a felismerésen. A feketébe burkolt, szeduktív alak, akit nem egy képemet ihlette már, kísért álmaimban, s olykor ébren is. Itt ül, előttem...? Meglehetősen zavarba ejtő ennek megállapítása. S egyben felidézem a korábbi kérdését is a múltamat illetően. Az éjbe és az aranyba foglalt két figura, az angyalok, a fény és sötétség. Még ha lényemmel - tudatalattim okán - magyarázható is a képeim mennyei vonatkozása és a világosság elemei, a mély feketeségre rejtély marad. Hacsak... nem pont róla szól. Mikor az imákról magyaráz, már-már elragadtatott ábrázattal hallgatom, valóban egy új világ tárul fel előttem, aminek ez idáig csupán az ajtaján kukucskálhattam be.
- Ez... lenyűgöző...
Lehelem halkan, hiszen valóban az. Mintha mennyei rádió lenne.
- Csak nem számítottam rá, hogy gondoltál ilyesmire.
Nyögöm ki nagy nehezen, mikor vissza kérdez. Mert bár rendszeresen meglepett a váratlan felbukkanásaival, azért van ebben az ajándék-dologban valami egyszerre kedves és bizarr... hiszen még is csak elhurcolt és kiütött.
Persze, tudom, szerinte ez az én érdekeimet szolgálja. A reggeli elkötése után pedig megindulunk, hogy azt a bizonyos meglepetést megleljük. Egészen izgatott leszek, kíváncsi vagyok, mit tartogat számomra. Habár, már a reggelihez felszolgált csésze is lenyűgöz, hiszen egy kincset tartok a kezemben. Ahogy ez az egész kúria olyan, akár egy ékszerdoboz. Bármennyire is lesújtó ennek ténye, magával ragad a birtok és szeretek itt lenni... vele.
- Mármint... Viktória királynő?
Ámuldozok és hüledezek, mert bár sejtettem, hogy messze nem annyi idős, mint amennyinek kinéz, de hogy az emberi történelembe ennyire bele folyt, az viszont meglep és csodálattal, valamint kíváncsisággal is eltölt. Miközben haladunk, meg-meg állok, hogy szemügyre vegyem és csodáljam a műtárgyakat és magát a belső építészetet, míg egy lépcsőhöz el nem érünk. Már éppen megemelem a szoknyám szegélyét, mikor az antik csésze köddé válik a kezemből, ami oly hirtelen történik, hogy ugrok egy aprót. Ám látva, a fivérem kezéből is elillant a saját csészéje, egyértelművé teszi, hogy mágia van a dologban. Ahogy a karját nyújtja, szívem ismét árulóvá válik hangos zakatolásával, miközben a sajátomat az övé köré fonom, kissé szorosabbá fűzve az összefonódást, mint ahogy azt az illem megkövetelné. Egy bájos mosollyal üzenem felé, hogy kifejezetten tetszésemre talált a gesztusával. De nem nézhetek soká azokba a szemekbe, inkább az utat néznem, mintha a biztonság kedvéért tennék így, pedig ez csupán az ürügy, hogy ne babonázhasson meg teljesen. Ahogy pedig felérünk, eláll a lélegzetem is. Egy káprázatos festőműhely tárul elém, aminek mint fekvése, mint felszereltsége első osztályú. A tágas üvegen beszűrődő, aranyló fény napban fürdeti az egész termet, az ismerős és új eszközöket. A látvánnyal és magával az élménnyel betelni sem lehetne. Még sosem gondolt effélére senki... és senkinek sem sikerült hasonló kivitelezés személyemet illetően. Egészen ámulatba ejt, elvarázsol. Kacér kérdésemre hasonló hangvételű, játékos választ ad. Legalább is, nagyon remélem, hogy nem lát a fejembe, az igazán kellemetlen volna. Ahogy tekintetünk ismét össze találkozik, lábaim maguktól indulnak meg felé, szívemtől vezérelve, s így, mire felocsúdok, már lábujjhegyen simulok hozzá. Sarkam kiszökik a cipellőből, vékony karjaim pedig szorosan a nyaka köré fonódnak. Egészen érezem a teste melegét. Erőseket dobbanó szívem az ő mellkasán is dobol immáron, mintha csak ki akarna szökni a bordáim kalitkájából, türelmetlen kismadárként. Nem szeretném, hogy ez a pillanat véget érjen, mikor büntetlenül s bűntelenül ölelhetem. De ez a pillanat oly törékenynek tűnik... így reakciója váratlanul ér, ahogy megérzem, amint kezei a derekamra siklanak a sikamlós selyem ruha anyagán, míg egyre szorosabban nem fonódnak karjai testem köré, amint viszonozza ölelésem. Teljesen a momentum hatása alá kerülök, egészen ellágyulva karjaiban. A nyakába temetve az arcomat. S ő nem húzódik el, a világ szinte megszűnik körülöttünk, csak ő van és én. Nem tudom, meddig ácsoroghatunk így, míg szépen, lassan, vissza nem ereszkedem a cipőmbe s ő meg nem szólal. Karjaim finoman lazulnak csupán, hogy lecsordogálhassanak a mellkasára, ami mindkét tenyerem megpihen. Képtelen vagyok eltávolodni tőle, továbbra is hozzá simulok, félénken pillantva fel, mikor felel. Hangjának, vonásainak lágysága egészen kábulatba ejt. Ahogy pedig a nevemet kiejti, azt kívánom, bár többször tenné, a fülembe suttoghatná... Nem tudok vagy nem akarok mozdulni? A lábaim földbe gyökereztek s még csak vissza se tudok emlékezni, mit is mondott, mi következik a meglepetés után? Talán a gyakorlás? Lényegtelen, most csak ez a perc számít és hogy a karjaiban tart.

Hebegése mosolyt csal arcomra, amely azonnal eltűnik, ahogy az emberi oldalára terelődik a beszélgetést. Összeszűkül tekintetem.
- Miért köntörfalazol, s utalgatsz, a helyett, hogy egyértelműen rákérdeznél? - ez is egy emberi jellem, amit viszont kifejezetten nem szeretek, s egyben tökéletes taktika. Ellenük. Mert annyira már nem mesterek benne, kivéve párat, hogy végig is tudják játszani, ha már belekezdtek.
Nem hiszem, hogy ez az isteni fény kihúnyna bennem, ha alászállok a Pokolra halálom után. Ez talán így még fájdalmasabb lesz, még nem tudom, s nem kívánok vele foglalkozni. Ám az, hogy csak röpke időt tölthetek Arlenevel, míg halandó létét végigéli, szomorúvá tesz, és dühödté. Ő Fény, őbenne benne van az az isteni szikra, amit nagyapa tett az emberekbe önmagából, és képes ledobni őket a Pokol mélyére?! Milyen szülő az ilyen?
- Történjen minél később - megsimítanám orcáját, megsimítva haját, ám számomra olyan kincs ő, amihez félek, ha hozzáérek összetöröm.
- Engem sért. A tisztelet hiányának veszem - bár ugyan ki tisztelne egy celestimet? A legalja vagyunk a hármasból, egy olyan nász gyümölcse, amely mindenhogyan tiltott, és bűnnel terhes. Csak azt nem értem, az öreg miért nem sújtja azonnal halálra azokat, akik vétkeznek? Miért nekem és Arlene-nek kell bűnhödnünk mások vétkéért?
A folytatásra csak kortyolok a teából. Nekem ember ember, mindegy milyen színű a bőre, attól még ember, így ezt nem igazán tudom átérezni, és nem is akarom, másrészt az emberek ostobaságát erősítik számomra ezek a jelenetek.

Bármit megtennék érte: világot rombolnék, újat építenék, ha úgy kívánná. Erős vagyok, tudom, de nem szokásom fitogtatni, legfeljebb, ha unatkozom. Érte azonban bármit megtennék.
- Ha furcsának tartottak, akkor eleve nem voltál olyan, mint a többiek, mert a különbség észrevehető. Az pedig, hogy az emberi oldaladról boszorkány is vagy, a boszorkányoknak is megvan a maguk sajátos tulajdonsága, amit be lehet azonosítani - így aztán végleg nem értem, mi az, amit nem vett észre, holott több oldalról is kapta a megerősítést, s ki tudta volna emelni a sok furcsaság közül azt, amik egyikbe sem illenek. De talán csak én vagyok ennyire elemző jellem, így magamban vállat vonva, nem is firtatom tovább.  
A Fény, amilyen óvatosan vonta elő magát, s fonta körbe, kereste a kapcsot vele, annál gyorsabban, szempillantás alatt húzódik vissza, tűnik el, szinte fájdalmas sebet húzva maga után hiánya. Szemem nem húnyom be, kitartóan nézek rá, ám érzések nélkül. Vágytam arra, hogy valaki egyszer kapcsot talál vele is, mint ahogy démoni énem vágyik a sötétséggel kapcsolatba lépni, a démoni energiákkal. Hogy is gondolhattam volna, hogy valaki egyszer erre vágyik velem kapcsolatban?
Némán, üres érzelmekkel várom szavai folytatását. Csend áll be egy ideig.
- Akkor milyen érzelem? - szűkszavú, érzelemmentes, gyorsan pattogó szavak, és mégis, olyan lassúak.
Meglepve, s mégsem meglepve pillantok rá. Álmodhatott rólam, hiszen volt, hogy beléptem álmaiba, figyeltem. Ismét hallgatok egy ideig. Akár láthatta a jövőt is, hiszen az idő illúzió.
- De? - nézek vissza rá.
Elmosolyodom, ahogy látom, felragyog, kiragyog fénye, s felismerése okán, boldogsága is. El tudnám nézegetni így, az idők végezetéig.
- Sok mindenre hiszik, nem gondolok rá - s ez az előnyöm. A meglepetés ereje.
A házat és a birtokot kedvelem. Bohókás ragaszkodás az idő múlásához, de ha egy pillanat alatt semmivé foszlana, sem foglalkoztatna. Ezek tárgyak, egy hely, ahol élek. Élhetek máshol is, és a házat is újra fel lehet építeni.
- Igen - bólintok. - Az egyik testőre voltam - s más is, noha mindenki csak egyre gondolt akkor, valójában más okom volt mellette lenni. Valóban védtem, befolyással volt a világ történéseire, jóval nagyobbra, mint azt ő gondolta volna, s nem feltétlenül csak a fizikai védelem volt a feladatom.
Derekára kúszik kezem, ahogy ugrik egy röpkét, nehogy elessen a ruhájában, s elnevetem magam.
- Könnyű téged megijeszteni - s aztán karomat nyújtom felé.
Oly kellemes ez az érzés, ahogy figyelem, miként fedezi fel a helyeket, s most, hogy karomra támaszkodik. Így léteznék, míg világ a világ. Szemeim rámosolyognak, ajkam szegletében is mosoly bújkál. Jól érzem magam.
Angyali, s démoni énem is élvezettel nyúlik el ebben a pillanatban. Míg egyik oldalam a rokonlélek miatt örvend, s fogadja karolását, addig démoni énemben felébred az elégedett birtoklási vágy. Itt van, a karjaimban, s nincs, mi szétválaszthat bennünket.
Finom illata körbeleng, mélyeket lélegzek, torkom kiszárad, ajkaimmal együtt.
Démonomban azonban több ébred, így kibontakozom az ölelésből, igyekezve, pillantásom ne tükrözze mindazt, ami felébredt benne. Birtoklás, el nem engedés.
- Nem csomagoltattam ki, rád bízom, miként rendezed be. Ha valamire szükséged van még, csak szólj, s elhozzák számodra.
Minden kényelmet meg akarok adni a számára, hogy jól érezze magát itt. Úgy az idők végzetéig. A gondolat hirtelen ébred bennem, így hirtelen lépek el mellőle, a csészékhez, s egy érintéssel újra melegen illatozással csábítják tartalmuk elfogyasztására. Kezembe fogom sajátom, s átnyújtom neki az övét.
- Megnézed a kápolnát? - s gyönyörködöm benne. Ő a Fénybe való, olyan tiszta lélekkel, s jellemmel, mint az övé. El fogom rontani, fájdalmat fogok neki okozni.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Damien & Arlene©

