A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
Létezésem első pillanata óta ott lebegett felettem, mint egy akasztófa, egy baljós árny, mely halált hoz, megsemmisülést – a semmit. Bár akkoriban nem láttam túl azon a fényességen, mely engem is körül ölelt, melengetett, megbabonázott, védelmezett. Nem láttam túl rajta, mert Ő volt minden. Minden szívdobbanás, lehelet és szempillantás. Csak Ő létezett. Ő és én. És egyek lettünk, mert nem lehetett máshogy. Úgy fonódott össze létünk, életünk, fényünk, mint ahogyan az első fák ágai fonódtak egymásba. Kétségbeesetten kapaszkodva, nyújtózva az életed adó fény felé. Egymás melegségéből táplálkozva, elveszni egymásban, olyannyira, hogy azt se tudtuk hol kezdődik Ő és hol érek véget én. Soha nem éreztem magam boldogabbnak, soha nem éreztem magam nagyobb biztonságban, soha nem éreztem magam teljesebbnek, mint mikor az övé voltam, s Ő az enyém. Mikor két szív egyszerre dobbant s virágba borult a Menny.
***
Már alig emlékszem mosolyára. Lehetséges ez? Hogy valamilyen gonosz erő elhomályosítsa emlékeimet? Mi lehet ilyen hatalmas, hogy ködöt vonjon elmémre? Hogy képes legyen megbénítani a lelkem? Elvenni darabokat, szépen lassan, amíg már megszűnök létezni?
Nem tudok mozogni. Nem érzek semmit. Nincs se fény, se lég, se érzékelés. Még saját lényem sem érzem. Hol a fény? Hol az otthon? Hol a melegség? Hol van bármi is?
„Mi ez a hely?” Egy ismerős hang. Régről. Oly familiáris. Valahol pedig mégsem az.
„Hát a Semmi. Egyelőre.” Egy másik hang is felcsendül az üresnek vélt gondolatvilágban. Ez már közel sem idegen. Ha ajkaim lennének, elmosolyodnék. Bár az eddig elnyomott emóciókból, lassan a keserűség az, ami legelőször fel-feltör a mélyből. Aztán valami más is. Bánat. Gyásszal keveredő, tompa dühbe göngyölt belülről karmokat növesztő tüskés és jéghideg fájdalom.
Megint elvette. Megint elvesztettem. Most már mindörökre.
Ilyen érzés lehet meghalni. Mikor elveszi ezt tőlem. Ez lehet a halál: szeretetének hiánya. Az Ő hiánya. A gyermekeink hiánya.
Haldoklom.
Végre megértettem. Végtelen emberöltők után:
Nem a halál fáj, hanem a szeretet.
Hát legyen. Jöjjön el értem a Sötétség. Keserű csókja talán megvált majd. Jöjjön a semmi. Jöjjön a megsemmisülés, hogy többet ne fájhasson. Hogy ne kínozzon se harag, se féltés, se magány.
Elmerülök. Zuhannék, de nincs hova. Itt nincsen semmi.
Vajon tudják… a gyermekeim, hogy soha nem lesznek egyedül? Hogy születésük pillanatától a szívem bennük dobog tovább? Tudják, hogy jobban szeretem őket mindennél? Hogy ő általuk született meg maga a szeretet? Bár tudnák!
Ha lenne még testem, azt most sírógörcs rázná. Ha lenne még hangom, sikolyom töltené meg ezt a végtelen semmit. De nincs se testem, se hangom. Én sem vagyok szinte már.
***
„Jól tudod, hogy mindent értünk, a családunkért tettem” – hosszú idő után Charlotte Richards hangja ismét felmorajlott gondolataim falai közt. Távolinak tűnt. Messzinek. Nem is tűnt a sajátomnak. De hát- nem is volt soha az.
„A családunkért….” – ismételgette aztán egy másik hang, amely szinte már feledésbe merült, mégis az Idők kezdete óta ismertem. Az én hangom. Az volt valaha. Talán még most is az lenne, ha nem bénítana meg ennek a világnak végtelen feketesége.
„Hiszen kihasználtál! Chloe-t is!” – egy másik hang, egy szeretett hang, fájdalommal és csalódással teli. A lelkem mélyéig hatol, szanaszét szaggatja a már nem hús és vér szívem.
Én nem--- Suttogtam volna bele a dermesztő sötétségbe, de nem voltam képes rá. Nem hagyta el szó az ajkaim, az ajkakat, melyek már csak fényből és csodából álltak. Még soha nem éreztem magam ily erőtlennek. Apátok… Ő…. Mindig Ő…
A fáradtság helyét tomboló harag vette át. Lángoló harag, mely oly hevesen égetett belülről, hogy szinte engem is felperzselt.
„Hiszen nálunk van a Kard! Végre-valahára bosszút állhatunk! Elpusztíthatjuk Őt! Végre haza mehetünk!” Ismét Charlotte hangja hallatszott a fejemben. Egyre hangosabban. Kétségbeesetten. A Kard! Ott volt a Kard! A Kard, ami még Őt is--- akár Őt is képes lenne kitörölni a Mindenség színpadáról! Őt, aki által maga a Mindenség lett. Nem lenne ironikus? Nem lenne gyönyörű?
Éles fájdalom hasított aztán lényembe. Bár megannyi tudás birtokában vagyok, nem voltam képes értelmezni, honnan jöhetett. Test hiányában, mi sajoghat? Mi okozhat ekkora kínt? Fájhat így a létezés?
Ismét sötétségbe merültem. Csendbe. Szinte már megérintette a béke. Aztán ismét hangok kezdtek gyötörni.
„…Tehát ideje előre lépned, anya. Még ha többé nem is látjuk egymást.” csengett Samael hangja a távolban, megtört mosolya felsejlett emlékeim zavaros tükrében. Semmire nem vágytam jobban, minthogy viszont láthassam őt. Nem csak álmaimban, nem csak eme kínzó bevillanásokban, hanem ebben a valóságban is.
„Lucifer, ne! Ne! NEEEEE!” Hasította meg aztán a csendet könyörgésem, miután ismét hintaként zuhantam az eszméletből az eszméletlenség áldásos érzéketlenségébe. Hol visszatért belém tudatom, hol magával ragadt az árnyak világa. Mennyi ideig lebegtem lét és nemlét között, azt talán még Ő sem tudna volna megmondani. Talán van, amit az Ő szeme sem képes meglátni. Ezzel áltatom magam. Hogy talán létezhet olyan élet, ahol nem szűnök meg lenni, csak azért, mert a minket összekötő láthatatlan lánc milliónyi darabokra szakadt. Hogy van, ahol elrejtőzhetem, ahol van új kezdet, ahol van fény, mely nélküle is képes szikrázni.
De ez mind csak ábránd, nemde? Mert hát létezhet a Hold a Nap nélkül? Doboghat a szív vér nélkül? Megvirradhat a hajnal fény nélkül?
„Kérlek, legyen világosság!” Egy ima ránt vissza a valóságba, mielőtt a melankólia hullámai teljesen maguk alá gyűrnek. Ismét kapok levegőt. Bár nem tudom hogyan lehetséges, de érzem, hogy megtölt valami élettel, erővel—reménnyel.
Legyen világosság!
Lelki szemeim könnyekkel telnek, vérem énekelni kezd. Kell, hogy legyen fényesség túl a halálon, túl a fájdalmon, túl ezen a végtelen sötétségen.
Legyen hát~!
Egy imából lett sóhaj, egy kívánság: fényt fakasztani, ahol az sosem volt.
Én Fényhozóm, édes kisfiam. Sehol sem volt helyed a világon. Kivetett magából a Menny, elűzött a Pokol, megbéklyózott a Föld. Legyen számodra hely, ahová elmenekülhetsz, ha világod egy napon darabjaira hullik.
Fényem pedig szétárad. Ismét érzem. Látom is. Színe arany, akár a búzaföldek a nyári forróságban, s betölt mindent körülöttem. Lassan, de biztosan elárasztja ezt a szférát, megfosztva a sötétség jéghideg pusztaságától. Mert így kellett lennie, mert ezt kérte a fiam, mert nem engedhetem el azt az életet, ami nekem adatott. Ez talán az utolsó dolog, ami még összeköt minket Kedvesem. A fájdalom, hogy élek. Hadd fájjon hát – hagyom.
Távozz hát, Sötétség, Te pusztító semmi! Én vagyok a Fény, miattam kényszerülsz örök száműzetésbe. Hát távozz!
A végtelen űrt betöltő sötétség pedig az isteni parancsszóra visszahúzódik, akár csak a legmélyebb óceán apálykor. Akár csak a Vörös-tenger Mózes lábainál úgy nyílik ketté a feketeség, és telik meg fényességgel.
Égj hát szívem, égj reményem fénye! Porlaszd hamuvá a régit, hogy az óvilág sebeiből virágozzon ki az új mindenség!
Vérvörös és narancsszínű lángok csaptak fel aztán körülöttem. Haragom szította egyre magasabbra őket, s még a kénköves Pokol sem látott nálunk pusztítóbbakat. Felperzselte a földet, mely a semmiből képződni látszott. Mindenhol fekete és bíbor színek cikáztak, az elszenesedett talaj táncra kelt a lángnyelvekkel, egyre csak izzott a lég és égett a tűz, szinte lávává olvasztva mindent. Forróság öntött el, majd végig söpört rajtam a hűvös felismerés. Talán a saját személyes Poklom rabja lettem ismét. Talán ez a Vég. Talán ezt érdemlem. Lehet, hogy Lucifer tévedett, és ez is csak egy börtön. Az Ő egyik kegyetlen tréfája. A büntetésem, mely nem érhet véget. Talán számomra nincs más hely, mint az Ő oldala, vagy a kárhozat legmélyebb bugyra.
Míg az új világom lángokban állt – s vele együtt a lelkem is -, alaktalan ajkaim szavakat formáztak. Ezredévek után először hallattam hangom, alig törve meg a csendet, mely ezt a szférát eddig uralta. „Ó, mondd, miért hagytál el engem?” Egy suttogás nem több, és mégis a mindenségben visszhangzott, ahogy a belőlem feltörő érzelmek, a kétségbeesés és vágyakozás kiült az arcomra. A fényből formált, megkínzott vonások emberi arccá torzultak a lelki kínok szövőszékén. S így csordulhatott könny a szemekből, melyek zafírokat idézve ragyogtak a körülöttem kígyózó lángok fényében. Csorogtak, ömlöttek, teljesen eláztatták a porcelánszerű orcákat, melyeket maga a Mindenható sem formálhatott volna szebbre, tökéletesebbre. Mégis, minden szépség ellenére térdre rogyott a test, mely minden látszat ellenére minden volt csak nem emberi. Éreztem, ahogy a remegés hatalmába kerít, és csak ráz és ráz, amíg fel nem riadok ebből a rémálomból, mely soha nem akar véget érni. Már nem akartam érezni, nem akartam tudomásul venni sem a kínokat, sem a lángokat, melyek felém csapdostak. Csak el akartam merülni – ismét a sötétben. Elmerülni.
S így is lett. Alámerültem. Sós rengetegbe, mélységesen mélyre, ahol eltompultak érzékeim, és ismét hűvös nyugalom áradt szét bennem. Könnyeim megtöltötték eme pislákoló új világ medreit, és rügyet fakasztottak ott, ahol eddig csak szén és hamu, kén és föld volt. Termékeny talaj keletkezett és megannyi tenger és folyó, patak és vízesés.
Testem elernyedve lebegett a felszínre, ahol aztán megszámlálhatatlan idő után újra – lélegzetet vettem.
Levegő és víz és föld.
Alélt pilláim lassan felvetődtek, és szemeim megpillantották az eget. Egy olyan ég mását, melyet ember nem láthatott soha. Túl tökéletes volt, túl szépséges. A Menny színeinek, és az óceánok mélyének keveréke. S azt kívántam, bár láthatná más is. Bár örömét lelhetné benne valaki - valaki, akit szeretek. Ahogy kívánságom megfogalmazódott, úgy össze is szorult szívem.
Ez a világ az enyém. Nincs itt más senki, és nem is lesz. Az ajtó zárva van. Többé nem nyílhat ki.
Tehát legyen, ahogyan lennie kell. Legyen világosság és élet. Legyenek növények és élőlények. Legyen ez a hely igazi Paradicsom, egy világ, melynek nincsen párja. Töltse meg a fényesség, a melegség, és a csoda.
Egy pillanatra újra elmerültem, viszont amikor ismét feljöttem a felszínre, velem együtt hegyek és sziklák buktak ki a tengerekből, rajtuk pedig zöldellő, mindent beborító élet fakadt. Rügyek és indák, levelek és gyökerek, bársonyos fűtakaró és megannyi magasba nyúló, dús lombkoronát viselő fa foglalta el helyét a teremtés nekik szánt parcelláján. A flóra eme új világban maga volt a foszforeszkáló, csillámló csoda. Mert nem volt olyan növény, képződmény, moha, zuzmó vagy gomba, mely ne szívta volna magába az isteni fényt, s ne öltözött volna maga is fénycsóvába. Minden levél, minden fűszál visszatükrözte a teremtés fényét, ezáltal teljesen kiszorítva ebből a síkból a Sötétséget, mely a világ minden más zugát megfertőzte már.
„Lumina” sóhajtottam, miközben kisétáltam az első partra, s utam bevezetett egy elvarázsoltnak tűnő erdőbe, mely a maga vissza fogott ragyogásával is képes volt ámulatba ejteni. Türkizkéken izzó indák lógtak a nagyobb fák ágairól, apró gyöngyként csillogó bogyók kínálták magukat a sűrű méregzöld bokrok öleléséből, a köveket s a humuszos, illatozó talajt pedig szinte mindenhol hálóként lepte be parányi levélkék szőnyege. Talpam alatt a föld bársonyosan puha és hűsítően nedves volt. A gombák és szirmaikat most először bontogató virágok pedig el-elhajoltak lépteim elől. Ujjbegyeim elvétve megérintettek egy-egy fatörzset, indát, pálmát, miközben elértem egy forráshoz, mely a fényben fürdő erdő közepén pihent. Fél térdre ereszkedve merítettem el jobb kezem a kristálytiszta vízben, mielőtt visszarántottam azt.
Amint ujjaim elhagyták a vizet, annak felszíne ezüstös tükörré vált, feltárva nekem a látványt, ami még sosem fogadott: egy arcot. Nem volt vakító fényesség, valamiféle isteni ragyogás… sem a szőke ügyvédnő markáns vonásai. Nem Charlotte íriszei néztek vissza rám. Ez valaki más arca volt. Az enyém…?
A hosszú, elegáns ujjak bizonytalanul találták meg az arcot, melyet a világgal együtt hoztam létre, mely most otthont adott nekem. Szokatlannak kellett volna lennie minden pórusnak, rezzenésnek, lélegzetvételnek, de nem volt az. Engem lepett meg a legjobban, de az azelőtt még sosem látott szempárt sajátomként ismertem fel, úgy, mintha már mindig is az enyémek lettek volna. Talán azok is voltak, csak a temérdek fénytől sosem láthattam. Talán--- ez is az Ő keze műve. Ő formált meg, csak fényből és szerelemből. Sóvárgásból és reményből.
Elmerengve vándorolnak kezeim végig az arcomon, a nyakamon, a mellkasomon, a hasamon – felpásztázva a hamvas bőrt, a kecses formákat, a finom vonalakat. Az Ő ecsetvonásait. Mert hát ki más teremthetne ily tökéletességet, ha nem Ő?
A nosztalgia melankóliává keseredik a számban. A lágy, barna hajfürtök a szemembe hullnak, ahogy lehajtom fejem.
Eltelik tán ezer szívdobbanás, vagy talán csak egy, mire ismét felszegezem a fejem, megfeszítem vállaim, gerincem kiegyenesítem.
Lumina nem ismeri majd az árnyakat. Itt nem lesz soha éjszaka, mert mindent mi él és van fény fog átjárni, a legkésőbbi órában is sejtelmes ragyogásba burkolva ezt a világot. Tehát itt nem lesz nappal és éjszaka, csak a hajnal szelíd sugarai cirógatják majd a földeket, mikor a két Hold, mely az eget ékesíti, megkerüli ezt az égitestet. Halál sem lesz, maradandó soha. Noha a Teremtés sokasodással jár, az élet pedig terjeszkedni kíván, úgy én mégsem kívánok több gyermekemtől megválni. Legyen Lumina körfogása tehát végtelen lánc: mi elpusztul másban éljen tovább. Legyen az egy új virág vagy harmatcsepp, alakuljon át és legyen örök. Ha más nem gyúljon egy újabb csillag az égen a Halhatatlanság himnuszát zengve. De soha el ne vesszen. Legyen lelke hát mindennek, s éledjen újra, ha létezésének egy formája a végéhez érkezett.
„Legyen ez hát a Lélekerdő. Ide térjen vissza minden lehelet, itt érjen véget és kezdődjön újra minden létezés, amíg világ a világ. Vagy amíg fényem ki nem alszik.” suttogtam igézetként halkan, s hangom messzire hordta a szél.
Kezeim aztán a méhemre helyeztem, ahol az Idők kezdetén a gyermekeim hordtam. S bár újabb magzatot nem viselhetek a szívem alatt, az energiát, mely a Teremtés első szikrája, lényem legmélyéről kívánom előhívni. Karjaim így aztán lassan széttárom, miközben testemből milliónyi fénycsepp nyúlik csóvává, sugárrá és suhan szerteszét a szélrózsa minden irányába, életet víve Lumina minden zugába és rejtekébe, minden sarkába, minden odújába.
A tengerek és óceánok így teltek meg halakkal és mitikus vízi lényekkel. Olyan teremtményekkel, melyeket sehol máshol az univerzumban nem lelhet fel senki. A mélyben meglapulnak immár óriások, uszonyos és csillámló pikkelyű szerzetek, csigafélék, rákfélék, mindenféle apró életforma. Lampionok például, Lumina lámpás halai – mellettük elficánkolva a pinduri és fürge szakanák, melyek a szivárvány minden színében tündökölnek pikkelyeikkel visszaverve haltársaik foszforeszkálását. De ott vannak a kígyószerű sikamlós elláriák is, vagy a tűéles fogazattal büszkélkedő orkrukszok. De meghúzódnak a tenger mélyén ősi mondák szörnyeit idéző lények is, melyek szájába hajók is elférnének. Aszküllosz, a vénusz légycsapójára emlékeztető több száz méteres mélytengeri rémség védelmezi Lumina óceánjait, elnyelve bármilyen kívülállót, aki valaha is veszélyeztetni merné a törékeny mégis csodálatra méltó vízi bioszférát. Ó, és persze ott vannak a naiadok, a leginkább sellőkre hasonlító, hosszú fénylő uszonnyal rendelkező, már majdhogynem embert idéző vonásokkal felruházott lények is. Békések és káprázatosak, ahogy korallokból és gyöngyökből építenek víz alatti városokat.
De a szárazföldeket és a fellegetek is megtölti lassan az élet. S mint minden élőlény Luminán ezek is mind tündökölnek, hol kékes fény árad belőlük, hol más árnyalatok díszítik testüket. Egy közös azonban van bennük: mind ragyognak!
Amint a magasba emelem tekintetem, meglátom, hogy az első madárszabásúak és egyéb repülő lények szelik át az eget. Ezek között is vannak kisebbek és nagyobbak, legendás lények és egyszerű kis teremtmények. Lángoló égkövei a fellegeknek, mint a régi mesék griffjeit és főnixeik ötvöző helioszok, vagy a sűrű, borzas tollazatú oulok, melyek szemei nem is látszanak a temérdek tolltól, mégis mindig arra fordulnak, amerre zsákmányt vagy más élőlényt vélnek észlelni. Gömbölyű és puha lények a purinok. Rövid szárnyuk nem elég repüléshez, de ahhoz igen, hogy örömüket ugrálással fejezzék ki, ha olajos magvakra lelnek. Hasonlóan édes látványt nyújtanak a fuerák, óriási, csillogó szemeikkel. Énekük pedig oly csodálatos, mint az erdő, melyet laknak. Hosszú nyakú társaik a millefólák, kunkori tollakkal és vörös csőrrel. Lumina egeit viszont pikkelyes szárnyasok őrzik, masszív fogazattal, ezernyi tüskével és porcelánszerű mégis acélkemény karmokkal. Lugráknak hívják Lumina sárkányait, melyek fajuk színének megfelelően fénylenek az erdők, barlangok sötétjében, és az ősi elemek bármelyikét birtokolhatva támadják meg ellenségeiket. Ők uralják az eget, s néhol a földeket is, a hegyeket, pusztaságokat, mint eme világ talán legerősebb lényei.
Persze rovarok, bogarak, arachnidák milliónyi faja is honos a fények világában, s bár legtöbbjük a szentjános-bogarak kellemes képességével bír, mégis megannyi közülük úgy kúszik-mászik, hogy be-beolvad a környezetbe. Legyenek azok imádkozó pókok – a remulok, kik selyemszerű hálóban gyűjtik az esővizet, vagy helliák, pillangót idéző port hintő szerzetek, esetleg oyukok, átlátszó szárnyú csillámport gyűjtő szorgos apróságok.
Mikor karjaim leengedem, körbe nézek, és olyan lényeket is felfedezek, melyek leginkább az emberi világ hüllőire, emlőseire vagy kétéltűire hasonlítanak. Lumina sajátos vonásait fedezem fel bennük, ahogy az enderekben. Izmos testű, hátas lények, kiket indák borítanak, s szarvaik ágak. Vagy a leginkább lovakra hasonlító igritek, hosszabb lábakkal, sörénnyel és testük több részét beborító - velük szimbiózisban élő - kristályokkal. De felfedezek még ékszerteknősnek tűnő állatokat is, elnevezem őket tortoizoknak. Hátukon egész kis ökoszisztémákat cipelnek magukkal: gombáktól kezdve, lepkeféle szerzeteken át a törpefákig. A pamacskák is kicsi lények, csak a szemük nagy, és nem jók másra, mint egymás melegítésére, meg hogy engem jó kedvre derítsenek furcsa csipogó hangjukkal. A leilák pedig, akárcsak a naiadok emberi vonásokkal felruházott kicsi tündérkék. Suttogók. Bizalmatlan, mégis kedves kis lények. Képesek mindenben meglátni a fényt, akárcsak a szerenek. Ők az egyetlen valóban embert idéző lények. Hiszen csupán abban térnek el tőlük, hogy bőrük mindig finoman ragyog, hajuk pihekönnyű és lágy, szemeik pedig minden időben gyöngyházfénnyel tündököl. És két szívük van. Ha nagy a sötétség néha még ruházatukon át is látszik, ahogy meg-megdobbannak, hisz ott tárolják a teremtés fényét, mely soha nem alszik ki, csak visszatér a csillagok közé, ha túlságosan megsérülne, vagy elöregedne testük.
Elkészült az első lehelet. Az első ecsetvonások felkerültek a vászonra. Egy egész világ terül el a lábaim előtt, én mégis reszketek, mint a levél a szélben. Bárhová nézek az én teremtményeimet, az én fényességem látom visszatükröződni vízből, fából, szemekből. Mégis felismerem bennük Őt. Mintha minden egyes ecsetvonásnál fogta volna a kezem. Mintha mindenből az Ő békessége s melegsége áradna. Bár próbáltam egyedi és utánozhatatlan lényeket és helyeket teremteni, mégis ujjlenyomatát vélem felfedezni még a legjelentéktelenebb porszemben is. Ott van tagadhatatlanul, ahogy az ereimben is. Mindig is ott voltál, nem igaz?
Olyan vagy, mint egy nyílvessző a szívemben. Ha kihúználak, elvéreznék, de ha nem teszem, tovább kell élnem a fájdalommal. Így hát bár sikerült elszakadnom Tőled, Te mégis itt lebegsz körülöttem, ott vagy mindenben és mindenhol. Mégis hallgatsz. Ezzel tovább tetézve kínomat. Mit tehetek hát? Lassan haldoklom tovább.
Magas fűbe pottyant kismadár. - Így érzem magam, ahogy földet értem. És meglepett, miért nem fájt...?! Mármint, a becsapódás... vagy utána bármi... Talán azért, mert nem is volt igazi becsapódás...? Fekszem. Ennyit csinálok csak, körül-belül tíz másodpercig... fekszem, és kapkodom a levegőt... úgy sikítottam még az előbb, hogy bele is fájdult a torkom. És hogy most mit is teszek igazából? Igazából a fájdalmat várom... hisz nagyot estem, fájnia kellene... kiestem az ablakon, miközben Nico és én... Ennyi kellett. Nico. Ahogy a név eszembe jutott, társult hozzá fejemben egy arc is, és ijedten kaptam fel a fejemet. A két karomra támaszkodtam, és úgy, hason fekve lestem fel a magasba... a magasba a magas fű közül... ahol fenn... hát... nem éppen az iskolaépület magasodott fölém, és nem láttam az ablakot sem, ahonnét kizuhantam, és nem láttam Nicót sem, aki futott a nyomomban... Felültem lassan, és miközben egyik kezemre támaszkodtam, a másikkal felvettem a földről magam mellől egy fehér pihetollacskát... és eszembe jutott... A fejem nem moccant, de a szemeim jobbra-balra tekingettek... kerestem, amit láttam zuhanáskor, de azt hiszem, mégis féltem attól a lehetőségtől, hogy valóban megtaláljam... Ám aztán mégis csak bátorságot gyűjtöttem, és a vállam felett a hátam mögé lestem... és szembetalálkoztam... khm... izé... - Ördög és Pokol, meghaltam... anyu ki fogja nyírni Nicót... - Első ijedt gondolatom, hogy mivel Nico és én fogócskáztunk, és én kizuhantam az ablakon, és most szárnyaim vannak és... és egy tök idegen helyen vagyok, ami kb. úgy néz ki, mint Meseország... szóval... tuti, hogy anyu lelövi ezért Nicót... jajj... Ezzel együtt tudatosult is bennem, hogy a hátamon levő szárnyakon kívül... nem kevés más furcsaságot is láthatok, ha körbenéznék, hisz a szemem sarkából így is megláttam már őket... Lassan felálltam, és leporoltam a ruhámat. Körülöttem a fű olyan magas volt, alig értem túl rajta... mégis, amint felálltam és úgy néztem körbe, rá kellett jönnöm, hogy amit ülve láttam... az meg sem közelítette a teljes képet... mert a teljes kép az sokkal... de sokkal... de sokkal... hát... izé... fogalmam sem volt hirtelen minek nevezzem... Szép? Aha, persze... Fura? NAGYON! Király?! Totálisan!!! Visítani tudtam volna gyönyörűségemben, ha nem érzem azt, hogy ebből állati nagy baj lesz még otthon... Szemem újra hátravillant a vállam felett, a fehér szárnyakra... amik nagyobbak voltak, mint én magam... Aztán fel az égre... ami más volt, mint amit valaha bárhol is láthattam volna otthon... valahogy mégis úgy éreztem, talán mégsem haltam meg... mert ez az egész túl... túl... túl más volt, mint az én "világom", vagy mi... Próbaként fogtam magam, és jobb kezemmel belecsíptem a bal karomba. - Aucs... - felszisszentem és nem csipkedtem magam tovább... úgy döntöttem inkább, hogy ha fáj, akkor ez nem a Mennyország! Azt gondoltam ugyanis, hogy a Mennyben nem kéne fájnia! Szuper! Akkor élek! Huhh, Nico megúszta... bár... nem, mert ahhoz haza kell mennem... vagy mi a szösz... hogy megmondhassam anyunak, hogy semmi baj, nem kell lelőnie Nicót, mert nincs vész... Bár... nem biztos, hogy el fogja hinni, ha akkor is szárnyak lesznek a hátamon... Kicsit parázva nyúltam hátra, és megsimítottam kicsit a tollakat... nagyon selymesek voltak, és ragyogóan fehérek, és... szépek, és... klasszak is, de... de nem értettem, hogy a csudában kerültek rám... - Hát... ez már tuti nem Kansas... - sóhajtottam, és ahogy tettem pár bizonytalan lépést előre, gondolván, hogy keresek... ööö... valakit, aki tudja, hol a csudában vagyok... de akkor valami elrepült hirtelen felettem, mire felkaptam a fejem... és... eltátottam a számat. A lény, ami elrepült fölöttem, a Harry Potter történet főnixére emlékeztetett kicsit, de közben mégis más volt... nagy, és fura, és... és más...! - És te sem Totó vagy, az biztos... - néztem ámulattal az idegen lényt... bármi is volt az, és bármilyen furának is tűnt, akkor is gyönyörű volt... és nagyon király...! De azért nagyon nem szerettem volna, hogy megegyen, szóval elszaladtam a legközelebbi fáig... biztos, ami biztos, míg nem tudom, hogy ez a madár engem nézne-e vacsinak, vagy sem...? Alig bújtam meg az egyik magas fa tövében, s töprengtem el, vajon melyik kertészetben nevelhetnek ragyogó növényeket, mert én is szeretnék kunyizni anyutól otthonra ilyeneket... amikor is észrevettem, hogy más is bujkál a fa túlfelén, és az a valaki engem kukkerolt...! - Hali... - kicsit bizonytalanul intettem a kicsi lénynek, aki leginkább úgy festett, mint egy manó vagy tündér... bár emberfélének tűnt volna, ha nem lett volna mégis más, mint az ember... főleg, hogy tündérke-méretű volt! - Gondolom nem tudod megmondani, hogy merre van California, ugye? - kérdeztem tőle, némi bizonytalansággal, mert ha ez nem is a Menny, hát az is biztos, hogy nem is Los Angeles, és még csak távolról sem California... szerintem nem is Amerika... szóval... akár hiszem, akár nem... ez tűnt annak a folytatásának, hogy nemrég egy óriási macskaszerű lénnyel dumcsiztam a játszótéren... Vagy megőrültem... vagy a mesék mégis igazak!
Istennő
Hozzászólások száma :
12
Becenév :
Anyu, Mama Morningstar, Angyalok Anyja, Mindenek Anyja, Őnagysága, sorolhatnám bármeddig...
~Azt mondják, hogy Kétségbeesés birtokán ezernyi apró ablak lebeg szétszórva a semmiben. Minden ablakban más és más látszik, s ezek az ablakok a mi világunkban tükrök. Néha, mikor tükörbe nézel, érezheted, hogy Kétségbeesés rád szegezi tekintetét, érezheted, hogy kampóját a szívedbe akasztja, s belemélyeszti.~
Lassan nem tudom már, mennyi idő telt el azóta, hogy a valóság hálója átszakadt, és elnyelt a sötétség. Nem tudom, mennyi ideig lebegtem a zordon semmiben, mielőtt fellázadt bennem az élni akarás, és magamban a múltat felperzselve új jövőt teremtettem magamnak. Magamnak és mindazoknak, akiket kivetett magából egy kegyetlen világ, mely egyben hordozza magában a megváltást és a kárhozatot.
Nem látom már azokat az álmokat, amelyek nyugalmat adtak, és nem tudom, hogyan szerezzem vissza őket. Nem tudom, hogyan találhatnám meg a visszautat, a boldogság égszínkék madarát. Nem tudom, hogy erre repül-e valaha. Csak azt tudom, ha behunyom a szememet, semmit sem látok, csak pusztulást. A régi világból csak valami homályos kép maradt az emlékezetem peremén. Múltbéli életem halovány benyomásai úgy élnek bennem tovább, mint fantomvégtagok. Fájnak, sajognak, de már elérhetetlenek. Ami tehát megmaradt az tűz és bosszúvágy, félhomály és keserűség. Lumina szinte már tökéletesnek mondható világában az egyetlen anomália én vagyok. Ez egyre inkább tudatosul bennem, minél tovább figyelem az általam teremtett hibátlan és kecses lényeket. De főleg a szerenek jelenlétében sikít bennem egy hang, mely szememre veti, hogy egy nap én hozom majd el a romlást és pusztulást saját világom fejére.
Miközben Maryt útjára engedem, egy új feladattal megbízva, tekintetem némán követi. Még csak nem is sejti, hogy az entitás, akit olyannyira csodál és tisztel, akinek minden szavát lesi, minden kérését szó nélkül teljesíti, az élvezettel uszított árvizeket falvakra, városokra… egy csettintéssel törölt el százakat, ezreket a Föld színéről… és járványokkal tizedelt meg megannyi kolóniát és települést. Vérszomjas az az asszony, aki rákényszerül, hogy tehetetlenül nézze gyermekei szenvedését. Ó, és jaj mindenkinek, mikor ráébred, hogy nem is annyira tehetetlen.
- Hát legyen félelem és szenvedés! Sikoly sikolyért, könny könnyekért! Hallottam saját szavaim visszhangját a múltból. De nevetés nem csendült fel a sok halál láttán, csak néma üvöltés, velőtrázó elborzadás.
Egy pillanatra azt hiszem, a szél ismét felém fújta az imént elengedett tollpihét, mikor valami fehér és szikrázó simít végig arcomon. Ám rá kell eszmélnem, hogy ez egy hosszabb, kifejlettebb tollacska. Ez már egy másik égi jel, melyet ismét ujjaim közé kaparintok, hogy szemügyre vehessem.
Nincs kétség! – Lucifer~! Sóhajtom elfojtott örömmel, és szinte égni kezdenek szemeim, mielőtt eltökélten elindulok abba az irányba, ahonnét a szél fúj, ahonnét egy olyan lelket észlelek, melynek Luminában semmi keresnivalója nincs. Vészharangok csendülnek fel halkan a mellkasomban és a fejemben. Nem érzem Samael jelenlétét. Ez nem ő. Nem lehet ő, de mégis--- Az angyalok szárnya egyedi. Teljesen egyedi. Nálam jobban aligha tudja más, hiszen az én fényem ragyog mindegyikben. Csak Samaelnek van szikrázóan fehér szárnya. A legszebb mind közül. De akkor hogy lehet, hogy az energia, amit érzek, cseppet sem hasonlít az övére?
Talán csak összezavarnak ezek a fura rezgések, melyeket már órák óta érzek. Talán miattuk gyötörnek a furcsa álmok is, a víziók, melyeket azelőtt sohasem láttam. Valami közeledik, messziről. Valami ősrégi. Oly hatalmas, hogy hullámai világokon áthatolva rázzák fel a mindenséget.
Aggodalom ül ki porcelánszerű arcomra, finom vonásaim emberibbé téve. Amikor azonban átlépem az egyik mamuttölgy-szerű fa földből kimagasló gyökerét, megpillantok egy pamacskát, mely bizonytalanul, mégis kíváncsian közeledik egy alacsony termetű szárnyas lényhez.
