Tristan Morrigan Lorens

173 cm magas vagyok, barna szemű, barna hajú... vékony, izmos, sportos alkat. Öhh... ezen kívül semmi érdekes. A tömegből csak akkor tűnök ki, ha... ehh, miket is beszélek, simán csak nem tűnök ki a tömegből, de nem is szeretnék. Nekem tökéletesen megfelel, ha beolvadhatok, és ezt a külsőm nem is nagyon gátolja meg.

Kedves voltam, jókedvű voltam, és vicces is voltam, meg szerény is voltam. Azért csak voltam, mert mostanság kevés olyan ember van, akihez kedves akarnék lenni, még kevesebb olyan, akinek viccet akarnék mesélni, a jókedvemnek annyi, s mivel újabban elég keveset kommunikálok, a szerénység sem igazán érdekesség már. Mi maradt? Nos hát... okos vagyok. Igen, ez jön a "szerény" után. De tényleg okos vagyok. Ezt mondja legalábbis mindenki mostanság, "Okos srác vagy, ne tedd tönkre az életed, csak azért, mert most épp szar lapokat osztottak neked", mondjuk... szerintem nem kaptam lapokat. Szerintem rohadtul elvették a paklimat is, és felgyújtották... vagy valami hasonló...
Ja, igen, és újabban negatív vagyok, pesszimista, néha kötekedő, és undok, vagy simán csak néma. Egyesek ezt gyásznak hívják, én meg... hétfő reggelnek. Vagy kedd reggelnek, vagy... ami épp a sorban jön.

Tudok... szaltózni, és... mindenféle tuti tornamutatványra képes vagyok. Másodpercek alatt képes vagyok megmászni egy házfalat, és tudok szaltózás közben kosarat dobni. Ilyen és ehhez hasonló dolgokra vagyok képes.

Forró éjjel volt... A levegő semmit sem mozdult. A városban még a szokásosnál is melegebb volt talán a nyár, hiába, a globális felmelegedés időről-időre elviselhetetlennek ható időjárási viszonyokat teremtett, mellyel újra és újra próbára tette az emberiség tűrőképességét.
Ezt pedig a Lorens-család is érzékelte. Az ő tűrőképességük is a határon billegett már. A légkondi ugyan működött a házban, de igazából túl sokat nem segített.
Hosszú nap volt. A családfő üzleti útról érkezett haza, ennek örömére a ház asszonya ünnepi ebédet készített, majd a család délután a kis Molly balettfellépésére volt hivatalos, amit természetesen senki sem hagyhatott, s nem is hagyott ki. A kislány igazán ügyes volt, természetesen, mint mindig, és szülei, valamint bátyja is, igazán nagyon büszkék voltak rá ezért, így természetesen nem maradhatott el egy közös fagylaltozás sem az előadás után, úton hazafelé, amit egy kis sétával zárt a család.
A délután maradékát a szülők arra használták, hogy egy kicsit kettesben legyenek a házban, míg gyermekeik az udvaron szórakoztatták egymást. Tristan megígérte a húgának, hogy megtanítja őt cigánykerekezni, így persze nem is merülhetett fel, hogy megszegje szavát, ezt gyakorolták hát, míg rájuk nem sötétedett, s közben sokat nevettek, hol magukon, hol pedig egymáson.
Estére mindenki egészen kifacsartnak érezte magát. A kis Molly már épp csak nem elaludt a vacsoraasztalnál. Édesapja az ölében vitte fel a hálószobájába, hogy lefektesse.
Miközben a ház népe elcsendesedett lassan, s mindenki visszavonult a hálószobájába, majd szépen egymás után nyugovóra is tért, még csak nem is sejthették, hogy a napnak korántsem ilyen szép befejezést szánt a jó Isten.
Persze, eleinte ennek nem volt még semmi nyoma. A család legkisebb tagja rég szunyókált már. "A hattyúk taváról" álmodott. Anyu és apu egymás karjában szenderedett el, miközben az ágyból tévéztek. Kalandfilmet néztek. A szinte felnőtt Tristan pedig az ágyán fekve képregényt olvasott, mikor az álommanó utolérte. "Pókembert", a kedvencét lapozgatta, egy régi, viseltes példányt, amit már vagy ezerszer olvasott, és kívülről fújt, de még azért nem unta meg.
Mire éjfélt ütött az óra, nem volt ébren senki, még a családfő macskája is dorombolva szunyókált a nappaliban, a kanapén, a kedvenc díszpárnáján.
Senki sem látta a sötétből előbukkanó alakot... mely nyúlánk volt, mint egy pálcikaember... imbolygó, mintha mindjárt szétesne, valami földöntúli erő mégis egyben tartotta valami csoda folytán... A sötétben bár nem látszott, az alak bőre szürke volt, egészen világos szürke, de piszkos, legalábbis, mintha kormos lett volna... Egész teste meg volt nyúlva, szinte kétszer olyan magas volt, mint egy normális ember... és nem is festett úgy, mint egy normális ember, kicsit sem... Szemei hatalmasak voltak, ötször nagyobbak, mint egy felnőtt emberé, és tiszta fehérek voltak, nem volt bennük semmi más szín... Orra nem volt a lénynek, csupán két nyílás az orra helyén, mintha legalábbis Voldemortot akarná utánozni... de ez sajnos nem tréfadolog volt.
A nyúlánk lény odabillegett a kanapéhoz, s a mit sem sejtő macska fölé hajolt, aki oly' mélyen aludt, hogy egy atomrobbanásra sem ébredt volna fel.
