Marcus Donovan Killman

183 cm magas vagyok, erős, izmos, edzett, hiszen a munkám ezt követeli meg, és a környezetem is. A hajam és a szemem is barna, és mivel állítólag "kölyökképű" vagyok, nem valószínű, hogy nappali fénynél kinéznéd belőlem, hogy bármikor ronggyá verek szinte bárkit, ha úgy adódik. A fiam szerint olyan vagyok, mint Hulk, csak nem vagyok zöld, és nem vagyok zseni. Ebben pedig egyet is értek a kölyökkel. Én egy egyszerű bunyós vagyok. Emiatt gyakorta láthatóak sérülések a testemen, de semmivel sem nézek ki rosszabbul, mint egy átlagos bokszzsák, és az ellenfél általában rosszabbul fest, mint én.

Hmm... hogy milyen vagyok? Nem is tudom... döntse el magának mindenki, talán az a legegyszerűbb. Én, a tükörbe nézve, egy fickót látok, akinek olyan szabályosan el lett cseszve az élete, hogy azt még a "Nagykönyvben" sem írhatták volna meg tökéletesebben. Egy elpuskázott, szerencsétlen ürge vagyok. Akinek a tükörben két arca van. Az egyik, minden hétvégén éjjel egy erőszakos állattá válik, és addig üti az ellenfeleit, ameddig csak bírja... míg a másik arc, minden éjjel, amikor a bunyók után hazafelé tart, attól fél, hogy talán legközelebb ő lesz az, aki nem tud a saját lábán hazamenni a fiához...
Hogy ez hogyan alakult ki bennem? Hosszú élet magyarázata, kevés idő alatt, ez a valamilyen fajta kettős személyiség...
Még gyerekként elárvultam, így nevelőszülőktől kallódtam ide-oda, meg árvaházakban laktam, de mindig mindenhonnét továbbküldtek, mert én olyan dühös kölyök voltam, aki nem hagyta senkinek, hogy a közelébe férkőzzön, bizalmatlan volt, vagánykodó, merész, és általában az "erősebb marad fenn" elv követője, azaz a keményebb fiúbandákhoz húzódott, bárhová is került, ami mindig zűrbe keverte. Ilyen voltam. És ez így ment egész kamaszkoromig, amikor belekeveredtem egy nagy balhéba, egy olyan tényleg jó nagyba, ami miatt a fiatalkorúak börtönébe kerültem, és maradtam is ott a nagykorúságom betöltéséig, azaz 18 éves koromig. Akkor kiengedtek. De nem azért, mert olyan fene jól viselkedtem odabent, csak leültem az időm. A börtönben is ugyanolyan mentalitással választottam magamnak társaságot, szóval ott se fényeztem épp ki magam mások szemében.
Nem sokkal azután, hogy kikerültem a fiatalkorúak dutyijából, egy kocsmában megismerkedtem egy pasassal, miután szarrá vertem egy másikat, aki belém kötött. Akkor jött ez a másik ember, aki gyors pénzszerzési lehetőséget villantott meg a számomra, látva, hogy vannak adottságaim a "munka" elvégzéséhez. Szóval, mesélt nekem arról, hogy az ő főnöke fogadásos bunyókat rendez minden hétvégén, mindig privát helyen, privát vendégeknek, jó kis pénzes vendégeknek, akik fogadhatnak a bunyósokra, és lehet kaszálni, többek közt a bunyósnak is, ha jól csinálja, amit kell. És én belementem, elfogadtam a melót, hogy pénzért bunyózzak, na persze, illegális bunyókon, dehát... mondtam, mindig a rossz társaságokat szúrtam ki, és a lehető legrosszabbakhoz társultam be, általában ezért járok pórul, de sose tanulok belőle, mind hiába...
