Derek Theseus Bliczart

A görög istenek megvannak, ugye? Képzeld el az egyik pofásabbikat, csokival óvatosan, vékonyan bekenve, és kész is vagyunk.
Fél-orosz létemre nem vagyok fehér bőrű. Inkább kellemesen napbarnítottnak nevezném magamat, hála a spanyol gyökereimnek. 188 cm magas vagyok, erős, sportos alkat, kockás hassal, göndör, barna hajjal, és barna szemekkel. Általában kisebb szakállal vagy borostával dolgozom, de máskor meg megszabadulok arcszőrzetemtől egészen, ha úgy kívánja a megbízás, vagy épp ellenkezőleg, ha kell, ráerősítek. Bár a hajam általában kissé hosszabb és göndör, de ugyancsak a munka kedvéért könnyedén megeshet, hogy egyenes és akár rövidebb hajjal is feltűnhessek.

Tessenek maguk elé képzelni egy kb... 15-16 éves, életképtelen, rumlis tinédzsert. Megvan? Kb. ugyanaz vagyok én is. Pénzből remekül boldogulok, de ha nekem kell valamit megcsinálni, az már bajosabb... Ha jön a takarítónő, akkor van rend a "szobámban", és ha házhoz hozzák a kaját, nem halok éhen... A mikróval még elvagyok, de mindenki sokkal jobban jár, ha nem is próbálok meg a tűzhelyhez nyúlni.
Szeretek viszont úszni, enni, aludni, szörfözni, gördeszkázni, szeretem a zenét, énekelni is szeretek, bár nem tudok. Állatbarát vagyok, és gyerekbarát, jobban kijövök a nőkkel, mint a férfiakkal, szeretek utazni, vicceket mesélni, és nevetni, szeretek sziklát mászni, szeretek nassolni, és egész nap a tengerparton lenni. Illetve, gyűjtögető vagyok, bárhová megyek, hozok valami szuvenírt magammal. Kedves ember vagyok, és vidám, gondoskodó, szétszórt, gyerekes, kicsit naiv, mégis kicsit túlaggódó. Ha munka van, alapos vagyok és megbízható, de ha tanulni kell, akkor viszont sokszor lusta és nyűgös leszek.  

Képes vagyok órákon keresztül egy adott testhelyzetben maradni, rezzenéstelen arccal. Bármelyik görög szobrot lepipálom ezen a téren. Na, ezt csinálja utánam valaki.

Név: Derek Theseus Bliczart
Kor: 22 év
Születési hely: Oroszország, Moszkva
Születési idő: 1996. december 14.
Születési név: Nicolai Zharkov

*

A nevem Derek. Én adtam magamnak ezt a nevet, azután, hogy kiszabadultam a fogságomból. A régire nem emlékeztem, azt pedig, ahogy OTT szólítottak, nem akartam használni. Szóval újat adtam magamnak. Ezt a nevet először a tévében hallottam. Megtetszett. Hát... ez lettem én. Derek.
A történetem épp olyan, mint egy rémálom. Sötéten indul, sötéten zajlik, és hirtelen jött világossággal zárul.
18 évesen, amikor már túl idős voltam, és nem láttak bennem hasznot a fogva tartóim, megpróbáltak megölni. Kivittek egy elhagyatott, régi üzem területére, ahol azt tervezték, hogy majd fejbe lőnek, és otthagynak a kóbor állatoknak és a rágcsálóknak. Azért élek még, mert a szerencse aznap éjjel mellettem állt. Vagyis... egész pontosan, egy kóbor állat volt, aki mellettem állt. Egy kutya. (Később Debbynek neveztem el. Hogy miért? Nem tudom, csak tetszett.) Nem tudom honnét keveredett oda, vagy miért, még csak azt sem tudom, mit láthatott meg bennem, amiért úgy döntött, segít rajtam... csak... csak azt tudom, hogy amikor már a pisztoly csövét a tarkómhoz illesztették, hirtelen egy lökésre és egy kiáltásra lettem figyelmes.
A pasast, aki kivitt engem arra a helyre, hátrapillantva a földön találtam, a porban fetrengett, miközben rajta egy kutya volt, későbbi legjobb barátom, aki a férfi alkarját kapta el, és erősen szorítva azt, annál fogva rángatta. A pisztoly kiesett az ujjai közül, és szabad kezét ökölbe szorítva, a kutya hátát csapkodta, próbálva elérni, hogy eressze őt el. De ettől a jószág csak még erőszakosabb lett, még erősebben szorította és rángatta.
