Az Úr evangéliuma

Pislákoló energia a maga alaktalan valójában. Fehér folt egy fekete palatáblán, olyan hang rezonanciája a végtelen ürességben, melynek forrása megfoghatatlan és kigyomlálhatatlan némaság. Igen, ennyi voltam egykoron, minden előtt, mikor még csak kettő tényező képezte mindazt, amit mai felfogással az ember létezésnek nevez: én, és az engem körülölelő ellentétem. A teret kitöltő kettősség.
Mindaddig, amíg...


Akaratom hang nélküli kiterjedése formálni kezdte a létnek e magányos minőségét. S lőn világosság. A foltból, mi voltam, fényáradat vált, mely terjeszkedni kezdett. Háttérbe szorítani ellentétét. Eónok teltek el, előbb az ürességben, majd Sötétség elzárása után a Mennyben, mint a korlátlan fény forrása. Eónok, míg alakokat nem kezdtem formálni ahhoz, hogy a Föld zöldellő fűjét érintve lábammal, feltűnjek az első emberek színe előtt. Ugyanúgy kezdődött akkor, mint most, megannyi milleniával később:

A ragyogás lassan tompulni kezd, mielőtt teljesen kihunyna, hogy visszaszolgáltathassa ezzel az uralmat a természetes fényviszonyoknak. Elültével előbb egy sziluett, magas emberalakhoz tartozó, majd egyre több, jól kivehető részlet tárul szemem elé. A fehér bőrrel kontrasztban álló, dús, fekete haj, mely itt-ott néhány rakoncátlan fürttel van megtoldva és szálai helyenként őszes tónusban végződnek, hogy az időről hamisan tanúskodva fogadják a napsugarak lágy érintését.

Férfiasan markáns, borosta által fedett arc, az arcszőrzet sötét képviselőit a hajhoz viszonyítva már nagyobb területen uralmuk alá hajtották a deresebb színben tündöklők, ahogyan teszi azt a téli fehérség az ősz korhadó faleveleivel és az esőáztatta földek mély árnyalatával. A szemöldök alatt lágy, barátságos csillogású, csokoládébarna íriszek köszönnek vissza a tükörben, miként szemügyre veszem a tapasztaltabb megjelenést kölcsönző arcot és annak minden részletét, melyek kontúrjai a múló másodpercekkel válnak egyre élesebbé. Ilyenek a múltban érzett harag által beárnyékolt időszakokról árulkodó homlokráncok, a szemek alatti apró, árnyas félkörívek, az arcgödrök vonalainak jól kivehető húzódásai, és annak ajakkörüli változásai, miként szám egy keserűédes mosolyt formáz.

Mellkasom pedig enyhén megemelkedik, ahogy mélyet sóhajtok. A levegőt bent tartom néhány pillanatig, s apránként eresztem csak ki, megyegyező tempóban azzal, ahogy tekintetem az arc szemügyre vétele után módszeresen végigsiklik a fényt halandó csomagolásba, sebezhetőnek tűnő vázba záró test többi részén. A magabiztosságot, erőt sugalló széles vállakon, a nem birkózó vagy súlyemelő felépítésű, ám mégis tekintélyt parancsoló termeten, amit most fehér ing fed. Társként szegődik mellé a törtfehér vászonnadrág, az inghez illő, makulátlan fényezésű bőrcipőkkel.

