Licsi

Barna a hajam, a bőröm, 171 cm magas vagyok és kávéfüggő. Mi kéne még? Inkább turis ruhákat veszek föl, tekintve arra, hogy egy, az élete elején álló fiatal felnőtt vagyok, aki csak a középiskolát fejezte be.  Lassan egy éve dolgozó lény vagyok, és a munkám miatt, mely nem csak a könyvek eladását, rendszerezését és a gyümölcsteák készítését foglalja magába, sokszor vagyok fűfoltos, vagy éppen sáros. Valakinek gondoznia kell a növényeket, hogy a lehető legjobban fejtsék ki a hatásukat utána. Általában mosolygok, hajamat összegumizva szeretem hordani, néha egyenes, néha hullámos. Nem mondom, hogy nem hordok ruhát, de egyszer fél liter szentelt vízzel öntöttek le, mikor megjelentem egyben.

Miért, miért, miért? Kíváncsi vagyok, és tudom is ezt magamról, mégsem öregedem hamar, mindig elkérik a személyimet, mert nem hiszik el, hogy elmúltam 18. Olyan gyönyörű az a szám, nem?  Birkatürelemmel magyarázom el újra és újra a vevőnek, hogy attól még, hogy különlegesebb gyógy-és fűszernövényeket is árulunk a boltban, nincsen olyan a francokat, vanamitől igazán jól érezné magát, és pirospacsit játszana egy sárkánnyal, orkologolás közben. Nagyon nehéz letörölni a képemről a vigyort, én vagyok az, aki mindenben megtalálja a jót, azt, amiért megéri örülni. Mit is mondhatnék, ez nálam már döntés kérdése, hogy én ilyen leszek. Jókedvű. Óvatos is vagyok, semmilyen varázslatot nem próbálok ki, aminél nem vagyok száz százalékig biztos a tudásomban, csak az kéne, hogy elhibázzak valamit és az önmagát elmosó edény helyett engem vigyen el egy démon mosogatórongynak.

- Nem röhög, együtt érez - a mondat, mely után két 4 éves kölyök között egy életre szóló barátság vette kezdetét, alapjául pedig az elcseszett neveik jelentették. Kevés közös van bennük, más meg se merné kockáztatni azt, hogy ők ketten legjobb barátok, és már az első találkozásnál egyszerre mondtak egy mondatot.


A nevem Charlie, és 19 éves vagyok. 19, gyönyörű prím szám, mi? A nyolcadik prímszám, a nyolc meg 2^3, hát nem gyönyörű? A két egymást követő prím szerepel az alapban és a kitevőben. Annyira könnyű a matekot megérteni. A matekot, és nem a családomat. Középső gyerek vagyok, van egy bátyám és egy húgom. A nagycsalád és a két testvér azért jó, mert. Mert nem tudom. Mondjuk elfelejtkeznek rólad. Például, ha éppen egy országos döntőn vagy, és az apád annyira elfelejti, hogy felhív és üvöltözik veled. Megtörtént eset, sajnos. Az a gond, ha középső vagy, hogy lehetsz bármilyen nemben, úgyis ott lesz a nagy, aki nagy a kicsi aki cuki, és te, aki semelyik se vagy, így biztos, hogy nem fognak veled kivételezni és lazán előfordulhat, hogy te leszel a fekete bárány. Nem mintha nem lennék amúgy is az. Mindig is úgy éreztem, hogy nem illek a családomba. Teljesen más vagyok, mint az anyám, apám, vagy a testvéreim.
Könyvmoly vagyok. Ha lehet ez bűn, akkor az. Mondjuk, szüleim szerint igen, hogy mindig csak azokat a vacak könyveket bújom, meg hogy átjárok a flúgos nagymamámhoz, aki azt hiszi, hogy létezik a Menny és a Pokol. Pedig ez az igazság. Léteznek, és még annyi minden más is! Egy egész világ, melyet a legtöbben észre se vesznek, és csak viccnek találják. Persze, kérdés az, hogy én mégis, honnan tudok erről. A nagymamám miatt, aki nem flúgos, csak többre képes, mint a legtöbb ember. Ő az, akitől tanultam a gyógynövények művészetét, bár nem igazán fogott meg. Nem, én azt a borzongást imádom, mikor sikerül megpillantanom egy szellemet. A nagymamám az, akihez mindig is átjártam. Kiskoromtól kezdve az ő házában tartózkodtam többet, mint a szüleimnél, segítettem gondozni a kertet, teljesen természetesen jött az, hogy ápoljam, mikor beteg lett. A rák, az egy igen csúnya dolog tud lenni, és még csúnyábban képes ellátni az ember baját. Istenem, annyira hiányzik! Négy éve már, hogy nincs itt velem. Négy éve már, hogy elment a családtagom, kit annyira szerettem és fontos a számomra. Láttam meghalni, meg minden, mégis, nem akkor tudatosult bennem, hogy elment, itthagyott engem, ezen a szörnyűséges helyen. Nem önzőség a részéről, és megértem, hogy nem akart többet szenvedni, de hiányzik. Ó, hogy mekkora űrt hagyott maga után, ha sejtené, hogy mennyire nehéz minden. Nagymama, drága nagymama, mondd el kérlek, ha egyszer is találkoznánk, miért? Miért hagytad a tányérok dobálását, a szüleim állandó veszekedését, miért nem szóltál, hogy válnak? És mondd el akkor azt is kérlek, hogy szerinted miért felejtettek ki a gyerekek közül akkor is, mikor előzetesben megbeszélték, ki kihez kerül? Annyi minden történt, és te ott se voltál. Remélem, az emeletre kerültél, nem pedig a pincébe, Mama.
Gyakorlatilag legutóbb a tanévzáró előtti napon voltam utoljára otthon.