Olyannyira meglepődöm, hogy egy pillanatra még lélegezni is elfejtek. S bár ez véletlenül sem ölne meg, a tüdőmet feszítő nyomás, és az egyszeriben fülemben zúgó pulzusom, arra kényszerít, hogy meghökkenve felhorkanjak. - Dan ivadéka?! Fakadok ki, és egy másodpercre nyitva maradnak ajkaim, olyannyira abszurdnak és szürreálisak élem meg Trixie felbukkanását. Valószínűleg még mindig alszom, vagy hallucinálok. Valami nincs rendben, az biztos. Enyhe pánik kezd felkúszni a torkomon, fojtogatni. Nem bízhatok a szemeimben, sem az érzékeimben. Ez nem lehet más, csak valami kegyetlen és gonosz tréfa. Trixie ember. Lucifer detektívjének és Dannek porontya. Nem lehetnek angyalszárnyai, és főként nem lehet itt. - Ez lehetetlen! Teljességgel kizárt! Körbe nézek, majd ismét a markomban szorongatott tollra szegezem tekintetem. Ez Luciferé. Nincs rá más magyarázat. Ez az egész pedig egy nagyon rosszmájú átverés. - Lucifer! Ez nem vicces! Komolyan mondom! Bújj elő! Ha büntetni akarsz, van más módja is. De ez— Ismét Trixiere tekintek. – Ez még Tőled is túlzás. Úgy lépek lassan közelebb a gyermekhez, mintha valami mosdatlan kutya lenne. Ha nem éktelenkednének rajta azok a hófehér szárnyak, még meg is örültem volna neki – talán. Bár sok interakcióm nem volt Dan kis emberfiókájával, ami azonban volt, az meglepően kellemes volt. Tán éppen ezért, kihúzom magam, nyugtalanul zakatoló szívem egy gondolattal lelassítom, majd felhúzott szemöldökökkel és mostanra inkább kíváncsian veszem alaposabban szemügyre a gyermeket. - Rendben. Ki vele! Mi ez az egész? És jobb, ha nem beszélsz félre, gyermek, ugyanis bár jó a póker arcod, de én mindig kiszúrom, ha valaki hazudik. Engem lep meg a legjobban, hogy talán földi létezésem megszűnése óta először elevennek érzem magam. Végre egy ismerős arc! Még ha csak képzelődöm is, még ha ez nem is más, mint a kétségbeesett tudatalattim, mely magányomra próbál gyógyírt kreálni… itt és most mégis valahogy örülök. - Nos? Ha őszintén válaszolsz megtarthatod Totót. Amúgy ő egy pamacska. Húzom el előtte a mézesmadzagot. Mert ha mást nem tanultam meg a Földön, azt igen, milyen könnyen lehet manipulálni a halandókat. De… vajon ő tényleg halandó? Egy gondolat fogalmazódik meg bennem, mely oly vérlázító és felkavaró, hogy csírájában elfojtom. Ez csak spekuláció. Pontosan. Charlotte is így látná. Előbb válaszok kellenek, utána lehet találgatásokba bocsátkozni. Előbb nem.
Meglepő, mi(?), hogy nemrég még az volt a legnagyobb gondom, mennyi időt tudok majd vajon Nicóval tölteni a nyáron... meg hogy uncsi a suli... Erre most tessék, azon aggódhattam, vajon haza jutok-e még valaha... látom-e még Nicót és anyuékat, és ha igen, vajon Nico életben lesz-e még, vagy mire hazaérek, apu kilógatja a suli ablakán, vagy anyu lelövi? De az is lehet, hogy ha haza is jutok, már nem is fogom érdekelni Nicót, mert mégis, ki akarna járni valakivel, akinek tollas a háta?! De ahogy az idegen kis akármivel próbáltam barátságot kötni, zajt hallottam, nem is akármilyet. Megugrottam meglepetésemben, amikor hirtelen egy idegen hangot hallottam meg. Rögtön felkaptam a fejemet, és a hang gazdáját kerestem szememmel... nem volt nehéz dolgom, nem úgy tűnt, hogy a hely tömve van emberekkel... de ez a nő itt volt. Igen, egy nő... és ő sem állt tőlem túl messze... az arca teljesen idegen volt a számomra, és... és... és különösen szép volt... mint egy... hát... nem is tudom... nem tudtam volna olyasmit mondani, ami hozzá hasonló szépségű volt... hirtelen semmi olyan nem jutott eszembe, ami utolérhette volna ebben... még ez a hely sem... Talán éppen ez volt az oka annak is, hogy nem féltem tőle... Meg... az is, hogy... bármilyen furán is nézett rám, de... amikor először a hangját meghallottam, akkor apu nevét mondta... vagyis... az alapján, amit mondott, ő felismert engem... tudja kihez tartozom... az "ivadék" szó tudtommal ezt jelenti, Lucifer is sokszor használja rám... már nem idegen számomra. De utána furákat mondott. Sőt. Lucifert emlegette... És ahogy előtte követtem szememmel a tekintetét, észrevettem, hogy nála van egy... öhh... hát, egy tollam... vagyis, azt hiszem az enyém, mert pont olyan fehér volt, mint amik a hátamból kiálló szárnyakat borították... Közelebb lépett hozzám, én pedig nem hátráltam tőle. Kíváncsian néztem őt... vártam, hátha kisül ebből valami... vagy... hátha mond még valamit, amiből rájövök talán, hogy honnét ismer engem, apát, és Lucifert?! Most már ő is kíváncsian nézett engem... én pedig izgatott kíváncsisággal vártam, ezután mi következik...? Azt gondoltam, ha ezután sem jutok előbbre, azzal, amit ő magától mond, hát akkor kénytelen leszek megkérdezni, mégis hol a csudában is vagyunk, és... ki ő, honnan ismeri Lucifert, apát, engem... és miért vannak szárnyak a hátamon?! Ja, és hogy kerültem ide?! És hogy is jutok haza?! Hirtelen ezek jutottak úgy eszembe, hogyha arra gondoltam, milyen válaszokra is van szükségem éppen... Hmm... ahogy nekem szegezett egy kérdést, és felszólított hogy mondjak igazat, mert rájön, ha nem, fél szemöldököm felvontam kissé, aztán kicsit elkuncogtam magam, és megcsóváltam a fejem. Utána azt is mondta, ha őszinte leszek, megtarthatom az egyik ilyen fura... állatkát... ami nagyon csábító volt, bár nem terveztem úgysem, hogy hazudjak neki, de... ezt mondjuk még azért nem terveztem az orrára kötni. Ellenben... a válaszokkal sem siettem... azt mondjuk azért nem, mert nekem se voltak. - Nekem sokkal jobb kérdéseim vannak. - Majd jobb kezemet felemelve kezdtem el ujjaimon számolni, miközben elmondtam neki őket. - Egy: Te ki vagy? Kettő: Hol vagyunk és hogy kerültem ide? Három: Honnan ismered aput és Lucifert és engem? Négy: Szeretnék hazatelefonálni, van esetleg nálad mobil? Az én telóm a táskámban maradt, a suliban. Öt: Van ötleted hogy kerültek szárnyak a hátamra? Hat: Ugye ez nem a Mennyország? Mert ha az, anyukámék nagyon ki fognak akadni! - soroltam, a végén már mindkét kezem használva a számoláshoz. A hatodik után kicsit elgondolkoztam... de utána inkább befogtam, gondolván, kezdetnek jó, ha ezeket megválaszolja nekem... Akkor már el tudnék indulni a dologban, hogy válaszolhassak neki is... hogy mi ez az egész... mert hát így most én sem tudom... de ha vesszük, hogy Lucifert ismeri, és Lucifer meg tud varázsolni, akkor... lehet, hogy ez valami varázslatos hely... és átestem egy varázsajtón, és ide kerültem valahogy, és... akkor csak újra át kell mennem azon az ajtón, hogy hazajussak, és megmenthessem Nicót anyuék haragjától... Csak sajnos fogalmam sincs, hol lehetnek ilyen ajtók, és hogy lehet rajtuk átmenni...? Kétlem, hogy az volna a megoldás, hogy felveszek egy csinos piros cipellőt, és háromszor összeütöm a sarkam, miközben azt mondogatom, hogy "Mindenütt jó, de legjobb otthon!"... tuti nem ilyen egyszerű...
Istennő
Hozzászólások száma :
12
Becenév :
Anyu, Mama Morningstar, Angyalok Anyja, Mindenek Anyja, Őnagysága, sorolhatnám bármeddig...
Véletlenek nincsenek. A káoszban is van rend, s mindennek van értelme és célja. Honnan tudom? Tanúja voltam világunk keletkezésének. Sőt, részese a teremtés szimfóniájának. Míg a törékeny és szűk látókörű halandók vakon duruzsolják az Ő nevét, követik, tisztelik, imádják, keresik, addig én – én tudom. Én ismerem. Én láttam, hallottam – én éreztem őt. Úgy, ahogy más senki. Az én hitem így nem definiálható ugyanazon szavakkal, mint amikkel az emberek könyveiben, szótáraiban próbálják meghatározni annak mibenlétét. Lehet nekem egyáltalán saját hitem, ha a létezésem a karjaiban kezdődött? Nem lenne ez… csalás? Nem is tudom. Talán az. Akkor csalok. Vagy csak remélek, amikor a hófehér tollpihe a nyitott tenyeremben landol. Elsuttogok egy amolyan imaféleséget, ami halandók mércéjével mérve számunkra nem lenne különb egy könnyed hétvégi beszélgetésnél házastársak között. Bár mi már szétváltunk, és ő sincs itt. Vagy talán mégis. Bennem. Általam. Ő általa, ő vele és ő benne. Felfelé rándul a szám bal széle egy másodpercre, majd ismét cinikus csíkká egyenesednek ajkaim. Vajon ez is része a naaagy tervnek? Vagy valami gigászi méretű átverésnek? Manapság már nehezen tudom eldönteni, melyik verzió tetszene jobban. Vagy melyikért utálhatnám még jobban. De bárhogy is legyen, itt és most végre úgy érzem, ujjaim ismét a gyeplő köré fonhatom, mely az irányítás reményével kecsegtet. Talán véget ér a fiam által rám rótt száműzetésem, és évezredek óta először valóban szabad lehetek. Messze minden börtöntől és kalickától, ítélettől és vádaskodástól. De főként messze azoktól a mocskos kis teremtményektől, akik a Földet szennyezik, és a segítségem nélkül is szépen lassan kiirtják magukat. Csak sajnos ezzel együtt minden más élőlényt is. Nem is kell nekik hóhér, mert nem csak megépítik a guillotine-jukat, de röhögve be is fekszenek alá és ceremoniálisan meghúzzák a kioldót. Hmm, mily szerencsés vagyok. Ha igazam van, ha Lucifer valóban visszatért, ha eljött értem, akkor az is meglehet, hogy időben érkezem az utolsó felvonásra. Szinte rádermed a várakozással teli vigyor az arcomra, ha belegondolok, hogy tán első sorból nézhetem eme kárhozatra átkozott lények végnapjait.
Örömöm azonban hamar elillan, és zavartság veszi át a helyét. Meghökkentség. Meglepettség.
A szárnyas alak, akit megpillantok, miután visszakövettem a tollacska útját bár egy ismerős archoz vezet, mégsem ahhoz az archoz, akit viszont látni reméltem. Nem a fiam vár az egyik fa tövében, a magas fű rengetegében, hanem – ha mondhatjuk annak – a kedvenc halandóm ivadéka. Dan porontya! De ez lehetetlen! Bár én már csak tudom, hogy mennyire sok minden lehetséges, de EZ--- ez valóban szürreális!
Úgy veszem tehát szemügyre a gyermeket, mint valami kiállítási tárgyat, valami egzotikus különlegességet, vagy inkább, mint egy elrettentésre szánt groteszk műalkotást. Mit kereshet itt? Hogyan kerülhetett ide? Lucifer hozta volna magával? De akkor őt miért nem észlelem ebben a szférában, és MIK AZOK A HÁTÁN?!
Minden fellázad bennem. Szemeim egy pillanatra összeszűkítem, és szinte már a homlokom is ráncolni kezdeném, de akkor feltűnik, hogy az aprónép nem csak, hogy nem fél tőlem, de egyenesen kíváncsi. Nos, ez nem lep meg. Bár magam sem tudom, miért.
Újabb lépéssel közelítem meg a gyermeket, aztán már rendesen megszólítom, sőt FELszólítom, hogy árulja el, mi folyik itt. Ideje tiszta vizet önteni a pohárba. S bár tudom, fifikás a leányzó, azért van néhány röpke évezrednyi előnyöm, ami a furfangosságot illeti. Mégis, amikor kuncogni kezd, felvonom a szemöldökeim. Önmagához híven jól forgatja a szavakat a kis huncut, de ezzel most sokra nem megy. Talán csak annyit ér el vele, hogy szinte cunamiként söpör végig rajtam az emlékezés, mely finom, meleg érzéssel tölti el a mellkasomat. Milyen furcsa, hogy ez a halandószerű – de nagyon is emberfeletti – korpusz mennyi fajta melegséget képes érzékelni. S ezek szinte mindig pozitív dolgokkal vannak összefüggésben. Hm, érdekes kutatási alap a jövőre nézve. Már amennyire lesz az emberiségnek jövője. Tehát miután elhessegetem a nosztalgia fel-feltörő hullámait, a kicsinek szegezek egy nagy rakás kérdést, melyre ő a saját kis kérdéseivel válaszol. Vagyis azokkal kontráz rá az én kérdéseimre. - Hm. Látom még mindig célratörő a kishölgy, és ravasz, akár egy kisördög. Látom az apró hasonlóságokat, de ezen a ponton a tagadás teljes súlyával neki veselkedik gondolataimnak, azokat azonnal más irányba terelve. Itt hasít belém a felismerés: Nem emlékszik rám. Vagyis nem nem emlékszik, hanem nem ismer fel! Hogy is ismerne fel?! Más az arcom. Sőt, az egész testem, a hangom! Ez már ÉN vagyok. A Teremtőn kívül más nem tudott valódi külsőmről. Nem voltam más csak fényesség, puszta ragyogás és erő. Most pedig kecses kínai vázához hasonló egyedi szépség saját magam által kreált kis világomban. Saját képére teremtetett az ember. Hát embernek nézek ki, mert engem is Ő alkotott. De minden vagyok, csak halandó nem. Mielőtt tehát ismét szólásra nyitom ajkaim, egy ideig még megfigyelem a leányka mozdulatait, arcvonásait. Sok minden fut végig az agyamon, de ahelyett, hogy elkezdeném megválaszolni Trixie kérdéseit, inkább közelebb lépek, és még közelebb, amíg előtte nem állok – fölé nem tornyosulok. - Tudod, itt az én világomban vagy. Vagyis én vagyok a Főnök. Én kérdezek. Apukádék biztosan elmagyarázták, mi az a Főnök. Közelebb is hajolok, kezeim a térdeimre támasztva, miközben eltöprengek, mennyit foghat fel a helyzet súlyosságából ez a leány. Vagy mennyire fiatal még ahhoz, hogy elméje játszi könnyedséggel elfogadhassa a felnőttek számára felfoghatatlan valóságot. Miért is ne tesztelném? Miért is ne fedhetnék fel egy-két apróságot, cserébe egy nagyobb igazságért. - Hát jó. Legyen. De csak egy feltétellel: a szavadat adod, hogy nekem sohasem hazudsz. Akkor talán hajlandó vagyok megválaszolni némelyik kérdésed. És igen, neked is meg kell válaszolnod az én kérdéseim. Végigmérem a gyermeket még egyszer alaposan, majd felegyenesedem, és csak annyit mondok: - Ez itt Lumina. Egy párhuzamos világ. Köze sincs a Mennyországhoz. A Menny--- nos, maradjunk annyiban, hogy kicsit sem hasonlít erre a helyre. Még engem is meglep, hogy bár új otthon akartam teremteni Lumina megalkotásával, mégis tudat alatt görcsösen elkerültem minden létező hasonlóságot. Hiszen semmi sem múlhatja felül vagy helyettesítheti az igazi otthont.
„Az otthon ott van, ahol a szív van.”
Egy üdvözlőlapon olvastam. Röhejesnek tűnt akkor. Mostanra inkább keserű.
- Mivel pedig ez a világ sem térben, sem időben nem alkothat átfedést a tiéddel, attól tartok térerővel nem szolgálhatok. Mobil telefont pedig már egy jó ideje nem fogtam a kezemben. Bár a Candy Crush néha azért még hiányzik. Eltöprengve a modern technológia, és némely emberi találmány csodálatos mivoltán, halkan sóhajtok. - A többi kérdésedet, pedig majd megválaszolom, ha Te is megválaszolod, hogyan voltál képes eljutni ide. És pontosan hogyan és mikor kerültek ezek a—mély levegőt veszek – szárnyak a hátadra. Tekintetem ismét az oda nem illő testrészekhez vándorolnak. Megcsóválom a fejem, majd egy másodpercre beleharapok az ajkamba. – Lucifer nincs veled, igaz? Ő látta? Tán Ő tette? Ő adta neked a szárnyakat? Inkább magamnak teszem fel a kérdést, hogy származhat-e Samaeltől Trixie szárnya. De ez szimpla varázslattal nem lehetséges, csakis öröklés által. Ami azt jelentené---
Nem!
- Trixie, beszélj! Tudnom kell! Ez fontos! – egy árnyalattal komolyabb lesz a hanglejtésem. Nem akarom megrettenteni a gyermeket, de tán ő is érzékeli a leheletnyi kétségbeesést a hangomban. – Lucifer… Lucifer jól van?
Tudjátok mi a baj azzal, ha az ember egy tündérmesébe csöppen? Az, hogy az egész, minden, amit látunk, hallunk, kicsit túl hihetetlen, ahhoz, hogy igazinak könyveljük el. És mikor az ember olyan nagy már, mint én... hát, akkor jön az, hogy nem csak a csodát látjuk ebben az egészben, hanem azt a lehetőséget is, hogy esetleg valami gond van velünk. Hiszen... persze, én is imádnám, ha azt mondanánk, hogy a kedvenc könyveim világába csöppentem hirtelen, és most én is egy mese hőse lehetek, de... lássuk be, ilyen a valóságban nincs. Tudom. Ahogy azt is tudom, hogy nincsenek sellők a tengerben, és... beszélő szivacsok sem, meg... a cápák sem lépnek be klubokba, amikben arra biztatják egymást, hogy ne egyenek meg másokat... Ez mind nincs. Persze... a dologban van némi csavar, és amiatt megdőlni látszik a rendszer, amikor az ember egy tortaevő, beszélő macskával találkozik a játszótéren, meg... látja Lucifert varázsolni, és... miután kiesik a suli ablakán, egy idegen erdőben találja magát, ahol még ráadásul szárnya is nő, és fura lények repkednek a levegőben, meg szaladgálnak a földön... Viszont akármennyire is zavaros a helyzet, azért én mégis bizakodom, hogy nem őrültem meg. És... azt érzem, hogy ez igazi. És... akármennyire is para a helyzet, mégis... túl klassz, ahhoz, hogy féljek tőle... Viszont... érteni is akarom. Válaszokat szeretnék! És megtudni, hogyan mehetek haza Nicóhoz, még mielőtt baja esne miattam... Az idegen asszonysággal körül-belül hasonlóan voltam. Túl klassz volt, ahhoz, hogy féljek tőle, és... igazából valahogy úgy éreztem, hogy... hmm... nem is tudom, szóval, hogy... nem bántana. Mármint, hogy képes volna rá, de... úgysem tenné meg. Kicsit olyan volt ez, mint Lucifer esetében. Mindig is érezni lehetett rajta, hogy van benne valami a felszín alatt, és mostanában ezt különösen erősen éreztem, hogy... van ott valami a felszín alatt, amit nem veszek észre, de... mégis, hiába... hiába van az ott, mégis érzem most is, mint mindig... hogy nem használná fel ellenem. Ezért is, hiába, hogy egyre közelebb jött hozzám ez a nő, nem hátráltam el tőle. Nem éreztem azt, hogy okom volna rá. És ezért sem féltem kérdezni is tőle. Szavaira megvontam a vállam. - Szeretek válaszokat kapni - feleltem egyszerűen. És hogy ezt vajon kitől örököltem? Hát, tulajdonképpen lehet apu és anyu is, hiszen mind a ketten az igazságot kutatják, ez a munkájuk, ezért lettek nyomozók. De az sem kerülte el a figyelmemet, hogy szerinte "még mindig" valamilyen vagyok. Ha jól értelmezem, akkor ezek szerint már nekünk találkoznunk kellett... Jó, jó, de hol és mikor? És hogy-hogy én nem emlékszem?! Furcsálltam, ahogy egyre közelebb jött, és fölém magasodott, nem tudtam mire vélni a dolgot, de gondoltam, hogy még mielőtt szólnék neki, hogy nagyot tudok rúgni, ha szükséges, kivárom, hogy vajon milyen szándékkal is közeledik ennyire(?)... mert ugye, kétlem, hogy bántani szeretne, de... valahogy, abban is erősen kételkedtem, hogy azért tenné, amiért én szoktam ezt tenni az emberekkel... mert esetleg meg akarna ölelni... Gyanús, hogy nem. Szóval... akkor mire megy ki a dolog? - Mmmm... mhm, igen, hát, nálunk otthon anyu a "Főnök" - bólogattam, és hümmögve helyeseltem, a végén pedig ujjaimmal is mutattam az idézőjelet, hogy biztos ne legyen félreértés. Mármint, hogy anyu nem olyan "Főnök", mint amire most ő gondol, bár... nem igazán állíthattam volna, hogy feltétlenül értettem, mire is gondol, ha magára "Főnökként" utal... De biztos nem olyan, mint nálunk otthon anyu. De nem is igazán voltam abban sem biztos, hogy ebben az volt a legérdekesebb rész, hogy ki is a "Főnök" itt... mármint hogy ITT... - Ácsi, azt hogy kell érteni, hogy a "te világod"? - megint idézőjeleztem, s közben szemeim jobbra-balra jártak, körülöttünk a helyet vizsgálgatva. Nem, ez nem Los Angeles, és nem Amerika, és... ha ez egy másik "világ", akkor vagy... nagyon király, mert ez a valóság... vagy nagyon bevertem a fejem, amikor kiestem az ablakon, és hallucinálok... és akkor anyu mégis lelövi Nicót...! Nem könnyű művelet eldönteni, melyik varázslatos dolog létezik, és melyik nem... Egyszarvú elvileg nem létezik, de... most itt láthatom, hogy azért szárnyas fura lények mégis... Varázslat se mindenféle, de... olyanféle, amit Lucifer is tud, az igen. Eddig úgy véltem, nagy az esély arra, hogy Mennyország és Pokol sincs, de most mégis egy helyen vagyok, ami azért "mennyeinek" néz ki... Válaszokat várok...! - Én sohasem hazudok! - vágtam rá gondolkodás nélkül, de aztán ujjam felemelve némi korrigálással hozzátettem, ahogy eszembe villant pár alkalom... - Max. füllentek kicsit, de azt is csak ha muszáj! - Anyu nem csípi a hazugságokat, és Lucifer se nagyon szereti őket, és... hát, apunak igazából nem mindig van vele baja, de legtöbbször azért ő is azt szokta mondani, hogy jobb az igazság. Nem állítom, hogy mindig egyszerű mindenkinek megfelelni... ennek ellenére próbáltam olyan válaszokat adni, amik a valóságnak is megfeleltek, de azért az idegennek is a kedvére lehettek... Ööö... hát nem voltam egészen biztos benne, miként is kellene reagálnom a hallottakra. Legelőször is az jutott eszembe, hogy anyu pipa lesz... aztán meg az, hogy "Király!!!"... és utána az, hogy ez jó, mert nem vagyok buggyant, meg... aztán fennakadtak a gondolataim ott, hogy van Mennyország a fura idegen nő szerint... és az nem ilyen... és úgy igazából már ennél a részletnél úgy nagyjából négymillió kérdés kavargott a fejemben, én meg csak meredtem az idegenre, és azon tanakodtam, melyiket kéne elsőnek megkérdezni... csak hát dönteni nem nagyon tudtam... ez, azt hiszem, kiülhetett az arcomra is. De jobb lehetőségem nem lévén, próbáltam erőt venni magamon, hogy válaszoljak neki, és azzal én is további válaszokra tehessek majd talán szert. - Oké, oké, Lucifer nincs velem... nem tudom most hol van, gondolom... anyuval dolgozik, vagy... a bárjában van, nem tudom... mostanában balhéztak anyuval valamin, úgyhogy néha rémesen festett, de különben jól volt, nem volt semmi baja, mikor én utoljára láttam. Én suliban voltam épp, még az előbb, szünet volt, és... Nicóval, a barátommal fogóztunk a teremben, és nem néztem a lábam elé, kiestem az ablakon, és... és ezek meg itt termettek... - A hátam mögött levő szárnyakra böktem. - És aztán történt valami, és itt értem földet a fűben - mutattam visszafelé, arra a helyre a magas fűben, ahol lezuhantam... vagy pottyantam... vagy tudom is én... landoltam. - Most te mond meg, honnan ismersz minket Luciferrel, és... ha ez egy teljesen másik világ, mint... az enyém... akkor... hogyan lehet innen hazamenni? Talán űrhajóval? És... tudom, hogy Lucifer tud... varázsolni, vagy mit... de... honnét tudna ő szárnyakat tenni a hátamra? És miért tenné? És... nagyon klasszak, de... ezek itt is maradnak már...? - Ő, úgy tűnt, tök ki van akadva, én meg... tök tanácstalanul azon kattogtam, hogy a csudában lehet nem feltűnőnek lenni ezekkel az izékkel a sulimenzán...?!
Istennő
Hozzászólások száma :
12
Becenév :
Anyu, Mama Morningstar, Angyalok Anyja, Mindenek Anyja, Őnagysága, sorolhatnám bármeddig...
Az élet találkozások sorozata. A legtöbb véletlennek tűnhet, mégsem az. Semmi sem véletlen – én már csak tudom. A véletlen ugyanis nem más, mint Isten eszköze, hogy névtelen maradhasson. Régi trükk, mégis mindig beválik. Már emberöltők óta, eonok óta. Volt idő, mikor még én is bedőltem neki. Ahogy most is majdnem. Persze nem tart soká bizonytalanságom. Megannyi keserű emlék hasít belém, jelenetek, melyek után rá kellett döbbenem, mindig minden az Ő műve volt. Az oly nagy becsben tartott ´szabad akarat´ csak illúzió. Marketing. Márpedig kinek is lehetne jobb marketing-kampánya, ha nem a Mindenhatónak? Ironikus, nem? De még mennyire. Bár mit ne mondjak, a sötét középkorban jobb volt az Urunk(Uram) píárja. Akkoriban mindenki rá volt kattanva. Manapság már egyre fogy a nyáj. Ez is erősen ironikus. Nemde, Drágám? Örülnék egy válasznak, de az nem jön. Régen sem válaszolt soha. Most se teszi. Nem mintha hallana. Vagy ki tudja? Csakis Ő. Mindig csak Ő.
Egy jó ideje nem nyelem le már a színes cukormázat, a rengeteg puccosan megterített és masniba csomagolt hazugságot. Vagy inkább féligazságot, hiszen ő nem hazudik. Mekkora bűn is lenne az! Hm, bár ki más engedhetné meg magának, hogy megszegje saját szabályait, ha nem Ő maga? Nem bírom elnyomni az epeként fel-feltörő undort, valahányszor rá gondolok. Az utóbbi napokban egyre csak erősödik a hányingerem, ha eszembe jut. Gyomorforgató minden gondolat, hogy míg én itt senyvedek, tengetem napjaimat, mint valami nyugdíjas, elfeledett, x-rangú kitalált istenség, addig Ő trónról nézi végig, amint gyermekeink szenvednek, letérnek az útról, és beleolvadnak abba a visszataszító világba, amit az emberek uralnak. Megfertőzték a Földet, beszennyezték, és most belemélyesztik karmaikat az én drága gyermekeimbe is! Ő pedig nagy valószínűséggel közönyösen figyeli, amint mind elbuknak. Mert hát Ő megmondta. Vagy talán miattam, mert romlottak, ahogy én. Hiszen fellázadtam, ellenszegültem, akárcsak Lucifer. Kitől örökölte volna a benne tomboló tüzet, ha nem tőlem?
Idegesen beletúrok hajkoronámba, majd bizonytalanul ráharapok alsó ajkamra. Talán pont ezt akarja. Hogy behódoljak, hogy belássam, tévedtem. Hogy példát mutassak minden gyermekünknek, hogy alázatom által ők is meghunyászkodjanak és visszatérjenek az Atya keblére. Ez lenne szerinte megváltásunk kulcsa? Tipikus lenne. De abból aztán nem eszik! Ideje lenne, ha észrevenné, a szeretet nem arról szól, hogy vasszigorral a jó felé tereljük azokat, akik fontosak számunkra. Nem arról, hogy meghajoljunk és megtagadjuk saját szívünket. Nem holmi magasztosabb célról. A szeretet csak szeret. Ennyi. Tudnia kéne… értenie kéne, hiszen ő általa lett. Ő teremtette. A szeretetnek elégnek kéne lennie. És én szerettem. De az mégsem volt elég.
Tehát igen,… azzal vádolom meg Istent, minden lények legtökéletesebbikét, hogy nem tudja, hogy kell szeretni. Vagy, hogy már elfeledte.
Egy másodpercre lehunyom a szemeim és keserűen nyelek. Magam elé képzelem az arcát, melyet még sosem láttam igaz valójában. Most mégis vonásokat vélek látni, egy szempárt, melynek tekintete oly szelíd és meleg, hogy beleremegek. Egy mosolyt látok, és valahol messze egy szavak nélkül elsuttogott titkot hord tova a szél. Összeszorítom szemhéjaim, amennyire csak lehet, és mikor ismét kinyitom őket, már tisztán látok. Látok egy kislányt hófehér angyalszárnyakkal, egy embert, akit egy régi életemből ismerek. Trixie, gondolataim csarnokai között visszhangzik e név, majd hang nélkül kiül ajkaimra is, mielőtt közelebb lépek és megszólítom őt. Beszélgetésünk kissé nehézkesen indul, ám az aprónép okos kis kobakja miatt, hamar jó mederbe folyik. Már az első találkozásunkkor láttam, hogy a gyermek különleges, talpra esett és eszes. Ráadásul elég leleményes ahhoz, hogy észrevegye, mikor kell megszólalnia és mikor nem. Félhetne is tőlem, de nem teszi. Távolságot is tarthatna, de nem így dönt. Így hát én is megtisztelem azzal, nem kerekedek felül a beszélgetésünkön csak azért, mert ő gyermek még. Szinte már egyenrangú beszélgetőpartnerként kezelem, és úgy hiszem, értékeli is ezt. Elmosolyodom.
- Értem. A válaszokat én is szeretem. Főleg, ha az hangzik el, amit hallani akarok. De persze ennek is meg van a trükkje. Úgy kell feltenni a kérdést, hogy előrevetítse a választ. – folytatom a kis eszmecserénket a csöppséggel, bár mit ne mondjak, egyre inkább zavarnak a szárnyak a hátán. Egyelőre azonban ignorálom ezt a tényt, amennyire csak tudom. Hiszen nem csak ő akar válaszokat, de én is. De még mennyire, és meg is kapom majd őket. Egytől egyig. Hogy kissé nyomatékosítsam ezt, közelebb lépek majd hajolok, sőt a kicsi lány fölé is tornyosulok, hátha így jobban érzékeli a helyzet komolyságát. Látom arcocskája rezdülésén, hogy nem tudja hová tenni viselkedésem, de ez eddig sem lepett meg. Charlotte családja is folyton össze volt miattam zavarodva. Azt hittem, azóta már valamivel jobban kezem az embereket, de--- talán még gyakorolnom kéne a velük való kommunikációt. Nem mintha erre sok esély lenne, de amennyiben mégis, ezt fogom tenni. Gondolatban biccentek is, miközben felegyenesedem és tovább fürkészem Trixie arcát, reakcióit figyelve. Mikor tovább beszél, szélesedni kezd mosolyom, kezeim pedig csípőmre helyezem és bólintok. - Nos, szinte telibe trafáltad a lényeget. Bár maradjunk annyiban, hogy nekem ennél egy kicsit nagyobb a hatásköröm. – pontosítom a dolgot, majd fejem kissé oldalra biccentem, mikor már másodjára nyomatékosítja a macskakaparásokat a kezeivel gesztikulálva. – Most mit csinálsz? Görcsbe rándultak az ujjaid, drágám? Fájnak netán? Zavarodottan pislogok egy másodpercig, majd ő kezd el hitetlenkedve nézni rám, mert hát felvilágosítottam, Lumina az én világom. Mosolyom most igen hasonlít Lucifer öntelt vigyorára, ám sokkal elegánsabb és jobban áll nekem, ahogy egy lépést közelebb lépek és ismét biccentek. – Hát, úgy ahogy hangzik, kicsi lány! Ez itt mind – széttárom karjaim – az én művem. Mivel úgy adja magát a helyzet, kacsintok is, mielőtt Trixie elkezd nézelődni, és emésztgetni a helyzetet, melybe valami furcsa csoda folytán belekerült. Hagyom is neki, hogy körbenézzen, gondolkozzon, de közben le nem veszem róla a tekintetem. Mikor nem figyel annyira, pupilláim összeszűkülve pásztázni kezdik a szikrázóan fehér szárnyait, viszont amint ismét rám szegezi tekintetét, én elkapom az enyémet, és újra viszonzom pillantását. - Ó, kincsem. A hazugság nem más, mint egy eszköz. Lehet jóra is használni. Bárki bármit is mondd, annyira nem rossz dolog. – nyugtatom meg legyintve, mert hát én nem vagyok annyira szigorú, mint egyesek. Egy pillanatra elfintorodom, de amint Lucifer neve elhagyja Trixie száját, felkapom fejem és halkan sóhajtok. – Áldott jó gyermek. Mindig is az volt. Nem hazudott, mindig szót fogadott. – mormogom inkább magamnak, közben a láncomon lógó apró medállal játszom. Egy ideig elkalandoznak gondolataim, de Trixie hangocskája visszaránt a jelentbe, ami miatt ismét figyelmesen fülelni kezdek, hiszen úgy tűnik VÉGRE válaszokat kapok, melyekre már igen rég óta szomjazom. - Tehát Lucifer nincs veled, de hát akkor hogyan--- Hogy kerültél ide? – hangzik el az egyértelmű kérdést, mire hamarosan választ is kapok. Nem mintha sokkal okosabb lennék tőle. Homlokom egyre csak ráncolom, főleg akkor, amikor Danék ivadéka beszámol nekem a nyomozónő és Samael veszekedéséről. Vagy hát nézeteltéréséről. Mélyen beszívom a levegőt, és próbálom elnyomni a haragot, ami kis híján kitör belőlem. Ha Ő nem ártotta volna bele magát a fiunk szerelmi életébe, akkor nem lennénk itt! Ráadásul pont egy emberrel, argh?! Mit képzelt??? De vajon pontosan mi történhetett? Miért nem tudok róla? Miért nem lehetek a gyermekem mellett, amikor szüksége van rám?! Már majdnem azon kapom magam, hogy megmarkolom Trixie vállait és addig rázom, amíg el nem mesél nekem mindent töviről hegyire – minden egyes kis kínzó részletet -, de időben visszafogom magam, és ahelyett, hogy közelebb lépnék hozzá, inkább elhátrálok a kislánytól. - Hogy mondtad? Kiestél az ablakon és akkor--- akkor jelentek meg a szárnyaid? – próbálom hűen visszaadni a sztorit, de közben nyelnem kell, és nem kis szkepszissel nézek végig a leányzón. – Az nem lehetséges. Vagyis—Biztosan volt veled valaki, aki tud— Kissé elhúzom a csendet, mert nem vagyok biztos benne, hogy megfogalmazásom nem lesz-e túl felkavaró a gyermek számára, de végül úgy döntök, ennél meglepettebb már nem igen lehet, úgyhogy felesleges túlzottan megválogatni a szavaim. – Valaki, aki tud varázsolni. Mint Merlin vagy Dumbledore. Remélem jól emlékeztem az emberi világ kitalált varázslóira, és várakozással teli szemekkel fürkészem Trixie vonásait. Más magyarázat nincs. Más magyarázat nem lehet. Egyszerűen kizárt. Ez még Tőle is túlzás lenne. Már majdnem rágódni kezdek egy dilemmán, melynek még a gondolatától is kiráz a jéghideg verejték és elönt a forró és mindent elhomályosító düh, ám Trix ismét nekem szegez jó néhány kérdést, melyekre ezúttal illene válaszolnom. Márpedig én állom a szavam, ezért egy rövid sóhaj után bár elforgatom a szemeim egyszer, azért válaszolok. - A Földről persze, kis butus. Honnan máshonnét? – próbálom elbagatellizálni a dolgot, bár tisztában vagyok vele, Trixie messze nem olyan éretlen és naiv, mint a legtöbb korabeli gyerek. – Az pedig, hogy hogyan lehet innen visszatérni a Te világodba, nos… sajnos, ha ezt tudnám, nem lennék itt. Egy pillanatra tekintetem a földre szegezem és elnémulok. Mikor ismét ránézek, a melankólia egy halovány nyoma jelenik meg szemeim tükrében. – Bár én teremtettem Luminát, nem ez a hely az otthonom. És ha hiszed, ha nem, én is szeretnék hazajutni. … Bár tudnám, hogyan lehetne. De sajnos nem tudom. Sejtem. De nem tudom. Az nem lehet, hogy ő nyitotta a kaput. Az nem lehet, hogy ő képes legyen erre! Egyik kezem az ajkaimhoz emelem, és hüvelykujjam körmét porcelánszerű fogaim közé szorítom. Ez mindent megkérdőjelez, amit eddig tudtam. Felborít és felráz mindent! Ismét elkalandozom, de Trixie ismét visszahoz a jelenbe, amire válaszul ezúttal felmordulok. - Már hogy ne tudna! Lucifer nem ember! Soha nem is volt. – világosítom fel a kislányt, majd finoman elmosolyodom. – Ő egy angyal. Suttogom büszkén a szélbe, hiszen Samael a legfényesebb mindőjük közül. Én kis büszkeségem! - Bár meg kell, valljam, nem tudtam róla, hogy a képességeit ki tudja vetíteni másokra. Gondolom, védelmezni próbált vele téged, mivel fontos vagy a nyomozó számára. – elmélkedem hangosan, és érzem, ahogy torkom kissé kiszárad. – Csak hát normál esetben a szárnyak öröklődnek. Tehát meg is maradnak örökre. Kérdésére, hogy megmaradnak-e a szárnyai így válaszolok, viszont hozzáfűzök még mást is. – Esetedben viszont nem látok más magyarázatot, minthogy „kölcsönbe kaptad” Lucifertől. Neki is pont ilyen hófehér szárnyai vannak. – Hangomban ismét érződik a színtiszta és mindent átjáró szeretet, mikor Luciferről beszélek, majd mosolyogva letekintek a picúrra. – Én már csak tudom, hiszen az anyukája vagyok. Ezzel közelebb lépek Trixiehez és úgy mosolygok le rá. – Ha pedig szeretnéd eltüntetni a szárnyakat, elég, ha behúzod őket. Azok is csak testrészek, mint a karjaid vagy a lábaid. Használd az izmaid a hátadon. Egyszerű. Koncentrálj a lapockáidra és rántsd be őket. Valahogy így! Erre hátamból előtör két Trixiéhez hasonló szárny.
