A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
Vörös köd lengi körül a bárt, már a bejárati ajtó is ezt a karmazsin derengést okádja. Élénk a New York-i éjszaka, neonfényben úszik a város. Ez a hely még is más. Azok, akik érzékenyek kicsit is a mágiára, rögtön felfigyelnek Papa Midnite, a voodoo mester éjszakai bárjára. Azok pedig, akik a megfelelő körökben mozognak, jól ismerik, ha mást nem, hallomásból. A Midnight Club névre hallgató szórakozó- és üzletelőhelyet ugyanis legendássá teszi a semlegessége. Így bármelyik lény nyugodtan betérhet ide és kifújhatja a gőzt. Legyen szó angyalokról, démonokról, félvérekről vagy akár boszorkányokról. A Papához pedig különféle ügyben lehet fordulni, nem csak a voodoo mágiával foglalkozik, de antik vallási és egyéb, mágikus ereklyékkel és tárgyakkal is. A város koronázatlan királya, a keze bárhová elér. Én sem véletlenül tértem be ide. Tizenöt centiméteres, lakkozott sarkak koppannak élesen a kövön, majd a fémen egyaránt. Kecsesen sétálok be a klubba, nem tartóztat fel senki. Egy lélek sincs, aki az én dolgomba ütné az orrát, vagy éppen a máséba. Hosszú, olajszín hajam lófarokban vergődik a hátamon. A frufrum alatt szúrós pillantásomat erős smink keretezi. Fekete szaténruhát viselek, melyre mintha aranyszállal pillangókat varázsoltak volna, néhány nagyobb példányt a combomnál. Nem véletlenül. Ahogy Nergal valódi nevét sem ismerik sokan, csupán "Nero"-ként szólítják, úgy az én identitásomat is elfedik az aranyozott lepkék. Astrának csak Nergal hív és azok, akik régóta ismernek a Pokolban. Mindenki más "The Golden Witch" néven ismer. Nemsokára éjfélt üt az óra, még korán van. A Papával a boszorkányok óráján van csak a találkozóm, de úgy gondoltam, korábban jövök és körbe nézek ebben a különös kócerájban. Elméletileg a rendszer működik, azt hallottam, de ki tudja...én nem vennék rá mérget, az biztos. Miután kikérem az italom, kinézek magamnak egy sarkot és leülök a boxba. Keresztbe teszem a lábam és bal tenyeremet az asztallap fölé emelem. Mintha finom aranypor szóródna belőle, alatta pedig materializálódik egy megviselt, bőr borítású kötet. Nincs rajta cím, nem is kell, hogy legyen. Csupán egy pillanatra rajzolódik ki vérrel, egyik betű a másik után: N-E-C-R-O-N-O-M-I-C-O-N. Nem érek hozzá a kötethez, még véletlenül sem. Hiszen pontosan tudom, mi is ez. Az emberi világ többnyire fikciónak véli, jobb is. Létezik is egy fantázia szülte verziója az eredetinek, szinte bármelyik könyvesboltban megtalálható. Ez viszont itt, az eredeti egy latin nyelvű fordítása. A Holtak Országának Kalauza, nem csoda, hogy egy voodoo papot izgalomba hoz. Ahogy én is, úgy Midnite is egy különleges mágiatípust űz. Nos, egy ilyen különlegesség, amit egyenesen a Pokolból hoztam fel, sokat ér. De sokat is követel. Ha a Papának van kedve kipróbálni, tegye csak tönkre magát, a démon, akitől szereztem jóízűet nevetett azon, hogy ember akarja használni, még ha több száz éves varázsló is. Ez viszont engem cseppet sem érdekel. Mi több, nem sajnálnám, ha a könyv elragadná. Hiszen ismerem én a sámán nevét az Alvilágból, két nőt is a Pokolra taszított, lefejezéssel, ráadásul az egyik a saját ikertestvére volt. A másikat pedig mindenfélére kényszerítette, hogy megszerezze neki, amit akar, például többek közt pokolbéli prostitúcióra. Szóval, bármit megérdemelne az ilyen. Ezen a ponton újra eszembe jut, milyen szerencsém volt és van Nergallal. Ő egy démon, még sem bánt velem rosszul, ahogy emberek szoktak olykor egymással, még a saját vérükkel is...ahogy apám bánt velem, vagy Midnite az ikrével és a másik lánnyal. Ki is akkor a valódi szörnyeteg? Egy celestim pincér leteszi elém a kirendelt koktélt. Öblös, majd karcsúsodó pohár, sötétlila, fortyogó löttyel. A színe kísértetiesen hasonlít Nergal bőrének árnyalatához. A gondolataimba merülök, ahogy az italon megakad a szemem, elszakítva tekintetem az elátkozott irományról.
"(This hope) Falling towards hell, (is it a sin?) these golden butterflies dipped their wings in how many sins?"