Az arcát nézem, teljesen bele veszve végtelenül fekete íriszeibe. Egy örökkévalóságig képes lennék ezekbe a szemekbe meredni... már-már kábulatban meredek rá. Mígnem, ez a törékeny pillanat, - akár a hosszú ebédlőasztal porcelánja a patyolaton - darabjaira nem hullik, midőn pillantása ismét rideggé válik és a bestia újra rám vicsorítja agyarait. Ez ő. Pontosabban, ez is ő. És én ezt a Sötét Énjét is meg szeretném ismerni , közelebb kerülni hozzá, mert ez is része bonyolult énjének.
- Én... csupán tapintatos szerettem volna lenni. Nem akartam bele gázolni az intim szférádba. Hiszen az, ami miatt így állsz az emberekhez, bizonyára nem egy kedves emlék. Ellenben, valóban kíváncsi lennék rá, mi is történt veled, amiért így állsz a halandókhoz. Ezért, amit mondtam, azt úgy is gondolom. Ha úgy érzed, elmondanád, akkor szívesen meghallgatom, erőltetni azonban nem fogom.
Szavaim őszinték s bár az övéi olykor fájdalmasak, ez még sem tántorít el. S így, mikor a Poklot felemlegetjük, még is halovány mosoly jelenik meg arcomon. Mivel látom rajta s kiérzem a hangsúlyából, valóban így gondolja. Netán nem szeretné... hogy elszakadjuk egymástól? Félénken merem csupán gondolni, magamban, kószán vágyódva. S hiába a sötétsége, minden ridegsége...
- Büszke vagy rá, hogy nem vagy ember? Alantasnak tartasz... mert én félig az vagyok?
Egészen közel hajolok hozzá, nem is tudom, mikor jöttem ennyire közel... Csokoládébarna, őzike szemeimet az övébe fúrom, fürkészve minden rezdülését. A korábban elhangzottak alapján nem gondolom úgy, hogy büszkeség töltené el azért, mert celestim. Még ha ezt magának nem is vallja be. Pár pillanatnak tűnik csupán, ahogy az asztalnál ülünk, a reggelinél, ő és én. Nem érti, látom s hallom, mire kedvesen mosolygom rá. Nem haragudhatok azért, ami előtt értetlenül áll.
- Az emberek ilyenek, Damien. Mind annyira mások és egyéniségek. A látszat ellenére. Hihetetlen a sokszínűség. És ehhez még csak mágusnak sem kell lenni. Nem azért vagyok rendkívüli, mert félig angyal vagyok, vagy mert félig boszorkány. Hanem azért, aki vagyok. Nincs még egy olyan, mint én, Arlene csupán egy van. És ebben rejlik a dolog szépsége. Mind egyediek vagyunk. Nem csak ők vagy én. Te is, különleges vagy, egy megismételhetetlen, gyönyörű csoda.
Képtelen vagyok levenni a pillantásomat róla, még így is, hogy szívem ismét árulónak bizonyul és szabadosabb szavakat ad nyelvemre, mint azt valójában szeretném. Midőn pedig fényével megérint s ölelésével betakar, eltakar, egy pillanatra engedem magamnak, hogy bele simuljak ebbe a gesztusba, ebbe a kellemes energiába, ami ő maga. Ahogy pedig elhúzódik, már-már fizikai fájdalommal jár ez a folyamat, mintha egy sebet fakasztana oldalamon, virágként nyílva, távolodása nyomán. Ne! Ne, kérlek, még ne! Kiálltom némán, csupán a tekintetemmel, marasztalva. Egészen megérintett, mélyebben, mint férfi vagy bárki valaha is tette. A finom kelme s a puha bőr alatt, a bordakosár mélyén. Ennek fényében pedig szólásra nyitom apró, cseresznye-ajkaim.
- A Sötét Éned nem vágyik arra, hogy megérintsen?
Ismét arra a bizonyos mezsgyére kerülök, ami a szavakat illeti. Túl merész és intim a megfogalmazás, de immáron nem szívhatom vissza. Hiszen... a Sötét Fele is a szerves része, ő maga, én pedig szeretem őt, így mind a két oldalát, azt is, amelyet talán senki (más) nem szeret vagy vágyik megismerni, megölelni, elfogadni. Nem félek, tudom, sosem bántana, a démonja sem. Fogalmam sincs, miért vagyok ebben ennyire biztos, nevetségesnek tűnik, még is, így van. Éppen ezért, ha egyszer a Pokolra kerülök, igazán egyszerű dolga lesz a kínzómnak, csupán fel kell vennie Damien alakját... Keserűség tör rám, de elhessegetem a felhőket a fejem felől, nem akarok erre gondolni, arra, hogy mi lesz, ha az utolsó lélegzetvétel és szívdobbanás is a végéhez ér. Csak a hangjára figyelek, akár egy horgonyra. A vonásait kutatva, melyek rejtve maradnak. A maga rezzenéstelen tökéletességében várja válaszom.
- Ha tudnám a választ, nem tenném fel a kérdést.
Felelem egyszerűen, őszintén. Legalább is, a felszínen bizonyosan.
- Nem tudom. Csupán azt, hogy te más vagy a szememben, mint ő.
És ez igaz is, fájdalmasan igaz. De hogy ez pontosan mit jelent, azt még én magam sem értem teljesen, csupán egy részét sejtem. Szeretném lesütni a tekintetem, még sem vagyok képes rá. Tekintete ismét teljesen megbabonáz, mágnesként vonzz, melyet sosem akarok elengedni. Ekkor ötlik belém... az álmok! Megszeppennek kissé s rám tör a felismerés. Még sosem beszéltem erről korábban senkinek... nem így s nem ilyen mélyen. Ez... ez a téma túlságosan bennsőséges, intim... érti vajon? Elvágom tekintetem az övétől, leszegem, merengve. Túlságosan régóta űznek ezek az álmok, hosszú évek óta, sokkal korábbról, mintsem, hogy ő az életembe robbant volna.
- Álmaimban egy alakot látok. Egy hosszú kabátot viselő, Feketébe Öltözött Férfit, akinek a haja is ében színű és többnyire az írisze is. Bár, néha mintha a szivárványhártyája egy-egy napkorong volna s izzana. Nem tudom, mit jelent ez, olyan álmok ezek, akár a szimbolista festészet. Olykor egy női alak is feltűnik, a haja akár a folyékony, aranyozott napsugár.
Miért ilyen nehéz erről beszélnem neki és miért könnyű még is? Paradoxonként tör rám az ellentét, hogy aztán ismét az obszdián szemekbe veszhessek, hiszen minden egyes másodperc ólom súllyal nehezedett rám, míg elszakítottam pillantásától a sajátom. A fekete ruhás férfi... ez a páros, oly sok képemet ihlette már, bár félek bevallani, a fickóval sokkal többször álmodom, mint a hölggyel. A legutóbbi képemen is ők szerepelnek, melyet William Blake 1805-1810-es 'The Great Red Dragon and the Woman Clothed with the Sun' című szimbolista képe inspirált. Nem hiába írtam a diplomamunkámat is Blake Vörös Sárkány ciklusából.
- Néha... olyan, mintha figyelne, álmomban. Mintha az ágyam mellett állna és engem nézne. Egészen közel hajolna... de... az arcát nem tudom felidézni.
Vallom be. Akár az alvási paralízis és még sem.
- A termete... a járása... rád emlékeztet.
Nyögöm ki végül, a lényeget, mely valamiért zavarba ejt. S ekkor gondolok csak bele, hogy mióta Damien aktív része lett az életemnek, nem álmodtam a különös, csábító alakkal. Ellenben vele igen... de egészen más, nem feltétlen ildomos álmokat. Vajon van megváltás számomra? Jézus az én bűneimért is meghalt? A komor gondolatból a reakciója csal ki.
- Érdekes személy vagy te, Damien Shayel.
Kúszik mosoly arcomra, hiszen valóban különleges lény. Legalább is számomra bizonyosan az... Mikor pedig a Királynőt említi, elcsodálkozom.
- Wow... nem vagy semmi!
Csúszik ki a kissé túlságosan is laza hangvételű megjegyzés, őszintén. Ha ő védte a Királynőt, valóban nem is lehetnék ennél nagyobb biztonságban s egyre inkább hajlok rá, hogy inkább valós, mint valótlan veszélyektől óv.
- Valóban olyan szeretetre méltó volt?
Fogalmazódik meg bennem, hiszen a történelmi tényeket többnyire papírra vetették, engem viszont az érdekelne inkább, milyen is lehetett valójában. Hogy milyennek látta Damien. Ahogy pedig a Királynő ajándéka, a felbecsülhetetlen értékű csésze elillan ujjaim közül, hát, az igazán a frászt hozza rám, nem csoda hát, hogy ugrok egyet rémültemben, mire váratlan fordulat ér. Meleg tenyere csúszik a derekamra, határozottan tartva meg s aztán... jó ízű hahotája vált ki belőlem is derűs kacajt. Igen, kinevetem saját magam és az egész szituációt, boldogan teszem meg. Hiszen, ahogy együtt viháncolunk, megszűnik a világ körülöttünk, minden gond és baj, a sarkunkban loholó démonok, minden. Szabad tenyerem a mellkasára teszem, míg heherészek, önfeledt a pillanat. S még csak nem is sejtem, hogy pár hét múlva mindez köddé válik, elég kitennie a birtokról a lábát a ház urának, máris lecsap egy celestim, hogy elragadjon. Ha tudnám is, anya bosszúsan kiáltaná a fejemben az arcomba, hogy "Balga lány, hát nem látod, hogy már most is fogoly vagy?!" De mindez nem nyugtalaníthat. Még nem... az csak később jön. Ebben a felhőtlen percben csak ketten vagyunk. És én megszólalok.
- Lebuktam! Neked ellenben jól áll, ha nevetsz.
Kuncogok, csillapodva, ismét szószátyárságon, azaz áruláson kapva gyenge kis szívem. Ahogy pedig a szeretett férfi a karját nyújtja, széles mosollyal fogadom el, közelebb bújva hozzá a kelleténél. Lenyűgöző, milyen apróságok mennyire boldoggá tehetik az embert... és a féllényeket. Hiszen látom a szemében, ő is jól érzi magát. S ki tudja, mikor volt utoljára, hogy ennyire el tudta magát engedni. Most, hogy immáron felkarját mellkasomhoz ölelem, nem kószálok el, csupán mellőle szemlélődöm. Hol egy lovas szobor, hol pedig egy kínai váza, vagy éppen a kazettás mennyezet bűvöl el, így ide-oda forog a fejem. Hol a válla felett vagy mellett kukucskálva, vagy éppen egészen más irányba nézelődve, de a karját, azt el nem engedve. Mikor pedig felérünk a lépcső tetejére, célunkhoz, a meglepetéshez, amit számomra tartogat, nos, még a lélegzetem is eláll. Ennél találóbb és szívhez szólóbbat ki se találhatott volna! Sem ő, sem más. A nagy meghökkenés a látvány okán az, amitől lazulni kezd kezem az övén és szépen, lassan megindulok a cseppet sem kicsi, "alkotói sarkam" szívébe. Körbe fordulok a tengelyem körül és megérintek, meglesek mindent. A festékektől kezdve, a lószőr ecseteken át a finom vászonig és állványig. A fa frissen gyalult, érzem még a gyanta illatát. Ujjaim végig szaladnak rajta, midőn fejemet oldalra biccentem. Ennyi munka... értem... Szívbe markoló. Gondolataimba merülök. Majd tekintetünk ismét találkozik. És ő mosolyog. Lábaim maguktól indulnak meg felé, ismét öntudatlan cselekszik a testem, a hívásra, hozzá. Mire észbe kaphatnék, már a nyakában csüngök s minden önfegyelmemre szükségem van, hogy ne csókoljam körbe az arcát, az ajkát, a nyakát. Illata egészen elkábít, s szerencse, hogy így, ebben a helyzetben lealább az arcvonásaimon nem kell uralkodnom, mivel nem láthatja, midőn a nyakába temetkezem. Egészen kiszárad a torkom, a szívem pedig benne dobog. Képtelen lennék elengedni, úgy érzem. Így megváltás, ahogy megteszi azt, amire én nem vagyok képes és kicsúszik ölelő karjaimból. Halovány mosoly játszik arcomon és finomat biccentek szavaira, elnézve, ahogy ismét forró teát varázsol a csészékbe. Mikor felém nyújtja az apró, fodros porcelánt, ujjaink össze érnek. S ettől a semmiségtől is kellemes borzongás fut végig a hátamon. Finoman bele kortyolok az italba, a teagőzön át nézve rá.
- Igen, szeretném!
Vágom rá, ahogy a kápolnát említi, s ösztönösen karolok belé szabad kezemmel indakènt tekeredve felkarjára. Majd hozzá teszem.
- Bár, szívesen festenék is.
Az ihlet megszállt, de nehezemre esne elszakadni tőle, ahogy a kápolna is meglehetősen érdekel. A kérdés valójában csupán az, melyik tevékenység kövesse melyiket.