Az övéivel ellentétben az enyémek viszont színátmenetesek. Mikor a fény rájuk vetül, akkor látszik igazán: minden gyermekem szárnyszínének árnyalata megtalálható bennük. Hiszen tőlem örökölték a szárnyakat, ez az én ajándékom volt nekik. Viszont a demonstráció most a szárnyak behúzásáról szól, ezért egy laza mozdulattal el is tüntetem őket, majd Trixiere tekintek ismét és vigyorogni kezdek. – Rajtad a sor, aprónép! Lássuk!
Talán mondanom sem kell, életemben akadt már egy-két különleges és fura beszélgetésem... Luciferrel... meg egy kóbor macskával... egy bolond emberrablóval... sőt, anyuval és apuval is volt már fura... főleg apuval... de őszintén szólva, eddig... ez viszi a pálmát. A szavazatokat megszámlálták, eldőlt, ennyi volt... ez a jelenlegi már helyszínében is abszurd, és ha nézzük, hogy a hátamon szárnyak vannak, egy másik bolygón vagyok, vagy hol a szöszben, és... egy vadidegen fura nénivel csevegek, akkor... igen, ez a csúcs! - Hát... ezzel én is így vagyok. - Lassan bólintottam a szavaira, kicsit eltöprengve, de közben végig figyelve rá is. - Szeretem a jó válaszokat - tettem hozzá. Azt mondjuk nem említettem inkább meg, hogy... én a legtöbbször arról folytatok ilyen kérdezz-felelek beszélgetéseket, hogy én fogok-e felelni az órán, vagy... kapok-e büntetést a suliban, mert megint rossz fát tettünk a tűzre Nicóval, vagy... hogy ehetek-e csokitortát, lefekvés előtt, az ágyamban, fogmosás helyett... nem pedig világokról, szárnyakról, Luciferről, meg ilyesmikről... legtöbbször... Jó, persze, volt már, hogy Luciferről anyuval folytattunk ilyesmi beszélgetést, mármint... furát... főleg, amikor anyu lelőtte Lucifert, mert ugye, már akkor is bejött neki... de amúgy... én ezeknél azért egyszerűbb témákról szoktam így beszélgetni... meg válaszokat keresni. Na persze, eddig az életem és a világ is tökre átlagosnak tűnt, a csuda se gondolta volna, hogy ilyen izgi dolgokról is lehet beszélgetni! Ha ezt előbb tudom... Lucifer már rég feladott volna postán... Tulajdonképpen, úgy éreztem, ennek a néninek hasonló elképzelései vannak velem, mint Lucifernek szoktak... mintha... a puszta jelenlétüktől is történnie kéne valaminek... vagy éreznem kéne valamit, de... igazából nem nagyon tudtam, mit szeretnének elérni ilyenkor... vagy mire számítanak... Én maximum annyit tudtam ebből kihozni, hogy viccesen viselkednek... illetve, néha furán, de amúgy klasszul, egyébként... mást nem nagyon. - Mm... nem biztos. Anyu rendőrnyomozó - feleltem drámaian, teljes meggyőződéssel, azt illetően, hogy az én ászom veri az övét. Végülis, amikor a suliban az jön szóba, hogy kinek az anyukája vagy az apukája klasszabb, én azért jó eséllyel szoktam indulni a győzelemért, mert anyuék klasszak, és abszolút adunak ott van Lucifer, mint "nem hivatalos keresztapu/nagybácsi/anyu majdnem-pasija/stb.", akivel villoghatok. - Dehogy! - vágtam rá, majd furcsálkozva mértem őt végig, még szemeim is összeszűkültek. - Te nem ismered az idézőjelet? - kérdeztem... na persze... nem kellett sokáig kétségek közt lennem, mert amint elmagyarázta, hogy ahol most vagyok, az egy komplett másik világ... és hogy az övé... már kezdett gyanús lenni, hogy nem... valószínűleg fogalma nincs róla, mi az az idézőjel... Közben pillantásommal követtem mutogatását. Világ erre... világ arra... amit ő csinált... Visszanéztem rá, s ahogy nézett... kicsit... tök olyan volt, mint Lucifer szokott lenni, mikor épp menő pasasnak hiszi magát, mert drága kocsija van, és fura nevű kajákról mesél... De az most tulajdonképpen mellékes is volt, mi és ki és hogyan néz és néz ki... és... kicsit még Lucifer is talán mellékes lett... mert épp egy tök másik világban termettem, egy fura nővel, szárnyaim lettek, és fura cukiságokat láthattam repkedni a levegőben... megint... Ezek mellett Lucifer szinte már hétköznapinak tűnt... Ha belegondolok, hogy nemrég még macskáért könyörögtem otthon... pff... - gondoltam magamban, és kicsit elkuncogtam magam, miközben visszafordultam az asszonysághoz, aki ezek szerint itt akkor olyasmi, hogy... hát... izé... "Teremtő"? - Szóval... akkor te vagy itt a... ööö... izé... nem Isten, mert az fiúnév... akkor Istennő? Mint... Héra, meg Aphrodité? Vannak gyerekeid is, akik a férjed fejéből potyogtak ki, és ők is istenek meg istennők? - kíváncsiskodtam felvillanyozódva, egy-egy bő pillanatra el is feledkezve arról, hogy mekkora kalamajkában is leszek, ha anyu észreveszi, hogy nem vagyok meg... Dehát, na, mégis, hát milyen sűrűn beszélgethet az ember egy... hát... egy világteremtővel? Nem sűrűn. Szóval ez azért mégis csak... olyan dolog, hogy na... És, ezt még anyu se mondhatná, hogy nem fontos... már... persze... feltéve, hogy elhiszi majd nekem ezt, mert nem vagyok benne egészen biztos, hogy el fogja... - Én azért inkább általában nem hazudok - rántottam meg a vállamat egyszerűen, mikor újra rám nézett. - Max... füllentek, ha apu kéri. Vagy, ha nem akarok büntetést kapni... Vagy, ha akarok csokitortát. De Lucifernek el szoktam mesélni az igazat, mert ő nem oszt büntit, mint anyuék szoktak - meséltem könnyedén, mert hát... nem nagyon kellett attól ugye tartanom, hogy ez a néni majd beköp engem otthon... Lucifer sem szokott, ez igaz, de... ez a néni főleg nehezen tudna, hiszen talán... sőt... szerintem tuti sose fog anyuval találkozni... mert anyu amott van, ő meg emitt... Kicsit úgy tűnt elkalandozott ő is, amiben nem is akartam megzavarni, de... ő akart annyira válaszokat, szóval... én válaszoltam, amire tudtam épp. Persze, ez sem egészen könnyítette meg a dolgokat, mert még mindig az volt a kérdés, hogyan kerültem ide, ha nem Luciferrel, dehát, én meg ezt még csak megtippelni sem tudtam, tehát, inkább csendben megvontam a vállam, és nem mondtam rá semmit. Amúgy is kicsit fura lett a beszámolóm után az arca.. úgyhogy, gondoltam, hogy adok neki kis időt, hadd gondolja végig amiket meséltem, hátha... hátha lesz neki valami ötlete, mi is történt velem(?)... - Igen, akkor. Puff, és... ennyi, nagy, fehér, tollas mindkettő... csak úgy ott termettek... vagyis itt - bólogattam, és gesztikulálva mutogattam el, hogy csak úgy ott termettek ezek mögöttem és körülöttem. Bár, asszem ezzel nem sokat segítettem magunkon, mert nem úgy festett a hölgy, mintha rendben lenne... sőt, nekem úgy tűnt, ő jobban ki van akadva ezen, mint én... Szavai is, elsőre megleptek. Volt-e velem valaki, aki tud varázsolni? Hát... lássuk csak... Nico nem... az osztályban a többiek... ööö... nem... szóval szerintem... nem... Hiába töprengtem, nem jutott eszembe más, akiről tudnám, hogy tud varázsolni, csak Lucifer, és az a múltkori fura macska... ennyi. De ők nem voltak ott. - Hát... - kezdtem hangosan is, és közben a fejemet ingattam jobbra-balra, szépen lassan -, nem hiszem, hogy a sulimban túl sok varázsló lenne... az nem a Roxfort. Sajnos. Luciferről tudom, hogy tud varázsolni, de ő nem volt ott. Meg volt a múltkor egy fura macska a parkban, de... szerintem ő se volt ott - magyaráztam hangosan, töprengve közben, de mással nem tudtam neki szolgálni. Ennyi jutott az eszembe. Igazából... azért mondtam el ezeket neki, mert azok után, amibe most csöppentem itt vele, nem hinném, hogy nagyon meglepő vagy kiakasztó lenne neki, hogy Lucifer kicsit varázsló, és találkoztam egy varázsolni kicsit tudó macskával... Sőt, ahhoz képest még kedves és kíméletes voltam, mert azt nem meséltem el, hogy kb. akkora volt az a bizonyos macska, mint én, és tudott beszélni, és tortát evett, meg ilyenek... Lehet, hogy attól falnak is menne szegény nő... Mármint, ha van itt egyáltalán fal, mert épületeket még nem láttam, csak erdőt... meg mezőt... falat egy szálat se. Kérdőn, gyanakvón vontam fel az egyik oldalon a szemöldököm, és úgy lestem fel rá. Közben még a számat is elhúztam, úgy töprengtem, ahogy néztem őt... gondolkodtam, mikor és hol láthattam volna őt... Lucifer körül, apu körül, magam körül... de... semmi. - Mmm... mond, szokott neked... másmilyen is lenni az arcod? Mert nekem nem tűnsz ismerősnek otthonról... pedig szerintem... ha szembejött volna velem otthon egy istennő... tuti megjegyeztem volna... - mondtam, kissé hitetlenkedőn, de főleg inkább gyanakvón, mert nem tudtam volna elhinni magamról, hogy elfelejtsek ilyesmit. Ebben azért elég magabiztos voltam. Ha találkozok vele, nem hiszem, hogy elfelejthető... ezt a mostanit sem fogom szerintem elfelejteni, még akkor sem, amikor már ráncos öreg nénike leszek... Meglepő volt számomra az a fordulat is, hogy nem tudja, hogyan lehet innét elmenni... Pedig övé a világ... Ő csinálta, de... nincs innen kivezető ajtó? Na ne már... Szusszantam egyet gondterhelten, majd kissé bizalmasan közelebb hajoltam hozzá, úgy kérdeztem, szinte suttogva: - Nem jutott eszedbe csinálni rá egy ajtót, "Kijárat" felirattal? - kíváncsiskodtam, gondolva, hogy ez nyilván ilyen egyszerűen megoldható kellett volna, hogy legyen... Csak hát... sajnos úgy tűnik, hogy mégsem... De persze... ahogy láttam szomorú tekintetét... vagyis, ezt az érzést véltem felfedezni a szemében, megsajnáltam... s pörölés vagy kiakadás helyett inkább megveregettem a kezét vigasztalón. - A Földön laksz, vagy... máshol? Hol van neked az otthonod? - kérdeztem, bár nem nagyon tudtam elképzelni a dolgot. Mi nem igazán vagyunk vallásosak, sose voltunk, de... én úgy tudtam, ott Istenről szoktak beszélni, Istennőről nem nagyon hallottam semmit... vajon lehet, hogy mégis volt? Csak eljött valamiért...? Vagy talán elzavarták, és azért nem mehet haza...? És ha esetleg a Földről származik, akkor a Földön van a Menny? Vagy hol? Fölötte? Gondolom nem alatta... És ő ott lakott akkor, vagy... a Földön? És ha ő egy istennő, akkor az "Isten" az kije neki? Az volna a férje, vagy... valami mása? Sok-sok kérdés... és minden választ hallani akartam... de azt sem tudtam, hogyan, vagy melyik kérdést tegyem fel előbb... Egyáltalán, felelne-e nekem, ha megkérdezném ezeket...? - Ööö... azt hogy érted egészen pontosan, hogy Lucifer egy angyal...? - kérdeztem, miközben töprengőn dörzsölgettem mutatóujjammal az államat, és hunyorogva lestem fel reá. Addig oké, hogy kicsit varázsol, meg ismer egy istennőt, és... néha furi pasi, meg volt az a dolog még otthon a múltkor, de... vajon az angyalt hogy kell érteni?! Közben elgondolkodtam kissé a magyarázatán, ami ezeket a szárnyakat illette, miközben beszélt. Lucifer... Lucifer adta volna nekem őket? Dehát... nem értettem ezt... mikor, és hogyan, és miért...? És mitől is védhetnének meg? Hisz most sem védtek meg, nem azért élek még, mert elrepültem, hanem mert... mert... mert kirepültem a saját világomból... Talán ezt tudják Lucifer szárnyai? Kireptetni a világból?! Akkor... akkor viszont vissza is kellene tudniuk vinni, nem? Kellene... - Ezek tuti nem öröklődtek, mert eddig nem voltak nekem, és anyuéknak sincsenek... ez tuti... - bólogattam nagy komolysággal, egyetértésem fejezve ki vele, hogy ezek tuti csak ilyen kölcsönszárnyak Lucifertől. Szóval majd szépen visszakapja őket, amint hazajutok... Már épp elméláztam volna rajta, mennyire lehet jóban ez a nő Luciferrel, mert nekem nagyon úgy hangzott, ahogy beszélt róla, mintha fontos volna neki, de... amit ezután mondott, az úgy igazából el is feledtette velem az összes többi gondom, bajom, kérdésem... - Te... vagy az anyukája...? - kérdeztem vissza, s közben még kicsit a számat is eltátottam. - Lucifernek, aki angyal...? Te meg istennő vagy. És Lucifer apukája akkor... az "Isten"? Vagyis akkor van... olyan is, hogy Isten? Mármint igazi? De ugye Lucifert nem feszítik keresztre?! - hirtelen csúszott ki számon az ijedt kérdés. - Csak mert... úgy rémlik, volt ebben a sztoriban egy ilyen fazon, aki Isten fia, és keresztre lett feszítve az emberek bűneiért vagy mi a szöszért... Isten meg komplett buggyant volt benne, és nem mentette meg a saját gyerekét... Ugye ez nem volt igazi?! Meg nem is lesz, ugye?! - kérdeztem, egészen elszörnyedve, mert elképzeltem, hogy Lucifer fel van szögelve egy keresztre, mint azon a sok kettyós képen és szobrocskás figurán, ami előtt térdepelni szoktak... De én azt nagyon nem akartam, hogy Luciferrel bárki is ilyet tegyen, meg hát... ha bárki mégis ilyet akarna tenni, és Lucifernek van esetleg tényleg egy apukája, aki olyan "Isten"-féle fazon, akkor az a fickó csak nem hagyná ezt, nem?! Tuti nem... Biztos nem... Olyan szemét nem lehet... Bár igaz, felrémlett bennem, hogy amikor Lucifer az apukájáról beszélt nekem, akkor nem éppen kedves embernek festette le, de... de azért ilyet biztos nem hagyna... hiszen egy apa szereti a gyerekét, nem...? És ha szereti, nem hagyja hogy bántsák... De Istennő néni tovább beszélt, és a szárnyakról magyarázott... amire megpróbáltam odafigyelni. Már éppen ellenkezni akartam, hogy nekem ez azért nem tűnik olyan egyszerűnek, amit mondott... mert én egyelőre tuti nem úgy érzem ezeket a szárnyakat, mint a lábaim vagy a kezeim... inkább... mintha valaki más kezei volnának még rám felvarrva vagy ilyesmi... de az biztos, hogy nagyon fura volt... Csak aztán hirtelen neki is lettek... és szemeim tágra nyíltak, számat megint eltátottam... s hirtelen már nem is tűnt olyan képtelen ötletnek, hogy ő Lucifer anyukája... pedig még mindig nem nézett ki nála idősebbnek... csak hát, így szárnyakkal... - Hát, ööö... oké... nem bánom, egy próbát megér... legfeljebb, ha nem sikerül, megverem velük Lucifert, ha még valaha hazajutok... - sóhajtottam, némileg talán szkeptikusan, dehát... az vesse rám az első követ érte, aki már szintén ébredt arra egyik pillanatról a másikra, hogy szárnyak nőttek a hátára, és átcsöppent egy másik világba, és az ilyen illetők is csak akkor, ha ők nem kételkedtek benne, hogy az ilyesmi menni fog nekik, mint a szárnyak visszahúzása például... Szorosan összezártam a szemeim, hogy ne vonja el a figyelmemet ez a másik világ, s úgy tettem, ahogy mondta. Vagyis, mintha a két szárny a hátamon a két karom lenne például... próbáltam rájuk úgy is gondolni, és... csak úgy... megtenni, amit mondott... behúzni őket, mint amikor a kinyújtott karomat húzom vissza... Nagyon koncentráltam, legalább... hát... két percig biztos... aztán kilestem az egyik szemhéjam alól, és fél szemmel fellestem Lucifer anyukájára. - Na, eltűntek...? - tőle kérdeztem, mert nem mertem hátranézni... nem akartam szembesülni vele, ha nem jött össze, mert féltem, ha így maradok, Nico kinevet majd, és már nem akar majd velem lenni... pedig én nagyon vele akartam lenni...
Istennő
Hozzászólások száma :
12
Becenév :
Anyu, Mama Morningstar, Angyalok Anyja, Mindenek Anyja, Őnagysága, sorolhatnám bármeddig...
Úgy fürkészem az apróság vonásait, mintha csak valami érthetetlen kortárs förmedvény-festmény előtt állnék egy puccos new yorki múzeumban. És nem. Nem lettem tőle okosabb. Persze, ötleteim vannak, de már a felsejlésüknél csírájukban elfojtom őket, mivel egyik sem kanyarodik olyan irányba, mely tetszésemre lenne. Sőt, némelyik szinte már rémisztő vágányokra siklik, olyannyira, hogy legszívesebben legyezgetni kezdeném magam, nehogy elaléljak. Hogy kerülhetett ide? Miért a szárnyak? Miért hófehérek? Kissé eltereli a figyelmem, mikor a gyermek tovább kuruttyol. Bólogatok is jó felnőtt módjára, de nem kommentálom az összes kis megnyilvánulását, mert – hát hogy is fogalmazzak? – enyhén szófosása van a leánynak. Így mondják, ugye? Színpadiasan ráncolni kezdem a homlokom, mikor nagy meggyőződéssel megvétózza a kijelentésem, miszerint nekem van itt a legmagasabb hatásköröm, mivel hát édesanyja nyomozó. – Hmpf, az semmi! Én konkrétan kiengedem azokat, akiket ő elfog. … Mármint kiengedtem. Már feladtam azt az életet. – hagyja el az ajkaim majdhogynem beképzelten, miközben lazán legyintek, hiszen mégiscsak elölről-hátulról bevágtam az összes létező nyomtatásba került jogi szakkönyvet. Tudom, miről beszélek! Némelyik amúgy nem is volt olyan unalmas olvasmány. Ocsmány, az igen, de érdekesnek érdekes. Már majdnem elkottyintottam magam a régi alteregómról, de aztán feltűnnek Trixie igen meghökkentő ujjmozdulatai és elkalandozom. Meglepett reakciója miatt a dekoltázsomhoz emelem jobb kezem és túlzott megrökönyödést mutatok. - Már hogy ne ismerném! Csak írott formában, nem ilyen bizarr testbeszéddel kifejezve. – vágok vissza, és magam sem értem, miért veszekszem egy kisemberrel. Sokkal jobb dicsekedni neki. Uff, már értem miért élvezi Samael ennyire, ha felvághat. Egész jó érzés, főleg amikor azok a csodálattal teli nagy kerek szemek ráolvasztják a vigyort az arcomra. Hát nem cukik a gyerekek? Ha nem hangoskodnak, és akaratoskodnak, mint Charlotte kölykei. Igen, az kevésbé aranyos. Az ilyen kis édi-bébi gyermekpalánták, azok viszont egész tűrhetőek. Már kezdek elmélázni, mikor Dan porontya ismét megragadja a szót, és ezúttal olyan lendülettel találja fején a szöget, hogy az még az én fejemben is szöget üt. - Nahát! Igen, ez pompás! Nagyon találó! De azért hagyjuk ki belőle azokat a folyton vedelő és bujálkodó görögöket. – legyintek ismét, majd hátra dobom hajkoronám, és félrenyelek, mivel Trixie következő kérdései inkább gyomorszájon vágnak, mintsem hogy az egóm cirógatnák. - Ó, nem, Kincsem, az nem úgy működik! Az ő fejéből maximum minden idők legjobb bestsellere és kalandregénye pottyant ki. Tudod, a végtelenségig plagizált Biblia. – legyezgetek jobbra-balra, mintha egy láthatatlan legyet hessegetnék el. – A gyermekeink pedig az angyalok. Isten csak egy van. És egy Istennő. Ez még így is néha soknak tűnik. – teszem hozzá, megköszörülöm a torkom, majd összeszűkítem a szemem. - Fogalmazzunk úgy, hogy Isten és Istennő úgy vannak éppen, mint Anyu és Apu. Bár—Elharapom a szót. – Nem is tudom. Chloe 1-től 10-ig mennyire szeretné laposra verni Apukádat? Irreleváns kérdés. Egy ily bonyolult kapcsolatot, mint a miénk jobb nem analizálni. Az Idők Kezdetében gyökerezik, és behálózza a Mindenséget. Nem lehet redukálni oly kicsinyes dolgokra, mint a szemkikaparós-és-diótörős-szintű harag vagy a grapefruitot-kevertem-citrommal-és-limeal-szintű keserűség. Oh, nem. Csupán annyira utálom az Uramat, mint Will Smith a fia túldramatizált tweetjeit. Na, de sebaj. Egy gyermeknek ez túl sok információ. Ezért témát váltok. - És hogy tetszik? Mármint Lumina. – mutatok ismét körbe, és félre biccentem a fejem. - Giccses lett, mi? Eltúloztam. Tudom. De kábé a hangulatom tükrözte a teremtés pillanatában, és az amolyan levendulaszínű és önsajnálatszagú volt. Sóhajtok, egyik kezem csípőre teszem, mikor a kicsi vállat ránt, hogy amúgy ő nem hazudik. Ami persze hazugság. A gyerekek úgy hazudnak, mint az ügyvédek. Vigyorogva, még bűnüktől frissen csokis pofival. Fel is vonom az egyik kecsesen ívelt szemöldököm, de hagyom főni a leányzót a saját levében, míg Lucifert nem említi, azt nem hagyhatom szó nélkül. - Lucifernek, ha akarnál, se tudnál hazudni. Már azelőtt kiszúrja a hazugságot, hogy megfogalmazódott a kobakodban. – vágom rá, majd ismét közelebb hajolok és szívom a fogam egy kicsit. – A büntiről meg inkább csak annyit, hogy szerintem csak azért nem oszt büntetéseket, mert már unja. Tudod régen az volt a fő munkaköre. Nem csoda, hogy ráunt. Oké, talán ez nem festi Samaelt a legjobb fényben Trixie szemében. Rá is harapok az ajkamra, és hozzáteszem: - De az Apja parancsára tette. Nem az Ő ötlete volt. Ő jó gyerek volt mindig. Pontosan! Az én kis angyalkám! A legelfogultabb anyai pillogások közepette sóhajtok. Viszont aztán a lényegre térünk, és ideje is, mivel lassan már felemészt a kíváncsiság. Tudnom kell, hogyan került ide az embergyermek, és hogy van-e rá esély, hogy visszakerüljön oda, ahová tartozik. Ahogy én is. Én persze teljes figyelmemmel és tágra nyílt szemeimmel várom a beszámolót, ami nem csak, hogy nem volt valami informatív, de még kurtára is sikerült. – Puff? Puff és ennyi? Pislogok. Sokat. Nem is palástolom zavarom, és enyhe csalódottságom. – Hát ez nem valami tényfeltáró összefoglalás volt. Biztos vagy benne, hogy nem volt a közelben mágus vagy démon? Állati és emberi alakot is fel tudnak ám ölteni. – teszem hozzá, mintha nem hallott volna elég furcsaságot az emberpalánta egy napra, de hát ez van. Kissé el is bizonytalanítom a gyermeket, ami bűntudatot is keltene bennem, ha nem akarnám annyira megtudni, mi az igazság. Hosszú idő óta most először látok esélyt arra, hogy kiszabadulhatok ebből a saját magam által kreált Mennynek álcázott Pokolból. Most nem hagyhatom kicsusszanni az ujjaim közül! Pont ezért is, mivel úgymond „szimatot” fogtam, kapom fel a fejem az egyik érdekességre, amit Trixie mesél, ajkaimmal csücsörítek és összeszűkítem szemeim. - Macska? – visszhangzom a kislány szavait, majd elgondolkodom. Lucifernek nem is volt háziállata. Ha pedig újonnan tett volna szert egyre, akkor már hamarabb valami Cerberus-féle pokoli teremtményre, nem holmi gombolyaggal játszó mágusmacsekra. Bár Samaeltől manapság minden kitelik. Hiszen élvezi, hogy emberek között lehet. Fuj. - A macska éppenséggel lehetett a ludas. Azoknak a jószágoknak a szeme se áll jól, talán pont ezért szimpatizálok velük olyannyira. – kuncogok fel, viszont ez még mindig nem segít felgöngyölíteni az ügyet, amiért már azon töröm a fejem, hogyan léphetnénk kapcsolatba a kölyök szüleivel. Hiszen ők a nagy detektívek, nem én. Csak észrevennének valamit, amit én nem. Vagy csak nem akarom észrevenni? Nem, nem, ó édes, drága, tagadás, mily kegyes is vagy, hogy karjaidba zársz! Már megint majdnem elmerülök gondolataim világában, amikor is a gyermek feltesz egy olyan kérdést, mely azonnal a magasba kergeti szemöldökeim. - Nos… - kezdek bele finoman, és értelemszerűen habozom. Viszont a leányt az oldalamra kell állítanom, ha valaha is szeretnék kikerülni innen. Tehát óvatosan forgatva a szavakat, válaszolok neki. - Meglehet. Az angyalok és démonok is köztetek járnak. S arcukat bár megannyiszor változtatják, mégis olyan nyomokat hagynak maguk után melyek kérdést kérdés után vetnek fel. Tehát mindazt, amit a tudomány és a józan ész nem képes megmagyarázni, ők hoztak erre a világra. … Ott voltak és vannak folyvást – az orrotok előtt. Mégis csak azoknak szúrnak szemet, akik képesek vakon is látni. Egy pillanatra csak lágy tekintettel fürkészem a kicsi arcocskáját, majd rövid hezitálás után beletúrok a hajamba és két gömbformájú pompont formázok a fejemre. Akárcsak akkor. - Nos, azt hiszem, a mostani hajszínemmel nem megy ez a frizura annyira a szemeimhez, de azért megteszi. Mit gondolsz? Hagyom kissé töprengeni. Talán emlékszik. Talán felismer. Talán nem. Már épp szólásra nyitnám ajkaim, mikor szinte szemrehányóan dobja elém jogosnak tűnő kritikáját, miszerint „elfelejtettem ajtót” készíteni a világomhoz. Pah! Mily vicces is lenne, ha nem lenne végtelenül szomorú, sőt dühítő! Nem is tudom, mit mondjak erre, de mielőtt észbe kapnék, azt veszem észre, hogy a kicsi vigasztalóan veregeti a kezem. - Jaj, Kincsem, de kis édes vagy! Téged nem is lehet utálni. – mondom elérzékenyülve, majd már majdnem megsimizem a buksiját, de visszafogom magam. Csak, mert Lucifert sikerült teljesen az ujjuk köré csavarniuk az embereknek, attól engem még nem fognak. Már csak az kéne! Nem felejthetem el, hogy miattuk hullott szét a családom. Nem! Összeszorítom a szemeim, mély lélegzetet veszek, aztán válaszolok Trixinek. - Ezüst Város. Tudod az a Mennyben van. – magyarázom bár visszafogott érzelmekkel, mégis minden erőm össze kell szednem, hogy ne hagyjam elcsuklani a hangom. - Az Lucifer otthona is. Ahogy minden gyermekemé. És igen ő angyal, a szó szoros értelmében. Neki is vannak szárnyai, ugyanolyan szikrázóan fehérek, mint a tieid. Csak sokkal nagyobbak. Csodaszépek! A legszebbek! Ismét elkap az anyai túlzás, csak akkor hagyom abba az ömlengést, mikor Trix kijelenti, nem örökölhette a szárnyakat, mivel az ő szülei nem rendelkeznek velük. Ez így van. Dant láttam már – öhöm – elégszer testközelből ahhoz, hogy tudjam, bár néha angyalian ártatlan és naiv tud lenni, de nem vagyunk rokonok. Már csak az kéne. Ami pedig Chloét illeti—Ezen a ponton már nem is merek belegondolni mennyire kavart bele a nő lényébe egykor hőn imádott Uram. De Chloe nem lehet angyal, akkor a gyermekem lenne, arról pedig tudnék. Nem mellesleg elég kegyetlen és ízléstelen tréfa lenne az Ő részéről. Csípőre teszem a kezeim - tanácstalanul. Ha kijutnék innen, ez lenne aaaa… harmadik dolog, amit megtennék. Mert az első az lenne, hogy megkeresném az összes Földön ragadt gyermekem, a második pedig, hogy lehajtok legalább két üveg vodkát. Legyen három, nekem úgysem árthat. Ha pedig mindent kiderítettem, utat vágok magamnak a Mennybe és személyesen cibálom le azt az öntelt, szívtelen tuskót a trónjáról, majd úgy beolvasok neki, hogy a füle is ketté áll majd! Épp kezdene elkapni a pulykaméreg, amikor a kislány hangja visszaránt a valóságba, én pedig szinte meglepetten válaszolok kérdésére. – Nos… így van. Lucifer angyal. Az egyik első, pontosabban Mihály az első, az én édes kis Misikém, Lucifer az ikertestvére. Valamivel utána jött a világra. Én vagyok az édesanyjuk, ahogy minden angyal édesanyja is. Isten pedig--- Nos igen, ő az édesapjuk. Az Atya. Nagybetűvel. Engem lep meg a legjobban, de ezt egy cseppnyi undor nélkül mondom el. Talán azért, mert amikor a gyermekeim... a gyermekeinkről beszélek, akkor nem tudok nem hálás lenni neki. Mégis ő volt az is, aki boldogtalanságba taszította őket, engem, mindannyiunkat. Nem bocsájthatok meg neki! Már majdnem tovább beszélek, de akkor az emberpalánta megnevettet. Nem tudom azért, mert irtó édesnek találom a Samael iránti aggodalmát, vagy mert Jézus Krisztust összekeveri a sátánnal. - Azt hiszem, itt kicsit összekevertél valamit. Lucifert aztán még csak hasonló veszély sem fenyegeti. De Isten létezik. Nagyon is. És bár sokan nem hisznek benne, Ő hisz bennetek. Kissé elhalkulok, a földre pillantok. - Isten a legjobban titeket-embereket szeret. A gyermekei mellettetek másodrangúak számára. Minden érzelem nélkül mondom ezt, és csak pilláim finom rebbenése árulkodik arról, ez mennyire bántó ránk – a családjára nézve. Hogy elfojtsam dühvel és fájdalommal átitatott könnyeim, inkább megmutatom a picinek, hogyan tudja visszahúzni a szárnyait, egy rövid kis bemutató keretén belül, ahol saját színátmenetes tollas csodáimat reprezentálom. - Csak bátran! Meglásd nem olyan nehéz, mint amilyenek hangzik! – biztatom a gyermeket, aki aztán igen ügyesen leutánozza az általam mutatott szárnyvisszahúzást. Széles mosollyal válaszolok tehát neki, mikor bizonytalanul érdeklődni kezd manővere sikeressége iránt. - De még mennyire, hogy eltűntek. Ügyes voltál! Mondtam én, hogy menni fog. Mostantól pedig elő is fogod tudni hozni őket. Csak szűk, sűrűn bebútorozott szobában nem ajánlom. Mosolyom még szélesebb lesz, majd mikor már mindketten szárnyak nélkül állunk egymással szemben, közelebb lépek hozzá, majd leguggolok – szemmagasságba kerülve vele. - Trixie, mit szólnál, ha ennél, innál és pihennél egy keveset, utána pedig megpróbálnánk visszajutni anyukádékhoz? Megpróbálnád velem rekonstruálni az esetet? Mint amikor valaki eljátssza a kedvenc jelenetét a kedvenc mesefilmjéből. – vetem fel neki az ötletet, és érzem, ahogy mellkasomban a szív reménytől duzzadva vadul dobogni kezd.