Mr. Lorens az elnyújtott, fájdalmas virnyákolásra kapta fel a fejét, mely álmában csapta meg a fülét. De mire fejét felemelve körbelesett álmosan a szobában, nem hallott semmit, majd... egy perccel később mintha tompa puffanás hallatszott volna fel a földszintről.
Ekkor még azzal a biztos tudattal kelt fel az ágyról, hogy a macskája meggárgyult valamitől, és épp rosszalkodik odalent, így elindult, hogy leszidja a jószágot, s ha kell, kicsukja az udvarra éjszakára.
Ám alig lépett le két foknyit, meg is torpant a lépcsőn, ahogy a korlát felett átlesve furcsa árnyékot vélt felfedezni mozogni a nappaliban. Rögtön megdermedt, és lebújva próbálta a sötétben kilesni, mi mozog odalenn... Nem igazán állíthatta volna azonban, hogy ez sikerült, abban az egyben volt csak biztos, hogy ez egészen bizonyosan NEM a macskája...!
Ezért aztán azonnal sarkon is fordult, és első útja a lépcsőhöz legközelebb eső szobához vezetett, melynek ajtaja résnyire nyitva volt. Hangtalanul osont be, és ment azonnal nagyobbik gyermeke ágyához, majd miközben egyik kezével befogta fia száját, hogy az fel ne kiáltson ahogy megébred, közben másik keze mutatóujjával intette a fiút, jelezve, hogy hallgasson.
- Valaki van odalent. Idefigyelj, kölyök, fogd a mobilod, és menj a húgodért, aztán menjetek a mi szobánkba. Anyátok alszik, szóljatok neki, és rejtőzzetek el mind! Rejtőzzetek el jól, és csak akkor gyertek elő, ha én hívlak benneteket, világos? A mobilodról hívd a rendőrséget! Mond meg, hogy betörő van a házban.
- Te hová mész, apa? - Tristan elhúzta apja kezét a szájáról, és a férfi elhadart szavai hatására idegesen tekingetett annak válla felett az ajtó felé.
Lentről most csörömpölést hallottak, mire mind a ketten felkapták a fejüket.
- Le. De ti semmiképpen ne gyertek utánam, világos?! Te sem! És anyád sem, érted?! Ígérd meg!
- De apa... - Tristan próbálkozott volna, hadd menjen apjával, ám a férfi erélyes, fojtott hangon szólt rá, sürgetve őt.
- Fiam! Ígérd meg! - És a tekintetében volt valami... valami, amit nemigen lehetett volna szavakba önteni.
- Megígérem - felelte végül ő, nagy keservesen, mert egyáltalán nem akaródzott szót fogadnia. De... muszáj volt.
A családfőnek pedig csak ennyi kellett. Lépteire ugyan ügyelt közben, nehogy zajt csapjon, de mégis fürgén hagyta el a szobát. Közben Tristan is felpattant, és hasonlóan macskaszerű mozdulatokkal, némán osont át a szomszédos szobába, ahol húga mélyen aludt.
- Molly, ébresztő! - suttogta sietve, és úgy tett a kislánnyal, mint az apjuk az imént vele, és mielőtt felkeltette volna, befogta a száját, hogy fel ne kiáltson szegényke ijedtében. Az igéző, barna szempár azonnal felpattant, és riadtan tekintett fel rá. Szemeiből sütött a kérdés, hogy "Mi történik?", ahogy felismerte testvérét. Számára sem volt nehéz kitalálni, hogy valami gond van, ha egyszer éjjel a testvére kelti suttogva, a száját befogva...
- Maradj csendben, oké? Betörő van a házban! Átviszlek anyáék szobájába! De egy hangot se, jó?! - A szavai hatására a kislány szemeit rögtön az ijedtség könnyei futották el, és szája széle remegett a keze alatt, érezte. - Megvédelek, ne félj, de most mennünk kell! Kapaszkodj a nyakamba, jó? - kérdezte fojtott hangon, s közben kapkodva takarta ki a gyereket, aki már nyúlt is kis kezeivel az ő nyaka köré.
Tristan biztos volt benne, hogy a kicsi nem tudna olyan hangtalanul osonni, mint amennyire most szükséges, feltehetőleg inkább trappolva rohanna, így hát jobbnak látta, ha ő maga viszi őt egyik szobából a másikba.
A szülői hálóban is félhomály volt, csak a tévé fénye világította be némileg a szobát. Tristan rögtön az ágyhoz ment, karjában Mollyval, akit aztán a takaróra rakott le, és ezzel sikerült is elérnie, hogy az anyjukat ne kelljen keltegetni. Mindjárt fel is emelte rá a fejét az asszony, hogy valami történik körülötte.
- Tris... mi baj...? - kezdte volna meglepetten, ahogy észlelte, hogy a férje nincs mellette, ellenben mindkét gyereke ott van.
- Betörő van a házban, apa küldött, hogy bújjunk el, és megtiltotta, hogy utánamenjünk! - És Tristan nem is szánt erre több magyarázatot, miközben némán húzta Mollyt a kezénél fogva a földre, és intett neki, hogy bújjon be az ágy alá, már vette is ki a mobilját a pizsamanadrágja zsebéből, és tárcsázott, mikor pedig a bejelentővonal megelevenedett, és a kedves női hang a túloldalon kérte, hogy mondja el, milyen vészhelyzetet szeretne bejelenteni, ő már hadarta is, mindazt a keveset, amit az apjától ő megtudott.