Kezem megemelkedik és ujjaim a hűvös üveglapot érintik. A mozdulat lassú, ha bárki látná, úgy vélhetné, egy bolygó nehezéke van a csuklóhoz bilincselve, megannyi élet súlyával próbálva meg visszatartani a kéz tulajdonosát a cselekvéstől. Még akár azt is gondolhatná bárki, hogy fáradtság gátolja az izmok munkáját. De fáradt én nem vagyok, sosem voltam képes fáradtságot érezni, még ha úgy is hiszik rólam az emberek, hogy megpihentem a hetedik napon. Ha tudnák, mennyivel tovább tartott minden hét napnál... ám a nehéz sóhajnak nem kimerültség az okozója, még csak nem is az idő, melyet számokba foglalni önmagában elegendőnek bizonyulna ahhoz, hogy egy halandó elme összeroppanjon az elképzelhetetlen elképzelésének folyamatában. Velük ellentétben én tudom jól, hogy ez csak átmeneti. Részletek röpke halmaza csupán, mely hamarabb tovaillan az én szememben, mint ahogyan egy ember érzékelik a percek folyójának csendes tovacsobogását. Mégis, az apró, halandó szemek számára jelentéktelennek tűnő részletei által eszembe jut mindaz, ami viszont már nem ideiglenes.

A tükörben felsejlik előttem Michael és Samael, a végső tökéletesség, amellyel a Mennyben ragyogtak előttem. Ahogy utánuk a többiek. Gabriel, Raphael, s utánuk még megannyian. A gyermekeim... a gyermekeink. A képük fokozatosan homályosodik és tűnik el, ahogy a köd száll fel a világról, és helyébe nem költözik más, mint az imént formált férfi látványa, míg egy ősi harmónia képének helyébe saját szempárom. Egy szomorú tekintet, melynek tudomásul vételével kezem, a súly akaratának eleget téve megadóan lehanyatlik testem mellé, s én elfordulok. El az ujjnyomoktól, el a párától, melyet leheletem hagy az üvegen, noha csak tompán érzékelem, hogy a megfigyelés pillanataiban közelebb léptem a hűvös, sima felülethez.

Így nem követem figyelemmel a rajta hagyott nyomaim felszívódását. Nincs is rá szükség. Hiszen eltűnik, lassan elillan, így tesz a köd, így tesz a lenyugvó nap utolsó sugara, így tesznek az évmilliárdok és így tesz a megteremtett hordozó.

Nehezen megragadható a különbség aközött, ahogyan a halandók érzékelik az életükre nagy ráhatással lévő aspektust, az Időt, és ahogyan én teszem. Ezzel együtt annak meghatározása is nehezebbé válik, ami én volnék. Hiszen nem az én szemeimen keresztül látnak. Ők látják a hontalant, ki apróért nyújtja a kezét, az összegyűrt, koszos újságpapírt, ami csak hanyagul a szeméttároló tetejére volt nyomva, mígnem egy erőteljesebb fuvallat át nem költöztette az aszfaltra. Én egy jóval tágasabb világot érzékelek ennél. Lehetséges kimenetelek valóságos tárházát. Álmok, érzések, emlékek és tervek körülhatárolhatatlan, csodálatos halmazát. Ők egy névtelen idegent, egy jelentéktelen arcot, míg én legkedvesebb teremtésemet látom bennük.
- Közeledik a vég! Közeledik a vég! Figyeljetek a jelekre! - ujjaim szorosabban fogták körül a száraz fát, amire a jól olvasható, fekete betűket tartalmazó fehér tábla volt erősítve. Másokat minden bizonnyal fájdalommal töltötték volna el a kezeletlen, csiszolatlan felületből helyenként kiálló szálkák, ám én úgy simítottam végig rajtuk, ahogy az emberi ujjak teszik azt egy gyönyörű, ám törékeny virág puha, mégis törékenynek, múlónak bizonyuló szirmain. Lágyan és gördülékenyen. Ugyanolyan zavartalanul, amilyen töretlen folyékonyságú szavaimnak tempója, a hangerővel igyekszek sugározni magamból a sziklaszilárd meggyőződést, de azok nem találkoznak többel a levegőnél, az emberek feje fölött gyülekező súlyos fellegeknél elhaladásuk pillanatában. 
- Hát nem halljátok? Az Úr kezében vagyunk! Az Ő irgalmára szorulunk, fel kell nyitnunk a szemünket ahhoz, hogy láthassunk! - lépek kissé előrébb az épület falától, aminek eddig hátammal támaszkodtam, szakadt, mocskos ruhámban és talpammal enyhén érintve a talajt léptem közelebb egy öltönyös férfihoz, aki telefonját a füléhez szorítva mormolt felém néhány keresetlen szót, ami afféle bizarr tanáccsá ötvöződött a nyelvi kohóban azt illetően, mit tegyek az Istenemmel.