Egyre sötétedik a tekintetem válasza közben, ám kivárom, megvárom, mit mond.
- Emberekről beszéltem, nem halandókról - fájdalmas elismernem, hogy ő is halandó és nem akarom idő előtt elveszíteni. - Ne emlegess egy lapon az emberekkel - ezt szinte úgy passzírozom ki a számon. Nekem semmit sem jelentenek az emberek, korlátoltak, korcsosultak, nagyapám többre tartja őket, míg én, én, aki rengeteget tehetne neki, bűnnek kiált ki! Egy nem akart ivadéknak, aki csak pusztulást és undort érdemel!
Ökölbe szorul a kezem, visszafogom érzelmeim, egy pillanatra lehunyom szemeim. Tapintatos akart lenni...
Inkább lenyelem a folytatást.
Ám újra előjön a kérdés, felpiszkálva újfent ezen érzelmeim. Csendben maradok egy ideig, visszatéve a helyükre az ingereket, amik kikívánkoznak belőlem. Mert fáj, aminek tartja magát, hát miért nem érti meg?
- Igen - csendben maradok megint, majd folytatom, lefelé tekintve. - Nem vagy alantas, sosem voltál az, s nem is leszel - angyali oldala nem fogja engedni, s hogy félig ember? Ez ő, s a legjobb emberből van. Miért érzem azt, hogy perzselnek szemei?
Az ember szóra csak keserű félmosoly jelenik meg ábrázatomon, azután elkomolyodik, a végére újfent a düh kezd érlelni, mely fájdalmamból fakad, miközben szívem erősen zakatolni kezd. Aztán csak sóhajtok.
- Nem érdekelnek az emberek - már nem. Eljátszadozom velük, de számukra is a bűn jelképe vagyok, hát vesszenek, ugyanúgy, kik szembe mernek velem szállni! - Arlene... sosem fogok felérni hozzád. Te kincs vagy, maga a csoda, én pedig.... nem csoda vagyok, hanem a legnagyobb istenkáromlás - s ezt olyan nyugodtan mondom ki, mint halandó ember számára mondja ki a bíró a halálos ítéletet.
Óvón veszem körbe angyali lényem, ahogy felismerte, nem kívánja a másik, nem erre gondolt. Fájdalmában olyan apró ponttá zsugorodik össze, félek, elvesztem. Későn érnek szavai értelmei hozzám, mire kigubózom ebből a hirtelen sokkból, amit hideg gránitként veszek körbe és közre.
- Abba belehalsz - ismerem démoni oldalam. Tisztában vagyok, mire lenne képes vele kapcsolatban. Még ha ő is védené, óvná, megvan benne a birtoklás kegyetlensége, vágyik arra, hogy lássa szenvedni, s mégis, nem kívánja, hogy lássa, mert amit eddig látott fájó érzéseiből, őt is megfogta. - S vele vagy a legnagyobb biztonságban is.
Csak kiengedem a levegőt magamból válaszára, s annyiban hagyom. Nem tudja, én meg nem értem, mire gondol.
Mint ahogy elhagyom a következőt is. Féltestvérek vagyunk, de míg nem keresnek, engem ugyan nem fog zavarni, léteznek-e. Engem csak Arlene érdekel.
Az álmokra összevonom szemöldököm.
- Mikor kezdődtek ezek az álmok? - védelmet építek ki álmaiban, senki ne léphessen be, s bánthassa, lehessen rá befolyással.
A folytatásra azonban ráébredek, engem látott. Vagy valakit, aki engem akart megszemélyesíteni? Még jobban figyelni fogom álmát, s fülöncsípni az illetőt, aki belekontárkodik álmaiba.
- Nem biztos, hogy én vagyok, Arlene. Vannak, akik álmokon keresztül manipulálnak, és... - sokkal régebb óta tudom, hogy ő van, mint hogy megjelentem az életében. Ettől még nem zárom ki, hogy valaki más is tud erről, s el kívánt hinteni, hitetni dolgokat.
- Nem vagyok - s mint egy legyező, korábbi jókedvem eltűnik. Nem vagyok érdekes, nem vagyok jó, nem vagyok rossz, nem vagyok ember, nem vagyok angyal, nem vagyok démon. Egyik sem.
Értetlenül pillantok a hirtelen jött, nagyon is természetes reakcióra, ám nem tudok komor lenni a kifejezésére, féloldalas mosoly kúszik arcomra.
- Valóban - bólintok. Megvoltak a maga szeszélyei, ember is volt, ám kevesen tudtak olyan nemes lélekkel bírni, mint ő. Becsültem ezért.
Ismét elnevetem magam.
- Nem te vagy az első, aki ezt mondja - ó, hányszor kaptam már meg ezt a bókot, sok más mellett, s őszinték is voltak. - Ám tőled esik eddig a legjobban - felelem halkabban, kissé komolyabban.
Képtelen vagyok időnként nem odapillantani, ahogy a kezem fogja, s hiába nézelődne, el  nem szakadna a kezemtől. Egyre jobban figyelem ezt, s őt, ahogy kezem fogva forgolódik, mintha én lennék számára a kapaszkodó, érzem szívének dobogását. Szeretném, ha ez a séta örökké tartana....
Szemeim lassanként kezdenek mosolyogni, ahogy figyelem, miként repked ide-oda, s fedezi fel a helyet, a tárgyakat. Karjaim is önálló életre kelnek, ahogy a nyakamba veti magát, s nem számítok ismét arra, amit cselekszik, s hirtelen jövök zavarba, s esik egyszerre csodálatosan jól. Kibontakozom az ölelésből, hogy elhagyjam a zavart magamból. A tea illata megnyugtat, érintése megint zavarba hoz.
- Akkor menjünk - figyelem a csésze felett, majd visszateszem a csészét az asztalra.
- Akkor mégse menjünk? - nézek rá érdeklődéssel, megpillantva benne az ihlet tüzét.
- Ha az ihlet megérkezik, ne hagyd elillanni. Ha gondolod, segítek megkeresni a szükséges holmikat hozzá. Olaj, akril, vízfesték, gouache? Az olaj már a modern változatában van, de szereztem be a régiből is, ha azzal szeretnél festeni - a régi olajfestétek csípősek voltak nekem, a mostani bázissal készülteket jobban kedvelem, de szerintem nem olyan tartósak, mint a régiek. Észrevétlenül teszem tenyerem karjára, ahogy belémkarol.  