Na, hát egy jó ideje csináltam már ezt, és egész jó voltam benne, rengetegszer nyertem meg a meccseim, a közönség rajongott értem, és mivel pénzt hoztam a konyhára, a főnökeim is bírtak. És a nőknél sem voltam utolsó a listán. Nem volt állandó partnerem, de a bunyók után gyakorta vittem el lányokat a lakásomra, pénzes apucik leánykáit, meg hasonlókat, akik a rendezvényeken megfordultak, néha bunyós csajokat is, stb. Ám, aztán az egyik ilyen hölgyeményre, úgy alakult, hogy... mélyebb, vagy... ha úgy tetszik, "maradandóbb" benyomást tettem, mint a többire azelőtt, vagy azután. Így, körül-belül 9 hónappal később, egy telefonhívás ébresztett, egy hosszú este után, mely által be lettem rángatva egy közeli kórházba, ahol pedig, egy méretre szabott, és igen drága öltönybe öltözött, mogorva képű, idősebb férfi, a kezeimbe nyomott egy kisbabát, azzal a magyarázattal, hogy az ő lánya hozta a világra, néhány órája, aztán meghalt, s mivel ő és a családja nem tartanak igényt egy fattyúra, akit egy semmi nevű bunyós hozott össze nekik, így a gyerek az enyém, kezdjek vele amit akarok.
Mondanom sem kell, rendes fószer volt az ürge. A lánya még a várandósság időszakában vallotta be az apjának, hogy mikor, és kivel hozta össze a babát, innen tudták, kit kell keresni. A lány eredetileg megtartotta volna a kis srácot, de a halála után a családja nem vállalta, tehát maradt az apuci, azaz én, aki, bár.... hát, nem épp a legideálisabb jelölt volt az apaságra, de lévén, hogy én volnék a vér szerinti apa, és más rokon nincs, akinek kéne, szóval... vagy én, vagy a gondozóotthon, így úgy álltunk, hogy én nyertem, ha vállalom a csöppséget...
És bumm, életemben először, elég erősen és sokkolóan találtam magam szemben, a tetteim valódi következményeivel, így első sokkos pillanatomban azt találtam mondani, hogy vállalom a csecsemőt, eztán tehát ott álltam egy gyerekkel, egyedülállón, úgy, hogy abból éltem, hogy hetente egyszer-kétszer szarrá verettem magam, vagy szétvertem másokat, attól függően, épp mit rendeltek tőlem a főnökeim. Úgyhogy... az életemnek ebben a pillanatában, kettévált bizonyos napjaimnak a menetformája, és a viselkedésmódom is, ha úgy tetszik. Minden hétvégén este a kemény bunyós, a vadember, a megzabolázhatatlan kemény legény vagyok, aztán... ha hazaérek, jön a váltás, és átvedlek a gondos apuciba, aki igyekszik legjobb tudása szerint, valahogy ellavírozni az apaság viharos tengerén, anélkül, hogy elsüllyedne és megfulladna.
És persze, igyekszek mindezt úgy összehozni, hogy egyik életem se zavarjon bele a másikba... a bunyós az apába, és az apa a bunyósba... mert ha netán balul sül el valami a melóban, akkor, vagy egy dühös ellenfél, vagy egy elégedetlen fogadó akár kárt is tehet a fiamban, vagy abban, hogy én lássam őt felnőni, plusz, közben bármikor adódhat úgy is, hogy simán csak munka közben súlyosan megsérülök, és akkor ugyancsak gondban volnék. Apaként ezek a legnagyobb félelmeim... de amikor elmegyek dolgozni, nem lehetek apa... nem félhetek semmitől... mert ha megérzi az ellenfél a félelmemet, akkor végem... És ugyanígy, ha otthon vagyok a fiammal, és apának kell lennem... akkor nem akarom, hogy Teo azt érezze rajtam, aminek lennem kell, amikor dolgozom... nem akarom, hogy féljen tőlem, ahogy arra sem akarom nevelni, hogy bántson másokat a megélhetésért. Én ezt teszem, de neki ennél jobb életet akarok!