Válaszul homlokomat ráncoltam, de nem rosszallásul, inkább csak az elmémen átfutó kérdés erejéig, hogyan is nézne ki, ha magammal tenném a vázoltakat, de a mélységes bánat tagadhatatlan megléte ettől még nagyon is valós. Ugyanolyan fájdalomhullám söpört végig rajtam, mint egy régi, mára már elérhetetlen távolságban lévő napon, amikor Adam beleharapott a tudásnak azon gyümölcsébe, mely tiltott volt számára. S ahogy a férfi lassan elfordítja tőlem tekintetét, hogy folytassa útját és vele életét a hazugságokkal, korrupcióval és pajzánkodással teli ügyvédi keretek között, jómagam újraélem, ahogy ősatyja, kire oly nagyon hasonlít, milyen sokszor dühvel telten, engem átkozva, ugyanilyen megvető tekintettel emelte arcát a csillagokkal borított égbolt felé. Fordult hozzám kételyekkel, kérdésekkel, illetve fojtogató erejű fájdalommal is, Kain rémtette miatt. És mindenekelőtt sokszor kérdezte, miért nem veszem végre magamhoz, annak ellenére, hogy azt ígértem, élete véget ér azon a napon, mikor eszik az almából. Ez volt az ígéret, s mégis, kilenc évszázadon keresztül gyarapodott utódainak száma. 930 év emberi számítással, egészen pontosan... mindez számomra egyetlen napnak tűnt, nem többnek. Tüdőmet lassú lélegzetvétellel töltöm meg, mintegy átlépve a felbukkanó emlékképen, ajkaimat pedig újfent szólásra nyitnám, amikor egy érintést érzek a vállamon, és ahogy odafordítom fejemet, egy fiatalember barátságosan köszöntő mosolyával találom szembe magam.

- Azt mondta, az Úr kezében vagyunk. És biztos vagyok benne, hogy vigyázni fog ránk. - az iskolai egyenruhát viselő ifjonc ezzel elsétált, háta hirdette a közeli keresztény tanintézményt, nekem pedig a bút elüldözve boldog mosoly vette át a képzeletbeli trónt és vele az ábrázatom feletti uralmat. Nem csupán szavai miatt, nem csak a gesztus miatt, hogy hétköznapi teendői, saját gondolatai mellett idejét arra szánta, hogy egy idegennek önzetlenül nyújtson támaszt. A mosoly annak a fénynek szólt, ami emögött a tett mögött ragyogott, kiolthatatlan tábortűzként az éj leple alatt. A tiszta őszinteség váltotta ki, ami egész lényéből szüntelenül áradt.
- Ahogy mondod, gyermekem!
Suttogom magam elé a magányos tér levegőjébe, mégis a fiú, mintha a szél felkapta volna a szavakat, hogy angyalszárnyain továbbítsa fülébe, megtorpan. Némileg tétován fordul vissza, majd kikerekedő szemekkel veszi tudomásul, hogy a hajléktalan kinézetű férfi a "Nyakunkon az apokalipszis!" hirdetésével, ki mellett megállt alig néhány másodperccel ezelőtt, már sehol sincs. Sem neki, sem baljóslatú üzenetének nem maradt hátra nyoma a fiú tudatában élő emléket leszámítva. Aznap elmeséli az iskolában az esetet. Az osztálytársai kinevetik. Őt nem zavarja, nem rendül meg a hite.





Aznap, késő este egy öngyújtó száll a magasban, hogy aztán átadja magát a gravitációnak és útja repülését követően gyors iramban lefelé tartson. Én pedig képtelen vagyok eldönteni, a látvány okoz mélyebb, fizikailag nem látható sebet, az eónokkal ezelőtti kép, melyet felidéz bennem, vagy a szavak, amik társulnak hozzá.