Őszinte leszek, halálra rémültem. A fegyver ott hevert az orrom előtt, és bármikor felkaphattam volna, és lelőhettem volna a férfit... a férfit, aki egyike volt azoknak, akik miatt szörnyű dolgokon mentem keresztül, de... de mikor már épp meggyőztem volna magam, hogy megtehetem... hogy senki nem hibáztatna érte, hogy megtettem, ekkor meghallottam a nyüszítő vinnyogást... A férfi eltalált egy érzékeny pontot a kutyán, vagy nem is tudom... talán csak ekkorra sikerült jó erősen ütnie, mert szerencsétlen állatot ekkor a földre lökte, és felugorva már arra készült, hogy belerúgjon...
De nem hagytam.
Nem emlékszem pontosan, hogyan szántam el magam, csak azon kaptam magam, hogy vetődöm, és hirtelenjében a földre sodrom az alakot, majd amikor arra készültem, hogy lendítsem a kezem és megüssem, leüssem, akkor láttam meg, hogy nincs is eszméleténél már... Nem tudom, talán beverte a fejét, ahogy estünk, de a lényeg az volt, hogy nem mozdult...
A kezeimre néztem, mind a kettő reszketett, mintha ráznának. A férfi csípőjén ültem, és remegve, lefagyva bámultam a saját poros, reszkető kezeimet... Ki tudja meddig ültem volna így ott, ha nem érzem meg, hogy valami nedves böki meg meztelen felkaromat... Megborzongtam, és oldalra pislogtam. Megláttam a kutyát... Szemeiből fájdalmat olvastam ki, ahogy egyik elülső lábát a magasba emelte. És a tekintetében valahogy... önmagamat láttam. Rájöttem, ő is épp annyira egyedül van, mint én...
Erőt gyűjtöttem, felálltam, és megsimítottam Debby fejét. Nem kellett hívnom, magától követett, ahogy elindultam. Fogalmam sem volt, hová, merre indulok, csak azt tudtam, hogy el akarok tűnni onnét...
És csak mentem, és mentem, míg ki nem értem egy főbb útvonalra, és aztán sem álltam meg, csak... mentem... és mentem...
Később egy doki azt magyarázta, hogy sokkot kaptam... Hát, lehet, homályos az egész, zavaros... Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy valaki elém áll, megfogja a vállam... Láttam egy arcot, egy férfiét, ami a szemem elé úszott... az alak beszélt, de... mintha csak víz alól szólt volna... értettem mit mond, de ahogy válaszolni akartam, nem... nem ment.
Aztán ültem egy kocsiban. Debby feje az ölemben volt. Éreztem a szőrét a karomon, és a teste melegét. A kocsi mennyezetén kis lámpa világított, az első ülések és a hátsó között rács volt... fekete rács... Kis időbe telt, míg felfogtam, hogy azt bámulom, miközben egy férfi a túloldalról beszélt hozzám, kérdezgetett... a nevemet akarta tudni...
Végül kiböktem, hogy nem tudom a nevemet. Azt mondtam, nem emlékszem rá. A férfi erre megkérdezte, hogy hol lakom. Azt feleltem, hogy már sehol. Megkérdezte, miért egy szál trikóban mászkálok éjjel, mikor meg lehet kint fagyni. Azt feleltem, hogy nem fázok. Ő erre megkérdezte, hogy lett véres a kezem, és a trikó, amit viselek. Ekkor néztem le magamra. A kezemre, mellyel az ölemben fekvő kutya fejét simogattam. Tényleg véres volt. Megnéztem a felsőmet, és az is az volt... De én észre sem vettem, sőt... őszintén... nem emlékeztem, mikor lett olyan, hiszen arra sem emlékeztem, hogy bármelyikünk is vérzett volna, akár a támadóm, akár én, akár Debby... Nem emlékeztem, honnét a vér...
Ezután megint zavarosak a képek, nem tudom hogyan, de végül elvezettem őket oda, ahonnan indultam, vagyis, az elhagyatott üzem udvarára, ahol az eszméletlen férfit hagytuk Debbyvel. Közben észrevettem, hogy a zsaru, aki beszélt hozzám, nem egyedül volt, volt vele egy nő is... egy másik zsaru.