Szóval... ilyen vagyok... két külön lény... hétvégente, éjjel az egyik, nappal pedig a másik, hét közben csak egy apa, de hétvégén éjjel már egy állat... Egy viharos tengeren imbolygó, igencsak ingatag csónak vagyok, és nem tudhatom, mikor, vagy mi által, de bármikor elbillenhetek, egyik vagy másik irányba, bármikor átüthet egyik életem a másikba. Zavart, zavaros, ütött-kopott lény vagyok... Én annak látom magam... Hogy egy külső szemlélő mit lát... azt nem tudhatom, sajnos a gondolatolvasás kimaradt a repertoáromból. Sajna... De... ezt ellensúlyozza tán a kitartásom. Kitartó vagyok a harcban. A harcot sosem adom fel, vagyis... soha, csak akkor, ha jól megfizetik. De magamtól soha. Az életet néha igen, de a harcot nem.

Nagyot ütök, és sokat bírok.

Ahogy kiléptem a hátsóajtón, a sikátorban megcsapott az éjszaka hűvös levegője. Összedörzsöltem a két tenyerem, de fel is szisszentem az ösztönös mozdulatra. Kissé megrázogattam jobbomat, hogy elmulasszam a kellemetlen érzést, mikor a fájdalom a csontomba nyilallt, ám a dolog nem változott, így hagytam inkább, és a kabátom zsebébe süllyesztettem a kezeimet, így indultam neki a főutca felé. Mentemben elhaladtam egy sötét árnyék előtt, mely az egyik szomszédos épület falánál magasodott. Fejmagasságban füst szállt fel az ég felé az árnyék kapucnija alól, amit a fejére húzott. A füst az árny szájából szivárgott ki, az izzó cigarettacsikk mellett, amit szívott éppen.
- Borogasd be a kezed, Killman, nehogy ne tudd holnap használni! - szólt oda nekem emelt hangon, mikor eléje értem, és elvonultam előtte. Nem álltam meg, csak biccentettem felé, és mentem tovább a dolgomra. Nem érdekelt már mára az itteni népség, nem akartam mást, csak hazaérni, bezárni magam mögött az ajtót, és a küszöbön kívül hagyni ezt a sok mocskot, amit itt állandóan magamon viselek, átvitt értelemben és szó szerint is.
Pont annyira volt késő már, hogy akik eddig a szórakozóhelyeken tébláboltak, vagy a kocsmákban, illetve egyéb helyeken, most az utcán mászkáljanak, ki részegen, azt sem tudva, merre vannak arccal előre, ki meg céltudatosan hazafelé menet, mint például én is. De a valódi különbség igazából inkább csak annyi volt, hogy én, és az a néhány kivétel még velem együtt, akik az én kasztom voltak, mi nem a mulatozásból, hanem a munkából indultunk haza.
Kikerültem egy csövest, aki a járdán feküdt, és kikerültem egy másik fickót is, aki szemből érkezett, kapucnival a fején, bicegve, mégis sietősen, akiről nem úgy tűnt, hogy figyeli merre megy és kikerülné az útakadályt, jelen esetben engem. Nem is foglalkoztam volna vele, nem is néztem nagyon rá, mégis rögtön kapcsoltam, amikor egy lépéssel részben mögém érve, az alak mozdult, egyik keze a hajamba mart, a másik egy bicska pengéjét nyomta a torkomnak.
- Nem jó ötlet! - sziszegtem neki, miközben azonnal a karjához és a vállához kaptam kezeimmel. Hiába a fájdalom ismét, most nem adtam hangot neki, és nem is érdekelt, más volt a szitu, az adrenalin áldásos ereje ismét ott dobolt bennem.
- Sok pénzt vesztettem ma miattad, te kis szarházi... - vinnyogta bele a fülembe hátulról a marhája, közben kicsit jobban tépve a hajamba. Válaszul összeszorítottam a szám, hogy ne kérdezzem meg, milyen állattal párosult az anyukája, hogy abból ekkora marha szülessen. Helyette erősebbre vettem a fogást a fickón, és egyetlen rántással átlendítettem magamon jobbról, és a földre teperve nekinyomtam azt a retkes fejét a járdakőnek. Egyik kezem a torkára szorult, a másik a kést tartó kezét szorította le, míg térdemmel csöppet sem kíméletes módon a bordái közé térdeltem, remélve, hogy az érzés emlékezteti majd egy ideig arra, hogy ez mennyire nem volt okos húzás. De ha ez mégsem, hát talán az, amit hozzá hajolva a képébe morogtam.