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Damien & Arlene©

Egyre sötétebbé és sötétebbé válik a tekintete, melyben fekete tűz ég, hiszen még így sem ráz ki a hideg a közelében. Nem érzek ridegséget ennek a szempárnak a kegyetlen, őszinte pásztázásától. Egy idézet jut eszembe, Stephen King-től, a Halálos Árnyék-ból.


Nyugtázom ingerült szavait, olyan, akár a sebzett állat. Egy sérülés tátong lényén, mely fel-fel szakad, olykor szétnyílik és én - nem tudván - éppen bele nyúltam ebbe a pulzáló sebbe.
- Rendben.
Hajtok fejet óhaja előtt. Ha ennyire gyűlöl mindent, ami emberi, nem feszegetem tovább ezt a húrt - legalább is a személye kapcsán nem. A hozzáállása azonban mit sem változtat a tényeken.
- Bárhogy is érzel az emberek iránt, attól én még élig az maradok. Ezt sose feledd. Én sem feledem. Ez is a részem, ahogy neked az Angyal és a Démon. Benne egy ember és egy angyal él. Nem szökhetek el önmagam elől, ahogyan te sem. És nem is akarok.
Belátja vajon, hogy valójában ez ugyan az? Az érem két oldala vagyunk. S nem érdekel, hogy ha dühön, szinte úgy érzem, az árnyékok megnyúlnak, a lámpa és a csillagok fénye elhalványul - bizonyára élénk képzeletem játéka okán -, ez sem riaszthat el. Mert én látom őt, a csinos arc és a moderált arckifejezés mögött. Bár még nem értem pontosan, mit is látok, még is, itt érzem, a mellkasomban. Olyan természetesen, mintha mindig is itt lett volna, mellettem. Nem akartam anyám intő szavára hallgatni, az, hogy túl jól ismer, nem jogosítja fel, hogy a döntéseket helyettem hozza meg. Egy szót se szóltam neki, de nem is kellett. Nem sokkal az előtt történt, hogy Damien elhurcolt a lakásomból. Egy tejeskávét iszogattunk a konyhában, mikor anya azt mondta, Damien valójában ugyan olyan, mint az apja. Pontosan azt a játékot űzi velem, amit apa anno vele, még ha ennek a játéknak más is a külleme és bizonyos szabályai, a mintázat fellelhető. Anyai megérzés? Nem tudom, és nem is értettem vele egyet. De a lényeg az elmémbe égett. Ahogy egy lélegzetelállító férfi egy boszorkány ügyességével csavarja ujja köré a kiszemeltjét, bűvigék és bájital nélkül. Tiltakozni akartam, de hazugságnak hatott volna... legalább is, részemről biztosan. Igy alighogy bele kezdtem volna, mi szerint, nevetséges a hasonlat, hiszen a fivérem... a torkomon akadt a szó. Ő pedig azt mondta, "Látom a szemedben. Amikor róla beszélsz. Ugyan az a tekintet... ahogyan én néztem apádra." Lesütöttem a szemem, nem tudtam rá nézni. Némán ültünk tovább a pultnál, a gőzölgő nedűvel. Az Ószövetségben a szülők vétkéért három nemzedék bűnhődik tovább. Az emlékkép elillan, akár a ködtenger, s most Damienen a sor, hogy a földet nézze. Ember vagyok, egy részem az, és ezt el kell fogadnia, ha együtt akar élni velem. Reakciója azt sugallja, a szavai ellenére pontosan tisztában van ennek tényével és súlyával. Mégis megerősíti, hogy büszke, mert részben sem az, ami én vagyok. És ez fáj. Még ha sejtem is, hogy valami húzódik a háttérben, a múltjában, amiért ilyen kérlelhetetlen a témában, még sem tudom nem magamra venni.
- Ha azt akarod, hogy veled legyek, akkor meg kell békélned azzal, hogy félig ember vagyok. Hiába szeretnél angyalnak látni, nem vagyok az. Nem egészen. Csak egy gyarló ember vagyok, szárnyakkal.
Hangom fájdalmas elhalkul. Tudom, hogy nem akarná e szavakat hallani, de hallania kell. S hogy szívem ismét árulkodik aljas módon, minden egyes kifejezést átitatva a tiltott érzelmekkel, melyeket iránta táplálok, ezen igyekszem felül kerekedni ebben a pillanatban. Arcán félmosoly jelenik meg, fájdalmasan gyönyörűvé varázsolva az amúgy is vonzó vonásokat. De látom a szemében a kínt, melyet a hallottak okoznak. Nem akarom, hogy miattam szenvedjen, de vannak dolgok, melyeket tisztáznunk kell. Ó, ha tudnám, hogy az ő szíve is ugyan úgy zakatol, mint az enyém... Nem tudom levenni róla bársonyfekete íriszeim, de mikor ismét megszólal, ahogy a nevemet kiejti... villámcsapásként érnek a mondottak. Ajkaim enyhén elnyílnak a meghökkenéstől. Döbbenet, mindezt az ő szájából hallani. Üvegesen csillogó szemekkel bámulok rá, szívem a torkomban zakatol s érzem, megerednek a könnyeim. Nem akarok sírni, nem fáj semmi s ugyan akkor minden gyötör. Nem keserves sírás ez, egyszerű, néma, de megfékezhetetlen könnyzuhatag, mi végig szökik kerekded arcomon, a torkomat áztatja, leszaladva mellkasomon, a semmibe veszve. Nem tudom nem siratni azt, ahogy maga iránt érez. Kinyúlok az arcához. Nem kell szipognom és a vállamat sem rázza a zokogás. Az érte hullajtott könnyeim önálló életre kelnek. Hozzá érek. Erélyes járom csontjához simul langymeleg tenyerem. Szeretném elmondani, hogy szeretem. Nem úgy, ahogy kellene. És nem úgy, ahogyan ő gondolja. De nem tehetem. Megcsókolnám, szigorú vonalú ajkát, de nem tehetem. Lecsókolnám a láthatatlan könnyeket az arcáról és a "lelkéről". De el kell mindezt fojtanom, ami a leg embert próbálóbb feladat, amit valaha megéltem.
- De nem nekem.
Ennyit vagyok képes kinyögni, hogy valamiképpen eltereljem gondolatait létének blaszfémia-jellegéről, mi sötét árnyékot vet egész lényére. Nem érdekel, mi ő a nagyapánk szemében. Vagy az emberekében. Anyáméban. Vagy a szolgáiéban. De vajon őt érdekli ez egyáltalán, aminek én látom? Sötét foltok jelennek meg az abrosz patyolatán, ahogy néhány könnycsepp elrugaszkodva a bőrömtől, reá zuhan. Úgy érzem, nem tudom tovább nyomás alatt tartani az érzéseimet, félő, kirobban és én oda veszek, felperzsel, akár áttetsző lángok. Ekkor a könnyim... egyszeriben, különös jelenséggé válnak. Arra leszek figyelmes, hogy nem patakzanak tovább a mellemre feszülő selyemruha finom anyagán túl a dekoltázsomba, hanem... felfelé kezdenek esni. Megráncolom a homlokom a furcsaság realizálásának pillanatában, ekkor tépem csak el tekintetemet a ház uráértól és lazul érintésem az orcáján. Fel pillantok, a mészfehér mennyezet irányába, a szecessziós csillár káprázatán túl a könnyfátyolon keresztül, magunk fölé. A könnyeim felfelé zuhannak, egyre csak hömpölygő "tóvá" duzzadva felettünk, amin csak ámulok.
- Ez...ez... boszorkányság?!
Kérdezem Damientől az igen csak különös jelenést vizslatva, míg nem a szokatlan reverz-víztükör meg nem nyílik, akár az ég csatornái, sötét felhővé torzulva, könny-esővel áztatva kettőnket, ha ellene nem teszünk.
Akkor csillapodnak csupán viharos érzelmeim, mikor Fénye nyúl ki felém, láthatatlan karokkal húzva magához, megnyugtatóan cirógatva. De egyszeriben elillan, mikor elárulom, nem a közös, mennyei szikra az, ami hozzá vonzz. Ez felkelti figyelmem, de nem találok szavakat. Netán valami rosszat mondtam? Fogalmam sincs, mi játszódhat benne. De szeretném, ha tudná, egyik felét sem ítélem vagy taszítom el. Még ha téboly is, még ha a tűzzel játszom is, nincs mit tennem. Különös szavai elgondolkodtatnak.
- Valamiben meg kell halni.
Fekete humor, meglehet, de való igaz minden halandó entitásra, így rám is.
Én kérészéletű vagyok csupán. Ez jutott nekem. Ki kell hát használnom.