A helyszínen... már nem volt ott a férfi... de ott, ahol előtte feküdt, volt egy kis vér... meg valami régi vasbigyó, kiállt a betonból... nem tudom, hogy mi lehetett régen, rozsdás volt, törött, véres... és hiába kérdezgették tőlem, hogy mi történt itt, én nem tudtam elmondani...
Csak Debby testmelegére emlékszem ezután, és a vérre a kezemen... ezek kötötték le a figyelmem.
Nem tudom, mennyi idővel később lehettünk, amikor egy cellában ébredtem, arra, hogy valaki szólongat. Már tisztább volt a fejem, és Debby eltűnt mellőlem... A korábbi férfi, a rendőr állt a rács túloldalán, hívott, hogy menjek vele. Bilincset tett a kezemre, ami rossz emlékeket idézett bennem, s megborzongtam, amikor megfogta a felkarom, hogy kihúzzon a cellából, és magával vigyen egy kihallgatószobába...
Ahogy leültünk egy asztal két oldalára, szemben egymással, miután levette rólam a bilincset, egy mappát tett le elém, és abból fényképek kerültek elő. Arról a helyről, ahol voltunk, az üzemudvarról... a vérről a földön, a dulakodásnyomokról, meg volt kép rólam, Debbyről, a véres ruhámról, a kezemről...
A rendőr azt mondta, még mindig nem tudják a nevemet, nincs az ujjlenyomatom és a DNS-em a rendszerben, nincsenek nálam papírok, nem vagyok eltűnt személy, se körözött, mintha nem is léteznék...
Megkérdezte, mi történt azon a helyen? Megkérdezte, megöltem-e ott valakit? Megkérdezte, ki volt az, akivel dulakodtam? Megkérdezte, én vittem-e oda az illetőt, vagy ő engem?
De nem mondtam semmit. Egy hangot sem.
A férfi vagy húsz percig faggatózott, végül összecsukta a mappát, és ujjait egymásba fonva, karjára támaszkodva dőlt előre. Ő közeledni akart, én erre hátrébb dőltem a székemen. Én nem akartam, hogy közeledjen hozzám bárki is.
- Segíts, hogy segíthessek. - Ezt mondta nekem, mire ránéztem. Hitetlenkedve lestem őt. Elképzelni sem tudtam, hogyan akar nekem segíteni... és miért...?
Erre azt mondta, nem hiszi, hogy megöltem ott bárkit is, vagy ha mégis, neki úgy tűnik, önvédelem volt. Mert nem úgy festek, mint egy hidegvérű gyilkos. Azt mondta, ő úgy látja, valamiért az a valaki fogott engem, elvitt arra az elhagyatott helyre, és akart ott tőlem vagy velem valamit, de én megvédtem magam, és mikor rájöttem mi történt, sokkot kaptam, és elkóboroltam a helyszínről, aztán... így találtak rám, sokkos állapotban.
- Csak a kutya szerepét nem értem - tette hozzá. - Ki visz kutyát egy bűntény helyszínére?
Lesütöttem a szemem, aztán újra felnéztem rá. Erre megkérdezte, érdekel-e engem a kutya sorsa? Erre igennel feleltem, mire ő azt mondta nekem, hogy akkor kezdjek el mesélni. Azt mondta, a kutya fogain is találtak nyomokat, amikben a DNS megegyezik a vér gazdájáéval, szóval, ha nem kezdek mesélni, a végén még az is eszébe juthat valakinek, hogy én voltam a tettes, és a kutya a gyilkos fegyver, és akkor engem lecsuknak, őt meg elaltatják.
Erre azt válaszoltam, hogy néha jobb, ha az ember átalussza a dolgokat. De ő azt mondta erre, hogy nem jobb, ha ez az álom örökké tart, miközben az a valaki élhetett is volna.
Végül engedtem magam meggyőzni... és mesélni kezdtem.