- Mondtam, vagy nem mondtam, hogy ez nem jó ötlet? - Olyan erővel szorítottam a kezét, hogy kiesett belőle a fegyvere, s fémes kis koppanással végezte a földön. - Nagyon ajánlom, öcsém, hogy ne próbáld meg még egyszer, és takarodj el a környékemről is, mert még egy hasonló húzás, és kidekorálom veled a sikátort! Elég világos voltam, vagy mondjam más nyelven? Ha ennyire figyeltél ma este, akkor tudhatod, hogy nem köszönöd meg, ha az ellenfelem akarsz lenni, úgyhogy akadj le rólam, még amíg ilyen szépen mondom! - Rántottam rajta még egyet a torkánál fogva, hogy biztos világos legyek, s miután egy pár másodpercig mélyen a szemeibe bámultam, visszalöktem, neki a kőnek, hogy csak úgy nyekkent.
Nem felelt, nem is kelt fel, de nem is moccant meg, mikor én leemeltem a lábam a melléről, és felkelve leporoltam a ruhám. Bámult rám, a fejéről lecsúszott a kapucni. Láttam a szemeit, és láttam, hogy világosan érti a marhája, mennyire is volna elhibázott döntés, ha nekem jönne.
- Elloptátok minden pénzem... hogy a fenébe fizetem ki a lakbért, kiraknak a családdal együtt! - könyökölt fel a földön, és kezdett nekem elkeseredetten rinyálni. Ismét a zsebembe nyúltam, de ezúttal a cigis dobozom és az öngyújtóm húztam elő. A számba véve egy szálat, meggyújtottam, és mélyet szívtam belőle, a dobozt visszadugtam a zsebembe, és egy újabb, mély szívás után, némi kis hamut pöcköltem a fekvő ürge fejére, mire felhördülve kapta odébb magát, és szinte pattant, mint a gumilabda, annyira igyekezett talpra állni.
- Tojom le, hogy milyen nyavalyád van, más is fizet számlákat, valamiből nekem is kell, és... - megvontam a vállam, s újabbat szívtam -, mellesleg, lopott a franc tőled, te gyökér. Ha akkora barom voltál, hogy feltetted minden pénzed egy ilyen helyen, magadra vess, ne rám. Érdekel is engem a bajod, van ennél jobb dolgom is.
Nem foglalkozva a körénk verődött járókelőkkel, áttörtem két kis csitri közt, akik a kinézetük alapján egy klubból jöhettek ki nem túl rég, és folytattam az utam, amit már az előbb megkezdtem. A szerencsétlen pojáca pedig saját szerencséjére nem jött megint utánam, mert másodjára már nem lettem volna vele olyan kedves és kíméletes. Vesztes idióták, rühellem az ilyet... Ha már akkora ökör, hogy minden zsetonját felteszi egy fogadásra, legalább akkor lenne annyi esze, hogy aztán nem megy oda pattogni egy olyan illetőhöz, aki nemrég még az orra előtt vert 8 napon túl gyógyulóra egy másik ipsét. És nem mellesleg, legközelebb lehetne annyi esze, hogy nem fogad vakon. Amatőr.
De ennyi volt, leráztam, és lezártam az ügyet, így mentem tovább, és mire elértem a buszom, már nem is emlékeztem az ürgére, totál máshol járt az eszem, egész pontosan a suskán, ami a zsebemben lapult, és amit ma este kaszáltam.
Amikor beléptem végre az otthonom ajtaján, és kattanva zárult a zár a hátam mögött, megkönnyebbült és megpihent nyugalommal dőltem neki az ajtó lapjának, lehunyva a szemeimet egy percre. Mindent, ami nem itthonra való, kizártam a lakás küszöbén kívülre, kiűztem, vagy... legalábbis igazán igyekeztem kiűzni mindent, ami nemkívánatos volt idehaza.