Vidáman sétálok a munkahelyemre. Két hete vagyok az angyalok városában, két hete lakok a nagymamám lakásán, melyet még megörököltem évekkel ezelőtt. Két hete vagyok szabad, a lehető legszabadabb embernek érzem magamat. Hát nem gyönyörű az időjárás, a napsütés és a madárcsicsergés? Ott egy pillangó, hát nem gyönyörű? Szinte táncolva haladok hétfő reggel az utcán, többen is összesúgnak a hátam mögött, hogy ez az ember biztosan megkattant, vagy szívott valamit, hogy ennyire jól érzi magát, hiszen az nem létezik, hogy valaki a hatefőn legyen ennyire feldobott hangulatban. De én az vagyok, hiszen végre szabad vagyok, végre nem köt semmilyen béklyó sem a családomhoz, csak a nevem és a vér szent köteléke. Mondhatni, imáim végre meghallgatásra találtak. Tényleg, kellene találnom egy templomot, azért jó vasárnaponként oda járni, hallgatni a misét, és segédkezni nyáron  a táborban. Ez most már nem lesz. Olyan fura dolog egyáltalán belegondolni is. Barátságos kis könyvesboltba megyek, annyira meglepődtem, hogy felvettek, hogy magamra öntöttem az eperteámat. A bolt, ahol dolgozom egy könyves bolt, hol gyógynövényeket is árulnak. Az állásinterjúnál egy csomó növényről kérdezték, hogy mire jó, én meg ezek szerint jól válaszoltam. Tudom, hogy mi kell ahhoz, hogy hallucinációt okozzon, vagy magzatot hajtson el.
Bízom abban, hogy találok valakit, aki segít majd nekem tovább fejleszteni az erőmet, hiszen jelenleg csak a könyvekből tudok tanulni. Annyira de annyira érdekel a nekromancia, de egyedül nem merek belevágni. Mi van, ha valamit elszúrok és meghalok? Kell olyan aki segít. Csaknem tudom hol kezdjem a keresést. Tudok alap varázslatokat, nincs azzal gond, meg tudok egy csomó elméletet, de vannak, melyekhez nem nyúltam Mama halála óta.


Társasház, a felettem lakók, kik a szomszédságot képviseltetik, egy hippi pár, kik annyira aranyosak együtt! Azt hiszem, megütöttem a főnyereményt, hiszen mégis, melyik tinédzser ne álmodna arról, hogy legyen egy saját lakása és mellette egy igen biztos lábakon álló pénzügyi helyzete rögtön miután befejezte az iskolát? Én imádom a lakásomat, hiszen több szobás és nem kell senkivel se semmin osztozkodnom, azt teszek amit akarok és ami a legjobb, van egy saját kiskertem, hol kedvemre termeszthetem a patisszont, cukkinit, karfiolt. Múlt nyáron volt egy padlizsán amely hosszabbra nőtt meg, mint a karom kinyújtva. A kinti kertet a párral együtt gondozom, ez számunkra egy mindenki nyer felállás.
Pár szót magáról a lakásról. Van benne konyha, nappali, két szoba, fürdőszoba. Ja, és rengeteg, sok ezer könyv, mely csak arra vár hogy elolvassa az ember. Tekintve arra, hogy a munkahelyem nem kétsaroknyira van, a mai napig nem sikerült a legutolsó könyvig egy rendszert csinálnom, jelenleg a nagy témákat osztottam fel és azok vannak betűrendbe téve. Amikor beköltöztem, találtam egy levelet az egyik könyvben, miszerint újítsam fel a konyhát, borítékban pénz. Az én drága nagymamám annyi mindenre gondolt, talán képes volt kifürkészni a jövő titkait? Bárhogyan is, több könyv van mit amennyit az ember el tud képzelni első pillantásra, és ehhez még hozzájárul az, hogy előszeretettel veszem bolhapiacokon, könyvesboltokban tucatjával pluszba a könyveket. Bár, még nem tudom minden könyv titkát, és elég ijesztő tud lenni egy-egy viharos éjszakán a ház, főleg olyannak, aki fél a sötétben.


Egy újabb hétfő, mely egy újabb hetet jelent. Vagyis már csak eggyel kevesebb hetem van hátra. Állok a tükör előtt és nézem azt a halvány rózsaszín ruhát, mit viselek és a kiengedett hajamat. Majd a cipőmet, mely fehér és virágokkal van díszítve. Hátizsák a hátamra, és elindulok. Ki a szobámból, ki a házból, el a suliba. Ami számomra nem a földi pokol, ellentétben más diáktársammal, nem, számomra egy lehetőség kiszakadni. Lassan sétálok, élvezve a napsütést, a gyönyörű fák virágzásainak látványát, a madarak angyali kórusát. Alig tizenöt percnyi sétára lakok a sulitól, így ez az állapot nem tart örökké sajnos. Második emeletre felcaplatni alig van kedvem, de meg kell tennem, hiszen ott a termem. A falat kreatívan elkészített tablók sokasága díszíti, jókedvűen mosolygok, miközben belépek a terembe. Sétálok Killához, ki elkezdett kutakodni a táskájában.
Placcs
- Bazd meg a kurvanyádat Killa, lány vagyok, nem vehetek fel ruhát? – Avagy most öntöttek le egy fél liternyi vízzel.
- Charlie Lilith Gallagher-Atherton, az ellenőrződet!