Elmeséltem, hogy amennyire emlékszem, tíz éves forma lehettem, mikor elhoztak Oroszországból. Ott születtem, Moszkvában. Apám orosz volt, anyám pedig spanyol származású. Anyám kiskoromban meghalt. Apám egyedül nevelt. Rosszul éltünk... nagyon is. Apám folyton ivott és kártyázott... és vert, mint a répát, erre jól emlékeztem. Aztán egy nap, jött két férfi. Nem tudom, pontosan hogy történt, én kinn voltam az udvaron, a ház előtt, ők bementek, apám bent volt, aztán kijöttek azok ketten, és magukkal vittek. Betuszkoltak egy fekete kocsiba, és többé nem láttam az otthonom, sem az apámat. Elkábíthattak, mert egy szúrást éreztem a nyakamon, aztán semmi, se kép, se hang... mire legközelebb magamhoz tértem, már Amerikában voltam. Nem tudom, hogyan, milyen úton-módon kerültem ide, és nem tudom, hogy hozták ezt össze, hogy apámnak ebben pontosan milyen szerepe volt, vagy épp nem volt... Ha róla kérdeztem később, csak annyit mondtak, felejtsem el, messze van.
Egy idegen, sötét, ijesztő házba kerültem... több másik fiú közé, akik közt voltak idősebbek és fiatalabbak is, voltak szintén oroszok, de sok más helyről származók is akadtak. Egy ideig ott voltunk. Be voltunk zárva, egy nő és két férfi őrzött bennünket, a férfiaknál fegyver volt. Pisztoly... Sokkoló pisztoly. Nem igazi. Sokszor néztem azokat az eszközöket... tervezgettem, hogyan nyúlhatnék le egyet, és... mikor a férfiak használták némelyikünkön, elképzeltem, hogyan adnám vissza nekik.
Gyerek voltam, először fel sem fogtam, mekkora szarban vagyok. Addig nem, míg el nem adtak... egy árverésen, mintha haszonállatok lennénk... A kicsik keltek el leghamarabb. Sokáig emlékeztem egy fiúra... szőke haja volt, és pokolian kék szemei. Amint jöttek, hogy felvigyék az emelvényre, úgy kapaszkodott a kezembe, hogy véres csíkokat karmolt a bőrömbe, mikor az egyik fickó durván felkapta, és elcipelte. Keservesen sírt. Jóval kisebb volt, mint én. Érte akartam menni, de lefogtak... Sokáig vele álmodtam.
Engem egy illegális bordélyba adtak el. Na persze, akkor még fogalmam sem volt, milyen helyre kerültem, csak azt tudtam, hogy az egyik zárt ajtó mögül átkerültem egy másik zárt ajtó mögé.
Sok év szenvedés árán jól megtanultam azonban, hogy mi is az a bordély. És az emberkereskedelem. Ez a két szó volt, amiket elsőként megtanultam angolul. Előtte csak oroszul beszéltem, és a fogva tartóim is úgy beszéltek hozzám, de az új helyen... nem tűrték az idegen nyelvet. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy "belém verték" az angolt... de ennél sokkal rondábban is fogalmazhatnék... Szóval... pár év után elég jól megragadt a dolog, az oroszt meg... szinte el is felejtettem. Ahogy apám arcát is. Csak a zárt ajtóra emlékeztem kristálytisztán, ami mögül nem bukkant fel, hogy megmentsen, mikor elvittek...
Ezután elmondtam a rendőrnek, hogyan jött el végül az az idő, hogy már túl... idős lettem a vendégek számára. Elmaradtak a kuncsaftok, és újak nem kértek engem. Kiöregedtem. Hát úgy döntöttek, megszabadulnak tőlem. Ezért az egyik pasas, aki ott dolgozott, belökött egy kocsiba, és elvitt arra a helyre. Már éppen le akart lőni, amikor az a kutya jött, és... nem tudom miért, de... megmentett engem.
Igen, ezután volt, hogy dulakodtunk, de azt nem tudtam részletesen leírni, ahogy azt sem, hogyan keveredtem az utcára... csak... oda kerültem. Arra emlékeztem, hogy otthagytam a férfit ájultan, de... csak azt tudtam megtippelni, hogy talán magához tért, és visszament, oda, ahonnét jöttünk.
A rendőr ezután megkérdezte, el tudnám-e vezetni őket, oda, ahol az a bordély van? Én erre azt mondtam, megpróbálhatom, de csak akkor teszem meg, ha utána láthatom a kutyát. Ő azt felelte, ha célba érünk, ő maga visz el a menhelyre.
