Daisy L. Johnson

Nem nevezném magamat egy feltűnő jelenségnek, kifejezetten átlagosnak vagyok mondható... sőt talán kicsit az átlagos alatt vagyok mondjuk eggyel. Barna hajam van, mint kb. az emberek nagyobb százalékának, ezt általában kiengedve szoktam hagyni, kivéve persze mikor dolgozok, akkor általánosságban összekötve hordom. Sokkal praktikusabb így, mivel a gyerkőcök előszeretettel tépik ki a kibontott hajamat a mini mancsaikkal. Bébiszitter vagyok, így hát az öltözködésem se a legcsinosabb. Persze azért igyekszem, de nem a legszebb ruháim vannak rajtam a hétköznapokba mikor dolgozom. Ilyen ez a munka, nem feltétlen arról szól hogy úgy öltözzek fel mint egy szupermodell, de ettől függetlenül sose cserélném el más munkára.
Azért hosszú barna hajamhoz társul egy kék szempár, amire talán merem is azt mondani, hogy azokra büszke vagyok, az arcomon lévő szeplőket már kevésbé kedvelem, de mások viszont azt mondták, hogy ez tesz kicsit különlegesebbé. Még nem tudtam eldönteni, hogy ez tényleg így van, vagy csak azért mondta ezt a legjobb barátnőm mert egyszer nagyon magam alatt voltam!

Alapvetően egy kedves embernek tartom magam. Türelmesnek mindenképp vagyok viszont, de hát erre szükségem is van a munkám során. Nagyon ritkán van az, hogy egy gyerek viselkedése miatt tépni tudnám a hajamat. Volt rá eset talán egyszer, de az esetek 99,99%-ban nagyon is jól kiszoktam jönni azokkal a gyerekekkel akikre vigyázok. Talán ez egy jó tulajdonságom, hogy nagyon jól kijövök a kisgyerekekkel, sose kellett igazán megerőltetnem magamat azzal kapcsolatban, hogy megszeressen egy kisgyerek... határozottan úgy tűnik, hogy egy-két kivételt leszámítva hamar megszeretnek, innentől kezdve pedig azzal sincs gond, hogy esetlegesen nem hallgatnának rám. Imádom a gyerekeket, úgy érzem erre születtem, hogy gyerekekkel foglalkozzak, egy percig se gondoltam másra, mikor pálya választás előtt álltam. Persze a szüleim ezt nagyon nem szerették volna, mondván van annyira jó fejem, hogy ennél sokkal többre vigyem, de persze sosem hallgattam rájuk, de ezt nem is nagyon bánom igazából. Gondoskodó vagyok, és szerény, de naivnak aligha mondanám magam. Kicsit forrófejű vagyok, ami talán hibám, de ez sose a gyerekekkel szembe jön ki rajtam. Inkább a szülőkkel szemben csattanok fel gondolkodás nélkül, de ez is ritkán fordul elő főleg mivel megszeretném tartani az állásom!