Közben Molly már az ágy alatt volt, és az anyjuk is felvette a köntösét, láthatóan azon vacillált az ajtó mellett toporogva, hogy lemenjen... Bár nem tudta, az volna-e a jobbik eset, ha lentről bármilyen zajt is hallana, de az, hogy nem hallott, kétségtelenül ugyancsak nem nyugtatta meg... Merthogy, lentről nem hallatszódott jelenleg semmi sem fel. Sem egy nesz, sem lépések, vagy dulakodás... semmi... Ez pedig talán riasztóbb jelenség volt, mint ha bármi mást hallottak volna...
Na persze, a vonal túloldalán lévő női hang is azon az állásponton volt, hogy ne szálljanak szembe a betörővel, rejtőzzenek el, már úton van a rendőrség. Azt nem kommentálta a nő, hogy Tristan apja már lement... feltehetőleg úgy volt vele, azzal nem nyugtatná meg a családot, ha azt mondaná, ez nem volt jó ötlet szerinte...
Aztán egyszer csak nagy puffanás hallatszott lentről, és egy csattanás is, mint amikor előbb emberi test csapódik neki valaminek, majd egy bútor valami kemény felületnek... esetleg a falnak...
- Anya, ne...! - Tristan rögtön odaugrott, s elkapta anyja karját, aki automatikusan indult volna meg a zaj hallatán.
- Figyelj ide, fiam, figyelj jól... menj, bújj be a húgod mellé! - kezdte az asszony, de Tristan persze már vágott is volna a szavába, így a nő sietve folytatta. - Nem! Nem megyek le, megígérem, csak lenézek. A rendőrök mindjárt itt lesznek, semmi baj! Kérlek, nyugtasd meg a húgod, jó? Kérlek! - Az anyai tekintet, mikor nem tűr ellenkezést... mind ismerjük azt a nézést... És nem szoktunk vele vitába szállni... főleg ilyen komoly helyzetben... Tristan sem tehetett mást, ő maga is tudta... ahogy azt is, hogy ha zajongani kezdenek, vitázni, csak bajba sodorják magukat... Nem tetszett neki az ötlet, korántsem tetszett... de megtette... megtette, mert az anyja kérte, és mert előtte az apja is kérte...
Az édesanyja megvárta, míg ő engedelmeskedett, és a földre fekve becsusszant az ágy alá Molly mellé. Ahogy eltűnt szem elől, az asszony mély lélegzetet vett, és kilépett a szobából, maga mögött az ajtót is becsukva.
De ahogy a zár kattant, Tristan rögtön ki akart mászni az ágy alól, meg is tette volna, ha Molly kis keze el nem kapja a csuklóját.
- Ne... - A kislány sírós hangja suttogásnak is alig volt nevezhető. Arcát a homályban könnyek csíkozták. Tristan úgy érezte, szétszakad a szíve, hiába tudta, hogy nem hagyhatja magára Mollyt itt, azt is tudni akarta, a szüleivel mi van... nem akarta, hogy az anyja egyedül menjen, ahogy előtte sem akarta, hogy az apja egyedül induljon a behatoló ellen...
- Semmi baj, nem hagylak itt, minden rendben lesz! Mindjárt itt lesznek a rendőrök, és minden rendben lesz! Minden rendben lesz! - Tristan önmagát is legalább annyira szerette volna megnyugtatni, mint testvérét... de ez látszatra egyikükön sem segített. Mert csak remélhették, hogy minden rendben lesz, de mind a ketten attól féltek, hogy nem úgy lesz...
Molly a lehető legközelebb bújt bátyjához, s sírdogálva rejtette arcát a fiú pólójába, mikor odakint, a lépcső hangosan megnyikordult. A ház lakói már rutinosan léptek az adott fok baloldali szélére inkább, mikor felfelé vagy lefelé haladtak, hogy elkerüljék a hangos zajt, például éjjel. Ez is egyike volt annak az ezer ígéretnek, amit felírtak maguknak és egymásnak, hogy majd meg lesz csinálva. Csak aztán mindig elfelejtődött, és úgy maradt. Ezért aztán már reflexből kikerülték.
A zaj arról árulkodott, hogy a lépcsőn nem a szüleik haladtak épp fel vagy le... ők kikerülték volna az érzékeny pontot, még akkor is, ha nagyon sietnek, most ez különösen fontos is lett volna, ha nem akarnak ugye zajt csapni.
Ez tehát valaki más volt...
És a következő pillanatban biztos is lett, ahogy az ajtó előtt, a folyosón, édesanyjuk sikolya harsant fel, és hirtelen puffanás jelezte ismét, hogy egy embertest csapódott neki valaminek... valószínűleg a falnak... Csattanás, és üvegcsörömpölés jelezte, hogy a falra akasztott családi fényképek keretestől a földre zuhantak. Molly a hangokra egyszer, és még egyszer felsikkantott, de hangját tompította, hogy arcát a lehető legerősebben belenyomta Tristan oldalába, miközben kicsi kezei úgy kapaszkodtak a fiú pólójába, hogy alatta a húsába is belemartak az ujjai. Ő nem szólt ezért semmit, fülét hegyezte néma csendben, miközben egyik kezével Mollyt fogta magához a derekánál fogva, a másikkal pedig a haját cirógatta reflexszerűen... Ezzel nem csak nyugtatni próbálta őt, de arra is ügyelni igyekezett, hogy a gyerek még véletlenül se mászhasson ki mellőle az ágy alól, és ha lehet, ne is nagyon lesegethessen ki onnan.