A férfi ezután visszavitt az üzemhez, hogy onnét vissza tudjam vezetni őt és a társát a helyhez, ahol tartottak. Nyilvánvaló, hogy mikor elhoztak onnét, azért nem lett bekötve a szemem, mert úgy volt, hogy hamarosan hulla leszek... De változott a terv, ugyebár.
Aztán, némi keresgélés után meglett a hely. Nagy telek volt, és nagy ház, a városon kívül... A két rendőr figyelt egy darabig, aztán megbeszélték, hogy egyikük bemegy. Mintha kuncsaft volna. Én azt javasoltam, a férfi menjen, úgy hihetőbb, mert nők ritkán jöttek. És mondtam, hogy mondja azt, egy barátja javasolta neki a helyet, mert itt diszkrétek. És hogy ha éppen szabad, akkor kérje Leonardot.
Leonard a barátom volt. Kb. egyidősek voltunk, ő kicsivel énelőttem került oda. Tudtam, ha engem ki akartak iktatni, hamarosan ő következik majd... vagy talán már sorra is került. Féltem, hogy miután én megléptem, bántották a többieket helyettem, vagy elvitték őket máshová... 
A rendőr bement, engem pedig kint hagyott a társával a kocsiban. A nő azzal próbált nyugtatni, hogy a másik nagyon jó rendőr, meg tapasztalt, és bízzak benne. Azt válaszoltam, senkiben nem bízok, csak a kutyában, aki minden ok nélkül kelt a védelmemre, magát nem kímélve.
Sajnos a későbbiekben újabb sokkal lettem gazdagabb. A férfi hamarosan visszajött. A házban egy embert elfogott, némi dulakodás után, és megtalálta a fiúkat... a társaimat, akikkel együtt raboskodtunk. Mind halott volt ekkorra. Agyonlőtték őket. A fickó pedig, aki hátramaradt velük, épp a hullákat tüntette volna el, a jelek szerint el akarta őket ásni a kertben hátul.
A többiek, akik benne voltak az üzletben, azóta sem lettek kézre kerítve. Eltűntek, elmenekültek. A leírásom alapján készült ugyan róluk fantomkép, de... évek óta vitték az üzletet lebukás nélkül, külföldi kapcsolataik lehettek, szóval nem igazán biztattak azzal, hogy "biztos meglesznek".
Miután azt az egyet lecsukták, akit elkaptak, és aki azonos volt azzal, aki engem meg akart ölni, utána engem elengedtek volna, de jött a bibi... Hová mehetnék? Hisz, se papírjaim, se iskoláim nem voltak, még az országban maradáshoz sem volt jogosultságom... Azt hittem, ki fognak utasítani. Gondolom az is lett volna a törvényes lépés, vagy mit tudom én... De aztán megtudtam, hogy az ügyem elég nagy médiacirkuszt keltett. "Nem mindennapi esetnek" nevezték... És ennek hatására, megkeresett engem valami jogi-, jótékonysági-, vagy mifene féle szervezet... Azt mondták, tőlük kapok szállást ideiglenesen, és ha szeretném, segítenek, hogy itt maradhassak az országban, meg hogy tanulhassak, megpróbálhassak rendes életet élni ezután... S mivel jobb ötletem nekem sem volt, mihez kezdhetnék, meg hát... Oroszországba sem nagyon vágytam vissza... így elfogadtam a segítségüket. Ahhoz azonban ragaszkodtam, hogy a kutya... Debby, velem maradhasson! Megmentette az életem, nem hagyhattam őt odaveszni valami koszos menhelyen...!
Na, ennek már négy éve. S hogy mi történt azóta? Azóta már van munkám. Papírjaim. Pénzem. Két kutyám. Házam. És tanulok. A segélyszervezetnek hála, ami kiállt értem, lettek irataim, és itt maradhattam. Nem sokra rá, az egyik támogatójuk, egy gazdag fotóművész látott meg bennem valami lehetőségfélét... és megkért, hadd csináljon rólam pár képet. Belementem. Fájdalommentes melónak tűnt, hogy azért fizessen nekem, hogy lefényképezhessen.