New York és Los Angeles között, ha hihetünk a google maps nevezetű csodának, mely segítségével szabadon felderíthetjük a világot, 2761 mérföld van. Elég sok, nem? De, és nekem meg mennem kell oda egy hétre. Oda repülővel, vissza meg busszal. 2 és fél nap zötykölődés idegenekkel, egy csomagra vigyázva, ami igazából csak pár könyvet és magokat tartalmaz. Mondjuk Ördöggyökeret, meg ilyenek. Nem is értem, hogy miért nem megy más a boltból, miért engem bízott meg vele a főnököm. Ja, hogy gyakorló boszorkány vagyok? És, az még nem ok arra hogy egy hétig ne legyek otthon, kérem szépen! Én csak eladó vagyok, meg az egyik kertész. Nem pedig valami futár. Persze, megcsinálom, hiszen mégiscsak az kéne hogy egy hozzá nem értő tegye tönkre az egészet. Meg foghatom fel úgyis, hogy egyszerűen csak nyaralás, meg közben két csomag beszerzése. Mondjuk azt nem értem, hogy miért nem bízza a postára őket, ha már eljutottak ide Európából, de nem szólok bele, nem én vagyok a főnök. Attól függetlenül, hogy teljesen feleslegesnek érzem ezt az egészet, megteszem. Igazából, csodás hely a város, még ha nekem túl zajos is, és a szállásom nem éppen a leg…szebb, ha mondhatom. Jó, azt mondjuk nem nézem ki a helyből, hogy öltek embert, de kitudja, nem kerestem nagyon arra utaló gyanús jeleket. Holnap délután indul a buszom, megvan minden, igazából, el is mehetnék akár bulizni, még ha nincs is kivel. Keresni egy helyet, egy társaságot, beülni és csak élvezni az estét. Csak épp nem tudom, hogy mit vegyek fel. Túrok bele a bőröndömbe, hátha találok valamit, végül egy fekete farmerre esik a választásom, hozzá fehér rövidujjú, és sötétszürke, bő, kenguru zsebes pulóver. Oké, nem épp a legkihívóbb öltözet, de azért csak megfelel, hogy bemenjek egy bárba, nem? Nem kimondottan vagyok az a magára ruhát húzó fajta. Annyira nem, hogy volt, fél liternyi szentelt vízzel öntöttek nyakon. Értem én, hogy fő az elővigyázatosság, meg azt hitte, hogy megszállt egy démon, de akkor is. Muszáj volt? Mintha nem lett volna jobb megoldás, neeeem, neki le kell önteni az embert. És csodálkozik, hogy dühös voltam rá. Oké, smink fog kelleni? Á, csak egy kicsi, hogy a szemem alatti karikák eltűnjenek. Hajamat befonom, egy fekete mini hajgumit helyezek a végére. Aztán irány a város, lesz ami lesz alapon. A hely, ahova nem hittem volna, hogy valaha is beteszem a lábamat. Csendben nézelődök, én nem vagyok itt, csak hallucinálsz, látod, tiszta jelentéktelen kis figura vagyok, azt se érdemlem meg, hogy emlékezz rám, akkor ne is tedd meg, kérlek. Végülis, ha nem vesszük azt bele a számításba, hogy milyen üzletek mehetnek itt, tök jó hely. Midnight Club, lassan közeledik is a boszorkányok órája. Aztán megpillantom őt. Oké, idegeneket nem illik bámulni, én is csak lopott pillantásokkal illetem a nőt, akit, mint egy közeli beszélgetésből megtudtam, The Golden Witchnek neveznek. Hogy szólítsam meg? Tudni akarom milyen a hangja és semmi ötletem sincs és mi van ha elrontok valamit? Milyen lehet ő? De tudni akarom az igazi nevét is. Milyen indokkal szólítsam meg? Ahogy látom, az italra való meghívás már nem a megfelelő ötlet, hiszen kihoztak neki egyet. Végülis, lesz ami lesz, félszegen sétálok oda. - Jó estét – szólítom meg halkan. Aztán meglátom a könyvet, és nem, nem érek hozzá, hogy lapozzak, olvassak benne, megálljt parancsolok magamnak. Viselkedj felnőttként, Licsi – milyen könyv az, ha szabadna kérdeznem?