A válaszom bizonyára nem nyeri majd el a tetszését, pedig szemernyi hazugság sincsen benne.
- Az emberi érzések sebezhetővé tesznek, de egyben erőt is adnak.
Tudom, hogy erre gondolt, nem pedig arra, hogy a szó szoros értelmében végezne velem a másik fele. Nem hányna kard élre, sem mágiára. Ezt erősíti a kiegészítő gondolata is. Ekkor jönnek szóba a különös álmaim a még különösebb fickóról. Ki lehet ő és miért látom oly régóta s oly sokszor? És ki a nő, aki csak ritkán tűnik fel? Damient is foglalkoztatja, megráncolja a homlokát, elveszek ebben a részletben, ahogy lénye összes rezdülésében.
- Hát... nem is tudom pontosan, de évekkel ez előtt. Olyan, mintha mindig is velem lettek volna. De nem tudok pontosan vissza emlékezni, mikor is kezdődtek.
Most, hogy említi ezt, furcsállom magam is. Vajon őt láttam álmaiman? Ezért hagyott el a Feketébe Öltözött Férfi, mert kitisztult az arca csupán...?
Defenzív fejtegetése meglep, bár ismerhetném már annyira, hogy a Védelmező felébred benne lépten-nyomon, ha rólam van szó. Ennek kapcsán pedig egy kérdés fogalmazódik meg bennem, ami ki is csúszik a számon.
- Miért kerestél meg? Miért pont engem?
Minjoon szemmel láthatóan nem hozza lázba, így ha vannak is más testvérei, feltételezem ők sem. De mi a helyzet velem? Miért vagyok számára különleges? Legalább is, hinni szeretném, hogy az vagyok. Édesen dédelgetett vágyálom... Melynek apró, puha szeglete, nesze, midőn belé karolva sétálunk a monumentális kúria egyik díszes terméből a másikba, impozáns folyosókon át. A királynőt illető megjegyzésén arcom tükrözi a félmosolyt, amit az övén látok. Szeretem a mosolyát. Szeretem, ha a szemei is nevetnek. Ha ledobja a kor(ok) és terhek súlyát. Kénytelen vagyok bókolni neki, hiába nem kéne, mire édes kacaját zengik vissza a porcelán vázák körülöttünk. Enyhe pír szökik arcomra a reakciójától. Hát persze, ki tudja hányan mondták már neki ugyan ezt. Tehát tisztában van azzal, milyen hatással van a másik nemre... ahogy arra számítani lehetett, még is kissé vészjósló ez rám nézve. Azonban, ahogy azt mondja, tőlem esik ez legjobban, az meglehetősen zavarba ejt. Ez pedig az arcomra is kiül.
- Igazán? Pedig még csak nem is vagyok az angol királynő! Sőt, semmilyen királnyő!
Próbálom egy kis poénnal elütni a zavaromat és csengőn kacarászni, míg a rózsák az arcomra égnek. Még is, egyre szorosabban ölelem a keblemhez a felkarját, mintha a testem kénye-kedve szerint cselekedne, pontosan ellentétesen, mint ahogyan kéne. Igyekszem nagyon érdeklődve szemlélni a műtárgyakat, melyeket emberöltők alatt gyűjtött be, mintha mint egy mellékesen karoltam volna csak belé, ilyen intim módon. S úgy látszik, nem csak nekem tűnik szűkebbnek ez a gesztus a kelleténél... a szemem sarkából látom, hogy oda-oda pillant, érintkezésünk mezsgyéjére, de még ekkor sem vagyok képes rá venni magam, hogy eltávolodjak. Vajon... kellemes vagy kellemetlen érzetekkel tölti el, hogy karját ily módon ölelemhez magamhoz? Eljátszadozok a gondolattal, mitől játékos mosoly játszik ajkaimon. Szeretném, ha ez a séta örökké tartana... És szeretem a pillantását magamon. Lehet, hiúság, lehet, bűnös gondolat és a vágy is, ami e tőről fakad, de mindez mit sem számít ebben a pillanatban. Mintha nem is kanári volnék egy aranykalitkában. Felérünk a lépcső tetejére, s én minden egyes lépcsőfokot élvezek, ahogy a közelében lehetek, efféle, bensőséges módon... és a lélegzetem is eláll, mikor megpillantom a műhelyet, amit nekem szánt. Iszom a látványt, az illatokat, s mindez után maga a gesztus és igényes, szívből jövő kivitelezés, igazán szíven érint. Melegség tölt el, heves érzelmek sodornak magukkal, ahogy a karjaiba vetem magam, megszégyenítve olyan klasszikusokat, mint az Elfújta a szél is. Mélyen magamba szívom az illatát, arcomon érzem bőrének puhaságát és ezzel szemben szakállának érdes édességét. Zavarát nem észlelhetem, oly gyorsan siklik ki szerető ölelésemből, életmentő módon, hiszen jómagam nem tudtam volna ezt meglépni a jelen pillanatban. A fehér tea jellegzetes, aromás illata kúszik orrjárataimba, ahogy felé fordulok, igyekezve legyőzni zavarom az iménti összeborulásunk okán. Ahogy pedig a csészéért nyúlok és ujjaink össze érnek, egészen véletlenül vélem felfedezni zavarát. Valóban az, aminek látom? Kissé meglep, nem igazán tudom hová tenni, de elmémben elraktározom, had okozzon álmatlan, túlfűtött éjszakákat.
A kápolna és a festés két oldalra húz, de szavai révén kirajzolódik bennem, mi s hogy legyen.
- Gouache, agyag alapú van?
Csillan fel a szemem, két kézzel szorongatva a csészét, egyet-egyet szippantva a teából. Amint folytatja, őszinte, boldog mosoly tükröződik arcomon, apró gödröcskéket festve a szám szegletébe.
- Te valóban értesz a festészethez, igaz?
Nem nehéz észre venni, egy laikus nem így beszélne. Többnek is érzem, mint gyorstalpalót, amit csak miattam tett volna. A kérdésemet érdeklődve teszem fel, de hangomban a bók is ott cseng. Természetesen imponál. Vajon tetszenek neki a képeim? Kapom magam a gondolaton. Még is, belé karolok, szélesen mosolyogva fel rá. Ahogy pedig tenyerét megérzem kezemen, automatikusan pillantok oda. Megdobogtatja szívem.
- Menjünk. Ebben a ruhában nem lenne praktikus festeni. Majd átöltözöm előtte. A segítségedet pedig szívesen venném.
Pironkodva szólok. Bár szakmai szempontból nem szorulok segítségre, de nem is ezért fogadom el a gesztusát. Érte remegő kis szívem a társaságát áhítja. Bár festeni már zavarban lennék előtte, nem tudnék koncentrálni a pásztázó pillantásától. Így hát, megindulhatunk az imahely felé, a festést későbbre vagy másnapra halasztva. Alkotói válságtól nem szokásom szenvedni.

Némán hallgatom, s csak a végén morranok egyet. Nem érti, nem is fogja, és nem is akarja. Ettől a véleményem meg nem fog megváltozni, ezt pedig én tudom. - Azt teszek és gondolok, amit akarok. Ha ez neked nincs ínyedre, akkor menj, szabad vagy, s ne keress többet - az érzelmi zsarolásokra és arra, hogy nekem mit szabad gondolnom, és mit nem, a legnagyobb düh és harag gerjed bennem. Semmivel sem engedem, hogy korlátozni merjen bárki is! Hangom visszafojtottsága, és szemeimben lévő sötét düh adja meg erejét a szavaimnak, nem a hangom, amely hidegen koppan, minden egyes szóval.
Elfogadtam, hogy ez vagyok, ilyen vagyok, sok vérrel, könnyel, mire mindezen gondolatok vasbeton jegességgel vettek körbe, hogy végre elfogadjam: ez vagyok, s számomra nem létezik megbocsátás, még az emberek is kegyesebbek előtte.
Éirntése elnémítja gondolataimat, s csak nézem tekintetemmel szemeit, szavak nélkül.
A szavakra lejjebb vetem tekintetem.
Majd annak fog látni. Idő kérdése.
Tekintetem előbb a terítőre figyel, majd felpillantok vissza, rá, érzékelve az energiát, ami belőle árad. A már-már kézfejére simuló tenyerem végül újfent az asztra simul, s úgy figyelem, miként reagál arra, amit éppen ő tesz.
- Meglehet - pillantok rá, holott tudom, mivel állok szemben. Érzelmei újabb erőt nyitottak meg benne. Érzékelem azt is, ahogy tovább hömpölyög az energia, növekszik. Feltartom jobbom, s mielőtt lezúdulna az égi áldás, megcsavarom kezem, s a felhő az egyik növény felett ontja ki vízsugarait magából. Nem is kellett volna felemelnem a kezem, ez csak trükk, mások számára, higgyék, hogy ez szükséges hozzá.
Komoran nézek rá, hogy valamiben meg kell halni.
- Nem azért vigyázok rád, hogy én végezzek veled - szavaim tömörek, velősek.
Nem értem szavait, s nem is foglalkoztat. Az emberek gyengék, s ha hibáznak, akkor fentre vagy ránk mutogatnak, hogy mi tettük velük, s rettegnek ostoba módon olyanon is, amit maguknak kreáltak, saját ostobaságaik okán. Egy időben rettentően szórakoztatott, aztán ingerelt, mostanra már közömbösen nem érdekel. Elvannak a Teremtővel, hát legyenek. Úgysem tartozom közéjük.
Az álmok viszont aggasztanak. Sok lehetőséget adnak, mi is történik valójában vele.
Évekkel ezelőtt? Mennyire évekkel ezelőtt? A reá leselkedő veszély nem olyan régóta van tudomásomban, ugyanakkor már jóval korábban meglátogattam álmaiban, megismerni kívántam. Védelmi vonalakat kiépíteni ÁlomBirodalmának mezsgyéin akkor kezdtem, mikor megtudtam, valós veszély fenyegeti.
Kérdésével sarokba szorít. Ugyan mit mondhatnék neki? Meg fogja-e érteni szavaim?
- A Fényed.... - komolyan tekintek rá. Az a fény, mely belőle árad, egészen más, mint más félvérűé, hiába közös akár atyánk is, vagy más angyal felmenővel bíró félvérnél. - Egészen más, mint a többieké - szinte suttogom a szavakat, megbabonázottan.  
- Nem kell ahhoz királynőnek lenned, hogy megfogjanak szavaid - komolyabbá válnak szavaim, s tekintetem. Mert így gondolom, így látom, s hiszem. Ha ő dícsér, a szavai jól esnek. Kivéve, amikor arról akar meggyőzni, mi nem vagyok.
- Van gouache, és agyag alapú is - bólintok, elveszve teljesen a csillogó tekintetekben.
Végtelenségig elnézném, ahogy szimatol a míves csésze felett, finom ujjaival, csodás tekintetével, gyönyörű mosolyával....
- Igen - felelem egyszerűen, mert így van. Voltam festőmester is, inas is, segéd is, mindig követem a kor festékkínálatát, ha éppen olyan hangulatomban lelem magam, legyen mihez nyúlnom.
Jó vele lenni. Bár ma már számtalanszor megállapítottam ezt, meg fogom, újra és újra. Egészen másként érzem magam, s még nem tudom, mi is ez az érzet egészen pontosan, most nem ezzel akarok foglalkozni.
- Rendben. Bár van kötény is, amit a ruhád elé tudsz tenni, hogy megóvd a festéktől a ruhádat - mutatok szét, valamelyikben ott lapul, nem is egy.
Kifordulok a duplaszárnyú ajtón, s mutatom kézzel az utat, merre haladunk. Majd később fogunk leereszkedni az egyik lépcsőn, széles lépcsőin kényelmesen elférünk egymás mellett.
- Szerintem neked is megvan a tehetséged a festéshez, ámde, ha szeretnéd, szívesen segítek, ha tudok miben - nézek rá. Más stílusa van, másként érzékeli a festészet szépségeit.
A kápolnarész az épület ezen szárnyán van, így hamarabb odaérünk, mint az étkezőből a terembe.
A kápolnához is duplaajtó vezet, s kinyitva, ugyanolyan fényáradat lepi el a helyiséget, mintha a szabadban lenne, a festett üvegek ellenére is. A kápolna tágas, akár rendezvényeket is lehetne benne szervezni, egyszerre nemesien egyszerű, letisztult, s tele finoman elrejtett utalásokkal, mívességekkel, amelyet csak hosszasabb tanulmányozással lehet felfedezni. Mind történetet mesél, a valós világról, ami az emberek elől rejtve van. Az emberek nem ismerik fel, nem is nekik szól. Nekem, nekünk.
Az oltár, amennyire egyszerű, annyira fenséges, magába foglalva számtalan vallás ikonográfiáját, éppúgy, mint a kápolna maga. Így otthonos nekem, hiszen a vallás az emberiségé, benne számtalan formával, s arccal,a mire vágyik angyali oldalam. Ennek ellentetje ugyanúgy megvan a bennem lakozó démonnak is. Sok szinttel lejjebb.
Itt viszont csak a Fény ereje van, áthat mindent, s angyali lényem is kibontakozik összegubózott állapotából, várakozón figyel, táplálkozva a hely energiájából.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Damien & Arlene©