És ezzel elkezdődött valami... Így lett munkám. Később újra fizetni akart ez az ember érte, hogy lefotózhasson, és kitehesse a képem egy galériában. Belementem. Azután mások is képeket akartak rólam, újságok, és cégek, és ők is fizettek érte. A végén már lett egy ügynököm, meg portfólióm, és... munkám. Modell lettem. Jó meló volt, mert nem volt baj, hogy nincsenek hozzá iskoláim.
Menet közben a szervezet révén eljutottam egy tanárhoz is, aki segített nekem, hogy az elveszett tudást pótolni kezdhessem. Hogy legyen valami a fejemben a káposztalé mellett még. Meg hát, az angolom sem volt épp teljesen tökéletes, azzal is foglalkozni kellett. Ehhez a tanárhoz járok még ma is... illetve, sokszor ő jön énhozzám, és nálam tanulunk. Ma már nem jótékonyságból csinálja, hanem fizetek érte, hisz van miből. Rengeteg dolog van, amit kihagytam, hisz kb. tíz éves korom óta nem jártam iskola közelében. Írni és olvasni is csak oroszul tudtam, már amennyire emlékeztem az anyanyelvemre e téren. Még ma is sok dolog van, amit nem tudok. Van bőven pótolnivalóm. És ez igaz arra is, hogy mi-minden maradt ki az életemből eddig. Sok van még, mi várhat rám az életben...
Amikor kikerültem a nagyvilágba, és elkezdtem felfedezni azt, rengeteg új behatás ért. Töménytelen mennyiségben jöttek. Engem lepett meg legjobban, milyen hatalmas a világ, és mennyi a lehetőség. És minél több idő telt el, annál több lett. Amikor először arra kértek, hogy lefotózhassanak, még fogalmam sem volt róla, mibe vágok bele ezzel valójában. Még a másodiknál sem igazán volt tudatos, mit is csinálok igazából... De aztán, alig pár hónappal később már eléggé... érthető kezdett lenni, hogy mindezzel igazából... pályát választottam magamnak.
Nagyon hirtelen volt, ahogy rám talált a világ, és egyszeriben csak... mindenki akart belőlem egy kicsit... itthon is, és másutt is... fotókat akartak, interjúkat, a történetemet, engem... és részben idegen volt nekem ez az egész, közben meg... mégis ismerős... ijesztő, de közben... azt éreztem, hogy még soha életemben nem voltam ilyen szabad. Sokan hihetnék, hogy az alap ugyanaz maradt, azért kaptam pénzt, amiből megélhettem, hogy eladtam magamat... ám a régi helyzettel ellentétben, itt... csak az történt velem, amit én akartam. Az történt meg, amibe beleegyeztem. És szabad voltam, oda mentem, ahová én akartam, nem az volt, hogy belöktek egy kocsiba és vittek. Az én kezemben volt a sorsom. Úgy éreztem, én irányítok, és ettől jól éreztem magamat!
Persze az elejében azért sokszor akadtak nehéz percek is... A múltat nem tudtam csak úgy kitörölni magamból én sem, és a világot is érdekelte a dolog... Sokáig és sokan akarták, hogy meséljem el a történetemet, újra és újra arról akartak velem beszélgetni... az érzéseimről akartak hallani... volt, hogy a végén már mindketten sírtunk, én is, és az is, aki kérdezgetett... Sokszor elmondták nekem sokan, hogy az, hogy élek... és hogy normális maradtam, az egy csoda. Mondjuk, én nem éreztem csodának... szerencsének inkább. Azt gondoltam, Isten vigyázott rám, ahogy tudott, és segítséget küldött, amikor és ahogyan tudott. Végül ez volt Debby. A jó időben volt a jó helyen, és ezzel mindkettőnk élete, előbb megmenekült, majd gyökeresen megváltozott.
Eleinte, a legtöbb embert a múltam érdekelte, csak a múltam... arról beszéltünk, azt igyekeztünk kijavítgatni, ezzel foglalkoztak az interjúk, erről szóltak a fotózások, meg minden. Az embereket érdekelte, hogyan éli meg mindezt egy gyerek, ami velem történt, hogyan lehet ebben felnőni, hogy lehet megőrizni magunkat, hogy a végén még legyen bennünk akarat küzdeni... túlélni. És mindezek után hogyan nézünk a világra, az emberekre. Nehéz volt erről beszélni... egy emberrel is nehéz volt, hát még amikor azzal a tudattal kellett, hogy felveszik, és aztán nagyon sokan fogják látni és hallani a tévében... de... de közben arra gondoltam sokszor, hogy igenis akarok is róla beszélni, mert nem csak engem érint a téma. Sok bántalmazott gyerek él világszerte, és... azt gondoltam, ha szemernyi esély is van arra, hogy elérjen hozzájuk az üzenet, hogy... ezt túl lehet élni, és ki lehet belőle jutni, hogy... megéri küzdeni magukért... és keresni a lehetőséget... mert a világ őket is várja... akkor megéri erről beszélni.