Közönyösen merengek a táncoló ujjaim alatt éktelenkedő, emberbőrből fűzött kötetre. A Halott nevek könyve. Körmeim feketére festve törik meg a gyér és cseppet sem mennyei fényeket a bárban. Ha ez a hely valóban egyfajta bratyizóhely a "jóknak" és "rosszaknak", akkor én vagyok Jeanne d'Arc. Persze, akad itt egy-két figura, aki felől inkább pozitív energiák szállingóznak, mint a friss hó a Vörös téren, a zord, moszkvai télben. De ők elenyésző mennyiségben vannak. A többségnek, úgymond, a szeme sem áll jól. A hely fényei is inkább a sötétség erőit idézik. Bíbor. Ez az uralkodó árnyalat, akár a vér vagy a Sátán rút képe. Persze, lehetne éppenséggel a szeretet jelképe is. Lehet, az én asszociációimmal van a baj. Minden esetre nem zavar, egészen kellemesnek mondható. És diszkrét, ez a fő. Hogy kinek és miféle dolga van itt, ahhoz semmi közöm és nem is érdekel. Az érzés kölcsönös lehet, ez adhatja a hely báját. Úgy gondolom, kiélvezem ezt a cirka három órát, a találkozóig. Így keresztbe tett lábbal ücsörgök és a koktélomat iszogatom. Éppen kortyolok a szívószál segítségével, mikor megáll mellettem egy cuki leányzó. Meglep, meg kell mondjam. Úgy világít, mint egy villanykörte a tömegben. Na, nem feltétlen a szentségét kívánja ez jelezni, de minden esetre azt igen, hogy vidám, barátságos jövevény. Mondjuk ezer másik dolgot is jelenthet, példának okáért, hogy fehér boszorkány, gyógyító, angyalivadék vagy csak fene jó szíve van. És persze, ez az egész lehet csupán álca is. Az ösztöneim viszonyt nem jeleznek semmit, ami az utóbbira utalhatna. Kissé odébb tolom az öblös poharat és fel pillantok a nagy, csillogó szemeibe. Mintha kissé feszélyezett lenne. - Egy olyan könyv, ami nem való az olyan tündi-bündi cukorfalatoknak, mint te. Felelem neki nemes, nergali egyszerűséggel. Mondhatni, ragadt rám tőle egy s más a Pokolban töltött évezredek alatt. Példának okáért a csípős igazmondás váratlan helyzetekben. Emlékszem a napra, mikor magával vitt a kastélyába és én megkérdeztem, miért csinálja ezt az egészet; a gyerekszoba, a játékok...a szőnyegen ücsörögve néztem fel a hatalmas alakjára egy babával a kezemben - és ő gondolkodás nélkül megmondta az igazat. Mintha tegnap lett volna. De ahogy feltör a régi emlék, úgy oszlik szét, lila füstként az elmémben. Egyenesen a fiatalka lány arcába nézek, nem sértegetni vagy lebecsülni akarom, egyszerű tényközlés a részemről, ahogy azt szépen eltanultam mesteremtől. Valójában csípem Nergal stílusát, így nem csoda. A többség féli vagy rühelli, de én kedvelem. Biztos bennem van a hiba. Nézzük egymást egy ideig az őzike tekintetű, de annál vérmesebb leányzóval, mire megtöröm a csendet. - Elég frusztráló, hogy fölöttem állsz. Nem hazudok, valóban irritál az ácsorgása egy kissé, szóval, gondolom ennek hatására leül velem szemben. Mindeközben a ruhámat ékesítő, tenyérnyi arany pillangók szárnyat bontanak és komótosan körbe röppennek a ruhámon, hogy valahol a törzsemen állapodjanak meg - az egyik a mellkasomon, a másik a derekam környékén. Végül, ahogy elnézem magamnak a fiatal nőt, arra jutok, miért is ne osszak meg velem némi információmorzsák? Már az figyelemre méltó, hogy csak úgy ide jött hozzám. Az aurám elég vészjósló, még ha egy úttal vonzó is. - Olyan erős rontómágiával van átitatva ez a grimoire, hogy a puszta érintése is súlyosan lerontja az egészséget. A használatáról nem is beszélve...tébolyba taszítja a legerősebb emberi elmét is, majd kínok közepette pusztítja el. Persze, minden korban akad olyan bolond, aki azt hiszi, erősebb, mint a könyv. Beszélni kezdek, hangom kellemesen búgó, fiatalosan csengő s már-már kábító. Mintha csak az aranyazott lepkék szárnyáról cseppenő méreggel lenne átitatva. Belőle pedig kihallható a boszorkányos kuncogás.
"(This hope) Falling towards hell, (is it a sin?) these golden butterflies dipped their wings in how many sins?"