Hát, minél több időt töltöttem ezzel a hölggyel, és minél többet beszéltünk... illetve, inkább én beszéltem, ő annyira azért nem sietett a válasszal, de... lényegében, pont abból, hogy ő annyira nem nézett ki nagy csevegőnek, nekem kezdett olyan érzésem lenni, hogy már értem, miért is olyan Lucifer, amilyen. Ez alapján, néha kicsit... hát... nagyon furi emberkék veszik őt körül. Így utólag belegondolva, máris nem volt annyira meglepő, és váratlan, hogy nem szereti, ha ölelgetem, meg nem szeret csacsogni, meg nem annyira rajong érte, amikor váratlanul betoppanok hozzá, például én, például este, például, amikor ő és anyu bolondok, és buta módon összekapnak, olyasmiken, amiken nagyon nem kellett volna, hanem amiket nagyon is inkább megbeszélni kellett volna, csak ők ilyen felnőttes módon túlextrázták a helyzetet, és ezért persze nekem kellett kezembe venni a dolgokat, még mielőtt ők ketten totál elszúrják... amiért persze nem járt nekem köszönet, de mindegy... - Azt hogy csinálod innen? - ráncoltam a szemöldököm, és néztem rá abszolúte értetlenül, mert esküszöm, nem tudtam elképzelni, hogy ha engem nem tud innen hazaküldeni, akkor mégis hogyan tudja innét az anyu által elkapott bűnözőket kiengedni...? És különben is, miért teszi, hisz azok gonoszak...!? - Ez mitől bizarr? - kérdeztem vissza kuncogva, és újra csak ujjaimmal mutogattam neki az idézőjeleket. Nekem mindig tetszettek, mert olyanok ilyenkor az ujjaim, mint a nyuszi fülecskéi. Nyuszit is akartam egyszer tartani otthon, de anyu nem engedte, mert azt mondta, hogy lakásban nem volna jó tartani, meg a szobámban főleg nem volna jó, mert büdös, meg koszos is, és még csak a nyuszinak sem volna jó, nemhogy nekem. Mondjuk, állítólag olyan is van, hogy szobában tarthatós, lakásban nevelhetős, pici nyuszi, de olyat se kaptam... Mondjuk, ez még nem lefutott meccs, múltkor a cicát is leszavazták nekem... Ha még idén hazajutok, jövőhéten bepróbálkozom a kutyával! Vagy ellopom Lucifer macskáját, és majd azt mondom otthon, hogy találtam... Még eldöntöm, melyikkel esélyesebb a siker. Megint csak kérdő ábrázattal bámultam vissza rá. - Mi az, hogy "bujálkodó"? - kérdeztem vissza, abszolúte kiragadva a lényeget a válaszából, és direkt idézőjeleztem megint, gondoltam, hogy minél többször mutatom, annál előbb megszokja. - Áááááh, a Biblia... - először bólogattam, mint aki érti a dolgot, de aztán elnevettem magam, és megráztam a fejem. - Nem olvastam. Bocsi... De a Coraline-t szeretem, anyu sokszor felolvassa nekem! - meséltem lelkesen, mintha legalábbis az pont ugyanaz a kategória lenne, és hát... végülis... nekem nem volt sok különbség, maximum annyi, hogy az egyiknek a történetét kívülről fújtam, a másikét meg... ööö... hát szóval igen... egyszer láttam Bibliát a könyvtárban, de amúgy... annyira nem tűnt izginek, így nem nagyon érdekelt... - Ááá, értem, angyalok. És sok angyal van? Cupido is angyal? Csak mert neki is szárnya van... és a filmekben mindig fura szerkóban van, mint az angyalok is, ha szerepelnek egyben - vetettem fel, bár ezzel talán kissé elmentem egy ellenkező irányba, mint amerre eredetileg tartottunk az angyalokkal, meg az Isten és Istennő kérdésével, csak úgy közben eszembe jutott, hogy ha már a mitológiával elindultunk, meg angyalok, meg teremtők, és hát, Cupido is hasonló figurának nézett ki a történetekben, amikor felbukkant valahol. Meg, igazából, engem mindig is emlékeztetett kicsit Luciferre... - Öööö... hát nem tudom. Végülis, ez attól is függ, mikor kérdezed. Mert... mikor anyu meg apu különköltöztek, akkor volt szerintem... nyolc... utána kicsit később talán öt... aztán kettő... aztán elváltak, szerintem akkor lehetett hat körül... aztán apu csinált valamit, és akkor anyu piszok mérges volt, szerintem akkor lehetett tizenkettő... utána kicsit később öt... mert apu valami jót csinált... aztán megint nyolc, és... aztán kb. három-négy... de mostanában inkább nulla, mert most apu nagyon szomorú, mert meghalt egy barátja... úgyhogy most igazából szerintem anyu nem akarja megverni. Mostanában szerintem inkább Lucifert verte volna meg, ha választhat... - ecseteltem lelkesen, néha kissé sajnálva közben aput, mert azt sem igazán szerettem, amikor anyu és apu épp mérgesek voltak, vagy vitatkoztak, vagy ilyesmi... olyankor általában mindig befogtam a fülemet, hogy ne nagyon halljam, hogy miket mondanak egymásnak. Emlékszem, egyszer Lucifer mondta is nekik, hogy nem előttem kellene veszekedniük, mert nem igazán nekem való a dolog... de én igazából annak örültem volna, ha egyáltalán nem veszekszenek, hiszen mégis csak ők nekem anyu és apu, és az a jó, ha jóban vannak, még ha nincsenek is már úgy együtt. Mikor megkérdezte tőlem, hogy tetszik-e nekem ez a hely, újra csak körbepislogtam. Kicsit elméláztam, miközben az égboltot néztem, elképzeltem, milyen klasszul lehetne itt sátorozni, a mezőn például, ahol megérkeztem... felettünk ez az égbolt lenne, éjjel leshetnénk, mielőtt elalszunk, fekhetnénk a magas fűben... előtte fogózhatnánk Nicóval... meg birkózhatnánk... szaladhatnánk a kis repkedő lények után... - Nekem nagyon tetszik... - sóhajtottam, álmodozón meredve még mindig felfelé. - El tudnék itt lenni... mármint, ha itt lennének anyuék is, meg ha vissza lehetne csak úgy menni haza is néha, például csokiért, mert gondolom az itt nálad nincsen... - lestem feléje kérdőn egy pillanatra, majd eszembe jutott még valami. - Meg kéne ide Lucifer is, igazából, mert ő is a családom. És Nico. Szerintem te is azért érzed olyan önsajnálatszagúnak a helyet, meg ilyenek, mert... nem jó így neked, nincsen itt a családod. És az embernek kell a családja. Család nélkül semminek nincsen értelme. Kellenek körénk akik szeretnek. Különben lenni sincsen értelme - magyaráztam nagy okosan, és közben hol őt néztem, hol meg az égboltot. Az nagyon tetszett... Azt gondoltam, bárcsak volna róla egy képem, és akkor nézegethetném otthon elalvás előtt majd... de mivel ez nem tűnt lehetségesnek, jól meg akartam jegyezni, hogy milyen, hogy aztán majd otthon elalvás előtt felidézhessem magamban, és erre gondolhassak, mielőtt elalszok. Valahogy úgy éreztem, ha erre gondolok előtte, úgy tuti biztos nem tudok majd rosszat álmodni. - Azt nem tudom, én még nem is nagyon próbáltam neki hazudni. Tőle sose félek, szóval mindig meg merem mondani neki az igazat. Mondjuk, azt nem mondtam még neki, hogy szívesen ellopnám a macskáját, de... szerintem ha legközelebb találkozunk, majd feldobom neki, hogy ha megunja, odaadhatja nekem, majd én vigyázok rá - vigyorodtam el, már csak azon is, hogy elképzeltem Lucifer arcát, amikor ezt így előadom neki. Azt hiszem, azt majd tényleg le kell fotózni! Bár nem tudom mennyire ragaszkodik a cicusához, de végülis, az is elég, ha csak elutazik, és addig odaadja, hogy vigyázzak rá, nekem úgy is megfelelne, max. elfelejteném visszaadni... - ÉN tudom, hogy Lucifer jó, azzal nincs probléma. Lucifer a legjobb! - bólintottam, és rámosolyogtam. Lehet, hogy Lucifer csinált olyan dolgokat, amik nem jók, de attól ő még nagyon is jó. Én is szoktam néha rosszat csinálni, meg olyasmiket, amiket nem akarok, például rendet rakni a szobámban, amikor anyu mondja... azt se mindig akarom, de megcsinálom, mert muszáj, ez sajnos ilyen. Gondolom, Lucifer se mondhatta azt az apukájának, hogy nincsen kedve azt csinálni, amit mondott, mert akkor meg ha ilyet mondunk, akkor jön a szobafogság, meg ilyesmi dolgok, és az meg nem túl jó, mert kicsit uncsi... Láttam rajta, hogy csalódott lett, amikor a beszámolóm nem igazán úgy sikerülhetett, ahogy ő talán remélte, de... sajnos ennyivel tudtam szolgálni. Mivel nem vagyok varázsló se, meg angyal se, meg teremtős akárki sem, tőlem ennyire futotta, nem tudtam ennél többet mondani, csak amit valóban láttam és éreztem... és hát... az csak ennyi volt. Ez történt. - Puff és ennyi - bólintottam, mert... hát, sajnáltam, de tényleg ennyi volt a dolog. - Játszottunk, kiestem, ezek megjelentek a hátamon, átestem valamin, és itt landoltam a fűben - foglaltam össze még egyszer, roppant lényegre törően, de tulajdonképpen tényleg ez volt, amit el tudtam mondani. Ha tudtam volna még mást is mondani, elmondtam volna én neki boldogan, de... nem volt mit. - Öööö... nem hinném, de mond csak, honnét is lehet felismerni egy mágust vagy egy... "démont"... ha embernek vagy állatnak is nézhetnek ki...? - tettem fel, a szerintem nagyon is logikus kérdést. Ezúttal pedig azért tettem a "démon" szót idézőjelbe, mert még mindig, egyfelől, szoktattam őt hozzá, hogy így jelelgetek néha, meg... másrészt, nem igazán voltam benne biztos, hogy hogyan is kell értelmeznem ezt a szót, hogy démon, mert... hát, a mesékben a démonok általában gonosz, fura lények, akik eljönnek megenni az embert, meg ilyenek... Úgyhogy, szerintem észrevettem volna, ha van egy körülöttem. - Macska - bólintottam helyeslőn, és örültem, mert úgy látszott, végre tetszik neki amit hall... - Bár furi macska volt, de azért aranyos. Elbeszélgettünk, leszúrt, mert szerinte megöltem a tortáját, pedig nem is úgy volt! Ő ejtette el, én csak ott voltam épp... aztán meg leszúrt azért is, hogy ő nem is macska, meg nem is ember, én meg mindkettőnek neveztem, mert dunsztom se volt, hogy micsoda... Meg egyébként, akkora volt mint én, szóval nem tudom... Meg láthatatlan is tudott volna állítólag lenni, de nem igazán ment neki jól, én is láttam őt. Ezen is ki volt akadva - forgattam meg a szemeimet, és ahogy visszagondoltam, csak még furább lett az a találkozó. Elméláztam rajta, ahogy a macsek próbált előttem tetszelegni, illegette magát, meg ilyenek... mintha azt gondolta volna, hogy nekem nagyon tetszik... Mondjuk, tetszett is, dehát... azért na... akkor is tök fura volt az a dolog. És azelőtt én még sosem láttam beszélő macskát sem, de olyat sem, aki akkora lett volna, mint én, és olyat sem, aki tortát evett, meg két lábon járt... Kíváncsian fürkésztem őt, hallgattam szavait, de nem igazán értettem belőle túl sokat, hogy mit akar ezzel... Talán... olyasmit, hogy csomó féle olyan lény mászkál a világban, mint ő, meg... például az a fura macska, meg... Lucifer, meg ilyenek... csak mi nem tudunk róla, de mikor ilyen varázslatos és fura dolgok kerülnek szóba, az lehet, hogy mind igaz, és az ilyenek csinálják, mint ők...?! Csak nem buknak le, mert meg tudnak változni...? Csak erre tudtam gondolni... Kissé talán már a végén hunyorogva is lestem rá felfelé, annyira gondolkoztam, hallgatva őt, és úgy éreztem, rá kéne jönnöm valamire, amire most valamiért mégsem sikerült... Majd eltátottam a szám, amikor a hajába túrt, és feltekerte azt, és olyan kontyokban állt a feje tetején két oldalon, mint... mikor... én... Villámcsapásként ért a gondolat. - Charlotte...? - kérdeztem bizonytalanul, s gyanakvón léptem egyel közelebb feléje... olyan hihetetlen volt a gondolat, hogy ez a valaki itt előttem... ő lehet... Azt hiszem, sokáig lestem is volna még rá meglepődötten, és értetlen, gyanakvó, csodálkozó pillantással, ha tovább nem szövi a szót közöttünk, feleletül arra, hogy megpróbáltam megvigasztalni... és a válaszával újra csak olyat mondott, ami meg is lepett, de azért nekem mégse volt egészen újdonság, hiszen a legtöbben nem nagyon tudtak engem utálni... Sőt, igazából, hirtelen nem is jutott volna eszembe senki, aki utált engem... főleg, hogy az olyanokat is, akik eleinte nem igazán kedveltek még, azokat is simán megnyertem, és barátok lettünk, mint például Maze... meg hát kicsit Lucifer is. - Még jó, túl cuki vagyok hozzá. Meg hasznos. Kérdezd csak meg Lucifert - bólogattam is, büszkén fejezve ki véleményemet önmagamról. Na jó, talán Lucifer nem mondaná rám, hogy olyan nagyon hasznos vagyok, de... azért én úgy gondoltam/azt reméltem a lelkem mélyén, hogy igenis annak tart. Végülis, neki fontos anyu, én meg anyunak, szóval én is kellek Lucifernek, ha anyut boldoggá akarja tenni, és szerintem őt azzá akarja tenni. - Ohh... azért "Ezüst Város", mert ezüstből van az egész...? - érdeklődtem, ezúttal kissé óvatosabban, mert... hát... nem is tudom, nekem igazából úgy látszott, hogy... eléggé... hát, hogy eléggé hiányozhat neki az otthona... szóval nem akartam olyat kérdezni, amit félreérthet, vagy amin kiakadhat, meg ilyenek, vagy ami rossz érzés volna neki... Viszont kíváncsi lettem, miért ezüst a neve, én csak arra tudtam gondolni, hogy ezüstből épült... Azért azt sajnáltam, hogy nem igazán tudtam elképzelni, milyen is lehet... pedig szívesen elképzeltem volna, és benne Lucifert... hófehér szárnyakkal, mint ezek itt a hátamon, ahogy Istennő néni is mondta... Lucifer amúgy is mindig csini volt, néha kicsit túl csini is, de... azt hiszem, ha szárnyakkal láthatnám egyszer, na az... hát akkor biztos én is csak annyit tudnék rá mondani, mint sok néni, mikor meglátják, hogy "Hűűű!"... - Ééértem, szóval ő az az atya, akit Lucifer mindig szid...? - kérdeztem, és kissé elhúztam a számat, mert eddig ahányszor csak Lucifer mondott akármit is az apukájára, hát... ööö... legtöbbször semmi jót nem mondott. Mondjuk, sokszor furákat mondott, és furán fogalmazott, és eddig azt hittem mindig, hogy viccel, vagy túloz, vagy... csak kicsit mesebelien fogalmaz, vagy hogy a szöszben, de... ezek után kénytelen voltam azt gondolni, hogy Lucifer tök komolyan mondott mindig mindent, csak mi nem jöttünk erre rá anyuékkal... Szegény Lucifer... Aztán kicsit a "torkomon akadt" egy gondolat, amire vágtam egy fura fejet, és utána hadarva kezdtem bele előadni a "gondom". - Hékás, na, álljon meg a csillámpóni, de rögtön! Ha... Lucifer angyal... büntiket osztott, és neked, meg Istennek a fia... és ráadásul Lucifernek hívják, mint az Ördögöt... akkor ez... úgy körül-belül azt akarja jelenteni, hogy Lucifernek nem csak olyan a neve, mint az Ördögnek, hanem... hogy Lucifer ő... az Ördög? Nagy betűvel, vasvillával, pirosan, meg villás farokkal? Meg szarvakkal? A Pokolból? Frankón?! - faggatóztam, de úgy, mintha legalábbis lottószámokra jöttem volna rá... Jó, azért nem minden nap jön rá az ember lánya, hogy a fickó, akit leördögözött a sulifolyosón, az TÉNYLEG az Ördög, az igazi, mert hogy tényleg igazi... és ő az... és tényleg...! - Ajj, ez annyira király...! - nagy lelkesen megperdültem a sarkamon, és még ugráltam is kicsit, miközben megtapsoltam önnön felfedezésemet. De aztán megálltam, és elgondolkodtam a dolgon, majd elkomolyodó arccal megráztam a fejem, meg elhúztam a számat is. - Nem, ez mégsem király... szegény Lucifer... Azt mondtad, Lucifernek is Ezüst Város az otthona, ugye? És angyal. De... ha ő az Ördög is, az Ördög meg a... Pokolban lakik, nem...? Nem a Mennyben... szóval... akkor Lucifer nem lakhat otthon? - Most először gondoltam arra, hogy Lucifer lakása talán mégsem azért van olyan magasan, mert hogy az klassz, és tök jó a kilátás... meg menő dolog... hanem lehet, hogy talán inkább azért van olyan magasan fent neki a lakása inkább, mert honvágya van... csak talán... mivel rosszban van az apukájával, nem mehet haza... Ezt pedig szomorúnak találtam... Elképzeltem, milyen érzés volna, ha én nem mehetnék többet haza... és az is elég rossz volt. - Akkor jó - bólintottam, megkönnyebbülve, hogy azt mondta, nem kell attól félnem, hogy Lucifert olyan keresztre feszítős módon bántani akarnák... mondjuk, reméltem, hogy máshogy sem akarják bántani, mert nagyon nem szerettem volna, hogy Lucifernek bármilyen baja is essen, akárki miatt is! De ez a "másodrangú" dolog viszont nem tetszett, sem az, ahogy ő ezt mondta... elszomorított, és kicsit aggasztott is, mert azt nem mondta, hogy ha valaki bántani akarná Lucifert, Isten nem engedné, és ez a "másodrangús" dolog sem arra utalt nekem, hogy Isten megvédené Lucifert, ha bántani akarnák, ez pedig aggasztott engem. - Akkor... én jobban szeretem Lucifert, mint Isten - jelentettem ki aztán, nem is nagyon gondolkodva a dolgon. - Nem tudom én, hogy Isten vajon kit mennyire szeret, de ha ő jobban szereti az embereket, mint a fiát, akkor én jobban szeretem nála Lucifert, mert Lucifer nekem nem a másodikok közt van, hanem az elsők közt, pont anyu és apu mellett. És, ha valaki bántani akarná Lucifert, akkor az illetőnek velem gyűlne meg a baja, mert én igenis megpróbálnám megvédeni őt. Még akkor is, ha nyilván semmit se számítana ez, mert én még csak gyerek vagyok, és Lucifer meg tud varázsolni, szóval ő nyilván sokkal erősebb nálam, úgyhogy, ha valaki tudná őt bántani, az meg még-még erősebb lenne nálam... de... nem baj, én akkor is megpróbálnám! Legalább, amíg én megpróbálnám őt megvédeni, ő elmenekülhetne, és vihetné anyut is, hogy nekik ne essen akkor bajuk! Mert ha valaki bántani akarná Lucifert, nyilván anyu is jönne, hogy megvédje őt, szóval... mi jobban szeretjük Lucifert, mint Isten - foglaltam össze, nem egészen biztos, hogy egy felnőtt... hát... és egy istennő számára hihető módon az én érzéseimet Lucifert illetően, viszont... abban egészen biztos voltam, hogy ez így igaz, ahogy én ezt elmondtam most neki. Rólam is, és anyuról is. De hogy rólam igaz, az egészen biztos, de szerintem anyuról is az. Amikor neki is szárnyai lettek... úgy sokkal könnyebbnek tűnt bánni velük, hogy ő csinálta. Én nagyon nem voltam benne biztos, hogy ez nekem is menni fog. De mivel ő azt mondta, próbáljam meg, nem olyan nehéz, hát... mit tehettem, hallgattam inkább rá, végülis, szárny-ügyekben ő a szakértő, nem én. - Jólvan... bízom benned - bólintottam, és csukott szemmel ugyan, meg erősen parázva, de... csak megpróbáltam a dolgot, ahogy ő mondta. Mintha a kezem volna... tollas kezek, de azért csak kéz... És amikor aztán felpillantottam, és megkérdeztem tőle, hogy vajon sikerült-e a művelet... már-már kis reményt keltett bennem a mosolya. - Tényleg?! - kérdeztem vissza felvillanyozódva rögtön, és egy eléggé széles mosollyal az arcomon, majd rögtön hátra is kapva pillantásom, amikor azt mondta nekem, hogy sikerült! Hátranéztem, és tényleg nem voltak ott a szárnyak. Eltűntek! - Jaj, de jó, sikerült! - ujjongtam, és lelkesen a levegőbe bokszoltam párat örömömben... persze, azért vigyáztam, hogy semmi arra röpködőt meg ne üssek véletlenül, vagy ilyesmi, mert akkor biztos meghaltam volna ijedtemben... - Áhh, nem, köszönöm, nem akarom előhívni őket, ha hazaérek, visszaadom őket Lucifernek! - határoztam el magam nagy komolyan, azt gondolva, ez nyilván csak ilyen egyszerűen megy, simán csak hazamegyek, és visszaadom, mint egy kölcsönkért cipőt. De... tényleg fura volt az egész, és én nem kértem őket. Klasszak is voltak, igen, de... közben meg arra gondoltam, hogy anyu frászt kapna tőlük, meg... Nico is... és én meg nem akartam rájuk a frászt hozni. Apu meg, lehet, hogy rögtön le is lőné érte Lucifert, hogy adta őket, és tuti hogy ő nem azért, mert tetszik neki Lucifer, hanem azért, mert nagyon nem... Istennő néni leguggolt elém, és én meg kíváncsian néztem a szemeibe. Mikor megszólalt, először bólogattam, az evésre, az ivásra, még talán kicsit a pihenésre is, végülis, miért ne, de... aztán arra a rekonstruálásos dologra kicsit ráncoltam a szemöldököm, hogy azt vajon hogy tervezi...? - Jó, én... benne vagyok, csinálhatjuk, de... ugye ez nem azt akarja jelenteni, hogy kilöksz egy ablakon...? - érdeklődtem gyanakodva, bár őszintén szólva, azt gyanítottam, hogy ez a rekon... izé... szóval az a fura szó, az pontosan azt takarja, hogy eljátsszuk azt, pontosan, ami történt, szóval... ezek szerint, nekem megint le kéne esnem valahonnét magasból, hogy teszteljük, vajon mi történik... gondolom... Mondjuk, nekem sem volt jobb ötletem... és... végülis... abban reménykedtem, hogy ha megint leesek, akkor majd megint kiugranak ijedtemben a kölcsönszárnyaim...! Mert, gondolom elsőre is ez történt... azért jelentek meg hirtelen... - Na mindegy, csináljuk... bár tuti nem ez lesz a kedvenc jelenetem a filmben - sóhajtottam, már-már kicsit színpadiasan, de rábólintottam a dologra. Haza szerettem volna jutni. És... bár nem mondtam, de... igazából, kicsit abban is reménykedtem, hogy mivel ő itt magányos, így... ha rájövünk, hogyan lehet járni a két világ között, akkor majd ő is hazanézhet Luciferhez, meg... Lucifer is meglátogathatná őt, vagy ilyesmi... hogy ne legyen magányos egyikük se...
Istennő
Hozzászólások száma :
12
Becenév :
Anyu, Mama Morningstar, Angyalok Anyja, Mindenek Anyja, Őnagysága, sorolhatnám bármeddig...
A szél csendesen suttogott a fák lombjai közt, akár egy bölcs öreg, ki titkokat mesél az égnek. Az erdő pedig élettel tele hullámzott, morajlott, mint tenger – habjai megannyi kis és nagy állatot, lényt, teremtményt rejtenek. Apró, gyöngyházfényű és színpompás szemek tükröződtek itt-ott a bokrokban, levelek közt, ahogy Lumina lényei kíváncsian fürkészték minden zugból, odúból és fűcsomó mögül, ki és mi lehetett az a jövevény, ki az égből pottyant közéjük.
Én magam is megcsodáltam ezt az eljövetelt, ezt a jelenést, mely minden logikus lehetőséget megcáfolt. Trixie jelenléte Luminában valóságos csoda volt. A világon aligha létezik még egy olyan mágikus tárgy, mint Azrael kardja, mely képes lyukat ütni a mindenségen, vagy lehetővé teszi a dimenziók közti átjárást. De még ha létezne is egyéb olyan tárgy, mely ilyen hatalommal ajándékozná meg tulajdonosát, az nem ebben a síkban létezne, így nem szolgálhatna kulcsként ehhez a cellához, ajtóként vissza abba a világba, ahová tartozom. A reménytelenség idővel frusztrációba torkolt, majd kínkeserves lassúsággal tudatossággá formálódott. Kikristályosodott bennem a tény, hogy innen nincs kiút. Ez a paradicsom, melyet dühből és magányból emeltem válik majd sírommá. Halhatatlan életemnek a feledés vet véget. Elporladok lassan, elhalványulok akár egy régi emlék, melyre senki sem kíván már visszaemlékezni. Vajon a gyermekeim is elfelednek majd? Vagy már el is feledtek? Hajtja őket a bosszú, a honvágy, a düh vagy ezer más érzés, és nem látnak mást csak atyjuk arcát egy vérvörös fátyolon át. Már mind nagyok, nem szorulnak anyai ölelésre, elszenderülnek halk dudorászásom nélkül is, ha pedig bánat marcangolja lényük, már nem nálam keresik a vigaszt. Megsemmisít a gondolat, hogy büntetésem nem más, mint egy örökkévalóságon át vérző anyai szívvel élni. Lélegezni, miközben megfulladok saját néma könnyeimtől.
Kegyetlen az Úr. Lesújt mennyei haragjával, s nem marad utána más, csak kiszáradt medrek és felperzselt mezők.
Lassan lehunyom szemem, mert megannyi régi kép villan fel lelki szemeim előtt. A leány nem láthatja, nem érezheti, mennyire felkavar feltűnése. Csak az zökkent kissé vissza a beszélgetésbe, mikor a kislány naivan megkérdi, hogyan engedem el a bűnözőket, kiket édesanyja elfog, ha itt ragadtam. - Jogos kérdés. A válasz pedig: sehogy. – biccentek, miközben egyik kezem a csípőmre teszem. – Az a múlt bár oly fiatal, mégis majdhogy nem feledésbe merült már. Valóban. Charlotte Richards élete már rég nem fonódik össze az enyémmel. Bármerre is jár a szőke ügyvédnő, bármit is tesz – jót vagy rosszat – az már nem az én lelkemen szárad. Viszont bármerre is jár, egy bizonyos: megérdemelte a második életét, hiszen esélyt adott nekem arra, hogy viszont lássam a családom. Remélem tehát, hogy bár ember – és én megvetem a fajtáját -, boldogan telnek napjai, és meglelte azt a megváltás, mely utána áhítozott.