Egy napfényes napon születtem itt Los Angelesbe 22 évvel ezelőtt, viszont nem olyan sokáig élvezhettem az itteni napsütést! A szüleim elég sokat utaztak az országok között, szóval alig egy év ittlét után beköltöztünk egy kis Londoni lakásba, csak mi hárman. Csak gondoljatok bele! A napsütéses Los Angelesből a hideg, és esős Londonban kikötni semmiképp se volt pozitív dolog! De hát nem volt mit tenni, szüleimet ide kötötte a munka, én pedig gyermek éveimet itt tölthettem. Nem sok emlékem maradt meg ebből az időszakból, csak talán annyi hogy utáltam bölcsibe, majd óvodába járni már csak azért is mert reggeltől estig ott voltam, és hiába szerettem volna szüleimmel lenni, és velük játszani, ők nagyon sokat dolgoztak, és mikor este eljöhetett volna a játék ideje velük, már én voltam az aki fáradt volt, és inkább raktak ágyba. És így ismétlődtek a napok míg aztán suliba nem kerültem. Egyre kevésbé igényeltem a társaságukat, egyedül éreztem magam, és haragudtam rájuk, hogy a munka mindig fontosabb volt mint a saját gyerekük! Mondhatni beletörődtem az idők során, és kezdtem el magamról gondoskodni ahogy felső osztályos lettem. Nem vártam rájuk este a vacsora asztalnál sírva, vagy kértem meg őket, hogy segítsenek a házi feladat megírásában... egyszerűen csak elengedtem őket. Engem tulajdonképpen az óvónők, és a tanáraim neveltek fel, nem a szüleim! Ami szomorú, és gyerek fejjel eszméletlen módon haragudtam is, de így felnőtt fejjel csak azért történt mindez így, mert megakartak nekem mindent adni. Mert mindenem megvolt, tényleg... kivéve persze a legfontosabbat, és az a szeretet volt, és a gondoskodás.
Talán ezért is döntöttem úgy, hogy én is gyerekekkel szeretnék foglalkozni. A szeretet, és gondoskodás amit én nem kaptam meg, és így én se tudtam senkinek szeretetet adni, így ezek a kis csöppségek azok akiknek viszont adhatok. Rajtuk vezetem le azt a töménytelen mennyiséget ami felgyülemlett bennem az évek során, továbbá szeretném, ha éreznék, hogy rám számíthatnak, ha éppen a szüleik nincsenek ott. Ne legyen tévedés, nem akarom a szüleiket helyettesíteni, sajnos ebből volt is félreértésem egy családnál, egyszerűen csak nem akarom, hogy ők is átéljék azt amit én anno átéltem gyerekként!
Teltek az esős évek Londonba, én pedig utáltam itt élni! Alig vártam, hogy kiszabaduljak innen, nem volt titkolt szándékom, hogy amint tehetem elköltözök innen jó messzire. Nem a szüleim elől menekültem, egyszerűen csak nem éreztem itt jól magam! Tanulás mellett aztán folyamatosan dolgoztam, és azon voltam, hogy minél több pénzt rakjak félre a nagy útra!
A szüleimmel az utolsó utáni pillanatban közöltem, hogy mik is a terveim! Már a bőröndjeim is összevoltak csomagolva, és a repülőjegyem is megvolt, ami egyenesen visszavitt oda ahol születtem, Los Angelesbe! Persze ők kiverték a balhét, ellenkeztek, de esélyük se volt. Ha eddig nem foglalkoztak azzal, hogy mi van velem, hát ezután se érdekelje őket. Nem fájt az elszakadás tőlük, sőt megkönnyebbültem végül mikor felültem a repülőre, hiába mondták azt, hogy akkor innentől kezdve megszűntem létezni a számukra.
Los Angelesbe nem várt semmi, csak az ismeretlen, és eszméletlen mód örültem ennek! Izgalmas volt, és úgy éreztem enyém a világ. Persze aztán jöttek a nehézségek, hol fogok lakni, és társai de végül béreltem egy kis szobát a megspórolt pénzemből, és innentől kezdve nem volt más dolgom mint munkát találni. Az újsághirdetésben bukkantam rá egy bébiszitter állásra, amire rögtön jelentkeztem, és szerencsémre fel is vettek. Rájöttem, hogy szeretem ezt csinálni, szóval nem volt kérdés, hogy ebben a "szakmában" szeretnék maradni.
Azóta már eltelt pár év, több családot is megjártam a munkám miatt, egyre jobb is voltam benne, könnyen kezeltem a kis lurkókat, barátaim is lettek az idők során, viszont jelenlegi állás szerint a legjobb barátnőm kanapéján alszom! Az előző család akinél dolgoztam kirúgott... ott laktam náluk már majdnem egy éve, és 24 órában vigyáztam a gyerekekre. Minden a legnagyobb rendben ment egészen addig míg a feleség elkezdett rám féltékenykedni, úgy gondolta a férje velem csalja meg, és a gyerekeit is elakarom tőle venni. De ilyenről szó sem volt! Komoly viták, és sírás után viszont kirúgott, nem hallgatott rám, nem engedte, hogy megmagyarázzam. A cuccaimat kidobta a teraszon, és azonnal kirúgott, én pedig itt maradtam lakhatás, és munka nélkül, így nem volt már választásom mint a barátnőmhöz költözni, míg nem találok mást! Márpedig sürgősen új munka után kell néznem, mert különben mehetek vissza az esős Londonba a szüleimhez, akik úgyis azzal fogják kezdeni, hogy ők ezt megmondták előre!