Később, amikor már mindenki megkapta a maga kis részét a történetemből, azért változtak is a dolgok, a beszélgetések átalakultak, új témák nyíltak meg... és amikor a nagy emberek rájöttek, hogy a népek felfigyelnek rám, ha látnak, a történteken kívül is, még jobban megszerettek. Először még csak egy gyerek voltam, akit sajnáltak... aki remek osztálytermi példának számított, hogy az emberek figyelmét felhívják rá, mennyire rossz dolog, és mennyire jelen van a világban igenis a gyerekkereskedelem, az erőszak, a zaklatás, a bűn... és hogy néha elég egyetlen jó lélek is, aki mindezen változtathat, még ha kis mértékben is, a világon zajló bűnök mennyiségéhez és méretéhez képest, és... ha az az egy valaki úgy dönt, hogy cselekszik, az is életet menthet. Erre voltunk jó példa, én és Debby. Én csak egy voltam a sok közül, de én megmenekültem. Pozitív példának tekintettek, hogy lehet ezt így is csinálni...
De azután új irányokba is elindultunk, mert az emberek... megszerettek. Érdekelte őket, mi van velem, mi a véleményem dolgokról, mit szeretek, és mit nem... és erre a cégek is rájöttek, és újabb és újabb felkérések érkeztek, hogy ilyen-olyan céllal fotókat szeretnének rólam. Én pedig nem bántam a dolgot, a fotózás jó buli volt, megszerettem, könnyű volt. Művészfotók, meg képek cikkekhez újságokba, ez már egész megszokott volt, több alkalommal is volt ilyenre példa, aztán jöttek a reklámképek... ruhamárkák, meg oktatás, segítségnyújtás... egy időben az engem támogató jótékonysági szervezetet is reklámoztam, és minél több kép készült, minél több helyre... annál többen akartak még többet.
Gyorsan ívelt felfelé a pályám, ahogy megkaptam az első nagy felkéréseket. Hamarosan már volt egy menő ügynököm, lett pénzem, és... a nagy világ is még nagyobb lett. Hamar kinőttem ugyanis Amerikát.
Mikor először vittek Párizsba egy fotózásra... halálfélelmem volt a repülőn... de túléltem a dolgot. És pár kör után megszoktam a repülést. Párizs után jött Róma, Velence, London... sok-sok kép elkészülte után, aztán már reklámfilmekben szerepeltem, parfümöket, üdítőt, ruhákat, szépségipari termékeket reklámoztam, majd már divatbemutatókon is felléptem. Abból is az első volt a legrosszabb. A mai napig is jobban szeretem a fotózásokat, mint a bemutatókat, de utóbbiaknak is megvan a maguk szépsége.
Ma már a divatvilág egy ismerős és biztonságos közeg nekem. Szeretem. Már négy éve, hogy a világ kinyílt előttem, négy éve élek, dolgozom, ismer a világ, és én is őt. Azóta is gyógyulok, fejlődök, tanulok... és már boldog ember vagyok. Azóta is járok dilidokihoz, azóta is megvan a tanárom, aki segít az iskolai dolgok pótlásában, modellkedem, és mindez jó így. Ma már tudok csukott ajtónál aludni, tudok sírás nélkül beszélni a múltamról, ha nagyon akarják, de legtöbbször ma már nem jön fel az a téma, hisz ha valakit nagyon érdekel még az ügy, akkor a világhálón mindent megtalálhat. Ma már nem álmodom rosszakat azokról az időkről, és bár nincs tartós kapcsolatom, vannak futó ügyeim csinos nőkkel. Ez is beletelt egy kis időbe, mire kedvem lett hozzá, de ma már nincsen problémám a dologgal. Mondhatni, a munkám meg is könnyítette a dolgot, hiszen sokszor dolgozom együtt nőkkel, csinos, fiatal nőkkel, akiknek a többsége kedves, és állati dögös. A nagy szerelem eddig nem is talált meg, de nem is nagyon keresgéltem ilyesmit, igazából, az még várat magára kicsit, nem érzem azt, hogy sietnem kellene vele.