Lehet, kellett volna hoznom valamilyen önvédelmi eszközt, hiszen egy kulcscsomó nem elég ahhoz, hogy az ember lánya megvédje magát, ha épp néhány delikvens ki akarja őt rabolni. Sima, egyszerű fekete válltáskámban van egy könyv, Toreador a címe, meg a kulcscsomó, és egy mini vízipisztoly szentelt vízzel, Killa után szabadon. Hát igen, neki vannak inkább hülye, de használható ötletei, nem nekem, én csak a boszorkány vagyok a duónkban, meg a könyvmoly. Meg a kertész, a kert esze, persze. Oké, ez egy rossz szóvicc volt, jó hogy nem hallotta más. Mosolyogva nézek a hölgyre, aki válaszol a kérdésemre. Hogy mi vagyok?! Megrökönyödve nézek rá, azért az ilyenért rosszabb helyeken képesek késelni, tud-e róla? Még hogy tündi-bündi cukorfalat, na perrrrsze. Mégis, mi a szösz fenéért hívott így? Nem is ismer, előzetesen alkot véleményt másról, nem éppenséggel a legjobb dolog, könnyen kerülhet emiatt bajba az ember. - Nem vagyok tündi-bündi cukorfalat. Nagyon nem. Ennyi erővel te is az vagy – teszem hozzá halkabban. Morcosan mérem végig, értse meg, nem hívhat így mást. Nézem a nőt, aki meg engem néz. Mint egy farkasszemezés, csak éppenséggel nincsen itt jutalom a nyertesnek. Szókimondó, vajon a hazugságokat is kerüli? Vagy nem? Kitudja, majd kiderül. - Ó. Bocsánat – gyorsan foglalok is vele szemben helyet, aztán elképedve nézzem a mozgó pillangókat Hogyan oldotta vajon meg? El lettek varázsolva a cérnaszálak, hogy bizonyos időközönként meghatározott alakzatban változtassanak helyet? Vagy teljesen random mód az idő? És a mágiát, szükséges energiát honnan nyerhetik? Szinte ösztönösen kezdek el gondolkozni, hogy én hogyan oldanám meg ezt, persze, csak miután vagy huszadjára szúrom meg az ujjamat a tűvel. Hát na, nem én vagyok a legügyesebb varrónő, nem is abban a szakmában dolgozom. Nézem a nőt, aki engem a kinézetével megvett kilóra. És mégis, ki a halált érdekel az, hogy mások inkább már csak a kisugárzása, aurája miatt is elkerülnék? Hiszen attól még egyszer lehet vele beszélgetni, nem? Ne legyünk már előítéletesek, kérem, még ha kifejezetten egy életbiztosítás is lehet az ilyen körökben. Mi lehet ennek a könyvnek a címe egy ilyen bemutató után? Biztosan valami híres, csak épp egy eredeti példánya, vagy másolat, vagy valami nagyon sötét varázslattal elkészített. De várjunk csak, ha itt van a könyvvel, azt jelenti, hogy vevője is van rá. Egy szerencsétlen flótás, aki úgy tűnik, elakarja dobni magától az életét. - Ki az az idióta, aki felakasztás helyett egy könyvvel akarja megölni magát? – Kérdezem meg tőle, hiszen ezek alapján másra nem tudok gondolni. Mondjuk, az is igaz, hogy én is szívesen megnézném, mi lehet ez a könyv, ha már ilyen veszélyes. Milyen igéket, mágiákat, esetleg főzetek receptjeit tartalmazhatja. Öntudatlanul nyúlok is érte, és csak félúton jövök rá, hogy mit is tennék, rögtön húzom is vissza a kezemet, sütöm le a szememet. Ezt nem akartam, még a végén valami rosszat gondol rólam. Mert esküszöm, hogy nem akartam beleolvasni, ez tényleg csak ösztönösen jött. Istenem, most biztos azt gondolja, hogy vagy el akartam olvasni, vagy öngyilkos jelölt vagyok. Pedig még a nevét se tudom a másiknak. - Amúgy Licsi vagyok, te meg ha jól hallottam, The Golden Witch. Mi az igazi neved, hogy hívhatlak? – Hiszen, nem szólíthatom azon a néven mindig. Biztosan van sajátja, mit a szülei adtak neki. Ha már a nevek – mi a könyv címe? Mármint, pár héttel ezelőtt járt a boltban, hol dolgozom egy férfi, Demonomicont keresve, hátha ismerem ezt is.
Játékosan, amolyan boszorkányosan somolygok, ahogy elnézem a lány ledöbbenő arcát. Bájos, ahogy kiül rá ez az őszinte kifejezés. Úgy nézem, sikerült vérig sértenem a megjegyzéssel, bár nem ez volt a szándékom. Valójában...nem igazán érint meg, hogy a lelkébe gázoltam, ahhoz túl sok időt töltöttem a Pokolban. Konkrétan Nergal mellett. A hidegvér mintaszobra lehetne. És már jó ideje én is. - Kedves az arcod, túlságosan is egy ilyen helyhez. Persze, lehet egyszerű álca is. Talán az aurádat is elmaszkírozod, velem ellentétben. Felelem neki, miközben a szívószállal játszadozok a félre tolt pohárban. - Bűbájos...de a látszat csalóka. Mint a gomba. Valójában mindegyik ehető, de van amelyik