Szívük kalapált, mindketten mélyen, sűrűn kapkodták a levegőt, és minden létező neszt szinte éhezve vártak, de különösképp bármi affélét, ami szüleiktől származhatna, és mely pozitív gondolatokat is eredményezhetne végre náluk, mert... az eddigiek csak félelemmel, iszonyattal, pánikkal töltötték el őket...
És a dolognak még nem volt vége...
A kilincs mozgott... hallatszott a zörgés, ahogy valaki megpróbálta kinyitni a kívülről bezárt ajtót... aztán két tompa kis puffanás hallatszott, mintha legalábbis az ajtóra csapott volna valaki, de nem túl erősen, kétszer. Molly nyöszörgött, de Tristan csak szorította őt, hogy így tompítsa hangját, nehogy meghallja őt olyasvalaki, akinek nem kellene.
Azután csönd lett. Nagyon... nagyon mély csend.
Ami azonban nem tartott tovább egyetlen végtelennek tűnő percnél, hogy aztán az ajtó leszakadásának hangja törje meg a némaságot, miként valami hatalmas, sötét "árny" letépte azt a helyéről, és elhajította, ki a folyosóra, ahol csattanva ért földet. Molly felsikított, és rettegve bújt olyan közel bátyjához, amennyire csak lehetséges volt, eszébe sem jutott, hogy odanézzen, Tristan számára azonban nem volt esély félrenézni, ő eddig is szinte végig az ajtót kémlelte, fohászkodva magában, hogy ha bárki is bejön rajta, az az egyik, vagy mindkét szülőjük legyen. De, ha lehet, inkább mindkettő. Szóval, ő látta az alak lábait, melyek a folyosó sötétjéből a hálószoba félhomályába érkeztek. Nemigen látszott belőle sok a sötétben, de még így is... a mezítlábas, emberinek inkább csak csúfolható lábak egyáltalán nem hatottak szokványosnak. Ami látszott belőlük, annak a formája és a tartása sem volt normális vagy emberi.
De nem is ez volt a legrosszabb. A lábak beljebb léptek, a lépések súlyosak voltak, nagy termetű alakot sugalltak... Tristan hallotta, hogy Molly a pólójába motyog, s bár nem értette tisztán, úgy tűnt, mintha azt mondta volna, "Nem akarok meghalni..." És Tristan mélyen egyetértett vele, ahogy szorította magához a kicsiny testet. Ő sem akarta. Sem az ő halálát, sem a sajátját, sem a szüleikét, senkiét... Csak arra vágyott, hogy véget érjen a rémálom, hogy a rendőrök megérkezzenek, és hogy elmehessen megkeresni a szüleiket...
Aztán, ahogy a sötét alak lépett még egyet, kissé oldalra mozdult, s akkor érte őt a rémisztő felismerés, hogy édesanyjukat nem kell már keresnie... Saját szájára kellett szorítania a kezét, hogy ne adjon hangot érzéseinek... amikor megpillantotta a koszos, torz lábak mögött, az ajtó helye előtt, a földön heverő, tágra nyílt szemű anyját. A kedves tekintet már nem nézett feléjük... az egyenes, hosszú, szőke tincsek most fölül sötétek voltak, nem világítottak a homályban, ahogy az asszony arcát keretezték, és szétterültek körülötte a földön is...
- Aki bújt, aki nem... itt vagyok... - A hörgő hang szinte a fejük fölül szólt. Tristan pedig szinte egészen biztos volt benne, hogy ez itt a rémálom vége... ez itt mindennek a vége... csak épp nem úgy, ahogy azt remélték... Éppen azon kezdett volna elmélkedni, van-e értelme kivergődnie az ágy alól, hogy feltartsa a behatolót, míg Molly elszalad, vagy... esélye sem volna annyi időt nyerni? És vajon, csak egyedül van, vagy többen is? Talán az is lehet, hogy ha ő feltartja ezt itt, és elküldi Mollyt hogy meneküljön el a házból, odakinn vagy odalenn majd újabb efféle alakok várják a kislányt... akikkel egymaga kell majd szembeszállnia, mert ő addigra idefent hever majd holtan az édesanyjuk testétől nem messze?
De amikor már épp eldöntötte volna, hogy az lesz a legjobb, ha Molly az ágy alatt marad rejtve, és ő kimászik és megadja magát, ezzel feltartva, és elterelve ezt a valakit itt... akkor újabb idegen érkezett a szobába.
Nem, nem olyan, mint az előző...
Esetlen, botladozó lábak lépdeltek be a folyosóról, csetlőn-botlón lépve el az édesanya teste mellett, és bár Tristan ezt nem láthatta, de az ajtófélfába kapaszkodva állt csak meg a lábán az illető.
- Nem engedem... nem bánthatod őket! - Egy női hang volt. De ismeretlen. A srác esküdni mert volna rá, hogy eddig még soha életében nem hallotta, és fogalma sem volt, ki ő, és mit keres az otthonukban... Mondjuk, nem is gondolkozott sokáig, mert elvonta figyelmét, hogy a lény, mely felettük állt, megfordult, és az új jövevény felé intézte földöntúli hangján a következő szavakat:- Hogy akarsz megállítani? Te csak egy tollas felmosórongy vagy! Isten majd felmoshatja veled a szobát, ha végeztem velük!