Ami viszont már nem várat sokat magára, az az, hogy apa legyek. Meglepő fordulat, nemde? Nos, számomra is az volt... Az egyik ilyen futó kalandból, amit egy kolléganőmmel folytattam, hát... nos, az lett belőle, ami nemsokára megérkezik, azaz... AKI, hamarosan megszületik. A kislányom.
A modellhölgy és én nem voltunk szerelmesek, szó sem volt efféléről, és ami az ő oldalát illeti, ő a maga részéről a gyerekvállalásra sem szánna még időt, de én... hát, hogy is mondjam, amikor a kolléganő értesített arról, hogy várandós, a frász jött rám... Mondjuk, ez állítólag minden apajelölttel így van, de... szerintem én nagyobb frászban voltam az átlagnál.
Viszont... a helyzet az, hogy még ha tudom is, hogy abszolúte életképtelen vagyok sok szempontból, és visszamaradott, akkor is... én azt éreztem, amikor megkaptam a hírt, hogy nem tehetem meg, hogy nem vállalom azt a gyereket. Az anyja nem vállalja, ezzel kezdte, amikor szólt a terhességről, de... azt is mondta, hogy ha én akarom a gyereket, megkaphatom. Mármint, úgy, hogy egyedül, csak én, ő lemond róla, és kész, nem vesz részt az életünkben. Velem bármikor újra nagyon szívesen együtt dolgozik, vagy akár lehet még kalandunk is, de a gyerekről nem akar tudni. Tudom, ez rosszul hangzik, de... nem rossz ember ő, csak... nem akar még gyereket. Persze, én sem akartam, eszembe se jutott, miért is jutott volna, hisz én is egy nagy gyerek vagyok, de... így, hogy megcsináltuk, én... én azt éreztem, nem hagyhatom cserben a kicsit. Az olyan érzés lett volna, mintha az apámmá változnék... Ő cserben hagyott engem, én... nem lehetek olyan, mint ő. Sem elvetetni, se örökbe adni nem akartam. Úgyhogy elvállaltam őt. Megmondtam az anyjának, hogy vállalom, egyedül, csak én. Van egy szép kis házam a tengerparton, ami az egyik kedvenc helyem a világon, és alkalmas hely egy gyereknek. Van egy jó állásom, nagyon jól keresek, a világ egyik legkeresettebb férfimodellje vagyok, el tudok tartani egyedül is egy gyereket.
Na persze, a munkám miatt sokat utazom, de eltökélt szándékom volt, hogy felveszek egy dadust, aki majd ott lakik velünk a házban, és ő mindenben segít a pici lány körül. Igen, idővel kiderült, hogy kislányom lesz. Nincs is már sok a születéséig, és amint meglesz, én... visszakapom azt, amit tíz évesen elvettek tőlem. A családot.
Persze, az elmúlt években végig itt volt nekem Debby, és azóta van egy új négylábú lakótársam is már, akinek a neve Demona, és ők is olyanok nekem, mint egy család, Debby sokszor úgy viselkedik, mintha az anyukám volna, Demona meg úgy, mintha én volnék az apja, de... ők azért könnyebb esetek, és más kategória, mint egy valódi gyerek. Rájuk például nem kell figyelni, hogy ne nyalogassák a konnektort, meg ne fulladjanak vízbe fürdetéskor, meg ilyenek... végső esetben éhen se halnak nélkülem, de... de a gyerek egész más tészta lesz. Róla TÉNYLEG nekem kellene majd gondoskodni. Szóval... nagyon jó dadát kell majd találnom, mert néha rám is figyelni kell, hogy ne haljak éhen, és akkor most majd nekem kellene valakire figyelnem, hogy ne haljon éhen... Vagyis, kb. majd az lesz, hogy a dada figyel arra, hogy én figyeljek arra, hogy a gyerek ne haljon éhen...
Pokoli kedves, és türelmes, és megbízható dada kell majd nekünk...