Dr. Linda Martin

A telefon pontosan négyet cseng, amikor végül a fogadó fél, vagyis én felveszem, és szinte negédes, már-már éterien édes hangon belebúgok:
- Hello….Honeybell-t hívtad, hallgatom a kívánságaidat.
- Mesélj, hogy nézel ki!
A legtöbben így kezdik, pedig van egy fotó a weboldalon mindegyik lányról a név mellett. Igaz ez még csak köszönőviszonyban sincs azzal, ahogy valójában kinézünk, így aztán én sem azt mondom a hívó félnek, hanem azt amilyennek látni szeretne. Gondolom a verbális megerősítés még nagyobb ingereket vált ki belőlük szexuálisan. Fogalmam sincs, mert nem foglalkoztam eddig szexológiával, ellenben érdekel a téma. Mi az ami az embereket mozgatja olyankor, amikor csupán hang vagy elképzelt vizuális élmények alapján próbálnak meghatározni valakit?
Másnak írom le magam mint amilyen valójában vagyok. Bár az öltözködésem és a külsőm elsősorban közepesen konzervatív, kissé talán sablonosan egyszerű, valójában inkább csak a figyelmet igyekszem bizonyos keretek között tartani. A hajam legtöbbször kontyban viselem. A kiengedett haj sokkal inkább intim és bizalmi kérdés a számomra. Vagy mert egyszerűen jó a kedvem. A szőkeségem természetes adottság, néha bosszantóan előítéletes, de azt hiszem a tudásommal igyekszem ellensúlyozni.
- Fekete, hátközépig érő göndör haj.
A vonal túloldalán reszkető sóhaj. Ó ha tudnád, hogy szálegyenes és szőke.
- Macskás zöld szemek.
Újabb reszkető sóhaj. Nem tudom, hogy a macskás jelző, vagy a zöld szín hatott nála ilyen erővel, de ha most kérdezgetném valószínű nem értené. Mondjuk ez legalább majdnem stimmel, a színt leszámítva, az ugyanis inkább szürke.
- Magas és vékony vagyok, szexi.
Orbitális hazugság megint, bár ez is olyan hatást vált ki belőle, mintha a következő másodpercben képes lenne rám törni az ajtót és személyesen meggyőződni róla. Inkább töltött galamb vagyok és alacsony. Okom nincs panaszra, sosem voltam kishitű.
Fél órát sem tart a beszélgetés. Lehet, hogy még húsz percet sem, ebből legalább a fele azzal ment el, hogy hogy nézek ki. Vannak azért ettől izgalmasabb beszélgetéseim is.

Vidám. Közvetlen.Rejtőzködő.
Látszólag az utolsó a kakukktojás a felsorolásban, de valójában a három dolog nagyon is kéz a kézben jár. A vidámságom a közvetlenségem velejárója, amely tulajdonságokkal valójában rejtőzködöm. Többnyire hallgatok, mert ez a munkám. A magánéletemben viszont, talán pontosan azért mert a munkám során nem tehetem meg, meglehetősen beszédes vagyok. Korábban azt gondoltam magamról, hogy igazán jól informált vagyok, a lélek dolgait illetően igazán felkészült, a szakmaiságomban senki egy percig sem kételkedhetett, vagy találhatott volna hibát. Aztán egy nap azon vettem észre magam, hogy az Ördög lelkében vájkálok, adok kért vagy éppen kéretlen tanácsokat, és azt hiszem igazán elmondhatom magamról, hogy én, aki egykor ateistaként a tudomány szentségében hittem, meglehetősen szkeptikusan állok azokkal szemben akik nem hisznek az Ördögben. Merthogy ő nagyon is hisz bennünk.

-

A 17 éves Linda Martin egy átlagos napja

Apám ült az asztalfőn és kezét imára kulcsolta, majd felpillantott rám és az anyámra. Anya pontosan azt csinálta amit ő, én pedig csak ültem és vártam. Túl akartam lenni az asztali áldáson, egész egyszerűen csak azért, mert hülyeségnek tartottam. Miért kellene bármiért hálásnak lennem egy olyan hatalomnak, akit még soha senki nem látott, még soha senki nem tudta megfogalmazni hogy néz ki és még soha senki nem tudott kézzelfogható bizonyítékkal szolgálni arról, hogy létezik? Nevetséges. Azt hiszem apa sosem akarta elfogadni, hogy egy hithű ír katolikus család egyetlen gyermekeként képtelen vagyok elfogadni a vallási dogmákat.
- Linda Martin, kulcsold össze a kezed és adj hálát Istennek a mai ételért!- apám hangja igazán egyszerűen és nagyon határozottan csendült, szigorú, morózus éjfekete íriszek villantak bozontos szemöldöke rejtekéből.
- Ha Isten adja nekünk az ételt, akkor neked miért kell elmenned minden nap dolgozni?- tettem fel a magam gyermeki kérdését, de választ nem kaptam, csak egy újabb dörrenést.
- Azt mondtam kulcsold össze a kezeidet!
Egy megadó sóhajjal végül megtettem amit kért, de akkor sem volt őszinte egyetlen szavam sem. Ahogy öt évvel később egy filmben elhangzott:

“Lapozd csak fel azt a felkapott prospektust, ami Biblia néven fut! Mi újat írnak benne? (...) Ha valami jó történik: ő akarta így; ha valami rossz: Isten útjai kifürkészhetetlenek.”