- Lehet, hogy nem érek sokat... de egyvalamire még képes vagyok! Ha kell, meghalok értük! - felelte az idegen, és Tristan a szavait követően suhogó hangot vélt hallani, aztán pedig a legijesztőbb nevetést, amit valaha életében... De a hang nem tartott sokáig, ugyanis a következő pillanatban az ajtónál álló személy lábai eltűntek a földről, aztán pedig a szörnyszerű alak lábai is... de ugyanakkor hatalmas robajjal csapódott valami a falba az ágy fejrészénél... amibe az egész szoba beleremegett! A dulakodás félreérthetetlen hangjai a fejük fölül jöttek, és ha nem mással lett volna éppen elfoglalva, Tristánnak eszébe jutott volna, miért nem nehezednek súlyok az ágyra felettük, miért nincs nyikorgás, recsegés, ahogy a súly a bútorra nehezedik? Mert ilyesmi nem volt... olyan volt, mintha a csetepaté a levegőben zajlott volna...
És ha Tristan el is gondolkodott volna ezen, az egészen biztosan eszébe sem jutott volna, hogy bizony igaza is volna... a küzdelem valóban a levegőben zajlott. Az idegen lány a család őrangyala volt, aki a rájuk támadó démontól, minden tudását felhasználva próbálta megvédeni őket... Először az apát a földszinten, de a démon kiütötte őt, és elbukott... majd az emeleti folyosón az anyát is próbálta megvédeni... de későn érkezett, elbukott a feladatban... most pedig, minden csepp erejével azon volt, hogy megvédje a szülők számára két legfontosabb személyt, a gyermekeiket. És nagyon nem akart elbukni... akármit megtett volna érte, hogy ne bukjon el...
A falnak lökte a démont, de az erős volt, s nem hagyta magát, hatalmas mancsait az angyal torkára szorította, és annál fogva igyekezett minden erejével eltaszítani magától. Dulakodásuk közepette aztán mégis csak az ágyra zuhantak, egészen pontosan a démon rá az angyalra, és úgy kezdte el egyik kezével ütni, ahol csak érte, miközben másik keze a lány válla felett átnyúlva a szárnya felé kapott, és azt megragadva, igyekezett, szó szerint letépni a hátáról...
Az ágy alatt rejtőzők csak a dulakodást hallották, a puffanásokat, nyögéseket, esetenként kiáltásokat, és egyszer egy fájdalmas, velőtrázó sikolyt is. A démon iszonyú erővel esett neki az alatta heverőnek, aki hiába volt kemény és szívós, emberfeletti erővel megáldott lény, ahogy minden angyal, de a démon iszonyú erejével szemben így is keveset tudott tenni.
- Fussatok! Tristan, fussatok! Itt tartom, fussatok! - A fiú elsőre el sem hitte, hogy valóban azt hallja, amit... De a saját neve hallatán felocsúdott... mintha álomból riadt volna fel. Fogalma sem volt, ugyan miért is hisz a vadidegennek... miért is hallgat rá... de nem habozott sokat azon, hogy mégis megtegye amit mondott... Fürge, ügyes mozdulattal csúszott ki az ágy alól, és karjánál fogva húzta magával a rettegő, reszkető, összekuporodott kishúgát is. Molly a fejét sem emelte fel, és úgy kapaszkodott Tristan pólójába, mintha előtte ragasztóba nyúlt volna. Egyetlen hanggal sem ellenállt, amikor testvére magával húzta, és az ágy mellett már úgy egyenesedett fel, hogy a gyerek a karjai közt volt. Magához ölelte őt, és ekkor látta meg...! Már lépett volna, hogy kirohanjon Mollyval a szobából, de meglátta az ágyon harcolókat... egy nő volt épp felül, fiatal, gyönyörű... szőke hajú, kicsit talán emlékeztette is az édesanyjára... de nem ő volt. Ez a lány szinte vele egykorúnak nézett ki, és... ami a leginkább elütött az anyjukhoz képest a külsejében, hogy a hátán... a hátán hatalmas, indigó színű, megcsonkított szárny lengedezett... Vagyis, már csak az egyik fele, mert a másik helyén sötét folt mocskolta az angyal ruháját. Az angyali alak alatt pedig... valami... valami pokoli teremtmény vergődött az ágytakarón, olyan, amilyet Tristan még legsötétebb rémálmaiban sem láthatott eddig soha...
- Fuss, Tristan, fuss! - Ahogy a lány észrevette őket, azonnal ráförmedt a fiúra, és körülötte... mintha... legalábbis izzott volna a levegő... Tristan esküdni mert volna, hogy amikor elfordult tőlük, és futásnak eredt, még látott a szeme sarkából valami aranyszerű fényvillanást, de nem állt meg megnézni mi volt az. Hallotta, hogy mögötte a rémisztő szörnyeteg felordít... de a lány hangja is csatlakozott hozzá, talán két másodperccel később, amikor Tristan kiért a folyosó sötétjébe. Anyjuk teste az ajtónyílás előtt hevert, nem moccant, de ahogy lépett egyet mellette, mezítlábas talpa megcsúszott kissé a meleg, ragacsos vértócsában, mely a földet mocskolta.
Már Tristan sem óvatoskodott, csak magában azért fohászkodott, hogy ne legyen több szörny a házukban, és az az egy se jöjjön utánuk, ő pedig csak futott. Végig a folyosón, a lépcsőn le, át a nappalin, meg sem állt az előszobáig, és nem nézett semerre. Magában már tudta... nem tette fel a kérdést, nem kereste szemével, de érezte... nem csak az anyja, az apja is halott már... tudta, és nem akarta látni, nem akarta... csak futni akart... elvinni Mollyt, amilyen messze csak tudja...