Míg a szavak formálója felnéz az égre, én a lenti utca forgatagából nézek fel az ő szállására. Nem tudhatja, de hangja tisztán jut el hozzám, pont, amilyen tisztán ki tudom venni az egyre zuhanó tárgyat a távolban, noha lassítok a sorsán és változtatok irányán, hogy a forgalmas úttest helyett felém tartson. Közben az égen a felhők meghajolnak akaratom előtt és úgy formázom őket, mintha a Hold általi fényviszonyok egy angyal szárnyait bújtatnák kék-ezüstös pompába. Ezzel szeretném vele tudatni, hogy az atya, kinek elvesztése miatt most teljes hevében lángol irántam oly' régóta táplált haragja, már békére lelt Bronzvárosban. Ezen felül azonban csak csönddel felelek és kezemet kitartva hagyom, hogy a magatehetetlen esésének sebességéből alábbhagyó öngyújtó szinte könnyed lebegéssel landoljon a tenyeremben. Gyengéden zárom köré ujjaimat, lehunyt szemekkel, noha tudom, hogy az illúzió átmeneti. Nem a fiam zuhanását állítottam meg. Pillanatnyi béke ez, mely a dühös szavak utáni csendé. Pillanat. Az emberek számára minden bizonnyal ennyi. Ám számomra egy évezredek óta tartó történet.

Magány, boldogság, harag, szeretet, büntetés, jutalmazás, bánat... éreztem, s érzem mind, amit az ember sóhajom által kapott lelkével érezni rendeltetett. Ők életük során, míg én folyamatosan, minden egyes pillanatban. Nem csak a magamét, de másokét is. Mindezen érzések összessége én vagyok.  Manipulatív? Az vagyok. Megbocsátó? Az vagyok. Én vagyok, aki távolról figyel. Én vagyok a hajléktalan, aki mellett elhaladnak. A csendes szomszéd, akiről senki nem tud semmit. A betájolhatatlan válasz, mely sugallatként érkezik azoknak, kik tanácsot kérnek. Az apa, ki gyermekeit figyeli. A keménykezű tanító. Mindez én vagyok. Szeress vagy gyűlölj, ha hozzám fordulsz, sosem fordulok el tőled.

✞ Teremtés: Isten hozta létre az általunk ismert világot, a Mennyet, a Poklot, az angyalokat, az embereket. Saját esszenciájának, az isteni fénynek a kiterjesztésével képes volt fényt hozni az univerzumba, elzárni tökéletes ellentét, a Sötétséget, majd alkotásainak ékköveként az Istennővel az oldalán életet tudott teremteni a Földön. Az ő hatalmához fűződik a lelkek, a nem fizikai aspektus létezése, mely az emberi lét és az angyalok - démonok hadakozásának alapját képezi.

✞ Omnipotencia: Abszolút hatalom afelett, amit létrehozott. A Mindenható képes az anyag, legyen az szerves vagy szervetlen, az idő, a tér, és az energiák manipulálására. Ez teszi számára lehetővé, hogy bármilyen alakban feltűnhessen, hallja a felé szóló imákat, sugallatokat továbbítson, tárgyakat mozgasson, gyógyítson, stb. Egyedül a másik két Hatalmasság, az Istennő és a Sötétség fölött nincs hatalma, hiszen ők egyenlő rangúak.

✞ Rejtőzés: Jelenlegi alakjában nem tűnik többnek senki számára egyszerű embernél. Ennek az az oka, hogy valódi esszenciáját folyamatosan leplezi, hogy se angyalok, se démonok ne érzékelhessék.

Fontos!
A Földön járva ha alkalmazza is képességei valamelyikét, azt igyekszik úgy alakítani, hogy egyáltalán ne keltsen vele feltűnést, plusz nem avatkozik bele radikálisan senki életébe, hacsak az illető nem kér tőle segítséget. Tiszteletben tartja a szabad akaratot, ezáltal hatalmával semmilyen helyzetben nem él vissza.