Arcomon nem sokára mosoly jelenik meg, mikor Trixie emberi testbeszédet kezd oktatni nekem. Nem különösebben érdekel az ilyesmi, mégis szórakoztató figyelni a gyermeket, ahogy nekem magyaráz. - Nos, nem is annyira bizarr, inkább szórakoztató. Jól elvagytok emberek ezekkel a vicces mutogatásokkal. Megannyit láttam, míg a földön voltam. Némelyik igazán… „kreatív”. Valóban így vélem. Az emberek – minden hibájuktól eltekintve – felettébb érdekes teremtmények. Valóban azok, ettől függetlenül nem kedvelem őket. Egyáltalán nem. De ezt nem kötöm a gyermek orrára, nem is értené. Nem is kell neki. Vannak dolgok, melyekről jobb nem tudni. Vannak dolgok, melyeket jobb nem fejtegetni. Ilyen például az a téma is, melyre a kislány rákérdez, mivel óvatlanul fogalmaztam. Nem mintha nagy gond lenne. Én messze nem reagálok oly zavartan, mint más tenné. - Ó, tudod, a bujálkodás a teremtés egy felnőttes fajtája. A felnőttek úgy szeretik, mint a kávét vagy az alkoholt, és persze ez is egy olyan dolog, amit csak majd akkor értesz meg, ha nagy leszel. Azelőtt egy perccel sem. – magyarázom széles vigyorral, mely szintén karizmatikus fiamat idézi, bár ezt is tőlem örökölte – nem is én lestem el tőle. Mikor aztán a Biblia kerül szóba, kissé keserűvé válik a szám íze, de mikor Trixie bevallja, sosem olvasta a könyvek könyvét, halkan felkacagok. – Nos, sokkal izgalmasabb olvasmány, mint a legtöbben gondolnák, de az tény, hogy gyerekfejjel nem feltétlenül könnyen emészthető. Sőt, még felnőtt fejjel sem feltétlenül. Igaz, ami igaz. Bár megannyian forgatják nap, mint nap, a Biblia egy olyan könyv, mely a világ szinte összes misztériumát az ember elé tárja, ki szinte egy szót sem ért belőle. Mintha egy modern kori analfabéta próbálná kisilabizálni egy ősibbnél is ősibb sumér szöveget. Csak hogy ez annál is sokkal ősibb, az ember pedig még annál is műveletlenebb és tudatlanabb. - Nyugi, Kincsem, nem maradtál le semmiről. Az a könyv jelenleg inkább csak összezavarna. Nem mellesleg tartalmaz egy csomó olyan részt, ami nem gyermeknek való. – intek sóhajtva, majd folytatom. – Persze egy nap, ha majd úgy döntesz, kézbe veszed, nem fogod megbánni. Igen ám, majd egyszer. A nyomozó lánya azonban említ egy másik könyvet, melynek hallatán kissé oldalra biccentem a fejem. – Coraline? – kérdezek vissza, majd hagyom beszélni a kislányt. Ismét csak bólogatok egy ideig, amíg nem szegez nekem egy újabb kérdést, itt kissé sóhajtanom kell, de azért válaszolok. - Nos, néhány dolgot keversz itt, Drágám, de annyit elmondhatok, hogy sok angyal van. Nagyon sok. Tudod több milliárd évvel a Föld keletkezése előtt már léteztek angyalok. És igen sokat vannak. Pontos számot inkább nem mondanék, de legyen annyi elég, hogy az Őrangyal mesék, amikkel a hozzád hasonló picúrokat nyugtatgatják a szülők, mind igazak. Vagyis minden élő ember mellett van egy angyal. Ők pedig az angyalpopulációnak csupán töredékét képezi. Magyarázatom tán szegényesnek tűnhet, mégsem szeretném ezt az embergyermeket olyasmikkel traktálni, hogy az elmúlt évmilliók alatt hány gyermekem született. Ami meg a Cupido-s megjegyzését illeti, inkább bele se megyek rendesen. – Az egyik elmebeteg videó játékban még a malacorroknak is van szárnya, Kincsem, mégsem számítanak angyalnak. Maradjunk ennyiben. Hála égnek aztán témát váltunk, és amikor Dan – a régi kedvenc halandóm – jön szóba, kissé jobban fülelek. Bár már rég nem gondoltam „Fafej nyomozóra”, most mégis kissé elfog a nosztalgia, így persze tudni szeretném, mi van vele. Mégsem kérdezek rá, csupán hallgatom kislánya szavait, melyek nem árulnak el sokat, csupán azt, hogy Chloe jelenleg inkább Lucifernek húzna be egyet, mintsem Dannek. - Lucifert? Mondjuk, nem csodálom. Nem csak ő szeretné megverni Lucifert, hanem nagyon sokan mások is. – jegyzem meg, s bár aggódnom kéne, mégsem teszem. Samael az egyik legerősebb lény az univerzumban. Ha Ő nem képes megvédeni magát, hát senki. Persze majd nyugodtabb lennék, ha mellette lehetnék, de lehet, hogy ez soha nem következik már be, ezért bíznom kell abban, hogy vigyáz magára, hogy vigyáznak egymásra a testvéreivel. Hogy kissé eltereljem a figyelmem, inkább megérdeklődöm Trixietől hogy tetszik neki Lumina, az én világom. Elővetítem, hogy kissé giccses, bár ezt a véleményt nem feltétlenül kell osztania velem. Nem is teszi, ami azért egy mosolyt csal az arcomra. - Ha találnánk rá módot, nyugodtan elhozhatod őket is. Én is jobban örülnék, ha itt lennének a gyermekeim. Bár ha tehetném, inkább visszaköltöznék velük Ezüst Városba. De ez mind csak ábránd, mely mind unt haraggal és keserűséggel tölt el. Persze a kicsinek ismét sikerül visszarántania a vulkán széléről, mely egyre forróbb méreggel bugyog bennem, mikor megemlíti, jó lenne, ha itt csokoládé is lenne, ami biztosan nincs. - Nem rossz ötlet. Valami hasonlót biztosan ki tudunk találni, és igaz, minden jobb, ha velünk van a családunk. A családnál nincs fontosabb. Ha velünk vannak, még csoki sem kell a boldogsághoz. – Megpróbálom könnyedebbre venni a hangsúlyt, mert már így is túl nagy súllyal nehezedik rám a bánat, és hiányuk terhe. Csodával határos módon a gyermekkel való kommunikáció igen jót tűnik tenni lelki állapotomnak, mely engem lep meg legjobban. Mégis kellemes melegség tölt el, mikor Luciferrel beszél, hogy szinte elfelejtem mennyire megvetem a fajtáját. - Nos, ha háziállatra vágysz, Lumina állatai közül is választhatsz magadnak. Csupán arra kell majd figyelned, hogy tiszta helyen tartsd növények közelében. Persze, ha egy démonfajzatra vágysz, akkor Lucifer a legjobb személy, akihez fordulhatsz. – szinte már ironikus, ez mennyire igaz, viszont mikor a pici ismét Samaelt védi, szinte megkönnyezem. - Látod? Az emberek félreértik őt. Őt hibáztatják minden gondjuk, bajukért. Mossák kezeiket, ha a bűneikről van szó, mert hát Lucifer az oka, hogy lopnak, csalnak, hazudnak. Persze. Mindig könnyebb ujjal másra mutogatni, mint felelősséget vállalni a tetteinkért. – tanítom a kicsit pár életigazságra, amiket valahol már ő is sejt. Azt viszont nem sejti, mennyire meglepő és hihetetlen a tény, hogy most itt van. Megrökönyödésem teljes mértékben jogos, hiszen a magyarázatok száma erre a jelenségre oly végesek. – Meghökkentő. Talán mágus vagy, és nem is tudsz róla. – elmélkedem fennhangon, de valahol mélyen igenis tudom a választ, azt az egy lehetséges magyarázatot, mely tökéletesen felgöngyölíti eme rejtélyt. A rejtélyt, mely tengelyénél fogva fordítja feje tetejére a világot. Most még azonban nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy megérzésem, sejtésem helyes lehet. Tagadásra kényszerítem elmém, így halkan sóhajtok. - Ó, kis drágám, rengeteg jel utalhat egy mágikus, természetfeletti lény jelenlétére. Mivel azonban az ember mindenre csak legyint, és manapság már ott sem látja meg a csodát, ahol tagadhatatlanul jelen van, így legtöbbször elsétáltok amellett, amit mások egy életen át keresnek. Mert néha a szél vagy egy árny sokkal több mint kósza természeti jelenség, és néha, ha valaki hirtelen meggyógyul vagy nem lép le az útról, mert megrezzen a telefonja az is egy magasabb erő műve. A világotok tele van áldással, csodával. Sokszor még kérnetek sem kell. Ti mégis legtöbbször erőnek erejével hadakoztok mind azzal, amit nem vagytok képesek tudományosan megmagyarázni. Az isteni kegyet pedig véletlennek tituláljátok, vagy semmibe veszitek, holott van, akinek soha sem adatik meg akkora ajándék, mint másoknak. Kissé filozofikussá kezd válni beszélgetésünk, ezért inkább elkezdek érdeklődni egy inkább gyereknek való téma iránt, mely esetünkben egy „macska”. Egy igazán ördögi cirmos. - Oh, nos az elmondottak alapján ez a cicó, valóban nem egy átlagos macsek. Ha tehát esetleg újra találkoznál vele, jobb ha óvatosan jársz el. Lucifer teremtményei oly erős és réges-régi varázserőt hordoznak magukban, mely nem éppen biztonságos egy halandó emberpalántának. – Persze tudatom legmélyén felhorkan egy hang, miszerint Trixie minden csak nem átlagos halandó gyermek, de csírájában fojtom el ezt a gondolatot is, inkább visszatérek csevejünkhöz, mely váratlan fordulatot vesz. Váratlan, mégis elkerülhetetlent. Látom, ahogy szemeiben felcsillan a felismerés fénye, ahogy gombócokba fogom a hajam, ahogy egyszer ő tette…. Charlotte hajával. - Igen és nem. Charlotteként ismertél meg, de soha sem voltam Charlotte Richards. Csupán kölcsön vettem az arcát, mikor ő--- Ajkamra harapok. Hogyan is mondhatnám el egy gyereknek, hogy csak egy frissen elhunyt ember testét tudtam elfoglalni, és hogy Charlotte teste nem is az első volt, amelyet felpróbáltam, mikor kiszabadultam a Pokolból, vagy azt, hogy az ügyvédnőt brutálisan meggyilkolták, és ha én nem veszem át a korpuszát, soha nem adatott volna meg számára egy második esély. - Ha úgy könnyebb, hívhatsz Charlotte-nak. De előbb-utóbb úgyis találnom kell egy másik nevet, ha valaha visszajutok a földre. Már amennyiben sikerül kaput nyitnunk vissza a világodba. Vacillálok, hogy jobb reménykedni és csalódni, vagy a gyermek feltűnését jelnek venni, mely igenis okot a reménykedésre. Mikor aztán azt mondja előző szavaimra, ő túl cuki, elnevetem magam és késleltetve ugyan, de bólintok. - Valóban az vagy. Hasznosnak is fantasztikusan hasznos. – biccentek, mikor pedig az otthonomról kérdez, rajtam a sor, hogy kissé álmodozó arcot vágjak. – Nem egészen, viszont vannak aspektusai, melyek erre utalnak. Például ahol az első fénysugarak találkoznak a város hófehér mámortalajával, ott olyan, mintha az utca ezüstös tükörré válna – fénybe borítva az egész várost. Csodaszép látvány. Nem lehet megunni. – mesélem nagy átéléssel a kicsinek, és valahol vágy ébredt bennem, hogy egy nap megmutathassam neki. Furcsa. Miért is mutatnám meg az otthonom egy számomra szinte idegen embergyereknek? Miért is akarnám, hogy őt is az otthon melegével fogadja? Miért kelt fel bennem olyan érzéseket, mintha csak egy vér folyna az ereinkben, vagy ugyanaz a szív dobogna bennünk? Már ismét közel vagyok ahhoz, hogy elmerengjek, viszont Trixie következő kérdése úgy csap belém, akár egy gigászi villám. – Úgy van. … Lucifer viseli minden gyermekem közül a legnagyobb terhet. Őszinteségéért cserébe atyja megbillogozta, letaszította és láncra verte. Megbocsájtásra és szeretetre biztat, ettől zeng minden megnyilvánulása, mégis ő a legnagyobb képmutató a világtörténelemben. Soha nem bocsájtom meg neki, amit vele tett, amit a gyermekeinkkel tett. Itt lehajolok a leányhoz, megsimítom az arcát, mert rádöbbent, hogy ki is Lucifer valójában, ki az apja, kik vagyunk mi, és hová csöppent. – Lucifer az ördög, igen. Isten legfényesebb angyala. Második szülöttem, a Fényhozó, aki évmilliókon át őrizte a Pokol kapuit. Érted már, miért olyan amilyen? Hogy miért jár-kel a Földön, és hogy miért nem térhet haza? – kérdezem a lánykától, aki aztán hirtelen bejelenti, hogy mindez nem más, mint király. Ismét felegyenesedem, és felvonom egyik szemöldököm. – Nos, ha így fogalmazol, az is valahol helytálló. Mármint Lucifer hatalmas erővel rendelkezik. Talán pont ez lesz a szerencsénk. Bár kétlem, hogy jelenleg rendelkezne olyan eszközzel, ami utat nyitna számára hozzád, mégis bizton meg fog próbálni felkutatni egyet. Talán nem is kell majd nekünk eljutni hozzá, talán Rád talál majd. – suttogom ismét reményekkel teli, míg elhal a hangom, hiszen Trixie jobban átlátja a helyzetet, mint gondoltam volna. Mosolyom kissé lefagy, mikor tovább beszél, és egy pár másodpercig nem vagyok képes válaszolni neki, ami miatt csak bólintok. Se Lucifer nem térhet haza, sem én. Hontalanok vagyunk egy olyan világban, melyet segítettünk megalkotni. Mi ez, ha nem kegyetlenség? Mi ez, ha nem tragédia? A gyermek aggodalma és együttérzése ezért a velőmig hatol, mikor pedig azt mondja, ő jobban szereti Lucifert, mint Isten, szinte öklömnyire ugrik össze a gyomrom. Ismét nem tudom, mit mondjak. Vegyes érzelmeket kelt bennem az embergyermek őszinte szeretete fiam iránt, és ez bennem is emóciókat ébreszt. Ahogy előtte guggolok, most karjaimat törékeny testecskéje köré fonom és magamhoz húzom. - Ne aggódj, senki sem bántja már Lucifert. Se őt, se más angyalt. – suttogom neki, és kedvesen megsimogatom a hátát. – Ha sikerül hazatérnünk, úgy nem marad többé se fájdalom, se igazságtalanság megtorlatlanul. Lucifer pedig ismét családja körében lehet. Hazatérhet. Mind együtt lehetünk. Igen, ezt úgy mondom, mintha a kicsi is a család tagja lenne. Talán a tudatalattim szólalt fel ismét, önkénytelenül, de nem is bánom. Ezután elengedem a gyermeket, felegyenesedem és megmutatom neki hogyan kell a szárnyakkal bánni. A legegyszerűbb az, ha saját szárnyaim által prezentálom neki, mit kell tennie, ami be is válik. Mint egy őstehetség húzza vissza a hófehér tollakat a hátába, mely széles mosolyt csal az arcomra. – Nagyon ügyes! Mondtam én, hogy menni fog. Kacsintok is egyet, a kicsi pedig ujjong újdonsült készségei megszerzésének, viszont ismét komollyá simulnak vonásaim, amikor azt mondja, nem akarja ismét előhívni őket, hanem majd visszaadja őket Lucifernek, ha ismét otthon lesz. - És ha ezek valóban a te szárnyaid? – kérdezem halkan, egyik kezem a feje búbjára teszem, és úgy nézek le rá. Majd ismét leguggolok hozzá, és előrukkolok a tervvel, miszerint eszik, iszik, megpihen és utána megpróbáljuk rekonstruálni a helyzetet, ahogy ide került. Okos kislány, könnyen összerakja a kirakós darabkáit, én pedig egyenesen bólintok kérdésére. – Valahogy úgy. Bár mivel itt egy ablak sincs, rögtönöznünk kell majd. Igen, nem lesz hétvégi séta a dolog, de aggodalomra semmi ok. - Azt mondtad bízol bennem. Eddig sem hazudtam neked. Ha azt mondom, nem esik bajod, elhiszed? – kérdezem tőle, miközben egyenesen a szemecskéibe nézek. Nem üti majd meg magát, nem hagyom összetörni a csontjait, és azt sem hagyom majd, hogy bárki bántsa. Hamarabb borítom lángba az egész világot, mintsem hogy hagyjam. Válaszára ismét elmosolyodom, felegyenesedem, majd kinyújtom neki a kezem, hogy megfoghassa, és úgy sétálhasson velem. Ha elfogadja a kezem, ha nem, bevezetem őt a Szent Erdő mélyébe, ahol a flóra egyre színesebbé és fényesebbé válik. Mintha milliónyi fénycsóva és fluoreszkáló inda lógna mindenfelé. Az élőlények is egyre közelebb merészkednek, nagy és csillogó szemekkel fürkészik a jövevényt. Némelyik pamacska még meg is meri szagolni a kislányt, egy-egy még hozzá is simul a lábához vagy kíváncsian felcsipog az embergyermek láttán. - Tetszel nekik. Ez jó. Érzik a fényt, a jóságot, tudod. – magyarázom Trixinek, miközben tovább haladunk. Átkelünk árkon-bokron, átsegítem pár farönkön, ahol pedig nagyobb akadályba ütközünk, ott elhajolnak előlem a gyökerek, ágak, bokrok, mint ahogy Mózes előtt megnyílt a Vörös-tenger. Ahol pedig már nem olyan sűrű a növényzet, ott lábam nyomán friss virágok nőnek és zöldellni kezd még az elszáradt fű is. Lassan viszont elérünk célunkhoz. Egy fához, mely magasabbra tornyosult szinte minden társánál. Igen, az egyik mamutfenyőnek tűnő, mégis fényvonalakkal átjárt fa törzsében mély és hívogató odú tátongott, mely egy pompás lakott rejtett. Akárcsak egy mesébe illő faház, olyan volt a fa belseje, csak sokkal sejtelmesebb, tele szentjánosbogaraknak tűnő apró fénygolyókkal, és egy kellemesen üde, édeskés illattal, ami nem volt fogható semmi földi illathoz. Az odú több egymásba nyíló szobát rejtett, kisebbeket és nagyobbakat, de annál otthonosabbakat. A fő fényforrások a fából kiálló kristályok voltak, a bútorok pedig élő ágakból és indákból szőtt mesterművel voltak. Itt-ott volt pár gyertya is, melyek meleg aranyló lánggal égtek, faggyújuk pedig pudingként csurrant az agyagtálba, melyen békésen olvadoztak. A függönyök selyemből, a dekorációk virágból és színpompás levelekből voltak. Akár egy tündelak, csak éppen sokkal tündöklőbb. - Remélem éhes vagy. Amire igazán büszke vagyok az az, hogy bár főzni nem tudok, de Luminán mindennek csodás íze van. Így nem kell sajtos makarónival vesződnöm. – kissé kontextus híján említem meg a sajtos finomságot, miközben átsuhanok az egyik szobán, s így eljutok egy terembe, mely leginkább konyhára hasonlít. Elő is veszek egy mohazöld égetett tálikót, majd az egyik virághoz lépek, ami belóg a konyha boltíves ablakán. Ahogy megdöntöm méznek tűnő sűrű nedű folyik ki belőle, melyet megszórok némi porral és pehellyel egy kristályedényből. Kettőt kavarok rajta, melytől állaga zabkásaféle lesz, és odanyújtom a tálat Trixinek. – Jó étvágyat! Remélem nem baj, hogy csokitortával nem szolgálhatok. Mielőtt még neki látna az evésnek, még előveszek pár gyümölcsöt, melyek leginkább csillagvirágra, gránátalmára és vilmoskörtére hasonlítanak, felvágom őket egy porcelánkéssel és szintén Trixi elé helyezem őket a konyha közepén álló fonott asztalra. - Egyél csak. Ha pedig elárulod mit szeretsz inni a földön, próbálok valami alternatívát keríteni neked. – ígérem, közben ismét a nagy boltíves ablakhoz lépek, és kinyújtom a kezem. Nem tart sokáig, egy papilon ereszkedik a tenyerembe. Leginkább földi pillangóra hasonlít, finom kis szárnyaival, én pedig az ajkaimhoz emelem, majd suttogni kezdek neki. Ez után útjára engedem, hogy üzenetet vigyen a szélben. Mivel lehet, elhagyom-e világot, kell valaki, akire rábízhatok egy titkot, akivel megoszthatom az igét, így egyik papnőmért küldetek. Míg nézem elszállni a hírnököt, halkan sóhajtok, aztán ismét Trixihez fordulok, és merengve figyelem, ahogy belekanalaz az ételbe.
Habár mindig is tudtam, hogy a világ bonyolult hely, azt nem gondoltam volna azért, hogy ennyire. Rögtön ott volt az, hogy annyira bonyolult, hogy nem is egy van, hanem rögtön kettő. Ez, meg az, ahol én élek. És a még durvább az volt, hogy eddig nem is tudtunk erről. Itt létezik mellettünk, szép, és... szuper lények laknak benne, és mi nem is sejtettük, hogy van ez az egész. Most meg már igen. Vagyis... ÉN tudom. És... belegondoltam, hogy most olyasmit tudok, amit a világon... az én világomban... talán senki más nem tud. Vagyis hát... hát Lucifer igen... ő tudja, de ő más, és... így tulajdonképpen én voltam az egész világon az egyetlen, aki erről... tud, és... az meg aztán holtbiztos, hogy az egyedüli vagyok, aki már látta. Csak én. Egyedül én... Az egész kerek világon, az összes ember közül, aki valaha élt, csak én... még anyu és apu sem... senki, csak én... Ez a gondolat valahogy olyan... nagy volt. Kicsit úgy is éreztem, túl nagy nekem... Mármint, olyan dolog, amihez... nem vagyok még elég nagy, ez... nem is tudom, olyasmi érzés volt, mint ahogy akkor érezhették magukat az emberek, amikor a réges-régi időkben valakiket gyerekként koronáztak egy ország királyává vagy királynőjévé... vagy amikor valaki gyerekként lett anyuka vagy apuka... Én... csak én vagyok, a szobámban tökre kupi van, épp most estem ki a suliablakon, és... még egy kósza háziállatom sincs, amiért én felelnék... és... most itt vagyok. Én vagyok a lány, aki beleesett a nyúl üregébe, és találtam bent egy egész, másik világot... ami szuper, de... azt nem értettem, miért én...? Hiszen én csak... én vagyok. Miért én láthatom akkor ezt a világot, mindenki más előtt? Miért? - Értem... de miért volt az jó neked, hogy ezt csináltad? Hiszen a bűnözőknek a börtönben van a helyük - néztem kérdőn fel rá, kíváncsian, és kicsit értetlenül is. Miután anyu meg apu is azzal foglalkoztak egész életemben, hogy a rossz embereket fogták el, akik bántottak másokat, meg rossz dolgokat tettek, nem igazán tudtam átlátni az értelmét, miért jó az valakinek, ha az ilyen bűnözőket kiengedi... vagy akár tette ezt a múltban. Hiszen, az ilyen emberektől félni kell, és... az a jó, ha megbűnhődnek, ha be vannak zárva... így nem jó kiengedni őket... én ezt így tudtam gondolni, szóval... inkább örültem annak, hogy ő sem csinálja már ezt. - Hát... ez igaz. Bár a legtöbb mutogatás nálunk be van tiltva, mert apu szerint csúnya dolog mutogatni - bólogattam először, de aztán hümmögve tettem hozzá magyarázatom, hogy mi alapjáraton otthon miért is nem mutogatunk. Vagyis, éppenséggel az idézőjellel azt hiszem még apunak sincsen baja, ő igazából egész másféle mutogatásra szokta azt mondani főleg, hogy azt nem szabad... mondjuk, nem egészen értem a dolog miértjét, hiszen tőle is láttam már olyat, hogy mutogatott másnak, amikor azt hitte, hogy nem láttam, pedig én láttam. Lehet, hogy ez is olyan felnőttes dolog apunál, mint... a csók, meg a sör, meg... hogy lehet-e az embernek pisztolya. Ezek, apu szerint, csak a felnőtteknek valók. Lehet, hogy ez a mutogatás legtöbb fajtájára is igaz, hogy csak felnőttként szeretik az emberek, ha a másik csinálja. Erről majd még megkérdezem az otthoniakat... például Lucifert, mert ő sosem hazudik, meg... mellébeszélni sem nagyon szokott, ellenben a többi felnőttel, akik néha nagyon nem akarnak magyarázatot adni bizonyos felnőttes dolgokra. - Óóó... értem - bólintottam egy jó nagyot. - Akkor anyu és Lucifer imádhatnak bujálkodni, mert anyu imádja a kávét, Lucifer meg az alkoholt - tettem nagy megállapítást, amit nem mellesleg, képes voltam olyan tökéletesen ártatlan arccal fejteni ki, hogy azt ember fia utánam nem tudta volna csinálni. Na mondjuk, nem is egészen volt róla fogalmam még most sem, hogy ez mit is jelent tulajdonképpen, szóval... nekem elég volt annyi ehhez a megállapításhoz, hogy a bujálkodás felnőttes dolog, amit úgy szeretnek a felnőttek, mint a kávét és az alkoholt,vagyis akkor nagyon. - Az orvosos könyvekről is mindig mindenki ezt mondja nekem, én mégis szoktam őket már nézegetni. Lucifertől is kaptam egyet. Mondjuk, egy mukkot se értek belőle, de állítólag nagyon régi... lehet hogy azért, de nem biztos, mert az újakból se feltétlenül szoktam túl sokat megérteni, mert tele vannak fura szavakkal, amik néha tök más nyelven is vannak, meg jó hosszúak, némelyiket még kiolvasni se tudom. De azért szoktam próbálgatni, hogy egyszer aztán majd sikerüljön. Állítólag sok gyakorlással bármit meg lehet tudni csinálni, meg ha sokat foglalkozunk vele, akkor meg lehet érteni bármit. Legalábbis a felnőttek sok dologra ezt szokták mondani, főleg, ha a leckéről van szó, vagy ilyesmiről - magyaráztam, habár ez némileg el is tért így a Bibliától, de ezzel igazából én csak azt akartam mondani, hogy ha már Biblia, meg angyalok, meg Istennő, meg Lucifer van az életemben, meg egy tök másik világ... talán kis gyakorlással a Bibliát is megérthetem, ha már egyszer ezek szerint érdemes volna belelapozni... - Igen, Coraline. Tudod, az egy mesekönyv. Egy lányról szól, aki... hát... igazából kicsit olyan a történet, mint most ez, ami velem van. Coraline átkerül benne egy... másik helyre, egy... ilyen mágikus ajtó segítségével. Mondjuk, neki nem lettek szárnyai, és egyetlen istennővel sem találkozott, de... amúgy hasonló volt. Jó kis mese, szeretem. A családról szól - magyaráztam türelmesen, s lelkesen. A legtöbb felnőtt nem ismerte ezt a mesét, pedig szerintem nagyon jó kis tanulságos mese volt, a családról, meg a szeretetről, meg... igazából, egy kicsit magamra ismertem benne, azelőtt is, hogy ide kerültem volna. Ott is volt két szülő, meg egy kislány, és ott is nagyon elfoglalt volt a két szülő... de, azért így is nagyon szerették a kislányukat, és bármit megtettek volna érte. - Az lehet, sok minden megy a tévében. De... ha az angyalok több milliárd éve léteznek, akkor... minden angyal több milliárd éves? Nem unták még el magukat ennyi idő alatt...? - kérdeztem, fejemet törve, bár nyilván nem a legégetőbb részlet bökte meg ismét a csőröm a dologban, na de... azért na, én elképzeltem, szerintem én ezer év után is eléggé kezdenék már unatkozni, nem még több milliárd után... De az őrangyalos résznél rá kellett jönnöm, néhány angyalnál talán akkor mégis indokolt, hogy ne unatkozzon, még ennyi sok idő után se. Az én őrangyalomnál biztosan... - Ha mindenkinek van őrangyala, nekem is van, ugye? Szegénynek akkor most komoly gondjai lehetnek, hogy én itt vagyok... - Majd elharaptam a mondatot, és bizonytalanul körbelestem magam körül. - Vagy lehet, hogy ő is itt van? Hol vannak az őrangyalok tulajdonképpen? Mármint... láthatatlanul lebegnek körülöttünk, vagy ilyesmi...? Ő ott maradt, amikor én kiestem az ablakon, vagy ő is jött velem...? Uh, és tényleg, ki fog ő kapni Istentől, amiért kiestem az ablakon? Vagy nekik nem jár bünti, ha a védett személyükkel ilyesmi történik? A rendőröknél jár érte bünti, ha baja esik annak, akire vigyázniuk kellett volna, csak azért kérdezem... meg mert az én saram volt a dolog, nem az övé, én nem néztem a lábam elé, szóval nem kell neki kikapnia érte, hogy ez történt, tökre az én hibám volt! - siettem gyorsan a végén már a leszögezéssel, nehogy aztán énmiattam kapjon már ki az a szegény angyal, amikor ő nem is csinált semmi rosszat. Innen nézve, lehet, nem is csak azért kéne sietnem haza, hogy megvédjem Nicót anyuék haragjától, de azért is, hogy megvédhessem az őrangyalomat, nehogy az apukája leszidja őt érte, mert én estem egy nagyot. - Te szoktál videójátékozni? - kérdeztem vissza hitetlenkedve, s nevetgélve az elképzelt képen, hogy ő hogyan is nézhetne ki, amint a játék előtt ül, és... mondjuk harcolós játékkal játszik, vagy autóversennyel, vagy valami ilyesmivel... Biztosan viccesen nézne ki. - Elméletileg ez most azért van, mert valamin összekaptak, Lucifer megijesztette valamivel anyut, és nem beszélték meg rendesen a dolgot, de igazából máskor is volt már olyan, hogy Lucifer olyat csinált, amiért anyu talán szívesen megverte volna, bár ez szerintem általában részben azért van, mert tetszenek egymásnak. Anyu egyszer rá is lőtt Luciferre, de azt mondta, hogy csak súrolta, és mondtam is akkor neki, hogy ez szerintem amiatt volt, mert tetszik neki Lucifer, de ő csak mosolygott ezen. De szerintem igazam volt, mert előtte épp anyu mondta nekem, hogy ha egy fiú dobál, meg sokszor piszkál, akkor az lehet azt jelenti, hogy tetszem neki. Szóval, szerintem ez anyuékra is igaz, anyu azért akarja néha ellátni Lucifer baját, mert tetszik neki - feleltem, s bár ez anyuéknál egy felnőttesebb, és nyilván bonyolultabb történet része is, de... lássuk be, én csináltam jól, hiszen a fiú, akivel én ilyen civódós dolgokban voltam benne, ma már a barátom, és csak néha verjük meg egymást, és akkor is csak ha mindketten akarjuk... ezzel szemben anyu és Lucifer még ma is csak a civódós résznél tartanak.. már persze, amikor egyáltalán hajlandóak egymással szóba állni és egy légtérben lenni. - Anyu szívbajt kapna... de szerintem utána nagyon tetszene neki itt. És Lucifernek is. Biztosan! És minél többen lennénk, annál jobb móka lehetne! - Elképzeltem azért anyu arcát, amikor szegény átzuhan egy olyan lyukon, mint én, és lepottyan ide a fűbe, mint én is tettem... Biztos azt hinné először, hogy álmodik... pedig nem álom, csak álomszerűen klassz ez a hely! - Hát... ha én hazajutok, te is velem jöhetnél... és elhívhatnád magaddal vissza ide a gyerekeidet is. Ők újra veled lehetnének, te meg nem lennél magányos. Mindenki jól járna. Együtt élhetnétek ezen a szuper helyen, mi meg néha eljöhetnénk látogatóba! - lelkes nevetéssel adtam elő ötletemet, és izgatottság lett rajtam úrrá, ahogy elképzeltem, milyen is lehetne oda-vissza járni a régi világ és ez a világ között, és ráadásul úgy, hogy nem egyedül, és nem is úgy érkezne az ember, hogy "csak" a mesebeli lények vannak itt, de egész mások is, sokan, többen, angyalok, és olyanok, mint Lucifer, és az anyukájuk... Még a szupernél is szuperebb volna ez a hely úgy. - Én csak ajánlani tudom. Tudod, a csokoládé boldoggá teszi ám az embert. Bebizonyították a tudósok is, meg minden. Olyan szerelem-íze van neki. A család meg a csoki is sok mindenben hasonlítanak, tudod, család és csoki nélkül minden sokkal rosszabbnak tűnik, mint amilyen igazából. Jobb, ha ez a kettő mindig van az embernek. - Miközben magyaráztam, azért erősen el kellett gondolkodnom, ha választanom kellene a család és a csoki között... hát... igen... egy csokitorta például minden pénzt megér, meg szinte bármi egyebet is, de... jó, persze igaz, igaz, hogy ha anyuék és egy csokitorta között kéne választanom, akkor, még ha sírva is, de azért lemondanék a csokiról... mert anyuék mindennél fontosabbak nekem. - Én nagyon vágyok, de anyu és apu nem engedi meg... - kezdtem keseregve, hisz anyuék a macskaféléket se akarják engedni, képzelem, ha hazaállítanék egy ilyen itteni cukisággal, és anyu meglátná nálam, szerintem rögtön fordulhatnék is vissza, hogy visszaadjam... - Bár, az itteni állatok lehet ügyesebben rejtőzködnek, mint amik nálunk vannak... és akkor lehet, hogy anyuék észre sem vennék, hogy van egy állatom... ha ügyesen elbújna a szobámban... Lakhatna az ablakom közelében, ott vannak virágok a párkányon, meg van fa, meg bokor az ablak előtt... - kezdtem aztán viszont morfondírozni, és egészen reménykedővé kezdtem válni a vége felé már. Könnyebb is lenne talán vele, mint az, hogy hogyan kérjem el, vagy... khm... csórjam el Lucifer macskáját... Meg, Lucifer macskája nagy és okos állat, lehet, hogy lelépne és visszaszökne Luciferhez, vagy lehet hiába bújtatnám el, mert amikor jönne hozzánk Lucifer, és meghallaná a gazdája hangját, előjönne, és menne vissza hozzá, és akkor lehet Lucifer is haragudna rám, meg anyu is megszidna, azzal se járnék jól... Szóval, lehet tényleg jobb móka lenne, és egyszerűbb dolog is, ha innen lenne egy kis lényem... valami kis aranyos... - Lucifer tuti biztos hogy nem oka ezek közül egyik dolognak sem! - jelentettem ki, a tőlem telhető leghatározottabban, hiszen... egészen egyszerűen teljesen és totálisan meg voltam arról győződve, hogy Lucifer ilyen dolgokban egészen egyszerűen nem lehet benne, és kész. Lucifer nem lop, nem csal, és ami a legeslegbiztosabb, hogy soha nem hazudik, és szerintem tuti hogy mást sem biztatna soha semmi ilyesmire, de legfőképp a hazugságra nem! Lucifer nem ilyen, Lucifer jó! - Hááááát... azt én nem nagyon hiszem... - csóváltam meg szépen lassan a fejemet, bár azért közben megpróbáltam visszagondolni az elmúlt időkre az életemben, hátha eszembe jut valami, amivel mégis lehetne valami ilyesmi trükkösséget igazolni, de... hát, csak az jutott eszembe, amikor a játszótéren macsek-pajtással összeakadtam, és ő is olyan mágikusan furi dolognak tűnt, de... abban az egészben is ő volt a fura, nem pedig én, szóval... ha valaki mágus lehet a környezetemben, az az a macska lehet, de nem én. Én teljesen és tökre normálisnak gondoltam magam eddig is, és most is, eltekintve persze attól, hogy újabban beszélő macskát látok, olyan világba pottyanok át, ahol más ember lánya még nem járt, és egy istennőfélével csevegek épp... de ezektől eltekintve én tök normális vagyok. - Mhm... értem... - hümmögve bólogattam, bár, igazából a felét annyira mégse értettem, de nagyjából azt szűrtem le a dologból, hogy ha bármi történik, az lehet hogy mégse bármi, hanem inkább nagyon is valami, ami lehet hogy éppen megmentette az életem, attól, hogy mondjuk elüssön az autó, vagy ilyesmi... és akkor ezek ilyenkor valami mágikus vagy angyali, vagy isteni vagy ilyesmi valakinek vagy valaminek a művei, és akkor jobban teszem, ha hálás vagyok, hogy az a valaki vagy valami épp ott volt, és belenyúlt a dolgokba, mert akkor miatta nem lett például bajom. - Mm... ezt végülis jó tudni, akkor legközelebb nem csapom fejbe, ha szemtelenkedik velem... - morfondíroztam félhangosan a hallottak nyomán, habár, nem mintha legutóbb olyan nagyon rosszul jártam volna, végülis, nekem igazából úgy tűnt... szóval, furi, de mintha tetszettem volna annak a macskának. Kicsit olyan volt, mintha Nico és Lucifer összegyúrt klónjához lett volna szerencsém, olyan vicces módon rájuk emlékeztetett, és... ez egyébként nekem is tetszett, és nem is féltem tőle, amúgy. Vicces volt, és jópofa, és... hát na... jó, én Nicót szeretem, de ez a macsek is cuki volt, és amikor épp nem azzal vádolt, hogy mit tettem a tortájával, akkor jófej is volt. - Oh... - Először a felismerés lett rajtam úrrá, keveredve a meglepettséggel, hogy... ő itt... hogy ő Charlotte, és közben mégsem Charlotte...? De aztán nagyon gyorsan át is léptem a meglepetésen, és megállapodtam a zavarodottságnál. - De... Charlotte meghalt... Az is te voltál, vagy az a... az igazi Charlotte volt...? És... melyikőtök jött össze apuval...? Te, vagy a másik Charlotte...? - kérdezgettem, hiszen, ha ő nem ő volt, csak kölcsönbe vette át az arcát, akkor ő egy második Charlotte, és... közben volt egy első Charlotte is... de hogy akkor ki melyik volt, és... úgy egyáltalán ki, mikor, hol, kivel volt... azt nem tudtam ki-kirakózni. Hiszen, akkor ezek szerint az ő haját csináltam meg, de... ha ő most itt van, ki tudja mióta, akkor amikor Charlotte meghalt... az ő volt és úgy került ide, vagy az a másik Charlotte lehetett, és tényleg meghalt, vagy... hogy is lehetett akkor ez...? Ebben kicsit összezavarodtam. Pedig hát, ez apu miatt is fontos kérdés volt... mármint, ezek közül igazából mind. Rábólintottam ugyan, de nem tudtam még, akarom-e tényleg Charlotte-nak hívni. Hiszen... az én világomban volt egy Charlotte, majd meghalt... és most itt van az, aki egy ideig ezek szerint ő volt, és... ez úgy amúgy egy kicsit olyan furcsa helyzet volt, és... még nem tudtam mit is szóljak hozzá. Azt sem értettem, hogyan lehetett ő Charlotte, ha... ha ő valaki más volt igazából, hogyan lehettek egyszerre egy test tulajdonosai, ha ők két külön... élőlény... főleg, hogy ő maga nem is ember, hanem egy istennő. Na meg, eszembe jutott közben az is, hogy vajon, ha ő bele tudott költözni Charlotte testébe, akkor vajon bárkiébe beletudna, például az enyémbe is, vagy például anyuéba is? Viszont, amikor helyeslőn nyilatkozott róla, hogy szerinte is hasznos vagyok, és hát, cuki is, rámosolyogtam, s eszembe jutott, hogy... hát, igen, végülis, nem véletlenül