Szavak, érzések és gyarló, olykor vitriolos igazságok... ki kell mondanom mindazt, ami belülről aszal. Arról, hogy ki is vagyok én, vagyis, hogy pontosan micsoda. miféle blaszfémikus szerzet, mely nem is állhatna távolabb az apoteózistól, melyben szavai hallatán személyem részelteti. S még is, vonásai megkeményednek, tekintete lesújtóvá válik - ismét. Árnyék vetül tejfehér arcára.
- Miért foglalkozol velem, ha gyűlölöd azt, ami vagyok? Az emberi részem okán. Netán nem így van?
Lelkembe hasítanak szavai. Hiszen én nem megváltoztatni akarom, csupán felhívtam a figyelmét az ellentmondásra. Félig halandó vagyok, így, ha megveti eme fajt, akkor irántam sem táplálhat túl kellemes érzéseket. Vagy csupán korlátolt, "emberi" gondolkodásom révén nem értem? Erre szeretnék választ kapni, így hangom sem vádló, hanem echója sejteti, vita helyett a véleményére vagyok kíváncsi.
- Beszélj hozzám, Damien. Mondd el, hogy értsem ezt... szeretnélek... megérteni. Segíts nekem ebben.
Mi végre tajtékzik, a helyett, hogy egyértelműen a tudtomra adná, még is mi jár fogaskerekektől hemzsegő elméjében, ami úgy kattog és okádja a füstöt, akár egy viktoriánus - vagy steampunk - mozdony. Ártatlan a pillantásom, netán átható a vágyakozás lénye felé? Nem tudhatom.
S mikor már túl sokká válik az emóciók és történések kavalkádja, könnybe lábadnak enyhén mandula vágású szemeim, hogy aztán a porcelánfehér abrosz finom szövetét szántsák, míg a mágia szövedéke fel nem csalja őket a mennyezet berkeibe, ámulatba ejtve szerény személyem. Résnyire nyílnak apró rózsa-ajkaim a különös jelenség láttán. S mint azt megtapasztalom, ő is vizslatja mindezt, bár kevéssé hökkentik meg a látottak, mint engem. Mit is képzelek? Hogy is ne lenne így, hogy is ne reagálna oly sztoikus nyugalommal és tökéletesen időzítve? Emberöltők vannak mögötte, míg én csupán egy "kislány" vagyok a Nagyok világában és harcában - ahogy majd a közeljövőben ezzel a lekicsinylő jelzővel illet elrablóm, Mr. Darwin. S ki vagyok én, hogy erre rácáfoljak? Ahogy pedig Damien az elegáns, egyszerű mozdulatot megteszi, párás szemekkel követem azt, amint egy dísznövény széles kaspójában landol a sós víz. Mit is fűzhetnék mindehhez? Olyan kicsi vagyok az angyalok és démonok harcába, a Sötétség és Fény örök ellentétének mezsgyéjén. S mikor saját halandóságomon viccelődöm, meglep a komorság, ami kiül az arcára. Valóban nyomasztja, hogy egyszer az enyészeté leszek?


Baudelaire sorai kúsznak elő valahonnan, a koponyám zugaiból. Damien ókori istenek szobrait idéző vonzó, ám rideg vonásai láttán pedig a sajátjaim megzabolázom, kószán vész oda a mosoly, mely édessé tehette volna vesztem gondolatát.
- Hanem miért?
Oly váratlanul szakad fel belőlem a kérdés a válaszára, hogy egészen álomnak hat, de nem az. Ismét saját lényem árul el, már-már hóhéraként önmagamnak. De nem kaphatom apró ujjaim ajkaim elé, akár a kisgyerek, ami elhagyta a szám, az nem tehető semmissé. S szívem ismét meglódul, kiéhezve a válaszára, mely vagy érkezik vagy sem. A kényelmetlen pillanat elillan, a különös álmaim kerülnek ugyanis szóba, melyek egy más jellegű, ám szintén kissé kellemetlen érzést szülnek bennem. Talán, mert magam sem értem őket, így túlságosan lecsupaszítva érzem magam, ha meg kell róluk nyilvánulni. Vagy... netán többről van szó?
- Én... ha emlékezetem nem csal... gyerekkorom óta látok különös álmokat. Nem igazán lehet velük dűlőre jutni. De ez a két alak, a nő aranyló hajkoronával és a feketébe burkolózó férfi, ők visszatérő alakok. Habár, a lányról később kezdtem álmodni, az... csak pár éve.
Különös, mintha egy mélyre eltemetett titok vagy kinyilatkoztatás lenne, már majdnem azt hittem, el is felejtettem, sőt. S különös módon, ahogy vele erről beszélgetni kezdek, úgy csökken a zavarom. Gondolataimból szűkszavú megjegyzése, felelete ragad ki. Így figyelmem ismét rá összpontosul.
- A fényem? Azt érezted meg? M-mikor?
Meglepődök és különös érzés fog el, amit nehéz lenne szavakba önteni. Egyszerre szomorít el és esik jól vallomása. Nem igazán tudom mire vélni a reakcióját, az elrévedését. Vajon engem lát... vagy csupán az erőmet? Azonban azon, amit hozzá fűz, fennakadok.
- Más? Ezt hogy érted? Mit jelenthet ez?
Komoly érdeklődéssel és elszántsággal nézek rá, hiszen felkeltette az érdeklődésemet, ahogy a véleménye, úgy a jelenség maga is. Ahogy pedig tova haladunk az antikvitások között és én belé karolok, szorosan, mintha csak bármikor kicsúszhatna a karja a kezeim közül, az ártatlanul kicsúszott bókomra zavarba ejtően reagál. Megszeppenek hát.
- Ó. Hát, ennek örülök.
Ennyit sikerül kipréselni magamból pironkodva, pedig szeretnék tovább tréfálkozni, de torkomra ég a szó mély tekintetétől. Ezt követően pedig a műterem az, ami letaglóz. Teljesen váratlanul ér és magával ragad. Még is, hogyan? Ez a kérdés ötlik fel a fejemben. Mintha úgy ismerne, mint senki... mintha úgy szeretne, akár senki sem. A felismerés pedig zavarba ejtő, még ha mélységesen meg is érint.
- Hogy ismerhetsz ilyen jól, ha alig ismersz?
Fel kell tennem a kérdést, amit csak annak tudhatok be, hogy időtlen lény az én bátyám és így már bőven volt ideje kiismerni mindenkit s fellelni a mintázatokat. Hiszen, ez a személyre szabott, igényes meglepetés jó emberismeretre vall, pontosabban, mintha konkrétan engem ismerne igazán bennsőségesen és régóta. Mindig is különc voltam, a kis művészlélek, a maga furcsaságaival, így még inkább megérint mindez.
- Akkor van még egy közös pont.
Mondom neki játékosan, mikor beismerni, ért a festészethez.
- Van kedvenc festőd vagy képed?
Fűzöm is tovább a beszélgetés fonalát, magamba szívva nem csak a lószőr ecsetek és az agyag átható illatát, de az ő szavait és tekintetét is. Majd pedig, ahogy a nyakába borulok, az ő kábító illatát is. Ahogy pedig szétrebbenünk, a kötényt illető megjegyzésére jóízűen felnevetek.
- Jaj, nem, az rajtam nem segít! Ha én festek, akkor nem csak a vászonra kerül festék, de a fejem búbjáig olyan vagyok.
Kacajom cseng, ahogy pironkodva bevallom ezt, mit sem sejtve arról, hogy netán tisztában lehet ezzel.
- Szóval, khm, éppen ezért mindig van néhány kényelmes ruhadarabom, amit befogok munkaruhának.
Fűzöm még hozzá, ha már így bele jöttem, csengő nevetéssel. S közben már karolok is ismét belé, minimalizálva mindennemű távolságot tőle. Midőn az utat mutatja, meg is indulunk a kápolnájához.
- Köszönöm.
Jegyzem meg kissé megilletődve, hiszen igazán nem mondaná ezt, ha nem gondolná komolyan. Bizonyára majd festek személyesen neki is egy képet, ha megálmodom...
Meglepően hamar oda érünk az imahelyre, szinte szemvillanásnak tűnik, de nem is lehet sokkal több, hiszen ebben a szárnyban található, ami mindent megmagyaráz. Amint belépünk, újfent lélegzetelállító látvány tárul elém. A kápolna fényben úszik, szinte lebeg, ahogy a festett rozettákon át még is éteri világosság tölti ki a teret. Nincs hűvös, ami az óvilág kegyelet helyeit jellemzi, hanem kellemes langymeleg uralkodik. Lassan haladok, ahogy átlépjük a küszöböt, alaposan szemügyre véve minden egyes apró részletet, amit így, elsőre a szemem kiszúr. Így, meg is indulok. Nem egyenesen az oltár felé, hanem balra, ahol egy cirádás oszlop magasodik. Ujjaim egy szimbólumra siklanak, majd egy másikra, ami jól rejtve próbál netán lenni, ám én kiszúrtam magamnak. Tovább haladok, egy domborműhöz, amelyen szintén különös jeleket vélek felfedezni. Itt-ott ismerőseket, néhányat még fel is ismerem, de a többség csupán deja vu-ként dereng. Egy hosszú padot is végig simítok, a tölgyfába is jellegzetes jeleket véstek. Végül az alakokra siklik tekintetem.
- Olyan élőek... A Sagrada famíliát juttatja eszembe. A megannyi hús-vér szentjével és angyalával, az indákkal és különféle gyíkokkal és állatokkal, ahogy a fennségek között kúsznak-másznak.
Kissé elrévedve mondom mindezt, miközben tovább vizsgálódom, nem csak szemlélve, de a rám oly jellemző módon meg is tapintva mindazt, ami körbe vesz. A Szent Család templom Barcelonában nagy hatással volt rám, annyira más és egyedi... olyan élő! Valóba közel hozza ehhez a szférához az égiek birodalmát. Hasonlóan rendhagyó fivérem kápolnája, bár stílusában egészen más, a párhuzam, amit felvetek, inkább a saját érzékelésemről szól.
- Különféle szimbólumokat látok... nem lehetne rá egyetlen vallás jelzőjét ráhúzni.
Állapítom meg s mondom ki, majd, ahogy kis zarándokutamról vissza érek, Damien közelébe, nemes egyszerűséggel fogom kézen és ha engedi, oda vezetem az első padsorhoz és szorosan, mellé ülök le. Egy kis ideig csak így ücsörgök és pásztázom az oltárt, végül még is megszólalok.
- Imádkoznál velem?
Teszem fel a kissé különös kérdést. A nézeteltéréseink ellenére még is úgy érzem, különleges összhang van kettőnk között. Az ima pedig számomra egy elég intim, belsőséges gyakorlat. Még is szívesen megosztanám vele, bár nem tudom, hogyan fog minderre reagálni.