csak egyszer. Ahogy a legtöbb boszorkány, úgy én is vonzó nő vagyok...bévül pedig rohadt. Bár, sok boszorka illúziómágiával vagy más praktikákkal palástolja a külsejét, mert a fekete mágia bele eszi magát a húsukba és a csontjaikba. Én ellenben pontosan úgy nézek ki valójában, amilyennek a velem szemben ülő lány is lát. Hogy ez miért van, az maradjon az én titkom. Minden esetre könnyedén állom a másik nő pillantását, ahogy megsemmisítően végig mér. Az íriszeim szinte feketék, olyan sötét barnák, akár egy mocsár. Ha az ember belé néz, nem tudhatja, milyen mély lehet vagy hogy milyen veszedelmek leselkedhetnek rá. - Nem kell suttognod, nem hallanak minket. Egy tétova kézmozdulattal jelzem, mágikus burkot vontam magunk köré, már amikor megszólított és kiszúrta a nem hétköznapi könyvet. Észre veszem, ahogy szemei le siklanak a törzsemre. Bizonyára a ruhámat nézi. - Tetszik? Kérdezem huncut módon és egy kissé kihúzom magam ültemben, hogy jobban megcsodálhassa a magam alkotta ruhakölteményt. Ekkor kezd el valami felfelé kúszni azon a lábamon, ami eddig takarásban volt. Érzem, ahogy kígyózik a vádlim körül, majd csendben felsiklik a combomon, könnyedén a csúszós szaténon. Tovább tekereg a derekamon, míg fel nem üti a fejét az asztal lapja felett, egyenesen az idegen hölgyre meredve. A színe, akár az aranyé, tökéletes összhangban a ruhámon szárnyukat rebegtető pillangókkal. - Felkeltetted Georgie érdeklődését. Jegyzem meg csintalanul, ahogy le pillantok kíváncsi kis barátomra. - Lehet, hogy a te familiárisod érdekli... Ez csak tipp, eddig ő sem kószált a földön, hiszen nemrég érkeztünk. Így valójában bármi okozhatja ezt nála. A másik boszorkány puszta jelenléte, hogy az aurája nem olyan szurokfekete, mint a Pokolban sínylődő társaié, fene tudja. Egyelőre nekem sem árulta el. A kis hölgy őszinte, feltörő kérdésén jóízűet kuncogok, abszolút igazat adok neki. Ismét vissza hajolok az asztalra, összefonva rajta a karjaimat. Georgie persze feltalálja magát és tova tekeredik a jobb felkaromra és onnan hallgatja tovább a beszélgetést. - Férfiak. Azt hiszik, mindenkinél jobbak és bármivel elbírnak. A hatalomért pedig nincs, amit ne tennének meg. Pedig ez a könyv...felemészt mindent, aminek lelke van. Lényegtelen, milyen erős vagy tapasztalt az illető. Szerintem tudja, miről beszélek. A történelem során a férfiak ezerszer bizonyították már ezt. A Necronomicon-al is mindig csak ők olyan balgák és önteltek, hogy kísérletezni akarjanak. Legalább is én így tudom. Nem mintha gyűlölném őket, csak éppen láttam már éppen eleget. Kezdve az apámmal, aki ugyan ebbe a kategóriába tartozott. - Az az idióta konkrétan a klub tulajdonosa, Papa Midnite, a voodoo mestere. Nem tudom hallott-e a pasasról, de már a neve és a jelző is elég árulkodó lehet, ha szemfüles a kisasszony. Hogy a Papára nézve mennyire veszélyes, hogy kiadtam ezt az információt, az cseppet sem érdekel. Szemet szúr azonban a társaságom kósza, sóvár pillantása a kötetet illetően. - Csábító, nem igaz? Egy ilyen nagy hatalmú varázskönyv. Ne aggódj, én is eljátszottam már a gondolattal, hogy bele nézek. Ezért nem kell, hogy kellemetlenül érezze magát. Érzem rajta - vagy talán csak megérző képességem fejlődött már ki ennyire, ami kiskoromban is meglehetősen jó volt - , hogy ő is boszorkány, vagy legalább is foglalatoskodik boszorkányság valamilyen szintjével, így nem csoda, hogy bűvöletbe ejti az ilyesmi. - Mint a gyümölcs? Őszintén meglepődök. Még sosem ettem. Mellesleg a beceneve kapcsán megállapítom, hogy még se tévedtem akkorát a "cukiságot" illetően. A saját megnevezésem hallatán eltűnik a csodálkozó arckifejezés arcomról és a helyét pajkos kis mosoly veszi át. - Jól hallottad, én vagyok az Arany Boszorkány. Így szólítanak. De ha ragaszkodsz valami rövidebbhez...hát...legyen Aurielia, Ari vagy valami hasonló. Egy pillanatra elgondolkodok, milyen nevet is mondjak neki. Valamit, ami kapcsolódik a megnevezésemhez. Nem szeretném, hogy megismerjék a valódi nevemet. Annyit voltam démonok között, akiket sebezhetővé tesz, ha a valódi nevük rossz kezekbe kerül, hogy immáron én is ódzkodom ettől. Nem is beszélve arról, hogy bizonyos körökben az igazi nevem nem ismeretlen. Vannak, akik