Alig érték el a bejárati ajtót, már meg is látta az ablakokon át bevillanó kék fényességet... Ahogy elfordította a kulcsot a zárban, és kicsapta az ajtót, mintha kipukkant volna egy buborék a feje körül, meghallotta a szirénákat, amik nyilván eddig is szóltak, csak... talán a fülében jelenlévő pulzálás nyomta el a hallását, most kezdte csak érezni, hogy a vére lüktet odabenn...
Dermedten, sokkosan hagyta, hogy két rendőr odafusson hozzájuk, és elkormányozzák az egyik kocsi felé, miközben társaik már a házba tartottak befelé. Az egyik rendőr egy nő volt, aki megpróbálta elvenni a karjából Mollyt, de ő sem eresztette a kislányt, s húga sem őt. Mivel némi feszegetés hatására sem csitult szorításuk, a nő végül úgy dönthetett, inkább hagyja őket még egy kicsit így.
Tristan a fülében érzékelt lüktetésre koncentrált... nem szándékosan, de... nem tudta elvonni róla figyelmét, és... és tudat alatt tudta is, hogy ez jobb... jobb, mint felfogni... felfogni, amit látott, amit tud, és amit átéltek... ami bent történt... Nem akarta felfogni, hogy anyja vérének melegét érzi a talpán, nem akarta, hogy a kép, a halott anyja kimerevedett tekintetével, visszakússzon elméjébe, nem akarta felidézni a szörnyű alakot, és az angyali, sérült lányt, akiket otthagyott a szüleik hálójában... a halott szülei hálójában...
És akkor hirtelen fény villant. Pislogott tőle, és elhúzta fejét, ekkor jött rá, hogy valaki keze a tarkóján van, és nem Mollyé, mert túl nagy volt. Molly még mindig az ölében volt, kicsi kezeivel a pólóját markolta, és egész testében remegett... sírt... de egyetlen hangot sem adott ki.
Tristan hosszú percek eltelte után most először nézett úgy maga elé, hogy felfogta elméje valamelyest a látott képet. Rendőrautók állták őket körbe, ők az egyik kocsi hátsóülésén ültek, az ajtó nyitva, s lába a köves talajon volt. Kavicsok szúrták a talpát, de nem érdekelte, csak a talpához tapadt vérre tudott gondolni... Vagyis, tudott volna, ha hagyják neki, hogy ismét elragadja a dolog... mert ismét a szemébe világított valami és valaki, és ő újra csak odafókuszált. Pislogott párat, és rájött, egy ember ott van előtte, lehajolt hozzá, kicsi lámpa van a kezében, és azzal világított újra meg újra a szemébe... Másik kezével mutogatott előtte, ujját húzogatta a szeme előtt, próbálva elérni, hogy tekintetével kövesse, de ő lépten-nyomon elkalandozott, nem követte az utasítást.
A lüktetés csitult a fülében, lassan rájött, hangokat hall, beszédet, szinte zsivaj volt... De egy hang erősebb volt. A férfié, aki előtte állt a lámpával.
- Fiam, hallod amit mondok? Kövesd a tekinteteddel a fényt, jó? Kövesd a fényt! Vagy akkor felelj, hallasz engem? Meg tudod mondani a neved? El tudod mondani, hogy mi történt? Tudsz mondani valamit a támadóról? Tudod, hogy mikor hagyta el a házat, vagy hogy merre ment? - A kérdések kis szünetekkel követték egymást. Mikor az előzőre nem kapott választ, feltett egy másikat. Tristan azonban nem felelt egyikre sem, egyik sem tudta elérni, hogy beszélgetni akarjon ezzel az emberrel, egészen az utolsó kérdés elhangoztáig.
- Elment? - Ezt a rövid kérdést tette fel, a férfira nézve maga előtt. A férfi láthatóan meglepődött, és egy pillanatra megkönnyebbült, hogy végre válaszreakciót tudott kicsikarni.
- Nincs senki a házban, fiam, csak... a család. Támadót nem találtunk. A nappali és az emeleti nagy háló, meg a folyosó szétdúlva. Azt mondod, egyetlen támadó volt? Egy betörő? Le tudod írni? Láttad azt az embert, aki ezt tette? - A rendőr nagyon próbált válaszokhoz jutni. És szemlátomást elég türelmetlen is kezdett lenni, hogy nem nagyon kap egyet sem... csak hát, ez senkit sem érdekelt rajta kívül. Tristan és Molly egészen pontosan nem is észlelték ezt... megvolt nekik a maguk baja.
- Szörnyeteg... szörnyeteg volt, nem ember... - Tristan válasza mindösszesen csak ennyi volt. Egy szörnyeteget látott... nem egy embert. Nem tudta volna megtippelni micsoda volt, és azt sem, hogyan lehetséges, hogy az volt, de... akkor is, az ott fent egy... szörnyeteg volt.
És eltűnt... Eltűnt az a szörnyeteg, tehát akkor talán... nem halott... vagyis él... vagyis...
- Fiam, itt vannak a mentősök, meg akarnak titeket vizsgálni. Elveszem a kislányt, rendben? - Egy másik férfi is megállt az eddigi mellett, és az is megpróbálta magára vonni Tristan figyelmét, de neki sem volt sokkal több sikere, mint az előzőnek. Sőt, annál csak kevesebb volt, mert neki nem is felelt a fiú, csak annyival, hogy szorosabban fogta körbe kishúgát, és úgy meredt maga elé.