Csak ránézek, hosszasan, válasz nélkül hagyom kérdését, higgyen, mit akarni kíván ebben. Én tudom az indokot, és tettekkel beszélek, szavak helyett. Válaszom minduntalan kérdéseket szül benne, ám mindez önnönmagában való bizonytalansága csupán. Vagy éppen emberi énje az, aki .... sóhajtok magamban egyet.
Újfent csak felmordulok, hiszen már mondtam neki, hogy nem gyűlölöm. Nem ismételgetem magam.
Mélyet lélegzek a kérésre. Idővel megérti. Sosem értettem, miért akarnak az emberek mindent azonnal tudni, mikor még a saját létüket sem képesek felfogni. Mindent, azonnal. Igaz, nem is rendelkeznek az idő végtelenjével, mint azon kárhozottak, mint én. Aztán figyelem, ahogy érzelmei könnyekbe tolulnak. Szeretem a könnyeket. Feloldanak, elengednek. Vagy éppen zsarolnak, ha éppen nem a tehetetlen félelem szüli azokat. Mily sokmindent ki lehet fejezni könnyekkel... S hagyom, csorduljon ki lelkéből, hagyva így helyet érzéseinek, másnak is, mint kétségbeesés, félelem. S végre a jelenre is tud figyelni, nem érzelmei ragadják el a jelenből, teljesen feleslegesen.
Válaszolatlanul hagyom kérdését. Olyannyira egyértelmű, miért is vigyázom rá, s olyannyira egyértelmű, hogy magát olyan kevésnek méltatja, hogy nem érti, miért is teszem ezt. Ezt is megérti idővel.
Komolyan figyelem. Fontos, mikre emlékszik álmaiból, a múltjából, s mik azok, melyet emberi elméje vesz ki, önnönmaga védelméül. Az emberi egot mindig is lenéztem, hiába végzi tökéletesen célját, miért nagyatyánk teremtette számukra. Elburjánzott rajtuk, ők meg hatalmat adtak maguk felett a számára. Ideje lenne már a helyére tenni az egot, mely, ha jól van kezelve, tökéletes segítség. Csakhogy az emberek már képtelen irányítani. Az irányítja őket.
- Történt valami az életedben, amikor megjelent az álmodban a szőke női alak?
Követem ugyan egy ideje életét, s álmait, ám ami nekem fontos, az neki lehet, nem, s fordítva is. Mások hoznak működésbe dolgokat és eseményeket mindenkinél.
Csak sóhajtok, ki nem mondva olyan kérdést, hogy meddig hajlandó még az ostobát játszani. Megint saját magát korlátozza le hitével és kezdem unni, hogy minduntalan bizonygatni kényszerít. Türelmetlenné válok.
- Mit gondolsz, miért üldöznek téged és aggódik érted az, aki a közeledben van? Ennyire vak nem lehetsz! - kezdem unni, ahogy reagál. Az az emberi félvérűsége az oka! Ó, hogy gyűlölöm most az embereket, a maguk ostobaságával és vakságával!
Rámosolygok egy pillanatra, tartva attól, hogy ha tovább tart a mosolyom, még valami történik, olyat kérdez, amivel elromlik újfent a hangulat. És azt most nem akarom. gy tökéletes.
S újfent csak mosolygok, hiszen ismét olyan kérdést tesz fel, ami egyrészt egyértelmű, másrészt most azért lényegtelen, mert már megint a magát alacsonyabbra tévők kérdéseinek egyike. Hagyom, hogy a pillanat ragadja magával, az érzet, amit a terem adhat neki.
- Minden festőnek megvan a maga stílusa, amitől egyedivé válik. Nincs miért előbbre helyeznem egyiküknél sem - kivéve az ókori mércével mérteket, ahol a mai, futószalagokat megszégyenítő, unalmasan egyforma alakok néznek vissza ránk.
- Neked van? Kedvenc korszak, vagy stílus? - kérdezek vissza, tőle, tőle érdekel. Lószőr helyett mókus és nyestszőr, disznósörte, marhafülszőr, szintetikus ecsetek várakoznak, attól függően, milyen anyaggal kíván dolgozni, milyen technikával, s milyen anyagra. Van asztal is, mely állítható, vízszintesre és dönthetőre, attól függően, mit kíván megalkotni.  
Elmerülök csilingelő nevetésében, boldog, örömteli mosolyában. Ilyennek kéne lennie mindig, még ha ez sötébebbik énemnek annyira nincs ínyére. Vagyis... mégis. Furcsa, kettős érzés, amit nem tudok hirtelen hova tenni.  
- Értem - mosolyodom el végre, szemeibe tekintve. És még fogalma sincs, mennyit fogom lesni majd, alkotás közben. Az egyik legérdekesebb emberi érzés, ezért is akartam megtanulni ezt, ám valahogy annyira sosem kötött le. Mégis, jó volt időnként elmerülni ebben.
A kápolnába érve elengedem kezét, noha még egy kicsit tart utána, mielőtt elengedném, aztán ismét csak figyelem, ahogy elmerül a kápolna környezetében.
- Volt időm elkészíteni őket - dőlök az ajtófélfának, karbafonva kezeim, s úgy figyelem, ahogy tovább ismerkedik mindezzel. Volt időm mesterségeket megtanulni, s látni, ahogy a változó emberi világ végül elfelejti mindazt, ami továbbra is ott van bennem.
- Valóban nem - a kezemre tekintek, ahogy megfogja, kecses ujjai az imént még alkotásaimon pihentek, s vonni kezd, ellököm magam az ajtófélfától. Azokról az időkről és helyekről szólnak... ahol ismertek, s ami történet kapcsolódik a névhez.
Követem, haladok vele, ahová vesz, angyal oldalam fürdik a helyiségben, végül helyet foglalok, s közelsége meglep, arra számítottam, hogy messzebb ül tőlem.
- Hogyan? - pillantok rá meglepetten. Egyből nemet mondanék, ám ez a hely... körbenézek és sóhajtok egyet.
- Nem vagyok imádkozós hangulatban - még ha az angyali énem vágyik is utána, nem esne most jól. - Nyugodtan imádkozz. Csak ne értem - muszáj vagyok elmosolyodni, noha nem terveztem. Valóban irritál, ha imádkoznak értem.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Damien & Arlene©