nagyon is hallottak Newcastle-ről. Én pedig nem szeretném, ha ennek fényében néznének rám. A szegény, kicsi lány, akinek egy szörnyeteg fekete mágus volt az apja és aki a Pokolra lett taszítva a kezdő John Constantine szerencsétlenkedései miatt. Nem. Sokkal több lettem, mint ez a szánalmas történet. Ahogy pedig Licsi beszélni kezd, az egyik szemöldököm sejtelmesen megemelkedik és a jól ismert, boszis mosoly újfent felüti a fejét arcomon. És...egy úttal babrálni kezdek a karkötővel, amit viselek. Látszólag semmi összefüggés nincs a két dolog között, de valójában annál inkább van. Lám-lám. Hiszen jól tudom, ki járt nála és miért. Szóval Licsi az a bizonyos eladó a könyvesboltból. Ó, ha tudná...hogy a könyvet Nergal azért kereste, hogy azzal kihozzon engem magának a Pokolból. Meglepett a szándéka, de csak egy egészen kicsit. Ami valójában megdöbbentett, az az, hogy mennyi energiát volt hajlandó bele fektetni a dologba. Az ikerkarkötők persze már régóta megvannak, hogy mindig tudja, merre járok. De most már ennél sokkal többre vagyunk képesek velük... Az a szerencsétlen warlock azonban a Demonomicon-nal se lett okosabb, nem kis fejfájást okozva Nergalnak. Viszont...akadt más, aki meg tudta valósítani az elképzeléseit, vagyis elég ügyes és képzett volt ahhoz, hogy olyan varázst tudjon alkotni az ékszerekhez, amik lehetővé teszik az egymáshoz teleportálást. Így nem egyszerűen csak egy portált nyit a Pokolból. Bámulatos, engem is lenyűgözött. Nick Necro valóban a mágusok krémjéhez tartozik. - Miféle fickó keresett egy ilyen grimoire-t? Teszem fel a kérdést játékosan, kószán megsímogatva Georgie kobakját. - Szóval te egy könyvesboltban dolgozol...akkor játszunk kicsit, hátha kitalálod, mi a könyv címe. Az "őrült Arab" mond neked valamit? Kíváncsian pillantok rá, de annál ravaszabbul. Vajon mennyit tud vagy sejt? Esetleg, mennyit képes kikövetkeztetni?
"(This hope) Falling towards hell, (is it a sin?) these golden butterflies dipped their wings in how many sins?"
Ő mosolyog, én meg ö, vagyok. Tündi-bündi cukorfalat, így is régen hívtak már. Nagyon, nagyon régen és egyáltalán nem örülök neki, hogy annak nevezett. Hagyjuk, volt már rosszabb is boltban, ezerszer hálát adok istennek, hogy nem ruhaboltban dolgozom. A vásárlók az élő bizonyítékai annak a kijelentésnek, miszerint agyhalál után is van élet. Azokhoz a…. zombikhoz képest ez jobb. Fényévekkel jobb, rávigyorgok. - Nem élek ilyenekkel, meg minek álcázzam magam, úgyis lesz valaki aki átlát rajta. Mindig van egy erősebb, tőlem meg szinte csak erősebb van – lehet, én becsülöm le magamat, lehet, igazam van, lehet, a kettő egyvelege. Sok sikert annak, aki rájönni, hogy melyik is az igaz a három közül, mert nekem egy tippem van csak. Játszik a szívószállal, mint egy nyuszi vagy egy macska a játékával. Bár, azok cukik, ő meg nem igazán. Nem lehet rá cukit mondani, inkább valami más. Szexi, például. - Elég nagy gond, ha az ember nem jön rá első ránézésre, hogy ehető-e a gomba. Ne értsd félre, de elég sokat néztem már át, hogy el tudjam dönteni. Igaz, ami igaz, van ami nem ehető – mérgező, ehetetlen és ehető. EZ a három besorolása van a gombáknak, a hánytató galambgomba például ehetetlen, és aki nem jön rá a nevéből, hogy mit okoz, annak ajánlom, próbálja ki egy vasárnapi ebéd után, melyet a nagymamája főzött. Garantáltan megjegyzi egy életre. Nagyon sok boszorkány az ellentétem. Én nem használom a mágiát ártásra, leszámítva az önvédelmet. Nem, én inkább gyógyítok vele, fájdalmat csökkentek, mosolyra fakasztom az embereket. Nem tudnék ártani másoknak ezzel, pedig ha tudnék, akkor biztos, hogy pár agyrokkant biztos, hogy kapott volna belőle ízelítőt. csak pár árnyalattal világosabb a másik szeme a feketénél, az a szín, melyben az ember naphosszat elgyönyörködne szíve szerint. Persze, erre nincsen olyan sok esélye, ha belegondol, hiszen az élet rövid. - Csendharang bűbáj? – Kérdem meg tőle mosolyogva. Másik hirtelen nem jut az eszembe, mentségemre legyen mondva, csak ez jut az eszembe, semmi más. Mert azzal le lehet fedni egy adott területet, hogy ne jusson ki belőle hang. - Ühöm – bólogatok zavartan, tetszik a ruhája. Én biztos képtelen lennék ilyesmit hordani, míg ő! Neki