A két férfi összenézett, és a korábbi annyit mondott társának, úgy gondolja, bármi is történt a házban, a fiú durva sokkban van. Társa erre annyit válaszolt, sok ész kellhetett neki ahhoz, hogy ezt megállapítsa. Ezen a másik kissé felhúzta orrát, és rövidesen odébbállt.
- Nézd, fiam, tudom, hogy kemény dolgokat láthattál, de... segíteni akarunk, oké? A dokik megvizsgálnak titeket, hogy nincs gáz, aztán... meglátjuk. Van bárki, akit értesíthetünk? Egy rokon? Vagy valaki? Bárki...
- Fogja... - Tristan csak halkan nyögve szólt közbe, és a rendőr meglepődött, ahogy a srác elkezdte feléje tolni Mollyt, de nem ellenkezett, a karjába vette a kislányt, aki pedig hiába ellenállt, tovább szorítva Tristan pólóját, mert ők ketten sokkal erősebbek voltak nála.
A rendőr meg akarta nyugtatni Tristánt, hogy mindjárt visszajön hozzá, csak elhelyezi a húgát a mentősöknél, ám ebbe már nem volt esélye belekezdeni, mert ahogy nyitotta volna a száját, már látta rajta, hogy pillanatok kérdése, és el fog ájulni. A sokk győzött. Falfehér arca, kiszáradt szája, remegő tagjai, meredt tekintete csak a kezdet volt... mire a pasas megfordult volna, hogy odaszóljon legközelebbi kollégájának, hogy segítsen, már csak a puffanást hallotta, és visszanézve az elterült fiút láthatta a földön.
Ahogy többen odafutottak hozzájuk Molly is odalesett, mi történik, és ahogy meglátta testvérét a földön eszméletlenül, sikítva kezdett el kapálózni, az őt tartó rendőr kezei közt, követelve, hogy eressze Tristánhoz, de a férfi nem engedte. Fogta őt, amilyen erősen csak tudta, próbálta csitítgatni, és megfordulva, sietős léptekkel indult el vele a közeli mentőautó felé. Úgy gondolta, ebből elég volt, most már tényleg, és ideje elvinni az árvákat a helyszínről, mert ennek így és most láthatóan nincs semmi értelme.
Tristan rövid időre magához tért, miután berakták a mentőautóba, de csak annyira, hogy érzékelje maga körül a fejetlenséget. A mentősök próbálták elérni, hogy Molly engedje magát megvizsgálni, de ő küzdött velük, ismét csak bátyjához volt bújva, és semmi pénzért nem eresztette el. Tristan érezte a kis test melegét, és a gyermek fejének súlyát a mellkasán... de nem csak az ő súlyát érezte... érezte az események súlyát is... egy erős nyomást a mellkasán... a tudatot... hogy ez a kicsi lány... már az ő felelőssége.
Tudta ugyan, hogy nyilván az állam nem így látja majd, nyilván nem engedik majd, hogy ő legyen a húga gyámja, nyilván a nénikéjüket bízzák majd meg a dologgal, de... ő tudta, a papír nem fontos, nem az számít, hanem... amit ők éreznek, és... ő kétségtelenül azt érezte, hogy Molly már az ő terhe... édes és keserű teher egyszerre, hiszen a kishúga, akiért akármit megtenne, és akit nagyon szeret, de ugyanakkor... egy gyermek... aki hatalmas feladat és felelősség... különösen most, hogy kiderült... a szörnyetegek nem az ágyuk alatt rejtőznek, nem a ruhásszekrényben, nem a padláson, és nem a pincében... nem... a szörnyetegek szabadon járnak-kelnek... s bárhol felbukkanhatnak.
Amikor a fiú legközelebb magához tért, egy szobában volt. A szoba fehér volt, fura szagú... túl steril, ahhoz, hogy kellemesnek lehessen nevezni. Az viszont jó volt, hogy nem volt egyedül a szobában, sem az ágyban, melyben feküdt. Ha egyedül ébredt volna, feltehetőleg a frász kitörte volna, hogy hol a húga... De az ágyon ott feküdt mellette, ölelő karjai közé bújva a kis Molly is. A kislány látszólag aludt. Sértetlennek tűnt, bár még ő maga is kábább volt annál, mint hogy ezt 100% biztosra meg tudja állapítani.
- Tristan... - A halk hangra odakapta a fejét, és megpillantotta az ágy mellett, egy széken ülve a nagynénjét. Eddigi életében szinte sosem törődött különösebben a gondolattal, de ahogy most ránézett a nőre, akaratlanul is az apjával közös vonásokat vette észre benne kizárólag. Tekintetében mintha ő nézett volna vissza rá, ugyanazzal az aggodalommal, féltéssel, szeretettel...
De le kellett hunynia a szemét, s a fejét is elfordította, ahogy érezte, hogy könnyeit nem tudja visszatartani. Az érzés, hogy apja soha többé nem fog már rá sehogyan sem nézni, iszonyú erővel nyomta le őt, mintha egy mázsás súly hevert volna ismételten a mellkasa kellős közepén...
- Tudom... Tudom, szívem, tudom... Nem lesz semmi baj... - Nagynénje próbálta csitítani, de hangján jól hallható volt, hogy neki is jól jönne ha valaki meggyőzné, hogy nem lesz semmi baj... Tristan érezte, ahogy egy másik test közelíti meg az övét, érezte az érintést a lábán, ahogy a nő lába az övéhez ért a takarón át, miként melléjük ült az ágy szélére... és érezte, hogy egy remegő kéz simul óvatosan a felkarjára.