Némaság. Akár az álom, mely nem jön a szemekre. Feneketlen szemtükrök, feketék, akár az éjszakai égbolt, a maga végtelenjével és még is, a csillagok megannyi, pontszerű fényével. Úgy sápaszt és aszal, akár egy különös kórság. Éhezem válaszait, minden egyes gondolatát. Türelmem pedig gébicsként reppen el. S megtennék bármit, hogy azokat a szavakat halljam ajkairól leperegni. A pillanat, a pillantása szétprésel, édesen... könnyeim pedig ólom súllyal szöknek ki szememből. Hiszen sokat akarok, túl sokat, ott, ahol semmit sem kéne, semmit sem szabadna s ahol semmi sem lehet. Kínzó vágyálmok csupán, mik saját ábrándjaimmal vannak átitatva - semmi több. Így hát, felfalva arcának hol apróbb, hol kifejezőbb rezdüléseit, melyeket lassan jobban ismerek a saját tükörképemnél, láncolom le magamban mindazt, minek kialakulnia sem szabadott volna. Szótlan apállyal reagálva tartózkodására. Túlságosan szaggatnak önnön heves érzelmeim és titkos kívánságaim ahhoz, hogy a jelen pillanatban megértsem, válaszokat nyerhetek ugyan tőle, de nem verbális formában. Nem így, ahogy oly könnyed lenne, akár az édes, kora nyári fuvallat, mely szamóca illatával íncselkedik. Így evezünk át a vágyálmok tengerén át a nem éber álmok vizeire. El pillantok erélyes vonalú arcéle mellett, ahogy próbálom felidézni a választ a kérdésére, de semmi, legalább is egyelőre.
- Én... nem hiszem...
Finoman megráncolom homlokom, mit sem sejtve arról, hogy a Napba Öltözött Hölgy különös felbukkanása, mint egy előszele lehetett az ő beavatkozásainak álmaimban, vagy még inkább az ezt megelőző keresésemnek. Ahogy pedig Fényem szóba kerül, megannyi kérdés tódul elmémbe, melyeket mind Damienre zúdítom, hiszen gyötörnek a kételyek, a kielégülést pedig az ő bölcsessége jelentheti. Ekkor azonban ismét mogorvává válik és rám förmed. A meghökkenés kiül az arcomra. Ismét túlságosan magamba feledkeztem, ez az önzés pedig nem éppen keresztényi. Pár pillanat kell, hogy össze szedjem magam ezek után. Egyik felem elszégyellné magát, a másik hadakozna a kúria hadurával.
- Nem tudom, mit szeretnél tőlem hallani Damien.
Felelem végül egy apró sóhaj kíséretében, elfúló hangon, szinte nyögve a nevét.
- A Fényem, az erőm, igen, ehhez van köze, de az árnyalatokat nem láthatom! Hiszen csak az anyám és a te mágiádat ismerem, mást nem tapasztalatam a sajátomon kívül, mellettetek pedig óvodásnak érzem magam, aki azt se tudja, mit csinál.
Kissé frusztráltan jelentem mindezt ki, de igyekszem megőrizni a hidegvéremet, ami a közelében és a téma okán úgy szintén igen csak nehézkes. Megérthetné végre, hogy ami egy hozzá hasonló, tapasztalt lény számára triviális, az egy zöldfülű, éppen a falvédőről lekecmergő angyal-boszorka hibridnek nem éppen az. A pillantása pedig... akár a tövisszúró gébics. Nem szeretem, ha így néz rám, igazán profi benne, hogy karóba húzzon a puszta tekintetével. Még is, még ennek ellenére is vonzódom hozzá, ami több, mint szemérmetlenség. Állom hát szúrós kátrány-íriszeit, a pillanat pedig a mosolyában oldódik fel. A művészeti formák és esztétika melegágyában. Ha tudná, hogy pont ez a mosoly az, melytől viaszként olvad  meg a szívem és csonka lelkem, testem pedig finom borzongással remeg bele. Még csupán a bőrömhöz sem kell érnie... ez az igazi varázslat, nem az a magas szintű mágia, amit ki tudja mióta űz ily mesterien.  A művészi favorizálást illető kérdésemre adott válasza most az én gömbölyded arcomra csal mosolyt.
- Milyen igaz.
Állapítom meg a bölcs megszólalásra, magamba szívva a gondolatmenetét. Minden egyes rezdületét. Újra és újra.
- Sok mindent szeretek. Ahogy te magad is megfogalmaztad, minden stílus lenyűgöző a maga nemében. Talán... a preraffaelitákat említhetném. Míg a kubisták azok, akik kevéssé állnak hozzám közel.
Mesélem neki, szinte kivirulva s kipirulva mosolyától, így sebesen le is sütöm a tekintetem, hogy aztán belé karolva induljunk meg a kápolnájába.


Belépünk az ő személyes templomába, kéz a kézben, akár egy mátkapár. S még sem tűnve kívülállónak a cseppet sem pőre falak között, már-már bele olvadva a művészet eme kaptárába. Eleven szentekként, mész helyett húsból és vérből. Fényből és Sötétségből. Nehezen engedem el a karját, de hívogat ez az építészeti remekmű. Oly gazdag, megannyi apró részlet ékesíti, melyekhez ki tudja elég lenne-e egyetlen emberi élet, hogy mindet kiismerje és felfedezze. Ahogy a domborművekhez, faragványokhoz és képekhez érek, ahogy ujjbegyeim végig siklanak mindezen szépségeken, mintha csak az ő lényét érinteném. Ez a gondolat kellemes melegséggel tölt el és még egy apró mosolyt is csal az arcomra. Finoman az alsó ajkamba harapok. Ezt követően fordulok csak fivérem felé, majd meg is indulok. Ujjaim az övére kulcsolódnak. Érzem tenyerének langymelegét, bőrének puhaságát. Mindezt érdes kezek nélkül alkotni meg, valóban csodálatos.
- Megnéztelek volna, amint ezen dolgozol.
Szökik ki a csintalan gondolat számon, derű játszik szegletében. Nem nézek rá, ahogy a padsorok között haladunk és vezetem előre, miközben társalgunk. Nem láthatom, ahogy az össze fonódó kezeinkre pillant. Ahogyan rám néz. Bár ettől függetlenül is érzem, a mellkasomon dobol szívem.
- Úgy érzem ide bent minden mesél és nem csupán felfelé mutat.
Adok hangot megérzésemnek, egyelőre nem morfondírozva azon, hogy a keresztút helyett ezek a motívumok az ő életképei. Mikor helyet foglalunk, ösztönösen hajszálnyira ülök csupán tőle, bár a belső tér bármely pontját választhattam volna. De számomra ez tűnt a legmegfelelőbbnek. Fel pillantok rá, ahogy egyenes háttal, oly tökéletesen, ül mellettem. Hajamban a kicsiny dísz finoman cseng a mozdulattól, alig hallhatóan, akár a lélekharang. És felteszem a kérdést, mely után bensőm áhítozik. Sikerült meglepnem, mire egy játékos mosoly az ösztönös válaszom.
- Értem. Nem baj.
Fűzöm mondandójához, noha már az eszembe véste, nem érdekli a mások vagy az én véleményem, még is kifejezem, nem bánt meg az elutasítással. Szórakozott mosolya és megjegyzése az én arcomon is tovább árnyalja azt.
- Már elsőre is elég meggyőző voltál.
Jegyzem meg huncut módon, mit sem sejtve arról, hogy a közeljövőben mily fontos lesz ez a momentum és ez az egy gondolat.
Mély levegőt veszek, kissé zavarba ejt, hogy csupán én imádkoznék, de valahogy meglepően hamar sikerül legyűrnöm ezen érzést s midőn lezárom szemeim, szavak nélkül kezdek fohászkodni. Egészen megnyugszom. Vajon az ő jelenléte az oka? Békesség árad szét bennem. És észre sem veszem, hogy az energiáim, fényem, mint egy túlcsorduló korsó, "folyni" kezd belőlem, beragyogva a kettőnk kis körét.

Alig látható biccentéssel veszem tudomásul, hogy nem hiszi. Nem arról kérdeztem, mit hisz, hanem, hogy történt-e vele valami. Nem mondja el, nem fogok játszmákba kezdeni, hogy de-de-de, mondja már el. Nem mondja, akkor megoldatlan marad mindaz, amiért nekikezdett.
Kimondja a nevem, ám azon nem segít, még ha olyan jól is esik, furcsán jólesik, ahogy kimondja. Nem foglalkozom ezzel hát tovább, ha nem érti, akkor nem érti. Majd meg fogja, de akkor már késő lesz. Hányszor láttam már ilyet! S mindannyiszor késve értem oda. Mindig.
Aztán mégis kapok választ, s rövid ideig csendben figyelem. Nem volt tapasztalata még ezzel a világgal.
- Akkor segítek megismerni az erődet - ez nem felajánlás volt. Meg kell ismernie, vagy kíméletlenül végezni fog vele ez a világ.
Még jobban elmosolyodom, kissé lejjebb is szegem fejem.
- Nem azért mondtam, hogy igazam legyen - még a szemöldököm is felvonom egy pillanatra. Szeretem, ha igazam van, s általában igazam is van, s ehhez hozzá is szoktam az emberek között, hiszen kevesen bírnak még közöttünk is olyan tapaszalattal, mint amivel magam rendelkezem. S valahol mindig is föléjük helyeztem magam, s egyben nem is foglalkoztam vele.
Ahogy felpillantok rá, a kipirult arca, s a lelkesedése megakasztja gondolataimat, s figyelmem is, csak nézem. Aztán gondolatban megpróbálom felidézni, mit is mondott, aztán oldalra biccentem egy pillanatra a fejem, ahogy felelek.
- A kubistáknak s megvan a maguk értelme. Csak nem a számunkra.
Preraffaeliták kora környékén magam is felválltam némi festőmesteri munkát, akkoriban mesterségnek tartották, s élveztem, ahogy a szükséges anyagokat meg kellett szerezni, megdolgozni a festékanyagot, s hogy az árnyalatokra mennyire oda kellett figyelni. Ezek után talán az impresszionistákat kedveltem, de sosem értem fel kreativitásukkal, szerettem őket ihletni, megihletni, s ahogy ők kiléptek a színpadról, úgy magam is a mélybe zuhantam, másik lényem szomjazta már, hogy újra a felszínre kerülhessen.
- Tárgyak - vonok vállat arra, hogy megnézett volna, ahogy ezen dolgozok. - Hamarosan újra kell faragni pár részt. Az idő megette - az idő mindent megesz, kivéve az olyanokat, mint én. Időnként csak gúnnyal gondolkodom, hogy ha majd egyszer elnyeli a Nap a Földet, akkor a magamfajták hova tudnak menni?
A folytatásra azonban megakad bennem a levegő, ajkaim némileg szippantom be. Aztán bólintok.
- Jól látod.
Rólam szólnak, mind a két felemről, a múltban letett megbocsátás iránti vágyaimról, esdekléseimről a feloldozásért, a saját kálváriámért, s végül a feladásért, mikor megértettem, nekem nem lesz ebben részem sosem. Felszabadító érzés volt, hiszen már nem volt mitől tartanom: akármit teszek, úgyis a Pokol vár rám a másik oldalon. Hát arra kezdtem el törekedni, hogy a már akkor is eléggé egyensúlyban lévő felek között összhangot építsek ki.
Legfoglal kezének látványa, az érzet, ahogy körfonja ujjaim az övével.
Nem baj. Nem baj? Nem.
Furcsa érzés ezt hallani.
Éppen ezért sem horgadok fel, csak felemelem a másik kezem, jelezve, hogy ezt értettem én is.
Először nem érzékelek semmit, aztán angyali oldalam átnyúl rajtam, kinyúl energiái felé, elkezdve felerősíteni. Nemhiába mondják, hogy az egyesített erők sokkal többre képesek, mint külön-külön.
Körbeveszem démoni énem óvón, felkészítve a rosszra, s hogy csökkentsem érzetét, így engedve, hogy angyali oldalam valóban előtérbe léphessen, s maga is fényt kezdjen adni, energiával megtölteni a helyiséget, s ami felé imája szól, energiáim hozzáadódjanak.
- Túl jó szíved van, Arlene - suttogom, nem engedve kezét, ha akarnám sem tudnám már, az energiák körbefonták őket, s kettőnk fénye körbeleng, s nem csak bennünket, hanem a helyiséget is.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~