Ezen szavak visszhangoznak egész lényemben, midőn a nappalt az éj, az éjszakát pedig nappal váltja. Mielőtt az egyik ilyen váltás bekövetkezne, bokros területen állok. Távol a város, odafent a csillagok fényei ragyognak. De hiába a fény, ugyanis az aura, melyet magam köré alkottam fátyolként fed engem a tekintetek elől, ezért gyermekem sem láthat, amikor letérdel a mozdulatlanul heverő test mellé és roppant gyengédséggel karjaiba veszi. Érzem a benne végbemenő változást. A bánat mellett fel-feltörő szándékot. Tudom, hogy mit akar tenni, tudom azt is, kiérdemelte, hogy megtehesse. Ezért lehajtom fejem, szemeimet lehunyom, és enyhén megemelve kezeimet kiterjesztem az erőm, akaratom nyomán pedig Amenadiel szárnyai széttárulnak, hogy segítségükkel az örök békét nyert lelket a Mennyek Országába repíthesse.

A napszakok váltakozása folytatódik, és a szabad ég helyett már a tető látványa fogad, ha felnézek. A nap már valamelyest visszavonult, megkezdte útját a nyugovóra térés felé. Délutáni sugarai így immáron hátulról vetítették fényüket az épületre, transzcendens aurával ruházva fel az egyébként is gyönyörűen felújított templomot. Mozaiküvegein áthatolva színes függönyként teríti be a belső teret, melynek csendjét annyira élvezem. Másnak minden bizonnyal ez az atmoszféra kongónak tűnne, én viszont a lépések hangja nélkül is érzékelem a férfi jelenlétét, s azt, hogy felém néz, pedig háttal ülök neki. Néhány koppanás váltja fel a némaságot, cipőinek nesze, ahogy bezárja a köztünk lévő távolságot és keze finoman megérinti a pad támláját.
- Gyakran látom itt. Ritka manapság, hogy valaki itt töltse a délutánokat. - hangja higgadtan zendül, én a keresztről lassan emelem rá a tekintetemet és egy halvány, ám barátságos mosollyal üdvözlöm. Mintha leheletnyi tartózkodást vélne felfedezni a visszafogott gesztusban, mert védekezően fel is emeli kezeit, miközben az ő arcára is mosoly költözik.
- Félre ne értsen, nem elküldeni akarom! Az Úr házában mindenki szívesen látott vendég. - a szavak mögött őszintén dobban a szív, lelkének tükrei elárulják, ezzel együtt mosolyom is szélesedik, immáron leplezetlen szimpátiával.
- Nem bánja? - mutat a mellettem lévő helyre a padon, tekintetem viszont egy pillanatra sem engedi el az övét. Pillantásában látom lényét, a törődését, az aggódását. Attól tart, azért járok ide olyan sokat, mert egyedül vagyok.
- Ez annyira az ön helye, mint az enyém, atyám. Ön mondta, mindenki szívesen látott vendég az Úr házában. - de hogy nehogy szurkálódásnak vélje szavai visszahallását, lágyan emelve kitartom kezem, jelezve neki, hogy nyugodtan foglaljon helyet.
- Egy közös otthon, úgy hiszem. - úgy veheti, és épp ezen szándékból választom ezen ösvényt, hogy közös alatt kettősünkre célzok, nem pedig arra, hogy az én találkozási pontom az emberiséggel. Egy nyugodt helye a szavaknak, melyek két külön, távoli világból indulnak útnak, hogy találkozhassanak egymással.
- Ez egy szép gondolat. - bólint, de érzelmeinek hullámai elérnek hozzám, s így tudom, hogy sikerült kissé rájátszanom arra, ami miatt aggódott. Ami miatt idejött hozzám.