nagyon jól áll és a pillangók is rajta valami elképesztőek. Esküszöm, ez az a ruha, melyért minden tini lány kést ragadna, hogy megkaparinthassa. Néha nem értem a generációmat, annyira sekélyesek és felszínesek tudnak lenni. Bezzeg egy jó könyv többet ér. Jé, egy kígyó. Az ember ösztönösen irtózik a kígyótól, van benne ez kis félsz, ebben nem vagyok kivétel, nem erősítek én semmilyen szabályt, alig észrevehetően hátrébb húzódom. Köszönöm, de nem szeretnék vele kapcsolatba kerülni. Georgie a neve, kis ártatlan név. - Familiárisom? – Kérdezek vissza egyből. Nagy eséllyel tippelt, és ez egy elég rossz tipp volt. Megkacagtattam. Nagyon jól áll neki a kacagás, ami azt illeti, remélem, tisztában van vele. Többször is nevethetne, ami azt illeti. Egy férfi, ki hitte volna. Ó, hogy felemészt mindent, aminek lelke van, értem. Ezen én kezdek el nevetni, és csak nagy nehezen hagyom abba, könnyeimet törölgetve. - Akkor a fizikatanárok mentve vannak tőle – célzok arra, hogy eddig egy olyannal se találkoztam, mely a legkisebb jelét is mutatta volna, hogy valaha is rendelkezett volna lélekkel. Nem, azok mind a diákok könnycseppjeikből nyerik életerejüket, a démonok tőlük tanulják meg a kínzás mesterségét. De most komolyan, tudják hány gyermek minden reményét vették el? Nem hiszem. - Attól még, hogy valaminek a mestere, nem jelenti feltétlenül azt, hogy van életben maradási ösztöne. Milyen virágot szeretne vajon a sírjára? – Teszem hozzá, töprengő arckifejezést mutatva. Ki ne hallott volna pont róla, kérem. Hamarosan lesz a temetése ezek szerint, vagy valami rossz lesz a világban, vagy mindkettő. - Nem lehetne egyszerűen lelocsolni királyvízzel, vagy megetetni a kutyával? Mármint, nem túl nagy életbiztosítás ez a könyv – teszem hozzá. Habár ellenzem a könyvek iránti erőszakot, de ez lehet, megérdemelné. Persze, nem biztos, még ezernyi más faktor jöhet szóba, de attól még kicsit ijesztő. Nem, nem kicsit. Nagyon az. - Pontosan! Mint a gyümölcs – nem vezetem le, hogy hogyan rakta ezt nekem össze az én Killám, kit fel kéne hívni telefonon, hogy tudassam vele, élek, nem haltam még meg. Hát igen, a gyümölcs finom, én imádom elfogyasztani. - Akkor Lia leszel, megfelel ez neked? – Kérdezem meg tőle, tudva, hogy igazi nevét titkolja. Nem kezdem el faggatni, még ha szeretném is tudni. Nem volt rossz ötlet ide jönni, benézni, és csak örülni az egésznek. Nagyon is jó ötlet volt, ami azt illeti. Még ha van itt egy kígyó is, meg gombák azok gombák. Lehet, aludni kellett volna, de nem minden nap van itt az ember, nem hagyhattam ki az alkalmat. Hogy ki kereste? - Sajnálom, de a vásárlókról még egy személyleírást sem adhatok ki, semmit sem. Köt a szerződés – rázom meg a fejemet, ezt nem tehetem meg. És nem, ez nem egy most kitalált kifogás, hanem az igazság. Ez van, ezt kell szeretni. Ha nem tetszik, akkor jöjjön rendőrségi végzéssel. - Nem, véletlenül sem olvastam – vigyorgok rá – az őrült arab tanúbizonyságára gondolsz? – Szinte biztos vagyok benne, de azért megkérdem. Hátha tévedek, hisz tévedni emberi dolog, én meg ember vagyok.[/color]
Meredten, egészen mélyen nézek a lány szemébe. Olyan félvállról válaszol, mintha csak az időjárásról csevegnénk. Még is, nagyon is figyelemre méltó amit mond. Össze fonom a karom a mellem alatt, ahogy az asztalra könyökölök. - Érdekes megfontolás. De van, mikor jól jöhet az álca. Ha gyenge vagy, azért, ha erős, akkor pedig azért. Minden csakis attól függ, mi a te személyes szándékod. Hogy mi szolgálja a céljaidat. Ha zavar, hogy sokan vannak az erősebbek, hát tegyél ellene, válj erősebbé. Lazán megrándítom a vállam és bele szívok a méreglila koktélba, ami mellettem ékeskedik az asztallapon. - Az ám. Gyorsan koporsóba kerülhet, aki nem vigyáz vagy nem elég eszes. Értek egyet a társaságommal, bár kimondottan a gombákhoz nem értek, de a párhuzam nyilvánvaló. - Így is nevezhetnénk. Annak egy, hogy is fogalmazzak, sötétebb változata. Pajkos, boszorkányos kis mosolyom továbbra is ott játszik a szám szélén, ahogy reagálok a szemfüles kérdésére. Szórakoztat, kedvelem őt, valamiért szimpatikus, fene tudja, miért. Ó, és ahogy káprázik a szeme a ruhámtól és a kis barátomtól! - Mondhatnám, hogy "nem kell félni, nem