- Meg fogjuk oldani, Tris, rendben? Megoldjuk... - De hiába a biztatni igyekvő szavak, ha egyszer egyértelműen átsütött a szavak mögül, hogy az azokat kimondó személynek sincs halvány gőze sem még róla, miként is tudják majd ezt megoldani, és... úgy egyáltalán... hogyan legyen ezek után bármi is bárhogyan... nem még úgy, hogy az jó is lehessen.
És hát... a dolgok valóban nehezen is mentek... A rendőrség a támadás másnapján megpróbálta ugyan kihallgatni a két gyereket, de egyikkel kevesebb sikerük volt, mint a másikkal. Molly egyáltalán semmit nem szólt, egy árva nyikkot sem. Ha bármit kérdeztek tőle, csak sírt, és elmenekült a nagynénjükhöz vagy Tristánhoz. Tristan ugyan nem futott el a kérdések elől, de nem is nagyon adott rájuk választ. Elméje minden igyekezetével próbálta felfogni a történteket, de legtöbbször ott ragadt meg, hogy a hálóba lépni egy szörnyeteget látott... s hogy a szüleiket megölte az a szörnyeteg... ők pedig Mollyval magukra maradtak. Habár többször is próbálták vele megértetni, hogy nincsenek egyedül, de ezt mintha nem is hallotta volna. Ahogy azt sem, mikor megpróbálták néha-néha kijavítani őt, hogy a gyilkos egy ember, aki szörnyű dolgot tett, de nem valami fantáziaszerű szörnyeteg. A végén egy dilidokit is hívtak, hátha annak sikerül elmagyaráznia neki, hogy akit látott, azt az elméje szörnyetegként azonosította, mintegy védekezésül, mert nem akarja elhinni, hogy egy ember ilyesmire képes... de ha esetleg mégis vissza tudna emlékezni, hogyan is nézett ki az az ember valójában, akkor készíthetnének róla egy fantomképet, és talán rátalálhatnának az alapján.
De szegény doki, mintha a falnak beszélt volna. Sehová sem jutott a dologgal, így végül feladták aznapra a kihallgatási kísérleteket.
Miután az orvosok megállapították, hogy a két gyerek sértetlen, az őket ért sokktól eltekintve, kijelentették, hogy elhagyhatják a kórházat. Mivel mindkét szülőjük elhunyt, és a házuk bűnügyi helyszínné vált, oda nem mehettek. Tristan ugyan elmúlt 18 éves, de a kis Molly ennek a közelében sem volt még, és Tristan jól gondolta, neki esélye sem lehetne rá, hogy gondoskodhasson a húgáról, hiszen még ő maga is iskolába járt. Való igaz, hogy a szülők halála után ő volt az első, aki örökölt, Molly részét pedig az örökségből a nagynénjük kezelte, amíg a kislány nagykorúvá nem válik, de... nem is a pénz tette függővé a helyzetet. Bár a történtek az egész családot súlyosan megrázták, így is nyilvánvaló volt, hogy Tristánt még annál is jobban, így semmiképp nem is lehetett volna képes arra, hogy adott esetben felelősséget vállaljon egy kisgyerekért. Szóval Molly felügyeletét a nénjük kapta. De az sem volt kérdéses, hogy Tristan is velük tart, hisz életkor ide vagy oda, neki is szüksége volt egy otthonra, egy menedékre... és legfőképp, a családjára, vagyis... ami megmaradt még neki belőle.
A rendőrség a következő napokban több alkalommal is kísérletet tett, hogy információkat szerezzen még tőlük, de... Tristan a harmadik napon végül végérvényesen megunta a faggatózást. A hozzájuk beállító rendőrnyomozók arcába ordította, hogy nem akarják ezt tovább folytatni, s hagyják végre békében gyászolni őket. Azt kiabálta nekik, hogy ők nem tudnak mit mondani, ők csak az ágy alatt rejtőztek, aztán menekültek, kész, vége, ennyi, a szüleik pedig meghaltak, ennyi a történet, hagyják őket végre békén, hisz ha eddig nem találták meg a gyilkost, akkor már nem is fogják! Ők biztosan nem!
Aztán otthagyta őket, rájuk vágta az ajtót, és meg sem állt míg... hát... míg olyan környékre nem ért, amit abszolúte nem is ismert. Elege volt. Miközben az a súly folyamatosan ott érződött számára a mellkasán, a torkát pedig a sírás szorította össze, mely mindig kerülgette... úgy érezte, nem bírja tovább hallgatni azokat a kérdéseket... Nem bírta, és nem is akarta elmondani... hiszen a többi ember a "szörnyeteg" szó hallatán mindjárt őrültnek is nézte... de ő erre akkor sem tudott mást mondani, vagy máshogy emlékezni... Ő örült volna a legjobban, ha megteheti, ha egy emberi arcot tudott volna a szörnyeteg helyére képzelni, de nem ment... nem sikerült, hiába próbálta, hiába küzdött magával érte, elméje nem akart meghajolni akaratának... A szörny mindenhogy szörny maradt. Valami lény... amitől az éjszakák rémisztőbbek lettek, mint valaha voltak... és különösen az a gondolat tette ezt ijesztővé, hogy AZ a bizonyos szörny... még mindig kinn járhat valahol, és embereket ölhet, családokat tehet tönkre...
És érezte, tudta, ehhez a fajta rémséghez, a rendőrség képességei kevesek. Ők nem fogják megtalálni, főleg nem legyőzni... Valaki másnak kell ezt megtennie... de valakinek mindenképpen meg kell tennie...