kedveltem én őt már régebben is, és most is. Ő is túl aranyos hozzá, hogy az ember ne kedvelje. - De jó lenne látni egyszer... - sóhajtottam vágyakozva, ahogy Ezüst Városról mesélt, s bár nem állítanám, hogy minden szót értettem, amit róla mondott, viszont azt én is sikeresen összeraktam, hogy szuper jó, és... hogy szuper szép hely lehet... és hát, ha ő és Lucifer szeretik, akkor már rossz hely nem lehet, ahogy csúnya sem nagyon. Megrökönyödve bámultam fel rá, ahogy beszélt Lucifer apukájáról, és arról, hogy ő mit tett Luciferrel, és igazából nagyon a nyelvem hegyén volt egy kifejezés rá, mármint Istenre, de... még épp idejében rá tudtam harapni a nyelvem hegyére, hogy ne mondjam ki, hiszen anyu már nem egyszer megbüntetett érte, hogyha csúnyán beszéltem... - És még Luciferre mondják, hogy rossz... - sóhajtottam keserűen, és olyan arckifejezéssel csóváltam meg a fejemet, mintha legalábbis romlott csokitortát kóstoltam volna. Nagyon-nagyon nem tetszett, ahogy az apukája Luciferrel bánt... - És még az apukája nevezi magát jóságosnak...?! Fúj... Egyáltalán nem az pedig. Lucifer az, aki jóságos, és nem ő, nem Isten, ha ilyeneket tett Luciferrel... - morogtam félhangosan. Teljes mértékben egyet tudtam érteni, ezt nem lehet megbocsájtani... Ilyet tesz valaki a saját fiával, és közben azt mondogatja, hogy mennyire jó és szeretős? Ez nem igaz! Isten hazudik! Ez, amit Luciferrel csinált, csalás, és igazságtalan! És gonosz dolog volt! És ezért én most nagyon haragudni kezdtem rá... Lucifernek és az anyukájának teljesen igazuk volt, hogy ez rossz, és Isten nem volt jófej, hogy ezeket tette, és nem érdemelte ki a megbocsájtást érte! Az ember nem csinál ilyet, azzal, akit szeret! Meg úgy egyáltalán senkivel nem csinálunk ilyet, csak max. olyan valakivel, aki valami nagyon-nagyon rosszat csinált, vagy rossz, de Lucifer nem rossz, és az apukája csinált rosszakat, nem ő, szóval nem Lucifert kellett volna megbüntetni... - És én még azt hittem, az lesz a legnagyobb dolog a mai napban, hogy átestem egy másik világba... erre nesze nekem, kiderült, hogy a saját világom is sokkal menőbb, mint eddig hittem... - Felsóhajtottam, és bár első blikkre azt gondoltam, ez klassz, és... igazából részben az is, Lucifer nagyon klassz pasas, imádom őt, és... ettől csak még menőbb lett...! Pedig eddig is nagyon menő volt... Ha eddig ő volt az adu, hogy kinek vannak menőbb emberek a családjában, menőbb munkával, akkor most aztán... még az adunál is nagyobb ütőkártyám lett vele, ha ez lehetséges egyáltalán. Ezek után még az amerikai elnök gyereke se tudna lekörözni engem, mert Lucifernél még az elnök se menőbb rokon. Lucifer állt a menőségi lista tetejének a legtetején is, és még Istennél is sokkal menőbbnek tűnt számomra! - Hát, azt nem tudom, Lucifer mennyire kezdene el engem magától keresni, de... ha anyu már tudja, hogy eltűntem, ő biztos Lucifertől kér segítséget, hogy megtaláljanak, mert Lucifer számára nincsen lehetetlen - jelentettem ki, talán némi kétkedéssel eleinte, de végül azért büszkén is. Bíztam Luciferben, és bár tudom, néha idegesítettem, de ő és anyu szerintem elég közel állhatnak egymáshoz, ahhoz, hogy Lucifer is meg akarjon találni, mert anyunak ez fontos. De közben aztán ugye... azért a menőség mellett is... muszáj voltam rájönni, hogy az Ördögnek lenni azért... elég sok gonddal is járt/járhatott Lucifernek, hisz szegénynek bőven akadtak emiatt problémái, például az apukája... na, ő egy nagy gond lehetett az eddigiek alapján, és... a Pokol is elég gáz hely lehet, sőt... nagyon gáz... és még csak nem is Lucifer akarta azt, mégis megkapta... mert menő dolog királynak lenni, de... a Pokol, az akkor is Pokol... Lucifer meg angyal, és nem a Pokolba való, még akkor se, ha ő ott a király... Az pedig, hogy Lucifert, és akkor ezek szerint az anyukáját is kirakták... sőt, kidobták otthonról... és a csodaszép és szeretett otthonuk helyett új helyet kellett maguknak találniuk, mert Isten ilyen... ilyen undok és igazságtalan volt, ez... ez már-már sírásra késztetett. Istennő egész új világot csinált magának... egy nagyon szépet, bár... a jelek szerint ez sem az igazi neki, hiszen Luciferék nincsenek itt vele, akik a családja... és akik így nagyon hiányoznak neki... ami meg nem jó... így még ez a hely sem lehet tökéletes, pedig elsőre annak tűnne az ember számára... Lucifer meg Los Angelest találta új otthonául, ami azért nem Ezüst Város, és nem is Lumina, igaz, de legalább a Pokolnál sokkal jobb, és ott ott vagyunk mi is, még ha nem is érünk fel Lucifer igazi családjával, de... hátha legalább arra jók vagyunk, hogy Lucifer ne legyen többet olyan magányos... Ha én nem is, talán anyu... hisz Lucifer szereti anyut... - Nem szeretem Istent... - foglaltam össze végül az egész "Isten igazságtalanul undok és önző, és gonosz, és kidobta őket otthonról és nem is mehetnek többet haza"-részt illetően a tömör és szerintem teljesen jogos véleményemet. És ahogy elnéztem, annyira nem is biztos, hogy ezzel az érzésemmel egyedül vagyok. Isten kicsit se jófej, és kicsit se kedves, és... remélje csak, hogy nem fogunk mi ketten semmikor se találkozni, mert ha egyszer őhozzá pottyannék át, mint most ide, na, ő biztos nem örülne neki, ha elmondanám, mi is a véleményem róla, és arról, ahogy a családjával bánik. Tuti Pokolra jutnék érte, és az is biztos, hogy az életben nem lesz annyi zsebpénzem, hogy kifizethessem a büntipénzt anyunak, de ennek ellenére is, akkor biztos lenne pár elég csúnya dolog, amit márpedig kimondanék Istennek... Meglepődtem, ahogy megölelt... már az is kicsit meglepő, de jóleső volt, amikor megsimogatta az arcom, de most megölelt... és ez valahogy olyan érzés volt, mint ha Lucifer tenné. Azt hiszem, az nagy dolog, ha ők megölelnek valakit. Mármint... nem tudom még azt sem, egymást szokták-e ölelgetni az angyalok és isteni lények, de... az biztosnak tűnt, hogy engem ritkán ölelgetnek ilyen emberek... vagyis hát... nem emberek, csak a "lények" olyan furán csengett, még a saját fejemben is. Jó érzés volt, ahogy karjai körém fonódtak, így viszonoztam az ölelést. Fura érzés volt, és mégis jó... biztonságos érzés, és... kicsit olyan is, mintha anyut, aput, vagy Lucifert öleltem volna meg... olyan családos érzés volt... és hát, valahol ő is a családom tagja, végülis, ha Lucifer az, akkor ő is... és... nem csak ezért, hanem azért is, mert nem csak Lucifert kedveltem, hanem őt is, és őket máshogy, mint másokat. - És... mi lesz, ha Isten ezért bántani fog téged vagy Lucifert? - kérdeztem vissza aggódva, nem csak Lucifer, de őmiatta is. A terve nekem nagyon is tetszett, hogy neki és Lucifernek újra jó legyen, és ne legyenek büntiben... és igazság legyen, de... ha Isten tette ezt velük, mi lesz, ha megharagszik, amiért vissza akarják csinálni...? Én nagyon szerettem volna, hogy neki és Lucifernek is jó legyen, és teljes legyen az életük, de... féltettem őket. Mert mi van, ha Isten gondol egyet, és elpusztítja őket, mert ellenszegülnek az akaratának...? Nem akartam, hogy Lucifernek vagy neki baja essen... Igazán nagyon büszke voltam viszont magamra, amiért sikerült a feladatomat teljesítenem, és ahogy ő mutatta, úgy én is vissza tudtam húzni a kölcsönszárnyakat a hátamba, ahová ugyan nem voltak valók, de most ideiglenesen jobb volt, hogy ott voltak belül, és nem itt kívül, ahol útban is voltak azért most eléggé. - Jó, hát igazad volt... elismerem - vigyorogtam fel rá hálásan. De abban is biztos voltam, hogy őnélküle nem ment volna. Egyedül még mindig itt lifegnének mögöttem, és ha valaha is hazajutnék, anyu tutira frászt kapna tőlük... Így viszont talán van esélyem rá, hogy ha hazajutok, majd tudok szólni sutyiban Lucifernek, anyut nem felzaklatva, hogy vegye vissza szépen őket nyugodtan, mert nekem kicsit túl feltűnőek, meg na... tény, hogy most jól jöttek, mikor kiestem az ablakon, de... azért én se sűrűn csinálok ilyesmit, úgyhogy ez most egyedi eset volt, máskor óvatosabb leszek, és akkor majd nem lesz szükség ezekre sem, hogy megmentsenek. - Dehát nem lehetnek azok... hiszen én ember vagyok. Embereknek nincsen szárnyuk. Anyunak sincs, és apunak sincs. Akkor nekem sem lehet, nem...? Ezek Lucifertől vannak... - néztem rá, talán kicsit tanácstalanul. Illetve, félig magabiztosan, félig pedig bizonytalanul, mert... mert én biztos voltam benne, hogy anyuéknak nincsen, és így tehát nekem se lehet. Ő is mondta, és egyetértettünk benne, hogy ezek biztos Lucifertől valók... szóval az övéi, és akkor meg nem az enyémek, és akkor ő vissza tudja őket venni. Vagyis hát... ez tűnt nekem logikusnak. Annak azért kicsit sem örültem, hogy nekem újra zuhanni kéne egyet... De... az adott reményt, hogy még megvannak a szárnyak Lucifertől, szóval az, hogy direkt esek egy nagyot, elvileg nem fájhat, mert itt vannak ők, megvédenek, és itt van Lucifer anyukája, ő is megvéd... bíztam benne, hogy nem hagyja, hogy bajom essen, és ezért kérdésére bólintottam is neki egyet válaszul. - Elhiszem. És tényleg bízok benned - feleltem, és viszonoztam pillantását, a szemeibe néztem én is, majd a szavaim elhangozta után odahajoltam hozzá, és egy puszit adtam az arcára. Mikor pedig felegyenesedett, és odanyújtotta nekem a kezét, én nem gondolkoztam a dolgon, csak megfogtam azt, és engedtem neki, hogy oda vezessen, ahová csak szeretne. Nem féltem tőle, hogy rossz lehet nekem, az, ha vele vagyok, ha követem, vagy ha azt teszem, amit mond. Én tényleg megbíztam őbenne. Mondjuk, ha azt hittem, hogy már tudom, milyen is ez a hely... akkor kis idő múlva rá kellett jönnöm, eddig tévedésben voltam. Mert minél beljebb mentünk az erdőbe, rájöhettem, hogy bár eddig is sok csodát láttam, az még korántsem a teljes kép volt, ami itt az ember szeme elé tárulhat... mert a valóság sokkal varázslatosabb, fényesebb, és... különlegesebb volt. Beleértve a lényeket is, amik itt éltek. - Ők is tetszenek nekem - vigyorogtam, és megpróbáltam hozzá-hozzáérni azokhoz, amely kis lények elég közel jöttek hozzám, vagy akár a lábamhoz is értek. Elképzeltem, milyen is lenne ezekkel a kicsikkel játszani, köztük ücsörögni, és akár eltölteni egész napokat. Ha nem lett volna otthon a családom, biztos nem siettem volna haza... sőt, talán erővel sem lehetett volna kidobni innét, megtettem volna bármit, hogy inkább maradhassak. De így, hogy anyuék otthon vártak, igazából nem volt választásom. Csak azt reméltem, hogy... nem most járok itt utoljára. Hát még úgy, hogy ebben a családban nem csak Lucifer volt mágikusan muris társaság, de az anyukája is, csak neki nem a konyhai felszerelés repült a kezébe, hanem kb... életre kelt körülötte az erdő... Amikor először megmozdult az első gyökér, hogy az útjából, és így az enyémből is, eltűnjön, felsikkantottam a láttán, aztán meg elnevettem magam. Elképedtem a látványtól, elbűvölt, és... ámulatba ejtett. Ahogy az egész erdő, a világ, amit láttam, a lények, és... minden... Egyszerűen túl szép volt, és túl csodálatos, hogy igaz legyen. Mégis igaz... Mikor végül megérkeztünk egy kis... vagy inkább nagy... lakba, mintha a tünde Megyében kötöttem volna ki. De tényleg... Mintha a tündék és a hobbitok átköltöztek volna a Pandora nevű bolygóra, és én meg valahogy itt kötöttem volna ki egyikük házában. - Uhh... próbára teszed a szerelmemet Nico felé... eddig vele akartam tölteni a nyári szünetet, de most erősen fontolgatom, hogy inkább ide jövök a szünetre... - méláztam hangosan, de közben egészen bele voltam merülve, hogy elolvadjak a látottaktól. Még akkor is, amikor Charlotte magamra hagyott kicsit, mást se tudtam tenni, csak ámuldozni és bámészkodni, abba sem akartam hagyni. Egy pillanatig még akkor is csak pislogtam, amikor odanyújtott nekem egy tál... hát... ööö... valamit, miután követtem őt a... hát, gondolom ez lehetett a konyhája. Vicces konyha volt, de azért sokkal jobban tetszett, mint a mi otthonink. - Valahogy megpróbálom túlélni - válaszoltam somolyogva, miközben beleszaglásztam a tálba, amit kaptam, és... jó, hát még csak nem is hasonlított a csokoládés tortára, ez tény, de... ettől eltekintve igazából nagyon is fincsi illata volt, még úgy is, hogy fogalmam sem volt, mi ez, vagy mi van benne, szóval nem ellenkeztem azért, hogy most ezt lehet enni. - Köszönöm - mosolyogtam, és közben az asztalhoz ültem, mégis csak úgy neveltek otthon, hogy nem ácsorogva eszünk, és hogy illik megköszönni, ha jó étvágyat kívánnak nekünk. - Hát, az almalevet például szeretem - mondtam, miután egy pillanatra elgondolkoztam. Erősen meg mertem volna tippelni, hogy itt még hasonló sincs a kólához, szóval gondoltam, hogy a gyümölcslével talán teljesíthetőbb ötletet adhatok, hiszen gyümölcsök azok láthatóan akadnak, és ha már minden finom, akkor gondolom ezek innivalónak is finomak lehetnek. Először óvatosan kanalaztam csak bele az ételbe, még ha jó is az illata, azért legyünk csak óvatosak, ne siessünk el semmit. De óvatosságom indokolatlannak bizonyult aztán, amikor a nyelvemmel hozzáértem a fura ennivalóhoz, mert bizony tényleg jó ízt éreztem... Több sem kellett, bekaptam az egész kanállal, és kellemesen ízlelgettem a finomságot, elnyammogva még az első adagon, de azt aztán hamar követte is a második kanál, meg egy harmadik, lelkesen tömtem magamba azt. Lehet, hogy elsőre azt hittem, nem is vagyok olyan éhes, de... így menet közben azért rájöhettem, volt hely mégiscsak neki a pocakomban. - És... arra van már ötleted, hogy honnét is kellene majd nekem leesnem? Valami szikláról, vagy fáról, vagy ilyesmi...? Esetleg felrepülsz velem magasra, és leejtesz...? - puhatolóztam evés közben, már csak azért is, mert egyfelől érdekelt, másfelől meg, gondoltam, ha előre tudom, mit fogunk csinálni, nem fogok úgy parázni, amikor odajutunk. Nem akartam, hogy menet közben majd inába szálljon a bátorságom, és ő meg esetleg tévesen azt gondolja, hogy őbenne nem bízom. Mert benne bízom, hiszem, hogy nem fogja hagyni, hogy bajom essen. De azt is akartam, hogy ne csalódjon bennem, és sikerüljön a mutatványunk, s így mind a ketten hazajussunk...
Istennő
Hozzászólások száma :
12
Becenév :
Anyu, Mama Morningstar, Angyalok Anyja, Mindenek Anyja, Őnagysága, sorolhatnám bármeddig...
Visszatérhetünk-e a szakadék mélyéről? Vagy túl messze járunk már, ahonnét nincs visszaút? Újra összeforrhat-e egy lélek, melyet szétszaggatott a gyász? Vajon létezik valóban megváltás, vagy ez is csak egy újabb hazugság, mely örökké visszhangzik milliónyi ajakról?
Nevetségesen tudatlan mindenható lénynek érzem magam. Kissé bosszantó, igen, megalázó. Nos, ez azonban csak még egy ok, amiért eszem ágában sincs eldobni magamtól ezt az egyszeri lehetőséget. De nem ám! Trixie feltűnése igazi isteni csoda, bár, pff, ezt most nem fogom drága exem számlájára írni. Tőlem mostanra már egy csepp hálát se várjon! Azok az idők leáldoztak, ahogy a békesség és a megbocsájtás kora is. Titokzatos tekintetem magába issza a kislány képét, és közben cinikus mosolyt villantok kérdésére, miért segítettem a bűnözőknek ügyvédként, ha az rossz. Mert hát az. Logikája hibátlan, én mégis legyintek. – Tudod, Kedvesem, semmi sem tökéletes. Én pedig semmi mást nem tettem csak követtem egy sémát, mely már adott volt. Csak folytattam azt az utat, ami ki volt kövezve előttem. – magyaráztam, és mély sóhaj törte meg szavaim. Mikor azonban folytatni szeretném saját védőbeszédem, megakad torkomban a szó. Hiszen nincs mit mondani. Charlotte tetteiért a Poklot érdemelte. Hogy ítéletét Amenadiel imája semmissé tette, arról tudomásom nincsen. Ami a mutogatást illeti, csupán bólintok. Ilyen emberi dolgokkal már jó régen foglalkoztam, és csupán azért vagyok valamelyest nyitott rájuk, mivel tervezek visszatérni az emberek világába. Bár amennyiben lehetséges, nem hosszú időre. Hiszen az én helyem nem köztük van, hanem gyermekeim oldalán. Mikor aztán az előttem álló gyermek kérdései olyan vizekre tévednek, melyek nem feltétlenül csöppségeknek valók, kicsit felvonom a vállam, de azért válaszolok neki. Hiszen a legtöbb üresfejű halandóval ellentétben, én tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbb gyerek éleslátású és igen okos. A kis tudálékos nyomozó-palántát sem szabad megfosztani a tanulás lehetőségétől, ám bár ajánlatos a cenzúrázás, hogy ártatlanságát ne veszítse el idejekorán. - Ó, nos hogy Lucifer imád bujálkodni az bizonyos. Ezt a szüleitől örökölte-- ehm. – megköszörülöm a torkom és kuncogok egy sort. – Jól van, ez a téma neked még kicsit korai. Legyen annyi elég, hogy amikor eljön az ideje, meg fogod érteni. Hála az égnek a kis leány van annyira értelmes, hogy elengedi a témát, és egy olyan témára vált, mely korához képes eléggé nehézkes. Komolyabban azonban ezt nem csodálom, hiszen ő nem egy átlagos gyermek. Semmilyen szempontból sem. Nem lehet. Akkor nem állna itt előttem egy másik világ peremén. - Mily igaz! Hogy ennyire foglalkoztat új dolgok elsajátítása és a világ megismerése, az dicséretes. Ha pedig Lucifer adott egy könyvet, főleg, ha régit, annak jó oka volt. Egy nap majd jelentőséget nyer. Addig pedig csak türelmesnek kell lenned. Hiszen ezért is tart ott az emberiség ahol- a tudásszomjatok miatt. – egy pillanatra elhallgattam, de nem bírtam ki, hogy ne tegyek hozzá valamit. – A Paradicsomba került nektek, mégis a tudást választottátok. Nekem nem volt választásom. Engem csak kitaszítottak… a saját otthonomból. Hol van itt az igazság? Talán nem is létezik. Semmi sem az, aminek látszik. Semmi sem az, aminek mondják. Gondolataim csak akkor terelődnek kevésbé keserű medrekbe, mikor a parányi ember egy mesekönyvről kezd beszámolni, melynél kicsit figyelmesebben hallgatom. - Mint ez? – kérdezek vissza, és felvonom szemöldökeim, majd tovább hallgatom Trixiet, aki elmagyarázza közte és a mesebeli Coraline közti párhuzam alapját. – Értem. Egy mese a családról – ez tetszik. Majd megmutathatod nekem ezt a könyvet, ha ismét a Földön leszünk. Mit szólsz? Lenne kedved? Talán tényleg jót tenne több időt töltenem a Földön mielőtt hadjáratba kezdenék. Egy kevés idő a Földön jó búcsú lenne, mielőtt megteszem, amit már rég meg kellett volna. Ám az is lehet, hogy várni balgaság lenne. Még nem döntöttem el. A mesét azonban szívesen meghallgatnám. Mikor a gyermek aztán az angyalokról, az én gyermekeimről kérdez, szívesen válaszolok, hiszen melyik anya nem beszél szívesen a gyerekeiről? - Igen, ez így van. Vannak nagyon öreg angyalok is. Bár megnyugodhatsz, mivel másképp érzékelik az időt, nem áll fenn az unalom veszélye. Amúgy is dolga van minden angyalnak és fénylénynek. Okkal születtek a világra. Minden életnek célja van. – próbálom egyszerűen mégis őszintén megválaszolni a kislány kérdéseit, hiszen csupán már azzal, hogy itt van kiérdemelte osztatlan figyelmem és válaszaim. Mikor arra kérdez, neki is van-e őrangyala, elmosolyodom. Hosszú idő után először. - Természetesen. Bár… esetedben talán őrdémonról beszélhetünk, ha a macskás sztorid az, aminek gondolom. – jegyzem meg szórakozottan, majd elkomolyodom. – Az már biztos. Eltűnésed nem maradhatott észrevétlenül. Mivel viszont itt landoltál, nincs se angyal, se démon, aki Rád lelhetne. Mikor Trixie megkérdi, lehetséges-e hogy az Őrangyala ide kövesse, csóválni kezdem a fejem. – Attól tartok ez lehetetlen. Még én sem tudok innen elmenni csak úgy. Ide is… hmm, elég kacifántos úton kerültem. – Az imént látott mosoly már a múlté. Trixie következő kérdését pedig nem szívesen válaszolom meg, hiszen magam sem tudom a választ. - Én inkább az Ördög haragjától tartanék a helyedben. Hogy ennyire sajnálja a lényt, akinek vigyáznia kellett volna rá, már majd hogy nem bájos. Mégsem tehet jelenleg semmit. Vagyis annál többet nem, mind hogy megpróbálunk visszajutni. Együtt. Akkor bizonyosan nem esik bántódása annak a gyermekemnek sem, aki őt vigyázta. Hacsak nem helyes ama teóriám, hogy egy démon óvta a kislány életét. Nem is akár milyen démon: egy doromboló pokolfajzat piromán beütéssel. Mikor a videójátékokkal kapcsolatban kérdez, kissé ellazulok megint, és jobbra-balra billegetem a fejem. – Ez erős túlzás lenne. Mikor a Földön voltam Charlotte gyerekei mutattak párat, de én magam nem éltem a lehetőséggel, hogy ilyesmikbe merüljek. – Amúgy is eléggé összezavarónak tűntek ezek a játékok. Egyszerre tűntek gyerekjátéknak és rémálomadaléknak. Nem valami jó kombó, de hát ők tudják. A Deckerstar-téma amúgy is sokkal izgalmasabb, ezért inkább hanyagolom a játékok világát, és nem megyek bele mélyebben. Inkább figyelmesen hallgatom a kis tüneményt, amint információt szolgáltat kisangyalom szerelmi életéről. Mily érdekfeszítő! - Nos, ez az óvodás viselkedés valóban Luciferre vall. El tudom képzelni, hogy akár néha direkt is táncol anyukád idegein, csak mert élvezi az extrém reakcióit. Nem lenne túlságosan meglepő. – jegyzem meg hangosan gondolkodva, ám bár azért szívesen tudnám, mégis ezúttal mit végzett ki az én kis drága ördögfiókám. Az ötletre, hogy mindenkit eljöjjön Luminába kissé felvonom a szemöldökeim. Nos, az tény, hogy egy egész világot kár lenne megtartanom magamnak. Bár a sors iróniája, hogy én magam sem vágyom itt maradni. A gondolat azonban, hogy a számomra kedves személyeket beengedjem ide--- nos, így, hogy már valósággá válhat, nem is olyan borzasztó. - Először csak sikerüljön ismét kaput nyitni vissza a Földre. Mert ha nem megy, édes Drágám, akkor anyukád és apukád nélkül kell eltöltened maradék életedet ebben a világban. – Mivel érzékeltem, mennyire borzasztóan is hangozhat ez, kis levegővétel után hozzátettem: - No de ugye, mi azon leszünk, hogy ez ne így legyen. Ha pedig mégis--- Biztos vagyok benne, hogy Lucifer az összes kavicsot, minden fűszálat és csillagot megmozgat, hogy rájöjjön, merre lehetsz. Bár ez nem biztos, hogy teljes megnyugvást hoz a gyermeknek, reményt azért talán. A nélkül pedig a lélek hamarabb meghal, mint a test. Ismét a kislány szavai hoznak vissza a jelenbe, mikor is felveti, hogy vele mehetnék haza. Igen. Ez lenne a terv. - Úgy legyen. – suttogom, és még egy kósza mosoly is megjelenik ajkaimon. Bár az bizonyos, hogy ha mindennek vége, Ezüst Városban, a valódi otthonomban szeretnék a gyermekeimmel lenni. Nem itt. Bár ezen a pontom még nem tudhatom, mi marad miután haragom végig söpört a világon. Talán tényleg ez marad majd az utolsó hely, miután tombolásom maradványait belepte a hamu. A gyermek nevetése majdnem lelkiismeret furdalást vált ki bennem, viszont a bennem fortyogó harag hamar kioltja. Csupán akkor kapom fel ismét a fejem, mikor a csokoládéra terelődik a szó, mely valóban csodálatos találmány. Talán majdnem olyan jó, mint az alkohol, bár azt szinte nem is lehet túlszárnyalni. - Szerelem-íze? Mégis milyen szerelem? Ifjú hölgy, az egyetlen férfi, aki jelenleg az életedben lehet az Mickey egér. Bár az biztos, hogy a csokoládé mindenkiből valami pozitívat vált ki. Leszámítva az allergiásokat. – filozofálok egy sort, odáig azonban nem megyek, hogy taglaljam a családmentes élet borzalmait. Azok már visszafordíthatatlan károkat okoztak nálam. Bár kívülről nem látszanak, még jelen vannak. Egy pár másodpercig el is merengek, de aztán a háziállatoknál kötünk ki a macskafajzat miatt, mikor is felajánlom neki, hogy választhat magának egy „állatkát” Lumina élőlényei közül. Válasza azonban Chloe nevelésének hiányosságaira tesz figyelmessé. – Aham, nos én, mint Lucifer anyukája és minden angyal anyukája, szívesen megengedem neked, hogy gazdija legyél egy saját kis szőrmóknak. Bár talán tényleg az lenne a legideálisabb, ha Lucifertől kérnél háziállatot. Itt kacsintok egyet, és bár nem szívesen haragítom fel fiam kiszemeltjét, néha egyszerűen a magam feje után megyek. Egy gyermeknek pedig nagyon jó, ha van állata. - Ha anyukád mérges lenne az új szerzeményedért, nyugodtan mond meg neki: Az állatvédelem valójában nem más, mint emberségre való nevelés. Tehát azzal csak tanulsz, ha állatot nevelsz, hisz neked kell vigyáznod is rá. – magyaráztam, és erősen morfondíroztam azon, hogy magam választok Trixienek egy állatkát. Mikor aztán ismét Lucifer jön szóba, erősen bólogatok. – De nem ám! Lucifer mindig jó gyerek volt. Hisz tudod, még hazudni sem tud. Az emberek… nos, legalább is a legtöbben csak bűnbakot keresnek, amikor rágalmazzák. A legtöbben képtelenek felelősséget vállalni a tetteikért. Ezt egy leheletnyi megvetéssel ejtem ki, azonban a kicsi fejben már máshol jár, ami nem is baj. Beszélgetésünk során ahhoz a konklúzióhoz jutunk, hogy a nem rég feltűnt „cica”, valójában egy védelmező pokolfajzat, akinek Trixie valahol hálával tartozik. Igazán édes, hogy Samael ennyire szívén viseli egy olyan gyermek sorsát, mely nem is a saját vére… - Igen, úgy hiszem, az agressziót mellőzheted, Kedvesem. Úgy sem hiszem, hogy megrökönyödne tőle. Az a Pokolban mindennapos. Persze a konverzáció bonyolult fonala elkerülhetetlenül elér ahhoz a gordiuszi csomóhoz, mely identitásomat köti gúzsba. Így hát eljutunk arra a pontra, amikor is felfedem kilétem, vagyis hogy ki által ismerhet engem. - Oh? – ismétlem kérdően, mikor is aztán tovább beszél a kicsi, és megütközöm szavain. - Oh… Megannyi dolog fut át az agyamon, melyből a legtöbbet inkább nem mondom ki. Rövid habozás után csak ennyit kérdezek Charlotte halálának hírére. – És Dan.... édesapád… hogy van? A kicsi lány rákövetkező kérdései mind jogosak, ami miatt mélyeket sóhajtok válaszaim előtt. Ezt a beszélgetést legszívesebben kihagynám, bár ez jelenleg nem opció. - Nem tudtam, hogy meghalt. Valójában abban sem voltam biztos, hogy életben marad, ha elhagyom a testét. Bár úgy tűnik, mivel általam regenerálódott a teste a lelke vissza tudott térni belé, miután én azt elhagytam. Jó tudni. – Kicsit elgondolkodtam ezen, hiszen ez igen sok változót felvet. Változókat, melyek engem azonban már nem érintettek, hiszen én akkor már máshol jártam. – Nos, igen. Én együtt voltam apukáddal, bár nem tudhatom, hogy Charlotte, miután én elmentem, miket tett. Viszont én voltam ott, amikor kávét próbáltál kérni, és az én hajam formáztad meg anno. Hogy Charlotte most a Pokolban van, az bizonyos. Kellemetlen. Csak erre ne kérdezzen rá az emberpalánta. Hazudni jómagam sem szerettem soha, és ennek a gyermeknek nem is akarnék – valamilyen furcsa oknál fogva. - Jaj, Kincsem, most ez eléggé összezavart Téged, nem igaz? – kérdezem halkan, és lehunyom a szemeim. A rákövetkező pillanatban ismét felöltöm régi arcom, és Charlotte-ként állok előtte. - Tudom, hogy nehéz megérteni. Ezért, ha Charlotte-nak szeretnél hívni, megteheted, de most már… nem ő vagyok, és valójában olyan rövid ideig voltam ő, hogy az számomra szinte csak egy szempillantás volt. – egy égi lény számára másképp telik az idő. – Viszont, ha neked az megnyugtatóbb, ha így hívsz, akkor tégy úgy. Csak tudd, már nem vagyok Charlotte. Ő voltam, de már nem vagyok. – a kimondott szavakkal együtt az ismerős arcot is távolra hordja a szél, mint súlytalan homokmaszkot söpri le mostani vonásaimról. Aranyos ez a gyermek. Végső soron nem minden ember redukálható rothadó húscsomóra. Némelyik ember egészen… cuki. - Ezüst Város a legszebb hely minden világ minden helye közül. Valóban. – sóhajtok vágyakozva, majd elmosolyodom. – Látni fogod. Egy nap biztosan. Ahogy én is újra fogom látni. Hinnem kell benne. Ez nem lehet az a hely, ahol minden véget ér. Nem lehet! Már majdnem melankólia fog el, amikor is a kicsinek sikerül az, ami már milleniák óta senkinek: megnevettet. - Ó, igen. Lucifert mondják rossznak, holott vannak sokkal rosszabbak is nála. Sőt. – A pici ezután teljesen belelovalja magát a gyermekszintű istenkáromlásba, ami meglepően jól esik füleimnek. El is kapom egyik fürtjét, és megkunkorítom, majd hagyom visszaugrani az eredeti pozíciójába. – Cukorfalat. Megvédhetném volt férjemet a gyermek szemében, szépíthetném, ó, még saját magamat is hitegethetném, hiszen lenne mivel: A keménykezű apa, aki a legerősebbre bízza a legnehezebb feladatot, a szigorú szeretet bajnoka, satöbbi… de nem, nem teszem. Nem érdemli meg. Azok után, amiket a családjával tett. Isten útjai kifürkészhetetlenek lennének? Vagy inkább csak önzőek. Mikor aztán a kislány rádöbben – idézem „sokkal menőbb” saját világa, mint eddig hitte - kuncogok egy sort. – Hát mit is mondjak, szerénykedhetnék, de az való igaz, hogy mindaz csodálatos, ami az idők kezdetén teremtetett. És talán az emberek sem annyira borzasztóak. Itt mutatóujjam begyével Trixie homlokára koppintok. Amikor pedig kételkedni kezd abban, hogy Lucifer keresné, elnevetem magam. – Persze, pont azért is állít egy húsvér démont melléd védelmezőnek, mert annyira nem érdekelné, ha eltűnnél. Az iróniától csöpögő szavak után, kissé megrökönyödök, mikor Trixie kinyögi, ő nem szereti Istent. Egy másodpercig hallgatok, majd csak ennyit mondok: - Pedig Ő szeret Téged. Saját gyermekeinél is jobban. Ezt meglepő módon most először megvetés és utálat nélkül jelentem ki. Talán azért, mert ha a kisleányra nézek, képes vagyok megérteni szeretete gyökerét. Megérteni, de nem elfogadni. Mikor aztán a kicsi aggodalma végleg megérinti lelkemet, leguggolok hozzá és magamhoz húzom, megölelgetem. Bárcsak minden mocskos ember ennyit érne. Nos, valójában az eddig megtudottak alapján az vonható le, hogy ő viszont nem is biztos, hogy ember. Sőt. Szinte teljesen biztos, hogy nem az. Tekintetem komolyabbá válik, míg aprócska testét magamhoz szorítom, csak akkor enyhül meg, válik ismét lágyabbá, mikor a vékony kis karok viszonozzák a gesztust. Csupán akkor engedem el a gyermeket, mikor az ismét aggodalmának ad okot, ami ezúttal inkább keményfejűségem hozza napvilágra. – Csak próbálná meg! Nem csak az apukák tudnak kiállni a gyermekeikért. Az anyukák is, sőt! Mi vagyunk az igazi anyaoroszlánok! – nyugtatom meg, és inkább nem gondolok bele a pusztításba, mely akkor következne be, ha valóban sor kerülne ilyesmire. Persze az is lehet, hogy mindez elkerülhetetlen.
A meglehetősen nehéz beszélgetés után aztán áttérünk a praktikusabb dolgokra: a problémamegoldásra. Először is sikeresen eltüntettük Trixie kisasszony szárnyait. Ez fontos volt, mivel mégsem járkálhat emberek között azokkal. Persze ez csak akkor lényeges tényező, ha valóban sikerül valahogy visszajutnunk az ő világába. Ez lenne a másik megoldásra váró probléma. A visszaút. - Nekem bizony általában igazam van. Az istennőséggel jár. – vigyorodom el, miközben letekintek a gyermekre, akit ezután, szembesítek azzal a lehetőséggel, hogy talán a szárnyak, melyek iderepítették, valóban a sajátjai. - Nos, ez egy olyan rejtély, amit majd később oldunk meg. Talán Lucifer majd segíteni tud benne. – motyogom inkább az orrom alatt, mert ez egy olyan beszélgetés lesz, mely bizonyosan eléggé megüli majd a benne résztvevők gyomrát. Ami pedig a visszautat illeti, zuhanást igényel majd, amit komolyabb kertelés nélkül Trixie elé is tárok. Bizodalmát belém helyezi, ami azért jól esik, és így vigyorogva kapom el a kezét miután még puszit is kaptam, és indulok el vele a Szent Erdő mélyébe. – Remek! Akkor talán estére már otthon is lehetünk!
De előtte még ideje volt, hogy a gyermek egy kis isteni törődésben részesüljön, vagy legalább is anyáskodjanak felette. Egy csöppség sem maradhat sokáig étel, ital és pihenés nélkül. Főleg nem az én felügyeletem alatt! Ezért hát elvittem Trixiet az úgymond rezidenciámra, ahol mindezt megkaphatta. Út közben persze minden lény kíváncsian fürkészte őt, és voltak olyanok is, akik megengedték, hogy megsimogassa, felvegye őket. – A pamacskák az egyik legszelídebbek. A lábadnál alszanak, ha eléggé megkedvelnek. – magyarázom, aztán mikor megérkezünk, körbe vezetem, majd egy kis időre egyedül hagytam a leginkább konyhához hasonlító helyiségben, mielőtt visszatérek, és a lényegre térek. - Ami a visszautat illeti… - Trixie elé helyezek egy moha zöld tányérkát amolyan zabkásaféle étellel, és leülök vele szembe. – Amennyiben sikerül visszatérnünk a Földre, esélyes, hogy olyanok is felfigyelnek rád, akik eddig a létezésedről sem tudtak. Az is lehet… - itt kis szünetet tartok, és hátra dőlök a szék, vagy inkább „ág” támlájának. – hogy mellettem kell maradnod, hogy ők ne találhassanak Rád. Nyugodt tekintettel figyelem a lány reakcióját, aki közben az étellel próbált megbarátkozni, ami nem is tartott neki sokáig. Kívánságára egy alma léhez hasonló folyadékot töltök neki egy fakupába, amit oda is tolok elé. - Ami a leesést illeti, igen, van ötletem. Egy magas szirtről, hogy legyen elég időnk zuhanni és kaput nyitni. – válaszolom meg kérdését, mire kopogtatnak. Egy biccentéssel elnézését kérem a kicsinek, és kisuhanok a kapu/ajtó elé. A papnőm megérkezett. Egy jó ideig nem is térek vissza Trixiehez. Ez idő alatt megannyi kis állatka, merészkedik be a réseken és nyílásokon át. Némelyik még meg is tapogatja a kislány bokáját, az asztalra azonban egyik se mer felmenni.
Jó fél órára rá, ha nem több, ismét belépek a konyhába, egyedül. - Mindent elrendeztem. Amint kipihented magad, indulhatunk is. De nem sürgetlek. Úgy hiszem, jobb, ha erőd teljében vagy, amikor megkíséreljük átvágni a valóság hálóját. Dimenziók közti kaput nyitni nem éppen egyszerű. Neked viszont sikerülni fog. Előtte azonban pihenj egyet. Mikor Trixie elfogyasztotta a kását, és szomjas sem volt már, átkísértem egy terembe, ami olyan volt, mintha egy ős öreg és óriási fa odvába rejtett mini rét lenne. Hatalmas, színes virágok sorakoztak benne, illatoztak. - Most úgy alhatsz, mint egy méhecske. Tudtad, hogy azok sokszor virágokban alszanak? Még egymásba is kapaszkodnak közben néha. – mesélem neki, és legyintek a kezemmel, mire egy vaskos inda hidat képez a szoba széle és az egyik pompás lila virág között. - Ha be szeretnél takarózni, csak simogasd meg a szirmokat, azok annyira csukódnak Rád, amennyire szeretnéd. Ha pedig felébredtél, én itt leszek. Kedvesen végigsimítom az arcát, majd elengedem a kezét, hogy lepihenhessen.