A 27 éves Linda Martin egy átlagosnak induló napja

Tom meg én már két éve együtt voltunk. Tulajdonképpen nem mondhatnám, hogy túl sok dologban hasonlítottunk, és sokkal inkább a kissé bipoláris személyisége semmint bármi más vonzott benne. Érdekesnek találtam, hogy két embert kaptam egy testben, és szórakoztató volt, hogy egyszer az egyik, majd a másik próbált meg elcsábítani. Mások azt hiszem kattantnak tituláltak volna, pedig engem ez egyszerűen csak vonzott. Azt hiszem mindig is vonzottam a kissé zavaros elméket, és a magam módján sokkal inkább megértéssel semmint előítéletekkel fordultam feléjük. Meg akartam őket érteni és nem elítélni. Nem volt ez másképp Tom esetében sem, azzal a különbséggel, hogy mellette volt egy olyan hátizma, mint aki minden nap legalább két órán keresztül úszik pillangót az uszodában megállás nélkül és olyan kisugárzása, hogy azzal egy egész lakónegyedet lehetett volna árammal ellátni, ha energiává alakítjuk.
Eleinte több időt töltött az ágyamban, semmint a kanapémon, ez az arány azonban a későbbiekben megfordult. A kanapém állandó vendége lett, én pedig örömmel és nagy lelkesedéssel igyekeztem megfejteni őt. Akkoriban úgy hittem, hogy a későbbiekben jobban fogok ügyelni arra, hogy ne folytassak viszonyt a pácienseimmel. Kikezdhetetlen akartam lenni, a szakmában egy olyan név akire oda kell és oda lehet figyelni.
Tom egy nap meglehetősen feldúltan és ingerülten rontott be az irodámba.
- Linda! Azonnal beszélnünk kell! Vészhelyzet.
Sosem utasítok el senkit, bármennyire is rosszkor zavar, vagy éppen olyan helyzetben és pillanatban ront rám, amikor nem a legalkalmasabb. Tom ezt előszeretettel alkalmazta. A kedves énje kopogott, az extrovertált énje azonban az ajtó fogalmával sem nagyon volt tisztában, ahogy a magánélet szentségével sem.Intettem neki, hogy foglaljon helyet, majd egy kancsó vizet és egy poharat tettem az asztalra. Azt hiszem nála szoktam rá erre, és a későbbiekben is része lett a terápiáimnak. Vannak alkoholisták, vagy azok akik pohárral a kezükben képesek csak igazán megnyílni. Nekik készül ez az illúzió. Ő volt az első, de nem az egyetlen.
- Szakított velem a barátnőm!
Jelentette ki kétségbeesve és megrendülve. A tekintete olyan volt mint egy ölelésre vágyó plüss mackó. Most azonban nem tudtam volna megölelni.
- Tom….én vagyok a barátnőd.
Óvatos próbálkozás volt a részemről, de mintha meg sem hallotta volna, vagy nem értette volna mégis miért hozakodom most elő ezzel.
- Nem te, hanem a másik.
- Oh….értem. Hallgatlak.- egy kicsit azért megpróbáltam nem meglepődni, de elég nehezen ment, azonban az “Oh” szócska ezt bőven lefedte, mert utána már előjött belőlem a terapeuta. Nem utoljára fordult velem elő ilyesmi.

A 40 éves Linda Martin egy cseppet sem átlagos napja

Amikor egy nap két érdekes látogatóm érkezett, akik egy volt páciensem anyaga után érdeklődtek, mondhatni, hogy nem tűnt úgy, hogy felforgatják majd az egész addigi életemet. Egy mézhajú, határozott, karakán és nagyon magabiztosnak tűnő nyomozónő és egy kakukktojás, kissé azt hiszem az átlagtól eltérő kategorizálatlan, veszedelmesen jóképű….nem is tudom mi volt a titulusa….tanácsadó? ….pasas. A nőre igyekeztem figyelni, minden idegszálammal a mondandójára koncentrálni, miközben a fejemben ott zakatolt, ott bizsergett egy ki nem mondott gondolat, számtalan olyan kegyetlenül perverz cselekedet amit képes lennék másodperceken belül megvalósítani az ördögien fekete hajú pasassal. Lucifer? Nem….ez a név valami vicc! Képtelen voltam magam kontrolálni, holott legbelül nagyon mélyen éreztem, hogy minden ami történik, ami kiül az arcomra reakció gyanánt az valószínű egy kívülálló számára meglehetősen érdekesen hat. Jobban mondva egy éppen csúcson lévő drogos látszatát keltem. Nem akartam megtenni amit kértek, nem akartam kiadni információt a páciensemről, még akkor sem ha már halott volt. Mégis megtettem. És miért? Mert a pasas egy feledhetetlen szexet ígért. Hát normális vagyok én?

A 44 éves Linda Martin egy átlagon felüli napja

Egykori ateistaként elmondhatom, hogy bár felfogni még mindig képtelen vagyok ami velem történt és történik, azt hiszem a hitemet egy egészen új alapokra helyeztem. Nézzük a mérleget: megismerkedtem, majd lefeküdtem az Ördöggel. Aki aztán a páciensem lett. Van egy démoni nőszemély, aki időnként szintén megfordul nálam, és akivel a kapcsolatunk meglehetősen beazonosíthatatlan. Nem tudom még eldönteni, hogy féljek tőle, vagy csak egyszerűen hallgassam meg mint bármelyik embert. Angyalok, akik úgy járnak és kelnek az irodában, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mindezek után szeretném megkérdezni Istent, hogy ha hajlandó lenne válaszolni, hogy mivel érdemeltem ezt ki? Azért mert nem akartam hinni benne, és most így büntet, vagy csak egyszerűen remekül szórakozik rajtam? Szerintem az utóbbi. Szerintem Isten a világ legnagyobb mókamestere, és Lucifer tökéletes fiúnak bizonyult, aki apja nyomdokain jár.