- És egy kicsit magányos is. - kijelentés ugyan, mögötte egy ki nem mondott kérdés lapul. Csak az illedelmes puhatolózást választja, ezért nem teszi fel.
- Itt senki sem magányos. - bökök fejemmel a kereszt felé, de mivel mindketten tudjuk, mire utalt, nem rejtem el a félmosolyomat közben. El is érem, hogy a feszültség a mellkasában oldódni kezdjen és halkan felnevessen.
- Igen, ez igaz... - nem fejezi be egészen a mondatát, ezért közbe is szólok, miközben gondolataiban mondandója formálódik.
- Úgy érzem, egy "de" kezdetű mondat következik, atyám. - mosolyom továbbra sem tűnik el, de folytatom is, hogy a férfi ne érezze magát kellemetlenül.
- Nem vagyok magányos. Ami azt illeti, nemsokára úton leszek, hogy a fiammal találkozzak. - válaszolom meg a ki nem mondott kérdést, és érezni is vélem, amint következő levegővételénél távozik belőle az aggodalom terhe.
- Az remek! Egy gyermekkel tényleg nem üres az ember világa. Nekem lányom van, Zoey. A fiát hogy hívják?
Sóhajtanom kell a válaszadás előtt.
- Sam. A neve Sam. Elég... rég találkoztam vele. - mára megtagadja egykori nevét, de ezt már nem teszem hozzá.
- Ó. Válás?
Csak bólintottam, jobb megfogalmazás aligha adódhat a történtekre.
- Imádkozni fogok, hogy rendeződjenek a dolgok a családjában. Tudja, nem is olyan rég, én kilátástalannak tartottam az én helyzetemet. Zoey sokat betegeskedett, veleszületett tudja... a gyógyszerek drágák, az orvosok azt mondják, nem lehet megszüntetni, az asszonnyal folyamatosan veszekedtünk. Úgyhogy Istenhez kezdtem beszélni. És tudja mit? A lányom múlt héten felépült. - csettintett egyet.
- Csak így. A dokik sem értik, mi történt, azt mondják ez valamiféle csoda. - az igazság az, hogy ami a lány gyengélkedését okozta, nem evilági teremtmény volt. Ezért a Menny egy küldötte lépett közbe.
- Raphael. - szóltam tömören, mire értetlenségében ráncolt homlokkal fordult felém.
- Hogyan?
- Raphael, a gyógyító angyal. Biztosan az ő közbenjárása segített. - fejtem ki, visszatérve halvány mosolyomhoz, mire újra felnevet.
- Lehet benne valami!
Tekintetem visszavándorol a keresztre és ezzel egyidőben egy félreismerhetetlen érzés fut végig rajtam. Le is hunyom szemeimet, ahogy tudatosul bennem, hogy nem is olyan messze tőlünk, démonpenge hatolt húsba és Kain lelke lassan elhagyja ezt a létsíkot.
Enyhén előrehajolva rátámaszkodok az előttem lévő padsor támlájára és felemelkedek ültömből.
- Ideje indulnom, atyám. Úgy érzem, a fiammal sok mindent át kell beszélnünk, nem kellene tovább váratnom.
Ő is felegyenesedik, széles mosollyal nyújt kezet.
- Szorítani fogok, hogy minden remekül menjen. És gondolom, nemsokára újra találkozunk. Addig is vigyázzon magára, Mr... - lenézek kezére és viszonozom a gesztust.
- Vagyok, aki vagyok. - mielőtt kezem az övét érintené, megjelenik arcán a zavarodottság és a csodálkozás elegye. De a pillanatban, hogy puhán körülölik ujjaim a kezét, a találkozásunk emléke elillan elméjéből.
Néhány pillanat múlva körülnéz majd, és nem jut eszébe, mit is akart csinálni, miért áll az egyik padnál.
Én pedig addigra már egy magas épület előtt állok.
Ahogy tekintetem a Luxra szegeződik, zsebemben ujjaim egy öngyújtóval játszanak.