Kérdő pillantással vizsgálgattam mosolyát... arra várva, hogy valamiféle magyarázatot kapjak a kérdésemre. Rendőrnyomozók gyerekeként, és egy rendőr unokájaként számomra nem lehetett kérdéses, hogy a bűnözés az rossz, és a bűnözőknek a börtönben van a helyük. Aki pedig tudja, hogy ők bűnözők, és mégis segít nekik megúszni a börtönt, az nem jó, vagy legalábbis... hát... lehet, hogy nem is rossz, de valószínű, hogy buta ember... vagy meggondolatlan, vagy... efféle. De ő nem tűnt nekem ilyennek, ezért nagyon kíváncsi voltam rá, miért védett meg bűnözőket. Biztosan volt rá oka... mert olyannak sem tűnik, aki ok nélkül tesz dolgokat. - Hmm... érdekes. Apu szerint, attól még, hogy a barátaim a kútba ugranak, nekem nem kell őket követnem. Attól, hogy más hülyeséget akar csinálni, nem muszáj nekem is megcsinálni, és követni őt a rosszba, csak mert mástól azt láttam. Azt csináljam, ami szerintem helyes és jó, és akkor bele tudok majd nézni a tükörben a saját szemembe, és nem fogom magamat szégyellni a tetteimért - magyaráztam egyszerűen, ahogy egyszer apu nekem magyarázta, amikor azért kaptam épp szidást, mert festékkel összekentük a suliban a táblát, amit én nem akartam, de mindenki csinálta... és nem akartam, hogy kinevessenek, vagy azt higgyék, hogy gyáva vagyok... főleg ne Nico, aki főkolompos volt az ügyben... szóval, én is csináltam végül, de utána ki is kaptunk érte mindannyian. És otthon is kikaptam, előbb apu szidott le, akit a tanárnő behívott a suliba, anyu akkor nem volt ott, mert pont dolgozott... de utólag ő is leszidott otthon... habár, addigra már aputól is megkaptam a magamét, illetve, ezeket a dolgokat is mondta nekem, amiket én most elmondtam. A mutogatás kérdésével nem foglalkoztunk tovább, és a bujálkodással is csak egy keveset, amikor is megtudtam, hogy Lucifer a szüleitől örökölhette, hogy annyira szereti, és ha ő örökölte, akkor ha anyu szereti, akkor ezek szerint én is örökölhettem... ami kicsit elgondolkodtatott. - Ha lehet örökölni, akkor szerinted ezt én is örökölhettem a szüleimtől? Mert szerintem anyu is szereti. Anyu sok felnőttes dolgot szeret. Ezért van pisztolya is. Azt nem tudom, hogy Lucifer és ő szoktak-e együtt bujálkodni, de ha Lucifer szereti, akkor szerintem anyu is, és gondolom, akkor lehet, hogy szoktak együtt is. Mit lehet azzal teremteni? - jutott még eszembe aztán, hogy azt mondta, ezzel teremteni lehet valamit, de... azt nem említette még eddig, hogy mit is lehet ezzel teremteni. De amikor azt mondta, hogy ez a téma nem nekem való, és majd megértem, ha nagy leszek, megvontam a vállam, és bólintottam, hogy rendben, akkor nem firtatom tovább most ezt a dolgot. Nem akartam én erőltetni semmit, és ha ő azt mondja, hogy még nem kell nekem ezzel foglalkozni, én hiszek neki. Amiket Luciferről, a tőle kapott könyvemről, és a tanulásról mondott, az... bár elég fura volt nekem, mégis úgy csengett, mint egy dicséret. Nem állítottam volna, hogy minden részletet értettem, mégis jól esett, mert nekem legalábbis úgy hangzott, hogy akkor ez... szerinte is egy jó dolog. Aminek örültem. Lucifer is jó dolognak gondolta, hogy tanulni akarok ezekről a dolgokról, és... most ő is... szóval, most már csak anyut és aput kéne róla meggyőznöm, hogy ez igenis hogy jó dolog nekem. Hátha ők is elhinnék idővel, hogy képes vagyok rá. - Hát... ha ezek szerint a Paradicsomban mindenki buta, akkor szerintem nekem jobb azon kívül lenni. Nem szeretem, ha butának néznek... mert nem vagyok az. Szerintem okos vagyok. És jobb érzés is okosnak lenni. Az okos ember könnyebben tud jót tenni, és... én jó dolgokat akarok tenni, embereket szeretnék majd gyógyítani, ha nagy leszek, és... ahhoz sok tudás kell, nagyon okosnak kell hozzá lenni... és én olyan okos akarok lenni - magyaráztam, és mellé szépen, magabiztosan mosolyogtam, mert kicsit úgy tűnt nekem, hogy neki rossz lett a kedve, vagy... nem is tudom... mintha... máshol járt volna. De azt gondoltam, azért én elmondom ezt neki, mert szerintem ez egy fontos dolog. Még akkor is, ha egyesek szerint még korai, hogy ilyesmiben biztos legyek, én azért... akkor is biztosnak éreztem magam, abban, hogy ezt akarom majd csinálni, ha nagy leszek. - Igen, mint ez - bólintottam. - Elmeséli, hogy... ha van egy családunk, egy szerető családunk, ami nem tűnik tökéletesnek... attól az még... a miénk... és fontosak vagyunk benne egymásnak... nem akarunk elszakadni egymástól, és... bármit megteszünk, hogy... újra együtt lehessünk, ha mégis elszakadunk, mert mi összetartozunk, és szeretjük egymást, akkor is, ha nem vagyunk tökéletesek. Mert ilyen a család. Ott akkor is szeretnek, ha valamit rosszul csináltál, és mindig hazavárnak, ahogy te is mindig haza fogsz vágyni, mert... mindenhol lehet jó, de a legjobb akkor is otthon lehet csak - magyaráztam, már csak azért sem mondva a történetről semmi igazán konkrétat, mert ha már kíváncsi rá, nem akartam lelőni a poénokat, hadd legyen meglepi. Mindig jobb úgy egy történet, ha még nem tudod, mi vár rád benne. Főleg az izgi részek, meg a rejtélyek miatt. - Persze, az klassz lenne, szívesen elolvasnám veled! Szerintem neked is nagyon tetszeni fog! - mosolyogtam, mert... úgy éreztem, hogy ahogy én is tudtam kicsit azonosulni a mesével, úgy ő is tudna... persze nem biztos, hogy ő is Coraline-al, de talán találna benne olyan szereplőt, akivel igen. Én is tudom, hogy az én világom nem mindig tökéletes, és néha, vannak dolgok, amiket megváltoztatnék anyuban és apuban is, de... ennek ellenére, sose akarnék örökre elmenni egy másik világba, és másokkal élni helyettük, mert... ők a szüleim, és szeretem őket, a hibáikkal együtt is, akkor is, ha néha túl elfoglaltak ahhoz, hogy énrám is annyira figyeljenek, amennyire én szeretném... akkor is szeretem őket, és haza akarok menni hozzájuk! - Fénylény? Öööö... az más, mint az angyal...? - vakargattam meg az állam kérdő ábrázattal, tanácstalanul lesve fel a szemeibe. Mert ez most hirtelen nem volt nekem tiszta, mik is azok a fénylények, vagy mi a szöszök... Abba talán jobb is volt nem belegondolnom, mihez is kezdenék én millió éven keresztül, ha egy angyal helyében lennék, és... jó, jó, dolguk van, na de... nem unalmas vajon, ha millió éven át ugyanazt kell csinálniuk? - Őrdémon...? Na, őt biztos nem Isten küldte mellém... az inkább Luciferre vallana... jól gondolom? - Eleinte hangosan gondolkodtam, de a végén felnéztem az Istennőre, mert magamnak is megadhattam volna a nyilvánvalónak tűnő választ, én mégis az ő válaszában bíztam inkább, a sajátom helyett. Ő mégis csak sokkal jobban tudja ezeket a dolgokat, végülis... ő... az anyukája minden ilyen valakinek, hisz ő... kb. mindenki anyukája, ezek szerint, hiszen ő sokkal előbb volt mint bárki más... kivéve Istent... ha ők nincsenek, mi se lennénk, szóval... ha válaszokat szeretnék, nála jobb személytől nem is kérhetném őket...! - Ajj... hát nagyon elvesztem, az biztos... - sóhajtottam fel, és keserűen gondoltam bele, hogy ha anyu tudja már, hogy eltűntem, most biztosan nagyon meg van ijedve, és... mérges... Csak azt reméltem, hogy rám haragszik, és nem Luciferre, vagy... Nicóra... főleg ne Nicóra, hiszen nem ő volt a hibás, hogy én nem néztem a lábam elé... Nem Nico, nem Lucifer, nem az őrdémon, és nem az őrangyal a hibás, hanem én... senkinek nem kell hogy baja történjen miattam... senkit nem akartam hogy megbüntessen, akár Lucifer, akár Isten, vagy bárki... - Szóval, szerinted... rám nem egy angyal, hanem egy démon vigyáz, és őt... nem Isten bünteti majd meg, mert kiestem az ablakon, hanem Lucifer fogja... - foglaltam össze, amit már magam is kigondoltam, de... hát, így hangosan sem csengett jobban a dolog, mint a fejemben. Így arcom egyszer csak eltökéltté vált. - Nem, nem. Senkinek nem kell bűnhődni. Akkor se, ha angyal vigyázott rám, és akkor se... ha egy démon... Nem más volt a hibás, nem is másnak kell büntetést kapnia. Én voltam, nekem kell bűnhődni. Szóval... haza kell mennem... minél előbb... hogy elmondhassam nekik, hogy én voltam... és nem kell hogy Isten vagy Lucifer... bárkit is megbüntessenek. Kivéve, ha engem akarnak, mert azt vállalom... de... más ne kapjon ki miattam! - jelentettem ki határozottam, és néztem fel eltökélten, Istennő szemeibe újra. - Mh... pedig némelyik nem is rossz. Csak nem mindegy, milyen fajtával játszol. Nekem apu szokta engedni, hogy játsszak vele, de anyu annyira nem szereti. Apuval néha együtt játszunk. Versenyezni szoktunk. Én szoktam nyerni - meséltem vidáman, és büszkén újságolva sikerem... Habár, nem voltam benne sosem egészen biztos, hogy önállóan nyertem-e, vagy apu hagyta, hogy győzzek, de... a lényeg végülis csak az volt, hogy szerettem apuval együtt játszani. Ez olyan dolog volt, ami... a miénk. Közös dolog. Szerettem az ilyen dolgokat, főleg azóta, hogy anyu és apu elváltak. - Hát... az lehet. Bár lehet, hogy most valami komolyabb dologról van szó, mert anyu még engem is leszidott érte, hogy ne üssem bele az orrom a dolgukba, mert ez felnőtt dolog, meg az ő dolguk... ami igazából rosszul is esett, mert nem hiszem, hogy igazságos volt anyutól, hogy így kizárt engem ezekből a dolgokból, mert én is szeretem Lucifert, és a barátom, és rám is tartozik, ha anyu kizavarja az életünkből... Nem tudom mi lehetett a baj, de... remélem megoldják, mert nem szeretném elveszteni Lucifert. Ő fontos nekem. És szerintem anyunak is, csak ő fél ezt bevallani... talán azért, mert fél, hogy Luciferrel se fognak együtt maradni, ahogy apuval se maradtak együtt, pedig ugye ott voltam én is... de mégse... szóval lehet, hogy anyu a csalódástól fél, vagy nem tudom... Talán attól is félhet, hogy Lucifer túl jóképű, mert ő mindig minden néninek tetszik, akivel csak találkozik. Mindig mindegyik sóhajtozik, ha meglátja, meg rebegtetik rá a pillájukat, meg így csinálnak a kezükkel... - És magyarázás közben demonstráltam, hogyan is szoktak a nénik a szívükhöz kapni, amikor meglátják Lucifert, mintha csak legalábbis szíven ütötte volna őket a látványa... Mondjuk, lehet, hogy tényleg az a bajuk, szíven üti őket a látvány, mert Lucifer olyan jóképű. Először, ahogy azt vázolta, hogy ha nem tudunk újra átjárót nyitni, akkor itt kell maradnunk kettesben, szóval nekem is, és nem csak neki, és akkor többet nem látom a családom, erre én felvontam a szemöldököm, és elhúztam a számat, ezzel is jelezve, hogy a biztatás, és a motiválás, na az nem az erőssége neki. Nem akartam a kudarcra gondolni, arra, hogy nem juthatok haza... mert hiába klassz és varázslatos, és szuper ez a hely, ha... egyedül kell itt lenni, akkor nem ér semmit, hogy szép... ez csak akkor ér valamit, ha nem kell választanunk eközött és a családunk között... De aztán folytatta, és értékeltem, hogy próbált kicsit pozitívabb lenni, de azért ez még mindig nem volt az igazi... szóval nekem kellett a kezembe venni a dolgot. - Te mondtad... hogy Lucifer nem tud idejönni... úgyhogy hiába is jönne rá, hogy itt vagyok, ha ő nem tud egyik világból a másikba jutni... Szóval nekem kell ügyesnek lenni... és kinyitni azt a kaput megint. És... lehet, hogy fogalmam sincsen, hogyan kell ezt csinálni, de... régen a cigánykerekezésről is ezt gondoltam... aztán megtanultam... úgyhogy... ez se nehezebb... csak még meg kell tanulnom, hogyan is megy ez a dolog, és ha megtanulom, utána már... menni fog. Ha te se adod fel, akkor én se adom fel, és hazajutunk, és... aztán már idehozok neked bárkit, akit szeretnél... például Lucifert - mosolyodtam el a végén biztatóan, mert bár nem gondoltam, hogy Lucifer lenne a kedvenc gyermeke, vagy hogy egyáltalán lenne neki kedvence, de... nekem mondjuk Lucifer volt a kedvencem... Mondjuk, nem is ismertem túl sok angyalt... vagy bármi más lényt, tudtommal... de... nem számít, mert biztos voltam benne, hogy Lucifert úgysem tudná senki sem túlszárnyalni, nekem mindig ő marad majd a kedvencem! Azon már csak mosolygok, mikor beleegyezik, hogy eljönne velem, ha sikerül kinyitni azt a kaput... vagyis... nem "ha", hanem AMIKOR kinyitom majd azt a kaput! Szeretném, hogy ő is boldog legyen, és... Lucifert is szerettem volna újra boldognak látni, szóval... reméltem, ha újra együtt lehetnek majd, akkor ők mind a ketten boldogok lesznek megint, és akkor minden jó lesz, és talán Lucifer anyuval is kibékül, és akkor nálunk is minden újra jó lesz, és anyu is boldog lesz, és ha anyu meg Lucifer boldogok, akkor nálam már minden oké is lesz! - Szerintem én Mickey egérből már kinőttem... csak mondom... de ha mégis választani kéne közülük, akkor inkább Goofy, nála jobbak a zenék, és szeretem a jó zenéket - kacsintottam rá somolyogva. - És még hogy milyen szerelem... a szerelemhez sosem lehet kicsi az ember, a szívem nekem is működik, attól még, hogy gyerek vagyok, én is tudok szeretni, és szeretek is, méghozzá Nicót. Ő a barátom. Vele játszottam, amikor kiestem az ablakon - magyaráztam egyszerűen, mintha csak ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Nekem pedig az is volt. Számomra nem volt különleges, vagy korai, hogy szerettem Nicót... szerettem és kész. Nem tudom, mi a különbség az én szerelmem, és aközött, amit a felnőttek éreztek, de... szerintem a szerelem arról szólt, hogy mindig a másikkal akarsz lenni, és... erősebbnek, jobbnak érzed magad, ha vele vagy, és... úgy érzed, mellette vagy tényleg önmagad, és... amikor megfogjuk egymás kezét, pillangók vannak a hasamban, és úgy érzem, hogy süt a nap, még akkor is, amikor felhős az ég... és ha Nicónak fáj, akkor nekem is fáj... és... ha ő többet nem lenne... az olyan lenne, mintha kicsit én halnék meg. Én azt gondoltam, ez a szerelem, de ha valaki jobban tudja, én szívesen meghallgatom bárki magyarázatát rá, hogy miben is más a szerelem, ahhoz képest, mint amit én érzek. Amikor Istennő azt mondta, hogy ő megengedi nekem, hogy legyen egy háziállatom, bevallom, először nem is akartam hinni a fülemnek, csak meglepetten nyitottam ki a szám, hogy megkérdezzem, komolyan gondolja-e, de ő folytatta, és hozzátette, hogy azért ugye Lucifertől se lenne hátrányos kérnem, de... de ahogy körbe pislogtam itt... végig számlálva magamban, miféle teremtményeket is láttam itt eddig... azt gondoltam, miért is érném be olyasmivel, ami van a Földön vagy talán a Pokolban, ha lehetne olyanom is, amit senki ember fia nálunk még tutira nem látott, még Lucifer sem!? Így végiggondoltam a hallottakat, és mikor Istennő mondta, hogy ha anyu makacskodik, mondjam meg neki, hogy az állattartásból tanulhatok is, csak hagytam a gondolkodást, és közelebb léptem hozzá, majd egyszerűen megöleltem őt, két kezemmel szorosan ölelve körül a derekát! - Én egy itteni lényt szeretnék! Bármelyiküket! Akinek van kedve közülük velem jönni! Mert olyat nem szeretnék elvinni, aki nem akar jönni! Csak olyat, aki szeretne velem jönni, mert nem akarom, hogy otthon szomorú legyen! Tudsz ilyet közülük? - kérdeztem lelkes mosollyal, és felpillantottam az arcára, közben persze véletlenül sem engedve még el, mert az ölelés jó dolog, és én ezzel akartam megmutatni neki, mennyire örülök, és hálás vagyok! Addig nem is eresztettem el, míg nem kérte. De ha kérte, akkor rögtön, nehogy aztán rossz legyen neki, mert Lucifer ugye például utálta az ölelgetést, ki tudja, vajon az anyukája hogy van ezekkel a dolgokkal... - M-m, nem, Lucifer utálja a hazugságokat, soha nem is hazudna senkinek, és másnak se mondaná, hogy hazudjon! Lucifer egyszer azt mondta, ő nem csinál mást, csak kihozza a rejtett dolgokat az emberekből, azt, ami amúgy is ott van bent bennük. Nem ő teremti meg az ilyen dolgokat. Szóval nem ő csinál rosszat. Maximum kiengedi a rosszat azokból, akikben ott van. És ha ők nem tudják magukat féken tartani, az nem Lucifer hibája. Anya szerint az önkontroll fontos dolog. Szóval, szerintem, akinek nincsen, vagy gyenge, az inkább gyakorolja, ne Lucifernek szóljon be. Különben se jó dolog Luciferrel packázni, mert ő erős és nagyon okos! Anyura is mindig vigyáz! Hogy lehetne ugyan rossz Lucifer, ha az anyukámat is megvédi mindig a bajtól? - tettem fel a végén a költői kérdést, mert én magam is tudtam a választ. Sehogy. Mert Lucifer nem rossz. Lucifer jó volt, és most is az, és akárki akármit is mondjon, ez a véleményem nem változna meg soha! Ismerem Lucifert, tudom milyen, és ha más emberek is inkább megismernék őt, és nem vaktában vádaskodnának, akkor az tök jó lenne! - Hát, az igazság az, hogy ő is megcsapdosott engem, meg ledöntött a lábamról, de amikor kinevettem, mert ezzel csikizett, és mert vicces volt, amit csinált, akkor megsértődött. Azon is duzzogott, hogy macskának hívtam, és azon is, hogy nem találtam őt ijesztőnek. De szerintem azért is sértve érezte magát, mert nem találtam elképesztően jóképűnek... - forgattam meg a szemeimet. - Őszintén, eléggé Luciferre emlékeztetett. Ő szokott néha ennyire.. díva lenni. Bár, lehet, hogy még a dívák se szoktak ennyire dívák lenni. Ha Lucifer csinálta azt a... macskadémont... akkor szerintem magáról mintázta. Szóval... ebből kiindulva, ő sem tudna engem bántani. Ahogy Lucifer se. Legalábbis... sok mindent gondoltam arról a lényről, amikor találkoztunk, de... azt egy percig se hittem, hogy bántana engem, vagy ilyesmi... nem tudom, milyen az élet a Pokolban a hozzá hasonlóknak, nem tudom ott hogyan viselkednek, de... én őt sem éreztem rossznak. Inkább olyannak éreztem, mint akit nem értenek meg... mint Lucifert is. Ebben is rá hasonlított - vélekedtem, hangosan fejtve ki gondolatmenetemet, egyfelől a pokolbéli lényekről, vagyis, azoknak az egyik típusáról, meg Luciferről, meg... erről a rejtélyes macskadémonról, aki elfelejtette velem közölni, hogy van egy közös ismerősünk. Na de, csak találkozzunk újra, majd lekapom én még a tíz körméről, hogy ezt elhallgatta előlem. Főleg akkor, ha őt magát is Lucifer küldte esetleg utánam...! - Hát... nem hiszem, hogy jól van - feleltem habozva, amikor Charlotte... vagyis, a másik Charlotte halálának a hírére ő... Istennő azt kérdezte, hogy hogy van apu. Valójában, keveset tudtam apu állapotáról, mert... nem nagyon beszélt arról, hogyan is van, de... én azt láttam rajta, hogy más lett tőle. Mérges... és szomorú... általában ilyennek tűnt emiatt. Más lett, mint amilyen volt. Keveset mosolygott utána már... sokkal kevesebbet, mint előtte. Főleg kevesebbet annál, mint amennyit akkor, amikor ő és Charlotte együtt voltak, mármint... egy pár voltak. Azt gondoltam... hogy apu szerette Charlotte-ot... tényleg szerette... és nagyon fájt neki, hogy elveszítette, vagyis... hogy elvették tőle. Mert tudtam, hogy megölték őt. Nem mondta nekem senki, de... nekem jó volt a fülem, és a rendőrségen mindig mindenki úgy beszélgetett a másikkal, mintha körülöttük senki se lenne. Úgyhogy, nem volt nehéz rájönni, hogy nem valami baleset történt. Hanem bűncselekmény. Olyan, amikben anyuék is szoktak nyomozni. Gyilkosság. - Akkor... az ő lelke... máshol volt, míg te a testében voltál? Hol volt ő, és... honnan kerültél bele te? És hogyan? Mármint... ha akarnál, engem is meg tudnál szállni... mármint... élhetnél az én testemben, ha akarnál? Bárkivel meg tudod ezt tenni? És te... te is szeretted aput? Mármint... azt tudom, hogy Charlotte szerette aput, mert apu különben nem lenne olyan szomorú nélküle, de... akkor előtte... te is szeretted őt? - tettem fel újabb és újabb kérdéseket, amik csak eszembe jutottak. Magamban sakkoztam, hogy akkor... ezek szerint, őt ismertem meg előbb... ő volt ott, aztán... elment, és akkor jött a másik... az igazi Charlotte valamikor, ezek szerint, és... akkor az igazi Charlotte halt meg, ő pedig akkor már rég nem volt ott... ezért nem tudhatta azt sem, hogy Charlotte már meghalt... Uff... hát nem kicsit volt zavaros ez a megszállósdi dolog... és apu szerelmi élete meg bonyolultabb volt, mint anyué, ami nem kis dolog... - Össze... - ismertem el neki is, amikor rákérdezett. Minek is tagadjam, nem szégyen az. - Az is zavaros, hogy Charlotte... és te... és apu... és ti mind külön-külön is, meg együtt... zavaros... igen... - kezdtem bele, de a végén inkább mégis csak megráztam a fejemet, mintha a zavaros helyzetet akarnám gondolataim közt kicsit helyrebillenteni. Bár, azt hiszem, erre most esély sem volt. Talán később, ha kicsit leülepszik ez a sok zavaros kérdés és válasz. - Az mondjuk biztos... hogy... azt hittem, anyu szerelmi élete bonyolult, mert... addig se volt egyszerű, míg Lucifer csak Lucifer volt, de most már Lucifer egy angyal, és így még bonyolultabb, erre kiderült... hogy apué még sokkal bonyolultabb, mert nem csak ott volt neki Charlotte, akit megöltek, de ott voltál előtte te is, aki... egy... vagyis nem egy, hanem AZ Istennő vagy... aki olyan, mint Isten, csak... lányban, ami ha engem kérdezel, sokkal menőbb... és te sokkal jobb fejnek is tűnsz... - A végén azért zavartan elmosolyodtam, de... ez mondjuk igaz is volt, annak tűnt, sokkal inkább, mint Isten... mert amit eddig Istenről hallottam, annyira azért nem tetszett, de amit meg őróla eddig láttam és megtudtam, az... eddig jó volt. Nekem tetszett. Apu is kedvelte, és... én is kedveltem, régen is, és most is kedvelem, és... ő Lucifer anyukája, és Lucifer nyilván szereti, és akit Lucifer szeret, az már rossz nem is lehet, szóval... részemről nyert ügye volt neki. Charlotte arca, ahogy feltűnt... hamarosan újra el is tűnt. A mutatvány nagyon klassz volt, és... ámulatba ejtett, de... furcsa élmény is volt, és kicsit zavarba ejtő... és talán egy cseppet ijesztő... olyasvalakit látni, aki elviekben meghalt már... de... de az ijesztő rész maximum 1% volt, szóval nem volt nagyon az, inkább klassz, és döbbenetes, sokkal inkább, mint amennyire ijesztő. - Tudom - bólintottam. - Nem vagy Charlotte. Már nem. Értem én. És hát... én úgy hívlak, ahogy szeretnéd. Ha megmondod, hogyan szereted, ha hívnak... akkor úgy foglak. Én Beatrice lennék, de a Trixie-t szeretem. Mindenki úgy is hív. Biztos volt neked is olyan, mikor hívtak valahogy, és azt szeretted - vetettem fel, hisz... ha már létezik ő is annyi sok ideje, mint Isten, és olyan régóta, mikor még a világ sem létezett... akkor... ennyi sok idő alatt csak volt olyan, mikor például "anyán" kívül máshogy is hívták. Mert gondolom a gyerekei úgy hívták mindig is, de hátha valaki hívta máshogy is, például Isten, mert ő biztos nem anyának hívta... és valahogy kétlem, hogy mondjuk "édesemnek" hívta volna... az tök furi lett volna... úgyhogy hátha... akadhatott valamikor valami. Ha meg mégse, akkor választhat magának, igen, egy új nevet. Lehet neki sajátja. Jó sok név van a világon, biztosan fog találni egy olyat, ami tetszhetne majd neki, és a sajátjának is tudja majd érezni...! Talán ez furcsa lehet, de valamiért én úgy éreztem, mi ketten automatikusan kedveljük egymást... Legalábbis, számomra ez valahogy természetes dolognak tűnt... kedvelni őt. És ennek nem az volt az oka, hogy ő Lucifer anyukája, hiszen, már azelőtt megkedveltem, hogy tudtam volna ezt róla. Ez más volt... - Remélem tényleg látni fogom... szeretném... látni, Lucifer otthonát... meg persze a tiédet, ami egy és ugyanaz - mosolyogtam rá, egészen beleélve magam, és jólesőn sóhajtva fel az elképzelt kép láttán, milyen is lehet... az a hely, az az Ezüst Város... Bevallom, elképzelni egy olyan helyen Lucifert, vicces volt, a csini öltönyeiben... de... Charlotte-ot... Istennőt... őt sokkal könnyebb volt beleképzelni abba a környezetbe. Úgy gondoltam... illik oda... ahhoz a képhez, amit elképzeltem arról a helyről. El tudtam képzelni azt is, mennyire hiányozhat neki... nekem is hiányzott az otthonom, pedig én még alig jöttem el otthonról... és mégis... Neki ez nyilván sokkal rosszabb érzés volt. Meglepődtem. Mikor Istennő nevetni kezdett, pedig én épp nagyon mérges és szomorú voltam... Isten dühített... az, amit Luciferrel csinált, ahogy bánt vele... a saját fiával... az egyszerűen nagyon... fájt... Elképzelni Lucifert, úgy... hogy ezeket kellett elviselnie az apjától, ez... nagyon rossz érzés volt, a gyomrom belefájdult a gondolatba is... és elfogott az érzés, hogy megöleljem Lucifert... Nagyon szerettem volna megölelni most őt... Istent meg megrúgni szerettem volna, valahol, ahol lehetőleg nagyon fájna neki... tök mindegy, hogy hol, csak fájjon neki nagyon...! Szóval, meglepődtem, hogy közben Istennő meg nevetni kezdett. Bár, biztos ez is olyan felnőtt reakció, amit én még nem értek... - Igen, sőt. Isten a legrosszabb. Most nagyon pipa vagyok rá... mázlija, hogy nincs itt... mit kapna most tőlem... pff...! - fújtattam mérgesen, és közben szótlanul tűrtem, de érdeklődve figyeltem azért, ahogy Istennő az ujja köré csavarja a hajam. Nem tudnám megmondani miért csinálhatta, de azért vicces volt. Mikor elengedte a hajam, rámosolyogtam futólag. Közben ő cukorfalatnak hívott... bár nem tudtam, vajon azért-e, mert Istent szidtam, vagy mert Lucifert védtem... vagy... lehet, hogy mindkettőért. - Szerinted... anyu tudja, hogy Lucifer az Ördög? Lehetséges, hogy anyu ennek nem örül, és ezért nem akar Luciferrel lenni, és ezért küldte el tőlünk...? - jutott aztán eszembe, ahogy az a tény napvilágra került teljes egészében, hogy micsoda is, és kicsoda Lucifer, és ahogy én magam elé képzeltem ezt a dolgot... őt, mint Ördög... Ettől valahogy sokkal érthetőbbnek tűnt, mikor anyu eddig olyanokat mondott a Luciferrel való kapcsolatáról, hogy én azt nem érthetem, meg ők azt jobban tudják, ő jót akar nekem... az már csak a csúcsdísz volt ezen a fán, ahogy a múltkor leteremtett, hogy nem velem fogja azt megbeszélni... Talán ez az egész arra ment ki, hogy azt hitte, megijednék attól, hogy micsoda és kicsoda Lucifer. A szülők mindig mindenről azt hiszik, árt nekünk, meg rosszat tesz a fejlődésünknek, meg rossz példa lenne nekünk gyerekeknek... pedig... szerintem ez rám és Luciferre nagyon nem volt igaz... én semmi rosszat nem tanultam Lucifertől, és... csak mert ő az Ördög, még nem látom őt ettől most hirtelen gonosznak sem, úgyhogy... nem gondoltam, hogy emiatt most akkor ki kéne tiltani Lucifert az életemből. Egyáltalán nem gondoltam, hogy ez befolyásolná, mit akarok tőle eltanulni, és mit nem! Eddig se akartam utánozni, hogy annyit iszik... de azt irigyeltem, hogy menő ruhái vannak, meg munkája, meg sok pénze, egy menő macskája, és... anyu imádja, és csomót van vele. Ezek közül pedig egyik se azért volt, mert ő angyal, és az Ördög, és mert van vagy egy trillió testvére, meg az anyukája és az apukája isteni lények... meg ilyenek... Lucifer azért volt menő pasas, mert... mert menő pasas volt és kész! Mert úgy viselkedett, mint egy menő pasas! Úgy beszélt, járt, gondolkodott, és úgy csinálta a dolgait, mint egy menő pasas, és ettől menő is lett! De mindezek felett is, a legmenőbb énszerintem mindig is amiatt lesz, mert mindig anyuval van, és megvédi őt, és ezért nem kell attól félnem, hogy anyu nem jön hozzám vissza többé. Mindig visszajön, mert Lucifer vele van, és megvédi, és ha baj van, segít. Ezért ő nagyon menő, most és mindig! Ujjammal megérintettem a homlokomat ott, ahol Istennő koppintott egyet rá. Elmosolyodtam az orrom alatt a szavain, és megvontam a vállamat. - Az is anyu miatt volt... Lucifer szereti anyut. Boldoggá akarja tenni, és... ha vigyáz rám, az jó pont anyunál - magyaráztam. Nem mintha ez bántott volna... persze szerettem volna, hogy egyszer Lucifer magam miatt is megkedveljen... de azért, az is jó dolog, ha anyu fontos neki annyira, hogy emiatt énvelem is törődjön. Persze, nekem azért az volt a legfontosabb, hogy anyura vigyázzon. Az, hogy velem történik valami, az nem számít, csak anyunak ne essen baja! Nekem ez volt fontos. Istennő azt mondta, Isten szeret engem, még ha én nem is szeretem őt... amire vágtam egy olyan képet, mintha citromba haraptam volna. - Szeressen csak... majd koppan egy nagyot, ha beverem az orrát, amiért bántott titeket... csak jöjjön az én utcámba, majd megkapja a magáét... - mormogtam duzzogva, és jelen pillanatban úgy voltam vele, Isten forduljon fel, nekem nincsen dolgom vele, amíg bocsánatot nem kér Lucifertől, és Istennőtől, mert szemét volt velük! Addig engem hagyjon békén, és szeressen akit akar, nem érdekel! De hiába, lehet, hogy mérges vagyok Istenre, de Istennő ölelése... jólesett. Még a mérgemből is elfújt egy keveset... hiszen... tőle vették el az otthonát, a családját... erre ő engem vigasztal... Ez olyan... ez olyasmi volt, ami máris sokkal több volt, mint amit Istentől valaha kaptam. Szóval Istennő és Isten nálam 1:0 perpillanat, Istennő javára...! Felsóhajtok, ahogy hallgattam őt, amint arról beszélt, miként védené meg magukat, Lucifert... ha Isten bántani akarná őket, és... talán félnem kéne tőle, elképzelve, milyen is lehetne egy efféle "harc" vagy nem is tudom mi volna az... mert istenségekről lévén szó, biztos nem olyan lehetne ez, mint mikor én és Nico birkózunk... de... ennek ellenére, mégis úgy érzem, hogy szeretném, ha Istennő harcolna Luciferért... és magáért, és... azokért, akiket Isten bánt vagy bántott. Mert nem akartam, hogy Isten elpusztítsa őket, vagy visszaküldje őket egy rossz helyre... azt szerettem volna, ha Lucifer is, és az anyukája is boldogok lehetnének, és ott élhetnének, ahol szeretnének... és... hazamehetnének, ha haza akarnak menni... - Tudom... az anyukák klasszak - bólintottam, éledező magabiztossággal, hiszen... itt volt előttem egy nagyon klassz anyuka, és... volt nekem otthon is egy nagyon-nagyon klassz, harcos anyukám... akit már nagyon szerettem volna viszontlátni, és... gondoltam, hogy Lucifer is biztos így van a saját anyukájával, szóval... szerettem volna már nagyon, hogy hazavihessem neki az anyukáját...! Büszke voltam magamra, amikor hátam mögül eltűntek a nagy fehér szárnyak. Bár tudtam, ezzel még nem szabadultam meg tőlük, de addig sincsenek útban. Bíztam benne, hogy majd ha kellenek megint, akkor elő libbennek, de amint hazaérek, majd vissza is adhatom őket Lucifernek, és nem lesznek velük további gondjaim... mert az azért gáz volna, ha a suliban ugranának elő például... azt azért nagyon nem szerettem volna kipróbálni. De szerencsére eltűntek, és... igen, Istennőnek volt igaza, nem is volt olyan nehéz feladat, mint aminek úgy ismeretlenül kinézett. - Hát... istennőnek lenni menő dolog - ismertem el, és somolyogva néztem végig alakján... igen... lássuk be, nem volt rajta és benne semmi, ami ne lett volna menő. Kicsit összeráncoltam a homlokomat. Meglepett, és nem értettem. Úgy mondta ezt, mintha lenne más lehetőség is, hogy honnét vannak ezek a szárnyak... pedig... elvileg nem lehetnek más okai az ittlétüknek, nem? Hogyan máshogy kerülhettek volna épp az én hátamra?! Sosem voltak ilyenjeim, és anyuéknak sem... még a nagyinak sem, pedig rajta láttam már pár fura szerkót... de szárnyai még neki se voltak! Biztos akartam lenni benne, hogy ez Lucifer egy védelmet nyújtó trükkje, de... ahogy Istennő beszélt, az kicsit elbizonytalanított ebben engem is. De nem tettem ezt szóvá. Csak rábólintottam az általa mondottakra, hogy ezt majd... még megbeszéljük, megoldjuk, amikor Lucifer tud majd ebben segíteni nekünk. - Igen. Mind a ketten - helyeseltem, amint megvitattuk, hogy igaz, ehhez kell majd egy újabb nagy esés, de... reméljük, csak egy, és akkor már mehetünk is haza. Persze, tudom, neki a Menny az igazi otthona, de... talán ideiglenesen beéri majd az én otthonommal is, mert... hát... ott legalább ott van Lucifer is, például... és hát, bármilyen hely lehet otthonos, ha vannak ott olyanok, akik szeretnek minket. Istennő aztán végigvezetett az erdőn, útközben pedig kaptam még némi ízelítőt belőle, milyen helyre is keveredtem el... hát... sokak jóvoltából, hiszen, azt, hogy most itt voltam, nem csak magamnak köszönhettem, mert béna voltam, de Nicónak is, mert játszott velem, Lucifernek is, mert szárnyakat adott nekem, és az anyukájának is, mert ő megteremtette ezt a mesés világot. És én úgy is éreztem, hogy megérte idejönnöm, végülis... nem csak egy nagy élménnyel gazdagodtam, de egy új/régi baráttal is, és... csomó infóval a világról is, amiben éltem, és... az életemről, meg annak a szereplőiről, és... többek közt azért is jó volt itt lenni, mert olyan kis cuki lényeket láthattam, amiket előttem senki! - Remélem jó úton haladunk afelé, mert én már kedvelem őket! - jelentettem ki vidoran, és mosolyogva intettem ujjaimmal az egyik kis pamacskának, aki szinte tátott szájjal bámult fel rám, mikor elmentem mellette. Muris ábrázatot vágott, majd muris hangot adott ki... bár nehéz volt eldönteni, hogy furának tart-e vagy csak simán nem tetszem neki. Bár reméltem, hogy csak az előbbi... hisz idegen voltam számára, minden tekintetben... ahogy a cimboráinak is, akik hasonló módon megbámultak, és azt hiszem ismerkedni próbáltak, meg talán kitalálni, hogy barát vagyok-e és mennyire... de azt hiszem, az már eleve egy jó pont volt náluk, hogy Istennővel mutatkoztam előttük. Istennő otthonában aztán hamar otthon is éreztem magam én is, és még azt is sikeresen elkönyvelhettem, hogy talán főzni azt nem szokott, de a kaja azért mégis csak fincsi itt nála! Szóval, nem is volt ez olyan rossz vendégség, amibe így akaratlanul belecsöppentem, ezt minden állomásunk után egyre inkább meg tudtam állapítani. - Olyanok? Ez alatt kiket értesz? Démonokat, vagy... embereket... vagy kiket? - kíváncsiskodtam, és bár nem féltem... mármint, nem féltettem magamat, de aggasztott, kik lehetnének olyanfélék, akiktől anyu és Lucifer nem tudnának megvédeni, csak ő. Nem attól féltem, hogy engem bánthat valaki, hanem, hogy aki engem akarna, az bánthatná Lucifert, anyut, aput, vagy másokat. - És mi lesz Luciferrel és anyuékkal? - kérdésemmel nem csak azt kívántam kideríteni, ők veszélyben lehetnek-e, hanem azt is, hogy hozzájuk megyünk-e, ha átjutunk vissza az én világomba, vagy máshol tervezné Istennő, hogy vele maradjak? S, ha igen, akkor miért máshol? Eleve furcsának találtam, mit is akarhatnának tőlem akárkik is a hazajutás után, hiszen... amikor hazajutok, úgy gondoltam, hogy azonnal vissza is adom Lucifernek a szárnyait, és akkor onnantól nincs több gond velem, újra normális leszek, mint előtte, hogy ezek rám kerültek, és akkor már nem is leszek többé ilyen módon különleges, akkor tehát már nem is kell, hogy bárkit is érdekeljek...! Én ezt gondoltam. De ezek szerint, talán a tervem valamelyik részlete hibás lehetett, vagy nem is tudom... ha Istennő azt gondolta, hogy még a hazatérésünk után érdekelhetek másokat is... akiket eddig nem... Közben megtudtam, hogy egy szirtről kéne majd nekem leesnem... amit magamban igyekeztem épp emésztgetni az innivalómmal szemezgetve közben, mikor valaki kopogtatott. Ami eléggé meglepett. Csodálkozva is néztem Istennőre, aki biccentett egyet, majd kiment a konyhából. Úgy egy percig kíváncsian lesegettem utána a helyemről, de egy ideig nem jött vissza, és nem is hallottam, hogyha beszélt azzal, aki... vagy ami jött hozzá. De volt helyette más társaságom, nem is egy, nem is kettő. Kis állatkák, mindenféle fura lények tűntek fel körülöttem, és kíváncsian merészkedtek egyre közelebb és közelebb hozzám. Némelyikük bátrabban, némelyikük óvatosabban jött, volt aki viszonozta pillantásom, de volt, aki elbújt, ha ránéztem. - Muris kis fickók vagytok - mosolyogtam le az egyik kis apróságra, aki gyanakvón bökte meg apró ujjával a lábamat, ami csikis érzés volt, és kuncogtam tőle. Erre ő összehúzta magát egy pillanatra, de aztán felnézett rám, és a fejét forgatva csipogott fel nekem valamit, amit én nem érthettem. Addig játszadoztam, és folytattam tulajdonképpen egyoldalú beszélgetést ezekkel a kis kukkolókkal, míg egyszer csak, ki tudja mennyi idővel később, meg nem hallottam Istennő közeledő lépteit, majd megláttam újra őt magát is. - Hát én igyekezni fogok, elhiheted. Szeretnék hazamenni. Tetszik itt, de hiányoznak anyuék - feleltem, magamban arra gondolva, ennél aligha létezik jobb motiváció... otthon van mindenki, akit szeretek, anyu, apu, Lucifer, Nico... és a csokitorta is... meg minden és mindenki. Szép ez a hely, Istennőt is szeretem, és a lényei is cukik, de akkor is haza szeretnék jutni! Bólintok intelmére, hogy előbb pihenjek, és csak azután próbálkozzunk meg a hazajutással. Azt hiszem, igaza lehet, az lesz a legjobb.. hiszen elég sok minden történt velem, mióta kicsengettek az óráról... Befejeztem az evést, megittam az innivalóm, azután pedig engedelmesen követtem Istennőt a mutatott irányba. - Klassz... - sóhajtottam ámulva, mikor azon a különös "mini réten" találtam magam, ahová jöttünk. Nagyon élveztem, hogy folyton olyan dolgokat mutatott nekem, amik aligha jutottak volna eszembe magamtól, hogy itt ilyenek is lehetnek... Megráztam a fejem kérdésére, mert nem, eddig még sosem hallottam arról, hogy a méhecskék így is szoktak aludni, de... így, hogy megtudtam, illetve, azt is, hogy most én is alhatok így, már nem is kellett azzal fáradnom, hogy irigyeljem őket. Pedig amúgy irigyeltem volna tőlük, dehát... nálunk otthon nem is nőnek ekkora virágok, szóval ez is csak itt sikerülhetett, hogy most utánozhatom a méhecskéket. - Köszönöm - mosolyogtam rá, mielőtt még elhelyezkedtem volna az alváshoz. - Lucifer szerencsés, hogy te vagy az anyukája - mondtam még, mintegy búcsúzásképpen, azután engedelmesen kényelembe helyeztem magam az alváshoz, kicsit megsimogattam a szirmokat, hogy valamelyest becsukódjanak, és azután mosollyal az arcomon hunytam le a szemeimet. Nem tellett sok időbe, rövidesen magába is rántott az álomvilág...
