Plague

Elképesztően jóképű lennék, ez pedig természetes és nem is meglepő dolog. Minden nő megtestesült álma volnék. A két lábon járó vágyuk, már amelyiknek hagyom, hogy azzá váljak. Jó kiépített, izmus test, mint aki a poszterekről ugrott le. Ez a 191 cm magasság mellé tagadhatatlanul vonzza a tekinteteket. Ahogy a jobbnál, jobb öltönyök is, amiket mindig hordok. Egytől, egyig kiváló minőséget. Drága karórák, cipők, ami csak kell. Markáns erős arc, amelyen gyakori a borosta, de olykor borotvált. Rövid, nyírt haj, amit se nem fésülők, se nem zselézek. Mindig tökéletesen áll. S a kék szemeim, amik olyanok akár az égszínkék ocean, magukkal ragadnak.

Egy démon volnék, ráadásul egy lovas, aki azért jött létre, hogy pusztítson. Hogy másokban gondolatokat, vágyakat és tetteket ébresszen.  S én mindebben nagy örömömet lelem. Beteges vággyal keveredett mámort, ami a szenvedők sikolyai hallatán tőr fel bennem. Élvezem minden egyes percét annak, amikor munkám gyümölcse beérik, amikor mindezt végig tudom nézni. Ilyen vagyok akkor, amikor a valódi énemet hozhatom. Egy velőjéig romlott lény, aki szeret rossznak lenni. Ám a hangyák között egy kemény ember vagyok, aki nem szereti, ha visszabeszélnek. Aki elvárja a pontosságot és a precizitást. Persze mosolyogni is tudok, de abban már nem vagyok olyan biztos, hogy mások is örülnek annak, amikor megteszem. Nem mindig szokott jót jelenteni annak, aki felé irányul.

Betegség vajon mire is lehet képes... Az apokalipszis egy lovasa... A lovaglást leszámítva persze, mivel az azért eléggé kínos lenne, ha nem menne. Bár sok haszna nincs, amikor autók vannak mindenütt. Ám az erőm ennél kicsit másabb, de mégis egyértelmű. Ahogy az amolyan becenevem is sugallja, az emberi bajokat és nyűgöket tudom befolyásolni. Betegséget szítani, a hajlamot erősíteni, hogy növeljem az édes szenvedést, a fájdalmat, a kínokat. Persze egy kis sugdolózás is megy néha-napján, ha a közelembe kerül egy csinos kis fülecske. Pár apró gondolat elültetése a fejekben és lelkekben. Pár apró vágy, aminek létezéséről nem tudtak. Na meg a démoni lét adta előnyök is, amikkel több vagyok egy embernél.

Angyal, egy olyan létforma, amely magasztos létezést sugall. Amely egy olyan képet fest fel az emberek szemei előtt, akiktől megnyugvást és békességet kapnak. Ehhez pedig csak közel kell kerülniük, csak látniuk kell halovány alakjukat. Legalábbis nagyon sok helyen így vélekednek róluk. A tökéletesség mintaképei, már túlzottan is azok, akik vakon követik atyjukat. Vakon és mindenféle kérdés nélkül tesznek meg mindent, hogy továbbra is kegyben maradjanak, hogy csillogjanak, villogjanak. Bár tény, hogy mindez rendkívül jól eső dolog volt számukra. Bár sosem tudtam megérteni, hogy miért is képesek ennyire vakon követni valakit, akit sosem látnak.

Bár sok közöm hozzájuk nekem nincsen, mindössze volt jó pár eset, amikor velük volt dolgom. Rövid ideig, közben kacagás és nevetés közepette tépkedtem tollaikat. Oh azok mennyire is jó esetek voltak, amikor a félelemtől és fájdalomtól eltorzult az arcuk. Amikor olyan érzések jelentek meg, amiknek létezéséről maximum csak hallottak. Már majdnem olyan jó szórakozás volt velük játszani, mint a halandó hangyákkal. Ők egy kicsit több érzelmet tudtak megjeleníteni magukon. De a legjobb mégiscsak az, amikor az utóbbit használod fel az előbbi megbuktatására. Védőangyalok nem ritkán szeretnek bele a védencükbe. Ehhez pedig nem is kell több, mint pár jókor időzített sugallat feléjük.

Pár apró szó, egy kis utalás, jól időzített véletlenek és a kis angyal máris olyanokat érez, amiket nem kéne. S ezzel elindul azon a lejtőn, amit alaposan előkészítek számára. Közben bedobom a popcornt is a mikroba, mert anélkül nem lehet jó műsort nézni. Mert az ilyen esetek szolgáltatják a legjobbat, jobbak, mint bármelyik Hollywood-i mozi, vagy szappanopera. De természetesen nem csak hatra dőlve figyelem eme remek dolgokat, bár annak is megvan a szépsége. Sokkal jobb, élvezetesebb, ha megjelenünk és magunk végezzük be a munkánkat. Leszakítjuk a gyümölcsét és élvezzük édes zamatot. Nincs jobb látvány annál, amikor egy angyal szárnya a semmivé lesz, ahogy leég a hátáról. Az az öröm és mámor, ami akkor eltölt, nincs olyan drog, ami visszaadná. Pedig a hangyák elég sok durva szert találtak már ki.

Sajnos ezen leírhatatlan örömök egyre ritkábbak, pedig nagyon is szívesen hajtanám végre őket. Ráadásul néha még egészen népszerű is lettem ezeknek hála, ami azért ici-pici egómnak nagyon is jót tesz. Ám a galambok nem restek újabb és újabb dolgokkal szórakoztatni és ráadásul a nyakörv nálam is ott van. Bár nem túl gyakran, de azért olykor megrántják, hogy a pokolba... Az sajnos nem árt neki, így, hogy kapna sós kávét. Mindig képesek a legjobb szórakozásba belerondítani és teljesen elvenni a kedvem minden jótól. Pedig annyi a lehetőség, amit látok elsuhanni magam mellett. Annyi káoszt és szenvedést lehetne szítani. Annyit ki lehetne élvezni és kéjesen kinevetni. De eljön még az idő, amikor végig nézem a galambok tollfosztását, ebben biztos vagyok.