Csak akkor löktem el magam a bejárattól, mikor ez már nagyjából sikerült. Lerúgtam a bakancsom, és a cipős szekrényre dobtam, a zsebemből kitúrtam a kulcsaim, két pénzköteget, melyeket szépen összehajtva gumival fogtak össze, meg pár papírfecnit amiken időpontok és összegek szerepeltek, ezeket leszórtam a szekrény feletti polcra, és levéve felakasztottam a kabátom a fogasra. Fogtam az egyik pénzköteget, és letekerve róla a gumit, leszámoltam belőle egy megfelelő összeget, amit a nadrágzsebembe dugtam, a többit pedig összefogva a nappaliba vittem, aztán elraktam a szokott helyére. Mikor ez is megvolt, végignéztem magamon még egyszer. A kezem lehet csak árulkodó így jelenleg, hogy hol is jártam és mit csináltam, de az most mindegy, majd foglalkozom azzal később, úgysem hiszem hogy most az lenne majd az érdekes. Így nem cécózva tovább, elindultam, átvágva a nappalin, a végében induló folyosón keresztül, elhaladva a saját szobám, és a fürdő ajtaja előtt, majd megálltam az utolsó ajtó előtt, ami résnyire nyitva volt, és belökve azt, beléptem a gyéren megvilágított gyerekszobába. Csak egy éjjeli lámpa égett az egyik kis szekrényke tetején, egy műanyag pohár és pár kis színes kütyü mellett. Közben teljes csend honolt a helyiségben, csak Teo egyenletes szuszogása csapott zajt, és... Heaven.
Heaven a szomszédban lakott. Eredetileg az ő nagymamája volt az én... ügyeletes támaszom a bajban. Miután hozzám került Teo, meg kellett oldanom, hogy valaki vigyázzon rá, amikor én dolgozni voltam, vagy... gondját viselje neki, ha én valami miatt épp nem voltam erre igazán alkalmas/képes. Ez volt ő... és amikor ő kicsit beteg lett, és... az unokája, Heaven hozzá költözött az otthoni zűrök végett, akkor Heaven is. Ők ketten... hát... nem is tudom, hogy pontosan mik voltak nekem, így ennyi idő után már, de... azt hiszem, fontosak voltak nekem. Ritkán találkoztam olyan emberekkel az életem során, akik önzetlenül segítettek másokon, és ők... mégis segítettek nekem. Nélkülük, fogalmam sincs, hogyan boldogultam volna a gyerekkel. És ennek már két éve... furán hangozhat, de ez átkozottul hosszú idő volt... Fura is, hogy ennyi ideig kihúztuk, és még nem csesztem el a kis kölyköt... de... azt hiszem, csak azért nem, mert ők ketten mellettünk állnak. Szerintem nélkülük már nagyon nem volnánk rendben. Valamit biztosan elcsesztem volna. Persze, sosem késő, bármikor megtehetem, hiszen... az a szokásom... mindig megoldom, hogy kigáncsoljam saját magam. Pedig most annyira nagyon nem kéne... Teo miatt nem, és... És hát, bevallom, azt sem szeretném, hogy Heaven és a nagymamája csalódjanak bennem.
Elvigyorodtam, ahogy a szobába lépve megláttam Heavent. Fura, de mindig vigyoroghatnékom lesz, ha meglátom... Főleg, amikor kicsit úgy néz ki, mint egy csipás, kócos kismacska... mert elaludt a gyerek mellett, esti mese közben.
- Szia. Hazaértem - mondtam halkan, mintha nem volna amúgy tök egyértelmű, hogy hazaértem. - Hazamész, vagy... van kedved itt aludni? - néztem aztán rá kérdőn, és közben igyekeztem leplezni, hogy én annak örülnék jobban, ha itt maradna éjszakára. Igen, nyilván nyálasan, és furán hangzik, de... örültem volna, ha ma éjjel velem alszik...