Nem tudom mennyit alhattam, de tény, hogy az ébredésem pillanatában muris érzés volt ráeszmélnem, hol is vagyok egészen pontosan... és kivel... és mire is készülünk mi most. Kicsit össze is szorult a torkom a dologtól. Nem félelem volt ez, de... azért volt bennem egy nagy adag izgatott idegesség...
Istennő
Hozzászólások száma :
12
Becenév :
Anyu, Mama Morningstar, Angyalok Anyja, Mindenek Anyja, Őnagysága, sorolhatnám bármeddig...
Mintha titkos szemei, melyek minden függöny mögé belátnak, elkapták volna a kislány pillantását. Ha mélyebbre tekintene, meglátná benne a múltat és jövőt. Édesanyja arcát és az ő anyának arcát. Generációk összefonódását időn és téren át. Több ezer lelket. Ha figyelmesen fülelne, meghallhatná suttogásukat, megannyi elfeledett ódát. Ki világokat teremtett, azelőtt szinte minden kapu kitárul. Elég egy karnyújtás.
A fürkésző pillantás a másodperc töredéke alatt gyökeret vert és belefúródott a kislány lelkének tükreibe, aki szinte már lenyűgöző logikával érvelt saját meggyőződése mellett, amit Dan ültetett apró kobakjába. „Nos, igencsak leegyszerűsítetted a történetet, Kedvesem. Bár meg kell valljam, van benne igazság, nem is kevés.” halk kuncogás hagyta el az Istennő ajkait, mielőtt vállat vonva sóhajtott. „Ha kedvem szerint büntettem volna a bűnözőket Charlotte bőrében, nem csak, hogy lebuktam volna, ám a bíróságot is atomjaira bontottam volna. Nem vagyok az az elnéző típus.” Nem bizony. Bár a szökőárak, tornádók, tűzvészek és éhínség néha egy-egy rossz pillanatában is kicsúszott a Mindenható(nő) tarsolyából. Esős keddi délutánok vitatémájává válva. Na, mindegy. Épp egy korty nektárt hörpintett volna az égi tünemény, mikor Trixie villámgyors következtetéseivel kiokoskodta, hogy amennyiben Lucifer szülei szerettek bujálkodni és ő is szeret bujálkodni, akkor az nagy eséllyel örökölhető lehet. Mármint a bujálkodás kedvelése. Az édes nedű egy halk hörgés közepette tört fel az amúgy halhatatlan lény torkából, melyet rövid köhögés és fuldoklás követett. Majd finom, kecses mozdulattal simította végig Coraline ujjbegyeivel ajkait, az utolsó csepp italt is eltávolítva. „Ó, Drágám, azt majd az idő megmondja. Most még talán maradj a képregényeknél meg videójátékoknál. Mert a végén még Lucifer maga fogja Pokolba rántani, aki tönkre tenné szeplőtelen lelked.” Már csak az kéne, hogy ilyen korán rossz útra tévedjen ez az ártatlan gyermek. Nagy sóhajok közepette, majd nem meg elengedte füle mellett a gondolatmenetet záró kérdést, mely hallatán örült, hogy az imént kézbe vett pohár nem volt ajkai közelében. „Hát kisbabá---kat. Sokat. Édes cuki kis kakiló, pisilő csodákat.” Bólogatott Mindenek Anyja, aki már csak tudta miről beszél, bár angyali csemetéi jóval kevesebb pelenkacserét igényeltek, mint egy halandó babóca. Hát igen! Mennyei előnyök meg miegymás. De az ördögfióka úgy tűnt nem értékeli a Paradicsom előnyeit, legalábbis úgy nem, ha az édes tudatlansággal jár. „Nem a tudás tiltott, hanem annak megszerzésének bizonyos módja. Bár… ha jobban belegondolok valahol a tudás is. De az édes tudatlanság előnyötökre vált volna.” A gyönyörű arc átmenetileg elfanyarodott, miközben Coraline oldalra pillantva idézett fel úgy pár milliárdnyi esetet, melyek gyomorforgató bizonyítékai voltak annak, hogy az ember messze nem mindig jóra használta fejlettségét, intelligenciáját. Már ha ezeket a neurotikus, két lábon járó majmokat annak lehet nevezni. Két elegáns és vékony szemöldök szaladt felfelé, mikor Trixie a Lucifertől kapott könyvéről mesélt. Kissé megrökönyödve került a levélből formált pohár az egyik közeli farönkre, majd a fiatal nőt mintázó lény torka rövid megköszörülése után ennyit hallatott: „Valóban? Érdekes könyv lehet… talán majd… akkor elolvassuk együtt.” Röpke pillanatig bal kezének ujjaival jobb tenyerét dörzsölgette, aztán meg is vakarta. Szemhéja – mint egy kolibri szárnyai – hevesen csapkodtak fel-alá, míg az Istennő ki nem egyenesítette hátát és kissé erőltetett mosolyt nem kényszerített arcára. „Na, de előbb haza kell juttatnunk Téged. Meg hát engem is. Megoldjuk, semmi vész! Van jó néhány trükk a tarsolyomban, és meg kell valljam már alig vártam, hogy kijátszhassam őket. Hála neked..." – itt megcirógatta a gyermek állát – "ez most már lehetséges is!” Saját szavaiból motivációt nyerve máris jobb kedvvel terült-fordult az Ősanya és természetéhez hűen azonnal elhalmozta a kislányt mindennel, amire szüksége volt: étellel, itallal és pár jó szóval. Ő pedig minden perccel több érdeklődést mutatott, amit nem is ismert másként tőle Coraline. Már Charlotte-ként is feltűnt neki, milyen kis leleményes csöppséggel áldotta meg az ég Chloe-t és Dan-t. „Mhm, úgy fogalmaznék, hogy nem minden fénylény angyal, de minden angyal fénylény.” Fél pillanatra elgondolkodott eme definícióján, mivel aki teremtő, nem feltétlenül próbálja meg megfogalmazni, mit is teremtett, de hát igen. Ettől még helytálló volt megállapítása. Legalább is, így vélte. „Mivel én tiszta fény volnék, így a gyerekeimben is fény csordogál, nem de bár?” A téma azonban nem maradt végig a fény oldalán, így szóba jött Trixie meglepően ördögi őrangyala, akit valóban nagy eséllyel nem az Úr, inkább annak lázadó fiacskája ültette Miss Kis Decker mellé. „Könnyen meglehet. Ám, ha valamit megtanultam a férjemről az évmilliárdok alatt az az, hogy a ´szabad akarat´ nála kissé képlékeny fogalom.” Eme mondat után csíkká vékonyodnak az amúgy telt és piros ajkak, majd ismét a magasba szökik az Istennő egyik szemöldöke. Bár nem fűz többet a dologhoz, ám testbeszéde hangosan sikítja a nem kimondott érzéseket. Csupán az rántotta ki az egyre erősödő negativitásból, mikor a leányzó sóhajtozni kezdett eltűnése okán. Mielőtt bármi is elhagyta volna ajkait, Coraline leguggolt a lányka elé, meghúzogatta felsője ujját és kissé oldalra biccentette fejét. „Nem kell aggódnod, Kedvesem! Nem csak, hogy hazajutunk, de a kis démoni barátodnak sem lesz nagy baja. Lucifer bár a büntetések királya, ám a legendákkal ellentétben igazságos. Talán pont ezért is bízták rá a Poklot.” Kissé elmerengve, ismét kuncogásba tör ki minden angyalok anyja. „Óh, félteném az emberiséget, ha ezt a posztot rám bízták volna. Pedig… mhmm, élveztem volna.” Szinte már gyermeteg izgalom csillant fel szemében. Bizonyos, hogy a büntetéshez fűződő szenvedélyét Lucifer tőle örökölte. Csak mikor a kicsi szinte már pánikolva kijelenti, haza kell mennie, hogy nehogy más kapjon miatta büntetést, kerekednek el Coraline szemei és máris arcocskájára helyezi kezeit. „Édesem!” bal hüvelykujjával kedvesen megsimogatta a kis orcát. „Az olyan lelkek miatt, mint Te, vannak még tárva nyitva a Mennynek kapui.” Miután Trixie egy kissé megnyugodni látszott, ismét felegyenesedett az Istennő és miközben tett-vett, fél füllel hallgatta a kislány történeteit, élménybeszámolóit. Ki hitte volna, hogy ennek a porontynak sikerül nosztalgiát ébresztenie a már szinte jéggé vált szívében? És mégis! Tovább hallgatva a gyermek sztorijait – közben egy pohár kakaóra emlékeztető italt bekeverve – a deitás lassan ismét az emberpalántához fordult, kissé meglepődve. „Nos, ha Chloe ki akarja zavarni Lucifert az életetekből, az nem annyira meglepő.” Vállvonás következett. „Mármint a fiam évek óta mondogatta, hogy ő az ördög. Talán most leesett Detektív Kisasszonynak. Tehát, ha csak kiteszi a szűrét még az a meglepő.” Felnevetett. „Azt se csodálnám, ha a Vatikánig sprintelne és egy hadsereg pappal térne vissza.” Micsoda elképzelés, ám jogos lenne. Egy démontól megszabadulni még nem olyan nagy ördöngösség, de magától a Sátántól? Az már kissé kacifántosabb móka. „Abban viszont kétségtelenül igazad van, hogy ami Téged is érint, az rád is vonatkozik. Legyél bármely fiatal.” Coraline maga is megvetette, ha valaki egymaga hozott mások helyett döntéseket. Főleg, ha a családról van szó. Pff, és csak azért, mert valaki maga az Atyaúristen, még ki mondta, hogy mindent megengedhet magának??? Na mindegy! Mivel a kicsit ismét bizonytalanság gyötri, újfent széles vigyor jelenik meg Coraline arcán, ezúttal viszont szemei is vele mosolyognak. „Csak azért, mert Lucifer nem tud idejönni, attól még mi el tudunk menni. Most, hogy itt vagy, úgy érzem, minden lehetséges!” De még mennyire. Nem csak egy kapu nyílik meg, ha sikerülne visszatérni az emberek világába. De még mennyire, hogy nem! Mikor Trixie aztán kedvesen azt mondja, ha csak ő jutna át, szívesen át hozna bárkit, halk sóhaj hagyja el az Istennő száját. „Egy kis tündér vagy! Mondták ám? De szívemre venném, ha egyedül kéne ilyen veszélyes útra kelned. Veled tartok hát! Egyedül utazni amúgy is uncsi. Nem? Ez a jó szó rá?” Immár két bögre – ha a csillogó, átlátszó edénykéket annak lehet nevezni – nem kakaó-kakaóval fordul Coraline ismét Trixiehez és érdeklődve hallgatja elmélkedéseit a szerelemről. „Mhm, ó, igen. Az ártatlan szerelemnél nincs is csodálatosabb. Gyerekszerelem, hah, mily költőien törékeny és naiv.” Mintha magához beszélne, huppan le egy levélszékre a földöntúli szépség, majd odatolja az egyik bögrét a kicsi elé. „Nekem úgy hangzik, mintha nagyon is tudnád, mi a szerelem. De akkor, ha visszaértünk majd be kell mutatnod nekem ezt a Nicót. Kíváncsivá tettél, azt meg kell hagyni.” Bizony. Szemügyre lesz véve ez az ördögi testőr. Ennek a kislánynak ám meg van mindene! Majdnem mindene! Már csak egy kis házi kedvenc hiányzik. Igen. És csodák-csodája Lumina egyik szőrmókja közül szeretne egyet. Nem is rossz ötlet. Aki egyedi kis kedvencet akar, az egy teljesen másik világban jó helyen jár. Már épp azon volt az Istennő, hogy további érveket hozzon fel a háziállattartás mellett, mikor a gyermek szorosan köré fonta karocskáit és megölelte. Ő erre felnevetett. Nincs is a gyermeki örömél szebb! „Bizonyosan megoldható. Az itteni lények kíváncsiak és szeretnek felfedezni. Biztosan találsz köztük olyat, aki szívesen átköltözne más univerzumokba.” bólintott a fiatal nő képére formált fénylény, majd kíváncsian hallgatta Trixie-t, amint az Luciferről és annak képességeiről mesélt. „Igen, ilyen az én édes kisfiam! Nem is tudom, miért hibáztatja őt mindenki mindenért?” csóválja a fejét Coraline, elvétve meg-meg igazítva a kicsi kobakján pár fránya tincset. Persze a Lucifert dicsérő szavaktól az anyai mell csak úgy dagadt, nem csoda, hogy az Istennő szinte kivirágzott a kislány mondandójától. „Pontosan, így is van! De sajnos sokan nem elég érettek saját véleményt alkotni. Sok felnőtt vehetne példát rólad.” Aztán mesélni kezd többet Nicó nevű kis barátjáról, az Istennő pedig csak hallgatja, le nem véve szemeit az aranyos kis orcáról, közel is marad a gyermekhez és néha-néha megsimogatja a vállacskáját, hátát. „Ó, jaj, nekem! Csak nem ledíváztad Lucifert? Egy igazi kis Mazikeen veszett el benned.” kuncogott fel Lumina úrnője, majd fejét csóválva paskolta meg a kicsit. „Ha Samael a saját képére formált bármit is, akkor trucból tette. Ez az apja mániája volt mindig. Kétlem, hogy más okból a nyomdokaiba elegyedne.” jött a kissé elmélkedő válasz, ám hamar összevont szemöldökökkel találta szembe magát Trixie. „A Pokol borzalmas hely, Kedvesem! Ne is akard elképzelni, mi van ott!” Már épp fel-feltörőben lett volna benne a fortyogó düh, mikor tovább mesél a lányka, és sikeresen elillantja a méreg rikító piros felhőjét, mely beborítani látszott a női istenség elméjét. „Nos, eléggé úgy hangzik, mintha ténylegesen Őrdémonnal lenne dolgunk.” Mutatóujjával megérintve a pisze kis orrocskát, Coraline a kicsi kezébe nyomta a kakaóféleséget, hogy annak édes íze enyhítse a honvágyát és aggodalmait. Még csak nem is sejtette: a következő pillanatban ő szorul majd kakaóra. Alig hagyta el a gyermek száját, hogy nem hiszi, apukája jól van, máris összeszorult az isteni lény torka. Pedig az ilyesmitől már elszokott. „Ó… értem.” csak ennyit lehetett hallani, mielőtt az Istennő ajkaihoz emelte csészéjét és két nagy kortyot vett az édes italból. Trixie keresztkérdései voltak azok, melyek kissé kizökkentették a melankólia-gyanús állapotból, és torokköszürülést csaltak elő az Ősanya torkából. „Egek, igazi kis detektív vagy Te magad is. Ennyi kérdéstől még a végén megfájdul a fejed!” Gyenge próbálkozás a témaváltásra, és egyértelmű utalás arra, hogy a nő nem óhajtott mindegyikre válaszolni. Miután ismét dörzsölgetni kezdte tenyerét, pár szelektált választ is kipréselt magából, bár nem nagy elánnal. „Charlotte testét csak azért tudtam kölcsön venni – a megszállás inkább a démonok asztala –, mert pont… hát… megölték, mikor én a Földre kerültem. Vagyis nem volt más dolgom, csak befoltozni és már kész is volt a gúnya. A kosztüm. A bérelt szoba.” Finom ránc jelent meg az elegáns szemöldökök között. „Ez kissé rideg megfogalmazás volt, elnézést. Bár valójában erről volt szó. És nem, egy testben nem túl jó, ha két lélek reked. Nem mellesleg szűk volt nekem. Pont ezért is kellett elhagynom a világotokat. Egy halandó test nem tudja kordában tartani a Teremtés Fényét.” magyarázta az Istennő és legyintett a következő kérdésre. „Jaj, szívem! Bár igen sok mindenre képes vagyok, emberi testbe költözni csak kényszerből tenném.” Amennyiben lehet elkerülendő lépés lenne ez. Bár kérdéses, ez a jelenlegi test hogy viselné az emberi világ limitációit. Túlságosan messzire nem szárnyalhattak gondolatai, mivel a következő kérdés jéghideg zuhanyként csapott le rá. Még egy Istennő sem volt immunis a lelket tépő fájdalomra, mely ujjait szorosan szíve köré fonta abban a pillanatban, mikor Trixie megkérdezte, szerette-e ő is Dant. A fellépett csend egy elfojtott lélegzetvétel feszültségével vált kellemetlenné, s egy őszinte sóhajjal oldódott fel. „Persze. Nagyon is.” hangzott el a halk válasz, félmosollyal karöltve. Oly sok mindent hozzáfűzhetett volna még, mégsem tette. Ezen érzelmek súlyát magának kellett tovább cipelnie. Egy dolgot azonban nem ártott tisztázni: „Hát, kis Drágám, ami bizonyos, hogy senki szerelmi élete nem egyszerű. De talán pont ettől is olyan izgalmas, nemde?” Széles mosoly ült ki arcára, mikor Trixie nyomatékosította, szerinte ő, mint női isten sokkal jobb fej és menőbb is. „Oh! Nagyon kedves! Hát a legközelebbi imádba nyugodtan foglald ezt bele.” Rövid pillantást vetve az ég felé hozzátette: „Hadd hallja az is, akinek nem ártana beismernie, ki a jobb fej.” Bizony, az Istennő sok mindenre volt képes. Képes volt Charlotte arcát is visszahozni, amitől azonnal elkerekedtek a kislány szemei. „Hívhatsz Coraline-nak. Az ősi nevektől megkímélnélek. Ráadásul mindenkinek van egy kedvenc neve. Mint neked a Trixie. Én is jobban ki vagyok békülve a Coraline-al. Bár legtöbbször anya ként voltam megszólítva.” Nem csoda. Akik ténylegesen ismerték, mind a gyermekei voltak. „Rád bízom. Becenevet is adhatsz. Valami menőt. Hisz elég kreatív vagy.” A szimpátia valóban kölcsönös volt. Olyannyira, hogy hamar eldöntetett, amint lehet az Istennő megmutatja a kislánynak Ezüst Várost. Most, hogy kiderült, több rejlik ebben a kicsi lányban, mint azt hitte, mindenképp be kívánta vezetni abba a világba, ahová talán ő is tartozik. „Látni fogod. És talán lesz lehetőséged Istent is bokán rúgni. Azt megnézném.” kacsintott Coraline a dúló-fúló lányka felé, aki lassan meg is nyugszik és felteszi a kérdést, amit bizonyosan sokak feltettek már maguknak. Chloe vajon tudja, hogy Lucifer az, akinek mondja magát? „Javíts ki, ha tévedek, de anyukád nem túl vallásos/spirituális, ugye? Vagyis úgy hiszem, ha szembesítve lenne az igencsak hajmeresztő igazsággal, akkor azt észre kellett volna venned rajta.” Vélhetően mélyen beleásná magát Decker nyomozókisasszony az okkult világába, és addig nem nyugodna, amíg meg nem bizonyosodott róla, mi rejlik az eltorzult arc mögött. Egy angyal. Hát igen. „Édesem, szerintem Lucifer nem csak a jópontokért vigyáz rád.” jegyezte meg az anya, majd hozzátette, Isten is szereti őt, amire Trixie olyan arcot vágott, mint aki erőszakkal tart 10 savanyú cukrot a szájában. Coraline majdnem elröhögte magát. Főleg a rákövetkező megnyilvánulásai után. „Sajnos Istennél a szeretet amolyan ´alapbeállítás´. Nem nagyon tudja kikapcsolni. Minden gyermekét, teremtményét szereti. Rá lehet fogni, hogy nárcisztikus jellemvonás ez, ám attól tartok, ő szimplán szeret szeretni. Annyira szeret titeket, hogy még a saját családját is néhanapján elhanyagolta.” Fair? Korántsem! Nála normális? Sajnos.
A történet tanulsága? Egy Istennő mindig menőbb. Ennek bizonyítékául szolgált az is, hogy Trixie fehér szárnyai kis biztatás után már el is tűntek. Eredetük kérdése pedig bár égően fontos, mégis várhat. Legalábbis egyelőre. Így hát inkább csak egy ideig figyelte, ahogy a kislány az egyik pamacskával játszik, ami az erdő óta követte a duót. „Szimpatikus vagy neki. A pamacskák eleve megválogatják, kiknek engedik meg, hogy megsimogassák őket. Érezd magad kitüntetve!” Mosolyogva hörpint egy kortyot a kakaójából aztán mivel a beszélgetés komolyabb kanyart vesz, az asztalra helyezi bögréjét és hátával nekidől az ágakból álló széktámlának. „Sok féle entitás, lény létezik a világotokban és a világok közötti résekben. Az erő, ez a képesség, amivel úgy tűnik rendelkezel, még számomra is értékes. Sejtheted tehát, hogy jobb rejtve maradnod a kíváncsi szemek elől. Legalább is egy ideig.” Hogy Luciferrel és Chloéval mi lesz, azt ezen a ponton még korai megjósolni. Ezért Coraline oldalra döntött fejjel ennyit mondott: „Majd felkeressük őket, ha már biztonságos. Egyikőjüket sem akarnám veszélybe sodorni. Gondolom Te sem.” Hála az égnek a feszültség szinte nyomban feloldódik, amint kis állatok serege ugrándozik be az ajtón egy szerén kíséretében. Míg Trixie velük van elfoglalva, addig rövid szóváltás történik a két fénylény között, majd eljő a takarodó ideje. A kislányt egy rétszerű szobába vezette az Istennő, majd virágsziromra emlékeztető takaróval takarja be. A gyermek kedves szavai pedig ismét őszinte mosolyt csalnak arcára. „Nagyon szívesen, Drágám! És ha úgy vesszük, valahol mindannyiótok anyukája vagyok. Egy cseppet legalább is biztosan.” Újabb kacsintás következett, majd eljött az idő… intézkedni.
Két szinte szellőhajú vékony női alak állt Trixie ágya felett, mikor az lassan felnyitotta szemhéját. Finom kuncogás töltötte meg az apró hálótermet, miközben a jobb oldali csodás lény Lumina egyik tradicionális öltözékét helyezte el az „ágy” támlájánál, a bal oldali pedig a hozzá illő barna, fonott cipellőt, szandálkát. „Jó reggelt!” szólt az egyik. „Igen, jó reggelt!” csuklott mosolyogva a másik, aztán mikor nyílt az ajtó, nagy sietve, itt-ott egymásnak ütközve iszkoltak ki a lányok a szobából, út közben sietve meghajolva Úrnőjük előtt. „Hát felébredtél!” csendült fel az Istennő hangja, mely lágy melódiával rengette meg a szoba egyes részeit, indákat, szirmokat, leveleket. Egy kéz nyúlt aztán a kislány felé, segítve őt az ágyból való kikelésben, majd míg Trixie magára öltötte a neki szánt ajándéköltözetet, Coraline végig sétált a szoba egyik végéből a másikba, meg-megérintve annak egyes pontjait. Az élő, lélegző falak következő mozdulatára visszahúzódtak a földbe, a két útitársat útjukra engedve. Immár Lumina selymeibe csomagolva, Trixiet is szinte átjárja eme más világ fényes és misztikus aurája. Lépte nyomán kipattannak a bimbók, kinyílnak a virágok, előbújnak a kis és nagy lények, állatok, felkerekedik a szél, suttog az erdő, énekel fű és fa, míg el nem érkeznek egy tisztásra, melynek végében roppant szakadék tátong. A mélységben óceán hömpölyög, fundamentális erő, majd hogy nem végtelen vízzuhatag. Ebből a víztömegből emelkedett ki az Istennő Lumina létének hajnalán. Itt kezdődött minden. Talán egy nap itt is ér véget.
Ma is véget ér valami. Egy korszak. Valami pedig elkezdődik.
A karcsú alak légiesen mozdul a vészjósló sziklaperem felé, mely lélegzetelállító magasságokról mesél. És ismét egy kéz nyúl a kislány irányába. „Készen állsz?” kérdezi a melengető női hang. A séta hosszú volt. Tele illattal, harmattal, madárcsicsergéssel és szinte harapható friss levegővel. Itt, szinte a világ peremén, pedig egybeolvad a föld és ég. A firmamentum, mint egy festő összemaszatolt palettája, megannyi színtónust, árnyalatot és pigmentet tárt a gyermek szemei elé. Pulzáló fénygömbök, lebegő tollpihék, ide-oda cikázó sugarak mindenütt, ahogy a két alak közelebb lépett a szakadékhoz. „Ideje hazamenni.” hallatszott aztán Coraline hangja, melyben egy leheletnyi elfojtott sóvárgás visszhangzott. De csak egy percig. Aztán jobb keze körbe fonta Trixie kezét. „A zuhanás olyan, mint a repülés.” szorította meg finoman az apró ujjakat. „Csupán véglegesebb úti céllal.” És ez volt a lényeg.
Esésüknek célja van.
Ez utazás, nem reménytelen zuhanórepülés. Sőt. A női istenségnek nagyon is sok reménye fűződött eme kis kiruccanáshoz. Egy részt szívmelengető, simogató remény. Ám sötét vágy is, mely fortyogó bosszúvággyal karöltve mardosta büszkeségét és oly fényes lényét. Végre visszatérhet! Nincs többé börtön, se száműzetés. Se kitoloncolás, se kirekesztés. Nincs kalitka, se láncok.
Nincs többé magány.
Egy isten sincs most már. Anyuci visszatér!
Talán egy perc telt csak el, mikor a teremtett gravitáció magával rántotta a lánykát és az Istennőt. Talán ezredévek. Az idő tán meg is szűnt lenni egy pillanatra. A világ aztán hirtelen, mint száraz papír szakadt szét alattuk. Az Istennő arcára égett a meglepődés. Valóban megnyílt a kapu. A rés, ami elválasztotta mindentől és mindenkitől, akit szeretett, akit gyűlölt, minden élőtől és élettelentől, egy egész univerzumtól, most újra előtte tátongott.
Hihetetlen!
Tekintete akaratán kívül is Trixie-re esett, szemöldökét a másodperc töredékéig összevonva. Ajkai is szétváltak, de kérdés nem hagyta el száját. Az mégis ott lebegett nyelvén. Szinte égette azt.
A csend szétomlott. A színek szublimáltak. Lehetetlen geometria táncolt körülöttük. A síkok fércműként csúsztak egymásba, a molekulák kaleidoszkóp szerűén keringtek és pördültek mindenütt, míg hirtelen kellemetlen zaj csapta mellbe Coraline-t. Dudálás. Szinte dobhártyatépő dudálás, amit vad és szaftos káromkodás követett. Az Istennő és Trixie aztán tollzuhatag közepette egy nagy rakás szeméten landolt, ami bár felfogta a becsapódást, mégsem volt a legjobb élmény. „Ó, ez a szag!” ült fel gyertyaegyenesen a nő és szinte gombnyomásra tenyerét a kislány szemei elé tette. Tőlük pár méterre egy csöppet megtépázott és kócos hajléktalan könnyített magán az utca szélén, oldalról pedig egy kutyasétáltató ember rázta rá az öklét, míg a forgalomban többen egymás édesanyját szidták. „És még hogy túlzás volt a vízözön…” morogta a magasságos hölgyemény és Trix-el karöltve kikecmergett a teli kukászsákok közül. „Átható vizeletszag, már fényes nappal funkcionáló bárok, állatkertszerű közlekedés – ez csak is Los Angeles lehet.” Ha emlékei nem csaltak. Pillantása letévedt a mellette ácsorgó kissé hiperventilláló kislányra. „Talán jobb lenne eltűnnünk az utcáról.” jegyezte meg, inkább magához szólva, majd szinte már dacosan megindult a kicsivel kéz a kézben. Csak miután bekanyarodtak az első sarkon csettintett, mire a hajléktalan, a kutyás gazdi (a kutyus nem) és a bunkó sofőrök mind porrá lettek és tovaszálltak a széllel.
Ó, igen. Anyuci visszatért és dühösebb volt, mint valaha.
Ajánlott tartalom
Tárgy: Re: S lőn világosság! ~ Trixie & Anyu (Nagyi???)
Kezdőlap