harap", de az gonosz csíny lenne. Jegyzem meg őszintén és annál derűsebben, ahogy Licsi szemmel láthatóan hátra húzódik, szinte bele olvadva az ülőgarnitúrába. Nevetésem ugyan mézédes, de annál mérgezőbb. Az Arany Boszorkány kacaja. A reakciójából ítélve nincs tisztában a fogalommal, amit említek. Vagy csak túlságosan sokkoló az én 'házi kedvencem'. - Igen, familiáris. Manapság talán már nem divat erre felé. Ők segítő démonok, már a jelenlétük hatásosabbá teszi a varázslatokat. A boszorkány élete során magához szólíthat egyetlen alacsonyabb rendű démont, aki hűséges társául szegődik és segíti a céljai elérésében. Ez egy szövetség, önkéntes, bizalmi kapcsolat. A boszorkány hívást terjeszt ki, erre reagál az entitás. Ha a hívó elfogadja, összeköttetésbe kerülnek. A démon általában valamilyen apróbb termetű állat formáját ölti fel, hiszen bárki láthatja őket, hacsak nincsenek épp bezárva. Ellenben, érteni csak a mestere érti meg. Mint egy titkos nyelv, amit csak ketten beszélnek. A tanárát illető megjegyzésén csupán sejtelmesen somolygok. Ó, ha tudná mekkora mázli, ha csak annyi baj érte, hogy egy tantárgy vagy tanár megnehezítette a hétköznapjait. Persze, mágiával az ilyenek is alaposan megleckéztethetőek. - Elméletileg van neki...de aztán, ő eleve a túlvilággal üzérkedik. Valójában cseppet sem érdekel a sorsa, ha hamar elteszi saját magát láb alól, köszöntheti a többi pokolvirágot odalent. Jó sorsa nem lesz, az biztos. Ahogy pedig Licsi tovább lovagol a témán, jókat derülök a megszólalásain. - Ahhoz egyeseknek túl nagy érték. Kuncogom bájosan, a szám elé emelve az egyik kézfejem. - Különös egy név, története is van? Ha saját bevallása szerint nem az a "cuki" fajta, akkor fogalmam sincs hogyan ragadhatott rá ez a név, hiszen bizonyára becenév. Ahogy pedig az én megszólításomat tisztázzuk, egy pillanatra elgondolkodom ugyan, de ez inkább csak amolyan rosszízű tréfálkozás, hiszen a Lia csengése megtetszik egyből, de ezt nem kívánom rögtön a tudtára adni. Szóval, töprengő arcot vágok, megint iszom, ízlelgetem a nevet, legalább is így tűnik, végül pedig ismét rá nézek egy bólintás kíséretében. - Rendben, a Lia jó lesz. Mint kiderül, a világ kicsi és Licsi az a könyves lány, akiről Nergal mesélt nekem. Ahogy a tüsszögését említette, rögtön sejtettem, hogy nem hétköznapi üzletbe tévedt be és az eladó sem lehet mindennapi. Varázsfüvek...jobb, mint a szélcsengő, ha mágikus lényekről van szó. Ideális riasztó "berendezés" démonok kiszúrására. Mikor pedig azt mondja, nem beszélget róla, meghökkenek és ez ki is ül az arcomra. - Hoppá. Valóban? Ki hitte volna! És te ilyen jó lány vagy, hogy betartod az efféle lehetetlen szabályokat? Akkor mit szólnál, ha találgatnék? Csak nem...egy nagy darab, dús hajú, ördögi vigyorú fickó volt? Meg se várom a válaszát, mint aki játékos kedvében van, kezdem faggatni. Magam sem tudom miért, talán unaloműzőnek. Hogy szeretek-e veszélyesen élni? Alapvetően veszélyes az életem már nagyon régóta, megszoksz vagy megszöksz. - Pontosan...okos kis könyvtáros kisasszony vagy te. Most már mind a ketten vigyorgunk és ez igen csak groteszk látványt nyújthat. A boszorkányok nevetése, az bizony veszélyes dolog. De ezen a helyen ugyan kinek szúrna szemet?
"(This hope) Falling towards hell, (is it a sin?) these golden butterflies dipped their wings in how many sins?"
Kezdőlap
Vörös köd lengi körül a bárt, már a bejárati ajtó is ezt a karmazsin derengést okádja. Élénk a New York-i éjszaka, neonfényben úszik a város. Ez a hely még is más. Azok, akik érzékenyek kicsit is a mágiára, rögtön felfigyelnek Papa Midnite, a voodoo mester éjszakai bárjára. Azok pedig, akik a megfelelő körökben mozognak, jól ismerik, ha mást nem, hallomásból. A Midnight Club névre hallgató szórakozó- és üzletelőhelyet ugyanis legendássá teszi a semlegessége. Így bármelyik lény nyugodtan betérhet ide és kifújhatja a gőzt. Legyen szó angyalokról, démonokról, félvérekről vagy akár boszorkányokról. A Papához pedig különféle ügyben lehet fordulni, nem csak a voodoo mágiával foglalkozik, de antik vallási és egyéb, mágikus ereklyékkel és tárgyakkal is. A város koronázatlan királya, a keze bárhová elér. Én sem véletlenül tértem be ide.
️️️
