Kayla Matthews

De hisz ismersz! Látsz minden áldott nap. Mikor jó kedved van, a világ leggyönyörűbb lányát látod, a legédesebb arccal, nagy barna szemekkel, aki már csak a mosolyával is képes megrengetni benned valamit. Akiről már az első pillanattól kezdve tud, hogy ő lesz az, aki segít jobb emberré válni.
És látsz, mikor rossz kedved van, őrlődsz valamin, félsz. A lány, azzal a furcsa hajkoronával. A lány feketében, akiknek a szeme úgy villan, hogy nemes egyszerűséggel a vér meghűl benned. A lány, aki annyira vonz téged, mégse tudsz átlépni azon a képzeletbeli határon, ami meggátolja, hogy a közelébe menj. Utálod, hátráltató erőnek tartod, pedig ez puszta túlélési ösztön.
Nem vagyok különleges, látszólag. Mégis ahogy tudnak, kerülnek. Csak a kisugárzásom miatt, mert más hozzám hasonlóval ellentétben, én cseppet sem akarom elrejteni azt, ami vagyok. Annyira berögzült lett a világ. Mindenki szerint van jó meg rossz, fény és sötétség, és ha szembe kerülnek velem, szembesülnek azzal, hogy ezek nem különálló dolgok, hogy igenis létezik, mikor valakiben, mind a kettő jelen van. Hogy hiába megy el, meggyónni a bűneit, már a puszta léte is egy olyan bűn, amiért nem jár feloldozás. És ez a kettősség az, ami ijesztő számukra. Hogy egyszerűen nem tudnak engem hová tenni.

Most erre mit kellene írnom? Hisz tudod… látod. Bennem van a jóság, ami arra késztet, hogy felsegítsek valakit, aki elesett, de kellően gonosz vagyok ahhoz, hogy utána belerúgjak, és örömtelve nézzem végig, ahogy megint elesik. Nem őrlődők, elfogadtam, élvezem, hogy számomra egyetlen nap sem ugyanolyan. Élvezem, hogy van bennem annyi, hogy átlépjem egy templom kapuját, és annyi is, hogy aztán lefeküdjek a pappal. Nem tudok mit mondani, lehetek én a megtestesült angyal, vagy maga az ördög is, de alapjáraton az vagyok, aki metált bömböltetve halad végig az utcán, nem  törődik semmivel és senkivel, segít az elesetteken, és lehet, hogy később miatta esnek el újra. Nem érez bűntudatot a létezése miatt, mert tudja, a szülei, legalább is a ribanc anyja már rég megitta ennek a levét. De hogy őszinte legyek, ha mindenáron állást kellene foglalnom a fajomat illetően, a pokol az, amit én otthonomnak neveznék, hisz nem vagyok álszent, tudom, hogy ott már bérelt helyem van.

Illúzió keltés – bizony, nem elég, hogy egy elcseszett példánya vagyok atyánk (direkt kisbetűvel) teremtményeinek, még kaptam egy olyan képességet mellé, amivel aztán tényleg az őrületbe kergethetek bárkit. És meg is teszem. Képes vagyok elhitetni veled, veletek bármit, amit csak akarok. El tudom érni, addig tudom gyötörni az elméd, hogy saját magad vess véget az életednek. Eléd tudom vetíteni a legnagyobb vágyad, majd egy pillanat múlva elvenni ezt tőled, és hagyni, hogy az utána tátongó üresség felemésszen. Hát nem szép?

Kezdhetném azzal, hogy nem voltam mindig ilyen. De ilyen voltam. Egy olyan kapcsolat végterméke vagyok, ami rendellenesnek számít, bárkinek, bárhogy tálalom. Igen, nem is vagyunk sokan, mi Celestimek. És nem is tudom, mire van szükség ahhoz, hogy egy angyal érzéseket tápláljon egy démon iránt, vagy épp fordítva, ez egy olyan kérdése a létezésnek, amire nincs az a tudós, aki választ találna.
Nem hiszem, hogy tervezett lettem volna, nem hiszem, hogy bármelyikük akart volna engem, így én se akarom őket. Az életem emberek között éltem le, egy olyan családdal, akikről semmit nem tudtam, és nem is akartam. A cseperedésemet sokan megsínylették. Hiába voltam egy tünemény, egy-egy hiszti során jópáran meghaltak, mert gyerekként abszolút nem tudtam kezelni azt a kettősséget, ami bennem uralkodik. A külsőm hamar elérte egy felnőtt kinézetét, és hamar megtanultam élni a nagyok között. Sose volt mellettem senki hosszabb ideig, az esetek többségében haszonból szegődtem valaki mellé, mert segíteni tudott abban, hogy megértsem, mi vagyok, vagy épp megtanuljam elrejteni. Mikor mire volt szükség.  Mások persze egyből a szüleiket keresték volna, nekem ez talán egyszer fordult meg a fejemben létezésem során, de hát… ez már mind múlt.
- Dolgoznod kellene – ideiglenes szállásadóm tudata kezd magához térni, és én elégedetlenül csettintek a nyelvemmel. Hiába még fiatal vagyok, nincs akkora erőm, hogy hosszabb távon is a fogságomban tudjam tartani az elméjét. Most mégis újra megteszem, kis segítséggel mutatom meg neki, miért nem jó ez az ötlet, és elégedett mosolygok, mikor látom fokozatosan fehéredni az arcát. Igen, ő tipikusan az a személy, aki nem szeretne rajtam osztozni. Mily’ kár, hogy sose voltam az övé. Sőt, már kezdem kicsit unni is, ami azt illeti, bár meg kell vallanom, egy valamihez piszkosul ért, amint újfent bebizonyít, miután felkap, és a csupasz fenekem a konyhapulton landol….

Nappal az utcákat járva, nekem is megfordul a fejemben ugyanez. Kellene valamit csinálnom, de… magamat mindennél jobban ismerem. Nem szoktam sokáig egy helyen maradni, nem is szoktam olyasmibe belekezdeni, ami sok időt vesz igénybe. Járom a világot, keresem a helyem. De vajon valaha megtalálja az, aki igazán soha sehová sem tartozik? Aki egyetlen tényezőbe se illik bele egészen? Talán ez most más lesz, és gyökeret eresztek, talán nem. Mint mondtam, imádom az életem, hogy nincs két ugyanolyan napom.