Nephinae

Hófehér, hamvas, enyhén derengő, rózsaszirom puhaságú bőrű arcán két gyöngyházfényű szembogár ül. Ajka szív alakú és cseresznyeszínű, fekete haja hosszan, finoman körüllengve keretezi ovális arcát, amelyről először az aranyosság, és szépség jut eszedbe. Ez az arc tökéletesen fejezi ki az érzelmeket, néha ajka lefelé, de legtöbbször felfelé görbül. Teste vékony, törékeny, könnyebb, mint bárki ilyen alkattal. Járása légies, már-már túlvilági.

Milyen is lehetne az, aki még sosem találkozott a rossz szándékkal? Aki még sose találkozott az egocentrikus erőszakkal? Ártatlan. Játékos, naiv, kedves. Egy tiszta, sebezhető lélek. Érzelmes, empatikus. A legkisebb dolgoknak is úgy tud örülni, mint más a csodáknak. Tanulékony, kíváncsi és igyekvő.

Sokkal erősebb empátiával él, mint bárki az óvilágban. Megérzi és meglátja másokon az érzelmeket, akkor is, ha azt jól tudják leplezni. Ha akarja, át is tudja élni őket, akár az összes szerén. Mivel ez az empátia minden fajtársának megadatott, így nem is feltétlenül érdemes képességként emlegetni. Sokkal inkább nevezhetnénk faji passzív tulajdonságnak, mint képességnek.

Amikor kinyitom a szemem, már sokadjára pillantok rá a teremtés csodájára. Körbe nézve a nővéreim mosolyognak le rám. Látásból már mind ismerem őket, hisz madárként sokat jártam az erdő ligeteit, melyekben ők is szívesen töltik idejüket. Ahogy felültem, előre hullott a fekete hajzuhatagom. Felemeltem a kezeimet, hogy megtapintsam őket. Megálltam a mozdulatban, ahogy a karjaimra pillantottam. Aztán folytattam a mozdulatot. Megtapintottam hajam, arcom, nyakam, majd lefelé a testem. Egy új perspektíva. Egy új szemszög a világról. Milyen frissítő, milyen üde! Voltam már kékeszöld fűszál, aranyló virág és erős fa, voltam fürge légy, bujkáló kígyó és apró, fehér madár. Voltam kéttenyérnyi kagyló és voltam tengeriárok nagyságú hal, voltam játékos majom, és ezelőtt ismét madár voltam. Hatalmas, kecses. Tollazatom gyöngyszínben ragyogott, szárnyam széles volt. Faroktollazatom úgy lett egyre színesebb, ahogy távolodott a vége a testemtől. A fehérből át ment lilába, majd vörösbe, és gyönyörű csillogás vette körbe. Kecses és lassú volt a repülésem. Hosszú lábammal imádtam a vizek sekélyes medrében sétálni. Ahogy a selymes iszap körbe vette az ujjaim, annál jobb érzés nem volt. Talán egy daruhoz, vagy főnixhez hasonlíthatnám a látványt. Vagy inkább a kettő keverékének. Aztán újra születtem. Kinyitottam a szemem, és új szemmel néztem meg a világot.
 Ahogy lassan felálltam, éreztem a bizonytalanságot a lábaimban. Két láb. Nem négy. Nincsenek szárnyak. Mire vagyok képes? Elkezdtem lépdelni. Minden lépés egyre határozottabb. Egyre erősebb, egyre gyorsabb volt. A nővérek mosolyogtak és nevettek boldogságomon, velem együtt, ahogy végül körbe-körbe szaladgáltam örömittasan. Végül csatlakoztak hozzám. Énekeltek. Csoda szépen énekeltek, és táncoltak. Én néztem és tanultam, míg kezüket fogtam. Hamarosan olyan szépen énekeltem, és táncoltam, mint ők. Együtt, közösen, körbe, vidáman. Aztán elmentünk játszani. Bújócskáztunk, fogócskáztunk, verseket költöttünk, vidám meséket írtunk. Gyógyítottuk, és barátkoztunk az állatokkal. Én a madarakat különösen szeretem. Olyan szépek. Fenségesek. A tollazatuk, akár a legszebb szivárvány, a derengésük magába ránt. Énekük megnedvesíti a szemeket, szépségük elkápráztatja a lelket. Olyanok, akár az Istennő. Amíg madár voltam, sose gondoltam arra, hogy milyen szépek, értékesek. De így van. A mi egyszerű kis ruházatunk az ő nyomukba se ér. Nem mintha versenyezni akarnék velük. Nem akarok. De szerintem ők a legszebbek a világon az istennő után. Más szerén mást szeret. Vagy épp senkit. Néha, a játékok és gyógyítások között elgondolkodom, hogy helyes-e így gondolkodnom valamiről? Kiemelni őket a többi közül? De az Istennőtől eddig nem kérdeztem meg. Nem éreztem annyira fontosnak, hogy ezzel zavarjam őt. Inkább a feladataimra koncentráltam: segítettem az állatoknak, növényeknek, nővéreimnek. Ha nem volt rám szükség, az egyik kevésbé fás ligetbe mentem és a gyönyörű eget figyeltem a puha füvön pihenve. Ez még, amit nagyon szeretek. Az ég. A maga rengeteg csodájával, amit bele tudok képzelni. Minden verset és minden mesét ráképzelek ilyenkor erre az illékony vászonra, egészen addig, míg el nem alszom, és csendes, boldog álmot nem álmodok.
Hogy aztán másnap, valóságként élhessem meg.